10. A szivárvány másik vége

A szivárvány másik vége

Tartarus sötétje szép lassan csupán emlékké fakult körülöttük, ahogy megközelítették a központi jelentőségűnek tűnő nagy termet. Illetve Minuette fejbéli szótárából a helyiség méreteit legjobban a „grandiózus” szó írta le. A hosszú, oszlopos csarnok, ahol a Doktor végre-valahára utolérte őket, egészen eltörpült mellette. Persze absztrakt térben nem volt épp a legegyszerűbb gondolkodni, viszont úgy érzésre ott két-három elefántnak kellett volna egymás hátára állnia, hogy kicseréljenek egy villanykörtét, ha történetesen lógott volna ilyesmi a plafonról, míg itt ugyanezek az elefántok csak a homlokukat törölgethetnék a nagy erőlködésben, hogy csupán meglássák, hol végződik felfelé vagy lefelé a hegybe vájt grandiózus üreg. Talán nem is volt se teteje, se alja, hanem saját magával képzett végtelen hurkot, ami absztrakt térben igazából kivitelezhetőnek is tűnt…

A fény eredetét nem volt nehéz megtalálni: az óriási, henger formájú csarnok közepén egyetlen, vaskos, elsőre szilárd oszlopnak tűnő valami tört a magasba; a felszínéből csak úgy áradt a ragyogás. Vagyis Minuette eleinte ezt hitte, ám minél tovább figyelte a jelenséget, annál kevésbé értett egyet az eredeti megállapításával. A különös konstrukció ugyanis, bár valóban megvilágította a környezetét, az általa kibocsátott fény távolról sem volt természetesnek, de még csak mesterségesnek sem mondható. Úgy is lehetne fogalmazni, valami nagyon nem stimmelt vele, noha Minuette-nek viszonylag soká tartott rájönnie, mi lehetett az. Ahogy azonban egyre közelebb értek a fehér fény forrásához, észrevette, hogy körülöttük minden szín egyre fakóbbá vált… ami azt jelenti, hogy a négyük szőre szép fokozatosan a szürke különböző árnyalatait öltötte magára. Egyedül Surge Herceg alikornis-bundája tartott meg valamennyit a lilaságából, de azt is csak hunyorogva, a fénynek háttal lehetett meglátni.

A Lelkek Kútja – így hívta Surge Herceg a képződményt, noha Minuette nem ilyesminek képzelte el, mikor a csődör először említette. Meg kell hagyni, érthető okokból fogalma sem volt, hogyan is néz ki egy lélek, és bizony azokról a hosszú, fehéres-áttetsző izékről, amik az oszlopban úsztak lentről fölfelé, néha egymásba is beleolvadva, nem szívesen hitte volna, hogy lelkek… Neki aztán senki meg ne magyarázza, hogy majd ha egyszer meg talál halni, akkor egy ilyen túlméretezett fonalféreg fog kilépni a testéből! Habár azt el kell ismerni, valóban nem próbálta senki beadagolni ezt neki, sőt, igazából effektíven azt se mondták, hogy azok a kavargó micsodák tényleg lelkek lennének. Ellenben spirituális handabanda ide vagy oda, kutat azt már látott életében épp eleget, hogy pontosan tudja, az bizony nem így néz ki.

Na, persze absztrakt térben ne ő legyen az okos, igyekezett emlékeztetni magát többször is. Simán előfordulhat, hogy mondjuk ebben a nyitott csőben nem pónik lelkei kavarogtak, hanem ugyanolyan tartarusi rabok, mint az a szögletes gömb, akit Surge Herceg kútba dobással fenyegetett. Vagy az is lehet, ez tényleg inkább valamiféle „lelkeknek való víz” tárolására való cucc akart lenni, és ide járnak valamilyen lelkek inni. Tudja a fene… illetve tudta volna ő is, ha valaki méltóztatta volna megszánni őt pár csipetnyi tudásmorzsával.

Ám ilyesmi sajnálatos módon nem fenyegetett. Most, hogy menekülőkből üldözőkké váltak, minden maradék erejüket bele kellett adniuk a vágtába, ami jelentős mértékben lekorlátozta az egységnyi idő alatt kiköhöghető szavak számát, és azokat is leginkább a Doktor és Surge Herceg használta el egymás között olyan jelentéktelenségekre, mint bemutatkozás, meg annak kitárgyalása, milyen irányból számíthatnak az alikornis felmentőseregre. Valahogy még arra is tudtak időt szakítani, hogy a Doktor felajánlja a lila csődörnek, hogy „alkalmasabb időben” leülhetnének teázni egyet együtt, ellenben nem vették a fáradtságot neki elmondani, pontosan hogyan működik ez a bizonyos kút, vagy hova dugták el Celestiáékat, pedig mindkettő érdekelte volna.

Mindenképpen pozitívumként értékelte hát olyan szempontból a helyiség hatalmas méretét, hogy a nagy nyitott térben rettentően messzire el lehetett látni, aminek rövidtávú következményeképp jóformán azonnal kiszúrták Tireket, mihelyst kiléptek a szűk folyosóról a Lelkek Kútjának bűvkörébe. A tompa fényű oszlop körül csigalépcső vezetett a mélybe – vagy a magasba, ha úgy tetszik, elvégre jelen helyzetben ennek feltehetőleg nem sok jelentősége volt –, de szerencsére nem ez volt az egyedüli, még ha a legnagyobb is a sok közül. Több, egymással nagyjából párhuzamos útvonalon is lehetett közlekedni föl– és lefelé is, némely spirálban haladó lépcsősor a fal mentén húzódott, mások a Lelkek Kútja felé vezettek – ez utóbbiak egyikén rohantak végig ők is. Szinte semmi zajt nem csaptak, pedig nem is ügyeltek ilyesmire; valószínűleg ez is ennek a helynek lehetett a hatása, csak úgy, mint a színek eltompulása. Bármi legyen is az oka, kapóra jött, hiszen így a pár szinttel alattuk vonuló Tirek, és az előtte poroszkáló Tides tanácsos – akiből csupán egy kicsi mozgó szürke folt látszott a magasból – nem vette észre az érkezésüket.

Elég ráérősen haladtak ők ketten, és bár igaz, Tireknek elvileg valóban nem is volt már miért sietnie, hisz nem tudhatott az ellene hamarosan felsorakozó alikornisokról, ám ez mit sem vont le Tides tanácsos bátorságának értékéből. Egy ilyen szörnyeteget rábírni, hogy legyen türelemmel, és mellesleg őt magát se tapossa el, nem kis teljesítmény lehetett. Már csak az volt a kérdés, meddig képes még elhitetni vele, hogy tudja, mit csinál. Illetve az is, Tirek hogyan reagál majd, ha rájön, hogy a nyomában vannak…

Minuette beleadta a maradék erejét a vágtába, miközben félhangosan megköszönte Tartarus építőinek, hogy nem kizárólag alikornisoknak, vagy más, repülni tudó lényeknek tervezték a helyet, ezáltal a hosszú lépcsősorok nem önmagukban lógtak a nagy semmi közepette, hanem térd– és marmagasságban kettős korlát védte őket a kizuhanástól.

