Epilógus

Egyre gyorsabban mozgatta a szárnyát. Kezdett kifáradni, de a cél már közel volt. A repülés sosem tartozott a kedvenc tevékenységei közé, s ez nagyon meglátszott az edzetlenségén. Ilyen aprócska izmok, amik arra valók, hogy egy teljes pónit a levegőben tartsanak… előre érezte, hogy fognak sajogni másnapra. Kudarcot viszont nem vallhatott. Megígérte, hogy olyan élményben részesíti, amihez hasonlót korábban esélye sem lehetett megtapasztalni. És fölrepíti a felhők fölé.

Igen, Tarn pontosan tudta, hogy ő messze nem a legalkalmasabb a feladatra, de szerencsére ez legfeljebb őt zavarta a gyengébb pillanataiban. Azt is megértette, Dave elsősorban nem valami romantikus humbugból kifolyólag akarta látni mindig az arcát, hanem hogy folyamatosan emlékeztesse magát: minden külső jegy ellenére a barátnője nem egy állat. És ez teljesen rendben volt így. Ahogy az is, hogy azóta sem ment köztük zökkenőmentesen minden, s az összecsiszolódás néha járt egy kis kopással is. Minden apró sikerért meg kellett dolgozni, de Tarn nem cserélte volna el a kapcsolatukat semmire.

Most is egy ehhez hasonló sikerért dolgozott éppen, és nyerésre állt, szóval fájó izmok ide vagy oda, eszébe sem volt feladni a küzdelmet. Ösztönösen gyorsabbá és felületesebbé vált a légzése a barátjáéhoz alkalmazkodva, még ha a jelen helyzetében semmi nem is indokolta volna. Kissé lentebb hajtotta a fejét, lehunyta a szemeit, hátrasunyta a füleit, s egy utolsó erőfeszítéssel még egy picit fokozott a tempóján, miközben csendben mosolyogva várta a jutalmát. Pár másodperccel később pedig már érezhette is a finom rángatózást, és az arcát elborító forróságot.

Óvatosan kinyitotta a szemét, s elégedetten figyelte, amint Dave a fejét hátradöntve, hangosan lihegve elnyúlik a fotelben. A sikere láttán az arcára levakarhatatlan vigyor kúszott – bár tisztában volt vele, ha egy ilyen manőver után vár a mosakodással a száradásig, a győzelmének az eredménye is meglehetősen levakarhatatlannak fog tudni bizonyulni. Főleg ha a sörényébe is jutott, amire egyébként igen nagy volt az esély a jelen helyzetében. Hogy érdekelte-e? Őszintén szólva nem különösebben. Túl sokáig kellett várnia erre a pillanatra, hogy végre ne az embere legyen nyeregben vele szemben. Dave pedig láthatóan cseppet sem bánta a szerepeik megcserélődését.

– Ez… ez igen! – pihegte Dave, mikor újra kapott elég levegőt ahhoz, hogy beszélni is tudjon. – Azt hiszem, vitathatatlan, hogy ez volt a legmámorítóbb fizikai képtelenség, amit átéltem, mióta itt ragadtam!

Ha lehetséges ilyen, Tarn még szélesebben elvigyorodott, kiegészítve némi önfeledt, diadalittas kacagással. Nem is fogta vissza magát, négy lábbal ugrálva körbetáncolta a fotelt, mint egy kisiskolás csikó, aki először hoz haza ötöst.

– Annyira édes vagy, néha el se hiszem, hogy nem direkt csinálod – csóválta a fejét mosolyogva a férfi, de a kanca nevethetnékje láthatóan rá is átragadt lassacskán. – Viszont… nem akarok ünneprontó lenni, de azt a végén igazán nem kellett volna… Tudom, van, akit ez megmozgat, és ha úgy vesszük, engem is, csak nem a jó irányba…

– Érezni akartam, hogy végre jól csinálom! – fékezett le a fotel előtt a kanca, félig lehunyt szemekkel feltámaszkodott a barátja combjára, s úgy ingatta kacérkodva ide-oda a farkát. – Ennyi kudarc után engedtessék meg nekem, hogy picit süttessem az egóm!

– Kudarc? – kérdezte Dave, benyúlva a pegazus mellső lábai alá, és megemelve őt az ölébe ültette, ügyelve rá, hogy a kanca hátsó lábai széttárva maradjanak. – Ha bármit is kudarcként éltél meg, valamit félreértelmeztél! – mondta halkan. – Minden próbálkozásodat legalább annyira élveztem, mint amikor te engedted, hogy én kísérletezzek veled. Végeredménytől függetlenül soha nem volt még ilyen forró, lelkes és bensőséges szerelmeskedésekben részem, mint teveled.

– Nekem pedig… azt hiszem, nem kell kifejtenem, milyen hatással vagy rám! – suttogta kissé elérzékenyülve Tarn, azzal nagyot sóhajtva átölelte a barátját, és a mellkasába fúrta a fejét.

Dave megváratta egy kicsit, aztán hangosan szusszanva ő is meglapogatta a kanca hátát.

– Tudod… legközelebb ha meg akarsz törölközni, inkább hozok egy rongyot… – motyogta árnyalatnyit szemrehányó hangon.

A pegazus elsőre nem értette, de aztán kipattantak a szemei, eltolta magát a barátjától, s vinnyogva-röhögve hanyatt dobta magát az ölében. Nem, nem cserélte volna el semmire…