Fájdalmas vallomás és hosszúra nyúló árnyak

Fájdalmas vallomás és hosszúra nyúló árnyak

Emlékszem, úgy bámultam a fej nélküli ló szobrát, mintha az idő megszűnt volna körülöttem. Azt föl se tudom már idézni, mi futhatott át az agyamon, csupán az maradt meg, ahogy a testemet érzetem. Mozdulatlanná dermedtem, ám minden izmom pattanásig feszült, készen arra, hogy bármelyik pillanatban eszetlen vágtában törjek ki. Az orrlyukaim úgy kitágultak, s olyannyira kapkodtam a levegőt, mintha mérföldeken át tartó versenyfutásra előre be akartam volna tárazni az oxigént. A szememet pedig képtelen voltam elszakítani a szobor kecses, mégis vakon végződő nyakától. Akár ha egy rémálom kelt volna életre az orrom előtt.

De nem történt semmi. Hiába ácsorogtam ugrásra készen, nem szakadt rám az ég. Nem sötétült el körülöttem minden. Nem nyelt el az üresség. Még csak rám se szólt senki, hogy miért piszkálom azt a szobrot. Igaz, alig páran járkáltak csupán a téren, de azoknak mintha föl se tűnt volna, mit csináltam. Senkinek nem tűnik föl egy fejetlen szobor látványa…

Egyetlen póni jutott eszembe. Ki volt az, aki a fejnélküli lóról mesélt többször is? Ki utálta a legjobban Cavernt, tán nem csak az osztályunkból, de az egész Akadémiáról? Kit bosszantott mindig Cavern legjobb barátja, Lotus? És kik tűnnek el hirtelen, amikor megjelenik egy ilyen szobor? Mondja nekem valaki, hogy ez véletlen egybeesés! Állítsa valaki, hogy Scorch-nak semmi köze nincs ehhez az egészhez! Ha pedig már itt tartunk, valaki azt is mesélje már el, hova járkált el a csődör a napokban! Mire fel ez a nagy titkolózás pont most, amikor ilyen megmagyarázhatatlan dolgok történnek a közvetlen baráti társaságomban?

Gyorsan visszaterítettem a leplet a szoborra, s meg is igazítottam, mintha mi se történt volna. Nem tartottam ugyan kielégítő magyarázatnak, hogy Scorch művelt valami disznóságot, de benne volt a fiú, ebben biztos voltam. De hova tüntethette Cavernt? És mi köze van ennek az egésznek Celestiához? Vagy hogy nem látja egyáltalán a Hercegnő, ha esetleg tényleg Scorch állt a különös események mögött?

Vetettem még egy pillantást a letakart szoborra. Fölmerült bennem egy ötlet, de abba még belegondolni is féltem. Amúgy sem hittem a tündérmesékben… Mégis, ha Scorch történetéből bármi is igaz lehet… Rémlett még, hogyan is volt, amiket mondott. A Tartarusba száműzött, romlott tündér, akitől még Celestia is fél. Pónik tűnnek el… illetve nem is pusztán eltűnnek! Határozottan emlékeztem, hogy volt a történetben egy olyan, akin összevitatkoztak, hogy egyáltalán ott volt-e, vagy eleve nem is ment velük. Pont mint az a Quickie. Mintha a puszta létezése is megszűnt volna visszamenőlegesen. Nem maradt más utána, csak pár bizonytalan emlékfoszlány…

Mikor elvittük a vonatot, Celestia amiatt aggódott a legjobban, hogy egyáltalán elhagytuk Canterlotot. Ahogy visszajöttünk… hoztunk volna magunkkal valamit? Még a gondolatra is kirázott a hideg. Az átok, ami Scorch apját elvitte állítólag, most követné a fiát is? Hiba volt betennünk a lábunkat az Everfree Forestbe?

Vagy mégis a csődört ismertük volna félre? Elvégre Scorch-ról van szó, a legjobb illúziómágusról tán az egész évfolyamban! A megtévesztés nagymestere… vajon meddig lehet ezzel elmenni? Vagy mi van, ha a fejnélküli ló megszállta őt, és rajta keresztül sújt le Canterlotra? Az már tényleg okozhatna akkora felfordulást, amivel Celestia sem tud mit kezdeni…

Túl sok minden kavargott a fejemben. Egyelőre nem is láttam esélyét, hogy helyre rakjam. Egyetlen dologban voltam csak biztos: holnap a vörös csődör nem egyedül megy haza, és amint döntésre jutottam, Ambrosiával is azonnal megbeszéltem.

* * *

Alig aludtam az éjszaka, viszont ennek köszönhetően reggel már egy részletesen kidolgozott tervvel állhattam a barátaim elé. Az aznapi munka valami nagy épületnek a kifestése volt, bár ez nem különösebben izgatott. Egyedül az számított, hogy Jasper és Wish időben érkezett, Scorch pedig ugyanúgy késett, mint a napokban, így bőven volt időnk megbeszélni, mit láttam a téren, illetve találtam ki, hogyan járhatnánk végre utána a dolgoknak.

Mind egyetértettünk abban, hogy az egyetlen logikus lépés, ha Scorch-ból próbáljuk meg kicsikarni a válaszokat valamilyen módon. Az sem volt kérdéses, hogy közvetlenül érdeklődni ostobaság lenne, s a többiek abban is osztották a véleményemet, miszerint a legbiztonságosabban és leghatékonyabban úgy járhatnánk utána, miben sántikál a fiú, ha egész egyszerűen követjük. Innentől kezdve azonban megoszlottak a vélemények. Mindenki mást akart. Nekem mennem kellett, idáig egyértelműnek tűnt, elvégre a csapatból egyedül én tudtam észrevétlenül követni valakit, akár egészen lehetetlen terepen is. Egymagam viszont kevésnek éreztem magamat, már csak azért is, mivel Scorch erőssége, az illúzómágia, pont az én egyik legnagyobb gyengém volt.

Éppen ezért nem tartottam célravezetőnek, hogy Jaspert vigyem magammal, hiába próbált minden áron rábeszélni a fiú. Harci varázslatok tekintetében a diszpergálódós trükkjeimmel nagyjából hasonló szinten állhattam, mint ő, viszont ezzel továbbra sem küszöbölhettük volna ki azt a potenciális fenyegetést, amit a vörös csődör jelentett az elmevarázslatokkal. Ambrosia szintén jelentkezett, hogy velem akar jönni, bár ezt végképp nem értettem. A barátnőm továbbra sem remekelt a mágia egy ágában sem, így ezzel sem lettünk volna előrébb. Legfeljebb, ha mellettem nagyobb biztonságban érezte magát akár az ellenséges terület kellős közepén is, mint bárhol máshol. Ezzel szemben én Ambrosia védelmét pont hogy Jasperre akartam bízni, míg távol vagyok, magammal pedig Wish-t akartam cipelni, hiszen négyünk közül egyedül neki volt szeme átlátni az illúziókon. Wish pedig, bár nagyon szerette volna, ha mindannyian együtt megyünk, legalább belátta, hogy ez az egyetlen járható út, mivel nekem épp elég megterhelő volt akár csak egyetlen pónit mozgatnom a varázslatommal. Ketten pedig már végre elégnek bizonyultunk, hogy meggyőzzük a többieket is.

