Bál a felhők között

Bál a felhők között

Magabiztosan elmosolyodott. Ravaszul résnyire szűkítette a szemét, s a nyelvével megnedvesítette az ajkát. A halk zümmögés a jobb füle mögött semmit sem enyhült. Csúnya is lett volna, ha pont most mondaná be az unalmast…

A legközelebbi fekete ruhás póni elrugaszkodott, mire ő is azonnal reagált. Kecsesnek szánt mozdulattal kissé a hátsó lábaira ágaskodott, s könnyedén az ellenfele felé lendítette a kicsi fémgolyót. Még félúton a szarva segítségével aktiválta, éles fényű energiahálót rántva ki belőle, ami egy pillanat múlva teljesen el is borította a támadót. Vele se lesz már gondja, mi?

Persze a többiek nem hagyták annyiban. Amint a társuk tehetetlenül vergődve elterült a földön, ők is nekiindultak. Ők már nem lesznek ilyen óvatlanok… Egyszerre fognak támadni, hogy minden erejét mozgósítania kelljen a védekezéshez. És megpróbálják majd bekeríteni. Vigyáznia kell! A középső kettőnél fegyver is volt. Még csak nem is rejtegették. Egy hosszú bot, ami érezhetően át is volt egész finoman itatva mágiával, hogy ne kaphassa ki a gazdája patájából, a másiknál meg egy rövid szablya. A botos lesz a legnehezebb, a többit elintézik a picik.

Halkan füttyentett, jelezve, hogy itt az idő. Halványan izzó szarvval ő is tett pár lépést az ellenfelei felé, s közben folyamatosan figyelte, ahogy a két szélső póni lassan oldalazva igyekszik kikerülni a látóteréből. Ő viszont csak a két fegyveresre koncentrált – legalábbis látszatra. Amint az egyik csődör csak egy picikét is közeledett hozzá, aprót toppantott a patájával, épp csak egy picivel erőteljesebben, mint egy normális lépés, a hatás viszont azonnali volt. Nem is nézett oda, csak elégedetten hallgatta a halk suhogást, aztán egy pillanattal később a koppanást, ahogy az a támadó is a földön kötött ki. Ezek a kis gyönyörűségek biztos csinos masnit kötöttek a lábaira…

Viszont amíg a gépecskéit nélkülöznie kellett, némiképp sebezhetőbb is volt. Nyilván könnyebb lett volna többet hozni, de akkor mi móka maradt volna az egészben?

Tovább nem várhatott. A maradék három mind felé vágtatott. Eddig tartott a bemelegítés, most kellett megmutatnia, mit tud valójában!

Sörényszálra pontosan egyszerre vetették rá magukat. A szarvának apró villanásával kilökte a szablyát az egyik csődör patájából, aztán már vetődött is előre, hogy elkerülje a másik két pónit. Nem volt túl gyors, főleg a földipónikhoz képest, de igyekezett kompenzálni néhány cseles kis varázslattal. Amint újra szilárd talajt tapintott a lábai alatt, megpördült, s pár pillanatra tükörsimává és sikamlóssá változtatta a földet. Két póni azonnal föl is bukott a meglepő manővertől, egyedül a botos tudta megtartani az egyensúlyát.

Sokáig nehéz lett volna fenntartani a varázslatot, hát gyorsan kellett cselekednie. Míg a két fegyvertelen ellenfele a földön fetrengett, egy apró lökéssel eltaszította őket, hogy teret nyerjen. Kellett is, mivel a harmadik már lendült felé, s felkészült hogy lesújtson. Neki viszont épp csak egy aprócska intésébe került, s a füle fölött zümmögő kicsi gépezet odaröppent a támadójához, hogy a legelején akassza meg a mozdulatát.

Huncut vigyorral nyugtázta a sikerét, amint a bot messze letért a gazdája által tervezett iránytól, de aztán egy másodperc múlva már újra a másik két póni felé kellett fordítania a figyelmét. Visszahívta a másik két fém-jószágát, és utasította őket, hogy fogják le az egyik csődört. Ha akart volna, sem lett volna képes pontosabb parancsot kiadni nekik, de egyelőre elégedett is volt ennyivel. Volt még pár apróság a tarsolyában, amit lassacskán be is kell vetnie.

Míg a gépecskék elkapták a póni lábait, és a földhöz lapították, a köpenye alá nyúlt, s kivett az övéből egy patányi méretű golyóbist. Máskor tán pazarlásnak tartotta volna, de ha olyan szemszögből nézi, végső soron pont az ehhez hasonló alkalmakra spórolt.

