6. fejezet

Új feltételek

Még a nyála is kicsordult, ahogy végignézett az előtte álló, gyönyörűen megterített asztalon. Vagy legalábbis a felé eső részén: a másik felére igyekezett rá se nézni, noha a kíváncsisága bizony rendkívül erős ellenfélnek számított. Az egyetlen ok, amiért nem lett rosszul a pazar lakomának ígérkező vacsorának a griff vendéglátóiknak szánt oldalától, hogy az egzotikus fűszerek minden más illatot és szagot elnyomtak. A fantasztikus gyümölcstálakhoz pedig csak első ránézésre és kóstolásra nem illettek csak a pikáns, sós aromák. Ha a póni nem próbált elvből ellenállni az új, különleges íz-illat-keverékeknek, igazán különleges élményekben lehetett része. Kicsit olyan volt, mint két összeférhetetlennek tűnő színt elegyíteni a palettán, s egy új, izgalmas árnyalatot nyerni a kísérletezésből.

De hiába a rengeteg finomság, ő maga nem kezdhetett bele az evésbe, amíg a többiek se tették, márpedig mindenki nagyon ráérősnek és jókedvűnek tűnt. Beszélgettek, nevetgéltek ahelyett, hogy a hasukat tömték volna… Persze, egy ilyen „diplomáciai” vacsora nem is a zablásról szólt eredendően, de Sunflower egyszerű póninak tartotta magát, és őt inkább hatották meg a finomságok, mint a finomkodások. Ha nem is arról volt szó, hogy nem érezte a dolog létjogosultságát, de Soul mester és Warden báró karmonfont eszmecseréitől mindig olyan érzése volt, hogy ezek ketten addig fogják csűrni-csavarni az igazságot, míg a végén ténylegesen elpattan. Hiába, nem az ő világa volt ez… de a patásokra szabott fogások akkor is izgatták a fantáziáját.

Kihasználhatta volna a helyzetet, ha legalább Swatter mellé ülhetett volna dumálni kicsit – úgyis olyan ritkán volt már egy ideje alkalmuk találkozni –, viszont valamiért az ültetési rend alapján közéjük került Shadow Twist és Ebony March is. Bár… jobban belegondolva talán mégse lett volna nagy segítség, mivel Swatter láthatóan azzal volt elfoglalva, hogy a Warden báró balján ülő zebrával némán flörtöljön, mikor néha-néha pár másodpercre elszakította a figyelmét a mesterük társalgásától. Hogy ő még munka közben is csak a munkára tudott gondolni! Igaz, Sunflower bármilyen elfoglaltságnak örült volna – amik között nyilván első helyen a táplálkozás lenne –, de itt számára nem sok fű termett, és sok más feladata nem is volt a jelenlétének biztosításán túl. És azt is inkább csak azért, mert jobban ráért egy tengeren túli útra, mint a Szekta nagyobbik része, amúgy biztos volt benne, hogy túlságosan kicsi hal volt ő ide. Szabad gondolkodókat találni Manehattanben, és esetenként a festékkeverékek mellett néhány… speciálisabb keveréket előállítani a Szekta boszorkánykonyhái számára egészen más volt, mint részt venni a hatalmi harcokban és cselszövésekben.

Helyette maradt hát a csendes rajzolgatásnál a tányérja mellé kihajtogatott szalvétájára, miközben két füllel figyelt a vezéreik tanácskozására. Illetve csak próbált figyelni, mivel a beszéd nagyobbik része értelmetlen duruzsolásként szőtte csak körbe őt, s inkább hallotta a papír finom sercegését a grafitceruzája alatt, ahogy már a többedik póni felsőtestét firkálta fel rá. Pedig figyelnie illett volna, mi több, kellett is, valahogy mégis alig tudta csak rávenni magát. Ilyen nagy megtiszteltetésben lehetett része, és ő meg még csak arra sem volt képes, hogy meghallgassa, mire készülnek griff barátaikkal! Csak itt firkált az asztalon, az edények takarásában, várva, hogy megtömhesse a hasát… Jószagú Celestia, micsoda ínyencségek voltak idekészítve nekik…!

