Az utolsó

Az utolsó…

Kinyitottam a szememet. Többedjére már azon az éjszakán. Celestia szólt előre, hogy ez lesz, mégis kellett egy kis idő, mire le tudtam nyugtatni a légzésemet. Tudtam, a tüske alattomos jószág; idő kell neki, míg teljesen kikerülök a hatása alól, de addig nem fogok tudni elbújni a hirtelen újra és újra rám törő pánikrohamok elől. Ő se tudott segíteni teljesen. Azt mondta, ezzel nekem magamnak kell megküzdenem. Csak annyit tudott tenni, hogy míg ébren volt, elterelte róla a figyelmemet. És el kell ismernem, most, hogy tudtam az igazságot, nem fogta vissza magát, ékesen bemutatva, mennyi csodás tapasztalatot szerzett hosszú-hosszú élete során.

Persze nem maradtunk soká a trónteremben. A titkot meg kellett őrizni, hát senki nem láthatott meg minket. Egy alikornis erejével pedig semmiség volt visszateleportálni Ambrosia… mármint Celestia tornyához. Mondjuk az igaz, sokáig tartott, mire újra fel tudtam oldódni a közelében. Láttam rajta, hogy ő legszívesebben ott folytatta volna, ahogy a trónteremben abbahagytuk, nekem viszont kellett a bizonyosság, hogy meg tudjak nyugodni a barátaimmal kapcsolatban. Többször is elmondattam vele az egészet, de mikor elunta, s elnéző mosollyal az ágy felé bökött a fejével, valahogy megint szörnyen feszélyezve éreztem magam. Ennek ellenére nem bántam meg, amikor végül mégis engedtem a néma kérésnek…

Közvetlen közelből végignéztem az arcán. Földöntúli szépsége újra megérintett, szerelmes vágyakat ébresztve bennem. Az arcomon éreztem a leheletét, ahogy forrón rezegtette a szőrömet. Sosem láttam még Celestiát aludni, de olyan volt, mint egy angyal. Egy angyal, aki most egy kicsit leszállt az égből, hogy eltölthessen velem egy halandó életet. Meg se mertem mozdulni, nehogy véletlenül fölébresszem. Csupán némán, megbűvölten figyeltem tökéletes alakját.

És mi van, ha ez mégsem a valóság? – furakodott kéretlenül az agyamba a gondolat. Ha Wish-nek van igaza, és mindez csak valami ravasz átverés? A lánynak olyan jó szeme volt az ilyenekhez… bár lehet, tényleg ezért sikerült utoljára őt elkapniuk? Miért gondolkodom már megint ezen, és miért nem tudok végre elaludni?

Amúgy sem lett volna értelme, ha nem igaz, amit látok… Miért akarna valaki ennyire boldoggá tenni? Nem pont az lenne a célja egy illúziónak, hogy megtörje az akaratomat? Hogy pánikba essek, vagy egyenesen bele is őrüljek? Mint ez az apró érzet, ami lassacskán visszatért, megpróbálva rám ijeszteni, bár ismét halványabban, mint a legutóbbi alkalommal. Annak nyilván több értelme lenne. Ha Celestia nem áshat a gondolataim mélyére, és nem húzhatja ki ezt a szilánkot, tényleg ezzel bánthatják őt a leginkább. Szörnyű lehet tehetetlenül állni ekkora irtózatos hatalommal valaki fölött, akit szeretsz… és végignézni, ahogy szenved… Ahogy elveszíti a hitét, hogy akár te magad valódi vagy…. Ahogy elveszíti a saját józan eszét, ami tán szörnyűbb vég, mint a halál…

Nem hagyhatom győzni ezt az álnok varázst! Celestia már mindent megtett, ami tőle telt, de a harcnak még nem volt vége! Most már csak rajtam állt, én pedig szilárdan elhatároztam, hogy méltó leszek a tanárom, a mentorom, a példaképem… a szerelmem nevéhez!

