21. fejezet

Hangok közelről és távolról

Délután kettő és három óra között járt az idő, amikor megütötte a fülét a szokatlan zaj. Beszédhangok… illetve valami olyasmi, bár pontosan leírni nem tudta ennyivel. Mondhatta volna, hogy kiabálás, de ahhoz túl halk volt. Nevezhette volna éneklésnek, de ahhoz meg nem volt elég dallamos. Mivel azonban a helybéli lidércek között nem keltett érzékelhető felbolydulást, Napvirág érdeklődve indult a hang forrása felé. Túl nagy ritkaság volt bárkit is messziről meghallani beszélni, pláne nyílt terepen, hogy ne fogja el a kíváncsiság. A város központi terén ilyenre még egyszer sem talált példát; még az aránylag nagyhangú Selenis sem szólalt meg soha ekkora vehemenciával, mialatt őt vezette körbe, mint ez a titokzatos illető tette.

Az utóbbi időben amúgy is kezdett annyira belerázódni az itteni életbe, hogy végre elkezdhessen a puszta túlélésnél több dolgon, lehetőségen gondolkodni. Az alapvető információi megvoltak a tájékozódáshoz: tudta, hova tud eljutni, és hol mit csinálhat. Hozzájutott mindenhez, ami csak a napi szintű létezéshez szükséges lehetett, sőt, a magával hozott cuccainak a nagy részét is visszakapta – leszámítva azokat, amik a megfelelő patákban ténylegesen mérlegelendő veszélyforrást jelenthettek volna. A tükrét nem kapta vissza, de szigorúan ellenőrzött körülmények között megtehette rajta keresztül a jelentéseit Luna Hercegnőnek, vagy a képviselőjének, aki a legutóbbi alkalommal szerencséjére pont Swatter volt.

A feladatai viszont nem töltötték ki kellőképpen az idejét. Rendszeresen részt vett az Árnyék Tanács gyűlésein, amik általában rövidek, informatívak… és repetitívek voltak. Napi szinten összeültek a tanácstagok, gyors összefoglalók formájában beszámoltak az aktuális fejleményekről, és a kicsit is komolyabb mérföldköveknél kifejezetten össze is hívták a város polgárait, ezzel dugig töltve a kicsi termet, hogy kikérjék a véleményüket. Napvirág pedig egyre kevésbé tudott rájuk haragudni, ahogy a saját szemével látta, milyen lassan őrölnek a lidérceknél a döntéshozás kerekei. Beleszólása hát továbbra sem volt érdemben a társalgásokba, ezt inkább Pulsarnál tette meg, akivel azóta is minden egyes nap együtt vacsorázott, és kis idő elmúltával már valóban pár hivatalos ügyet is felvetettek egymásnak. Rajta kívül – minden igyekezete ellenére – Selenisszel tartott fent rendszeres személyes kapcsolatot. A halhatatlan lidércúrnő mindazonáltal nem volt kellemetlen, vagy közvetlenül veszélyes társaság, és egyébként szolgált is a város, meg úgy általában a társadalom működésével kapcsolatban is rendkívül hasznos információkkal. Ha nem érezte volna mellette úgy magát, mintha a kanca állandóan a farát bámulná – nem volt így –, talán még ténylegesen élvezte is volna a társaságát.

Mindezek ellenére egyre inkább úgy vélte, nem tudja a lidércek világát annak teljes valójában megélni. Az, hogy visszakaphatta a kedvenc szabadidős tevékenységét, azaz végre újra festhetett, ideig-óráig remekül lefoglalta, és hallatlan boldogsággal töltötte el. A magány azonban így is lassacskán körbeszőtte, és napról napra egyre intenzívebben érezte a barátai hiányát. Márpedig a mindig csendes lidércek érthető módon nem voltak a legjobb beszélgetőpartnerek. Érdekes módon egyikőjük sem küldte el, vagy jelezte bármilyen más közvetlen, egyértelmű módon, hogy nem kíván társalogni vele, ha éppen úgy gondolta, bepróbálkozhat. Ennek ellenére abból a néhány esetből is olyan mérvű feszélyezettséget érzett a részükről, hogy egyszerűen kedve nem maradt erőltetni a dolgot.

Kettő kivétellel találkozott mindössze, de természetesen mindketten tabunak számítottak a barát-zóna tekintetében. Pulsar nyilvánvalóan sok energiát fektetett bele, hogy kellemesen érezze magát a társaságában, s bár Napvirág szerint ő is jobban preferálta a gyakorlatias, tárgyilagos témákat, a rendszeres, nem tolakodó személyes érdeklődése sem tűnt izzadtságszagúnak, és rendkívül jól is esett. Selenis pedig kifejezetten bőbeszédű volt, így ha nem tartott volna tőle – vagy tudta volna róla, kicsoda –, szívesen közeledett volna hozzá minden furcsasága ellenére, hogy kitöltse a szociális hálójában keletkezett, némán tátogó űrt. Annál viszont több esze volt, mint hogy megkísérelje elegyíteni a munkát a magánélettel. Ugyanezen princípiumot követve nem kereste a gyűlések és a tervezetbeli egyeztetések kivételével az Árnyék Tanács tagjainak közelségét sem. Fene sem gondolta, hogy ilyen feltételek mellett ennyire nehéz lesz új barátokat találni…

Talán nem is meglepő módon ezáltal könnyebbnek tűnt a fővárosban jelen lévő nem-lidérceket, úgymint a griff követet, vagy a váratlan ismerősként felbukkanó kelpie követet, Sharp Tide-ot megkörnyékeznie. Az előbbivel a társalgása azonban csupán diplomatikus udvariaskodásra sikeredett, ami nem minősült pozitív változatosságnak a tanácstagokkal való találkozásaihoz képest – ez utóbbiak legalább mentesek voltak minden felesleges sallangtól. A kelpie kancával ezzel szemben egészen más típusú akadályba ütközött, noha azon meg utólag belegondolva cseppet sem volt jogos meglepődnie. Sharp Tide ugyanis továbbra is rettenetes töredezettséggel tudott csak megszólalni a pónik nyelvén, közös alapot pedig sajnálatos módon a lidércek nyelve sem szolgált a számukra. Az úszóhártya-szárnyú kanca cserébe viszont kiválóan beszélte a flancia mellett az „észak nyelvét”, amit Selenis elmondása alapján többek között a főváros felirataihoz is használtak, és a kristály póniktól kezdve a jakokon át a lidércekig minden északi ismert. Napvirág viszont nem, még ha kezdett is kicsit hozzászokni annak a csengéséhez is.

