Egy kanca lelkének mélyén...

Egy kanca lelkének mélyén…

Emlékszem Celestia Hercegnő arcára, mikor az őrök a színe elé vezettek minket. Azon kivételes alkalmak egyike volt, amikor nem mosolygott. Olyan volt, mintha megpróbált volna kifejezéstelenül, esetleg egy enyhe szigorral a szemünkbe nézni, mégis inkább a csalódottságot tudtam kiolvasni a tekintetéből. Bár aggodalmat még mindig nem éreztem annak kapcsán, milyen büntetés járhat azért, amit elkövettünk, a lelkiismeretem föltámadt, és nyomban tudatosította velem, mekkora szemét vagyok, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam a saját mentoromat. Szégyelltem magam, hiszen Equestria uralkodójának magántanítványaként méltatlanul viselkedtem a nevéhez. Szépen hálálom meg mindazt, amit kaptam tőle…

A kaput becsukták mögöttünk, s az őrök egy sorba lökdöstek minket, majd kétoldalt elhelyezkedtek vigyázzállásban, a lándzsáikat továbbra is készenlétben tartva, de nem ránk szegezve. A fehér pegazus, aki a rangidősnek tűnt, leemelte a sisakját, s meghajolt a Hercegnő felé, aki viszont még csak föl se kelt a trónszékről.

– Jelentem, előkerült az ellopott vonat, és a tetteseket is megtaláltuk! – mondta határozottan, bosszantóan kihangsúlyozva az „ellopott” és „tettes” szavakat.

– Köszönöm – biccentett komoran Celestia, majd egyenesen a szemembe nézett. – Várom a magyarázatot.

Persze, számíthattam volna rá, hogy nekem fogja szegezni a kérdést. Senki máshoz nem volt köze a barátaim közül rajtam kívül. Az én kapcsolatom pedig mondhatni egész jó volt a Hercegnővel, szóval… szóval ha magamra vállalom a felelősséget, és Celestia elég kegyes hangulatában van, tán elvihetem a hátamon a balhét…

– Bocsánatot kérek, Felség! – bűnbánó arccal és lecsapott fülekkel léptem egyet előre, aztán mélyen meghajoltam felé. – Nagyon ostoba dolog volt tőlem az engedélyed nélkül így tesztelni a varázserőnket. Nincs semmilyen kifogásom, hacsak az nem, hogy nagyon megbántuk mind…

– Nem csupán ostoba, de felelőtlen is volt – mondta keményen a Hercegnő. – Mégis hogy jutott eszetekbe ilyen veszélyes és törvénybe ütköző szórakozást találni?

– Az én hibám volt, Felség! – néztem föl esdeklően az alikornisra.

– A legkevésbé sem érdekel, hogy kinek az ötlete volt – intett szigorúan Celestia. – Mindannyian, együtt követtétek el, hát úgy illik, a büntetést is közösen kapjátok. Nem kivételezhetek egyikőtökkel sem.

Összeszorítottam a fogaimat. Hát, ez sajnos nem jött be, de legalább megpróbáltam.

– Megértettem… – motyogtam magam elé, s visszahátráltam a többiek közé.

– Nehéz helyzet elé állítottatok – mondta Celestia Hercegnő. – Bármennyire is szeretnék, nem tekinthetek el attól, amit tettetek, még ha nem is sérült meg senki, vissza is hoztátok az ellopott vonatot, s nem is rossz szándékból követtétek el a rablást. További enyhítő körülményként viszont hajlandó vagyok figyelembe venni, hogy korábban egyikőtöknek sem volt ehhez hasonló kihágása. Így hát, amennyiben ígéretet tesztek, hogy meg sem fordul a fejetekben hasonló közveszélyes akció, csak a nyári szüneteteket fogom elvenni annak a reményében, tanultok ennyiből is. És, hogy jóvá tehessétek a hibáitokat, nem börtönbüntetésre, hanem közmunkára ítéllek benneteket.

– Köszönjük, Felség! – mondtuk többen is, a Hercegnő viszont hirtelen kitárta a szárnyait, belénk fojtva a szót.

– Ne köszönjétek! – folytatta ugyanolyan higgadt hangon, bár így is éreztem belőle a feszültséget. – Mutassátok meg, hogy érdemesek vagytok a bizalmamra! Holnap kora reggel megkapjátok a feladatotokat. Őrség, kísérjétek ki őket! Thread, te még maradj! Beszédem van veled.

Lesunyt fejjel, a szemem sarkából figyeltem, míg az aranypáncélos katonák kiterelik a teremből a barátaimat. Nem sok elképzelésem volt, Celestia miféle fejmosásban akar még így külön részesíteni, de ilyen mérgesnek még sosem láttam, ami sok jót nem ígért.

– Gyere közelebb! – szólt a Hercegnő, mikor az utolsó póni is elhagyta a helyiséget, s a kapu újra bezárult.

Lassan odalépdeltem a trónszék elé, továbbra is kerülve Celestia pillantását, hogy látsszon rajtam, mennyire bánom bűneinket.

– Még közelebb.

Eleget tettem a kérésének, habár kissé már zavarba ejtő volt ilyen közel lenni hozzá. Ha fölemeltem volna a lábamat, akár meg is érinthettem volna. Ő viszont még az egészen kis távolság ellenére is úgy felém hajolt ültében, hogy a sörénye gyakorlatilag már a fejemmel volt egy vonalban.

– Nézd, Thread… – váltott hirtelen stílust, s immár sokkal inkább szomorkásnak, semmint számon kérőnek tűnt a hangja. – Te is pontosan tudod, mennyivel jobban kedvelem, ha valaki a saját útjait járja, de ez nem az a helyzet.

– Tudom, Hercegnőm, és sajnálom – motyogtam az orrom alá. – Ígérem, soha többet nem fordul elő…

– Más esetben ezzel meg is elégednék, ám szeretném, ha értenéd is, miért kérem ezt tőled. – Ahogy fölemeltem a fejem, Celestia mélyen belenézett a szemembe. – Nem pusztán arról van szó, hogy olyasmit csináltatok, ami egyszerű, józan ésszel mérlegelve is őrültség. Vigyázz jobban magadra, és vigyázz a barátnődre is! Igen előnytelen lenne, ha mindenfelé elmászkálnátok, mert ha nem látlak titeket, a biztonságotokat sem tudom garantálni…

– Hogy érted ezt? – kérdeztem kissé meghökkenve.

– Nyugodtan élvezzétek az életet, de maradjatok Canterlotban! – mosolyodott el a Hercegnő. – És töltsetek minél több időt együtt! – tette hozzá vidáman hunyorogva. – Csupán ennyit kérek. Megoldható?

– Természetesen! – pislogtam zavartan.

– Helyes! – Celestia kissé eltávolodott tőlem, kihúzta a hátát, és összecsukta a szárnyait. – A munka miatt pedig ne aggódjatok; nem fogok olyasmit kiróni rátok, ami túl nehéz, vagy megalázó! Elvégre mégiscsak a tanítványom vagy…

– Igen, néha kicsit úgy is érzem, kivételezel velem – csúszott ki a számon.

– Ha tudsz rá jobb pónit, csak szólj! – vonta föl kihívóan a szemöldökét Celestia.

– Nem panaszképpen mondtam! – visszakoztam azonnal. – Csak… inkább felejtsük el, jó?

A Hercegnő mintha egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott volna, aztán megcsóválta a fejét.

– Ennyi izgalom elég volt mára – jelentette ki az ajtó felé lendítve a lábát. – Pihend ki magad, aztán majd a legközelebbi óránk alkalmával beszélünk.

Zavartan hátráltam pár lépést, enyhén lehajtott fejjel – a helyzetemet tekintve nem akartam túlfeszíteni a húrt, szóval inkább visszavettem párat a korábban kiiktatott udvariassági formulákból –, majd mélyen meghajoltam, s hátat fordítottam mentoromnak.

