Napvirág ecsettel a szájában állt a majdnem teljesen üres vászon előtt. Pár halvány körvonal kirajzolódott már a manehattani városképből, de még távolról sem elég, hogy felismerje, ha nem ő maga készíti. A vonalvezetése így is félig-meddig ismeretlennek tetszett, ami nem is csoda, hiszen nem használhatta úgy a testét, mint eddig egész életében, Reménynek pedig eleve nem volt szinte semmi gyakorlata a festészetben. Mindazonáltal az ősszellem lassacskán kezdett hozzászokni az új, közös hobbijukhoz, abban pedig egyetértettek, hogy eddig ez volt a legjobb módszer, hogy a fizikai valóságban is kapcsolatot teremtsenek egymás között. Távolról sem volt ugyanolyan érzés, és Napvirágnak több alkalomra is szüksége volt, mire a lámpaláza kicsit csillapodott – nem szerette, ha idegenek nézik munka közben –, mivel viszont folyamatosan együtt keltek, együtt feküdtek, végül teljes mértékben hozzá tudott szokni, hogy ebbe a tevékenységébe is bevonja Reményt.
Azóta is változatlanul furcsa volt mással osztozkodnia a testén, s a különleges helyzet természetesen elkerülhetetlenül szült bizarr, vagy épp kínos pillanatokat mindkettőjük számára. Ebben továbbra is első helyen szerepeltek a „friss” házasságából óhatatlanul adódó intimebb szituációk, még ha a két halhatatlan volt is szíves tartani magát az ígéretéhez, és a hitvesi ágyukat továbbra sem használták meghitt, és mindhármójuk számára kellemes és élvezhető öleléseknél többre. Napvirágnak volt is némi bűntudata, amiért szándékán kívül a pár szerelmi életének útjába állt… ugyanakkor őszintén szólva tényleg nem volt még rá felkészülve, hogy a része legyen, főleg ilyen módon. Attól is épp elég kényelmetlenül érezte magát, ha Remény szemei minden visszafogottsága ellenére néha-néha futólag elkalandoztak a saját férjén… Ugyanígy azt sem sikerült teljes mértékben elkerülni, hogy nem teljesen éber állapotban a házaspár ölelkezései ne legyenek épp csak egy kicsivel felhevültebbek, mint Napvirág komfortzónája.
A legváratlanabb és legkínosabb eddig az első csókjuk volt. Remény csak úgy, szórakozásból elment repülni egyet a hómezők fölött, s közben mindenféléről beszélgetett fejben Napvirággal… így aztán jókora meglepetés lett mindkettőjük számára, amikor visszatérve belefutottak Pulsarba, az ősszellem pedig ideiglenesen megfeledkezett róla, hogy a póni is ott van, s teljes természetességgel odaügetett hozzá, és a száját a szájához tapasztotta. A lidércúr sem állt ellen, utána meg nem győztek elnézést kérni Napvirágtól.