Szépen tartottuk magunkat a megbeszéltekhez. Miután Scorch nagy mogorván megérkezett, neki is láttunk a munkához, mintha mi sem történt volna. Még csak nem is nagyon beszélgettünk egymás közt se. Az igaz, néha nem tudtam megállni, hogy lopva a csődör felé pillantsak, hátha bármi árulkodó jelet látok, miféle ördögi tervet forgathat a fejében. De nem. Az egyedüli, amit megfigyelhettem, hogy a fiú már napok óta nem alhatott valami jól, legalábbis a szeme körüli karikákból és a néha eleresztett apró ásításokból ítélve. Bántja a lelkiismeret? Vagy csak én vagyok még most is túl jóhiszemű, és esténként, gyakorlatilag alvás helyett rendezte a mocskos ügyleteit?

A festés és az azt követő mosakodás után beszélgetést tettetve megvártuk, míg Scorch elindul, aztán – míg Wish feltűnésmentesen szemmel tartotta a vörös csődört – sok szerencsét kívánva elköszöntünk egymástól.

– Kérlek, nagyon siess vissza! – ölelt át Ambrosia, miután váltottunk egy szenvedélyes csókot. – És vigyázz magadra!

– Vigyázunk – simítottam végig a lány arcát. – De aztán ti is legyetek nagyon óvatosak!

– Ne aggódj, el se mozdulok mellőle! – próbált megnyugtatni Jasper.

– Ha két órán belül egyikünk se tér vissza, menjetek a palotába, és jelentsétek Celestia Hercegnőnek! – mondtam véresen komolyan. – Mindent meséljetek el neki, és ne várjatok semmilyen sorra! Mondjátok azt, hogy életbevágóan fontos beszélnetek vele!

– Te… ha valami bajotok esik…! – csóválta a fejét aggodalmasan a fiú.

– Nem esik – érintettem meg a vállát. – És számítok rád. Ha pedig tényleg nem jövünk vissza, ne várjatok! Inkább legyen az egészből egy kényelmetlen magyarázkodás, mint hogy mi is… eltűnjünk, vagy nem tudom!

Megvártam, míg Jasper bólint, aztán Wish pillantását követve betájoltam az irányt, amerre repülnöm kellett, majd meg is ragadtam a lányt, s egy pillanatra keményen megfeszítve a tudatomat apró részecskékre bontottam mindkettőnk testét. Nem is vacakoltam egy pillanatig sem; azonnal Scorch után lendültem, s amilyen gyorsan csak tudtam, be is értem. Még épp időben tettem, mivel a csődör a kereszteződésnél, ahol éppen járt, be is fordult jobbra, s átváltott ügetésbe. Szerencse, hogy egy átlagos pegazus repülési sebességének a felét simán tudtam produkálni ebben a formámban, a többletsúly, amit Wish jelentett, pedig egyáltalán nem számított, így a legkevésbé sem esett nehezemre követni a fiút.

Azt viszont nem tudtam eldönteni, hova megy. Nem a kollégium felé, ez tökéletesen egyértelmű volt, bár tán nem is volt újdonság. Ellenben a városnak ebben a részében alig jártam még. Valami lakónegyed lehetett, bár jóval szegényesebb, mint a miénk, vagy Wish-éké. Pár utcával később a kisebb lakóházakat panelházak váltották fel, amik még ha nem is tűntek éppenséggel lepukkantnak, az elég egyértelműnek tűnt számomra, hogy itt kevésbé jómódú pónik élhettek. Meg kell mondjam, egyre jobban érdekelt, hova megy Scorch, vagy mit kereshet egyáltalán egy ilyen helyen. Leginkább valami olyasmit tudtam volna elképzelni, hogy befordul az egyik sarki kocsmába, és ott összeül pár fekete köpenybe burkolózott, nem épp tiszta múltú alakkal megtárgyalni a következő lépést a grandiózus tervükben.

A vörös csődör azonban egy közönséges, a többitől látszólag semmiben sem különböző emeletes ház előtt állt meg. Én is lefékeztem Wish-sel együtt, nagyjából a csődör feje fölött, de egy kicsit hátrébb, hogy jobb rálátásunk legyen a kapura. Scorch gyanakvóan körbenézett, de valószínűleg nem vett észre minket – bár miután Wish ezt eljátszotta már velem egyszer, biztosra nem mertem mondani –, majd ezt követően halványan izzó szarvval ajtót nyitott magának. Csak egy egész picit vártam, miután belépett, de aztán sikerült még az elég tág résen becsusszannom a házba, így nem veszítettünk sok időt.

Scorch meglepően tempósan szedte a fokokat fölfelé, noha hallottam rajta, hogy meg is kell erőltetnie magát, legalábbis annyira, hogy észrevehetően lihegjen. A harmadik emelet magasságában aztán a csődör lefékezett az egyik ajtó előtt. Nem nyitott be, nem is kopogott. Először azt hittem, csak kifújja magát, aztán éreztem, hogy megremeg körülötte a levegő. Még jó, hogy ilyen formámban nem éreztem a szívdobogásomat, mert a pulzusom szerintem megint csúnyán kiugrott volna, ahogy megláttam, amint a fiú sörénye és farka rohamos gyorsasággal kifakul…

A vörös csődör fújt még egy párat, a mellső patáival megigazította a frizuráját, megköszörülte a torkát, aztán lenyomta a kilincset. Nem ütközött akadályba; simán be tudott lépni. Egy pillanatra átjárt a bizonytalanság, hogy tényleg akarom-e én ezt az egészet, de aztán újra elhatároztam magam, összeszedtem a bátorságomat, s mielőtt még Scorch visszacsukta volna az ajtót, a lakás bejáratának a tetejéhez lebegtem, majd a felső ajtófélfa szintjénél besuhantam, és megálltam a mennyezet magasságában. Annyival, de annyival egyszerűbb lett volna, ha közben legalább Wish-sel kommunikálhattam volna valamilyen módon! Ő biztos meg tudta volna mondani, pontosan milyen varázslatot használt belépés előtt a fiú… Vagy legalább a hangját hallhattam volna, és tán az megnyugtat egy kicsit.