Újra lehunytam a szemem. Végig kellett játszanom ugyanazt a rutint, amit még Mr. Poltertől tanultunk. Milyen vicces, hogy pont a saját technikáját használtam ellene… Ellenőriztem a kontinuitást. Az előző ilyen alkalommal is csak az tudott megnyugtatni. Képtelenség volt csak úgy, észrevétlenül átkerülni a valóságból egy komplett illúzió-világba. Bármilyen tökéletesen is csinálta a rosszakarónk, lennie kellett volna valami résnek közöttük. Valaminek, ami látványosan, égbekiáltóan nem stimmelt. Idáig jutva a gondolatmenetben máris egy fokkal nyugodtabban vettem a levegőt, hiszen már többször is fölidéztem az elmúlt napok eseményeit, és azokon az órákon kívül, amiket alvással töltöttem, semmiféle törést nem találtam.

Először arra próbáltam visszaemlékezni, amikor Scorch-ot követtük Wish-sel. Különös, kevésbé frekventált részein jártunk akkor a városnak. A zömök panelházak amúgy is jól megbújtak az ég felé terjeszkedő tornyok árnyékában. Nem is nagyon ismertem azt a helyet. Az elmémet erőltetve idéztem fel minden apró részletet, amit csak tudtam. Egyetlen pillanatot éreztem azonban csak olyannak, ami átmenet lehetett a valóságból egy illúzióba: amikor Scorch varázsolt, és megremegett körülötte a levegő. Utána elég furán is történtek az események…

De mivel ezt vettem elő a legtöbbször, nem nyugtalanított már igazán. Scorch fura volt, ez tény, viszont inkább arra vonatkozóan erősítette meg a gyanúmat, hogy Wish akkor lett „megszúrva” azzal a bizonyos tüskével. Az én valóságérzésemben nem volt hiba; odafigyeltem minden részletre, nem voltam zavarodott, és sehol sem találtam törést… ellenben Wish meglehetősen szokatlanul viselkedett onnantól kezdve. Sehol nem volt az a szelíd, félénk kanca, akit a személyében megismertem.

Szerettem volna ennyivel megelégedni, de egy gondolat megint befurakodott a fejembe. A fejnélküli ló… Milyen hülyeség! Azonnal illúziókra kellett volna gyanakodnom, már akkor! Szinte lerítt róla, hogy valaki csak manipulálni akar. És már az is teljesen világosan látszott, milyen irányba. Nyilván Scorch-hoz akartak terelni, hiszen ő lett volna az ideális gyanúsított. Valaki már akkor játszadozott velünk, legfőképp velem… Mintha már akkor el akarták volna ültetni a bogarat a fülembe, hogy ez az egész nem is valóság. Mintha csak megállt volna az idő. Ugyebár a dátumra koncentrálva nyilván el kellett bizonytalanodnom, hogy amit látok az tényleg valódi. Sőt, ez azt is megmagyarázná, miért nem tűnt föl senki másnak…

Vajon mikor kezdődött ez az egész? Nem is tudtam pontosan visszaemlékezni, mióta állhatott ott az a hülye szobor… Mennyire alaposan megtervezett átverés volt ez az egész! Tényleg zseniális volt, hogy Celestia orra előtt csinálták az egészet, főleg ilyen hosszú időn át! Idegesített is, hogy nem tudtam, mióta… És hogy tényleg ennyire nem követtek el semmilyen hibát…

Az Everfree Forest jutott még az eszembe. Utólag belegondolva sokkal félelmetesebb volt az az egész út… Nem csoda, hogy Celestia ennyire féltett minket, főleg engem… Most, hogy már tudtam, mi leselkedett ránk, nem mertem volna még egyszer bemenni abba a sötét rengetegbe. Tökéletes helyszín lett volna lecsapni ránk… Tán soha nem is találtak volna meg minket…

Bár ez hülyeség. Ahhoz egy egész vonatot is el kellett volna tüntetniük, máskülönben tökéletesen egyértelmű lett volna, hol veszett nyomunk.

Scorch akkor is használhatott valami varázslatot rajtunk! – döbbentem rá hirtelen. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, de igyekeztem uralkodni magamon. Egyetlen ilyen hülye gondolat is visszahozta rám teljes erővel a szorongást, amit a tüske okozott. Uralkodnom kellett rajta… amire az egyetlen mód most is az volt, hogy logikusan végiggondolok mindent, ami akkor történt.