– Ó, ezen a részen nem csak a hagyományos mágiákat nyomja el Tartarus, hanem repülni se nagyon lehet – lihegte futás közben a Doktor, aki valahogy meghallotta a csendes megjegyzését. – A Lelkek Kútja önmagában is hordoz épp elég veszélyt, mint hogy engedjék bárkinek, hogy csak úgy felelőtlenül röpködhessen a közelében.

Már majdnem utolérték Tirekéket, elvileg csupán egyetlen félkörnyi lépcső volt közöttük, mikor valami érezhetően megváltozott a levegőben. Surge Herceg a fülét hegyezve azonnal meg is torpant, hát a többiek sem tettek másként.

– Nem volt hiábavaló a beléd vetett bizalmunk – jelentette ki fáradtan, de vidáman az alikornis. – Ezek minden kétséget kizáróan ők. Északról jöttek be, szóval pár perc és itt vannak. Cerberus van olyan okos kutyus, hogy idenavigálja őket.

– Akkor viszont… pár percet… még nyernünk kell! – pihegte Scorpan, a mancsaival a térdén támaszkodva. – Ezzel a bátyám is… tudni fogja, hogy… valamire készülünk.

– Szóval lehet, hogy pánikba esik, és megpróbálja a hozzá legközelebb eső rabokból kiszipolyozni a mágiát? – kérdezte Surge Herceg.

– Pánikba nem esik – felelt magabiztosan a Doktor, közben a patájába véve a szónikus csavarhúzóját. – Ám az utóbbinak így is elég nagy a valószínűsége. – Halk vijjogással lassú kört írt le a szerkentyűvel a föld fölött, majd újra elrakta. – A titánok szintjénél járunk. Ha itt lefordulnak, azzal is épp elég kárt okozhatnak.

Újfent vágtába ugrottak hát, de még csak azt a félkört se kellett megtenniük, amire eredetileg számítottak, máris láthatták, hogy baj van.

– Tényleg lefordultak, tán még azelőtt, hogy az alikornisaitok megérkeztek! – kiáltotta meglepetten Minuette, és az egyik kifelé vezető lépcső felé bökött, amin ott galoppozott Tirek, a hóna alatt az eddig őt kísérő kancával.

Tides tanácsos szintén meglátta, sőt, talán még hallotta is őket, mert mindkét mellső patájával ijedten kalimpálni kezdett. Pedig igazán rájöhetett volna, hogy szándékosan jöttek utánuk… Tirek ezzel szemben épp csak hátranézett egy pillanatra, aztán lassítás nélkül rohant tovább. Úgy festett, ő viszont rájöhetett, mire megy ki a játék. Ahol a lépcső elérte a falat, sötét üreg ásított. Tirek arrafelé futott, és lendületből, térden csúszva és a fejét hátradöntve siklott keresztül a bejáraton.

Hamarosan Minuette-ék is elértek odáig, és a kanca már meg sem lepődött, hogy nekik is össze kellett húzniuk magukat, hogy beléphessenek a szűk lyukon. Mi több, egyszerre csak egyvalaki fért át… ez viszont adott lehetőséget a kancának, hogy míg a többiek sorban álltak, ő visszaforduljon nézelődni. Szinte azonnal meg is találta, amit keresett, ami olyan szempontból nem volt nehéz, hogy rajtuk és a Lelkek Kútján kívül semmi mozgást nem lehetett látni. A fehér oszlop előtt viszont, jó néhány szinttel felettük sötét sziluettek suhantak el sebesen… szám szerint hatan.

Akkor hát ennyi volt – gondolta, és egy csendes kuncogást is megengedett magának. A felmentősereg ideért, Tirek sarokba van szorítva. A Doktor és a kék doboza is itt van. Most már semmi baj nem történhet! Ha tényleg ilyen buli utazgatni a téren és időn át, hát amint itt végeztek, meg fogja kérni azt a csődört, hogy vigye még őt magával pár kalandjára!

Eszébe sem jutott viszont bevárni az alikornisokat, bármennyire kíváncsi is volt már rájuk, hanem átpréselte magát a kényelmetlenül picike bejáraton. Szerencsére az alagút sokkal tágasabban folytatódott, így nem kellett nyomorognia, egyszersmind a Surge Herceg szarván újra felgyulladó lángocskának és a Tirek szarvai között kavargó lángoló golyó fényében igen jó rálátása nyílt a környezetükre. Most először érezte úgy, hogy egy valódi börtönben járnak. Egy hosszú, sötét folyosón álltak, jobbra és balra pedig vaskos fémlakatokkal lezárt rácsos ajtók helyezkedtek el. Némelyik mögül gyanús derengés, vagy mormogás, esetleg a kettő kombinációja szivárgott, de nemigen nyílt alkalmuk ezekkel foglalkozni, Tirek ugyanis ott állt nagyjából az ötödik cellánál, és a zárszerkezetével bütykölt valamit, természetesen valamiféle mágiát használva hozzá. Az ujjai fürgén jártak az egyre szélesebbé váló, rúnákkal teleírt kör mentén, aminek hatására a varázslat belsejében a jelek vad táncot lejtettek. Ennek ellenére egyikőjük sem próbálta megállítani, még Surge Herceg is pusztán ádázul vicsorgott a szörnyre, de az ok is egyértelműnek tűnt. Tirek a szabad kezének két karma közé fogva tartotta feléjük az egész testében reszkető Tides tanácsost…

– Mint mondtam, egyetlen rossz mozdulat, és úgy roppantom össze a koponyáját, mint egy tojáshéjat – dörmögte kárörvendően a póniknak. – Milyen felesleges halál lenne, nem igaz? Úgysem győzhettek le, miért hagynátok hát, hogy miattatok szenvedjen?

– Ne csináld, Tirek! – emelte fel figyelmeztetően a patáját a Doktor. – A Decadence Hercegnő fölött aratott győzelmed így is, úgy is elkerülhetetlen lett volna, de ha így folytatod, magadra haragítasz! Ha most megadod magad, visszakapod tőlem a jövődet, és gondoskodom róla, hogy a szabadulásodig egy kényelmes cellát biztosítsanak neked idelent!

Tirek hatalmasat nevetett, és láthatóan eszébe sem volt meghátrálni.

– A földipóni megszólalt! – mondta, mikor újra szóhoz jutott a saját röhögésétől. – Máris engedelmeskedem az akaratodnak, nagyuram, csak előbb még szétzúzom ezt az egész világot, és minden alikornist, aki megpróbál az utamba állni! Te arra sem vagy érdemes, hogy eltapossalak!

– Hallgass rá, mert tényleg vége! – szólt közbe magabiztos mosollyal Minuette. – Mindjárt ideérnek a Doktor haverjai, és ha nem szeretnéd, hogy beledöngöljenek a földbe, add fel, amíg nem késő!

– Testvérem… – sóhajtotta fájdalmasan Scorpan is. – Kérlek…!

– Azt hiszitek, tényleg megállíthatnak? – vigyorgott gonoszul Tirek. – Jöjjenek csak, és az ő mágiájuk is az enyém lesz! Tudjátok, milyen helyes kis dög van emögött a rács mögött? A drága kis Cerberusotok simán elbújhat mögötte. Ezzel fogom felzabáltatni a hulláját mindannak, aki ellenszegül!

– Sköll! – morogta dühösen Surge Herceg, azzal a lándzsájával aprót intve zöldes fényben derengő pengéket idézett maga köré, egyre többet és többet. – Hasztalan…! Hasztalan, hasztalan, hasztalan…!