Elég különösnek találtam a szavait. Végig azokon is gondolkoztam, míg hazafelé sétáltam pár palotaőr kíséretében. Jobban örültem volna, ha a barátaim, vagy akár csak Ambrosia megvár, de feltehetőleg nem hagytak nekik választási lehetőséget. Példának okáért én magam is megpróbáltam út közben a barátnőm tornya felé kanyarodni, de egy lándzsa rúdja diszkréten visszaterelt az eredeti irányba. Viszont legalább nem szóltak hozzám akkor sem, s bár a komfortérzetemnek nem tett jót, hogy páran megbámultak a kíséretem miatt, az őrök viszonylag békén hagytak, így nyugodtan merenghettem, mi járhatott a Hercegnő fejében.

Esélytelen vállalkozás volt rájönnöm, mint mindig. Azt már megtanulhattam, milyen minimális spektrumát tapasztalhattam meg én Celestia… mondhatni egész lényének. A legtöbbek számára ő volt a megtestesült állandóság, Equestria szíve, az örök ragyogás. A puszta jelenléte sugárzott egyfajta magabiztosságot. Mintha ő maga lett volna a Nap, amit képes is volt az akaratával irányítani. Bármikor fölnéztünk az égre, láttuk, hogy ott van. Este pedig tudtuk, hogy hamarosan eljön a reggel, és újra velünk lesz.

De azzal már nem sokan foglalkoztak, mit csinál a Nap, ha elbújik a felhők mögé, vagy lebukik a horizonton.

Én se nagyon láthattam bele Celestia háttértevékenységeibe, hiába hagyta szinte mindig, hogy mellette legyek, ha épp a saját ügyeit intézte. Sosem próbált meg lerázni, ha a magánóránk után kedvem volt vele maradni. Igaz, ez sokszor azzal járt együtt, hogy ügethettem utána, akármerre ment, vagy ha a trónteremben akadt dolga, csendben álldogálhattam az oldalán. Ellenben az ritkaságszámba ment, hogy fejben sikerült összeraknom, kivel beszélgetett egy-egy alkalommal, vagy épp miről. Rákérdezni pedig sokszor vagy nem volt lehetőségem, vagy egyszerűen udvariatlanságnak éreztem volna. Ha pedig mégis megtettem, Celestia előszeretettel felelt rébuszokban. Azok voltak a „kedvenceim”, mikor épp ő maga is mással volt elfoglalva, aztán egyszer csak valahonnan előbukkant egy páncélos vagy öltönyös póni, s mindenkit figyelmen kívül hagyva egyenesen odalépett hozzá, és a fülébe súgott valamit. Ő meg többnyire csak egy leheletnyi bólintással nyugtázta a bizalmas információt, vagy tökéletesen semmitmondó módon, félhangosan válaszolt valamit rájuk, mint például „Három elég lesz.”, vagy „Próbálkozzatok más irányból!”. Képtelenség volt kiigazodni rajta…

Attól a kellemetlen érzéstől viszont nem tudtam szabadulni, hogy Celestia aggódik értem. Adtam rá okot, ez tény, viszont a képességeimmel ha valaki, hát ő tisztában volt, szóval nem értettem, mitől tart. És miért akarja, hogy szem előtt legyek… Biztos jó oka volt ilyesmit kérni, főleg, mivel meggyőződésem, pontosan tisztában volt vele, hogy pillanatnyilag legszívesebben még előle is elbújtam volna. Csak részben az éjszakai incidens miatt, sokkal inkább azért, mert Ambrosiával szerettem volna kettesben maradni.

Igaz is, említette őt is… Talán neki lenne köze az egészhez? A Hercegnő legalábbis nagy vonalakban – bár veszélyes volt alábecsülni a jólértesültségét – tisztában lehetett azzal, mi volt, és mi van közöttünk. Neki pedig nyilván arról is tudnia kellett, mi lenne, ha a kapcsolatunkról szóló pletykák esetleg eljutnának Ambrosia apjának fülébe. Semmi jó, az biztos. Márpedig a Gálán láthattak minket többen is, és mi zárná ki, hogy némelyeknek legyenek saddle-arabiai összeköttetéseik…?

De ha így is van, Celestiának biztosan tudnia kellett róla. Ő viszont, úgy tűnt, támogat minket. Csak annyit kért, legyünk óvatosak. Talán csak elővigyázatosságból hívta fel erre a figyelmemet? Szeretne engem éberségre tanítani, hogy ne kelljen állandóan a patámat fognia? Biztos van így is épp elég dolga; amúgy sem ártana, ha nem kolonc lennék a nyakán a hülyeségeimmel, hanem inkább én vigyáznék másokra. Elvégre ez is lehetett az egyik célja, amikor a tanítványává fogadott, hogy erre rájöjjek…

Persze én meg már megint túl sokat spekuláltam, ami mondjuk olyan szempontból jó hírnek számított, hogy kezdtem kijózanodni. Éreztem is, hogy egyre fáradtabb és bágyadtabb is lettem – noha a fejem belül szinte zsongott –, a félelemérzetem viszont valahogy nem tért még vissza. Ezen pedig az se változtatott, mikor odaértünk a házunk elé, így hát áldottam a szerencsémet, amiért a szüleim már dolgoztak, és lemaradtak a látványos bevonulásomról. Az ajtóból visszafordulva még udvariasan megköszöntem az őröknek, hogy elkísértek, s integettem nekik, míg el nem tűntek az utca sarkán. Utána a biztonság kedvéért még vártam egy jó bő negyedórát, ami alatt össze is készítettem magamnak pár napra való tiszta ruhát, fogkefét meg törölközőt, kinéztem az ablakon, aztán a megpakolt nyeregtáskámmal a hátamon egyenesen Ambrosia tornya felé indultam. Út közben mondjuk rájöttem, hogy pizsamát elfelejtettem csomagolni, de végül egy vállrándítással elintéztem. Szerelmesek közt mennyit számít? Ambrosia tán még örülni is fog…

* * *

A munka végül nem bizonyult annyira vészesnek, mint amilyenre számítottunk. Celestia Hercegnő tényleg nagyon rendes volt velünk. Még csak annak sem vette el a lehetőségét, hogy együtt töltsük le a büntetést. Először egy légikikötőben kellett segítenünk pakolni az árut napi nyolc órában, viszont használhattunk hozzá varázslatot, ami nagyban megkönnyítette az egész folyamatot, és a felügyeletünkre kirendelt őrök sem figyeltek minket folyamatosan árgus szemekkel. Utána valami nagy üzemi konyhára osztottak be minket zöldségeket pucolni és mosogatni.

Sok említésre méltó nem is történt az alatt a pár nap alatt, leszámítva, amikor Stellának volt munka közben egy elég fura balesete. Alaposan ránk is hozta a frászt, mivel fogalmunk sem volt, mi lehet a baja. Végig teljesen olyan volt, mint szokott lenni, aztán egyszer csak Lotus kiabálásra kaptuk fel a fejünket. Persze azonnal ott is teremtünk mind körülötte, de elsőre el se tudtuk dönteni, mégis mit kéne tennünk egy ilyen helyzetben. Illetve amikor Wish meglátta a kancát borító vért, enyhén öklendezve elvágtatott segítségért…

Stella ott ült a padlón a semmibe bámulva; a lábán friss vágások éktelenkedtek. Lotus gyengéden rázogatta, hátha magához tudja téríteni, ám nem úgy tűnt, mintha sikerülne neki. Pár lépésnyire ott is volt az eszköz, ami feltehetően a sérüléseket okozta: egy szép darab konyhakés, aminek az éléről még most is csepegett a vöröses folyadék.

– Mi történt? – kérdeztem rémülten.

– Fogalmam sincs! – zihálta Lotus. – Valaki el tudja állítani?

Gyógyító varázslatok tekintetében egyikünk sem remekelt, márpedig a kanca alatt egyre csak duzzadó vértócsa igencsak indokolta volna az azonnali ellátást. Mivel azonban a segítség még sehol sem járt, Jasper jobb híján a semmiből előhúzott a szarva segítségével némi steril kötözőszert, és Ambrosiával együtt megpróbálták legalább lefedni a sebeket.