Persze, az lett a vége, amikor az a hülye ráborította Cavernre a tábortüzet… Nem lett volna a legcélszerűbb taktika, hogy elterelje magáról a gyanút. És arra is tisztán emlékeztem, ahogy visszamentünk a vonathoz. A kis közös marháskodásra, mielőtt fölszálltunk… Ambrosia csodálatos, érzéki érintésére… Komolyan, tiszta ostobának éreztem magam, amiért azt hittem, akkor kényeztet így csődört először! Hacky messze nem ért a nyomában semmivel, amit művelt. Én meg nagy naivan azt hittem, hogy csupán a szerelem az, aminek minden hevét beleadja, s azért olyan isteni…

Abba pedig külön vicces volt belegondolni, hogy pont egy ilyen absztrakt helyzetben, amiben most voltam, mennyire kapóra jöttek Lotusék kísérleti stádiumban lévő szivarjai. Ha álmatag, részeges mámorban élvezkedünk volna egymáson a barátnőmmel – akire még mindig hihetetlen volt úgy gondolni, hogy ott is maga volt Celestia –, tán most fölmerülhetett volna bennem, hogy akkor már egy álomvilágban jártam, és valójában sosem hagytuk el az Everfree Forestet. Milyen bizarr gondolat! Még szerencse, hogy olyan éber voltam, és annyira tele voltam energiával, hogy lelőni se lehetett volna! Egyetlen olyan percet sem tudtam volna mondani, ami kimaradt, míg be nem gördültünk a canterloti pályaudvarra, és leugráltunk a vonatról. Nem mintha utána bármi gond lett volna. Mondjuk mókás belegondolni, milyen sok sétának tűnt, mire a palotáig eljutottunk! Ahogy abba is fura volt belegondolni, hogy vajon mikor…

A szívem kihagyott egy dobbanást. A számat résnyire nyitottam, de nem tudtam levegőt venni rajta. Egyetlen másodperc alatt elöntött a víz.

Mikor fordultunk meg? Kicsit bizonytalanul ugyan, de emlékeztem, ahogy hátrafordultam megnézni, amikor a barátaim is leszállnak a vagonból. Hátra, és nem előre. Ha tolattunk volna – bár az eleve valószínűtlennek tűnt, hiszen a leghalványabb fogalmam sem volt, azt hogyan kell csinálni –, akkor előbb a kocsinak kellett volna begördülnie az állomásra, és csak utána a mozdonynak! Pedig mögöttünk volt… És… persze hogy hülyeség, hát tolatva még ilyen fura elmeállapotban is idegesített volna, ha nem látom, merre megyünk! A fák is felénk suhantak, nem pedig tőlünk távolodva! De akkor… mikor fordultunk meg?

Celestia halkan sóhajtott álmában, s látványosan nyelve egyet összeszorította a szemét. Csak most vettem észre, milyen erősen szorítom a mellső lábaimmal. Fölmerült bennem, hogy gyorsan fölébresztem, mielőtt még végleg eluralkodik rajtam a pánik, de… talán már késő is volt…

Nem ismertem ugyan a vonatok kormányzásának a pontos mechanizmusát, de arról meg voltam győződve, hogy a forduláshoz egyrészt jelentősen le kell lassítani, másrészt meg, ha ugyanazon a sínpáron akarunk az ellentétes irányba menni, legalább egy váltót közbe kell iktatni. Mégsem emlékeztem még csak hasonlóra sem… Ha viszont nem fordultunk meg… jelentené az azt, hogy valójában soha nem is tértünk vissza Canterlotba? De hisz… olyan valóságos volt minden és mindenki! És mégis… akkor erre az egyszerű kérdésre, ami utolsóként maradt mind közül, miért nem találok választ? Mikor fordultunk meg?

Végtelenül óvatosan kibontakoztam Celestia öleléséből, kimásztam az ágyból, és idegesen járkálni kezdtem föl és alá a szobában. Támadt egy olyan érzésem, hogy ez is csak olyan, mintha megőrültem volna, mégis egyszerre éreztem magam zavarodottnak, s volt az a benyomásom, hogy végre kinyílt a szemem.

Ez nem a valóság; ezt mondta Wish. Hogy lehet, hogy ha nem a valóság, akkor mégis ilyen tökéletes minden? Ki képes arra, hogy fenntartson egy ilyet? És legfőképpen miért? Mi célja volt ezzel az egésszel?