Elég ijesztő volt, még csak nem is úgy artikulált, mintha ezt mondta volna, mégis egyre elszántabban ismételte ezt az egyetlen szót. Minuette elővigyázatosságból el is hátrált az alikornistól, és cseppet sem bánta meg, mivel a mágikus pengék őrült sebességgel szántottak keresztül a levegőn ott is, ahol vagy két másodperce még ő állt. Tirek azonban nem sokat foglalkozott a támadással, csupán a könyökét megemelve idézett maga köré pajzsot, és Surge Herceg varázslata annak rendje és módja szerint meg is tört rajta.

– A mágiád nagyobbik része már így is az enyém, alikornis – szusszant gúnyosan Tirek. – De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, elvehetem tőled a maradékot is!

A szörny könnyedén a földre ejtette Tides tanácsost, és a karmait kinyújtva a mágiáját használva vonta maga felé Surge Herceget. A csődör négy lábbal kapaszkodott a földbe, de a láthatatlan erőnek nem bírt ellenállni. Minuette pedig újfent kénytelen volt tehetetlenül, habár koránt sem kétségbeesetten végignézni, amint Tirek kiszipolyozta a védelmezőjüket. Mire a szörny végzett vele, az alikornis szemei elhomályosodtak, mintha hályog ülne rajtuk, a lábai és a feje pedig ernyedten lógott alá a karmok szorításában.

– Erre tessék, hölgyek és urak! – hallotta a háta mögül Minuette a Doktor hangját.

Rögtön meg is pördült, és örömmel állapította meg, hogy megérkezett az erősítés. A szűkös átjárón, ahol ők is bejöttek, hat alikornis lépett be egymás után olyan nemes eleganciával, mint amilyet Celestián kívül egyetlen pónitól sem látott még. Mindegyikük sörénye büszkén lobogott a minimális légáramlatban, a szőrük pedig önálló fényforrásként funkcionált Tartarus sötétjében, még ha a színük valószínűleg nekik is csak tompán látszott a Lelkek Kútjának hatósugarában. Korban és kinézetben is meglepő mértékben különböztek egymástól: a legfiatalabb közülük egy megállás nélkül mosolygó kanca volt, és nagyjából az itteni Celestiával lehetett egyidős, míg a legöregebb egy halandó szemmel is vénséges, ráncos és hosszú szakállas alikornis volt. A vezetőjük, egy középkorú-forma csődör, az oldalán azzal, akiben Minuette Ingot Hercegre ismert, határozottan előrelépett.

– Engedd el őt! – szólította meg Tireket érces hangján.

– Elkéstetek, alikornisok! – vigyorgott a szörnyeteg. – Az Őrzőitek ereje az enyém, és hamarosan egész Tartarus behódol az akaratomnak, ahogy ti is!

– Olyan erőkkel játszol, amik messze túlmutatnak az értelmed határain – mondta feltűnően nyugodtan az alikornis.

– Egyetlen lépést se közelebb, vagy búcsút mondhattok a barátotoknak!

Hogy a szavainak nyomatékot adjon, Tirek befejezte a cellán alkalmazott varázslatát, mire odabentről vérfagyasztó hörgés szűrődött ki. Tirek megfogta a rácsot, és az izmait megfeszítve nyomta vissza, de a másik kezével közelebb vonta hozzá a félig eszméletlen Surge Herceget, mintha be akarná hajítani. Annyi eredménye lett is, hogy az alikornis megtorpant pár lépésre tőle.

– Mit akarsz ezzel elérni? – nézett keményen a szörny szeme közé.

– Mondhatnám azt, hogy a varázserődért cserébe elengedem a barátotokat… – hunyorgott ravaszkásan Tirek. – Ám erre semmi szükség. Oda fogod te adni, ha akarod, ha nem!

Azzal minden átmenet nélkül félrerúgta a csődör mellett álló Ingot Herceget, és a Surge Herceget tartó kezével széles körben intett, mire masszív mágikus fal zárta el őket a többiektől. Ezt az alikornist már le se fogta, csupán a száját tátotta hatalmasra, és úgy szívta magába a mágiáját.

– Hé, hát mi… – kezdte felháborodottan Minuette, de még mielőtt nekiugrott volna fejjel a falnak, a Doktor elkapta a vállát.

– Nyugalom! – mondta magabiztosan. – Quasar Flare Főherceget nem kell féltened. Tud vigyázni magára.

Minuette vetett egy furcsálkodó pillantást a Doktorra, aztán visszafordult a „küzdő” felekhez. Az igazat megvallva valóban különös volt, hogy az alikornis a legkevésbé sem tiltakozott, ahogy Tirek kiszipolyozta belőle a mágikus energiákat, mint előtte mindenki másból is. Ugyanakkor el nem tudta képzelni, mit akarhat ezzel elérni…

– Ez! Ez aztán a valódi hatalom! – röhögött eszetlenül Tirek, mikor végzett a varázslattal. – És most mihez kezdesz a mágiád nélkül, alikornis? – köpte gúnyosan a csődör arcába.

Quasar Flare Főherceg nem szólt egy szót sem, csupán kissé a hátsó lábaira ágaskodott, és lassan széttárta a mellső patáit. Az intése nyomán Tirek ujjai, mintha nem is ő irányítaná őket, szétnyíltak, és Surge Herceg kiesett a markából, a pajzs pedig szertefoszlott körülöttük.

– Mi… mi a… – kezdte a szörny, de aztán már csak egy elnyújtott, artikulálatlan üvöltésre futotta tőle, amint az alikornis virtuóz lábmozdulatait követve többször is megpördült a levegőben a saját tengelye körül, majd gyors egymásutánban háromszor nekicsapódott a folyosót határoló falaknak, aztán rongybabaként elterült.

Most, hogy Tirek már nem tarthatta vissza, a cella rácsa tompa döndüléssel kivágódott. A hörgés újra fölerősödött, és odabentről lassan előszivárgott valami. Minuette szívesebben fogalmazott volna úgy, hogy „előmászott”, de az nem fedte volna le azt a gusztustalan módot, amivel tömlöc förtelmes lakója a folyosóra került. Emellett a bestia mellett Cerberus valóban bolyhos ölebnek tűnhetett volna, legalábbis a kinézetüket tekintve, elvégre az erőviszonyok, vagy a tényleges méretarányok felmérése meglehetősen lehetetlen feladat volt. Sköll – már amennyiben ez volt a szörnyszülött neve – irreálisan hosszú nyakakon ülő, farkasra emlékeztető fejeit tolta ki először közéjük, s az egy-egy fején elhelyezkedő tucatnyi vérvörös szemét vadul villogtatta rájuk. Az összes száját egyszerre tátotta ki, amint az első mancsa a folyosó padlóját érte, úgy közelített feléjük a több sorban álló, hófehér és tűhegyes fogaival.

– Windy, Flora, legyetek kedvesek…! – kiabált a háta mögé a fő alikornis, miközben a patájával továbbra is lefogta a távolból Tireket. – Remembrance, kérlek, hozd ide Surge Herceget, a többiek meg kötözzék meg ezt a szörnyet!