Így is történhetett, hogy közelebb érve a különös hang forrásához már azelőtt felismerte a nyelvet, mielőtt még meglátta volna a beszélőt. A város főterét nem úgy tervezték, hogy alulról könnyen átlátható legyen, bár azt meg kell hagyni, ezek a véletlenszerűnek tetsző módon elhelyezett szobrok felülről talán tényleg megkönnyíthették a navigálást – főleg azok számára, akik tudták is, mire kell figyelniük. Neki viszont nem mondott semmit, és nem is tudta, hogy bírt-e bármiféle jelentőséggel, hogy a hangoskodó lidércet egy meglepően fenyegető kiállású, hatalmas csiga szobra mellett találta meg.

Egy fiatalnak tűnő csődör volt, a szokásos egyszerű viselettől eltérően copfba fogott, rikító rózsaszín sörénnyel. Feszes testtartásban, lehunyt szemekkel, és láthatóan nagy meggyőződéssel szavalt, vagy szónokolt, mit sem törődve azzal, hogy eddig a percig semmi közönsége nem volt. Pedig ha a különös viselkedése nem, legalább a környezete megérdemelt volna a járókelőktől némi figyelmet. A lidérc körül ugyanis egy nagyjából két méter sugarú körben fű lengedezett a nemlétező szélben, kiegészítve néhány apró, fehér virággal, rovarokkal, sőt, még egy kicsi kék madárral is, ami ide-oda ugrált a fűben. Illúzió volt, ezt egyáltalán nem esett nehezére Napvirágnak megmondani. Bizonyára ezzel a furcsa, dallamos mantrával hívta életre az idegen csődör. Magyarázatot a miértjére a kanca azonban nem talált, hiába ment oda, hogy meghallgassa a különös „előadást”.

Túl sokáig azért nem maradt észrevétlen: a lidérc az egyik légvételnél végre fölnézett, s őt meglátva még büszkébben kihúzta magát, majd a szemét visszahunyva újult erővel folytatta a monológját.

– Så resa er! Resa er, barnen Iskbyarnas! Resa er, Östra Eldar! Omfamna orden Förfalskad Månens, hon som är båda skugga o evigt! För att det är vi som kan skapa frihet, något som föddes av varken tvång eller nöd!

A csődör újra Napvirág szemébe nézett barátságosan hunyorogva, amit ő bátorításként értelmezett, és lassan megközelítette a lidércet. A furcsa idegen mozdulatlanul várta be, de körülötte a virágos rétdarab már ennyi idő után is kissé áttetszőbbé vált.

– Szia – köszöntötte Napvirág a csődört. – Bocsánat, ha megzavartalak!

– Ellenkezőleg, megtisztelsz figyelmeddel, Sunflower – felelt a lidérc különös módon póni nyelven.

– Én? – kérdezte meglepetten félrebiccentve a fejét ő.

– A pónik küldöttje vagy, Napvirág – váltott végre a csődör is a saját nyelvére. – Az új időknek a hírmondója. A változás elhozója. Én csak egy Névtelen vagyok. Hálás vagyok, amiért érdemesnek találtál arra, hogy megszólíts!

Ez… őszintén szólva nem volt kifejezetten jó hír. Az, hogy valaki névtelen volt, a lidércek között két dolgot jelenthetett: vagy semmi érdemlegeset nem tett még az életében, amivel kiérdemelt volna magának egy nevet, vagy bármilyen oknál fogva a társadalom kitaszította magából, és elvesztette a nevét. Az előbbi nem jelenthetett problémát, az utóbbi viszont egy olyan csoport volt, akikkel nem volt érdemes olyasvalakinek barátkoznia, akinek bármilyen szempontból is fontos volt a szociális státusz. Napvirág alapvetően nem adott volna az ilyesmikre, de mivel saját magán túl az országát is képviselte, ügyelnie kellett erre is.

– Mit csináltál az imént, ha kérdezhetem?

A lidérc rezzenéstelenül a szemébe nézett, aztán lassan lehunyta a szemét, és látványosan sóhajtott.

– A szabadságról beszéltem. A szabadságról álmodtam. És közben reménykedtem, hogy valaki meghallja a hangom. Abban is, hogy az a valaki te leszel.

Napvirág kissé megütközött a beismerésen. Utána a gyanakvását is felkeltette. Ő maga nem számított már újdonságnak a Fagyott Városokban… szóval ha valaki ennyire a társaságát kereste volna, mi tartotta volna vissza ezelőtt a kezdeményezéstől? Pár hete még felmerült volna benne lehetőségként, hogy az Árnyék Tanács kiadta a háta mögött, hogy kerüljék vele a kontaktust, mostanra viszont már ismerte annyira a rendszer működését annak a megállapításához, miszerint a lidérceket ténylegesen nem érdekelte, mit csinál a szabadidejében. Az egyszerű óvatosság persze még így is a lehetőségek között volt, de fenntartások nélkül ezt se volt hajlandó elfogadni.

– Nos, örülök, hogy találkoztunk, még ha én semmit nem is tudok rólad – mondta hát elmosolyodva. – Előnyöd van lépésben; mesélnél esetleg te is kicsit magadról, hogy tudhassam, mégis ki vagy, mi vagy?

– Köszönöm – mondta a lidérc, aztán újra a szemébe nézett. – Én annak a kicsiny csoportnak vagyok a tagja, akik nem tűrik a bezártságot. Nem szegülünk szembe az Árnyék Tanács akaratával, de ellenállunk neki. Ha mi leszünk egyszer a többség, ők se mondhatnak ellent nekünk.