Benne vannak a fejemben – visszhangoztak a fülembe Wish szavai. Mindent tudnak, amit én tudok. Mindent úgy látok, mint ahogy arra én számítok. Ahogy én logikusnak és reálisnak érzem. Egyedül a barátaim viselkedtek olyan furán néha… Mi értelme volt ennek az egésznek?

Hirtelen megtorpantam. A fejnélküli ló jutott eszembe, és abban a pillanatban biztos voltam az igazamban. Hétfő délután le kellett volna kerülnie a lepelnek róla. De ennek sosem lett volna szabad megtörténnie egy illúzió világban. Aki létrehozta, tudott mindent, amit mi tudtunk, de azzal egyikünk sem volt tisztában, kit ábrázol a valóságban az a szobor! A fejnélküli ló csupán egy paradoxon… Egy égbekiáltó hiba a dobozban…

Újult elhatározással, de egyre csak fokozódó remegéssel a könyvespolchoz léptem. Levettem az első kötetet, ami a patámba akadt. Minden rendben volt vele. Tompa puffanással ledobtam a földre, és nyúltam a következőért. Az is úgy tűnt, stimmel. A harmadikat kapva magam elé azonban teljesen ledermedtem. Még emlékeztem is rá, hogy egyszer beszélgettük a többiekkel, hogy jó lenne már valamikor elolvasni, csak egyszerűen túl hosszú. Reszketve nyitottam fel a fedelét. Gyorsan végig is pörgettem a lapokat. Teljesen üres volt…

Elejtettem azt is, aztán a hátsó lábaimra állva a patáimmal ütni kezdtem a halántékomat. Ez nem a valóság! Ez nem Canterlot! Ott az ágyon, az a békésen pihengető kanca nem Celestia, de még csak nem is Ambrosia! Ki ez? Ki csinálja ezt velem, és miért? És… hogy juthatnék ki innen?

Majdnem sírva fakadtam, ahogy arra gondoltam, milyen sokszor ellustálkodtam az illúzió-megszakító technikák gyakorlását. Sose hittem volna, hogy egyszer tényleg szükségem lesz bármelyikre. Nem voltak ellenségeim – legalábbis akikről tudtam –, legfeljebb pár olyan póni, aki nyíltan nem kedvelt. Tán nem is voltak olyan kevesen… Azzal, hogy Celestia tanítványa lettem, ráadásul – mondhatni – ilyen érdemtelenül, valószínűleg sokaknak elnyertem az ellenszenvét. Mégis… miért akarna engem bárki bántani? Ki kívánná a vesztemet? Vagy… miért…? Miért történik ez velem? Miért pont velem? Nincs is bennem semmi különleges…

Ki akartam törni. Kerül amibe kerül. Nem volt semmim, amit fölhasználhattam volna. Én nem voltam olyan, mint Wish… és ha ő még az igazi volt, amikor legutóbb beszélgettünk, az csak azt támasztotta alá, hogy ha ő nem tudott megszökni, nekem már próbálkozni sem érdemes… De muszáj volt!

Azt az egyetlen dolgot csináltam, amihez értettem. Olyan finom porrá bontottam le a testemet, amennyire csak bírtam. Szerencsétlen, elveszett füstfelhőként lebegtem a helyiségben, amit pár perce még a szerelmem lakhelyének hittem. De nem változott semmi.

Nem elég! – gondoltam kétségbeesve. Az kéne, hogy olyan apró legyek, hogy szinte megszűnjek létezni! A varázslatom és a teleportálás között sok hasonlóság volt. Mi lenne, ha megpróbálnék egy kvázi-zéruspont teleportot végrehajtani ebben a formámban? Ha a nullteleportot nem lehet lekövetni, vajon ez is elég lenne, hogy megtörje, akár csak egy pillanatra a kapcsolatot azzal, aki az elmémet fogságban tartja?

Minden erőmet megfeszítve, vicsorogva koncentráltam. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nem a valóság, és nekem bármi áron, de ki kell jutnom. Még csak arra sem figyeltem, hogy a már valóban gázneművé diszpergálódó testem egyhelyben maradjon. Picit későn is vettem észre, ahogy lassan a padló szintjébe süllyedtem, mintha a saját súlyom húzott volna le, pedig ilyen formában…

Valami megváltozott körülöttem. Nem is vettem észre azonnal. De mintha a szoba falai az alakjukat vesztették volna. Valami különös derengést is láttam áramlani belőlük, amit végképp nem tudtam mire vélni. Sikerült volna, amit akartam? Megszakadhatott a kapcsolat?