Két alikornis kanca előlépett, az egyik patájában zölden izzó ostor jelent meg, a másik pedig fegyvertelenül, csupán fénylő szarvval közelített a túlvilági fenevad felé. Bár nem bántották, a szörnyeteg mégis meghátrált a kemény csattanásoktól és a mágikus kisugárzástól – úgy tűnik, újraértékelte az erőviszonyokat. A nagyon öregnek tűnő csődör a hátára emelte Surge Herceget, és kivonszolta a veszélyes zónából. A maradék viszont, a mosolygós kanca meg Ingot Herceg, nem tudta követni a vezérük utasítását…

– Hogy csinálod? – üvöltötte dühtől eltorzult arccal Tirek, közben minden erejével vergődve, hogy kiszabadulhasson az alikornis hatása alól. – Nincs is mágiád! Elvettem tőled!

– Súlyos tévedés – vigyorodott el egy pillanatra Quasar Flare, noha láthatóan egyre nehézkesebben tartotta fent a varázslatát. – A mágia minden élőlény sajátja. Az erő, amit most magadban érzel, az én erőm, még ha nem is a saját testemen keresztül használom. Figyelmeztettünk, hogy olyasmibe ártottad bele magad, amit nem vagy képes felfogni…

– Ó, fogd már be! – vicsorgott válaszul Tirek, és a szarvai közt újra felragyogó narancsvörösen izzó gömbből forró lökéshullámot indított útjára feléjük.

Szerencsére Ingot Herceg meg a fiatal, mosolygós alikornis észnél volt, és azonnal a csődör elé ugrottak, erőteret vonva maguk köré, így védve meg mindenkit, aki mögöttük helyezkedett el.

– Nincs más választásunk! Sorakozó! – kiáltott Quasar Flare Herceg, mire a Windynek és Florának nevezett alikornisok gyorsan rácsukták az ajtót a sokfejű bestiára, és ők is csatlakoztak a társaikhoz.

Időközben Tirek teljes mértékben kiszabadította magát a fogságból, és készült újra lecsapni az alikornisokra, ám azok ezúttal már megszólalni sem hagyták. Ragyogó szemmel mind a hatan megvetették a lábukat, és kitárt szárnyaikat egymáshoz érintve leszegték a fejüket. A szarvukból vékony sugarak törtek elő, egyetlen nagyobbá egyesülve – és végre valódi színt hozva a barlangba. Minuette nem tudta eldönteni, hogy csak a Lelkek Kútjától eltompult érzékei miatt érezte ennyire csodálatosnak a mindent fénybe borító, valósággal tündöklő szivárványt, vagy az normális körülmények között is ugyanilyen gyönyörű lett volna. Nem is számított talán, hiszen itt lehetett és láthatta, még csak el se vakította, csupán hunyorognia kellett tőle kicsit.

A varázslat eredménye is szemkápráztatónak bizonyult: a szivárvány szorosan körbeölelte Tireket, és jóformán kipréselte belőle mindazt a mágiát, amit a szörnyeteg korábban elnyelt. A nyers energia nem illant el, de nem is öltött formát, csupán vad színkavalkádként keringett elrablója körül, miközben Tirek maga mintha egészen összement volna. A tekintélyt parancsoló izmai kilapultak, a szarvai elcsökevényesedtek, sőt, még az arca is egész beesettnek tűnt. Már nem volt az a fenyegető jelenség, fák fölé magasodó óriás, mint mikor Minuette először megpillantotta, csupán az árnyéka a korábbi önmagának…

Láncok jelentek meg a szörny karjain, ahogy térdre kényszerült az alikornisok együttes varázserejétől. A harci kiáltás, ami még akkor hagyta el a száját, amikor a szivárvány eltalálta, mostanra nyöszörgéssé szelídült. Tartarus is egész elcsendesült körülöttük, mindössze a mágikus kisülés által keltett éteri utórezgések zúgtak Minuette fülében szinte zenei tisztasággal. A lopott mágia egy része csillámló köd formájában visszaszivárgott Quasar Flare Főhercegbe és Surge Hercegbe az orrukon keresztül, aminek köszönhetően pár másodperc leforgása alatt mindketten sokkal egészségesebbnek tűntek.

– Mocskos pónik! – köpött a földre Tirek.

– Windspeak Hercegnő, Remembrance Herceg! – szólalt meg nyugodt, ám szigorú hangon az alikornisok vezetője. – Vigyétek ki Tartarusból az összeharácsolt mágiát, és adjátok vissza a jogos tulajdonosainak! Mi addig bezárjuk ezt a távolról jött lényt egy ketrecbe, gondosan elkülönítve mindenkitől, hogy véletlenül se tehessen kárt másokban.

– Engedelmeddel, mi most elmegyünk, és kiszabadítjuk innen Celestiát és Lunát – közelítette meg óvatosan, lecsapott fülekkel Surge Herceg a főnököt, míg a többiek követték az utasításokat.

– Tégy úgy! – bólintott komoran Quasar Flare, mire a lila alikornis is elügetett.

A négy, aki ottmaradt, körbeállta Tireket, és a varázslatukkal megemelték, ám Scorpan előrelépett, mielőtt még elcipelhették volna.

– Várjatok! – szólt csendesen.

– Áruló… – morogta Tirek, ahogy a testvére odaállt a fejéhez.

– Tudnod kell, bátyám, bármit is tettél, nekem ugyanannyit jelentesz, és fogsz jelenteni – mondta elérzékenyülve, azzal levette magáról az amulettjét, és a testvére nyakába akasztotta. – Remélem, mire legközelebb találkozunk, visszatér a józan eszed!

– Ha még reméled, hogy valaha is találkozunk, ostobább vagy, mint hittem! – vicsorgott a szörny.

* * *

Scorpan végül el is kísérte az alikornisokat, így Minuette kettesben maradt a Doktorral. Elég különös érzés volt a kanca számára, hiszen a Doktor még csak unikornis sem volt, pláne nem alikornis, hogy megvédje őt Tartarus rémeitől, valamiért mégsem félt egy picit sem.

– Na, milyen voltam? – kérdezte huncutul, közben játékosan megsuhintva a farkával a csődör farát.

– Briliáns! – mosolygott a Doktor. – Jobb asszisztenst nem is kívánhatna magának a póni.

– Te viszont legközelebb ne merjél ilyen soká váratni! – bökdöste meg félig fenyegetően, félig tréfásan a Doktor szügyét a patájával.

– Való igaz, kényelmesebb lett volna, ha együtt maradunk, de itt nagyobb szükség volt rád – mondta a csődör, azzal átölelte Minuette nyakát, és a patájával széles ívben körbemutatott. – Viszont ha szeretnéd, szívesen megmutatom neked a mély űr titkait. Bejárhatnánk közösen az alikornisok ősi otthonát! Fogadok, nem láttál még hozzá foghatót, Tartarus után pedig igazán kijár neked egy kis lazulás, nemde? Ha velem tartasz, megmutatom neked, hol születnek a csillagok… de persze azt is megértem, ha inkább haza szeretnél menni…

– Megvesztél? – vihogott felszabadultan Minuette. – Ki nem hagynám!

– Kiváló! – kuncogott a Doktor is, azzal elengedte a kancát, és elindult kifelé. – Gyere, keressük meg a TARDIS-t! Van itt még egy kis dolgunk, aztán utazhatunk is tovább téren és időn át. Csupán szeretnék róla meggyőződni, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.