– És… egész pontosan mit is akartok elérni? – kérdezte kissé félrebiccentve a fejét Napvirág.

– Szabadságot és békét – jelentette ki határozottan a csődör. – Visszakapni a lehetőséget, hogy újra korlátok nélkül járjuk a világot. Közülünk nem egy arra is kíváncsi lenne, milyen a fény és a rend oldalán, a pónik között élni.

Napvirág válaszként csupán felvonta a szemöldökét.

– Nem hiszel nekem – állapította meg nyugodtan a lidérc. – De nem is én vagyok a legalkalmasabb, hogy meggyőzzelek, hiszen én nem tartozom az utóbbiak közé. Én csak egy egyszerű, magányos árnyék vagyok, aki szeretné egyedül folytatni az útját, távol a városok zajától. A többiek viszont szívesen látnának téged a körünkben.

Bármennyire is furcsa és gyanús volt eddig a névtelen idegen viselkedése, ez a megnyilvánulás olyannyira „lidérc” volt tőle, hogy Napvirágnak meg sem fordult a fejében kételkedni az őszinteségében. Igen, ez teljesen a helybéliekre vallott, hogy az érdeklődésük ellenére ne álljanak vele szóba, míg aztán végül küldenek valakit maguk helyett, akinek volt annyi szociális érzéke, hogy képes volt valamiféle faramuci kezdeményezésre is vele szemben. És persze akit kiválasztanak, az meg nem tanult meg elég jól hazudni, hogy ne mondja a szemébe, hogy ő maga abszolút nem kíváncsi rá, legfeljebb arra, amit képvisel. Ha más nem is, az őszintesége elég volt ahhoz, hogy megelőlegezzen neki egy kis bizalmat.

– Ez esetben én is szívesen találkoznék velük – mondta hunyorogva a kanca.

– Ha megfelel neked, akár most azonnal is odavezethetlek hozzájuk – mutatott a fölfelé vezető lépcsősorra a lidérc.

– Tégy így, kérlek! – bólintott Napvirág.

* * *

Nagyon figyelt minden apró részletre, ami esetleg arra utalna, hogy veszélyben van. De sem az érzékei, sem az ösztönei nem fújtak riadót, csupán arra emlékeztették konstans módon, milyen bizarr helyzetbe sikerült belekeverednie. Ugyanakkor még ha egy kompromittáló mértékben rossz hírnevű csoporthoz is volt szerencséje, még mindig kihátrálhatott az egészből mondván, hogy nem tudott róla. Vagy talán nem, de akkor sem vállalt vele több kockázatot, mint azzal, ha csak simán kilépett a saját szobájából. Tény viszont, hogy egy rég várt lehetőség megvalósulását érheti el azzal, ha kerít maga köré pár póni-szimpatizánst.

A figyelme azért a lépcsőmászás vége felé már kezdett lankadni, mivel tartott tőle, hogy a földipóni léte ellenére ki fogja köpni a tüdejét. Úgy festett ugyanis, hogy a névtelen lidérc által említett kis csoport a gyalogosan bejárható ösvények legtetején vert tanyát. Ennek ellenére a vezetője – bizonyára udvariasságból – nem kapott szárnyra, hanem végig ott sétált előtte, majdnem kényelmes tempóban. Napvirág büszkeségből nem kérte, hogy lassítson, de mikor odaértek a keresett üreg elé, mégis adott fel egy kicsit az elveiből, és megkérte a lidércet, hogy hagyja, hadd fújja ki magát. Pár perc után, mikor úgy érezte, sikerült újra prezentálható állapotba hoznia magát, a csődör szemébe nézett, és bólintott, mire ő félrehúzta a barlang-szoba elől a függönyt.

Abszolúte nem voltak prekoncepciói, mikor belépett, de így is sikerült megdöbbennie. Ha a saját szobájában úgy érezte, hogy a lidércek megpróbálták rekonstruálni a pónik világát, itt ez hatványozottan volt igaz. Ugyanígy az igyekezetük is ennek megfelelő mértékben hajlott tovább a „bájos idétlenségbe”. A problémák valahol a mennyezetről lelógó, felfújatlan lufiknál kezdődtek, és a „megkötözött Daring Do”-testpárnánál értek véget…

És akkor csak ez után vette szemügyre a jelenlévőket. Hát… az első gondolata az volt, hogy talán mégsem azért küldték azt a névtelen csődört prédikálni, mert jobbak lettek volna a szociális képességei, vagy mert szavazással döntöttek, esetleg sorsot húztak. Rajta kívül mindenki vállalhatatlanul nézett ki. Még a saját szempontrendszere szerint is, de a lidérceké szerint aztán főleg. A Fagyott Városokban az uniformitás preferált volt, senki sem próbált kilógni a tömegből, s akinek mégis sikerült, annak jó oka volt rá. Pulsar és Selenis, mint két halhatatlan, elég jellegzetes ismertetőjegyekkel rendelkeztek, de az erősebbnek számító árnyékszövők és álomjárók között sem volt ritka a testükön található elváltozás, ami alapján aránylag könnyen azonosíthatóak voltak avatatlan szem számára is.

Ezek a lidércek viszont nagyon is kifejezett és látványos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ne úgy nézzenek ki, mint a társaik. Az egyikőjüknek mintha be lett volna zselézve, úgy meredt égnek a sörénye, egy másikat fekete-fehér csíkok borítottak, a harmadik arca meg úgy tele volt tűzdelve ezüstékszerekkel, mint Sudrabogéknak. A legdurvább kinézete egy – és meglepő módon a társaságban egyetlen – kancának volt, aki láthatóan megpróbálta zöldre festeni a szőrét, de az orrlyukainál, a szeme körül, és hasonló, problémás helyeken tisztán látszott a középszürke szőre. Ugyanez a kanca az egyszínű sörényébe is képes volt komplementer színnel melírt húzni, s ha mindez nem lett volna elég, kontaktlencsét hordott, a közepén egy sötét, de észrevehetően áttetsző folttal, esetlenül imitálva a pónik szivárványhártyáját és pupilláját.