– Nem Equestria az ellenségünk – csípett el mégis valamicskét Burning Soul mondandójából. – Luna Hercegnővel összefogva meg kell állítanunk Nightmare Moont.

Valami kicsit disszonánsnak tűnt a kijelentésben, de Sunflower ha fejre állt volna, se tudta volna megmondani, micsoda. Helyette inkább a szalvétán két, egymással szemben álló pegazusra firkált fel egy-egy szarvat. Az egyikőjük volt Luna, a másik Nightmare Moon. Nightmare Moonnak sötétebb volt a szőre. És nagyobbak voltak a fogai. És vidámabbnak is tűnt. Milyen érdekes…

– Az igazi veszélyt nem Nightmare Moon jelenti a számunkra, hanem a Lidérctáltos – mondta valamivel később Warden, mire Sunflower azonnal felkapta a fejét. – Itt az idő végre leszámolni ősi ellenségeinkkel, a lidércekkel!

Egy ilyen vad kijelentés, mégis mindenki egyetértően hümmögött, meg bólogatott… Kivéve talán Swattert, aki lassan, érzékien az ajkait nyalogatta, továbbra is a zebrát fixírozva.

– Ha mindannyian összefogunk, még megállíthatjuk a lidérceket! – zengte be ünnepélyesen Soul mester hangja a termet. – Gyorsan kell lecsapnunk rájuk, elpusztítjuk a seregeiket, felperzseljük a városaikat, a maradékot pedig szépen, egyesével levadásszuk!

– Nem… – nyögte összeszoruló torokkal Sunflower.

A Mesterhez képest a hangja szinte elveszett a hatalmas ebédlőben, mégis minden fej egyszerre felé fordult. Az izzó tekintetük kereszttüzében aprónak és jelentéktelennek tetszett, és másodpercről másodpercre kínosabban érezte magát, amiért meztelen volt. Mindenki más elegáns ruhában ült az asztalhoz, Swatter kisestélyije egészen káprázatos volt, Soul mesteren pedig szörnyen jól állt az öltöny, ő meg itt ült csupaszon az asztal közepénél… Miért is gondolhatta ezt jó ötletnek…?

– Hogy mit mondtál? – kérdezte halkan, de fenyegetően a Mester, pont mint amikor nagyon dühös volt.

– Azt mondtam, nem… mester – mondta bátortalanul lecsapva a füleit, és maga előtt összekocogtatva a patáit Sunflower. Nem akart szembeszállni szeretett mesterükkel, de nem is hunyászkodhatott meg előtte, ebben a kérdésben nem. Bármily félelmetes is volt hát, állta az unikornis lángoló pillantását. – Ha rátámadunk a lidércekre, minden, amiért eddig dolgoztunk, értelmét veszíti.

– Hmm… – hümmögött gúnyosan a Mester, a patájával a tarkóját simogatva. – És ha nem mi támadunk elsőként, ugyan vajon miféle következményei lesznek annak? Bízzunk meg bennük? Bocsássuk meg azt, amit tettek? Felejtsük el nekik… ezt?

Burning Soul előrenyújtotta ugyanazt a patáját, amivel a feje mögött matatott, és egy nagy csomó fekete szőrt ejtett belőle az asztalra. A csődör hörögve füstöt lehelt az orrából s a szájából is, az arca pedig lassan teljesen eltorzult, ahogy az izmai egyre vadabb rángatózásba kezdtek. Sunflower rémülten hátrahőkölt, míg a falnak nem ütközött, a többiek azonban teljes közönnyel figyelték a Mester haláltusáját.

Aztán feltámadt a szél. Sunflower ösztönösen az ablak felé fordult, de úgy tűnt, nem az nyílt ki. Pedig a fuvallat lesodort az asztalról minden szalvétát – még az ő firkálmányát is –, sőt néhány evőeszközt is. Ahogy azonban a kanca tekintete újra az asztalfőn ülőkre esett, Warden báró mellett a mesterük helyét egy idős, alacsony, napsárga sörényű, szürke póni vette át. Lehunyt szemmel, teljes nyugalommal ült a széken, mégis minden jelenlévő őt bámulta pislogás nélkül. A jövevény lassan megemelte halványvörösen izzó patáit, s kényelmesen összeillesztette őket maga előtt az asztalon.