Visszaalakultam a valódi formámba, de a szemem csak lassan szokott hozzá ehhez a fura fényhez. Mintha nagy, beteges fényű, amorf, zöldessárga lampionok lógtak volna alá a fekete, furcsán hullámzó, szinte lüktető mennyezetről. Nem tisztult még ki teljesen a látásom, de valami egészen sajátos, émelyítő szédülés tört rám. Meg akartam rázni a fejem, de úgy éreztem, azzal el fogom veszíteni az egyensúlyomat. Némán, kótyagosan szemlélődtem hát, remélve, hogy fölismerem a helyet.

Csak most tűnt föl, hogy közvetlenül a fejem fölött is himbálódzott egy azokból a különös, tojásdad képződményekből. Kicsit kinyújtottam a nyakam, de azt azért nem mertem megkockáztatni, hogy megérintsem az orrommal. Annyit azért meg tudtam állapítani így is, hogy a halványan derengő, ellipszoid valami egy hosszú, csápszerű fekete kocsányon lógott. Homályosan láttam azonban, hogy nem egy fix pontban illeszkedik a mennyezethez, hanem vezet valahová. Bár valamilyen oknál fogva ösztönös viszolygás fogott el, ahogy ránéztem – tán a nyálkásnak tetsző külseje miatt –, mégis követtem a szememmel a futását. Egyenesen a teremszerű helyiség közepéhez irányult egy, a többinél feltűnően nagyobb, vastag, áttetsző, tokszerű képződményhez.

Van benne valami! Eddig valahogy föl se fogtam, pedig láthattam volna az első perctől. Az a fekete valami azonban, ami lassan lebegett a többinél feltűnően erőteljesebb kisugárzású gubó belsejében, egyáltalán nem mozgott – vagy csak olyan lassan, hogy nem tűnt fel –, így automatikusan a képződmény természetes részének tekintettem. Most viszont már egy póni sziluettjét ismertem föl benne!

Gyorsan oda akartam ügetni hozzá, de a tagjaim egész elgémberedtek. Alig bírtam magamat vonszolni, de nem adtam föl. Ha nem is tudtam rájönni, mi ez az egész, kénytelen voltam valóságként elfogadni. Márpedig egy magatehetetlen póni nem vicc! A segítségemre szorult, s nem utolsó szempontként tán ő is a segítségemre lehet, ha kiszabadítom onnan. Elvégre mindketten csapdába estünk, hát együttes erővel több esélyünk volt a túlélésre.

A burok átlátszatlan volt, mintha párás lett volna. Amint elég közel értem, az első dolgom volt a patámmal letörölni legalább egy kis részét, hogy megláthassam, ki van odabent. Különös, zselés tapintatú volt a külseje, viszont sikerült kissé letakarítanom. Ám a látványtól fölállt a szőr a hátamon.

Egy magas, szikár, póniszerű lény lebegett odabent, a kocsonyás folyadékban, ám úgy nézett ki, mintha valami hatalmas rovar megrágta volna. Vékony, fekete lábain jókora lyukak éktelenkedtek, s meglepően hosszú, tépett, mézsárga sörénye, bár kitöltötte a gubó belsejének nagyobbik részét, így is látni engedte szinte csontvázszerű testét, s furcsa alakú szarvát. Ami azonban ennél is meglepőbbé, s valahogy ijesztőbbé tette a látványt, hogy a hátáról a pegazusokénál jóval kisebb, tépett, hártyás szárnyak lógtak a halványan fluoreszkáló lébe…

Bármi is ez, én nem fogom fölébreszteni! – futott át az agyamon. A tekintetemet egy ideig nem tudtam elszakítani a szörnyetegtől, de óvatosan elhátráltam tőle. Csak akkor voltam kénytelen levenni róla a szemem, mikor megbotlottam valamiben, s mivel úgy tűnt, a koordinációs képességeim nem tértek még magukhoz, egyetlen szenvedő nyekkenéssel hanyatt vágódtam.