– Eljött közénk Napvirág, a póni, barátaim! – törte meg a másodpercek alatt is kínossá váló csendet a kísérője.

Napvirág megemelte a patáját, és elmosolyodva bizonytalanul integetett nekik, mire ők mind kifejezéstelen arccal felálltak, és odamentek hozzá. És egyesével megölelték… Bizonyára kedvesek akartak lenni vele szemben, de ettől semmivel sem érezte kevésbé hülyének a helyzetet. Egyedül a kanca nem ölelte meg, csupán tétova fintorral megveregette a vállát. Kicsit fura volt, de nem volt furább, mint bármi onnantól kezdve, hogy a szavaló lidércet kiszúrta a téren.

– Gyere, foglalj helyet! – invitálta az egyik látványosan szabadon hagyott párna felé a névtelen kísérője.

Elfogadta a felajánlást, és kényelmesen elhelyezkedett, mire a többiek is visszaültek körbe. Idő közben azt is megszámolta, hogy vele együtt voltak tizenegyen. Ha nem szokott volna már valamennyire hozzá a lidércek stílusához, most borzasztóan feszélyezte volna, hogy mindannyian őt bámulták mereven, szinte pislogás nélkül. Így viszont elég egyértelmű volt számára, hogy csak kíváncsiak. Ő meg kíváncsi volt arra, ők mire kíváncsiak… Főleg annyira, hogy ennyi idő után magukhoz ragadják a kezdeményezést.

– Hogy sikerült idecsábítanod, Bob? – kérdezte kis várakozás után egy apró, művirágokkal teletűzdelt sörényű csődör.

Oké, ez kezdett eléggé kínos lenni… Még ha egy rendes póninevet választott volna magának, de tényleg egy ilyen modern manehattani őrültséget kellett…?

– Csupán elmondtam neki, kik vagyunk, és érdeklődött – felelte a kísérője.

– Ugyan ki érdeklődne irántunk? – kérdezte hitetlenkedve a bizarr lidérc kanca.

– Napvirág egy igazi póni, Katey – szólalt meg puhán egy fehér szőrű csődör, akinek a szemei körül sötét karikák éktelenkedtek… valószínűleg szándékosan. – Ők szabadok, barátságosak, és nyitottak.

Lehet, hogy szeretett volna helybéli barátokat, de Sunflowernek nagyon nem tetszett a hangsúly, ahogy a csődör ezt az utolsó szót kiejtette. Ahogy a lidércekhez mérten mézesmázos hangja sem, de még az sem, ahogy hunyorogva a szemébe nézett. Túl egyértelműek voltak a szándékai pusztán ennyiből is, még ha nem is volt tolakodó. Talán még örült is volna az érdeklődésének, ha nem lett volna ennyire korai, és nem emlékeztette volna azonnal a volt férjére. Külön erőfeszítésébe került, hogy ne rázza ki tőle a hideg látványosan.

– Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk, Sunflower – vette át a szót a csíkosra festett szőrű. – Bolond Zebra vagyok, de megtisztelnél, ha csak Zebrának szólítanál.

– Természetesen – bólintott Napvirág. – Elárulnátok, mit szeretnétek tőlem?

Most először végre elszakították tőle a lidércek a pillantásokat, hogy összenézzenek. Végül a szónok csődör vállalta magára a válaszadást.

– A puszta jelenléted is sokat jelent a számunkra. De ha lehet, mind nagyra értékelnénk, ha mesélnél kicsit nekünk, milyen az élet póniként. Vagy milyen az élet a pónik közt. Vannak köztünk olyanok, akik régóta kíváncsiak már, milyen lenne, ha befogadhatnátok minket is. Ha a Fagyott Városokkal is összebarátkoznátok, és a polgáraink szabadon járhatnák a mezők városait.

– Én már jártam kétszer is Main-hettenben! – jelentette ki büszkén egy lilás árnyalatúra festett szőrű csődör, aki láthatóan jóval szebb munkát végzett magán, mint a kancájuk, így akár még hihető is lehetett az állítása. – Persze csak titokban, árnyékként, na meg egy-két olyan helyen, ahol nem voltam feltűnő. Egyszer egy ilyen sötét, éjszakai zenélős helyre mentem be, egyszer meg egy olyan kiállításra, ahol nagyon sok póni volt, és többen közülük mindenfélének beöltöztek. Ott találtam ezt a szépséget is.

Fölemelte az oldalának döntött Daring Do-s párnát, Napvirágnak pedig ismételten nehezére esett jó képet vágnia a dologhoz. Elég nyilvánvaló volt, hogy a kulturális különbségekből adódóan fogalma sem volt a lidércnek, hogy illegális dolgot tett, amikor ellopta a tárgyat. Nehéz is lenne elmagyaráznia nekik, miszerint attól még, hogy valami nyilvános helyre ki van rakva, neked meg megtetszik, még nem lesz automatikusan a tiéd… Arról fölvilágosítani pedig, hogy egy kancának ilyesmit mutogatni meglehetősen kínos volt, még egy pár plusz kulturális bakugrás megtételét igényelte volna. Amúgy is, talán bóknak szánta. Vagy még csak arra sem próbált utalni, hogy tetszenek neki az equestriai lányok, egyszerűen csak esztétikailag találta alkalmasnak, hogy szuvenírként megtartsa. Bárhogy is, végső soron nem tudott rá igazán haragudni.

– Igen, Lavender Feathers a mi legfőbb informátorunk – folytatta a névtelen szónok. – És ő is bocsátotta szavazásra, hogy meghívjunk a körünkbe.

Általában nehéz volt megmondani egy lidércről, ha zavarban van, de a lilás szőrű csődör ezekre a szavakra lesütötte a szemét, és a patájával a párnát kezdte simogatni. Igazából… a maga különös módján… aranyos volt.

– Szóval… mesélnél nekünk Mezőföldéről? – kérdezte a virágos sörényű.

– Mesélnél nekünk magadról? – kérdezte kissé felé hajolva a karikás szemű.

