2. A kék doboz, és egy régi-új világ

A kék doboz, és egy régi-új világ

A barna csődör őszinte beleéléssel tudta előadni magát, Minuette szája mégis szkeptikus mosolyra húzódott. Új ismerőse meglehetősen vicces figurának tűnt, ami nála bőségesen elég indoknak számított akár hosszútávú barátságok kialakítására is, viszont ezúttal sikerült olyasmibe belenyúlnia, ami elég személyesen érintette. Kedvesen megtámaszkodott hát az egyik mellső lábával a csődör vállán, és igyekezett nem túlzottan kioktató hangnemben elmagyarázni neki a tényállást.

– Hát, barátom, tudtommal „csak úgy” szakon még mindig nem osztogatnak doktori címeket! Majd ha megkapom a diplomámat, engem nyugodtan szólíthatsz doktornak, de ok nélkül magadról ne hangoztasd, mert még meg találnak verni az igazi doktorok!

– Félreérti, hölgyem – mosolygott cseppet sem lenézően a csődör, s finoman megemelve visszasegítette a kanca lábát a földre. – Engem így hívnak. Ezen a néven szólít mindenki.

– Eh… – vakarászta zavartan a sörényét Minuette. – Bocsánat, picit elragadtattam magam! Most jut eszembe, hogy van is Doctor nevű ismerősöm… Doctor Case a neve. Sőt, az apja meg Dr. Doctor Cane! Ráadásul orvos… Nem az ő rokonuk esetleg?

– Nem is hallottam róluk – nézett körbe a csődör. – Azonban lassan ideje indulnom. Örültem a szerencsének, kisasszony!

– Hé, ennyire könnyen nem tudsz lerázni! – futott át Minuette agyán, ám a csődör, bár láthatóan el akart fordulni tőle, megtorpant a mozdulatában, így a kanca rájött, hogy valószínűleg hangosan is sikerült kimondania a gondolatait. – Mármint… nézzen már magára, hát csurom víz! A végén még tüdőgyulladást talál kapni, aztán tényleg bemutathatom valamelyik Doctornak!

A csődör egy pillanatra láthatóan megfontolta a fölvetést, aztán halkan hümmögve bólintott. Újfent előhalászta a ballonkabátja zsebéből a világítós csavarhúzóját – amiről egyébként továbbra sem látszott, hogy a fenébe lehetne vele pont csavarokat húzgálni – meg a papírját, és kirakta őket a földre. Hamarosan csatlakozott a tárgyakhoz a suttogó lepkének nevezett valami is, aztán a Doktor hirtelen mozdulattal előrehajolva a fejére borította a ruháját. Minuette nem is tudta megállni kacarászás nélkül, mivel a barna csődör felnőtt létére úgy nézett ki, mint egy papírzacskóba szorult macska. Még azért sem haragudott, amiért a Doktor a nagy igyekezetében rá is rázott egy jó adagot a csatorna bűzös vizéből.

– Elnézést, kisasszony, tudna segíteni? – szólt ki a kabát alól, mikor föladta a próbálkozást.

Minuette somolyogva megcsóválta a fejét, aztán megragadta a kabátot a nyaki részénél, és óvatosan húzni kezdte maga felé. Úgy sejtette, egy gomb akadhatott el valahol, így hát megpróbált a varázserejével is kinyúlni, hátha úgy könnyebben megtalálja a problémát, de a csődör megint olyannyira igyekezett kiszabadulni, hogy egyszerűen képtelenség volt tőle koncentrálni.

– Hallod-e, ha ennyit mocorogsz, nem jutunk ám előrébb! – szólt rá.

A Doktor végre hajlandó volt kicsit veszteg maradni, amit a kanca egyből ki is használt. Igaz, olyan értelemben is, ahogy eredetileg nem tervezte. A hátsó lábaira állva ugyanis egész jó rálátása nyílt a csődör – immár fedetlen – farára, és egyből megállapította, hogy igen formás. Nem az a kigyúrt, de nem is az az eltunyult, könyvtárban ücsörögve növesztett fajta; pont olyan, ami mindig is bejött neki. És még humora is van? Mindezek után nem fogja hagyni neki, hogy lelépjen, az egyszer biztos!