Több dolog is történt egyszerre a testemen belül. Egyrészt újra elfogott ez az émelygés a nyálkás talaj érintésétől, másrészt a fejembe éles fájdalom nyilallt, harmadrészt pedig mintha minden belső szervem egyszerre görcsbe rándult volna. Nem is tudtam, nem is mertem megmozdulni, csupán összeszorított fogakkal vártam, hogy elmúljon. Percek telhettek el, mire föl tudtam kelni, noha nem lettem sokkal jobban. Érdekes módon pont csak az utolsó érzet maradt meg a beleim és a gyomrom környékén. De bármilyen szenvedős is volt, legalább – összegörnyedve ugyan –, de meg bírtam állni négy lábon.

Lehetséges menekülési útvonalak után kutattam, ám újra a mennyezet felé tekintve támadt egy szörnyű gyanúm. Az illúzió-világban a barátaim túlontúl valóságosnak tűntek… És ha tényleg ott csúszott el ez az egész, hogy a vonattal nem Canterlotba mentünk vissza, hanem… ide, akkor azokban a sárgászöld burkokban tán ők lebegtek ugyanúgy, mint az a furcsa, lyukacsos lábú lény!

Az ösztöneim bármennyire sürgettek is, hogy rohanjak innen, amilyen gyorsan csak lehet, az aggodalmam megállásra késztetett. Miféle póni lennék, ha elhagynám őket, akár ha csak kis esély is lett volna rá, hogy egyáltalán tényleg itt vannak. Márpedig amúgy is egyre valószínűbbnek tartottam, hogy a zselés gubó, ami alatt magamhoz tértem, pár perccel korábban még az én börtönöm volt…

Ambrosia, Wish és a többiek tán még mindig annak a szörnyű, torz illúzió-világnak voltak a foglyai, és nem számíthattak senki másra, csakis rám! Bármilyen kockázatosnak is tűnt, meg kellett próbálnom kiszabadítani őket! Nehézkesen odavánszorogtam a legközelebbi burokhoz, s minden viszolygásomat félretéve óvatosan végigsimítottam a külsejét.

Nem hittem volna, hogy láthatok ocsmányabb dolgot annál a fekete, lyukacsos lábú lénynél, mégis ez történt. Celestiának hála eddig nem találkoztam még mumifikálódott holttesttel, ezúttal azonban pont beleszaladtam egybe. Az összeaszott test puszta látványánál pedig csupán egyetlen borzasztóbb volt. Mikor fölismerni véltem benne Stellát.

Lelapultam a földre, nem is törődve már annak gusztustalan állagával, s halkan nyöszörögve a patáimba temettem az arcom. Nem akartam elhinni. Egy pillanatra még az az őrült vágy is feltámadt bennem, hogy bár maradtam volna meg abban a hamis világban. Ott legalább boldog lehettem, még ha hazugság is volt minden egyes szó, amit a fejemben élő Celestiával váltottam. Sírni akartam, hangosan zokogni, de még erre is képtelen voltam. A szemeim mintha tökéletesen kiszáradtak volna…

De össze kellett szedni magamat! Ha szegény lányon nem is segíthettem, talán a többiek még életben voltak! Wish-sel nem is olyan rég beszéltem, s Jasper sem tűnt el még olyan rég. Hátha van még számukra esély!

Minden maradék akaraterőmre szükségem volt, hogy folytassam, amit elkezdtem. Elvonszoltam magam a következő zselégubóig, azt is óvatosan végigsimítottam, csak hogy belenézhessek Cavern nyitva maradt, összeaszott szemeibe. Reszketve vettem sorra a következőt, de nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, hogy Wish az.

Az édes, kicsi, zöld kanca még most is ugyanazzal a semmibe révedő, eszelős tekintettel meredt maga elé, mint a trónteremben is. Viszont az arca néha görcsösen meg-megrándult, s a patáival reménytelenül nekifeszült a gubó falának, egyértelműen jelezve, hogy életben van. Nem is tétováztam egyetlen másodpercet sem. Noha meglepően nagy erőkifejtést igényelt tőlem, a varázslatommal por-csápokat növesztettem magamból, s megpróbáltam átmetszeni a lányt körbevevő burkot. Olyan furcsán rugalmasnak bizonyult, hogy másodjára sem sikerült, ám harmadik alkalommal fogást találtam rajta. A nyálkás lé vékony sugárban csordogált a vágásból a gubó szélén, szóval még ezt is legfeljebb félsikerként könyvelhettem el.