Persze lehetett tudni, udvariaskodhatott vele akármennyit, s kerülgethette egymást bármennyit a két halhatatlan, előbb-utóbb kénytelen lesz beadni a derekát. Sokáig nem tudta eldönteni, hányadán áll a kérdéssel, és igazából azóta is bizonytalan volt benne. Jócskán megnehezítette a dolgát, hogy Remény elől nem tudta teljesen elrejteni a gondolatait, még ha az ősszellem roppant tapintatosan biztosított is számára egy privát szférát. Viszont korábbi mentális tréning ide, vagy oda, hónapokba telt megtanulnia, hogyan teheti Remény számára rejtetté, vagy épp hallhatóvá a gondolatait. És azért… mégiscsak az ő csődöréről volt szó, nem pedig csupán Napvirág intim, senki másra nem tartozó képzelgéseiről…
Beszélgettek pár alkalommal a témáról, csak ők ketten, mint kanca a kancával, és Remény nagyon megértő, türelmes és támogató volt ebben is. Számtalanszor biztosította Napvirágot arról, hogy teljesen rendben van, ha a férjéről fantáziál, és ha szeretné, vele is megoszthatja akár a vágyait, akár az aggályait. Nem a bizalom hiánya miatt maradt viszont Napvirág meglehetősen zárkózott. Bármennyire közel is került az ősszellemhez, és bármilyen szimpatikus is volt neki Pulsar, nehezére esett elfogadni, mennyire kiszolgáltatott és meztelen az előbbi előtt, illetve mennyire… mennyire… Még saját maga számára megfogalmazni is nehezére esett. A Vész Bajnoka… bejött neki, mint csődör. Szívesen töltötte vele az idejét már azelőtt is, hogy közvetetten a feleségévé vált volna. Biztonságban és kellemesen érezte magát a közelébe. Még az érintését is élvezte, és elmondhatatlanul hálás volt neki, amiért csődör létére nem feszegette a határokat. Szeretett… egy ágyban aludni vele – főleg így, hogy Remény kifejezetten az ő kedvéért beszereztetett vele egy valódi ágyat –, viszont nem tudta, akar-e, akarna-e tőle bármi többet.
Illetve… talán szeretett volna, de akkor úgy, hogy ne kelljen bárki mással osztozkodnia rajta. Nem akart „az a másik” lenni, még ha testben egyek is voltak az ősszellemmel. Ez nem volt tisztességes egyikőjükkel szemben sem. Mit tenni viszont nem volt ellene, hiszen ahogy Starlight is megmondta, majd utána Remény is elmagyarázta: egy ilyen, egyetlen testben történő fúziót nem lehetett „csak úgy” visszafordítani – legalábbis nem egy igen rövid „ablak-periódus” után, ami az ő számukra már réges-rég letelt. A házasságnak pedig megkerülhetetlen része kell legyen a szex. Napvirág pedig, ha már mindenképp túl kellett esnie rajta – újra és újra és újra… –, inkább vállalta volna, hogy ő maga teljesítse a házastársi kötelezettségeit, mint hogy tehetetlen, passzív elszenvedője legyen. Márpedig ez olyasmi volt, amire nem volt többé lehetősége.
– Izgulsz? – kérdezte gondolatban Remény, megigazítva a szájában az ecsetet.
– Tudod a választ… – felelt ugyanúgy Napvirág.
– Igen, de szeretném tőled hallani – mondta magában az ősszellem. – Tudom, csendben kéne maradnom, ám ha ennyire elkalandozol, nem tudok rád fókuszálni, és nem jutunk semmivel előrébb. Ha meg nem érjük el a célt, nem jobb még mindig, ha legalább beszélgetünk?
– Nem tudom… – sóhajtott Napvirág. – Talán túlzottan rágörcsölök. Talán mindig is túlságosan rágörcsöltem…
– Még mindig mondhatsz nemet – hunyta le a szemét Remény, amitől olyan érzése támadt, mintha előtte állna. – Ha úgy érzed, közben is mondhatsz nemet. Megígértük, hogy semmit nem fogunk rád erőszakolni… főleg nem ilyesmit.
– Nem, én… – kezdte Napvirág, aztán elakadt a megfogalmazásban.
– Szeretnél túl lenni rajta – mosolyodott el szomorkásan az ősszellem. – Mondd ki nyugodtan, hogy érzel! És tudom, hogy hiába mondom, hogy mindketten mindent meg fogunk tenni azért, hogy élvezd… Nem kérem, hogy bízd rám magad. Azt szeretném, hogy kellőképpen összhangba legyünk ahhoz, hogy úgy érezhesd, ez az első alkalom tényleg a tiéd.