– Köszönöm a kedvességét – szusszant nagyot a csődör, azzal elvette a kabátját Minuette-től. – Tudja, még mindig nem vagyok teljesen hozzászokva… mármint… hosszú történet…

– Jaj, muszáj ilyen távolságtartónak lenni? – Minuette megpróbálta felölteni legmegnyerőbb arcát. – Annyival csak nem vagy idősebb nálam, és már össze is ismerkedtünk, nem?

– Erre inkább ne térjünk ki, de rendben – húzta félmosolyra a száját.

– Na, akkor ha már ezt ilyen szépen megbeszéltük, kereshetnénk valami helyet, ahol megszárítkozhatsz! – indítványozta vidáman a kanca. – Ha messze laksz, fölmehetünk ám hozzám is! Itt lakom pár sarokra… Még csak amiatt sem kéne aggódni, hogy bárki ilyenkor megzavarna minket…

Derűsen vigyorogva vonogatta a szemöldökét, de a Doktor nemigen érthette a célzást – vagy csak nagyon ügyesen tettette magát hülyének –, és csupán merengve csóválta a fejét.

– Igazán nagylelkű vagy, de nem kell messze mennem – mondta, azzal az utcában álló kék fülke felé bökött.

– Hehe, vicces vagy! – kuncogott hunyorogva Minuette. – De komolyan, honnan veszed ezeket a poénokat, vagy csak úgy jönnek?

– Én… komolyan mondtam – pislogott enyhe zavarban a Doktor.

– Abban az izében még csak megfordulni sem lehet kényelmesen – legyintett a kanca.

– Belülről némiképp tágasabb… – jegyezte meg hamiskásan a csődör.

– Megmutatod? – csillant fel Minuette szeme. – Addig nem hiszem el, amíg nem láttam!

A Doktor kissé elgondolkodni látszott, azonban ahogy találkozott a tekintete a kancáéval, egy enyhe félmosoly kíséretében rábólintott.

– Végül is nincs ellene kifogásom – mondta, bár a hangjában mintha szomorúság bujkált volna. – Talán túl régóta nem engedtem be oda senkit… Sőt, talán… de persze, igen… erről neked kell döntened… Meg aztán a lepke sem véletlenül választott…

– Mit motyorászol magadban? – Minuette enyhén oldalvást hajtotta a fejét, hogy jobban tudjon hallgatózni.

– Ó, semmi! – legyintett a Doktor, azzal kissé esetlenül, a szájába fogva a kabátját előkotort belőle egy apró kulcsot. – Gyere akkor, bemutatom neked a TARDIS-t!

– Még neve is van a dobozkádnak? – érdeklődött a kék kanca, miközben ügetve követte legújabb barátját. – Mondjuk elég furán hangzik… Honnan vetted?

– Ó, ez nem pusztán a neve, ez ő maga! – somolygott titokzatosan a csődör.

Bedugta a kulcsot a zárba, és halk kattanással el is fordította, utána viszont visszafordult a kancához. Talán csak a nagyobb hatás kedvéért húzta az időt, bár Minuette még mindig nem értette, mi lehet olyan nagy szám egy mobil WC-hez hasonló fülkében.

– Térben A Relatív Dimenzió és Idő-Sík, ha úgy tetszik – suttogta bizalmasan közelebb hajolva a Doktor. – Kérdezted, hogyan tudhat egy földipóni bármit is az időutazásról; hát tessék! Légy üdvözölve az időgépemben! – Azzal belökte a doboz ajtaját.

Minuette szája tátva is maradt. Az első, amit meglátott odabent, egy áttetsző oszlop volt – ami önmagában egyáltalán nem tűnt különösnek, azonban már ránézésre is olyan távolinak tetszett, hogy normális esetben a mögötte lévő háznak körülbelül a nappalijában kapott volna csak helyet. Hitetlenkedve lépte át a fülke küszöbét, és bizony rá kellett döbbennie, nem a szeme csapta be. És a Doktor sem hazudott. Odabent mintha… mintha egy külön világ létezett volna! Halkan füttyentve odaügetett az oszlop körüli hatszögletű asztalhoz, ami tele volt mindenféle gombokkal meg kallantyúkkal, de illemtudóan nem nyúlt semmihez. Csupán elmerült a látványban, meg a különös gépezet megnyugtató, doromboló-csipogó hangjaiban.