Minuette hűségesen követte is, ám a Doktor utolsó mondatánál hirtelen megtorpant. Megfordult, és a szemével végigpásztázta a félhomályos folyosót. Az alikornisok mágikus fénye nélkül a Lelkek Kútja önmagában elég kevés fényt szolgáltatott, ám ahhoz épp eleget, hogy tisztán lássa, nincs mögöttük senki. Pedig…

– Álljon csak meg a menet! – szólalt meg komolyabb hangvételbe váltva. – Hova lett Tides tanácsos? Nem vitték magukkal a többiek… és nem is láttam, miután Tirek elejtette… Eddig azt hittem, biztos fedezékbe húzódott a harc közepette, de…

A Doktor azonnal ott termett mellette, és a patájában már vijjogott is a szónikus csavarhúzója. A szerkentyű legalább szolgáltatott még egy kevéske fényt, bár a korábbi fényárral összevethetetlen volt.

– A fenébe is… – mormogta a csődör. – Sejthettem volna, hogy erre megy ki a játék! Szóval ezért kellett ennyire, hogy Tirek idejöjjön Tartarusba! Ismersz engem, vén gazfickó, tudtad, hogy mit fogok tanácsolni Celestiáéknak! Tanácsolni… na persze, ki más is tanácsolta volna Decadence-nek, hogy előbb próbálja a saját szakállára megoldani a problémát, mint szóljon a Hatoknak, mint egy egyszerű közpóni, aki fölött elsiklik a figyelmem?

– Miről beszélsz, Doki? – kérdezte bizonytalanul Minuette.

– Arról, hogy gratulálok! – rándult fanyar félmosolyra a Doktor arca. – Megtaláltad a suttogó lepkénket!

Azzal könnyed ügetésbe is ugrott. Minuette-nek nem volt más dolga, csak hogy kövesse a halovány, bár egyre kékebb árnyalatot öltő fényt, és a folyamatos vijjogást. Közben azért véletlenül sem hagyta békén a csődört a kérdéseivel.

– Hogy érted, hogy megtaláltam?

– Tides tanácsos volt a célpontja – felelt hátra sem nézve a Doktor. – Most már minden teljesen világos, és már az is egyértelmű, ki áll az események mögött!

– Jaj, ne kelljen már mindent úgy kihúzni belőled! – szusszantott Minuette. – Ki volt az, és miért csinálta, és… mit is csinált tulajdonképpen?

– A titánok szintjén vagyunk, közülük pedig kizárólag Tempus lehet képes rá, hogy téren és időn át kiküldje a kis ügynökeit, hogy beleköpjön a levesembe! Emlékszel, mit mondtam neked a suttogó lepkékről? Apró változtatást indukálnak, nagy hatást váltanak ki. Elmondom, minek kellett volna történnie. Tirek megfosztja Equestria pónijait a varázserejüktől, majd a Kristály Birodalom ellen vonul. Decadence Hercegnő látja az általa jelentett fenyegetést, ezért kis tétovázás után segélykérő üzenetet küld a Hatoknak. Ő maga nem hátrál meg a közeledő szörny elől, viszont mikor látja, hogy az összecsapás elkerülhetetlen, Celestiára és Lunára bízza a Kristály Szívet, és biztonságos helyre küldi őket Scorpannal együtt… azaz ide, Surge Herceghez, Tartarus kapujába. A Hatok késlekedése miatt Decadence megküzd Tirekkel és veszít, így a Kristály Birodalom elvész ugyan, viszont Tirek jobb híján a kristály pónikból facsarja ki a mágiát, míg az erősítés megérkezik. Quasar Flare és a társai természetesen legyőzik őt, és visszaállítják a világ rendjét.

– Viszont ha valaki Decadence Hercegnő büszkeségére hatva finoman fölveti neki, hogy mi lenne, ha első körben megpróbálnák a saját erejükből megoldani a problémát, mi történne? – nézett egy pillanatra Minuette szemébe a Doktor. – Ha a tanítványát küldené, aki egy olyan rúnamágiát használva próbálná foglyul ejteni Tireket, ami alkalmas a telepatikus kommunikáció blokkolására, mi lenne annak a következménye? Talán Decadence Hercegnő pánikba esne, mikor nem tud kapcsolatba lépni a társaival, és meggondolatlanul személyesen próbálna véget vetni az ügynek?

– Azt hiszem, értem – ráncolta a szemöldökét Minuette. – Illetve mégsem egészen. Ha ez a Tempus egy suttogó lepkével akarta megvariálni a történelmet, miért rakott az én sörényembe is egyet, hogy aztán az ide vezessen minket?

– Hm… – merengett a csődör, de aztán hamar előállt a válaszával. – Elképzelhető, hogy ez nem ok volt, hanem okozat. Kicsit bonyolult elmagyarázni, de a lényeg, hogy az idő nem lineáris szerkezetű. Könnyen előfordulhat, hogy az a lepke a mai nap eseményei után indul csak majd útnak, és a kettőnk találkozását hivatott megakadályozni. Meg fogom állítani az Idő Titánját, itt és most, viszont ő tudni fogja, hogy velem voltál, és kulcsfontosságú szereped volt a kudarcában.

– Na de ha nincs az a lepke, eleve nem is jövünk ide, nem? – rázta a fejét zavarodottan a kanca.

– Nos, ezt nem tudhatjuk – sóhajtott a Doktor. – Nem állítom, hogy nem volt a fejemben mielőtt találkoztunk, hogy meg kéne látogatni a Kristály Hercegnőt… és hát, magamat ismerve elég könnyen belefutok tér-idő anomáliákba. Talán csak az változott, hogy nem ez lett volna eredetileg az első közös kalandunk…

– Oké, akkor vegyük úgy, hogy mégsem értem, és hagyjuk a fenébe – forgatta a szemét Minuette.

Majdnem a folyosó végéig kellett szaladniuk a csavarhúzó halvány fényénél, de már aránylag messziről megláthatták az egyik cella előtt üldögélő alakot. Tides tanácsos az egyik mellső patáját a rácsra helyezve fennakadt szemekkel folyamatosan mormolt valamit, és rájuk sem hederített. Mikor odaértek mellé, Minuette a biztonság kedvéért integetett neki közvetlenül az orra előtt, de a kanca még csak nem is pislogott. A Doktor ellenben egyből a tömlöc felé fordult, a csavarhúzóját határozottan előretartotta.

– Tudod, ki vagyok, és tudod, miért jöttem – mondta tőle szokatlanul keményen. – Az Időháború véget ért. Ne kövesd el azt a hibát, amit Tirek! Vonulj vissza, és hagyd békén ezt a halandót!

Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Tides elhallgatott, és a feje előrecsuklott. Tán el is borult volna, ha Minuette nem kapja el, de a kanca résen volt.

– Helyes – bólintott a Doktor, azzal visszahúzta a szónikus csavarhúzót.

– Mi… történt…? – suttogta erőtlenül hunyorogva a kristály póni kanca. – Hol vagyok?

– Biztonságban – felelt a Doktor kedélyesen kacsintva.

– Illetve lenne még valami… – jegyezte meg Minuette, azzal beletúrt Tides sörényébe.