Ezúttal Napvirágon volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Mégis mit mesélhetne? Hol kezdhetné? Főleg… magáról? Ahogy azonban találkozott a szeme Lavender tétova, reménykedő pillantásával, elmosolyodott, és kihúzta magát.

– Rendben van, beszélhetek nektek kicsit Manehattanről, ha már úgyis ismeritek felületesen – mondta hát.

Minden jelenlévő kíváncsian közelebb húzódott hozzá. Illetve mindenki, kivéve a lidérc kancát. Napvirág bizalmatlanságot vélt megcsillanni a kontaktlencsék mögött. Bizalmatlanságot, és talán… féltékenységet? Igazán nem akart messzemenő következtetéseket levonni ennyi ismeretség után, de volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a lidérc eddig a csapat egyetlen kancájaként rengeteg figyelmet kaphatott, amit most ő, ha akaratlanul is, de elrabolt tőle. A későbbiekben mindenképp tisztáznia kell majd vele, miszerint eszében sincs elfoglalni a pozícióját. Előtte viszont még ki kellett elégítenie a csődörök kíváncsiságát. A jelen helyzetében úgy találta, nem szívesen mondana le a feladatról.

* * *

– Úgy hallottam, új barátokra tettél szert – jegyezte meg Pulsar, miközben a majdnem az egész tányérját elborító, gazdagon megtöltött gomba kalapjából lenyesett egy egészséges szeletet, és a szájához emelte.

– Így igaz – mondta Napvirág, miközben a saját, ugyanolyan tálját fogyasztotta jóízűen. – Pár hete találkoztam velük… illetve találtak rám, mondhatni. Javarészt névtelenek… de remélem ez nem gond.

– A legkevésbé sem – biccentett halvány mosollyal a csődör, mélyen a szemébe nézve. – Jó látni, hogy egyre otthonosabban érzed magad.

– Nem lenne lehetséges a vendégszereteted nélkül, Vész Bajnoka – mosolyodott el ő.

A halhatatlan lidércúr mindössze hanyagul legyezett a patájával, majd mindketten visszatértek a vacsorájukhoz. A konyhájuk, vagy legalábbis Pulsar főszakácsa minden elismerést megérdemelt, amiért minimális alapanyag-variációkból is képes volt változatos és finom fogásokkal előrukkolni. Eleinte Napvirág kissé egyszerűnek találta az ételeket, ám ahogy kicsit hozzászokott a helyi ízvilághoz, elkezdte értékelni a bennük rejlő nagyszerűséget. Ez a mostani, szárazra sütött gomba, gazdagon megszórva pár helyben termett zöldséggel és fűszerrel, nos… nem olyan volt, mint egy pizza, valahogy mégis olyan módon emlékeztette rá, hogy gondolatban se akarja lecserélni a lapos, kerek tésztadarabra. Meg kell hagyni, kellett némi rábeszélés ahhoz, hogy ő is ehesse ugyanazokat, mint Pulsar, akinek az idő előrehaladtával szemmel láthatóan visszajött az étvágya, és egyre csábítóbbnak tetsző menüket kapott esténként. Napvirág meg a világ minden kincséért sem ismerte volna be, hogy a „póni kaják” helyi interpretációi – bár finomak és különlegesek voltak – hosszabb távon biztosan kikezdték volna az emésztését. Így inkább a kíváncsiságára fogta, miért szeretné ő is kipróbálni a házigazda kosztját. Mivel pedig csalódásból legfeljebb kellemeset okozott, meg is maradt annál.

– Ha mégis lenne valami, amivel kellemesebbé tehetném az ittléted, kérlek, ne félj szóvá tenni! – szólalt meg nagy sokára Pulsar.

– Hálásan köszönöm, de most tényleg nem érzem úgy, hogy bármire is szükségem lenne – mondta Napvirág.

– Én vagyok hálás – biccentett komolyan a lidérc. – Tudom, mekkora teher lehet ez egy póni számára. Még ha meg is szoktad köztünk, a hideg, a napfény hiánya és a régi barátok távolléte komoly feszültséget jelenthet. Nem akarom, hogy te lásd kárát, amiért magadra vállaltad a közvetítő nehéz szerepét.

– Kedves vagy – mosolygott lehunyt szemmel ő. – De tudtam, mivel jár együtt a feladatom. Nem állítom, hogy könnyű, de azt sem, hogy szenvednék tőle.

Ahogy a válaszra várva fölnézett, látta, hogy ezúttal a csődör is lecsukta a szemét, de sokáig nem szólt semmit.

– Tudom, hogy figyelemmel szoktad kísérni az Árnyék Tanács gyűléseit – mondta végül Pulsar. – Szóval tudnod kell: hamarosan elérkezik az idő. Személyes egyeztetést tartottam mindannyiukkal, úgyhogy biztosra vehetjük, ezúttal nem fognak gátat vetni a pónikkal való együttműködésnek. Szeretnélek tehát felkérni rá, hogy továbbítsd az üzenetemet a Sötétség Alikornisának. A forrásaink limitje okán, illetve a biztonság és a kölcsönös bizalom jegyében a jóváhagyását igénylem egy mágiában magasan képzett unikornis közreműködéséhez a rituálén való utolsó simítások elvégzéséhez, illetve a szükséges ellenőrzésekhez. Ha minden jól megy, már a héten fogadni tudjuk a küldöttjét, és az ellenőrzési procedúra sem igényelhet pár napnál többet. Amennyiben Mezőfölde specialistája alkalmasnak találja a varázslatot… – Pulsar tartott egy hosszú lélegzetvételnyi szünetet – meg szeretnénk reszkírozni Remény visszahozatalát. Öt halhatatlannak elégnek kell lennie a feladathoz. Az egyenlő részvételt szem előtt tartva jómagam és Hamis Hold jelenünk meg a Fagyott Városoktól, Mezőföldétől pedig két alikornist kérnénk: Luna Hercegnőt és Twilight Hercegnőt. Az ötödik halhatatlan a beleegyezése esetén a Káosz Ősszelleme lenne.