– I-ilyet soha sem tennék! – tiltakozott azonnal ő. – Ha el is fogadtok, én akkor is csak betolakodó vagyok itt! Ez a házasság, ez a szerelem a tiétek, nem az enyém! Én… én…
– Kedves Napvirág…! – sóhajtott nagyot Remény. – Nem kell magyarázkodnod előttem. Ismerem az érzéseidet, és tudom, hogy még magadnak sem vallod be, mennyire kíváncsi vagy. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy neked is tetszik a csődöröm. Neked pedig érezned kell, hogy neki is sokat jelentesz, és nem csak azért, mert feláldoztad magadat azért, hogy mi együtt lehessünk. Megérdemled, és nem is sajnálom tőled ezt a lehetőséget. Az… igazat megvallva egy icipicit még engem is izgat a dolog. De ha más nem győz meg, gondolj arra, hogy én annak az időnek a többszörösét töltöttem már el kettesben a Vész Bajnokával, mint amennyit te összesen éltél. Ez az alkalom a tiéd… és ha tetszik, örömmel átengedem máskor is a te patádba a gyeplőt.
Ha most Napvirág irányíthatta volna a saját testét, biztosan fülig pirult volna… ehhez képest Remény zavara, amit a saját testén érzett, semmiségnek tűnt. Jó, talán tényleg… kíváncsi volt. Talán… valóban reménykedett kicsit, hogy az új férjével mégis olyan lesz kicsit, mint az egyetemi évei alatt… Megfordulhatott az is a fejében, hogy esetleg nem kötelességként kell megélnie, és nem fog sem megalázónak, sem fájdalmasnak bizonyulni az aktus. Pulsar mindig tisztelettel viszonyult hozzá, és sohasem úgy, mintha csak egy… alantas szolga, vagy egy… eszköz lenne.
– És tartsd észben, hogy van választásod! – suttogta Remény, ezúttal a valódi hangját használva, de a szemét lehunyva hagyva. – Én szeretném, ő is vágyik rám és rád is, és tudom, hogy azt mondtad, benne vagy, és így is érzed. De ha mégis meggondolod magad, bármikor félbehagyhatjuk. Bármikor.
– Köszönöm – sóhajtott Napvirág. – És már döntöttem, szóval innen már rajtatok múlik.
– Én köszönöm, Napvirág! – veregette meg finoman a saját vállát az ősszellem.
Aztán együtt visszafordultak a vászon felé, Remény megigazította a szájában az ecsetet, és igyekezett hitelesen reprodukálni a Napvirág által közvetített mozdulatokat. Egyszerre volt borzasztóan nehéz, és végtelenül egyszerű továbbítani az ősszellem felé az információt. Mivel érezte a testét, csak úgy kellett csinálnia, mintha ő maga akarta volna mozgásra bírni, s ha Remény nagyon figyelt, akár egészen pontosan le is tudta utánozni. Azonban… csak egy kis késéssel. Egész pontosan kisebb-nagyobb késéssel. Ez pedig pontosan elég volt ahhoz, hogy rendszeresen kizökkentse Napvirágot a koncentrációból, de még inkább abból az érzésből, hogy ténylegesen ő az, aki cselekszik. De a festés a természetéből adódóan különleges volt, mint kiderült, mindkettőjük számára. Remény ezt azzal magyarázta, hogy a tevékenység Napvirág cukijegyével van összefüggésben, így a mozdulatai ilyenkor sokkal kevésbé átgondoltak, inkább ösztönösek, természetesek, és a pónik mágiájához közelállóak. Ezáltal őneki még könnyebb volt ráhangolódnia, és követnie a fejében élő kanca gondolatait, egészen a legfinomabb rezdülésekig. Nos, a végeredményt tekintve, ami ténylegesen megjelent a vásznon, még volt bőven hová fejlődniük, de Napvirág mérhetetlenül hálás volt, mivel Reményt a saját ígéretén kívül tényleg semmi nem kötötte arra vonatkozólag, hogy ilyesmiket megtegyen érte. Szívesen gondolt erre az egészre úgy, mintha nem börtön lenne a saját teste, hanem csak vakációzni ment volna benne…
Összerezzent, ahogy az ismerős patakopogás kizökkentette a gondolataiból. Hogy ilyen jól sikerült az összekapcsolódásuk, vagy Reménynek magától is ez lett volna a reakciója, nem tudta eldönteni, ő meg nem árulta el neki… Viszont tény, hogy hiába volt pár perce még teljesen határozott, és hiába készült erre már napok óta, a csődör… a csődöre puha lépteit hallva majdnem inába szállt a bátorsága. Az ecsettel a szájában nagyot nyelt, de a késztetés ellenére nem fordult meg. És közben az járt a fejében, hogy talán tényleg pont a Remény által felkínált választás miatt nem fújt mégsem visszavonulót. Illetve az is segített talán, hogy Pulsar nem lépett oda hozzá, hanem a hangokból ítélve felmászott az ágyukra.