– Üdvözöllek, Napvirág – mondta halkan, de tisztán érthetően. – Fontos üzenetet kell átadnod a parancsnokodnak. Nem fogadhatunk benneteket, míg a fővárosunk ostrom alatt áll.

– Te… lidérc vagy… – suttogta meglepetten Sunflower, gyorsan átváltva az ő nyelvükre.

– Igen, a nevem Sovenstup – felelte rezzenéstelenül a csődör. – Már csak egy csomópont áll az öt közül, a többit lezártuk.

– Én megértelek, ha így is beszélsz – próbálkozott újra a kanca, de a lidérc csupán ingerülten legyezett az egyik fülével, és lassan kinyitotta a szemét.

– El kell mennetek az Örök Felemásba – folytatta póni nyelven Sovenstup, még ha Sunflower lassan úgy is érezte, kezd az érthetősége rovására menni. – Ha azt a csomópontot is elpusztítjátok, vezérünk ébredéséből nagy hálával fogad majd titeket.

– Nem… merném állítani, hogy értem, mire gondolsz – adta fel Sunflower a kísérletezést. – Mi ez a bizonyos „Örök Felemás”? Ez valami helynek a neve?

– Igen – felelt szenvtelenül a lidérc. – Az a hely örök köztes erdő és mező, tél és nyár, fény és sötétség, élő és halott között.

– Ha nem rébuszokban beszélnél, könnyebben beazonosítanám, és ez nektek is az előnyötökre válna, nem? – vonta fel a szemöldökét a kanca.

– Ez nem talány – jelentette ki Sovenstup. – Mi nem ismerjük a hely póni nevét, vagy hogy van-e neki. A régi idők kristály pónijai elkerülték, s sokak számára az ismeretlenség homálya borította azt a területet.

– Ha ez így van, bizonyára nem véletlen – állapította meg gyanakvóan Sunflower.

– A világ veszélyes – felelte a csődör. – A pónik babonások. Nincs nálatok semmi értékes. A csomópontot le kell zárni.

– Hogy… érted ezt? – rázta meg értetlenül a fejét ő.

– Ha féltek a feladattól, úgy más megoldást kell keresnünk – mondta Sovenstup, azzal lassú, kimért mozdulatokkal lemászott a székről, és hátat fordított neki.

– Várj! Nem! – szólt utána kissé hevesebben Sunflower, mint szándékában állt. – Végigcsináljuk, csak azt se tudom, hova kéne eljutunk!

A lidérc megtorpant, és vagy jó fél percig mozdulatlanul állt egy helyben. Odáig azonban nem juthatott, hogy rászánja magát a válaszra, ugyanis a terem ajtaja kinyílt, és óvatosan belépett rajta egy fiatal, kék szőrű csődör. Ahogy a jövevény tekintete a lidércre esett, ő is teljesen ledermedt. Mielőtt még kínossá válhatott volna a csend, valaki az asztalnál halkan köhintett.

– Meg fogjátok találni ugyanúgy, ahogy az eddigieket is megtaláltátok – mondta végül Sovenstup, majd gyors egymásutánban kettőt koppantott a patájával, és elindult kifelé, a kék csődört megkerülve.

Hogy azok ketten váltottak-e egymás közt néhány szót, vagy sem, Sunflower számára már nem derült ki, mivel a figyelmének korábbi tárgya – nevezetesen a vacsora – asztalostól süppedni kezdett a padlóba, valami iszonyatos nyikorgás közepette. Mivel eszében sem volt veszni hagyni a remek étkeket, azonnal megfordult, és rájuk vetette magát, immár fittyet hányva minden jelenlévőre, és megpróbált legalább egy almát a szájába tuszkolni.

Valahogy furcsán szőr-íze volt…

* * *

Sunflower halkan nyögve megfordult a másik oldalára. Nagy nehezen kitornázta az egyik mellső lábát a hálózsákból, és annak a segítségével kihalászta a csurom-nyálas sörénytincset a szájából. Kinyitotta a szemét, előbb résnyire, majd teljesen, de hamar meg is bánta, mivel rájött, hogy bármilyen elgyötörtnek is érzi magát, most már legalábbis egy darabig nem fog tudni visszaaludni. Márpedig a sátor résein beszűrődő fényből ítélve ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem. Pár percet még fekve maradt mozdulatlanul, hátha mégis szerencséje lesz, de a gondolatai céltalan köröket galoppoztak csupán, fokozatosan terelve őt a teljes ébrenlét felé.