– Miért nem vérzek? – kérdezte még magához képest is színtelen hangon Stella.

– Miről beszélsz, Édesem? – próbálta elkeseredetten maga felé fordítani a kanca fejét Lotus., de ő meg mintha keresztülnézett volna rajta. – Ne mozogj, mindjárt segítünk!

– Te vágtad meg magad, Stella? – csóválta a fejét Jasper.

– Biztos csak véletlenül… – motyogta erőtlenül Cavern. Láthatóan őt is megviselte a vér látványa.

– Ez legalább négy seb volt… – mondta rá Jasper. – Ilyen baleset a világon nincs.

– Nem vérzek… – állapította meg újra, egyre homályosabb szemekkel a lány.

– Ne beszélj, kérlek! – nyöszörögte halkan Lotus. – Hamarosan itt a segítség! Tarts ki, kérlek!

– Direkt vágta meg saját magát? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. – Senki más nem volt a közelben.

– Miért tett volna olyat? – csattant fel számon kérően Lotus.

– Ezúttal milyen szart adtál neki, haver? – szólt közbe keményen Scorch.

Lotus pupillái hirtelen összeszűkültek, az arca elsápadt, s némán tátogva csóválta a fejét.

– Semmit! – nyögte végül, mikor megtalálta a hangját. – Esküszöm semmit! Nem vagyok hülye! Sose tudnék ártani neki!

– Rosszul vagy, Kedves? – kérdezte halkan Stella, végre a csődöre felé nézve. – Olyan zöld az arcod…

Vetettem én is egy pillantást Lotusra, de legfeljebb halványkéknek lehetett mondani a fejét, mióta kiszaladt belőle a vér.

– Stella, kérlek! – szorította magához a fiú a kancát.

– Ölelj meg, Lotus! – motyogta fönnakadt szemekkel a lány.

– Azt csinálom… – suttogta Lotus.

– Elvonási tünetek? – tippelgetett tovább Scorch.

– Fogd már be, te idióta! – Jasper még ki is rúgott a vörös csődör felé, hogy nyomatékot adjon a szavainak, de ő persze időben el tudott hajolni.

– Hol a sérült? – kiabált messziről valaki.

– Itt! – feleltem ugyanolyan hangosan.

Pár másodpercen belül meg is érkezett a hang forrása egy tagbaszakadt, mentősnek tűnő póni formájában.

– Engedjetek oda! – reccsent ránk, mi pedig azonnal félre is húzódtunk. A csődör fölhúzta Stella szemhéját, finoman megpofozgatta az arcát, vetett egy pillantást a sérült lábára is, aztán minden további nélkül a hátára kanyarította.

– Kórházba kell vinnünk… – motyogta bizonytalanul Lotus. – Ugye nem lesz baja, uram?

– Nem tűnik úgy, mintha túl sok vért vesztett volna, de azért sietünk – felelte már kifelé ügetve a csődör.

* * *

Másnap reggelre már volt hír a kancáról. Lotus mondta, mielőtt még belekezdhettünk volna az aznapi munkába, hogy végig vele volt, és már sokkal jobban érzi magát. A sebeit összevarrták, de a biztonság kedvéért pár napig még megfigyelés alatt tartják. Lotusnak, mint a „hozzátartozójának” megengedték, hogy bemenjen hozzá a műszak után, minket viszont arra kértek, ha csak lehet, hagyjuk pihenni a lányt. Így aztán mi nem is látogattuk Stellát, s beértük annyival, amit a csődöre mesélt róla minden egyes nap. Ő pedig mindig megnyugtatott minket, hogy már kutya baja, s hamarosan ki is engedik.

Mielőtt azonban még Stellát viszontláthattuk volna, történt egy másik furcsa eset is. Akkor már a konyhai munkákról áttértünk az Akadémia néhány ritkábban használt termének és szertárának a kitakarítására, de szerencsére továbbra is együtt maradhattunk. Egyik reggel azonban, még amikor csak gyülekeztünk a kijelölt iskolai épület előtt, Wish napszemüvegben érkezett. Egy darabig csak piszkálódtunk, hogy mennyire nem illik hozzá, mikor viszont Scorch hülyeségből lekapta róla egy gyors varázslattal, hogy ő is felpróbálhassa, megláthattuk a bal szeme körüli csúnya monoklit. Pislogni is alig tudott tőle, ám mikor rákérdeztünk, hogyan sikerült szereznie, csupán fájdalmas arccal kacarászott.

– De komolyan, mi történt? – próbálkoztam többedjére is. – Bántott valaki?

– A fenéket! – hunyorgott vigyorogva a lány. – Csak bénáztam megint. Nem tesz jót ez a meleg…

– Hogy tudtad pont a szemedet megütni? – kérdezte Jasper, gyengéden félresimítva Wish sörényét, hogy alaposabban is megnézhesse.

– Megnéztem jó közelről az asztal sarkát – legyintett a lány, a másik szemét is lehunyva a fiú érintésére. – Van egy szőnyegünk, aminek mindig fölgyűrődik az egyik sarka. Évek óta mindig át tudtam rajta lépni. Na, most nem…

– Borogatod legalább? – szólt közbe Lotus.

– Persze, de hát nem jöhettem el egy zacskó mirelit borsóval a fejemhez kötözve… – kacarászott Wish.

– Szegénykém! – sajnálkozott Jasper, tovább borzolgatva a lány sörényét. – Van valami a levegőben, hogy mindenki most betegszik le?

– Hülyeség, semmi bajom nincs! – horkantott Wish, de nem húzódott el a csődörtől. – Tökéletesen jól fogom érezni magamat, ha végre visszaadjátok a napszemüvegem.

Scorch vonakodva ugyan, de teljesítette a kérését, Wish pedig kimért, kecses, jócskán eltúlzott eleganciával kivitelezett mozdulattal takarta el a szemeit. Utána pedig finoman közölte velünk, hogy a továbbiakban nem örülne neki, ha téma lenne a sérülése, mert – mint mondta – nem kell folyamatosan az orra alá dörgölni, hogy körülbelül a kiscsikók szoktak ilyen lehetetlen baleseteket szenvedni. Helyette inkább Cavernt kérdezgette, miért ilyen hallgatag mostanában.

A csődör kapva kapott az alkalmon, hogy elmesélje, Quickie – avagy becsületes nevén Quicksilver Catalyst – újabban megint megtalálta őt, és állandóan nyaggatja, hogy ismét jöjjenek össze. Annyira nagyon nem érdekelt, pontosan hogy is volt az a rövidke kapcsolata a szürke kancával, viszont fél füllel muszáj volt odafigyelnem rá, és közben hálát adtam az égnek, amiért egy bizonyos pegazus barátom nem viselkedett velem szemben ilyen gyerekesen. Most, hogy ilyen jól megvoltunk Ambrosiával, más se kellett volna kevésbé, mint hogy Hacky újra felbukkanjon az életemben.

Viszont a gondolataimat nem is elsősorban ez foglalta le. Ez már a második szokatlan sérülés volt a közelemben rövid időn belül, így hát nem akartam annyiban hagyni. Főleg, mivel Wish-t is érintette. A kanca amúgy is hajlamos volt eltussolni, ha bármi baj érte. Ahhoz pedig nem szoktam hozzá, hogy csak úgy összeveri saját magát, annyit ügyetlenkedne. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki bántotta, csak nem meri megmondani. A szülei pedig már jó régóta gyanúsak voltak nekem, hogy nem stimmel velük valami. Gyakorlatilag még egyetlenegyszer sem találkozhattunk velük, és még csak a házuk közelébe se mehettünk. Persze mivel Wish maga kérte, tiszteletben tartottuk, de akkor is furcsa volt… Márpedig ha kiderül, hogy bármelyikük is patát mert emelni erre a szegény, ártatlan lányra, akkor velem gyűlik meg a bajuk!