Az ecset újra mozdulatlanná dermedt a szájában, és érezte, ahogy a fülébe szökik a vér. Futólag meg is állapította magában, hogy tényleg egész jól sikerülhetett összekapcsolódniuk, mivel kételkedett benne, hogy Remény így zavarba tudott volna jönni a férjétől. Próbaképp odafordította felé felváltva mindkét fülét, és egészen lezsibbadt tőle, az ősszellem milyen gyorsan és pontosan reprodukálta a mozdulatait. Bármennyire is így szerette volna, most, hogy elérhető közelségbe került az, hogy ténylegesen ő maga cselekedjen, a magabiztossága újra kezdte cserben hagyni.
– Zavarok? – kérdezte kellemesen zengő hangján Pulsar, mire Napvirág újra összerezzent.
Óvatosan hátranézett. A csődör az ágyukon feküdt felé fordulva, s a mellső lábait enyhén lelógatva a szélén. Ahogy a szemük találkozott, kedvesen elmosolyodott – nem egészen úgy, ahogy a régi, közös vacsoráikon tette, bár meglepően közel állt hozzá, ha azt vette, hogy ezt az arcát kizárólag a szerelme számára tartotta fent.
– Nem… – motyogta zavartan Napvirág, kiejtve ezzel a szájából az ecsetet.
Annyi lélekjelenléte nem volt, hogy elkapja, mielőtt földet ér, azt viszont sikerült elkapnia, mikor ösztönösen utánahajolt, hogy a lidérc tőle szokatlan módon még el is vigyorodott. Egy pillanattal később pedig arra is rájött, hogy még mindig a farát a csődör felé fordítva áll a vászon előtt. Hogy Remény hogy tudta ennyire hitelesen visszaadni az érzelmeit, rejtély volt, de érezte, sikerült teljesen elvörösödnie.
– Biztos nem zavarok… Napvirág? – kérdezte immár enyhén incselkedő felhanggal Pulsar.
– Nem, é-én örülök, hogy itt vagy!
Remek, most már dadogni is fog? Már abban sem volt teljesen biztos, hogy az ősszellem nem játszik egy kicsit rá a zavarára, vagy csak így interpretálja a kettejük közti kapcsolat nehézkességét. Mert ilyesmi azért igazán nem volt szokása, bármilyen kínos helyzetbe került is!
– Ez az idő a kettőtöké – jelentette ki ezúttal komolyan a csődör. – Ha egy kicsit többre van szükségetek, nyugodtan mondjátok meg.
– Ami azt illeti, éppen téged vártalak… vártunk! – mondta gyorsan Napvirág, ahogy a lidérc láthatóan készült felállni és távozni.
– Ó…! – pislogott meglepetten Pulsar. – Nos, ez esetben itt volnék, és állok szíves rendelkezésetekre! Ezért is vagy tán így kiöltözve?