Bár még csupán elkezdett magához térni, és újra felépíteni a világot magában, hogy ki is ő, meg hol is van tulajdonképpen, valami megfoghatatlan szorongás bujkált a belsőjében. Nem egyfajta zsigeri ösztön volt, ami közvetlen veszélyre figyelmeztetett, sokkal inkább az aggodalom a közeljövővel kapcsolatban. Harc miatt nem kellett félnie, azon túlestek, és győztek, igen, igen… Most indulhatnak tovább, és kereshetik a csomópontot. Nem, azt most zárták le… Akkor a lidércekhez mehetnek vissza, és újra csiszolgathatja fordítói képességeit. Vagyis nem, mert a lidérceket meg megtámadták… A következő csomóponthoz kell menniük, ami nem tudja, hol van. Vagyis nem… miért is gondolta ezt? Honnan jött ez az egész? Talán álmodott volna valamit?

Ásított egy hatalmasat, aztán kikecmergett a hálózsákjából. Vetett egy pillantást a mellette nem túl békésen szuszogó Swatterre, de leküzdötte az érthetetlen impulzust, hogy azonnal fölkeltse – ha más miatt nem is, hát hogy a légzéséből ítélve úgyis percek kérdése, és magától is felébred. Helyette inkább a nyeregtáskájából túrta elő a keféjét, hogy ha már felkelt, legalább valamennyire prezentálható állapotba is hozza magát. Menet közben felkapott magára egy blúzt is – úgyse fog látszani, alatta milyen kócos a szőre –, mivel ezúttal is hűvösnek ígérkezett a reggel. Azon is elgondolkodott, egyen-e valamit, mivel tagadhatatlanul éhes volt, viszont az a poros vacak nem volt továbbra sem valami étvágygerjesztő, egy ilyen mozgalmas nap után pedig nem maradt senkinek kedve és energiája főzőcskézni, úgyhogy alternatívájuk meg nemigen volt.

Így nem is csoda, hogy álmában is zabálni akart… Milyen kegyetlen volt a fantáziája! Olyan élethű álmokat produkált, hogy még mindig szinte az orrában érezte a finomságok illatát. Szinte még mindig látta maga előtt néhai mesterét, ereje teljében. Szinte még most is hallotta a fülében az idegen lidérc suttogását…

A kefe fogai elakadtak Sunflower sörényében. Az a szilvakék csődör viszont nem volt ismeretlen!

– Swatter! Hé, Swatter! – bökdöste félig izgatottan, félig pánikban a barátnője orrát a keféje nyelével.

A rózsaszín kanca szemei egy pillanatra keresztbe álltak, ahogy kinyitotta őket, de mielőtt még Sunflower akár csak feldolgozhatta volna a muris látványt, Swatter meglepő ügyességgel hálózsákostul négy patára ugrott.

– Mi történt? – kérdezte sokkal éberebben, mint amilyen Sunfower maga volt, vagy mint amihez bárkinek joga lett volna, ha álmából zavarják fel. Eh, jó, talán a speciális képzése okán talán neki mégiscsak volt joga hozzá, egye fene…

– Azt hiszem, a lidércek meglátogattak az álmomban! – újságolta nem titkolt büszkeséggel, de visszafogott vidámsággal. – Gyorsan, izzítsd be nekem azt a kristálytükröt, légyszi!

Swatter pár másodpercig hitetlenül bámult a szemébe, aztán lassan megcsóválta a fejét.

– Majd talán ha nem „azt hinni” fogod a dolgot, Sunny – mondta. – Nem fogom a semmiért ugráltatni Dragon Glass-t, Luna Hercegnőt meg pláne.

– Ott volt Plum is – mondta Sunflower, majd látva, hogy a barátnője hirtelen nem tudja hova tenni a nevet, folytatta: – Plum, Ponyville, Luna Hercegnő megbízott szakértője az álmokkal kapcsolatban, részt vett a canterloti stratégiai tanácskozáson.