Meg is született bennem az elhatározás. Ki fogom deríteni, mi történt vele, akár akarja, akár nem. Most az egyszer titokban követni fogom hazáig, és ebben senki sem akadályozhat meg! Mikor Ambrosiával egy kicsit távolabb kerültünk a többiektől, föl is vezettem neki az ötletemet. Szerencsére nem volt ellene kifogása, viszont a lelkemre kötötte, hogy siessek vissza. Én pedig azonnal bele is egyeztem, miután közölte velem, hogy meglepetéssel fog várni… Egy picit mondjuk zavart is, ahogy belegondoltam, mostanában egyre kevesebbet voltam otthon – mármint a szüleimnél –, az éjszakáimat pedig már gyakorlatilag kivétel nélkül a barátnőmnél töltöttem. Igaz, vita nem volt belőle. Néha még föl-föltámadt bennem az az ösztönös érzés éjszakánként, hogy késő van, és illene hazamennem. Ilyenkor aztán Ambrosiával mindig elindult az alkudozás, hogy még egy órát maradjak, még egy felet, csak egy tíz percet még, aztán valahogy csak úgy eltelt az idő, hogy annyira későn meg inkább udvariatlan lett volna hazamennem. Ilyenkor az „öregek” már úgyis alszanak, mondogattam magamnak, de nyilván a fő visszatartó erő az volt, hogy le kellett volna mondanom a kancámmal való egy ágyban alvás lehetőségéről. Ami azért elismerhetően elég nagy, és meglehetősen fölösleges áldozat lett volna. Apukám meg úgyis megjegyezte egyszer, hogy már felnőtt vagyok, és amúgy sem árt, ha megtanulok külön élni tőlük, még ha anyukám nehezebben fogadta is el a helyzetet.

Igazán hálás lehettem a sorsnak a szüleimért. Néha az idegeimre tudtak menni, de ha a segítségükre volt szükségem, mindig szívesen fogadtak. Ennek ellenére mégse kapaszkodtak belém, s még a nagykorúságom elérése előtt is mindig ügyeltek rá, hogy hagyjanak nekem elég mozgásteret. És éppen ezért el se tudtam képzelni, Wish-nek miféle szülei lehettek…

Azt tudtam, a lányban mindig is megvolt egyfajta félelem a felnőttekkel szemben, amiről feltételezéseim szerint ők tehettek. Soha nem kísérték el sehova, mindent Wish-nek magának kellett intéznie. Valahogy mégsem tűnt úgy, mintha szabadabb lett volna például nálam. Nem mindig, de bizonyos esetekben időre kellett hazaérnie, és ezt szigorúan be is tartotta – vagy betartatták vele. Néha minden ok nélkül szomorúnak tűnt, s olyankor nem is volt hajlandó megosztani velünk a bánatát, ahogy az otthoni dolgokról se beszél soha. Arra viszont emlékeim szerint nem volt példa, hogy bármi nyoma lett volna annak, hogy bántották. Egyszóval úgy éreztem, elérkezett az ideje utánajárnom pár dolognak.

Mikor végeztünk az aznapra kitűzött feladattal, Ambrosiával szokásunkhoz híven elkísértük Jaspert és Wisht a koliig, utána pedig elindultunk a lánnyal vissza a kereszteződéshez, ahol normális esetben különváltak az útjaink. Ott gyorsan el is köszöntünk egymástól, mi viszont Ambrosiával nagyon ráérősen lépdeltünk csak. Sokszor hátrasandítottam Wish felé, és amint úgy ítéltem, már biztonságos távolságba értünk egymástól, hogy ne forduljon vissza megnézni minket még véletlenül sem, behúzódtam a barátnőmmel egy bokor mögé.

– Biztos szükséges ez? – húzta a száját Ambrosia. – Nem tűnt olyan vészesnek…

– Ha nincs semmi gond, legfeljebb hamarabb jövök vissza hozzád – mosolyogtam.

– Hát jó. Csak arra vigyázz, el ne teleportáljon előled!

Ebben mondjuk teljesen igaza volt. Hiába láthattam a lányt a bokor mögül kinézve még most is, igazából egyetlen varázslattal áthúzhatta a számításaimat. Gyorsan váltottam hát egy csókot Ambrosiával, aztán finom porrá omolva Wish után eredtem. Nem járt még messze, és a szél se fújt nagyon, így egész könnyű volt betájolni. Igyekeztem tartani tőle a távolságot, s körülbelül egy emeletnyi magasságban lebegtem fölötte, noha biztos voltam benne, így jóformán képtelenség érzékelni a jelenlétemet. Wish pedig valóban nem nézett se jobbra, se balra – pláne nem fölfelé –, csak haladt előre célirányosan.

Pár utcával később, egy bő negyedóra múltán aztán megállt egy fakerítés előtt. Nem is értettem, mit csinál, mivel nem a kapuhoz ment, csupán átdugta a lábát a lécek között. Ahogy pedig elnéztem a házat, ami a kerítés mögött állt, amúgy is képtelen lettem volna összetársítani a lánnyal, olyannyira hatalmas és hivalkodó volt. Wish azonban nem mozdult, csupán fura, ciccegő hangot adott ki magából – már amennyire meg tudtam ítélni fizikailag is létező fülek nélkül.

Valami közeledett a túloldalról. Éreztem, de sokáig nem láttam. Nem tűnt valami nagynak, viszont egyértelműen nem póni volt.

– Hát szia, Shiver! – gügyögte a lány még jobban nyújtózkodva a kert felé. – Jól viselkedtünk ma? Igen?

A válaszul érkező doromboló hangot már könnyedén be tudtam azonosítani, így annyira már nem is lepődtem meg a sebesen a lány felé ügető kandúron. A hatalmas, fényes szőrű macska megszaglászta, majd meg is nyalogatta Wish patáját, aztán hosszasan hozzádörgölőzött.

– Jók voltunk ma, igen? – beszélt hozzá tovább Wish. – Ilyen egy jó kiscica?

Lentebb engedte a lábát, mire a macska jó hangosan nyávogott egyet, aztán alaposan fölkészülve a manőverre, felugrott rá. A kerítésen keresztül összedugták a fejüket, aztán a cica visszahuppant a földre, s tovább törleszkedett a lányhoz. Egy darabig egész jól el is voltak ezzel, csak én untam nézni őket, de aztán Wish végre búcsút intett az állatnak. Innen pedig már nem volt messze az a ház, aminek a kanca már be is ment az ajtaján.

Még jobban meg is lepődtem az épület kinézetén, mint az előzőn. Azt találtam benne a legkülönösebbnek, hogy teljesen átlagos volt. A kis udvarka előtte szépen rendben volt tartva, a falak egyszínűek és tiszták voltak, az ablakok pedig tágasak és négyszögletesek. Semmi említésre méltó. Semmi olyasmi, amit titkolni kellett volna előttünk.

Megvártam, hogy belépjen az ajtón, s miután becsukta maga után, vártam pár másodpercet, és csak aztán csúsztam be óvatosan a kulcslyukon. Közben pedig már hallhattam is a lány köszönését.

– Sziasztok!

– Szia! – jött a válasz egy kanca hangján, majd kisvártatva egy csődör is csatlakozott hozzá.

Teljesen hétköznapinak tűntek, bár nem fogadták épp kitörő örömmel Wish-t. Mire átpasszíroztam magam a szűk résen, a lány már a nappaliban járt – ami egyébként egy egész picit kisebbnek tűnt, mint a miénk, bár valószínűleg csak a berendezése miatt –, és egy falnak döntött, összegöngyölt szőnyeget nézegetett.

– No! Hát mégis összepakoltad? – kiabált át Wish a másik szobába.

– Majd veszünk másikat – felelt a csődör hangja. – Meg nézd meg az asztalt is, ha már arra jársz!

A lány pár lépésnyit odébb ment, s megállt az emlegetett bútordarab előtt. Pár másodpercig csupán némán nézte, aztán megemelte a lábát, és megérintette a ráhelyezett sarokvédőt. Sóhajtott egy halkat, megcsóválta a fejét, majd fintorogva hátat fordított neki.