Napvirág alaposan megrágta az elmondottakat, aztán megfontoltan bólintott. A felajánlás teljesen racionálisnak és kivitelezhetőnek tűnt. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a gyomra nem rándult görcsbe, ahogy érezte a vállát nyomó felelősséget. Hiszen ezzel jött el a pillanat, amiért idejött, ami az első és legfontosabb feladata volt a lidércek között. Egy páratlan jelentőségű történelmi esemény küszöbén álltak, aminek a levezénylésében kulcsszerepet vállalt magára.

Viszont úgy tűnt, nem ő volt az egyetlen, aki aggódott a végkimenetel miatt. A mindig sztoikus beszélgetőpartnere most először adta jelét a saját idegességének, ha mással nem is, hát a pillanatnyi elakadásával. Napvirág kicsit túllépett hát a hivatalos határaikon, és az egyik patáját finoman az asztalra helyezte, hogy Pulsar érezze, nem akar tolakodó lenni.

– Izgulsz? – kérdezte óvatosan hunyorogva.

A csődör lassan beszívta a levegőt, majd kifújva fölnyitotta a szemét. A pillantása először Napvirág patájára esett, aztán halvány mosollyal a szemébe nézett, és bólintott.

– Rettenetesen. Olyan régen láttam már, és… most bármilyen közelinek is tűnhet a cél, még annyi minden félresikerülhet! A legnehezebb nem is visszahozni őt. Vissza kell hoznunk, és itt kell tartanunk, míg megtisztítjuk a Tébolytól, s csak azután alkothatjuk újra és adhatjuk vissza a testét, máskülönben a következmények katasztrofálisak lesznek mindannyiunk számára. És ha… amikor sikerül… nem is tudom, kicsit félek, hogyan fogad majd. Remélem, nem érzi úgy, hogy… cserben hagytam. Remélem, hogy nem változott meg annyira, hogy ne szeressen többé.

Napvirág szava elakadt egy időre az őszinte beismeréstől, aztán a másik patáját a szívéhez emelte.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – mondta szilárd meggyőződéssel. – Az igaz szerelem minden akadályt legyőz. Én pedig ígérem, érjen bármily keveset is, mindent meg fogok tenni, ami a képességeimből futja, hogy visszakaphassátok Reményt… hogy visszakaphasd a feleséged.

– Köszönöm – susogta halkan Pulsar kedvesen hunyorogva. – És ne becsüld alá magad! Tényleg rengeteget számít a segítséged.

Hogy tartsa magát a szavához, Napvirág vacsora után egyenesen afelé az üreg felé vette az irányt, ahol a lidércek a mágikus tükrét elhelyezték. Futólag lenézett a főtéren a hatalmas tálakban lobogó zöldes lángokra. Esténként és éjszaka különösen nehéz volt megállapítani a színükből a pontos időt, de olyan nyolc– és tíz között állhattak valahol a kinti világ órái. Távol az ideálistól, bár Luna Hercegnőnek éppenséggel pont a munkaidejébe esett, szóval nagy gondot nem jelenthetett.

Mikor odaért a bejárathoz, megállt a szürke pókhálóként feszülő erőtér előtt, és lehunyta a szemét. Pár percet kellett csak várakoznia, mire halk szárnysuhogással csatlakozott hozzá egy lidérc, és finom patakoppanásokkal landolt is mellette. Bár sokat nem számított, azért megörült neki, amikor fölnézve látta, hogy Vándor az. Konkrét kifogása nem volt az Árnyék Tanács tagjaival szemben sem, akik általában kísérték ilyenkor, de ők mindig sokkal tisztábban érezhető bizalmatlansággal voltak az irányába, és olyan árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, amitől a saját ismerőseivel is csak komoly lámpaláz mellett tudott beszélgetni. Persze az utóbbi időben ez is sokat enyhült, ám igazán elengedni magát azóta sem volt képes magát a társaságukban.

Vándor a mágiájuk nyelvén elsziszegte az igézetet, ami átengedte őket a pajzson, aztán odabent a sarokban lévő polchoz lépett, és leemelt róla egy nagyobb tekercset, a hozzájuk tartozó pennával és tintával. Napvirág szó nélkül átvette őket, és azonnal neki is látott lekörmölni a mondanivalóját. Jó pár percet igénybe vett, míg mindent papírra vetett, és kérnie is kellett még egyet hozzá, de végül elégedetten tehette le a szürke tollat. Vándor, ha nem is azzal a kínos alapossággal, de azért tüzetesen átolvasta a szöveget, aztán apró biccentéssel visszaadta neki.

– Sladr! – mondta ki tisztán a varázsszót Napvirág, ahogy kihúzva magát megállt a szilárdan a kőbe ágyazott kézitükör előtt.

A kristályok a megszokott módon felizzottak, az üveg pedig szinte bántó élességgel felragyogott, aztán egy falhoz rögzített fáklya képe rajzolódott ki rajta egy egyébként sötét szobában. Hamarosan egy éjjeliőr páncélt viselő, kígyó-vágású szemekkel rendelkező thesztrál csődör arca úszott be oldalról a tükör látóterébe.

– Miss Sunflower? – szólalt meg az őr a Napvirág által mostanában már meglehetősen ritkán hallott póni-nyelven. – Kivel szeretne beszélni?

– Luna Hercegővel közvetlenül, őrmester – felelt ő ugyanúgy. – Sürgős, de nem életbevágóan.

– Értettem!

Paták kopogása hallatszott, aztán következhetett a csendes várakozás. Percek teltek el így, aztán a fémkeretben megjelent Luna Hercegnő feje.

– Úrnőm – köszöntötte főhajtással Napvirág.

– Hallgatlak, Sunflower – felelt alig palástolt aggodalommal az alikornis.

– Pulsar üzenetét szeretném tolmácsolni. Elérkezett az idő.

Azzal Napvirág nekilátott elmesélni a lidércek vezérével folytatott beszélgetését, mindennemű személyes részlet nélkül. Luna Hercegnő láthatóan megkönnyebbült, amikor kiderült, milyen ügyben kereste, de egy másfajta feszültség azért érezhetően formálódott benne, ahogy Napvirág az alapvető feltételeket vázolta fel.