Vidáman hátranézett a Doktorra, aki épp akkor csukta be az ajtót, ám nyomban átjárta az érzés, hogy valami nincs rendben. Nem akart elfutni, mint pár perccel korábban, egyszerűen valami megváltozott körülötte… Azon kapta magát, hogy a bejáratot bámulja szinte pislogás nélkül, holott hirtelenjében nem tudta volna megmondani, miért. Mintha… várt volna valakit…

– Mr. Gray…? – csúszott ki önkéntelenül a száján.

Igen… a képzeletbeli barátja hiányzott… Rájöhetett volna korábban is, hiszen ahhoz képest, mennyire meg volt őrülve még az előbb, egy ideje a színét se látta. Nem érezte. Tán most először életében nem érezte a megnyugtató jelenlétét. Ijesztő…

– Kit keresel? – érdeklődött a Doktor, beállva mellé alig patanyújtásra az ajtót bámulni.

Ha bárki más kérdezi, Minuette valószínűleg szemrebbenés nélkül hazudott volna, a barna csődörből azonban nem nézte ki, hogy gyerekesnek fogja tartani, ha őszinte vele. Sőt, bármily furának tűnt is, úgy vélte, ő tán még meg is tudja magyarázni, mi történt. Elvégre az előbb is olyan szépen magyarázott! Nem értett belőle mindent, de úgy hallomásra jónak tűnt…

– A… hát… hehe… képzeletbeli barátomat – mondta végül, közben szégyellősen a szája elé húzva a sörényének lófarokban összefogott végét.

– Hmm… – bökdöste az állát elgondolkodva a Doktor. – Eddig itt volt velünk, és most nem látod?

– Aha… – pironkodott Minuette. – Furi, mert amúgy mindig velem szokott maradni…

– Igen, számítottam valami hasonlóra – motyogta maga elé a csődör. – Közel volt a nyakszirti lebenyhez, úgyhogy az optikai érintettség nem kizárható. Talán valamiféle reverberáció… amolyan szekunder talamikus visszhang… Feltételezem, beszélni nem tudott a barátod.

– Kedves Doktorom… – csóválta a fejét Minuette. – Nem mondták még neked, hogy ne kezdj olyanokkal, akik tanultak neurológiát? Sejtem, mit akarsz mondani, de ennek speciel baromira nem volt ám semmi értelme!

– Egészséges esetben valóban nem – somolygott a Doktor, azzal átnyalábolta a kancát az egyik mellső lábával, míg a másikkal a levegőben mutogatva magyarázott. – Viszont képzelj el egy olyan szerkezetet, ami képes nem pusztán az idegsejteket, de az agy elektromágneses terét is végtelenül finoman befolyásolni! Ezáltal gyakorlatilag észrevehetetlenül szólhat bele az illető életébe, azonban hagy egy lenyomatot, egy árnyékot a célpontja elméjében. A legtöbben nem is tudnak róla, olyannyira az érzékelésük perifériáján jelenik meg. Mint akkor azzal te is tisztában vagy, az agyban a talamusz felelős az érzékszervek felől érkező ingerek integrálásáért. Olyan, mint egy nagy átkapcsoló-, és előzetes elemzőközpont. Nos, egy suttogó lepke képes arra, hogy rávegye a talamuszt, hogy ezt az árnyékot egész egyszerűen kiszűrje, és ne továbbítsa a látóközpontnak.

– A hozzád hasonló kivételes egyéneken azonban nem tudnak ilyen egyszerűen kifogni! – ölelte át, és húzta oda Minuette fejét a sajátjához, amint egyre hevesebben gesztikulált. – Uralni ugyan nem tudhattad, azonban az árnyék nem maradhatott rejtve előtted, ugyanúgy, ahogy a TARDIS érzékelés-szűrőjén is átláttál, és a pszichikus papír is üres maradt neked! Nem tudom, hogyan tettél szert erre a képességre magadtól, de olyan póni vagy, barátom, aki megérdemli a figyelmet! Éppen ezért… mit szólnál ahhoz, ha megmutatnám, mire képes ez a trükkös kék doboz? Volna kedved csatlakozni hozzám egy kis kalandozásban időn és téren át?

– Hát naná! – vágta rá egyből a kék kanca. – Simán benne vagyok! Na de álljunk csak meg még egy szóra, Dokikám! Akkor azt mondod, Mr. Gray nem volt más, mint egy árnyék, amit az a színes herkentyű csinált nekem, miközben az agyamban turkált?