Azt azonban elértem vele, hogy fölébresztettem a fekete, hártyás szárnyú lényt a központi burokban. Először csak halk, de egyre kifejezettebb sziszegést hallottam a falak felől, ám aztán, ahogy riadtan körbenéztem, megláttam, amint a lény szemei kipattannak, s azonnal rám szegeződnek. A száját is kitátotta, mintha kiáltani próbálna, ám semmi hangot nem hallottam felőle, viszont mikor parancsolóan rám mutatott a patájával, a falak körülöttem életre keltek.

Mintha egy hatalmas moszkitóraj mozgolódott volna, az idegen lényhez hasonló, bár annál sokkal kisebb, és kevésbé póniszabású valamik másztak elő mindenhonnan, fenyegetően közelítve felém.

Újult erővel tört rám a halálfélelem. Éreztem, ha azok egyszer elkapnak, nekem azonnal végem. Még ha bírtam volna használni a varázslatomat, azzal is legfeljebb néhányat intézhettem volna el, mielőtt még lerohannak. Pusztán porrá omolva pedig szintén nem húzhattam sokáig ebben a legyengült állapotomban, főleg, hogy még mindig nem láttam, hol juthatnék ki erről a förtelmes helyről.

Muszáj volt kiszabadítanom Wish-t! Ő volt az egyetlen reményem. Ha ketten vagyunk, tán egy kicsit tovább terelhetjük el a rovarszerű teremtmények figyelmét, s ezzel nyerve időt kiszabadíthatom a többi barátomat is, akik még életben maradhattak. Minden erőmmel nekifeszültem hát, s a patáimat is használva megpróbáltam szélesebbre tárni a hasítékot, mit se törődve a rám folyó nyákkal.

Hirtelen szakadt le a burok alja, én pedig nem voltam elég gyors, hogy elkapjam a barátomat, aki így magatehetetlenül a földre zuhant, együtt a foszforeszkáló anyaggal. A lények pedig pont ezt a pillanatot választották a támadásra.

Tán a félelem adott nekem ekkora erőt, de az első három támadót egyetlen suhintással szeltem ketté, ezzel egy pillanatra meg is állítva a rohamukat. A lények hangosan sziszegve meresztették rám világoskék, pupilla nélküli szemüket, viszont úgy tűnt, nem mernek közelebb jönni. Legalábbis ezt hittem pár másodpercig. Míg nem figyeltem, a hátam mögött lévők nekiiramodtak, s mire odapördültem, már láttam, túl lassú voltam, és esélyem sincs megállítani őket.

Már felkészültem az elkerülhetetlenre, amikor hirtelen éles fény villant a szemembe. Csupán egyetlen, hatalmas rántás volt, aztán minden elsötétült…

* * *

Egy járda köveit éreztem és láttam a patáim alatt. Körülöttem pár házikóból fény szűrődött ki a kihalt utcára. Fölöttem a csillagok ragyogtak halványan. Nem értettem, mi történt.

A pata, ami eddig görcsösen szorongatta a mellső lábam, most elengedett. Oldalra pillantottam. Az út szélén, közvetlenül mellettem, Wish hevert, szinte teljesen beborítva azzal a nyálkával. Nehézkesen vette a levegőt. Döbbenten fölnéztem, s az előttünk lévő házban föl is ismertem az övéket. Képes volt még ennyire legyengülve is egészen hazáig teleportálni minket?

– Hívnunk… kell segítséget! – mondtam, bár szabályosan megrémültem, milyen erőtlen és rekedtes volt a hangom.

– Thread…! – suttogta a lány.

– Wish? – kérdeztem bizonytalanul.

Odahajoltam fölé, de szörnyű volt látni, hogy a szemét is alig bírja rám emelni.

– Köszönöm… – lehelte még halkabban. – Azt hittem… sose lesz vége…!

– A többiek még mindig ott vannak! – próbáltam elindulni, hogy szóljak valakinek, de Wish megállított.