Nem tudta tartani a szemkontaktust, de alibiként, időnyerés céljából úgy csinált, mintha csak az ecsetét próbálná valami alkalmas helyre elpakolni. Viszont hiába szöszmötölt ilyen hiábavalóságokkal, és a csődör hiába várakozott türelmesen, előbb-utóbb szembe kellett néznie vele. Amit meg is tett végül… ugyanakkor mivel a kérdése a ruhájára vonatkozott – ami érthető okokból ez alkalommal a lenge kis hálóinge volt –, úgy döntött, azt inkább figyelmen kívül hagyja. Odafordult hát a lidérchez, többek között olyan megfontolásból is, hogy ne mutogassa magát, és tétova léptekkel az ágyhoz sétált. Felemelte a patáját, hogy megérintse a csődört, ám végül csupán esetlenül megtámaszkodott vele az ágy szélén.
– Én… – kezdte, nagy levegőt véve, majd ismételten sikerült nem úgy folytatnia, mint tervezte: – …beszélni szerettem volna veled.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva Pulsar.
– Nem, nem, dehogy, csak… azt hiszem, nem meséltem még el, hogy alakult a találkozóm azzal a kis Névtelen csoporttal, akikkel… összejárogattunk – mondta enyhén lecsapott fülekkel Napvirág, és bár valóban csak terelni akarta a szót, legalább úgy tette, hogy közben igazat mondott. – Nos, nem… sikerült túl jól.
– Ó… – lehelte együttérzően a lidércúr.
– Hát, igazából a maga módján jól sikerült – mosolygott szomorkásan Napvirág. – Nagyon örültek… Reménynek. Nem sajnálom tőle, de kicsit azért jól esett volna, ha hiányoznék nekik. Egyedül talán Lavenderen látszott, hogy nem felhőtlen a boldogsága. Kate meg… kifejezetten, patábamászóan vidám volt…
Pulsar először nem mondott semmit, csupán közelebb hajolt hozzá, a patáját finoman a lábára helyezte, s a fejét az arcának döntötte. Percekig maradhattak így, Napvirág nem is érezte az idő múlását, egyszerűen csak jól esett és megnyugtatta az egyszerű gesztus. Az egyszerű gesztus, ami csak neki szólt, mégis sokkal intimebb volt, mint a kezdetekkor, amikor még a teste egyedül a sajátja volt.
– Nem akartam ezt eddig szóba hozni, de nem érdemeltek meg téged – sziszegte nagy sokára a csődör. – Ezt már akkor is így láttam, mikor velük töltötted az idődet, de mivel elégedettnek tűntél, nem említettem.
Napvirág kissé visszahúzódott, és hálásan a csődör szemébe nézett. Sokat jelentett neki, hogy a lidérc tényleg ilyen nagyra becsülte őt. Mindenféle alantas érdekek nélkül, sőt, ha úgy tetszik, egyenesen a saját érdekeivel szembe menve. Bár meglehetősen nagy biztonsággal kitapasztalta már, hogy Pulsar is és Remény is tiszteletben tartja az akaratát, a vágyait és az intim szféráját – bár ez utóbbi Remény számára közel lehetetlen volt –, valójában semmi más nem tartotta vissza őket a tehetetlenségének kihasználásától, mint a saját elhatározásuk. És ők mégis mindig igyekeztek a kedvében járni, még ilyen apróságnak tűnő dolgokban is, mint pár kedves, biztató szó, amikor szüksége volt rá.
Ahogy pedig Pulsar újra felemelte a patáját, és kisimított egy tincset az arcából, úgy érezte, most először, igazán, hogy meg akarja őt csókolni. Pillanatnyilag eszébe sem jutott, hogy ennél sokkal komolyabb tevékenységeket is akart folytatni vele, most csak azt tudta, hogy… hogy szereti! Igen, szerette őt! Ennyi idő után végre nem félt erre gondolni, nem tartott a benne élő ősszellem ítéletétől. Hiszen olyan jók voltak hozzá! És… ha Pulsar nem is mondta ki, hogy őt is szereti, nem csak a feleségét, akivel osztozott a testén, így is… már sokkal többet tett érte, sokkal többet jelentett a számára, mint bármelyik csődör, aki kimondta ezt az egyetlen szót.