– Szia, Szívecském! – kiáltotta el magát Scorch.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezek a szavak, főleg ilyen hangon valaha is elhagyhatják a „barátom” száját… Nem is hittem el egy pillanatra sem. Láttam ugyan, ahogy a vörös csődör vidáman ingatva a fejét leveszi magáról a köpenyt, s az előszobában lévő fogasra akasztja. Végignéztem, ahogy halkan dudorászva benéz a nappaliba, majd a konyha felé fordulva meglátja a fogadására érkező, valami sötétes szőrszínű, alacsony kancát. Azt is végignéztem, ahogy szorosan átölelik egymást, s lecsapott fülekkel váltanak egy végtelenül gyengéd, érzelmes csókot. Láttam mindezt, de tudtam, éreztem, hogy ez az egész csak színjáték. Ide Wish kell. Wish kell, hogy megmondja, mi valóság, mi nem…

Szerettem volna jelezni a kancának, hogy elérkezett az idő. Szólni nem tudtam, hát csak lassan leszálltam a padló szintjébe, s a porfelhőt, amit ketten alkottunk, megpróbáltam már előre szétválasztani, s kissé póni formájúra is gyúrni, hogy ne érje őt váratlanul, mikor újra testet öltünk. Ellenben abban jogosan reménykedhettem, hogy Scorch-ot meglephetjük. Ha valamennyire is hihettem a szememnek, a csődör épp azt nézegette, mi rotyog a tűzhelyen, közben pedig a csupán egyetlen kötényt viselő kancácska farát simogatta.

Készen álltam egyetlen másodperc alatt tönkretenni a hamis idillt. Az integritás rekreáció varázslatom utolsó fázisát igencsak megsürgettem, de amint a patánk koppant a márványon, máris kinyúltam pár por-csápommal, amiket szándékosan meghagytam, hogy azonnal lecsaphassak bárkire.

– Várj! – kiáltotta el magát azonnal Wish, noha egyelőre csupán fenyegetésnek szántam a mozdulatomat. Amíg nem találok valós, tiszta célpontot, amúgy sem lett volna értelme sietnem.

Mindketten azonnal felénk pördültek. Az ismeretlen, mélylila földipóni kanca ijedten felsikoltott, s miután gyorsan körbepillantott, de nem látott elérhető menekülési útvonalat, kitágult pupillákkal, remegve összehúzódott a sarokban, a farkát is maga alá kapva. Scorch hitetlenkedve bámult ránk, mint aki most ébredt, és el se hiszi, amit lát. De nem dőltem be a trükknek. Miközben szemügyre vettem a csődör megváltozott külsejét – valahogy sokkal véznábbnak tűnt, mint szokott, a sörénye pedig immár jól láthatóan szőke színt vett fel –, fél füllel folyamatosan figyeltem a hátam mögé, de még a falak felé is. Ha ez az egész nem is valós, úgy bármilyen irányból lecsaphatnak ránk…

– Mi…? – próbált szóhoz jutni Scorch, de megelőztem.

– Hallgass! – nyújtogattam fenyegetően a csápjaimat, aztán Wish felé fordultam. – Hol az igazi? És mikor vesztettük el?

A lány vicsorogva ráncolta a szemöldökét pár másodpercig, mialatt az a két póni csupán értetlenül kapkodta köztünk a fejét.

– Nem tudom… – mondta végül Wish fájdalmas hangon. – Elvileg tényleg ő az.

– Mi a szart csináltok, Thread? – csattant fel a vörös csődör.

Ezúttal sem hagytam érvényesülni. Mielőtt még folytathatta volna, kinyúltam felé a por-csápokkal, s minden tiltakozása ellenére elemeltem őt a földtől. Az egyiket a biztonság kedvéért a nyakának is szegeztem, nehogy bármilyen ostobaság jusson az eszébe. Egyelőre még mindig csak fenyegetőztem, de úgy éreztem, ha kiderül, valóban képes volt bántani a barátaimat, kipróbálom, át tudom-e már vágni a csontokat is a varázslatommal…

– Csak semmi trükk, haver, vagy Celestia nevére esküszöm, megköszörülöm rajtad ezeket!

– Megvesztél, póni? – kiabálta elkeseredetten kapálózva a levegőben Scorch.

– Mi történik, Mirthy? – nyöszörgött a sarokból sírásra görbülő szájjal a lila kanca.

– Mesélj szépen, Scorch! – morogtam. – Mesélj a fejnélküli lóról! Meg ha már ott tartunk, azt is mondd csak el, hova tüntetted Cavernt!

– Mi… mi van? – kérdezte őszintének tetsző döbbenettel és félelemmel a szemében a csődör. – Fogalmam sincs, miről beszélsz!

– Megy ám játszani a hülyét, mi? – csattantam fel. – Inkább láss neki a magyarázkodásnak, mielőtt még feldühítesz! – Láttam rajta, hogy még mindig adja az értetlent, így inkább folytattam. – Mondd csak, hogy lehet az, hogy Cavernnek nyoma vész, és még Celestia Hercegnő se tudja, hova tűnt, aztán pedig pár napra rá találok egy fölavatatlan szobrot, ami a drágalátos fejnélküli lovadat ábrázolja?

Scorch meglepetten tátogott, de egész sokáig tartott, mire meg tudott szólalni. Amit pedig mondani talált, azzal messzemenőkig nem voltam elégedett.

– Fejnélküli ló? Cavern eltűnt?

A létező legrosszabb módszert választotta, hogy kimentse magát. Alig tudtam uralkodni magamon… Sőt, hiába próbáltam visszafogni magamon, önkéntelenül is megropogtattam a csődör csontjait, mire ő fájdalmasan föl is szisszent. Csak az fékezett le, amikor Wish finoman megérintette az oldalamat.

– Nincs értelme titkolózni – mondta határozottan, a fiúnak címezve. – Ahogy letagadni sincs. Te is ott voltál, amikor beszéltük, hogy hova lettek hárman is a barátaink közül. Mindenkinek könnyebb lesz, ha elárulod, amit tudsz.

– Jól van, jól van, elmondok mindent, amit tudok! – nyögte Scorch. – Csak nyugodjatok le, kérlek! Engedj el, Thread! Esküszöm, együttműködöm veletek, bármit is akartok!

– Próbálkozz csak bármivel; az volt az utolsó, amit az életedben tettél! – mondtam dühösen, miközben lassan visszaengedtem a csődört a földre.