– Felettébb valószínű – felelte a csődör, lassacskán elengedve Minuette-et. – Vizuális kivetülés audiális jel nélkül. Ha rendesen működött volna, legfeljebb egy árnyat láthattál volna néha elsuhanni a szemed sarkából, de ha jól értelmezem, önálló entitásként akceptáltad. Nevet, és személyiséget is tulajdonítottál neki… Talán megsérülhetett, míg keresztülrepült az időörvényen? Egy ellenőrzést megér…

Újra előkerült a közel korong alakú gépezet, és a szónikus csavarhúzó is: az előbbit a TARDIS padlójára helyezte a Doktor, míg a másikat a szájába fogva vijjogtatta, miközben minden oldalról megvizsgálta vele a suttogó lepkét. Minuette egy darabig csendben figyelt, de aztán hamar ráunt a tétlenségre, s úgy döntött, új barátja nem foglalta le magát annyira, hogy közben ne tudjon neki válaszolgatni.

– Szóval ez azt jelenti, hogy Mr. Gray-t nem fogom látni többé?

– Különös lenne, ha látnád még… – szűrte a fogai között a csődör.

– Nehéz lesz megszokni – állapította meg Minuette. – Bár nem tudom, hogy érezzek vele kapcsolatban… Igazából… csak mindig velem volt, de mindenki azt mondta róla, hogy nem valóságos. És hát el is fogadtam, erre most kiderül, hogy nem olyan értelemben volt nem valóságos, mint eredetileg hittem. Mondjuk ennek nem biztos, hogy volt értelme… Érted?

– Nagyjából el tudom képzelni – motyogta a Doktor.

– Mert azért elég más az, ha nekem van egy saját képzeletbeli barátom, vagy ha valaki más képzel nekem egyet, nem? – magyarázta tovább a kanca. – Vagy ha én azt képzelem a barátomról, hogy képzeletbeli, pedig nem is az! Remélem, egyik másik barátom sem képzeletbeli!

A csődör megállt a mozdulatában, és jó hangosan sóhajtott.

– Nagyon drága vagy, tényleg… – mormogta maga elé. – És igazán kezdelek megkedvelni. De megtennéd, hogy egy percre elhallgatsz?

– Ja, persze, bocsi! – vigyorodott el enyhe zavarban a kanca. – Miért, zavarlak a koncentrálásban?

Rossz időpontot választott az aprócska kérdés közbeszúrására. A Doktor odafordult hozzá, és a szájához emelte a patáját, ugyanabban a pillanatban pedig, míg a csődör nem figyelt, a suttogó lepkéből elképesztő sebességgel két gyöngyházfényű hártyás szárny nőtt ki. Minuette-nek megszólalni sem maradt ideje, a lepke kitárta a szárnyait, felröppent nagyjából szemmagasságba, majd egy éles villanás kíséretében semmivé foszlott, mindössze némi lassan szállingózó, csillámló pernyét hagyva maga után. Elmagyaráznia szerencsére nem kellett, mi történt, mivel a döbbent arckifejezését látva a Doktor is megpördült, így pont elkaphatta az eltűnőfélben lévő jelenést.

– Ó… ez nem jó…! – állapította meg a csődör maga elé meredve, majd minden átmenet nélkül odavágtatott a központi oszlopot körbeölelő hatszögletű asztalhoz, ami egyre inkább amolyan irányítópult benyomását keltette Minuette-ben. A Doktor ide-oda ugrált körülötte, látszólag véletlenszerűen megnyomva-meghúzva rajta mindent, ami csak a patája útjába került. – Alighanem újraindította magát, és bekapcsolt a vészhelyzeti protokoll – bökte oda a kancának magyarázatképp. – Nem hittem volna, hogy ki tud jutni a TARDIS-ból, de nagyon úgy tűnik, ambivalencia-generátorral működik! Ha nem is idő-urak ellen találták ki, épp eléggé megnehezítheti a dolgomat… Viszont talán még így is van esélyünk követni! Egyedül a random-faktorral lesz nehéz számolni, azonban… talán ha te megengednéd a TARDIS-nak, hogy szkenneljen, esetleg könnyebben a lepke nyomára bukkanhatunk még az időörvényen keresztül is! – fordult hirtelen Minuette felé. – Ha szerencsém van, mármint nagyon nagy szerencsém van, a suttogó lepke hagyott benned árnyékot, ahogy te is hagytál őbenne, és a kettőtök közti kapcsolatból adódóan megkereshetjük, bárhova ment is! Jól emlékszem, azt mondtad, van kedved velem tartani?