– Egy kicsit… várj még, kérlek! – sustorogta elhalóan. – Gyere…! Valamit… akarok mondani…

Leültem mellé, és gyengéden megemeltem a fejét, hogy rendesen egymás szemébe nézhessünk. Végre kiszabadultunk. Végre itt voltunk a valódi Canterlotban. Mégis újra rettegés töltötte el a szívem, s nem csak a hátramaradt barátaim miatt…

– Ti adtatok értelmet az életemnek – motyogta alig érthetően a lány. – Féltem, hogy soha nem lesz… De te és Jasper… ti voltatok nekem a leg… legfontosabbak. Bár ő is itt lenne…!

– Biztos jó az, ha beszélsz? – kérdeztem reszkető hangon. – Inkább kíméld magad, míg hozok valakit, aki ellát téged! Én meg addig visszamegyek a többiekért!

– Csak… csak egyetlen percet adj! – könyörgött Wish.

Vicsorogva megemelte a patáját, de aztán visszaejtette a földre. Segítettem neki. Odahúztam a lábát az arcomhoz, s végigsimítottam vele. Halványan ugyan, de elmosolyodott.

– Tudod… régen azt hittem, szerelmes… vagyok beléd – suttogta. – De aztán rá… rá kellett jönnöm… hogy tőled sosem kaphatom meg azt… amire vágyom. Hanem… amire szükségem van. És… tudod, most… most nagyon szükségem lenne… hogy valaki megcsókoljon…! Megtennéd ezt nekem?

– Úgy mondod, mintha… mintha… – motyogtam magam elé, megpróbálva mosolyt erőltetni az arcomra, nehogy egy pillanatig is bele kelljen gondolnom…

– Megtennéd?

Nem kellett sokat mérlegelnem. Óvatosan odahajoltam fölé, s a számat gyöngéden a szájához érintettem. Egyetlen pillanatra a nyelvünk is összeért, de aztán éreztem, hogy az ereje elhagyja. Engedtem, hogy visszafeküdjön a földre. Megint elmosolyodott.

– Ha nem is jöhettem… ebbe a világba úgy, hogy szeretnek… legalább akképp távozhatok! – kuncogott csendesen a lány. – Vicces, de azt hiszem… most boldog vagyok. Köszönöm, Thread.

– Ne mondj már ilyeneket! – kértem kétségbeesve, s finoman a hasára csúsztattam a patám. – Elszaladok, és hozok segítséget!

– Úgy van, barátom! – biccentett aprót a lány. – Menj, és élj! Tedd… meg ezt nekem! Tedd meg… a kedvemért…!

– Sietek, ahogy tudok!

Nyomtam egy puszit a lány arcára, aztán egy kínlódó nyögéssel fölálltam mellőle. Nehézkesen elbotorkáltam a házukig, és megráztam a csengőt. Ha Wish szülei nem is szerették annyira a lányukat, azt csak nem nézték volna végig tétlenül, ahogy meghal a küszöbön…

Elsőre semmi válasz nem érkezett, úgyhogy nem is vártam tovább. Minden maradék erőmet összeszedve letéptem a csengőt a kapuról, és egy ügyetlenül kivitelezett dobással az ablakukhoz vágtam. Ha nem is sikerült vele betörnöm, ahogy eredetileg szándékoztam, de a csörömpölés, amit csaptam vele, darabokra szaggatta Canterlot utcáinak békés csendjét. Ezt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

És valóban, alig fél percre rá kivágódott az ajtó, és kirohant bentről egy citromsárga unikornis csődör, egy jókora husángot lebegtetve maga előtt. Nem akartam kipróbálni, vajon elég bátor-e használni, hát a füleimet lecsapva a barátom felé böktem. Wish apja egyetlen pillanatig hezitált, hogy ez csupán egy nagyon béna figyelemelterelés akar-e vajon lenni, de aztán követte a patámat. A bot nagyot koppant a földön, a csődör pedig azonnal Wish mellett termett.

Egy egész kicsit megnyugodtam. Innentől kezdve nem rajtam múlik. A lány megkapja a megfelelő ellátást, én pedig addig szólok Celestiának. Akit lehet, még megmenthetünk…

Tettem egy lépést Wish felé, de aztán a hasamba újra görcs állt. Szerencsére ezúttal nem volt olyan erős, főleg így, hogy a patámmal jó erősen megnyomtam, ahol fájt, de azért figyelmen kívül sem hagyhattam.

– Uram! – nyögtem nehézkesen Wish apjának. – Én itt maradok vele. Addig hívatna mentőt? Ha megoldható, akkor két személyre…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.