– Fölösleges volt ezzel is fáradnotok – kiáltotta el magát újra. – Ha nincs miben megbotlani, nem verem oda még egyszer magam.

Valami fura csalódottság fogott el. Alig egy perce érkeztem, és már meg is kaptam a választ a kérdésemre, ami ráadásul Wish sztoriját látszott alátámasztani. A hely, ahol laktak, tökéletesen átlagos volt, és a szülei is normálisnak tűntek. Mégsem hagyott nyugodni ez az egész ügy. Egyrészt nem akartam azonnal távozni, mint aki jól végezte dolgát, ha már összeszedtem a bátorságom, és a tudtuk nélkül „betörtem” hozzájuk, másrészt ki akartam deríteni, ugyan miért nem jöhettem el ide soha csak úgy simán, ha ennyire minden rendben van velük.

Rá akartam nézni Wish szüleire. Míg a lány átment az átellenes irányban lévő helyiségbe, s halk kattanással magára zárta az ajtaját, én átlebegtem oda, ahol a két pónit sejtettem. Egy teljesen közönséges, földipóni kancát, meg egy világos szőrű unikornis csődört találtam csupán. Wish anyja éppen almát pucolt egy nagy tálba, az apja pedig ceruzával a szájában ült az íróasztalnál, s láthatóan alaposan elmerült a gondolataiban. Olyan átlagosak voltak, amin képtelen voltam túltenni magam. Egy darabig csendesen, mozdulatlanul figyeltem őket, mivel azonban nem csináltak semmi említésre méltót, inkább Wish szobája felé vettem az irányt.

Odabent végre már nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Amilyen szerény lánynak ismertem Wish-t, legalább annyira meglepett, mennyire zsúfolt volt a szobája. Nem volt épp egy kicsi helyiség, viszont elég nagy része nem volt járható a földre pakolt tárgyak miatt. Noha a polcok is szinte kivétel nélkül teli voltak mindenfélével, a kanca láthatóan a szőnyegpadlót is megfelelő helynek találta az oszlopként egymásra rakott könyveinek, vagy az épp használaton kívüli ágyneműinek. Ami még azonnal szemet szúrt nekem, azok a hatalmas plüssállatok voltak, amik a szoba különböző részein heverésztek elszórtan; egy életnagyságú kutyafigura például pont az ágyán kapott helyet.

A lány éppen azzal volt elfoglalva, hogy miután megszabadult a napszemüvegétől, a sérülését vizsgálgassa a sminkasztalának tükrében – ami utóbbinak a puszta meglétét picit furcsálltam is, mivel Wish-nek nem volt szokása kifesteni magát, legfeljebb nagyon minimális mértékben –, így kihasználtam a lehetőséget, és alaposabban is körbenéztem a szobában. Találtam pár oklevelet a falára kiakasztva, amiket az Akadémián szerzett, köztük pedig csüngött még pár fotó az osztályról. Az egyik polcán, ami feltűnően ritkásabb volt az elrendezését tekintve, volt még pár kép, amin csak mi hárman voltunk: ő, Jasper, meg én. Emlékeztem is, hogy az egyiket még külön alá is íratta velünk, de most nem volt kedvem megnézni. Volt pár mágikusnak tűnő ketyeréje is, azokra viszont nem is tudtam már odafigyelni, mivel mire odáig eljutottam, Wish végre elszakadt a tükörtől.

Kíváncsian figyeltem, mit fog ezek után csinálni, ám egy pillanat alatt ledermedtem, ahogy a lány egyetlen könnyed mozdulattal lerántotta magáról a szoknyát, s a szarva segítségével behajította az egyik nyitott szekrényébe. Elég váratlan és zavarba ejtő módon kellett hát rádöbbennem, hogy Wish tényleg nem lát engem… Hirtelenjében nem is tudtam, mit kéne csinálnom. Tudtam, szörnyen illetlen vagyok, amiért nem fújtam azonnal visszavonulót, valami mégis ott tartott. Ha lett volna megfogható, fizikai testem, legalább elfordulhattam volna, így viszont a vizuális ingereket nem is tudtam teljesen kiszorítani az elmémből.

Wish nagyot sóhajtva elterült az ágyán, amitől a blúza felgyűrődött. Van rajta bugyi – állapítottam meg, nem kicsit szégyenkezve a saját gondolatmenetemen, s azon, hogy még mindig ott vagyok, és őt nézem. A lány viszont láthatóan cseppet sem zavartatta magát: könnyedén legyezgetett a farkával, s közben odalebegtetett magához pár mágneses vasgolyót, s halkan hümmögve azokat csattintgatta egymáshoz. Egy-két percig el is szórakoztatta magát ezzel, utána viszont újra sóhajtott egyet, letette a kis játékát, megcsóválta a fejét, és hanyatt fordult, még többet mutatva meg magából.

Ezúttal csak nagyon rövid ideig maradt így, aztán magához húzta a nagydarab plüsskutyáját, a másik patáját pedig lecsúsztatta egész a fehérneműjéig. Bele se mertem gondolni, mégis mi a fenét csinál, egyszerűen teljesen leblokkoltam. Sose hittem volna, hogy egyszer így láthatom pont őt.

A lány patája már a masninál járt, s finoman meg is bökdöste vele a bugyit, de aztán visszahúzta, és nyújtózkodott egy jó nagyot.

– Piros – jelentette ki hangosan.

Fogalmam sem volt hirtelenjében, hogy ezt mire mondta. Meg amúgy is… vajon szokott beszélni magában…?

– Gondoltam, segítek – folytatta tárgyilagosan. – Vagy már nem vagy színvak?

Az a szörnyű gyanúm támadt, hogy Wish hozzám beszél. Elvégre pontosan tudta rólam, hogy diszpergált formában nem látok színeket…

– Úgyis tudom, hogy itt vagy! – jegyezte meg a lány játékosan mosolyogva, bár a tekintetét bizonytalanul járatta körbe a szobában, mintha nem látná, hol bújtam el. – Kismilliószor láttalak már varázslat közben, Thread…

Végig tudta volna, hogy követtem? Akkor miért csinált úgy, mintha nem vett volna észre? És pláne miért vetkőzött le…? Vagy csak blöffölt vajon? De hiszen ahhoz minden egyes nap el kellett volna ezt játszania, hogy működjön…

– Jaj, gyere már elő, nem harapok! – forgatta a szemét, bár továbbra se járt a közelemben sem.

Akárhogy is, ha tovább próbálok rejtőzködni, csak magamból csinálok hülyét. Összeszedtem a bátorságomat, hogy szembenézzek a lánnyal, bár ahogy a testem a padló szintjébe süllyedve visszanyerte az eredeti alakját, meg kellett állapítanom pár felettébb kellemetlen tényt, mint például azt, hogy a szívem olyan erősen vert, hogy szinte a bordáimon éreztem. A szőrömön pedig pár pillanat alatt kiütközött az izzadtság, amit nem elsősorban a nyárias melegnek köszönhettem.

Wish mosolya zavarttá vált, amint meglátott engem, s ösztönös mozdulattal eltakarta magát a plüssállatkával. Mondjuk teljesen fölöslegesen; immár képtelen lettem volna úgy nézni rá. Inkább el is fordítottam a fejem, s a tükörbe pillantva azonnal megállapítottam, milyen gyönyörűen sikerült elpirulnom.

– Szia… – motyogtam az orrom alá.