– Persze, simán! – tárta szét a patáit Minuette. – Csak lehetőleg érjünk vissza reggelig, mert holnap demót írok Twilightékkal!

– Egy időgépben állunk, kedveském! – mutatott körbe a Doktor. – Ha nagyon sietünk, még tegnap visszaérünk!

– Akkor meg? – vigyorodott el szélesen a kanca. – Ki nem hagynám! Hova megyünk?

– Hamarosan kiderül! – kacsintott a Doktor, majd lendületesen megnyomott egy gombot az asztalon.

Egyre erősödő zúgó hang járta át a TARDIS-t, majd pár másodpercre rá a mennyezetéből vaskos fénysugár tört elő, és teljesen elborította Minuette-et.

– Jaj, ne csináld, ez csiklandoz! – kacagott a kanca egyhelyben toporogva.

– Máris meglesznek a koordináták! – kiáltotta a Doktor, azzal az irányítópult másik feléhez rohant, jó mélyen benyúlt alá, és erőteljesen megrántott egy kart. – Allons-y!

Az egész helyiség finoman megrázkódott, majd a központi oszlopban valami elindult fölfelé, elérve egy pontot pedig visszaesett, ezt ismételgetve egyre gyorsabban és gyorsabban. Mindezt átható nyekergés kísérte, Minuette pedig érezte, ahogy a bizsergető érzés alábbhagy, miközben a fénysugár is elhalványult. Most már el is mert mozdulni a helyéről, hát egyből odaügetett a Doktor mellé, nézni, hogy mit csinál, viszont a csődör csupán valami kiálló vacakba kapaszkodott. Az egész szerkezet újra megremegett, ezúttal kicsit erősebben, így Minuette jobbnak látta, ha követi a tapasztalt utazó példáját, és megtámaszkodott az asztalon, közben nagyon ügyelve rá, nehogy bármit is véletlenül megnyomjon.

* * *

Csípős volt odakint az idő, pedig egy szál felhő sem látszott az égen. A kék kanca épp csak az orrát dugta ki a TARDIS-ból, máris kezdte bánni, amiért ilyen lengén öltözködött. Na persze nem számolt azzal, hogy a délutáni kávé után még az időben is fog utazni… Nem mintha bánta volna: még ha a Doktor egész egyszerűen csak átteleportálta őket valamilyen úton-módon egy másik helyre, egy földipónitól azt is bármikor megnézte volna. Márpedig elhagyták Canterlotot, ez tökéletesen egyértelműnek tűnt. Továbbra is valamiféle városban voltak, ám a házak úgy csillogtak a déli nap fényében, mintha drágakövekből faragták volna ki őket. Sőt, a lába előtt az út is szinte szikrázott, úgy szórta a fényt.

Fölpillantott a mellette ácsorgó barna csődörre, mire az kedvesen rámosolygott.

– Oké, merre vagyunk? – kérdezte tőle, mielőtt még a Doktor szóhoz jutott volna. – Nem rémlik, hogy Equestriában akár csak hasonló helyről is hallottam volna.

– Ez azért lehet, mert nem Equestriában vagyunk! – hunyorgott titokzatosan a Doktor. – Most fönt vagyunk északon, pár ezer évvel a te időd előtt. Ez, kedves Minuette, a Kristály Birodalom! – mutatott körbe a mellső lábával.

– Sosem hallottam még róla – ráncolta a szemöldökét a kanca. – Történelemből se rémlik…

– Ó, a múltatok ezen szeletkéje a feledés homályába bújt, s ez nem véletlen – bólogatott mindentudó mosollyal az arcán a Doktor. – Nem kell már sokáig várnod, és egész Equestria a Kristály Birodalom visszatértétől lesz hangos, de addig az egyetlen, akit megkérdezhetnél róla, az Celestia lenne. Illetve Luna, de róla is korai még neked beszélnem. Vagy jobban belegondolva talán nem is, hiszen ha szerencsénk van, akár velük is találkozhatunk fiatalon! Na, persze ez a Kristály Birodalom még nagyon-nagyon más volt, mint Sombra király idejében.