Amint a patájával valami keményet tapintott, megragadta, és óvatosan kihúzta a hosszú sörényszálak közül. Egy színes fémketyere volt, nagyjából hasonló, mint amilyet a Doktor is kiszedett belőle nem is olyan régen. A Doktor nyújtotta érte a lábát, de Minuette-et hirtelen olyan viszolygás fogta el a suttogó lepkétől, hogy egyszerűen fogta és behajította a rácsok között. A szerkezet odabent fehér füstöt eresztett ki magából, aztán egyetlen villanással eltűnt. Az az egyetlen villanás azonban éppen elég volt, hogy pár másodpercre a kanca retinájába égesse az odabent áttetsző kristályba foglalt alakot. Kétlábú lény volt az is, mint Scorpan, viszont denevérszárnyak és farok nélkül, a két lehunyt szeme fölött pedig, a homlokán egy harmadikat hordott, ami viszont, ha máskor nem is, abban a pillanatban pont nyitva volt. Minuette-et még hetekkel később is kísértette az érzés, ahogy a titán szinte felnyársalta őt a tekintetével…

* * *

Miután Tides tanácsost visszaszállították a Kristály Birodalomba, azonnal visszatértek Tartarus kapuja elé, és megkeresték Fragmentet. A csődör pocsék állapotban volt, tán akkor sem nézett volna ki rosszabbul, ha egy rinocéroszcsorda gázolt volna keresztül rajta, viszont szerencsére Flora Hercegnő már őt is kezelésbe vette. Bár a kristály póni még nem tért magához, az alikornis varázslata nyomán sorra forrtak be a sebei. Ahogy azonban ketten figyelték a procedúrát, Minuette egyszer csak észrevette, hogy egy másik alikornis, az a mosolygós kanca a Doktor háta mögé lopózik, majd egy másodperccel később a csődör szemére tapasztotta mindkét patáját.

– Találd ki, ki vagyok! – kuncogott vidáman a Hercegnő, Minuette felé is küldve egy cinkos kacsintást.

– Eh…? – nyögte a Doktor. – Fogalmam sincs…

A kanca vidáman perdített egyet a Doktoron, majd a hátsó lábaira állva széttárta a mellső patáit és a szárnyait.

– Ta-dam! – kiáltotta boldogan, aztán rávetette magát a meglepett csődörre, szorosan átölelte, még a földtől is elemelve őt. – Mi van, újabban nem ismered fel a hangomat? Úgy örülök, hogy újra látlak!

– Ne haragudj, azt hiszem, összetévesztesz valakivel… – szabadkozott a Doktor.

– Ugyan már! – horkantott az alikornis. – Bármelyik inkarnációdat fölismerném ezernyi idő-úr közül is, butus! A Doktor és a TARDIS… ki ne tudná ezt a galaxisban?

A kanca eltartotta magától a Doktort, és úgy nézett rajta végig, mintha csak kiscsikó lenne, ami illúzióban a méretük közti különbség is nagy szerepet játszott.

– Oh… – motyogta zavartan a csődör, azzal Minuette felé intett. – Ebben az esetben hadd mutassam be a segédemet…

– Ejnye, Doktor! – csóválta a fejét szélesen mosolyogva az alikornis. – Miért feltételezed, hogy pont a TARDIS szívére ne emlékeznék? Hányszor is mentettük meg mi hárman az univerzumot? Össze se bírnám számolni!

Minuette váltott egy furcsálkodó pillantást a Doktorral, mire az alikornis végre legalább kicsit elbizonytalanodni látszott: tétován nézett hol az egyikőjükre, hol a másikójukra.

– Na várjatok csak! – kiáltott fel hirtelen. – Azt ne mondjátok, hogy ez az első alkalom, amikor találkozunk!

A Fragmentet ellátó alikornis erre már felkapta a fejét, és kissé sértődötten a társa felé fordult.

– River Song, ha már nem segítesz, legalább ne zavarj a koncentrálásban, légy kedves! – kérte puhán.

A vidámkodó kanca a szájára tapasztotta a patáját, aztán vetett egy bocsánatkérő pillantást a Doktorékra, és odalépett Flora Hercegnőhöz.

– Van némi orvosi gyakorlatom, ha az esetleg ér valamit – ajánlkozott Minuette, bár inkább a csődör iránt érzett aggodalom beszélt belőle, semmint a valódi hit, hogy egy gyógyító képességekkel bíró alikornis mellett labdába rúghat.

– Köszönöm szépen, csak egy pici csöndre volt szükségem – mondta udvariasan Flora Hercegnő.

Tényleg így lehetett, mivel amint a kanca szarvából áradó zöldes fény beborította az ájult csődört, mint egy puha takaró, Fragment teste összerándult, a tüdeje megtelt levegővel, majd pár másodpercre rá a szemei is kipattantak.

– Me… meghaltam? – nyöszörögte, a patáját a nap ellen védelmezően a szeme elé emelve.

Így belegondolva egész logikus következtetés volt. Ha Minuette úgy tért volna magához, hogy szikrázó fénnyel övezve egy ismeretlen alikornis áll fölötte, neki sem jutott volna valószínűleg eszébe más.

– Épp ellenkezőleg, kis barátom! – Flora Hercegnő arcán olyan meleg mosoly terült szét, mint még tán egy pónién sem, akivel Minuette valaha találkozott.

Ahogy négy lábra segítette Fragmentet, a csődör először hitetlenkedve végigtapogatta magát, aztán a szeme találkozott Minuette-ével. Egy pillanatra megkönnyebbülés látszott az arcán, de rögtön utána halálos rémület ült ki rá.

– Spirit! – nyögte rekedten. – Hol van Spirit?

– Ki a bánat az a Spirit? – vonta fel a szemöldökét River Song.

– Amikor ideértünk, volt velünk egy elementár is – magyarázta Minuette. – Csak mikor Surge Herceg megküzdött Tirekkel, ő idekint ragadt.

Mire végigmondta, Fragment már láthatóan a sírással küzdött – és veszített. A szemei pillanatok alatt bevörösödtek, az arcán pedig árkokat vájtak a könnyei.

– Ó, értem! – mosolyodott el River Song, azzal a patájával egy vörösen izzó kört rajzolt a kőre. – És mondjátok csak, hogy nézett ki ez az elementár?

– Hát, ilyen pegazus-forma volt, sárgás színű… – kezdett bele Minuette, de Fragment, amint felfogta, az alikornis mit és miért kérdezett, átvette a magyarázatot.

– Gyönyörű aranysárga bundája van, és ugyanilyen ragyogó szemei, meg csillogó páncélt viselt, olyan kecses alakja van, és… – hirtelen tudatosult benne, mit is mondott, és elpirulva elhallgatott.

– Hmm… azt hiszem, meg is van – vakargatta az állát a Hercegnő.

– Vissza tudod hozni? – kérdezte reményteljesen a csődör.

– Persze – vont vállat az alikornis, azzal a szarva felragyogott, a patáját pedig a körbe helyezte. – Tessék.

Éles fény villant, aztán két apró tűzgolyó jelent meg a levegőben, amik vad körözésbe kezdtek egy láthatatlan pont körül. Minuette elemi mágikus energia áramlását érezte, aztán az energia lassan alakot öltött a táncoló gömböcskék között, fokozatosan újra megalkotva Spirit testét. Sőt, a kanca pár másodperccel később még a páncélját is visszakapta, s egész úgy festett, mint mielőtt elindultak az útjukra a Kristály Birodalomból. Mondhatni jobb volt, mint újkorában.

– Meghaltam? – kérdezte a kanca, miközben kinyitotta a szemét.