– Hát, szia… – válaszolt pár másodperc várakozás után. De legalább a hangja nem tűnt számon kérőnek. – Szóval ott tartottunk, hogy piros és csipkés. Nyugodtan nézd meg még egyszer, ha nem hiszed el…

Nyeltem egy nagyot, de nehezen tudtam csak rávenni magamat, hogy újra odaforduljak felé. Ő viszont türelmes volt, így a kíváncsiságom hamarosan fölülkerekedett a zavaromon. Wish még mindig hanyatt feküdt, a játékkutyát a mellső patáival a mellkasához szorítva. A hátsó lábait szorosan összezárta, viszont a blúzát felhúzta, így kínosan tökéletes rálátásom nyílt a csípőjére, és az enyhén áttetsző fehérneműjére. Ha Wish nem az arcomat fürkészte volna, akkor sem bírtam volna annál a pár röpke pillanatnál tovább bámulni. Amint elkaptam onnan a tekintetem, a lány meg is igazította a ruháját, és testhelyzetet váltott, újra eltakarva magát. Az ágy másik végéhez fordult, s immár hason fekve nézett a szemembe.

– Nos, elégedett vagy? – kérdezte magabiztosnak szánt, ám ahhoz túl vékonyka hangon. – Bár megjegyzem, egyszerűbb lett volna megkérdezned, ha már ennyire érdekel. Hogy hordom-e az ajándékotokat! – tette hozzá picit türelmetlenül, valószínűleg az arcomra kiülő értetlenség láttán.

Bevallom, erre gondoltam volna tán utoljára, ha nem mondja. Semmi köze nem volt a látogatásomnak ilyesmihez, na meg amúgy is Jasper ötlete volt az egész; én jóformán meg is feledkeztem a Gála előtti kis kiruccanásunkról. Nem is tudtam mit mondani erre az egész helyzetre.

– Nem is ezért jöttél, mi? – kérdezte némi bizonytalansággal a hangjában Wish, bár még mindig elnézően mosolyogva.

Csupán a fejemet csóváltam válaszképp.

– De azért belopakodtál a szobámba… – vonta föl kissé a szemöldökét a sértetlen szeme fölött. – És meg is vártad, míg levetkőzöm.

– Egyrészt nem számítottam rá, másrészt meg ha tudtad, hogy itt vagyok, minek csináltad? – találtam meg végre a hangomat, bár én sem tűnhettem sokkal magabiztosabbnak a lánynál.

– Egyrészt, mert én, veled ellentétben, itthon vagyok, szóval legfeljebb neked illene zavarba jönnöd – magyarázta Wish a stílusomat parodizálva. – Nem mellesleg utálok a saját szobámban ruhában mászkálni, szóval ezeket is csak azért hagytam magamon, mert itt vagy. Másrészt meg úgy gondoltam, addig úgysem hagysz békén, amíg a saját szemeddel nem láttad, azt pedig úgysem akadályozhattam volna meg, ha nagyon akarod.

– Ilyen erőszakosnak ismersz? – kérdeztem.

– Nem – kacagta el magát. – De arra azért kíváncsi lettem volna, meddig követsz még, ha nem szólok rád. Mellesleg a barátnőd tudja, hogy más kancákhoz járkálsz?

– Természetesen megbeszéltük – váltottam komolyabb hangra. – Aggódtam érted. Nem akartam, hogy Stella után te is a kórházban köss ki.

– És mit akartál, nagyfiú? – vigyorgott velem ellentétben egyre felszabadultabban Wish. – Nem lehetsz állandóan ott mellettem, hogy elkapj, ha megbotlok!

– Nehéz volt elhinni, hogy tényleg az történt, amit meséltél… – jegyeztem meg.

– És még most se hiszel nekem, igaz? – csóválta a fejét mosolyogva. – Pedig balesetek néha vannak. Szerintem az időjárástól vagyok ilyen zizi. Melegfront, vagy mi a fene, még ebben a hőségben pluszba. Te nem érzed magadon, hogy fáradékonyabb lettél a napokban?

– Őszintén szólva nem – feleltem. – Úgy látszik, én nem vagyok olyan érzékeny az ilyesmikre.

– Hát, az meglehet… – bólogatott merengve Wish.

Egy darabig egyikünk se szólalt meg. Wish révetegen piszkálta a patájával az ágya szélét, én pedig lopva vetettem pár pillantást a farára, amiből hátulról nem sokat takart az alsónemű, főleg így, hogy a lány a farkát is kicsit félredobta. Nem is tudtam, pontosan miért néztem oda. Volt párom, és tökéletesen elégedett is voltam a kapcsolatommal, ráadásul Wish a barátom volt. Bár mindig is helyesnek tartottam, most sem ébresztett bennem semmiféle vágyat, vagy piszkos gondolatokat, valahogy mégis csábított a kínálkozó lehetőség, hogy egy-egy pillanatra elkalandozzon rajta a tekintetem. A legegyszerűbb magyarázat persze biztos annyi volt, hogy csődör vagyok, azért nem tudom megállni… azt sem mondhatom, hogy minden igyekezetem ellenére, hiszen inkább azon próbáltam ügyeskedni, hogy a lány ne vegye észre, ha néha kicsit meglesem. Talán csak Wish-t ismerve ki akartam használni a lehetőséget, hogy kivételesen egyáltalán nem gubózódott be előttem.

– Felöltözzek? – kérdezte, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. Vagy lehet, mégse voltam olyan ügyes, mint azt gondoltam magamról.

– Ne, nem kell! – vágtam rá tán kicsit túl gyorsan is. – Nem zavar, ha így vagy…

Lehunyta a szemét, és sóhajtott egy nagyot.

– Ez most… jól esett… – mondta halkan.

Engem is valami kellemes érzés járt át, amiért ezt hallhattam tőle, egyszersmind kicsit meg is riadtam. Nem akartam, hogy akár egy pillanatig is azt higgye, a barátságon kívül bármi mást is érzek iránta. Amúgy is egyértelműnek kellett lennie, elvégre nekem ott volt Ambrosia, de ettől, hogy Wish ilyen meglepően viselkedett, megint elbizonytalanodtam. Csak nehogy belekeveredjünk valami csúnya félreértésbe…

– Figyelj, igazán nem állt szándékomban leskelődni utánad! – szólaltam meg kisvártatva. – Szóval megígérem, nem fordul elő többször.

Wish résnyire szűkített szemmel vizslatott egy darabig, aztán ravaszkás mosolyra húzta a száját.

– Mindig olyan körülményes vagy, barátom – állapította meg végül. – Nem kell magyarázkodnod; ismerlek már ennyire. Örülök, ha nem vagyok számodra közömbös, mint kanca, de ez nyilván nem jelent semmi többet. Nem sokan néztek még rám úgy, mint te ma, úgyhogy köszönöm ezt a kis élményt. – Vidáman elkacagta magát. – El tudom rakni a megfelelő helyre, és kettőnk között marad. Attól pedig ne félj, hogy bármi többet szeretnék tőled! Akkor sem próbálkoznék, ha nem lenne senkid.

– Megkérdezhetem… Jasper miatt?

– Ráfoghatjuk, bár ez picit bonyolultabb – somolygott titokzatosan.

– Pillanatnyilag nagyon ráérek – mondtam óvatosan. – Már ha nem zavarok…

– Te sosem zavarsz! – kacsintott. – De nem tetszik nekem, hogy ilyen feszes vagy. Ülj már le ide mellém! Csak vigyázz a Mumusra!

Magyarázatképp a varázslatával megemelte a plüsskutyát, és elfektette a kinyújtott hátsó lábain. Picit tétováztam, aztán fölmásztam mellé az ágyra, bár inkább nem ültem, hanem rögtön az oldalamra dőltem, s a patámba támasztottam az állam, hogy fenntarthassuk a szemkontaktust. Ő is odafordult felém, lényegében a tükörképében elhelyezkedve a testhelyzetemnek. És bármennyire igyekeztem, képtelen voltam megállni, hogy míg rendezkedik, ne pillantsak a csípője felé. Persze megint volt akkora szerencsém, hogy elcsípje a pillanatnyi elkalandozásom, s kissé elpirulva ugyan, de jót derüljön rajta.

– Vicces, de álmomban sem… – kezdte, de aztán még jobban elvörösödve picit megrázta a fejét. – Mindegy…

Kérdőn néztem rá, de erre csak tovább mosolyogva lecsapta a füleit, és kicsit elfordult. Nem akartam még jobban zavarba hozni, inkább segítettem neki elterelni a szót, hiába lettem volna rettentően kíváncsi, mit akart mondani.

