Epilógus

Epilógus

Elhallgattam. Beszéltem épp eleget; a por, ami lerakódott a tüdőm mélyén, egész szépen ki is tisztult belőle. A végére már a hangom is egész olyanná vált, mint régen volt. Meg is lepődtem, hogy a vendégem képes volt végighallgatni. Az élőknek általában nem volt türelmük hozzám. Biztos úgy voltak vele, nem érdemes rám szánniuk a drága idejüket. Tán igazuk is volt. Mellesleg tapasztaltam, hogy Water, a Violet család őrelementárja sem vette túlzottan jó néven, ha ilyen hosszasan meséltem neki. Egyedül Juliannak volt ereje egy ültő helyben végighallgatni a történetemet. Nem mondom, hogy másról nem is beszéltünk, de ami nem a múltamról szólt, csak ritkán jelentett bármit is a számomra. Most is szinte kedvem lett volna elölről kezdeni az egészet, ezúttal kiegészítve más, az események szempontjából kevésbé lényeges részletekkel, már csak kíváncsiságból is, mit szólna hozzá hallgatag látogatóm.

De nem tettem. Sokkal jobban érdekelt, vajon rászánja-e magát, hogy ezúttal ő szóljon hozzám. Míg meséltem, végig figyeltem a reakcióját, egészen a legapróbb rezdülésig. Eleinte csupán undort és értetlenséget sugárzott. Hallottam, hogy néha elfordítja a fejét, mintha jobban lekötné a jellegtelen, hűvös fal, ami körbevett minket, mint a történetem. Várta, hogy mikor lesz már vége. Néha halkan, de megvetően prüszkölt, ahogy a barátaim szerelmi életét álltam neki ecsetelni. Ha jól sejtettem, fogalma sem volt róla, miért kellene egyáltalán végighallgatnia.

Aztán valami megváltozott. Pontosan nem is tudom, mikor. Nehéz volt megítélni, hiszen nem láthattam őt, de egy idő után feltűnt, mennyire megfeszül egész testében, mikor Celestiát emlegettem. Nem mindig, de ha a személyes kapcsolatunkról meséltem, akkor egész biztosan. Mintha valamilyen oknál fogva magára vette volna, hogy így beszélek a Hercegnőről…

Viszont az érdeklődését szép fokozatosan sikerült fölkeltenem. Hiába sugárzott belőle, mennyire viszolyog tőlem, a mesém lassacskán mégis utat talált hozzá. Egy idő után már élénken fülelt, s nem csak azt leste, mikor érek a végére az egésznek. Együtt izgult és együtt aggódott velem, habár amint egy kicsit intimebb részhez értem, halkan felprüszkölt, sőt, egyszer még föl is horkantott, nemtetszése jeleként.

Be kellett látnom, hiába tűnt elsőre nagyon hasonlónak Celestiához, valójában teljesen különbözött tőle. A Hercegnőm még azt is rezzenéstelen mosollyal hallgatta végig, amikor azt meséltem neki, hogy az illúzió világban megcsókoltam őt. Aki pedig most előttem ült, pont ennél a résznél még dühösen toppantott is egyet. Ha Celestia olyan volt, mint az örökké változatlan erővel ragyogó nap, akkor mostani vendégem inkább a háborgó tengerre hasonlított…

– Nem doboz-illúzió volt, hanem egy mesterséges álomvilág – szólalt meg végül halkan, de nemes zengéssel. Olyan tiszta volt a hangja, akár a felhőtlen, csillagokkal borított éjszakai égbolt. – Egy álom-síkon létező elementár hozhatta létre, hisz egy changeling királynő sem bírhat akkora hatalommal, hogy ilyet alkothasson. Viszont mi a legnagyobb erénye, legnagyobb gyengéje is ezen szellemféléknek. Képesek a tudat legmélyéről is előhozni emlékeket, szó szerint fölidéztetni évekkel korábban hallott beszélgetéseket, ám képtelenek bármit is hozzátenni, vagy módosítani rajta. Ezért nem volt feje a szobornak. Láthattad a testhelyzetét a lepel alatt, de a fej formájából következtethettél volna a nemére, ami túlmutatott volna a rendelkezésedre álló információkon. A changeling, ki foglyul ejtett benneteket, nyilvánvalóan manipulálta a létrehozott világot, ám az ő figyelme és tudása sem terjedhetett ki mindenre.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Úgy éreztem, egy újabb mozaikdarab került a helyére, mi oly sok éven át nyomasztott. És már arról is volt valami sejtésem, kihez van szerencsém…

– Te volnál hát Luna – állapítottam meg. – Bevallom, nem számítottam rá, hogy egy alikornist takar a név. Sőt, azt kell mondjam, meg voltam róla győződve, hogy már rég halott vagy.

Ezúttal se szólt semmit, csupán gúnyosan fújt egyet.

