Közjáték I

Közjáték I.

Gyengéden ráterítette a takaróját a remegő kanca hátára. Odafeküdt mellé, és hagyta, hogy a vállára hajtsa a fejét. Nem szerette, ha megzavarják az éjszaka közepén pihenésében, de őelőtte mindig nyitva állt az ajtaja – vagy az ablaka, ha épp úgy adódott. Mégis mindig felemás érzésekkel fogadta. Persze szívesen látta, bármikor is jött, de az utóbbi időkben minden látogatásának ez lett a vége. És sosem esett jól ilyen állapotban látnia.

Tán sosem volt felhőtlen a viszonyuk, de mégiscsak testvérek voltak. Régen is mindig támogatták egymást, s most se volt ez másként. Hogy hiányzott, amikor nélkülöznie kellett őt! Hiszen már csak ketten maradtak egymásnak…

Pedig már kezdett reménykedni, hogy legközelebb már nem így keresi fel. Hogy elmúltak azok az idők, amikor előtör belőle az a rengeteg felgyülemlett keserűség. Hogy nem kell többet magyarázkodnia előtte, amikor számon kéri rajta a hibáit. Hogy nem kell többet felitatnia a könnyeit. Hogy végre tényleg újra őszintén boldognak láthatja.

De ez most más volt. Több volt puszta kirohanásnál a világ romlottsága ellen. Luna félt. És meg tudta őt érteni ezért. Ezernyi év távlatából a múltja még mindig rendíthetetlenül kísértette. A múltjuk. Kettejüké. Mégis, amit a húga kényszerült átélni, arról neki csak halvány sejtése lehetett.

Nem mozdult mellőle, csupán a szarvát használva közelebb lebegtetett egy füstölőt. Varázslattal meggyújtotta, s lerakta maguk elé. Hamarosan lágy, meleg, fűszeres illat töltötte be a szobát. Elégedetten figyelte, ahogy testvére lehunyt szemmel, kitágult orrlyukakkal, mohón szívta a kellemesen ismerős, kissé dohos aromájú levegőt. Luna tán nem is sejtette, de évtizedekbe telt, mire meglelte a megfelelő kombinációt. De megérte. Testvérének látványán kívül csak ez emlékeztette őt igazán régi otthonára… Milyen különös, hogy akárhányszor csak rápillantott, mindig nosztalgikus érzés fogta el…

– Ő az, Tia – suttogta Luna. – Tudom, hogy ő az.

Közelebb húzta magához, és nyugtatólag simogatni kezdte a sörényét. Nem hagyhatta, hogy megint pánikba essen, de nem tudott neki olyat mondani, amivel biztosan megnyugtathatta volna. Hazudni pedig nem akart neki.

– Tudnom kellett volna az elejétől fogva! – folytatta a húga. – Nem lett volna szabad odaengednem hozzá…

– Mindenki hibázhat – felelt csendesen. – Ezt nem láttuk előre. És ez az ő saját döntése volt. Ne vádold ezért magad! És ne feledd, hogy ő nem lehet…

– Hollowra is ezt mondtad! Mégis… mégis… Ó, Tia, most mit tegyünk?! Ha tényleg tudja…

– Akkor sem tudja megakadályozni! Ha ő egy is a régiek közül, akkor sem érhet fel az ereje a miénkkel!

– De akkor mit akarhat? Nem bújt volna elő az árnyékból, ha nem akarna valamit!

Celestia nagyot sóhajtott, s újra átfutotta a rövidke levelet. Az most is makacsul hallgatott írójának valódi szándékáról. Három rövidke mondat csupán. Három apró sor, ami így fel tudta zaklatni az ő kedves kishúgát! És persze az az átható kis dallam…

– Látod, meg sem próbált fenyegetőzni – tartotta óvatosan a papírt Luna elé, de ő elfordította a fejét. – Talán… tényleg csak beszélgetni szeretne…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.