– Szóval ő a kutyusod? – kérdeztem a hátsó lábai felé bökve.

– Aha! Nyugodtan megsimogathatod, csak az orrát ne piszkáld, mert azt nem szereti!

Vicces volt, ahogy élőlényként beszélt a plüssről. Ki is nyújtottam a patám, hogy elérjem, bár egy pillanatra elakadtam a mozdulatban, mikor rájöttem, hogy a játékállat egész testében a lányon feküdt, szóval ezt akár közvetetten úgy is lehetett volna értelmezni, mintha őt simogatnám. Inkább csak egészen felületesen borzolgattam hát meg a játék szőrét.

– Kedvel téged – állapította meg Wish. – Jasperre először morgott, de már őt is megszerette.

Elképzeltem, ahogy a lány odanyújtja a csődörnek a plüsskutyát, Jasper megpróbálja megsimogatni, de aztán hirtelen visszahőköl, ahogy a játék váratlanul rámordul.

– Várjunk csak! – raktam össze fejben, mit is jelent valójában, amit a lány mondott. – Jasper járt már nálatok?

– Csak egyszer-kétszer – sunyta le kissé a fülét Wish.

Úgy éreztem, mintha teljesen átvertek volna, és ez valószínűleg meg is látszott rajtam, mivel a lány bűnbánóan lesütötte a fejét.

– Valamiből kimaradtam? – kérdeztem semlegesnek szánt hangon.

– Bocsánat… – motyogta maga elé. – Szólhattam volna, hogy már te is meglátogathatsz néha…

– Miért, mi változott? – csodálkoztam.

– Felnőttünk – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

– És a szüleid jobban szeretik, ha felnőtt csődörökkel zárkózol a szobádba?

– Á, egyáltalán nem érdekli őket, mit csinálok – legyintett. – Mármint amíg nem zavarom őket.

– Hogy érted ezt?

– Pont úgy, ahogy mondom.

A jókedve mintha elszállt volna, egész kifejezéstelen arccal bámult maga elé. A szarva halványan felizzott, a plüsskutyája pedig lassan megemelkedett, aztán ráhuppant a hátára; az orra majdnem a lány füléig nyúlt.

– Ejnye, Mumus, nem szabad! – kacagott, s megrázta magát, hogy az állat lejjebb csússzon rajta.

– Aranyos vagy – csúszott ki a számon. – Ritkán látni téged ilyen vidámnak.

– Örülök, hogy jöttél – felelt újra a szemembe nézve. – Még ha félreértettem is a szándékaidat.

– Wish… – simítottam végig zavartan magam előtt a lepedőt. – Lehetek kicsit indiszkrét?

– Szolgáld ki magad!

– Ti most együtt vagytok Jasperrel?

– Őszintén? – kérdezett vissza, megtoldva egy hosszú sóhajjal. – Nem. De szeretném, és úgy érzem, ő is. Csak hát… nyilván nem kezdeményezhetek én…

– Szóljak neki? – vetettem föl óvatosan.

– Szentséges Celestia, nehogy eláruld neki! – sápadt el hirtelen a lány. – Megígértem, hogy én se mondok senkinek semmit arról, hogy itt voltál! Ne csináld ezt velem, kérlek!

– Jól van, én csak segíteni akartam, na! – visszakoztam azonnal. – De igazad van, ez csak a kettőtök ügye.

– Kösz, Thread! – Megveregette a vállamat, aztán fújt egy nagyot. – Amúgy… te hogy látod? Szerinted tetszem neki egy kicsit?

– Nekem úgy tűnt, elég sokat legyeskedik körülötted – feleltem megfontoltan. – Te meg nagyon hagyod magad…

– Hát… ha rajtam múlna… Jaj, ne nézz már rám így, könyörgök! – Wish szégyellősen pislogott rám. – Hallod?

Nem tudom, pontosan hogy nézhettem rá, de a lány fölkelt, és megfordult, majd újra hasra vágódott, s a fejével bebújt a párnája alá. A figyelmemet persze nem kerülte el, hogy ezzel a manőverrel a hátsó felét már megint fedetlenül hagyta. Némi mérlegelés után kis is használtam a helyzetet, és nagyon finoman megrángattam a farka tövébe kötött masnit.

– Jó, megjegyeztem… – motyogta a mélyből, de csupán egy picit emelte meg a farkát a piszkálódásomra. – Még akkor is hülyeség lenne pont veled megbeszélnem, ha lány lennél, elvégre közös barátról van szó.

Vetettem még egy kósza pillantást a lány farára, de hogy véletlenül se tűnjön fel neki, inkább én is az ágy másik vége felé fordultam, hogy egy vonalba legyen a fejünk.

– Mondanám, hogy ne csináljunk belőle ügyet, bár lehet, mégis igazad van – mondtam merengve. – Már csak azért is, hogy ne beszéljük ki a háta mögött. Meg kicsit kínos is lenne pont róla bármi ilyesmit hallani…

Wish kihúzta a fejét a párna alól, s huncutul a szemembe nézett.

– Hát… – kezdte, de aztán a füleit hegyezve az ajtó felé fordult.

Odakint valaki motoszkált, aminek köszönhetően egy pillanat alatt ki is vert a veríték. El nem tudtam képzelni, mi történne, ha Wish szülei „rajtakapnának” a lányukkal. Főleg, hogy nem csak hívatlanul, de teljesen titokban is tartózkodtam a házukban.

– Te Wish! – suttogtam. – Mi van, ha ránk nyitnak?

– Nos, kedves barátom, az bizony történelmi pillanat lenne! – felelt vidáman, normális beszédhangon. – Nyugi, mindig van hangszigetelő varázslat a szobámon! Meg be is szoktam zárkózni. Na, nem mintha amúgy bejönnének…

– Érdekes…

– Viszont ha már ilyesmi témák fölmerültek, kérdezhetek én is valamit? – kérdezte ismét szégyellősen lecsapott fülekkel. – Ti hogy szoktatok… tudod… védekezni?

– Sehogy – feleltem.

Hatalmasra nyitotta az ép szemét, úgy bámult rám.

– Nagyon remélem, hogy csak hülyéskedsz! – mondta tőle szokatlanul erélyesen.

– Jó, elárulom, ha már ennyire érdekel, hogy még nem indokolt – magyarázkodtam kelletlenül. – Olyasmi még nem történt köztünk.

Wish, ha lehet, még az előbbinél is jobban meglepődött.

– Hát, ezt nem hittem volna! – csóválta döbbenten a fejét. – Teljesen abban voltam, ti már réges-rég… Komolyan van olyan csődör, aki képes ennyit várni egy lányra? Hát minden elismerésem a tiéd!

Félszegen, nem túl őszinte mosollyal bólogattam, s közben a Gála estéjére, meg Hackyre gondoltam. Úgy éreztem, Wish sokkal többre tart engem, mint azt megérdemelném.

– Ne félj, majd eljön annak is az ideje! – veregette meg együtt érzően a vállam, félreértve a reakciómat. – De erre tényleg figyeljetek oda, nehogy gond legyen belőle! Azt megkérdezhetem, hogyan tervezitek?

– Nem került még szóba… – ingattam a fejem.

– Stella bogyókat szed, azt tudom – folytatta, mélyen a szemembe nézve. – Pár éve használják már, és úgy néz ki, bevált. De ha nem csípitek az ilyesmit, tudok egy nagyon jó varázslatot.

– Honnan tudod, hogy jó, próbáltad már? – próbáltam csipkelődni, de nem úgy reagált, ahogy számítottam rá.

– Sokat gyakoroltam, de nem kellett még használnom. Apukám tanította, még mikor az általánosba jártam. Azóta meg utánaolvastam, és jók a tapasztalatok.

– Olyan korán már ilyesmik foglalkoztattak? – csodálkoztam.