– Celestia Hercegnő fiatalon? – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel Minuette, amint felfogta, mit is jelentenek a csődör szavai. – Hű, hát őt mindenképpen megnézném! De hogy találkozhatnánk vele, ha most nem Equestriában vagyunk?

– Kedves Minuette! – hunyorgott derűsen a Doktor, miközben kilépett a TARDIS-ból. – Ez a világ sokban különbözik attól, amit te ismersz! Most azokban az időkben járunk, mikor a Platinumok hatalma már hanyatlott, de Gemgrind báró még nem terjesztette ki annyira a befolyását, hogy átvegye az uralmat az országban. Nagyjából egy évtized múlva Equestria két részre fog szakadni, és legközelebb Spectrum marsall vezetése alatt egyesül majd újra. Messze van még ide, míg Equestria pónijai alikornisokat láthatnak a trónjukon!

– Mesélj még, Doktorom! – ügetett ki szélesen vigyorogva Minuette is a szűkös utcába, s hozzásimulva a barna csődörhöz menet közben finoman belekapaszkodott az egyik mellső lábába.

– Jól van, legyen! – biccentett vidáman a Doktor.

Lassacskán kiértek a sikátorból, és már az első járókelőket is láthatták, ezúttal nem csak mint színes foltokat elúszni a szűkös résben. Minuette-nek azonnal feltűnt még amellett is, hogy közben két füllel figyelt a csődör meséjére, az itteni pónik szőre bizony ugyanúgy csillogott, mint… minden más is. Kristály Birodalom, kristály pónik. Milyen stílszerű!

– Szóval Equestria nagyon sokáig többé-kevésbé önálló állam volt, és bár a határait sokszor fenyegették külső erők, a Kristály Birodalommal egészen a végsőkig fenntartotta a békét. – A csődör vidáman magyarázott, mit sem törődve a helybéliek furcsálkodó, vagy egyenesen gyanakvó pillantásaival. – Az egyezséget egymás megtűréséről még a nagy Szakállas Starswirl idejében kötötték. Utána, bár pár ponton összefonódott a két ország, valódi szövetség egészen a Halhatatlanok Háborújáig nem alakult ki közöttük. Akkor és azután változott meg minden: a Kristály Birodalom élére egy halandó, equestriai unikornis került, Celestia, és a testvére, Luna pedig a közjó érdekében átvette az equestriai trón feletti ellenőrzést. Na de miért is így beszéljük ezt meg? – torpant meg hirtelenül, s Minuette arcát a sajátjához szorítva a magasba lendítette szabad patáját. – Hiszen itt állunk a Kristály Birodalom kellős közepén! Mi is lenne alkalmasabb egy kis történelemórára Decadence Hercegnő világhírű szoborkertjénél?

Azzal rántotta is magával, továbbra is fittyet hányva az őket szégyentelenül megbámuló járókelőkre. Minuette pedig örömmel követte a sebesen vágtató csődört, s közben arra gondolt, noha a mai nap elvesztett egy barátot, cserébe nyert egy újat – és ez utóbbi valódi, hús-vér póni volt, még ha legalább annyira fura is, mint Mr. Gray.

Túl sokat tényleg nem kellett menniük; hamar rábukkantak a magas, jól ápolt sövénnyel körbevett parkra. A Doktor egy pillanatra tétovázni látszott, ahogy lelassított, és halkan hümmögve, a bokorfal mentén ügetve be-benézett néhány ösvényre.

– Hmm… ha jól emlékszem, ez lesz az – mondta végül, a patájával terelve a kancát a kiválasztott útra. – Ha már mesélek, tán illene az elejéről kezdenem. Na meg errefelé akadhat a te számodra is egy-két ismerős arc!

Valóban úgy is lett. Egy rövidke, csendes galopp után – Minuette eléggé lefoglalta magát a nézelődéssel, a Doktor meg valószínűleg nem akarta kizökkenteni – megálltak egy hosszú szakállú, csillagokkal borított köpenyes csődör szobra előtt.

– Starswirl, a Szakállas! – állapította meg lelkesen a kanca. – Tényleg így nézett ki életében? A könyvekben eléggé máshogy festett.