– Nem sérültél meg, Mirthy? – ölelte át a fiú lábát a lila kanca, amint a padlóhoz ért.

– Rendben vagyok… – mondta halkan, magához képest feltűnően puhán Scorch.

– Ha akármi gyanúsat látsz, szólj azonnal, és már itt se vagyunk! – suttogtam észrevétlenül Wish fülébe, amit ő apró bólintással nyugtázott.

Újra végignéztem, ezúttal kicsit alaposabban az előttem lévő két pónin. Scorch, amint meghunyászkodva előttem lesi minden mozdulatomat… Persze, jól ráijeszthettünk, mégis, úgy általánosságban mintha teljesen kifordult volna magából. Főleg ezzel a szőke sörénnyel. Akár csak ha egy másik póni állt volna előttem. És persze ott volt a… barátnője? Most, hogy jobban megnéztem, egyrészt tudatosult bennem, hogy a kancán azon az egy szál kötényen kívül zavarba ejtő módon semmi nem volt, másrészt pedig lényegesen fiatalabbnak tűnt nálunk. Ránézve majdhogynem csikónak mondtam volna, s ezt alátámasztani látszottak az arcának feltűnően kislányos vonásai. Ez pedig egyből föl is vetette a kérdést, hogy vajon Scorch mi a fenét akarhat tőle… Csókolóztak, láttam. Sőt, ahogyan szólította, az is… Ha tényleg együtt voltak, és a csaj ennyivel fiatalabb nála, tán nem csoda, hogy titokban akarta tartani a kapcsolatukat előttünk, sőt, tán mindenki előtt. Ugyanúgy azt is megmagyarázná, hova tűnt el a csődör mostanában munka után a kollégium helyett.

Mást azonban nem. Összességében tán csak még több kérdést vetett föl bennem csupán pár másodperc leforgása alatt is ez az egész helyzet. Néhány pedig valóban nem is hagyott nyugodni. Miért várta teljesen egyedül egy ilyen lakásban a lány Scorch-ot? Neki nincsen senkije, vagy mi? És mi köze van akkor Scorch-nak bármihez? Hogy jön ide a fejnélküli ló? Vagy van-e értelme egyáltalán ezen gondolkodnom, ha az se biztos, hogy amit látok, az nem csupán a valóság elferdítése… Szívesen bíztam volna Wish-ben, hogy átlát az illúziókon, de korábban már tapasztalhattam, hogy Scorch ilyen szempontból igenis túl tud járni bármelyikünk eszén. Mégsem volt mit tenni; ahhoz kellett alkalmazkodnom, amit látok, még ha figyelek is minden egyéb gyanús részletre. Ha nem kapok megfelelő válaszokat, vagy ha Scorch megpróbál megint hazudni nekünk, azon csak átlátunk. A hazugság felismerése pedig, ha nem is az igazság, de tán megteszi első lépésnek annak a kiderítéséhez.

– Kezdjük az elején! – szóltam rá keményen a vörös csődörre, aki most védelmezően beállt közénk és a lila kanca közé. – Mi ez a maskara? Miért nézel ki ilyen furán?

– Mármint a… sörényemre gondolsz? – kacagta el magát bizonytalanul Scorch.

Nem is feleltem, csupán határozottan a szemébe néztem, mire ez a pillanatokra megjelenő mosoly is azonnal eltűnt az arcáról, s újra átadta a helyét az ijedtségnek.

– Figyelünk – jelentette ki tőle szokatlanul hidegen Wish. – Úgyhogy ne próbálj meg hazudni, Scorch!

– Miért hívnak téged ilyen furcsán? – kérdezte remegő hangon a kis lila kanca, még szorosabban átölelve a csődör lábát.

A fiú tétován megemelte a szabadon lévő mellső lábát, de aztán vissza is rakta, s lemondóan sóhajtva lehajtotta a fejét.

– Ezt… nem olyan egyszerű elmagyarázni… – mondta meglepően vékony hangon. – De az oka igazából egy és ugyanaz. Valamit… el kellett volna mondanom neked, Touch… – fordult oda a kancához. – Kicsit… nos, más vagyok… mint amilyennek te ismersz. Jobb lenne, ha leülnénk… – sóhajtott újra, s a nappali felé bökött.

Továbbra is csapdát sejtettem, hát nem akartam neki semmi mozgásteret adni.

– Válaszolj! – reccsentem rá, s egy toppantással is megtoldottam, hogy érezze, nem viccelek.

Elhúzta a száját, de aztán megadóan bólintott.

– Ez a sörényem természetes színe… – motyogta az orra alá. – Tudom, hogy még nem láttátok, de… hát… ez van.

– Soha nem voltál szőke – jelentette ki határozottan Wish.

– Mindig is szőke voltam – csóválta a fejét a csődör. – Vagyis… miután az apám meghalt, azután kezdtem el festeni. Most igyekszem leszokni róla Touch kedvéért. – Küldött egy meglepően szeretetteljes mosolyt a kis kanca felé, s csak aztán folytatta. – Csak hát… nem olyan egyszerű. De ő így szeret, ahogy vagyok. Amilyen vagyok.

– Tudod ám, kivel eteted meg ezt a baromságot! – horkantottam.

Kerestem Wish pillantását, hátha kapok megerősítést, de a lány pont hogy elbizonytalanodni látszott.

– Elmondok mindent, és akkor meg fogod érteni, Thread – emelte fel csitítólag a lábát Scorch. – De tényleg könnyebb lenne, ha leülnénk…

– Amíg nem mondtál el mindent, innen el nem mozdulunk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

– Legyen – bólogatott Scorch. – Mindezek után, hogy így betörtetek, mit is vártam volna…

– Ne kertelj, mert annak nem lesz jó vége! – figyelmeztettem. – Kezdd el, ahonnan csak akarod, de ne várass tovább!

– Rendben van, haver, csak nyugodj már le végre! – mondta. – Nincs több titkolózás… Szóval… az első, amit mindnyájatoknak tudnotok kell, hogy a valódi nevem Mirthwhistle…

– Remek! – horkantottam. – Akkor most olyat mondj, amit nem tudunk!

– Nem fejeztem be – folytatta türelmesen a csődör, lehunyva a szemét. – Tehát a valódi nevem Mirthwhistle, szóval nem hazudtam neked, Touch. Viszont mindenki más Scorched Earth néven ismer. Mások előtt nem olyan vagyok, mint veled. Tudom, tudom, el kellett volna mondanom, csak… féltem. Féltem attól, hogy akkor már nem fogsz úgy szeretni. Meg tudsz ezért bocsátani?