– A lidércek kifejezetten engem és Twilightot kérték az alikornisok képviseletében? – kérdezte, mikor a kanca a végére ért.

– Név szerint említett titeket Pulsar, felség – bólintott ő.

– Fűzött hozzá bármilyen magyarázatot?

Napvirág tétován Vándor felé nézett, mire a lidérc bólintott.

– Nem – mondta.

– Különös… – állapította meg Luna. – Az erre vonatkozó válaszunkra még várniuk kell. Viszont a rituálét ellenőrző mágiaügyi szakértő előzetes kiküldetését támogatom. Ha Pulsar nem kérte volna, mi szabtuk volna meg feltételként. Nem lennék hajlandó látatlanba belemenni egy ilyen veszélyes kísérletbe. További óvintézkedésként szeretném leszögezni, hogy megfelelő kíséret nélkül nem leszünk hajlandóak megjelenni a Fagyott Városokban. Limitált létszámú, válogatott testőrségnek kell jelen lennie mindkét oldalról.

– Megértettem és továbbítom – bólintott komolyan Napvirág. – Ha megengeded, a szakértő személyére vonatkozóan lenne javaslatom. Starlight Glimmer kiválóan teljesített a lidércek korábbi rituáléjának visszafejtésében.

– Ez ténylegesen a te ötleted volt, vagy Pulsartól származik? – kérdezte gyanakvóan a Hercegnő.

– A válasz nem szerepel a jegyzetemen, kérlek, eldöntendő kérdésként tedd fel! – ismételte rezzenéstelen arccal a betanult szöveget Napvirág.

– Starlight valóban a te javaslatod? – fogalmazta át magát Luna.

Napvirág Vándor felé fordult, aki ezúttal is bólintott.

– Igen – felelte hát.

– Rendben van, megfontolom a felvetést – bólintott az alikornis. – Bár igazából nem látom akadályát, és ha úgy alakul, bizonyára Twilight sem bánná, ha érkezéskor egy ismerős arc fogadná. És mondd csak, úgy ítéled, biztonságos odamennünk?

Napvirág újra a kísérőjére nézett, de ezúttal egy fejcsóválást kapott válaszul. Érdekes döntés, de nem volt mit tenni…

– Erre a kérdésre nem áll módomban válaszolni.

– Értem – vonta fel Luna Hercegnő a szemöldökét. – Volna esetleg még bármi mondanivalód?

– Nem szeretném felségedet ilyesmivel terhelni, de ha van rá lehetőség, Swatter számára lenne egy üzenetem a legutóbbi beszélgetésünk alapján. – Megvárta, míg az alikornis bólint, és csak utána folytatta. – Nem akartam egyszavasra redukálni a válaszomat, szóval csak azt szeretném mondani, hogy nekem is nagyon hiányoznak, de ne akarja megtépni Katey-t, mert csak költői túlzás volt tőlem, amit mondtam. Igazából jó fej a csaj, és azóta nem is néz rám olyan csúnyán, amióta letisztáztuk, hogy nem akarom ellopni a csődörét. És bár nyilván nem pótolhatják a régi csapatunkat, azért mindegyikük jó fej a maga módján, szóval ne féltsenek!

– Át fogom adni – bólintott elmosolyodva az alikornis, láthatóan cseppet sem bánva, hogy privát üzenetet továbbíttat vele. – Örülök, hogy találtál magadnak barátokat. Más ezen kívül esetleg?

Bármilyen idétlenség volt, ehhez is engedélyt kellett kérnie, hogy válaszolhasson. Vándor természetesen bólintott.

– Nem – hajolt meg Napvirág a tükör előtt. – Köszönöm az audienciát, felség!

– Én köszönöm a jelentést – biccentett Luna. – Ha bármi fejlemény van, keress, kérlek! A válaszunkat a feltételekre Üres Árnyak Lovagja a napokban megküldi. Slut!

Az alikornis arca eltűnt Napvirág elől, s hamarosan saját magával nézhetett újra farkasszemet. Halkan sóhajtott, aztán a kísérője felé fordult, és együtt elhagyták a helyiséget.

* * *

Amire szüksége lett volna, de a Fagyott Városok nem tudtak biztosítani a számára, az egy jó, hosszú, forró fürdő lett volna. Még ha pozitívan is zárult, stresszes volt a napja, és tudta magáról, ha legalább fizikálisan sikerülne relaxálnia, mentálisan sem esne nehezére. Nem volt kifejezetten fázós, de időnként azért szüksége volt a melegségre. Itt viszont a mosakodás inkább kellemetlen élmény volt, és ha tényleg alaposan csinálta – az igazat megvallva néha kényelmi okokból csak a legszükségesebb részekre hagyatkozott –, utána még egy aprólékos törölközés után, dupla pokrócba bugyolálva is percekig szokott vacogni.

Nem volt ez másképp aznap sem, mivel úgy vélte, pár napi állás után a jéghideg víznek a dézsájában volt ideje felvenni az enyhén hűvös szobahőmérsékletet, így nem fog odafagyni, ha megpróbál ezúttal belemászni. Részben igaza is lett, ugyanis az első sokk után végül hozzá lehetett szokni a fürdővízhez annyira, hogy elpancsoljon bele egy darabig… utána viszont kimászni még egy külön kínzás volt. A hideg nem volt igazából olyan vészes, viszont ezúttal olyan mélyen sikerült lehűtenie magát, hogy még a hőszigetelő rétegeket magára halmozva sem tudta „kifűteni” magának az ágyát.

Valószínűleg ez is jócskán közrejátszhatott abban, hogy a gondolatai a napi reflektálásnak egyetlen aspektusára fókuszálódtak. És nem arra, hogy hamarosan micsoda logisztikai-koordinációs megmérettetés vár rá. Nem, a gondolatai Luna egyetlen, futó megjegyzésére összpontosultak. Hogy milyen jó, hogy talált magának barátokat. Persze a Hercegnőnek eszébe sem jutott volna kifejteni – még ha lett is volna ilyesmire lehetősége –, hogy bár nem járt messze az igazságtól, ez azért nem is fedte le a valóságot. Ahogy Pulsarnak is említette, tényleg összejárogatott azóta is a különös, névtelen csoporttal, hogy egymásra találtak, és a csapat kancája is egész jól megbékélt a jelenlétével, még ha nyíltan előtte sem volt sosem ellenséges, csupán finoman éreztette vele az ellenszenvét. Viszont bármennyi időt is töltött velük, nem voltak a barátai.