Elsőre Swatter reakciója ugyanaz volt, mint az előbb, aztán a rózsaszín kanca nagyot sóhajtott, és a hálózsákjától megszabadulva a saját nyeregtáskájához lépett.

– Esküszöm, ha vaklárma, kinyírlak, megnyúzlak, és a bőrödet kiakasztom Mauve erkélyére, hadd lengedezzen a szélben…

– Tudod, hogy vizuális típus vagyok… – húzta el a száját Sunflower.

– Kizárólag azért mondtam! – mosolyodott el a válla fölött hátranézve Swatter.

Oké, nem lehetett rá haragudni. Hamarosan előkerült a tükör, és a sárga kanca szorosan a barátnője mellé állva várta türelmetlenül, hogy Swatter végre aktiválja.

– Mi is volt a varázsige? – kérdezte halkan Swatter.

– Ó! Sladr! Ugyanaz, mint a lidérceknél, csak máshogy ejtjük!

– Kösz! – motyogta Swatter, azzal ő is kiejtette a szót, szorosabban fogva a patájába a tükör nyelét.

A foglalatba ékelt kristályok halványan fölizzottak, majd a tükör lapja is felragyogott, aztán egy szoba félhomályos képe rajzolódott ki rajta. Hamarosan aztán a kép a feje tetejére állt, majd rögtön utána felváltotta egy szürke unikornis csődör kócos, és rettentően álmos feje.

– Sziasztok, baj van? – morogta rekedtesen Dragon Glass.

– Szia, nincs életveszély – felelt Swatter. – Figyelj, elő tudnád keríteni nekünk Luna Hercegnőt? Csak ő jó, álombeli ügy.

– Most komolyan? – nyögte fáradtan az unikornis.

– Nem, Glass, csak ugratunk – morogta Swatter. – Mi másért keresnélek fel egy a méregdrága, egyedi relikviával, amit máskor legszívesebben elő se vennék, nehogy megkarcoljam, aztán nyugdíj helyett életem végéig dolgozhassam le az árát, vagy valami.

– Jól van, bocs, főni, perpillanat még azt se tudom, hol áll a fejem… – magyarázkodott a fiatal csődör, miközben láthatóan fölkelt az ágyáról, és elindult valamerre. – És ami azt illeti, azt se tudom, hol lehet Luna Hercegnő. De majd mindjárt feltrombitálom Sunburstöt, és… itt van… Úrnőm?

Egy pillanatra lehetett még látni, amint a csődör fejet hajt, aztán fordult egyet a világ, és a tükör felszínét teljesen kitöltötte Luna Hercegnő sisakkal övezett arca.

– Hagyjuk a formalitásokat, megsérült valaki? – szólalt meg keményen az alikornis.

– Nem, Úrnőm… – felelt Swatter, de a Hercegnő szinte meg se várta, hogy befejezze, már tette fel a következő kérdést.

– Mit akart tőled a lidérc, Ironseed Sunflower?

– Hát… – kezdett bele elgondolkodva a sárga kanca, de aztán más jutott az eszébe. – Egy pillanat, valóság-ellenőrzés! Nem láttalak az álmomban, Hercegnőm, honnan tudtad meg ilyen gyorsan, hogy keresni foglak?

Luna egy pillanatra meghökkent, aztán láthatóan megenyhült, mi több, halványan el is mosolyodott.

– Jogos és helytálló kérdés – bólintott. – Az informátorom értesített, akivel viszont találkoztál. A sárkánytűz-posta út közben ért el, de azonnal ideteleportáltam a Kristály Palotába. Glass, számold is ki, légy kedves, maradt-e még az informátorunknak elég tüze, vagy szólni kell Spike-nak! – tette hozzá a kereten kívül tartózkodó csődörnek címezve. – Térjünk vissza viszont a sürgetőbb kérdésre!

– Igenis, Úrnőm! – hajolt meg kissé Sunflower. – A lidérc… Sovenstup azt mondta, nem mehetünk most vissza hozzájuk, mert a lények megtámadták a fővárosukat. Viszont szükségük van a segítségünkre az utolsó csomópont lezárásához is.