– Azt hittem, elveszítelek! – ugrott a nyakába Fragment, immár teljesen megfeledkezve a korábbi gátlásosságáról. – Úgy örülök, hogy élsz!

– És mindenki él! – állapította meg vidáman a Doktor, aki Minuette mellől követte figyelemmel az eseményeket.

– Beérted volna kevesebbel? – kacagta el magát River Song Hercegnő.

– Nos… nem – felelt a Doktor. – Valóban nem.

* * *

Miután kitárgyalták, mi minden történt, miután Surge Herceg kiszabadult Tirek markából, és a csapat Tartarusba menekült, Minuette-ék búcsút vettek Fragmenttől és Spirittől, majd River Song segített nekik visszateleportálni a Kristály Birodalomba. Fragment nem győzött hálálkodni mindenkinek, és többször is bármiféle előzetes figyelmeztetés nélkül Spirit nyakába ugrott, amit a kanca zavart mosollyal tűrt. A csődör olyannyira örült, hogy túlélték a kalandot, hogy mindenfélére megesküdött az elementárnak, ezen túl nem kell majd a kastélyban töltenie minden idejét, hanem ha törik, ha szakad, ő rábeszéli Decadence Hercegnőt, tegye meg Spiritet az állandó társává. Az volt az a pillanat, amikor a pegazus is elérzékenyült, és ezúttal ő részesítette a kristály pónit csontropogtató ölelésében. Minuette pedig nem bírta tovább, és diszkréten – azaz jó hangosan – közölte a kancával, hogy azért ez már egy csókot is megér. Meg is lepődött, amiért Spirit hallgatott rá, és egyetlen másodpercnyi hezitálás után szájon csókolta a döbbent Fragmentet. Tán nem is csoda, hogy a csődör a továbbiakban meg sem tudott szólalni, csupán fülig vörösödve a földet kaparászta, míg haza nem lettek küldve.

Kisvártatva aztán, szinte rögtön a teleportvarázslat végrehajtása után River Song hegyezni kezdte a fülét.

– Quasar Flare Főherceg hív – mondta. – Gondolom, kielemzi nekünk az összecsapást, ahogy szokta. – Nagyot sóhajtott. – Borzasztóan kíváncsi vagyok, ezúttal mi mindent csináltam rosszul. Viszont szinte nem is volt időnk így beszélgetni… Jönnétek velem ti is?

– Igazából kérni is akartam – bólintott mosolyogva a Doktor, majd váltott egy jelentőségteljes pillantást Minuette-tel.

– Akkor gyertek, kapaszkodjatok belém! – nyújtotta feléjük készségesen a két szárnyát az alikornis.

Nem teleportáltak túlzottan messzire, legalábbis Minuette érzékei szerint. Ahogy körbenézett, a hat alikornist látta, akik kimentették őket Tartarusból, a Doktort, és egy nem túl vészesen mély szakadékot, aminek a mélyén ácsorogtak.

– Őket miért hoztad? – kérdezte feléjük bökve Quasar Flare, amint megjelentek. A csődör szőre gyönyörű ciánkéken ragyogott a lemenő nap fényében.

– Hé! – csattant fel Minuette. – Segítettünk nektek legyőzni Tireket! Igazán hálásak lehetnétek legalább egy icipicit!

– Ők régi barátaim, uram – szólt bocsánatkérő mosollyal River Song Hercegnő. – Hadd maradjanak!

– A Doktor nem először mentett meg minket a történelem során, Flare – szólalt meg enyhén remegő hangon Remembrance Herceg is, mielőtt még a csődör reagálhatott volna. – Megbízhatunk benne, és abban is, akivel együtt utazik.

– Hát jó… legyen… – sóhajtott szomorkásan lehajtott fejjel Quasar Flare, miután megfontolta a dolgot. – Páran már tudjátok, miért hívtalak össze benneteket még az indulás előtt. Sajnálatos veszteség ért bennünket a Tirek ellen folytatott harc során. Decadence Hercegnő nincs többé köztünk…

Többen is döbbenten felhördültek, aztán Windspeak Hercegnő vette át a szót.

– Elmentem a Kristály Birodalomba, vezettem az ellopott mágiát, de Decadence Hercegnőé nem tért vissza hozzá. – Fölemelte a patáját, amiben egy apró, kristályból formált csillámló rózsaszín csepp hevert. – Ennyit tudtam érte tenni mindössze. A marginális tudata így biztonságban ideát marad, ugyanakkor neki magának kell megtalálnia az utat hozzá. Szerintetek mennyire lehet képes rá?

– Halhatatlan ő is, és ez elég nyilvánvaló, mivel jár – legyintett hanyagul Ingot Herceg. Így, normális megvilágításban, és közvetlen közelről sokkal sármosabb volt, mint a TARDIS-beli hologramon.

– Mondd csak, kedves Magnanimous Herceg, mikor kényszerültél utoljára reinkarnálódni? – vonta fel a szemöldökét a kanca. – Bizonyára megkoptak az emlékeid, milyen nehéz is, főleg, ha előtte elszakítottak a saját varázserődtől.

– Ilyesmire nem került sor már eonok óta – mondta reszketegen Remembrance Herceg. – Rossz ómen, én mondom! Nagyon rossz ómen.

– Ugyan már! – horkantott Ingot Herceg. – Decadence fiatal és tapasztalatlan. Ha a szörnyeteg velünk találkozott volna először, esélye se lett volna. Könnyű győzelem…

– Ezt nem állítanám – jegyezte meg halkan Flare Főherceg. – Nélkülem tehetetlenül álltatok volna az erejével szemben, ahogy a számomra is kockázatos lett volna nélkületek megküzdenem vele. Belegondoltatok már valaha, mihez kezdenénk, ha nem lennénk egymásnak? Belegondoltatok, hogyan térnénk vissza arról a létsíkról, aminek most Decadence Hercegnő is a rabja, ha nem számíthatnánk a mások segítségére? A kötelék nélkül, ami mindegyikünket összetart…?

– Sötét gondolatok ezek, uram – csóválta a fejét Ingot Herceg. – Túl sötétek. Nincs olyan erő az egész Univerzumban, ami képes lenne elválasztani minket.

A többiek heves egyetértéssel bólogattak.

– Ifjak… – mormogta Remembrance Herceg. – Az önhittségetek bámulatra méltó. Az arrogancia sosem vezet jó útra. Akiknek a létezésünket köszönhetjük, azok is legyőzhetetlennek gondolták magukat. És mondjátok csak, hol vannak ők most? Flare-nek igaza van. Azoknak, akik a hatalmat habzsolják Tirekhez hasonlóan, csak az éhségük növekszik. Vannak ellenségeink, és szunnyadnak olyan erők a Kozmoszban, amiket nem értünk, nem tudunk uralni. Az alikornisok között is vannak olyanok, akik hiszik, egyszer véget ér a rend és harmónia korszaka, és az idő előbb-utóbb mindig beigazolja az ehhez hasonló jóslatokat. A kérdés csak az, mi hogyan készülünk fel, mire eljön értünk a változás.

– Vészmadár… – motyogta alig hallhatóan az orra alá River Song, de rajta kívül mindenki csendben merengett az ősöreg csődör szavain.