– Soha nem is haragudtam… – motyogta bátortalanul a fiatal kanca.

Scorch halványan elmosolyodott, aztán újra fölnézett, egyenesen a szemembe.

– Nektek viszont, ha úgy vesszük, mindvégig hazudtam – mondta meglepően nyugodtan. – Legszívesebben örökre elfelejtettem volna a régi, az igazi nevem, de persze nem tehettem meg, kitudódott. Utáltam is, ha bárki azon szólított, ti mégis nagyon mókásnak találtátok, ha ezzel piszkáltok. Hiába is igyekeztem, egy percre sem hagyhattam magam mögött a múltam. Pedig gyűlöltem mindenestül, egészen mostanáig.

A csődör lassan, mellőzve bármilyen hirtelen mozdulatot, kissé lehajolt a lábát fogó kancához, s a fejével hozzádörgölőzött. Még mindig nehezemre esett feldolgozni, hogy Scorch miképp viselkedhet egyáltalán bárkivel kedvesen, mi több, gyöngéden.

– Aztán jött ő! – húzta végig finoman az orrát a lány fülén a csődör. – Chromatic Touch, hogy megragadjam az alkalmat, és bemutassam… bár ezt se erőltettem volna, ha nem támadtok minket így le.

– Örvendek! – A lila kanca arcán valami elbűvölő, mégis félénk mosoly terült szét.

Nem volt túl nőies, inkább kimondottan kislányos teremtés, de aranyosnak aranyos volt, azt meg kell hagyni. Bár azt még mindig nem láttam, miféle kifacsart, elferdült világban illene össze egy olyan pónival, mint Scorch.

– Ő az egyetlen póni, aki elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, és így is szeret – mondta szinte meghatottan a vörös csődör. – És én is úgy szeretem őt, ahogy van. Ő a legédesebb teremtés a világon!

– Nem akarok belerondítani a boldogságotokba, de mi köze ennek bármihez is? – csattantam föl türelmetlenül.

– Nem értem, mire gondolsz, Thread – nézett rám zavartan Scorch. – Ez volt az én nagy titkom, és ezért nem alszom már napok óta a koliban. Nem tudok tőle távol maradni. Most először az életben végre van valakim!

– És nekem is szükségem van rá! – csatlakozott hozzá a lila kanca, könyörgő pillantásokat vetve felénk. – Ne bántsátok őt, kérlek! Nem tett semmi rosszat!

– Tudjátok, van egy kis gond… – szólt közbe Wish, hasonló ingerültséget sugározva magából, mint ami engem is folyamatosan átjárt. – Az, hogy mellébeszéltek. Szép kis történetet raktál össze, Scorch, de Threadnek igaza van. Egy fejnélküli lóról készült szobrot kirakni Canterlot közepére olyan, mint ha lángoló betűkkel írnád ki a neved az égre!

– Fogalmam sincs, miről beszéltek… – pislogott a csődör.

– Ezt már mondtad – szűkítette össze a szemét Wish. – Találj ki valami jobbat!

Scorch zavartan nézett hol a lányra, hol rám, de aztán megint csak a fejét rázta.

– Komolyan nem értem – mondta végül. – Nekem semmi közöm hozzá, bármi is az a valami! Vagy azért hiszitek, mert ilyen hülye rémtörténeteket meséltem róla?

– Hülye rémtörténet? – ismételtem fenyegető hangsúllyal. – Váltig állítottad, hogy szóról szóra igaz minden, amit csak mondtál róla! Az apád is akkor tűnt el, amikor a fejnélküli ló…

– Hazudtam – szólt közbe lecsapott fülekkel s lesütött szemmel Scorch. – Az egészből egy szó sem igaz. Csak… csak azért találtam ki, hogy… hogy… – szipogott egy hangosat, aztán kerülve a pillantásunkat a mennyezetre emelte a tekintetét – …hogy menőnek tűnjek. Mindig én voltam a csicska. Mindig én voltam az, aki a leggázabb dolgokat csinálta, aki a dedósoknak való játékokat szerette. Oviban is, meg a régi sulimban is állandóan engem cikiztek. A szüleim miatt is állandóan csak röhögtek rajtam. Mi voltunk a falu szégyene, én meg a hülye tanyasi gyerek. Aztán meg apám… apám, az a részeges barom télvíz idején beesett az árokba. De még csak nem is megfagyott a rohadék! Belefulladt a saját hányásába! Soha, de soha nem mostam volna le magamról… Ezért kellett valami… Mármint el kellett jönnöm otthonról, ez biztos. Hayville amennyire Celestia háta mögött van, úgyse megy onnan soha senki sehova. Belterjes egy közösség; nem is valami nagy koponya egyik sem. Canterlot volt az egyetlen esélyem, hogy végre kiszakadhassak onnan. Egy megváltással ért fel, hogy fölvettek az Akadémiára. De ezúttal nem is akartam én lenni a kis hülye csíra! Azt akartam, hogy ha már csak rám néztek, lássátok, milyen kemény vagyok! Ezért volt a festék… ezért volt a hamis cukijegy. Azt pedig nem is mertem remélni, hogy a történetemmel, ami életem legcsúfabb eseménye lehetett volna, pont hogy egy csapásra végre valaki lettem!

– Tessék, elmondtam! – vágta hozzánk a szavakat, mi meg csak döbbenten meredtünk rá. – Látjátok? Most már nem félek az igazságtól! Végre eljutottam odáig, hogy nem számít a múltam, csakis az, hogy olyasvalakivel lehetek, akivel szeretjük egymást! Úgyhogy mondjátok csak el nyugodtan bárkinek! Az sem érdekel, ha az egész város rajtam röhög, csak itt, csak ezen az egyetlen helyen hagyjatok békén!

Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, hihetek-e Scorch-nak. És még mindig nem döntöttem el, hihetek-e a szememnek. Wish-re pillantva pedig csak ugyanezt a bizonytalanságot tudtam leolvasni az arcáról.

– Tegyük fel, hogy így van – mondtam végül. – Akkor mégis hogy kerülhetett egy fej nélküli szobor Canterlot egyik terére? Ez nem olyasmi, ami mellett csak úgy elsétálhatunk! Kell, hogy legyen valami magyarázat!

– Ha tudnám, Thread, hidd el, elmondanám! – nézett komolyan a szemembe a csődör. – De a fejnélküli ló csupán egy legenda, semmi több.

– Mi van, ha mégis igaz? – tettem föl a nagy kérdést.

– Én nem hiszek benne – rázta a fejét Scorch. – De nem tudom. Tényleg nem…

– És ha valaki direkt minket akar félrevezetni? – vetette fel valami egész indokolatlannak tűnő rémülettel a hangjában Wish.