Nem is tétovázott hát soká, s kicsit közelebb hajolva összeérintette az orrukat. A Vész Bajnoka derűsen hunyorogva fogadta a gesztust, ám a szemei meglepetten kitágultak, ahogy Napvirág úgy helyezkedett, hogy a szájuk is összeérjen. Gyengéd, puha, felületes csók volt, szinte semmiség ahhoz képest, amit Remény váltott a férjével „véletlenül”. De ez ő volt. Ez az övék volt. A csődöre pedig, ha némiképp értetlen óvatossággal is, de viszonozta a csókját!
– Napvirág…? – lehelte halkan Pulsar, ahogy eltávolodott tőle.
– Szeretlek, Vész Bajnoka…! – mondta ugyanolyan csendesen Napvirág, mélyen a csődör szemébe nézve.
A lidérc nem válaszolt azonnal, s bár szeretetteljesen viszonozta a pillantását, kényelmetlenül sokáig hagyta meg őt a bizonytalanságban.
– Te is nagyon sokat jelentesz nekem, Napvirág – felelte végül.
Fájt… de csupán pár másodpercig. Azt akarta hallani, hogy Pulsar is szereti… hogy ő a legfontosabb neki a világon… hogy nem kell más neki, csakis ő. Viszont nem kellett sokáig merengenie, hogy rájöjjön, ezek hazugságok lettek volna. Ráadásul olyan hazugságok, amiket már hallott ezelőtt, és majdnem tönkre is tették az életét. Pulsar viszont, aki megtehette volna minden következmény nélkül, hogy hazudik neki – sőt, még csak azt se kéne tennie, ha meg akarja kapni őt – inkább választotta az igazságot. Az érzései talán mást súgtak, de legbelül tudta, pontosan erre volt szüksége.
Kicsivel magabiztosabban megemelte hát a patáját, és a mellette ülő csődör szügyére helyezte.
– Köszönöm – suttogta. – Én, tudod… beszélgettem Reménnyel. Mármint… nyilván, de azt akarom mondani, hogy beszélgettünk… arról is. És, hát, azt mondta, hogy ha elhatározom magamat, nem bánja, ha az első alkalom az enyém… a miénk lesz. Szóval… azt szerettem volna kérdezni, te mit gondolsz erről?
– Örülnék neki, ha így lenne – hunyorgott nyugodtan a csődör.
– De… Remény… nem azt…? – makogott értetlenül Napvirág, de ahogy Pulsar az ő mozdulatát tükrözve a szügyére csúsztatta a patáját, elhallgatott.
– Remény itt van veled – sziszegte lágyan a lidérc. – Te pedig itt vagy Reménnyel. Minden, amit éreztek, közösen érzitek. Osztoztok ezen a testen, s hogy ez így lehet, a te nagylelkűségednek köszönhetjük. Ha úgy érzed, készen állsz rá, vagy még inkább, ha szeretnéd, örömmel venném, ha te lennél az, akivel szerelmeskedhetek. És mielőtt bármit is mondanál, jusson eszedbe, Remény ezzel nem maradna ki semmiből!
– Hú! Hehe… – kacagott zavartan Napvirág.
A szégyellős mosolya megmaradt, de nem sütötte le a szemét. Ahogy a patájukat se vették le egymásról. Pulsar pedig továbbra is nyugodtan, megnyugtatóan viszonozta a pillantását. Mellette tényleg biztonságban érezhette magát. Tudta, ha azt szeretné, a csődör ezúttal sem kezdeményezne vele szemben. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ő nem erre vágyik. Közelebb csúszott a párjához, s a másik lábával is átölelve finoman húzta magával, le az ő kis saját szerelmi fészkükbe…