– Nos, igen, ezt olyasvalaki segítségével készítették, aki jól ismerte őt – somolygott a Doktor, azzal egy távolabbi szobor felé bökött, ami innen nem látszott teljes egészében, habár feltűnően nagyobb teret kapott magának, mint a híres mágus. – Vicces, mert ha Decadence Hercegnőn múlik, kint se lenne ez az alkotás. Nem nagyon kedvelte meg szegény unikornist…

– Te időutazó vagy – merengett Minuette. – Találkoztál tán vele is?

– Bizony! – felelt ravaszkásan a csődör. – Amikor még fiatalabb volt… na meg utána. Mit ne mondjak, akkor sem volt egy egyszerű eset…

– Hihetetlen, micsoda emlékeid vannak! – ámuldozott a kanca.

– El se tudnád képzelni! – legyintett kacagva a Doktor.

– Szóval… ha ez a Decadence nem bírta Szakállas Starswirlt, akkor miért tartja itt, a saját kertjében a mását? – érdeklődött tovább Minuette.

– Decadence Hercegnő nem olyasvalaki, aki hagyja, hogy a személyes érzései vezessék. Illetve ez nem pontosan igaz… néha pont a legrosszabbkor hagyta, hogy elragadják az indulatai… Lényeg a lényeg, elismerte Starswirlt, mint korszakának meghatározó alakját, és tiszteletben tartja az emlékét. Nos, persze ez így jól hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyobbrészt Celestia miatt készíttette el. És ebben segített nekik Starswirl Kristály Birodalomba emigrált tanítványa, Space Beholder, udvari szertartásmester is. Persze nem valószínű, hogy egyáltalán hallottál róla bármit is… – tette hozzá tűnődve. – Clover, a Leleményes sokkal több szerepet játszott Equestria történelmének alakulásában, mint Beholder. Cserébe őt a kristály pónik tartották nagy becsben, miután hozzájuk menekült mestere távozása után.

– Menekülnie kellett? – vonta föl meglepetten a szemöldökét Minuette. – Ugyan mi elől?

– A társai elől – felelte merengve a Doktor, ellépve a szakállas csődör szobrától, s a szóban forgó unikornis mása felé vette az irányt. – Nem akarta, hogy a mestere hagyatéka arra nem méltó patákba kerüljön. Konok volt, és tartotta magát az elveihez, míg a helyzet annyira el nem mérgesedett közte és Clover között, hogy Clover párbajra hívta ki őt, és le is győzte. Ahelyett azonban, hogy meghunyászkodott volna, Beholder, mikor a csődör már nem számított tőle ellenállásra, megragadta Starswirl legendás naplóját, és elteleportált vele. Páran azonnal utánaeredtek, ám nem találtak mást, csupán egy halványan pulzáló, sárga labdacsot. Beholder túljárt az eszükön, s majdnem egy éven át remeteként élt, aztán Decadence Hercegnőnél keresett magának menedéket.

– Érdekes lehetett azokban az időkben élni – jegyezte meg Minuette, miközben a kanca szobrát vizsgálgatta.

Tényleg különös volt, hogy erre az egész alakos portréra láthatóan sokkal több időt szánt az alkotója, mint a pónitörténelem legnevesebb mágusára. Az unikornis fényképszerűen részletesnek tűnt, ahogy büszke tartással a végtelenbe révedt. Sőt, a szemeiből annyi érzelmet lehetett kiolvasni, mintha ténylegesen élt volna. Minuette egyszerre vélt fölfedezni belőle szilárd eltökéltséget, és valami nagyon mély szomorúságot…

– Valóban az volt – mondta a Doktor, majd előrelépett, s lassan elhúzta a patáját a kőből faragott póni orra előtt.

A kristály szemekben egy pillanatra különös fény csillant, majd a szobor szarva halványan fölizzott. A földről lassan három különböző színű, áttetsző, gömb alakú kristály emelkedett a magasba, s finoman imbolyogva megálltak a kanca szobra felett. Minuette nyelve hegyén már ott volt a következő kérdés – eddig nagyon élvezte a Doktor meséjét –, azonban egy idegen csődör hangja megzavarta őket.

– Itt vannak! – kiáltotta tőlük alig pár méterre egy csillámló páncélt viselő kristály póni, majd a lándzsáját előreszegezve még közelebb ügetett hozzájuk. – Azonosítsák magukat!

– Én a Doktor vagyok – emelte fel békítőleg a patáját a barna csődör. – Ő pedig a társam, Minuette.

– Mit keresnek itt? Hogy jutottak be a városba?