– Pont minket? – kérdeztem vissza meglepetten. – Itt van Celestia, itt van a Canterloti Királyi Őrség, az Éjjeliőrség, meg ki tudja, mi még! Kit érdekel az, hogy pont mi… hogy… pont én… mit… csinálok…

Szinte ki se mondtam, az agyam valami eszméletlen kattogásba kezdett. Apró információmorzsák röpködtek ide-oda, lassacskán valami homályos képpé állva össze. Sok részlet még nem volt világos, de egyetlen aprócska folt szinte bántóan kitisztult előttem. Éreztem, hogy elsápadok…

– Ambrosia… – motyogtam döbbenten. – Celestia egyetlen dologra kért, de arra többször is! Hogy maradjak vele! Ne mozduljak el mellőle, ne hagyjam magára! Valaki azt akarta, hogy azt higgyem, Scorch… és… és eljöjjek otthonról, mert csak én tudok… Ezért mondta volna, hogy ne kutakodjak…?

– Vissza kell mennünk azonnal! – rázta meg a vállam Wish, ezzel visszatérítve a valóságba.

Nem is tétováztam tovább egyetlen másodpercet sem. Ez a szörnyű felismerés, s a még szörnyűbb félelem, hogy tán végzetes hibát követtem el, hatalmas erőt adott. Gondolkodnom, koncentrálnom se kellett a varázslathoz, úgy kaptam fel por formában a lányt, és már száguldottunk is hazafelé, sebesebben, mint ahogy valaha repültem…

* * *

Egy felbőszített bika erejével rúgtam be a torony ajtaját, s azonnal nyomultam is be a por-csápjaimmal, hogy halálos ölelésbe vonjam a lelki szemeim előtt a barátnőmet fenyegető orgyilkosokat. Ám váratlan ellenállásba ütköztem, mielőtt akár csak körbenézhettem volna. Egy halvány, vibráló energiamező állta az utamat…

– Ambrosia! – kiáltottam elkeseredetten, s amennyire csak tudtam, nekifeszültem a pajzsnak.

– Ti vagytok azok? – jött válaszképp a burok másik oldaláról Jasper erőlködő hangja.

Megtorpantam egy pillanatra, s rögtön aztán vissza is vonultam, hogy saját magunk elől ne takarjam el a szoba belsejét. A finom védőmező takarásában hamarosan föl is ismertem a barátomat, s mögötte Ambrosiát, ahogy félve elbújt a csődör háta mögött.

– Te vagy az, Thread? – kérdezte gyanakodva Jasper.

– Persze…

– Bizonyítsd!

Meglepett, de végül is jogos volt. Ha Scorch-ot, mint illuzionistát sejtettük az események mögött, valóban nem ártott az óvatosság. Hirtelen büszkeség fogott el, amiért ennyire vágott a barátom esze…

– Remélem, tényleg belőled lesz Canterlot kapitánya egy napon, Jasper! – mondtam mosolyogva. – Ilyen hűségesen védelmezni a páromat…! Jobb barátot nem is kívánhatnék! Hát jó. Ha a varázslatom nem győzött meg, hogy tényleg én vagyok, akkor mondjuk… emlékszel arra a csipkés bugyira, amit Wish-nek vettünk közösen?

– Emlékszem a kis pirosra – biccentett Jasper, bár láthatóan egy cseppet sikerült is zavarba hoznom, hogy pont ezt emlegettem föl. – Te is mondj valamit, Wish, már csak a rend kedvéért is!

Én is a lányra néztem, ő viszont valami rettenetesen elpirult. Éltem a gyanúperrel, hogy ő még nehezebben viselte, hogy pont a – remélhetőleg – leendő csődöre előtt jutott eszembe ilyen intim dolgokat mondani. Főleg visszaemlékezve arra a napra, amikor közelről is megcsodálhattam az alsóneműjét…

– Hát… az megfelel, hogy még most is mindig késsel a párnád alatt alszol? – kérdezte elvékonyodó hangon.

– Sajna nem – csóválta a fejét a csődör. – Ezt elég sokan tudják rólam…

– De… most csak olyan jut eszembe, ami… – Nem is fejezte be, csupán zavartan kaparászta maga előtt a padlót. – Vagyis… mi lenne, ha azt mondanám, azóta nem eszel hagymaleves, mióta egyszer három napig…

– Ne is mondd tovább, csajszi! – legyezett Jasper, majd vissza is vonta a pajzsvarázslatát. – Gyertek akkor, meséljetek, mi volt ez a nagy belépő!

A szőnyegünkre körben leülve be is számoltunk mindenről kettejüknek, de közben azért én is kikérdeztem őket, hogy történt-e bármi érdemleges. Az biztató volt, hogy Jasper tényleg folyamatosan rajta tartotta a szemét Ambrosián, és állítása szerint senki nem is zargatta őket az alatt az idő alatt, amíg távol voltunk. Igaz, szerencsére így, hogy viszonylag hamar rájöttem, kit is érint valójában a fenyegetés, Jasperék számára gyakorlatilag meglepően gyorsan tértünk vissza. Azt ellenben hiába boncolgattuk, amit Scorch-csal beszéltünk, négyen se jutottunk vele előrébb. Utána viszont azt próbáltuk kitalálni, miért lehet pont Ambrosia veszélyben, és mi az, amitől tartanunk kell.

– Előfordulhat, hogy Saddle-Arabiából, a családotok egyik riválisa áll a dolgok mögött? – vetette fel Wish.

– Akár az is lehet – bólogattam merengve, de ahogy továbbgondoltam, valami nagyon rossz érzés fogott el. – Sőt, akár az is lehet… Ambrosia, az édesapád vajon értesült már arról, hogy nem akarsz hazamenni?

– Én nem mondtam neki semmit! – nézett rám riadtan a kanca. – De ha tudná is, akkor mit tudna csinálni?

– Elég befolyásos póni, szóval biztos vannak itt is ügynökei – feleltem. – És, ha jól emlékszem, mondta, hogy van pár elég jó bérgyilkosa is…

– Az lehet, de… de mit…?

– A kérdés inkább az, hogy mit szólna, ha egy equestriai póni miatt maradnál itt?

– Nem lennél valami nagy biztonságban, Thread – állapította meg komoran Jasper.

– El tudom képzelni, mit csinálna azzal, aki kéretlenül elvette tőle a lányát – simogattam a nyakamat, mintha azt mutatnám, hogyan kell késsel átvágni.

– Csak nem tenne ilyet! – kapta ijedten a szája elé a patáját Ambrosia.