És ehhez kapcsolódott a mostani gondolatköre is, amiben enyhén dideregve a takarója alatt keringett. Most már elég régóta volt itt, hogy újra elővegye az eredeti terveit, és olyasmiken is elmerengjen, kitől szeretné, hogy esténként a szobájában várja, és felmelegítse az ágyát, s őt magát. Az nem volt kérdés, vágyott-e ilyesmire, hiszen bár az elmúlt években egész jól be tudta tölteni az űrt a barátaival, hosszútávon mégis valaki mellett képzelte el az életét. Egy olyan csődör mellett, aki nem olyan volt, mint az ex-férje. Aki nem csak úgy csinál, mintha támogatná, miközben szégyentelenül manipulálni próbálja. Aki el tudja fogadni őt olyannak, amilyen, és nem akarná lebeszélni a festegetésről, vagy bármiről, amihez éppen kedve támad. Aki… szereti, és csak őt szereti…

Nem volt túl nagy kör, amiből jelenleg válogathatott, közülük pedig nem volt kérdés, ki lenne a patánfekvő jelölt. A névtelen társaságból Lavender volt az egyetlen, aki igazán szimpatikus volt neki, és arra sem volt nehéz rájönni, hogy a csődör is érdeklődik iránta. A lidérc a fajtája dacára nagyon nyílt és őszinte volt, sőt, szinte már naiv is. Mi tagadás, Napvirág el is hívta őt párszor afféle „randira”, ami leginkább abból állt, hogy leültek valahová és beszélgettek, néztek valamit – a vízesést például órákon át el lehetett nézegetni –, vagy elmentek együtt ebédelni. Nem egyszer Napvirág szobája előtt is elsétáltak, és a kancának nem egyszer meg is fordult a fejében, hogy beinvitálhatná magához a csődört. De valahogy nem vitte rá a lélek.

Lavender nem volt… visszataszító. Nem volt agresszív, vagy rosszindulatú. Voltak apró idétlenségei, de azokon se volt nehéz túllépni. És láthatóan nagyon kedvelte Napvirágot, és a többiekkel ellentétben nem elsősorban azért, mert póni volt, még ha érezhetően komoly pluszpont is volt ez a tényező nála. Kellemes volt vele eltölteni az időt, és néhányszor meg is tudta őt nevettetni még a lidércek általánosan erősen foghíjas humora ellenére is. Egyszer meg is jegyezte Napvirágnak, hogy milyen bájosan nevet. Szóval olyasvalaki volt, aki megérdemelte volna, hogy beleszeressen. De nem történt így.

Régebben Napvirág azt mondta volna, csak az a bizonyos szikra hiányzik, és az sem kizárt, pusztán ilyen megfontolásból a tudata mélyére szorította volna a megérzéseit, s az egyik alkalommal mégis patán ragadta volna a szobája előtt a csődört, és berángatja magához. Mostanra viszont már volt annyi tapasztalata az önvizsgálatokban, hogy felismerje, nem csupán valami misztikus, megfoghatatlan okból kerüli el a nagy és titokzatos szerelem. Egész egyszerűen a személyiségük nem passzolt egymáshoz. Mind a ketten művészlelkek voltak, ezt az azonosságot, közös alapot könnyű volt felismerni, és az egyetem előtt és alatt Napvirág még meg is elégedett ennyivel. A válása utáni én-keresésben viszont megtalálta a belső szilárdságát is. Rádöbbent arra, ami mindvégig ott volt előtte: hogy ő nem csak Sunflower, hanem Ironseed is. És ez a fajta határozottság, a kavargó felszín alatt megbúvó eltökéltség volt, ami hiányzott nem csak Lavenderből, de az egész pónibarát hippi-lidérc társaságból.

Meg aztán… Napvirágnak be kellett ismernie kicsit mélyebben magába nézve, hogy más is volt még a háttérben. Mikor annak idején lidércekkel kezdett foglalkozni, még elég limitált mennyiségű adat, és friss forrás állt a rendelkezésére… amiknek a jelentős része magától Pulsartól származott még a canterloti raboskodása idejéből. A Fagyott Városok ura pedig magasra tette a mércét. Mikor Napvirág először látott élőben lidércet, azt összevetve a képekkel azt hitte, szándékosan küldik elé a csúnyácska egyedeket. Ami… részben igaz is volt, de nem olyan mértékben, mint ő gondolta. Csak egyetlen részlet, de mindig is szeretett volna alacsonyabb lenni, mint a csődöre, ami Equestriában igazán nem volt nagy kívánság, a lidérceknek viszont eleve egy számjegyű százaléka felelt meg csupán ennek a kritériumnak. Jó, ez nem volt abszolút vízválasztó, cserébe nem is az egyetlen tényező volt, amiben a többség elmaradt a Napvirág fejében élő „ideális értékektől”, külső– és – sajnos – belső tulajdonságokat tekintve sem. Az igazán ironikus már csak az volt, hogy Pulsarnak meg pont az egyik legfontosabb jellemvonása, a megingathatatlan hűsége miatt nem lett volna képe Napvirágnak még csak gondolatban sem eljátszani a lehetőséggel, hogy mi lenne, ha…

Abban viszont töretlenül bízott, hogy ha sikerrel járnak Hope visszahozásában, neki is több energiája lesz az ismerkedésre, és a lidércek is több bizalommal viseltetnek majd az irányába. Lavendernek pedig, bármennyire is sajgott érte a szíve, lélekben már most sok szerencsét kívánt, hogy találjon magának egy olyan kancát, aki meg tudja adni neki a szeretetet, amit megérdemelt. És reménykedett benne, hogy mindennek ellenére a jövőben tényleg gondolhat majd rá, mint igazi barátra.