– Beismerem, az új hírek fényében át kellett értékelnem az összecsapásunkat az idegen lénnyel – mondta Quasar Flare halkan. – És az eredménytől megrémültem. Túl rég találkoztunk olyan ellenféllel, aki valódi kihívást jelentett a számunkra, beleértve a mostanit is. Ám épp ezért úgy vélem, kissé elkényelmesedtünk. Ahogy Remembrance említette, nincs semmiféle tartalék tervünk még az ehhez hasonló váratlan helyzetekre sem. Nem vagyunk felkészülve rá, mihez kezdjünk, ha a testünk bármilyen oknál fogva megsemmisül – mutatott a Windspeak Hercegnő által tartott rózsaszín cseppre. – Azért azt be kell látnotok, még ha kicsi is ennek a valószínűsége, nyugtalanító akár csak belegondolni is…

– Ezért vettük magunkhoz a Hetediket – jegyezte meg bátortalanul Flora Hercegnő. – Illetve… nyilván nem csak ezért, de ez sem utolsó szempont.

– Jogos felvetés – ingatta a fejét a ciánkék csődör. – De én most nem rá, nem a Titkos Fegyverre gondoltam. – Odalépett Windyhez, és megemelte a Decadence Hercegnő összesűrűsödött varázserejét tartó lábát. – Ez. Erre lenne szükségünk nekünk is. Valamire, ami képes eltárolni a mágiánkat, még ha a fizikai testünk el is vész. Így még a tudatunk egy részét is megőrizhetnénk, ha öreg barátunk félelmei beigazolódnak, azonban – itt jelentőségteljesen kihúzta magát, és az ég felé nyújtotta az egyik mellső lábát – az se baj, ha sosem lesz szükségünk ilyesmire, hiszen nem veszítünk vele semmit, csupán magunkat biztosítjuk be vele. Képes vagyok úgy megalkotni egy erre alkalmas varázslatot, hogy az ne elkötelezettség, csupán menekülési útvonal legyen. Mit szóltok hozzá?

– Barátom, ha ezt tényleg meg tudod csinálni, és azt mondod, nincs vesztenivalónk, természetesen benne vagyok! – vágta rá jóformán gondolkodás nélkül Ingot Herceg. – De akkor a technikai részletek megtervezését bízd rám, kérlek! Én nem vagyok hajlandó egy könnycseppbe zárni a varázserőmet! Az túl… melodramatikus! Mit szólnátok mondjuk valódi drágakövekhez? Itt gyakorlatilag hemzsegnek a földben, szóval ha adtok egy fél percet, akár elő is teremtek nektek pár alkalmas darabot!

– Ami pedig összefogja őket, lehetne mondjuk egy fa! – csillant fel Flora Hercegnő szeme. – Egy gyönyörű, ágas-bogas fa…

– …kristályból – egészítette ki ellentmondást nem tűrően Ingot Herceg. – Annál alább nem vagyok hajlandó adni!

Ezen aztán mindannyian jót kacagtak.

– Lássunk hát hozzá! – mondta Flare Főherceg, azzal a társaival a nyomában egy közeli barlang felé indult.

– Elég furi… – suttogta Minuette a Doktor fülébe. – Az előbb még életről és halálról beszélgettek, ahhoz képest most hirtelen elég jó lett a hangulat.

– Az elmúlt napok eseményei után pont ezt találod furcsának? – kérdezte halkan a Doktor. – A pónik még ennyi év után is tartogatnak meglepetéseket! Szóval az a helyet, a halhatatlanoknak nem kell félniük az elmúlástól, ugyanakkor megsérülhetnek akár olyannyira is, hogy majdhogynem nulláról kelljen újrakezdeniük. Végtelenül hosszú folyamatnak tűnhet ez a procedúra halandó szemmel, de egy alikornis számára sem rövid idő, és nem kevésbé fárasztó. Hiányolni fogják a barátjukat, amíg a segítségükkel vissza nem térhet közéjük, és addig is kénytelenek lesznek kinevezni valakit a Kristály Birodalom élére. Pár száz év múlva aztán nekiláthatnak majd megkeresni, Decadence milyen testet választott magának az újjászületéshez… Ezért nem élik meg igazán tragikusnak a veszteségüket.

– Értem, azt hiszem – mondta Minuette, noha ez azért erős túlzás lett volna.

– Gyere, nézzük meg a Harmónia Fájának születését! – ölelte át a kanca nyakát a Doktor, és közösen elindultak az alikornisok után.

A barlang belsejéből nappali fényesség áradt ki, ahogy Quasar Flare Főherceg a társai segítségével létrehozta a varázslatot. A kopár, jellegtelen kövek közül Decadence Hercegnő kristálypalotájához hasonló anyagból készült fa emelkedett ki. Miközben a többiek a szarvukkal alakították végleges formájára a mágikus növényt, Ingot Herceg hat darab különböző színű kristályt lebegtetett előttük. Pár percbe is beletelt, mire elkészültek, aztán mindannyian lehunyták a szemüket, s a szarvukból újra előtört a szivárvány, ám ezúttal szelíden hömpölyögve fonta körbe a fát, nem pedig vadul lecsapott rá, mint Tirekkel tette. A színkavalkád végül elemeire bomlott, és sugárnyalábonként elnyelődött a drágakövekben, amiket az alikornisok az ágak végein helyeztek el egyetlen kivételével. Flare Főherceg az utolsóból a varázserejével csillagot formált, aztán közvetlenül a fa törzsébe rejtette. Mikor végignézett a kreálmányukon, elégedetten szusszantott, bár a mosoly lassacskán eltűnt az arcáról.

– Tényleg szükségünk lesz erre, Doktor? – kérdezte a beálló csendben River Song.

Mind kíváncsian a csődör felé fordulva várták a választ.

– Ha valóban ismersz, tudnod kell, ilyesmire nem felelhetek – mondta könnyeden a Doktor.

– Szóval igen – sóhajtott a kanca. – Na, sebaj, ha így kell alakulnia, legalább kipróbálhatom, mit érzel, milyen földipóninak lenni! Egész nap csak édességet fogok zabálni, bulizom, meg alszom majd! – kuncogott.

– Képtelenség! – horkantott Windspeak Hercegnő. – Az kizárt, hogy te meg bírj maradni négy lábbal a földön!

Megint jót nevetett az egész társaság, és velük nevetett Minuette és a Doktor is. A hangjukra a Harmónia Fájába ágyazódott kristályok is fel-felragyogtak, tarka színekbe borítva az egész barlangot. Csodálatos pillanat volt, olyasmi, amit Minuette legszívesebben azonnal megosztott volna minden ismerősével. Utána viszont arra gondolt, úgysem hinne neki senki. A képzeletbeli barátját, Mr. Gray-t se vette komolyan senki, míg a Doktor váratlanul be nem toppant az életébe, és… bizonyos értelemben át is vette a helyét talán. Ám az mégis jó kérdés, kinek mesélhetné el a kalandját, amit ezzel a titokzatos csődörrel meg a kék dobozával élt át, és tele volt szörnyekkel meg alikornisokkal, varázslattal és időutazással.

Lyrának. Ő volt az egyedüli a barátai közül, akire ha éppen rájött a bolondóra, föld alá rejtett labirintusokról, világító gombákról, meg misztikus lényekről, emberekről sztorizgatott. Ha más nem is, Lyra Heartstrings biztos meg fogja hallgatni a meséjét…

Vége

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.