– Ó, dehogynem! – bólogatott Jasper. – A te fajtádból, már ne haragudj meg, de simán kinézem, hogy kevesebbért is felnyársalnák Threadet.

– Várjatok már, fiúk, az úgy mégse stimmelne! – kopogtatta meg maga előtt a szőnyeget Wish. – Akkor Thread lenne a célpont, és ha ezt Celestia tudja, akkor pont nem Ambrosiát védetné vele ennyire! Szerintem csak az lehet, hogy valaki Ambrosiát akarja elkapni, Thread pedig az utolsó védelmi vonal. Észrevétlenül a közelébe akarnak férkőzni, ezért állították a csapdát, hogy elcsalják mellőle. De hiba csúszhatott a számításukba, mert még csak odáig se jutottak el, hogy megkíséreljenek ártani neki.

– Mert ha Thread most olyan, mint ha Ambrosia személyes testőre lenne, akkor is ott van a Canterloti Királyi Őrség! – szőtte tovább a gondolatot belelkesülve Jasper. – Látjátok, nem szabad őket lebecsülni! És ott figyel Celestia is! Simán lehet, hogy míg mi itt ugrásra készen ácsorogtunk, ők szépen a háttérben le is rendeztek mindent!

– Igen, ez Celestiára vallana – állapítottam meg. – De ettől valahogy még nagyon nem érzem biztonságban magamat. Akárhogy nézzük is, Cavern eltűnt, és senki sem tudja, hova.

– Persze, mert nem ő volt a célpont! – mutatott rá Jasper. – Rá nem figyelt pár száz őr; csak azt vették észre, amikor nyoma veszett! Senki sem számított arra, hogy pont őt akarja majd bárki is fölhasználni ellenetek.

– Utána viszont Celestia azonnal eltüntette szem elől Stellát és Lotust – ráncolta a szemöldökét Wish. – Miért pont őket? Mi különleges van bennük? Vagy, ami még jobb kérdés: mi miért nem vagyunk veszélyben?

Egy jó fél percig némán ültünk a kérdésen, aztán végül én törtem meg a csendet.

– Talán azért, mert ők a gyengébbek. Gondoljátok csak végig! Cavern maradt el mindig is a legjobban a varázserejét tekintve tőlünk. Stella és Lotus jónak számított, de ők meg inkább elméleti szakpónik. Te viszont, Wish, remekül tudsz teleportálni, és amúgy is elég jól használod a mágiádat. Ha bármi fenyegetést érzel, el tudsz menekülni, és jelenteni is tudod az őröknek. Te pedig, Jasper, az egyik legerősebb póni vagy, akit ismerek. Harci varázslatok terén az Akadémia hallgató közül legfeljebb Nimbus Strike tesz túl rajtad, meg ha úgy vesszük, akkor talán én. Ráadásul nem is vagy egy elveszett lélek; látod, most is szóba került, hogy még álmodból fölriadva is simán belevágnád a támadód torkába a késedet. Az ellenségünknek célja volt azzal, hogy Cavernwindet elrabolta, veletek viszont nem tud mit kezdeni. Ha nem így lenne, Celestia egész biztos, hogy vigyázna annyira rátok is, mint Lotusékra.

– Ennek már van értelme! – vigyorodott el Jasper, bár abban nem sok valódi öröm látszott. – Szóval a Hercegnő hibázott egyszer, de újra már nem ugrik be ugyanannak a trükknek! A fenébe is, lehet tényleg az van, amit mondtam, és mi vagyunk a csali! Ha ez a titokzatos valaki nem talál rést a védelmeteken, és az Őrség sem kapja el előbb, lehet, hogy nálunk fog bepróbálkozni! És akkor a Hercegnő végre lecsaphat rá!

– Nyugodjak meg… – motyogtam halkan. – Celestia ezt is mondta párszor. Ne foglalkozzak semmivel, csak szépen menjek haza, maradjak Ambrosiával, és ne idegeskedjek. Más magyarázatot tényleg nem látok erre az egészre.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte lecsapott fülekkel Wish. – Mi is menjünk haza, és próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem tudnánk semmiről?

– Ez tán a legnehezebb – mondtam mélyen a szemébe nézve. – De az egyetlen logikus lépés. Csak azt kell eldöntenünk, megbízunk-e Celestia Hercegnőben.

– Én megbízom benne – jegyezte meg Ambrosia, aki eddig nemigen tudott nekünk segíteni a találgatásban.

– Bármikor rábíznám az életemet – jelentette ki büszkén szalutálva Jasper.

– Én is… – mondta halkan Wish. – De félek…

– Más választásunk pedig nincs – zártam le a témát. – Celestia vigyázzon mindannyiunkra, de tartsuk nyitva a szemünket! Biztos nem véletlen, hogy pont ránk bízta ezt a fontos feladatot!

* * *

Noha végre úgy éreztem, közös erővel csak-csak rájöttünk valamire, újra elfogott a szorongás, mikor a barátaim távoztak. Ambrosián is láttam, hogy nyugtalan, bár ő megpróbálta a mosolya alá rejteni, pont, mint a Hercegnő is szokta. Emellett folyamatosan azon is volt, hogy engem jobb kedvre derítsen, de szegény nem járt sok sikerrel. Hiába csókolgatott, hiába ölelt magához, nem bírtam az idegességgel. Hagytam, hogy elvonszoljon az ágyunkig, s szorosan össze is kapaszkodtam vele, ahogy feküdni szoktunk, ám közben is egyre azon járt az eszem, hogy a barátaim halálos veszélyben vannak. Szerettem volna azt hinni, hogy nem indokolatlan a Celestiába vetett hitünk, de ettől függetlenül borzasztó volt az a tudat, hogy ha akár Wish, akár Jasper bajba kerül, nem lehetek ott mellettük segíteni.

– Bár kérte volna azt a Hercegnő, hogy én magam küzdjek meg a támadóiddal! – suttogtam halkan Ambrosia fülébe.

– Ha azt gondolta, így védhetsz meg a leghatékonyabban, én nem bánom! – mosolyodott el a lány.

– De mégis… akkor egybe letudhatnánk ezt az egész őrületet!

– Érzem rajtad, hogy feszült vagy – búgta szelíden Ambrosia. – Ne félj! Ha a Hercegnő azt mondta, képes vagy a feladatra, akkor az vagy! Nyugodj meg, kérlek! Emlékszel? Pár perce mondtad, hogy Celestia ezt is kérte tőled. Te sem lehetsz folyamatosan ugrásra kész!