– Utolsó? – kérdezte meglepetten az alikornis. – Szóval sikerrel jártatok. Nem kaptam még meg az üzenetet, noha nem is róhatom fel senkinek, hisz elfoglalt voltam. Remek munkát végeztetek!

– Köszönjük, Úrnőm! – felelték Swatterrel sörényszálra egyszerre.

– Mindazonáltal aggasztónak találom, hogy az álmodban kerestek meg – komorodott el újra Luna Hercegnő. – Gyanítottam, hogy képesek még az álomjárásra, azonban a visszatérésük óta nem tudok egy esetről sem, hogy pónikat zaklattak volna ilyetén módon. Sőt, a régmúltban sem számított ez bevett szokásuknak. Az álomvilágban pedig egymást érik a különös események, látszólag egymástól függetlenül… Mondott ez a Sovenstup bármit, ami magyarázhatná e drasztikus lépést részéről?

– Nem… igazán – tűnődött összeráncolt szemöldökkel Sunflower. – Ami azt illeti, annak ellenére, hogy ő kért tőlünk valamit, nem is tűnt túl segítőkésznek. Illetve annyit említett, hogy egy bizonyos „Örök Felemás” nevű helyre kell mennünk. Felség, te tudsz erről esetleg bármit is?

– Örök Felemás… – motyogta a távolba révedve a Hercegnő, miközben lelevitálta magáról a sisakját. – Nem rémlik, hogy valaha is hallottam volna, mint kifejezést. Mit mondott róla a lidérc?

– Hát… ilyen furcsa dolgokat, hogy nem fény, de nem is árnyék… meg élet és halál között van… meg tán valami erdőt is említett, de hogy nem is erdő – igyekezett felidézni a különös jellemzést a kanca. – Az alapján, ahogy leírta, elég veszélyes egy hely lehet, mert hogy a pónik elkerülik.

– Hm… Dragon Glass, hozz egy térképet, kérlek! – fordult a tanítványához az alikornis, majd újra Sunflower szemébe nézett. – Hol vagytok most?

– Aufruhrsmunn – előzte meg a válasszal Swatter.

– Mit tudunk a csomópontokról? Feltételezhetjük, hogy közel egyenlő távolságokra vannak a lidércek fővárosától?

– Szinte teljesen biztos – segítette ki őket ezúttal Dragon Glass, közben a tükör látóterének széléhez levitálva a kért térképet. – Starlight szerint nodális duzzasztógátakról van szó.

– Mi…? – kérdezte már-már ingerülten a Hercegnő. – Miért kéne a lidérceknek nodális duzzasztógát? Ráadásul több is?

– Elvileg káoszenergiát torlasztottak a térségben, és azt használták ahhoz az állítólagos kísérleti rituáléhoz, amit az előző jelentésben írtam – magyarázta a csődör.

A szavait pár másodperces csend követte, aztán Luna Hercegnő hangosan felsóhajtott.

– Minden egyes új információval zavarosabbá válik a kép – jelentette ki. – Ha lidércek csinálták ezt az egészet, mit akarhattak elérni vele? Mit keres itt a Yokai? Hogy jön a képbe a Rőt Bohóc? És mitől vadult meg ennyire mindenki odaát? Szó szerint a káoszt szabadították ránk, aztán meg próbálnak megszabadulni tőle! És mikor egy póni álmába belépnek, leleplezve, hogy rendelkeznek még a szükséges adottságokkal hozzá, akkor is csupán egy üzenetet adnak át, amit megtehettek volna más, kevésbé kockázatos módszerekkel is. Nem értem, nem értem…

Az alikornis pár másodpercre lehunyta a szemét, aztán újra vett egy mély levegőt, és maga elé emelte a térképet.

– Bocsánat, hangosan gondolkodtunk – mondta végül. – Az elmúlt pár napban nem volt megállásunk, és ezek a megválaszolatlan kérdések folyamatos fejfájást okoznak nekünk… Lássuk tehát… „Örök Felemás”… felemás… Vilandtoppen egyszerű hegyvidék, rá nem hinném, hogy illene. És nem is hinném őszintén, hogy még északabbra küldenének benneteket. Elvégre az számukra sűrűbben lakott, ezáltal könnyebben is elérhető. Hm… van egy olyan érzésem… igen, annak lenne értelme, ha a Hardfelt Borókásra gondoltak volna. Távolságban jól illeszkedne, legalábbis az északi fele nagyjából abba a vonalba esik. És az álomjáró leírása végső soron illhet is rá.