– Nem gondoltam volna, hogy Celestia ezért hozott ide – folytattam. – Biztos látta rajtam, mennyire nem hagy nyugodni a kérdés, mi jóformán az utolsó volt, amit még életemben feltettem. És ő se tudott rá válaszolni. Csupán ezt mondta: talán Luna meg tudná fejteni. Mikor azonban arról érdeklődtem, hogyan kérdezhetnélek meg róla, nem válaszolt semmit. Most pedig itt vagy. Meg fogom köszönni neki, amint legközelebb találkozunk. És köszönöm neked is.

– Celestia semmit nem tesz véletlenül – jegyezte meg Luna. – Viszont meglepő, ha azt hiszed ennyi év után, hogy pusztán ez az egyetlen oka volt, hogy végighallgattatta velem a históriád.

Meglepődtem, hogyan ejtette ki a nevet. Mintha nem is Hercegnőként, hanem egyenrangú félként beszélt volna Celestiáról. Mielőtt azonban alaposabban is elgondolkodhattam volna ezen, folytatta.

– A hátramaradt barátaid közül sikerült valakit megmenteni? – kérdezte halkan.

Örültem neki, hogy legalább ennyire érdekelte a történet végkimenetele. Szóval bármennyire próbálta maga előtt is tagadni, valamennyire tényleg megérinthette. Lassan megcsóváltam a fejem.

– Celestia túl későn ért oda. Már csak holttesteket találtak. Egyedül én maradtam.

Újra hallgatásba burkolózott, amit aztán csak percek múltán tört meg ismét.

– Tudod, a nővérem nagyon szereti a tortát – mondta csendesen. – Egyszer, mikor még kicsik voltunk, megpróbált sütni egyet. Borzasztó lett. Volt, aki becsületből megkóstolta, de megenni még ő maga se bírta. Mondtam neki, hogy dobja ki. Ő meg akadékoskodott, hogy milyen sokat dolgozott vele. Aztán majdnem meg is feledkeztem az egészről, de úgy nagyjából két hétre rá megtaláltam a tortát a szekrényében. Teljesen elborította a penész, meg büdös is volt. Azt hittem, leszokott már az ilyesmikről…

Kellett egy kis idő, míg teljes egészében felfogtam, amit mondott. Továbbra sem mozdultam el a helyemről, de ezernyi vékony porcsáppal nyúltam ki egyszerre, fenyegetően, de céltalanul tekergőzve. Kicsit még a fejemet is megemeltem, hogy pontosan vendégem felé nézzek, és ő kénytelen legyen belebámulni az üres szemgödreimbe. Még ha a testvérének nevezi is Celestiát, nem fogom szótlanul eltűrni tőle, hogy így beszéljen rólam…

– Nem pusztán egy darab rothadó hús vagyok – jelentettem ki olyan kemény hangon, amivel még magamat is megleptem. – A halálom után is a Hercegnő magántanítványának vallom magam. Nem hanyagolta el a képzésemet, bármilyen értelmetlennek tűnik is egy magamfajtát tanítani. Ahogy mondtam, nem lettem se okosabb, se bölcsebb, de a tudatomat megőriztem, s az időm nagy részét a varázserőm fejlesztésére fordítottam. Már nem a Violetek szolgálatában állok, hanem maga Celestia Hercegnő a gazdám. Ha úgy tetszik, pusztán egy gondolkodó fegyver vagyok egy alikornis patájában. És büszke vagyok rá!

– Olyasmitől rettegsz, ami elkerülhetetlen – felelt halkan, de indulatosan Luna. – És az idő múltával egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. Puszta félelemből önként vállaltad ezt a börtönt. És még büszke is vagy rá? Ha nem ígértem volna meg Celestiának, hogy nem szólok bele az ügyeibe, habozás nélkül kiszabadítanám ebből a torz ketrecből a lelkedet, halandó! Tisztelem, ami voltál, őszintén sajnálom, ami veled és a barátaiddal történt, azonban ami most vagy, az egyszerűen… sértő! Tovább kell lépned! Előbb-utóbb úgyis ez a sors vár rád, hát mondj le önként arról, amit már elvesztettél, csak nem vagy hajlandó elismerni!

Visszavonultam a csápjaimmal, s újra lehajtottam a fejem.

– Köszönöm, hogy meghallgattál – mondtam. – És köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésre, mi már olyan régóta gyötört. Viszont tisztáznunk kell, hogy te nekem nem parancsolsz, hacsak a gazdám másképp nem rendeli. Én kizárólag Celestia akaratát teljesítem.

Vendégem nagyot horkantott, aztán visszhangzó, fémes koppanások kíséretében négy lábra állt. Végig hegyeztem a fülem, úgy hallgattam távolodó lépteit. S bár valószínűleg nem állt szándékában, még az utolsó, maga elé motyogott mondatát is tisztán értettem, mielőtt még teljesen magamra hagyott.

– Mindig megdöbbentesz, nővérem, mennyire nem riadsz vissza semmitől a céljaid elérése érdekében…

Egy darabig még visszhangoztak a szavai a fülemben, aztán újra elborított a néma sötétség…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.