Éreztem, hogy a kanca puszta szavaira is kiengednek kissé az izmaim. Ambrosia szelíden végigsimította az arcomat, s végtelenül gyengéden szájon csókolt, mire le is kellett hunynom a szemem.

– Szeretnéd, hogy segítsek ellazulni? – kérdezte szenvedélyesen.

Meg se várta a válaszomat. Széles, izgató mozdulatokkal végighúzta a mellső patáit az oldalamon, a forró csípőjét pedig hozzám nyomta. Óvatosan a nyakamba harapott, ezzel ki is csalva belőlem egy halk sóhajt, amit aztán valószínűleg bátorításként is érzett, mert csókolgatott is tovább, lassan haladva egyre lejjebb a szügyemen, majd egész a mellkasomon…

Kopogtattak. Azt hittem, ott helyben sokkot kapok, annyira megijedtem. Ambrosia is egyetlen pillanat alatt mozdulatlanná dermedt.

– Ne nyisd ki! – suttogta rémülten a kanca.

Válaszolni sem volt időm, újra kopogtattak.

– Thread! – kiabált be valaki odakintről.

Wish-re emlékeztetett a hangja. De hát az nem lehet! Nem mentek el olyan régen, és máris visszajött volna? Ráadásul meg is beszéltük… vagyis…

Valami baj van. Éreztem. Átjárta szinte minden porcikámat. Megpróbáltam fölkelni, de Ambrosia visszatartott.

– Mit csinálsz? – kérdezte szinte remegve az idegességtől. – Ugye nem akarsz odamenni?

Bizonytalanul az ajtó felé pillantottam. Az üvegen keresztül látszott is egy alacsony póni árnyéka. Nem tudtam, mit kéne tennem…

– Thread! – jött az újabb kiáltás.

Nem hagyhatom annyiban, csak ez járt a fejemben. Ha ez trükk is, Celestia erői biztosan figyelnek. Tán most végre vége lesz ennek az egész mizériának. Vagy így, vagy úgy…

– Vigyázok magamra! – hámoztam ki magam óvatosan a párom öleléséből.

– Ne csináld, kérlek! – fogta könyörgőre Ambrosia, de ezúttal nem hatott meg.

Fölkeltem, és lassan, remegő léptekkel odaléptem az ajtóhoz. Az árnyalak semmit nem mozdult az üvegről. Egy kicsit távolabb megálltam, s egyetlen por-csáppal kinyúlva óvatosan lenyomtam a kilincset, s résnyire kinyitottam az ajtót. Láttam, ahogy az árnyék közelebb jön, majd egy zöldes pata be is furakodott a küszöbig. Nem engedtem beljebb. Hiába jött volna tovább, lendületesen rátoltam a fát.

Hallottam, ahogy fájdalmasan fölszisszen, de nem adtam alább az elveimből. Pár másodpercre rá egy zöldes orr is megjelent a résben, viszont közelebb a fejével sem tudott jönni. Nem is próbálkozott soká, inkább visszahúzódott. A patáját viszont fogva tartottam…

– Megértelek, Thread – szólt be ijesztően reszketeg, rekedtes hangon Wish. – Kérdezz nyugodtan bármit!

Törtem a fejem a megfelelő kérdésen, és végül ki is találtam valamit. Nagyon örültem volna, ha nem tudja rá a választ…

– Hogy hívják azt a cicát, amit akkor láttam?

Pár pillanatig csak a néma csend felelt, én pedig fölkészültem rá, hogy minden erőmet bevetve apró ízekre szedjem kései látogatónkat.

– Ha arra gondolsz, akit akkor láttál, amikor hazáig követtél, az Shiver volt – mondta továbbra is ezen a félelmetesen eltorzult hangon.

– Rendben van, hallgatlak! – feleltem ugyanolyan bizalmatlanul.

– Nem, Thread – mondta a hang. – Most én kérdezek.

– Szolgáld ki magad! – vetettem oda összeszűkült szemekkel.

– Kivel csókolóztam életemben először?

– Velem – feleltem szinte gondolkodás nélkül.

Egy darabig megint csend volt, aztán a kanca újra megszólalt ezen a rekedtes hangon.

– Ha ezt hiszed, akkor tényleg te vagy az. Ki tudnál jönni? Vagy úgy látod biztonságosabbnak, ha engem engedsz be? Nem, igazából jobb lenne, ha kijönnél, és lezárnád az ajtót…

– Feltétlenül szükséges? – húztam el a számat. – Így nem tudjuk megbeszélni?

– Nagyon félek! – nyöszörögte elképesztően magas hangon a kanca. – Gyere ki, kérlek, mielőtt még végleg elvesztem a józan eszem!

Nem nyitottam ajtót, de porrá omlottam, és gyorsan kilebegtem a szűk résen, közben hagyva a lánynak, hogy visszahúzza a lábát. Mielőtt még újra alakot öltöttem, végignéztem a kancán, aki valóban Wish-nek tűnt. Ám a lány tényleg úgy festett, mintha az őrület határán lebegne. A sörénye úgy állt, mintha a saját patájával próbálta volna meg kitépni, a pupillái pedig az alkonyi óra sötétje ellenére tűhegynyire szűkültek.

Újra pónivá alakultam, de azzal a lendülettel meg is támasztottam a patámmal az ajtót, egyértelművé téve, hogy nincs bejárás. A lányt azonban láthatóan a legkevésbé sem érdekelte. Csupán eszelősen bámult a szemembe…

– Hazamentem – kezdett bele kissé hadarva, de ugyanezzel az ideges, reszkető hanggal. – Vagyis Jasper hazakísért. Minden rendben volt. Még a naplómat is megnéztem, hogy stimmel-e. Minden rendben volt. Nem tudom, mennyi idő telt el, de aztán visszajött. Kopogott, és bejött. Azt mondta, vigyázni akar rám. Hát, gondolhatod, mennyire megörültem neki! Szüleimet úgysem érdekelte. Azt hittem, minden rendben van. A szobámba is bejött. Kicsit beszélgettünk. Tényleg nem sokat. Aztán odahúzott magához. Odahúzott az ágyra. Tudod, megcsókolt. Nem mondtam még el, de csókolt már meg. De ez nem Jasper volt, érted? Thread, odajött hozzám, a saját házunkba, és nem Jasper volt! Teljesen úgy nézett ki, mint ő. Úgy is beszélt. De éreztem, ahogy megcsókolt! Az a valaki nem Jasper volt! És… és nem történt semmi! Nem jött Celestia! Nem zuhantak pegazus gárdisták az égből! Csak ott feküdt az ágyamon ez a… valami… és megcsókolt! Muszáj volt el… muszáj volt elmenekülnöm! Thread, én nagyon félek!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.