A Hercegnő nem fordította feléjük a térképet, de egy pillanatra újra Sunflower szemébe nézett, aztán az arca helyét a tükörben átvette a jelenlegi pozíciójuk felülnézeti domborzati képe, mintha egy pegazus légi felvételén látnák. A perspektívájuk aztán eltávolodott a földtől, és hamarosan kirajzolódtak előttük vékony piros vonallal megjelölve a Kristály Birodalom határai is, valamint kisebb-nagyobb barlang jelzésekkel az ismert lidérc városok is. Az alikornis kicsit hagyta, hogy kiismerjék magukat a területen, aztán kelet felé és kicsit délnek tolta a térkép közepét, egy gyéren fás, de egyébként növényekkel borított, mégis lakatlannak tűnő, egész nagy kiterjedésű rész felé. Sziklás, nehezen járható terepnek tűnt, ilyen szempontból tán a folytatásaként is lehetett értelmezni Aufruhrsmunn-nak, viszont Sunflower úgy érezte, ez önmagában nem magyarázhatta az elhagyatottságát. Sőt, az elhelyezkedéséből ítélve egy kissé északra tolt tajgának tűnt, ami a természeti adottságaiból adódóan kifejezetten logikátlannak tűnt, hogy legalább pár kisebb város, vagy falu ne épüljön rajta. Szóval kénytelen volt tartani magát a véleményéhez, azaz ha a pónik – és más értelmes fajok is – következetesen elkerülik, az bizonyára nem véletlen.

– Nem vagyok elragadtatva tőle, hogy pont oda küldenek benneteket. – Luna Hercegnő hangja valóban nem is segített eloszlatni az aggályait. – Annak a helynek hagyományosan nagyon rossz híre van. Az igazat megvallva jómagam is csupán néhányszor jártam azon a vidéken, mikor már nagyobb voltam, akkor is főképp azon oknál kifolyólag, hogy ellenőrizzem réges-régi rémmesék valóságtartalmát. S hogy nem találtam semmit, ami alátámaszthatta őket, teljes bizonyosságot nem adhat alaptalanságukra.

– Szabad megkérdeznem, Felség, milyen rémmesékről van szó? – kérdezte Sunflower.

A térkép helyét a tükörben újra átvette Luna Hercegnő feje, amint az alikornis nosztalgikus arccal a semmibe révedt.

– Az igazat megvallva nem emlékszem – jelentette ki kisvártatva, ezúttal sokkal kevésbé gondterhelten, mint amilyennek eddig tűnt. – Évezrednyi távlatból nehéz felidézni olyasmit, ami nem történt meg. Még ezen kis „kalandjaim” is homályossá váltak. Izgalmasan kezdődtek, és csalódással végződtek, még akkor is, mikor jóval csiszoltabb érzékekkel jártuk végig a környéket nővéremmel. Szörnyekre és kincsekre vadásztunk a mondák alapján, a szabadban éjszakáztunk, és a természetben éltünk hetekig. De semmi említésre méltót nem találtunk. Semmit, ami magyarázná a meséket és a babonákat. Ugyanakkor még ezek előtt sok-sok évvel egy… igen megbízható személy óva intett minket többször is, hogy oda merészkedjünk. Igaz, mindennek a jelentősége csekély lehet ahhoz képest, hogy más világok nagyon is valóságos fenevadjaival küzdjünk országunk megmentéséért.

Az alikornis pillantása újra megkeményedett, s a Hercegnő újra magához lebegtette és felhúzta a sisakját.

– Amíg a Yokai szabadon portyázik Equestriában, időpazarlás ősi, elfeledett legendákon töprengeni – váltott a hozzájuk intézett szokásos hangvételébe. – Üljön el e vihar, s örömmel felidézem nektek a meséket, ha még érdekel benneteket, most azonban mindannyiunkra fontos feladatok várnak. Eddig remek munkát végeztetek, ismét felülmúlva a Csillagőrségbe vetett reményeinket, de továbbra is legyetek óvatosak! Nem tudhatjátok előre, mivel álltok szembe, mi pedig túl vagyunk már néhány förtelmes összecsapáson. Továbbra is rendszeres jelentéseket várok!