– Nem lehet elég korán felkészülni – mondta nagy komolyan. – Nem akarok véletlenül vemhes maradni…

– Kicsit túlzottan görcsölsz ezen, nem gondolod? Ezért nyitsz ilyen nehezen csődörök felé?

– Hát… nem akarok úgy járni, mint a szüleim – húzta keserű mosolyra a száját.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem, mikor kicsit megemésztettem a szavait.

– Láttad már őket? – kérdezett vissza változatlan arckifejezéssel. – Nagyon szeretnek kettesben, nyugiban lenni. Gondolhatod, a hátuk közepére se kellett egy kiscsikó…

– Szóval… téged nem akartak? – próbáltam összerakni a képet.

– Nagyon nem! – kacarászott. – Igazból az a legmeglepőbb az egészben, hogy mégis itt vagyok. Tudod, egy csikó mindent megváltoztat. Ők pedig nem akartak változást, de ha már ilyen szerencsétlenség érte is őket, megszabadulni nem lett volna szívük tőlem. Hálás lehetek, amiért megtartottak…

Alig hittem el amit mond. Tényleg léteznek ilyen pónik? Hogy lehetett így, ezzel a tudattal élni? Vagy hogyan jött rá egyáltalán? Annyi kérdés járt a fejemben, nem is tudtam, hol kezdhetném. Vagy jól teszem-e, hogy pusztán a saját kíváncsiságom kielégítésére kutakodok a lány múltjában, ilyen fájdalmas emlékeket fölidéztetve vele… Elvégre, ha alaposan átgondolom, ez egyben azt is jelentené, hogy a saját szülei nem is szeretik őt?

– Azt hiszem, elég régóta halogatom, hogy elmondjam bárkinek is – folytatta végül magától. – Igaz, nem is voltam benne biztos, hogy érdekel valakit egyáltalán. De ha más nem, ti ketten Jasperrel megérdemlitek, hogy elmeséljem. Persze csak ha akarjátok.

– Én kíváncsi lennék, csak… nem akarok vájkálni…

– Ugyan, semmiség! – legyintett derűsen. – Pár év alatt ehhez is hozzá lehetett szokni. Ha nem vagyok nekik útban, szinte észre se venni. Tudod, eleve nem túl szerencsés, ha olyanoknak születik csikója, akik utálják a gyerekeket. Amit egyébként meg is értek; elég idegesítőek tudnak lenni. Állandóan pofáznak, meg követnek mindenhova, hogy foglalkozz végre velük. Etetni kell őket, meg venni nekik dolgokat, és mindent neked kell intézned helyettük, mert maguktól semmit nem bírnak csinálni. Ha meg valami nem tetszik nekik, akkor meg nyafognak, meg hisztiznek. És most képzelj el egy olyan helyzetet, hogy az életed szerelmével összeházasodsz, aztán meg odapofátlankodik közétek egy újabb kis lakó, és mindent megtesz, hogy ne élvezhessétek egymás társaságát! Ki vágyik erre, mondd csak?

– Erre még sosem gondoltam…

– Persze, mert a te szüleid imádnak téged! – vigyorgott. – Meg nem kapnak idegbajt a kicsiktől. Ne vedd magadra, de hozzám képest te nagyon elkényeztetett kölyök voltál. Én már régóta magam intézek mindent, amit csak tudok. Amint képes voltam rá, nekem kellett megvenni a ruháimat is. Külön nekem főztek szerinted valaha bármit is? Baj az, ha én utálom, amit épp lehet enni? Vagy csináltam magamnak mást, vagy így jártam. Ez volt az egyezség. Nem szólnak bele a dolgaimba, ha szépen akarok fogalmazni. Az igazság persze az, nem akarnak foglalkozni velem. Soha nem is akartak.

– Szörnyű… – jegyeztem meg sajnálkozva. – Őszintén szólva én azt hittem, csak nagyon szigorúan fognak téged. Vagy hogy spórolnotok kell, és azért vagy sokszor ilyen kötött.

– Ó, pénzünk az van, ne félj! – legyintett. – Kapok is belőle annyit… amennyit. Ezt a szobát én rendeztem be lényegében. Jó, leszámítva az ágyat, meg pár bútort. De gondolod, hogy én valaha bármit is kaptam tőlük pénzen kívül?

Annyira könnyedén mondta, pedig meg voltam róla győződve, hogy igenis fájt neki. Ha most nem is, hát régebben.

– Nagyon otthonosan rendezted be! – próbáltam dicsérni. – Kellemes itt lenni.

– Kösz. – Mosolyogva körbenézett. – A szekrényeket is én hoztam ám!

– Senki sem segített?

– Anyámék nem szeretik, ha idegenek járkálnak a házunkban – csóválta a fejét a lány. – Pláne, ha azok csikók. Azokkal csak a baj van.

– Hát, mit ne mondjak, nehéz lehetett neked! – húztam el a szám együtt érzően.

– Nem is állítanám, hogy könnyű – somolygott. – De nem is olyan vészes. Azért bármennyire is nem tetszett nekik, csak fölneveltek, és valami póniféleség lett belőlem, nem? Összességében, azt hiszem, boldog lehetek. Sokkal-sokkal rosszabbul is járhattam volna. Például sohasem bántottak! Egyszer-kétszer megkaptam, hogy mennyivel jobb lenne az életük nélkülem, de ennyi.

– Szegénykém! Ha tudtam volna…

– Akkor sem tudtál volna mit tenni. Most se tudsz. De nem is kell. Igazából hálás vagyok nekik, meg a véletlennek, hogy egyáltalán létezek…

Ő maga cseppet sem tűnt szomorúnak, nekem viszont szörnyű érzés volt megtudni, miket kellett átélnie. Pont neki, aki egy ilyen ártatlan, jóindulatú teremtés volt… A legjobb barátomnak ilyen szörnyű csikókora volt, és én még csak rá se kérdeztem soha. Pedig ha tudom, biztos sokkal megértőbben viszonyulok hozzá. És a többieknek is szóltam volna, hogy ne piszkálják annyit mindenféle hülyeséggel.

– Jaj, ne vágj már ilyen keserves képet! – veregette meg a hátam.

Közelebb húzódtam hozzá, és gyengéden átöleltem. Végigsimítottam a sörényét, mire ő lehunyta az ép szemét.

– Kedves tőled, hogy végighallgattál – mondta pár perc hallgatás után, ami alatt a szőreit rendezgettem a patámmal. Föl se nézett rám, de úgy tűnt, élvezi az érintésemet, pedig amúgy ilyen értelemben csak ritka esetekben kerestük a kontaktust mindketten. – Kicsit tényleg megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam. És köszönöm, hogy mindig itt vagy mellettem. Igazi jó barát vagy!

Láttam a mosolyát, de a párnáján mintha nedvesség csillogott volna. Odadugtam a fejem hozzá, és hagytam, hogy kicsit nekem dőljön. Halkan szipogott, de aztán tiszta hangon mondta tovább.

– Tudod, ugyanolyan fontosak vagytok nekem. Te, meg Jasper. Csak te mindig a problémát keresed, meg a megoldásokat. Ő meg olyan, hogy bármikor fel tud vidítani. Remélem, lesz olyan szerencsém, hogy egyszer…

Nem fejezte be a mondatot, ám nem is kellett. Megértettem őt, tán jobban, mint valaha az életben. Ott is maradtam még mellette jó sokáig, a hátát simogatva. Megvártam, míg megnyugodott, s a jókedve visszatért. Sokat nem is beszélgettünk ezek után, de ígéretet tettem, hogy mindig ott leszek vele, és vigyázok rá. Sötétedett már, mire elindultam vissza Ambrosiához. Tudtam, nem lesz tőle elragadtatva, hogy ilyen későn érek haza, de volt ötletem, mivel engesztelhetném ki. Azt pedig meg kellett értenie, hogy Wish olyasvalaki az életemben, akire a későbbiekben is bármikor rá fogom szánni az időmet, ha szüksége van rám…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.