Az őr semmit sem engedett a szigorú hangnemből, Minuette-nek pedig ötlete sem volt, hogyan magyarázhatják ki magukat, ám a Doktor töretlenül magabiztosnak és nyugodtnak tűnt.

– Decadence Hercegnő régi ismerőse vagyok – felelte olyan határozottan, hogy képtelenség lett volna kételkedni az őszinteségében. – Éppen hozzá igyekeztünk egy igen fontos ügyben, mindössze elakadtunk a csodaszép kertjében! Nézze el, kérem, faragatlanságunkat!

– Ez esetben, feltételezem, nem bánják, ha személyesen őt kérdezzük meg, valóban a vendégeiként érkeztek-e – mondta keményen a katona.

– Lekötelezne, ha volna szíves a színe elé kísérni minket, uram! – mosolygott derűsen a Doktor, amivel láthatóan sikerült elbizonytalanítania a csődört.

Két újabb lándzsás bukkant fel az ösvényen, amerről jöttek, s hamarosan ők is köréjük gyűltek, míg a harmadik visszavonta a fegyverét.

– Akkor hát menjünk a Hercegnőhöz! – mondta érezhetően óvatosabban a harcos. – Kövessenek, kérem! És előre kell szólnom, elképzelhető, hogy Hercegnőnk éppen hivatalos ügyeket intéz, így kérném önöket, ha így esik, várjanak türelemmel!

– Mi sem természetesebb! – bólintott vidáman a Doktor, közben Minuette-re kacsintva.

Az őrök szépen ki is vezették őket a szoborkertből, de Minuette-et hamarosan zavarni kezdte a viszonylagos csend – legalábbis a város zajai nem voltak elegek, hogy megtörjék a feszült légkört –, na meg amúgy is kíváncsi volt a sztori végére, hát menet közben finoman odahajolt a Doktorhoz, és a fülébe súgott.

– És mi lett végül ezzel a Beholderrel?

– Ó, sok újdonságot hozott a Kristály Birodalom tudástárába – felelt a csődör, csak ímmel-ámmal visszafogott hangon, hogy akár a kíséretük is hallhatott minden egyes szót. – Itt kivívta magának mindazt a tiszteletet és elismerést, amiből otthon nem részesülhetett, mégsem találta meg a helyét. Mint a mestere, ő sem elégedett meg pusztán az előkelő társadalmi pozíciójával, és a békés mágiakutatással. Többet akart, s végül maga mögött hagyta a Kristály Birodalmat. Úgy tartja a szóbeszéd, egyedül nekivágott a végtelen északi jégmezőknek, és örökre nyoma veszett. Senki se hallott többé felőle.

– De gondolom, te tudod, mennyi igaz a szóbeszédből… – vigyorgott Minuette, közben leplezetlen élvezettel figyelve, hogy a zord kristály pónik is kíváncsian hegyezték a fülüket.

– Nos, valóban elmondhatjuk, hogy póni szeme nem látta többé – felelt titokzatosan a Doktor. – Ám élnek odafönt, az örök fagy határában, a kőbe vájt és eltemetett városokban olyanok, akiknek az érdeklődését fölkeltette az élet és halál közt lebegő magányos kanca. Nem kell féltened; bár nem úgy, ahogy valaha is képzelte volna, de végül megtalálta, amire mindig is vágyott. Boldogan halt meg…

Egy darabig megint csöndben baktattak, egész pontosan addig, míg a csörtetés meg nem ütötte a fülüket. Akkor még az őrök is lelassítottak kissé, kutatva a szokatlan zaj forrása után. Hamarosan meg is láthatták… vagy legalábbis egy, a tömegben kissé elmosódott színfoltot, meg a pónikat, akik félreugráltak az útjából. Aztán valami egészen más vonta magára a figyelmüket. Egy nyurga, hófehér póni zúgott el a fejük felett, egyenesen a megtört vágtájú illetőt célozva meg.

Alikornis – vágott hirtelen a felismerés Minuette-be, s a kanca szeme ösztönösen a póni farára siklott, amint az lefékezett a levegőben, s a szarvával lebegtetve kiemelte az eddig őrültként száguldozó, most pedig már csak koordinálatlanul kapálózó kristály pónit.

– Nem hiszem el…! – motyogta döbbenten. – Ez… tényleg Celestia Hercegnő…?

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.