– Természetesen, Felség! – vágta rá azonnal Swatter.

Sunflower csupán némán meghajolt vele együtt. Luna Hercegnő cserébe aprót biccentett, aztán még pár másodpercig elgondolkodva méregette őket.

– Szólok az informátornak, hogy továbbra is tartsa rajtatok a szemét – tette hozzá végül, aztán a tükörben újra fordult egyet a világ, s hamarosan már ismét csak Dragon Glass-t láthatták benne, amint a sebesen távozó Úrnőjük után néz.

– Ha nincs más, lányok, én elköszönök – mondta a fiatal csődör bocsánatkérő mosollyal. – Vigyázzatok magatokra!

– Slut! – morogta komoran Swatter, miután futólag búcsút intett.

A kristálylap egy pillanatra elsötétedett, aztán rendeltetésszerűen a saját tükörképüket mutatta.

– Ezt bezzeg meg tudtad jegyezni? – kérdezte somolyogva Sunflower.

– Ó, ha-ha… – forgatta a szemét Swatter. – Minek örülsz ennyire, hogy megtarthatod a bőrödet? Ej, de viccet félretéve… bármennyire is utálom ezt mondani, hiába sikerült elérnünk a Hercegnőt, nem lettünk semmivel okosabbak.

Sunflower szóra nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, ám kicsit belegondolva a barátnőjének igaza volt. Nem tudtak meg semmit a csomópontról, vagy a rájuk leselkedő veszélyről, a pontos navigáláshoz pedig így is, úgy is a kirinjükre kell újfent hagyatkozniuk.

– Viszont nem is azért kerestük fel az Úrnőt, hogy a segítségét kérjük – mondta végül. – Leadtuk a jelentésünket, és figyelmeztettük az álomjáró lidércekre. És amilyen hirtelen jelent meg Dragon Glassnál, biztos akkor is megkeresett volna minket, ha mi nem tesszük, szóval fontos információkkal szolgáltunk neki.

– Persze, persze, igazad van – bólogatott savanyúan Swatter. – És tudom, hogy hálásnak kéne lennem, amiért még meg is lettünk dicsérve. És azt is tudom, hogy tényleg jó munkát végeztünk, végzünk… érzésre mégis mintha még mindig egy helyben toporognánk. Sikerült elérnünk és kiderítenünk dolgokat… csak épp a veszélyhelyzetet nem szüntettük meg, és a legfontosabb dolgokra nem jöttünk rá. Nem okosabb akarok lenni egy halhatatlan alikornisnál, de olyan nagy kérés lenne, hogy legalább olyan információkkal szolgáljunk neki, amik nem csak még jobban összezavarják őt is?

– Sajnos úgy látszik, igen – vont vállat a sárga kanca, majd megértően meglapogatta barátnője hátát. – Megyek, és összeszedem a többieket. Minél hamarabb túl leszünk ezen az őrületen, annál jobb! És végre talán hajlandóak lesznek a lidércek megosztani velünk a tényleges álláspontjukat is.

– Mint mindig, csodálom az optimizmusodat.

– Javítana a valóság-érzékeléseden, ha egyszer feladnám? – mosolyodott el Sunflower.

– Nem, Sunny, sose változz meg! – kuncogott Swatter. – Na, eredj, csináld a dolgodat! Megcselekedjük, amit megkövetel a haza. Adjuk meg a Hercegnőknek, amire szükségük van a harc megnyeréséhez!

A sárga kanca félig játékosan szalutált, aztán kiügetett a sátorból, hogy fölébressze a csapat többi tagját. Aztán két másodperccel később visszatolatott, mivel rájött, hogy odakint hiába lett még világosabb, meleget nem sikerült hoznia a napnak, rajta pedig még mindig csak egy vékony blúz volt. Annyi késlekedésnek azért bele kellett férnie, ami az életben maradáshoz kellett…