Ebben volt a legügyetlenebb, de azért ugrott egyet előre, hogy gurulva térhessen ki a botos újabb csapása elől, aztán gyorsan ráfújt a gömböcre, s visszapatából el is hajította a másik csődör felé. Biztonsági okokból kénytelen volt kissé módosítani a készülő varázslatot, de persze nem bánta. Így is elég szép tűzijátékot tud csinálni, ha visszafogja magát…

Egy egész másodperc sem kellett hozzá, hogy a szerkezet kicsomagolja magát, s azzal a lendülettel meg is kapaszkodjon a póni szőrében, vékony, de tartós energiahálóba csomagolva az egész testét. És pillanatnyilag ennyi bőségesen elég is volt, s a csődör sem kapálózott túlságosan. Egyedül a botos maradt patán, ám ő nem is hagyta megfelelő válasz nélkül az előző manőverét. Csak hát… már őt is tudta, hogyan fogja harcképtelenné tenni…

Amint az utolsó ellenfele megint rávetette magát, gyorsan elhajolt az ütése elől, s pont abban a pillanatban, ahogy a csődör megpróbálta az ellentétes irányba fordítani a csapása ívét, ő fölágaskodott, s a levegőben kapta el a botot. A terv alapján sikerült is „meglepnie” a csődört, s ezt kihasználva villámgyorsan előkapott a ruhájából egy apró korongot, és a fegyverre tapasztotta.

Persze nem úszta meg ennyivel: az ellenfele azonnal kihasználta vele szemben az erőfölényét, s a botjával együtt őt is elemelte a földtől. Márpedig tekintetbe véve, hogy ő maga nem tartozott épp a soványabb kancák közé, ez azért nem kis teljesítmény volt! De ez most a legkevésbé sem számított, ahogy az sem, hogy a póni azonnal a földre is lökte őt. Azon is gyorsan túltette magát, hogy kicsit még csúszott is, kellemetlenül súrolva a bőrét. Bár úgy maradt, az oldalára dőlve, s teljesen kiszolgáltatottnak mutatta magát, még mindig koncentrált. Erre az egyetlen, utolsó, nagy fináléra.

A csődör elélépett, s szinte már színpadias mozdulattal megemelte a botját. Ő pedig ragyogó szarvval fogadta a támadást. Hiszen csak erre várt!

Mikor a lesújtásra készülő rúd függőlegesbe állt, a varázslatával kinyúlt a korongocskája felé, aktiválva a benne rejlő pusztító erőt. Csak arra kellett odafigyelnie… föl és oldalra…!

Iszonyú robbanás rázta meg a levegőt, de ő csak egy pillanatra húzta össze magát. A hasa alá vonta a farkát a hátsó lábaival egyetemben, a mellső patáival pedig a szemeit védte, de pár másodpercre rá már pattant is fel, hogy győzedelmesen a csődör fölé magasodhasson.

Nem is kellett csalódnia: ellenfele mozdulatlanul a földre lapult, mintha a lökéshullám valóban megbénította volna. Ő pedig odalépett hozzá, finoman a hátára helyezte a patáját, büszkén kihúzta magát, majd elegánsan meghajolt.

Lelkes patadobogás volt a válasz körülötte mindenfelől. Hah! Milyen rég is volt, hogy ennyi póni éltette őt, ráadásul egyszerre! Pedig nem csinált semmi különöset, csak bohóckodott kicsit. Még ha látványosra is sikerült, ahogy tervezték, mindenki tudhatta, ez semmivel nem volt különb egy bármilyen előadásnál. Kicsit el is pirult tőle, de azért hiába tagadta volna, jól esett, na…

Aprót intett a szarvával, mire a még mozgásra képes gépecskéi odagyűltek hozzá, fölmásztak a hátára, majd a feje búbján egyensúlyozva, egymásba kapaszkodva megálltak. Ő pedig magabiztos mosollyal még egyszer körbenézett a közönségén, aztán a legrangosabb személyek számára fenntartott tribün felé fordult, s a patáját a homlokához emelve szalutált. Az eddigi „áldozatai” felsorakoztak mellette, s ők is meghajoltak a közönség felé.

Próbálta kifürkészni, milyen hatással volt a kis bemutatója azokra, akik valóban számítottak. Ha másért nem is, legalább így felkészülhet rá, kap-e majd fejmosást a századostól a teljesítménye miatt. Ő maga igazából elégedett volt a produkciójával, de ki tudja, pontosan milyen elvárásai lehetnek egy Hercegnőnek a saját harcosai felé. Bármilyenek is, a Különleges Egységtől egészen biztosan többre számított, mint az Éjjeliőrség más alakulataitól…

Azonban csalódnia kellett. Ilyen távolságból senkinek nem láthatta elég élesen az arcát; még Luna Hercegnő is alig tűnt ki a tömegből a maga tekintélyt parancsoló termetével. Persze azonnal föl lehetett ismerni, de azt megállapítani, hogy mi lehet a véleménye az előadásról… Innen leginkább olyan volt, mintha egyetlen arcizma se rezdült volna, csupán gépiesen ütögette össze lassú mozdulatokkal a mellső patáit, mint a vezérkar többi tagja.

Bele kellett hát nyugodnia, hogy nem fog többet megtudni, míg a nagyfőnök el nem szabadul a főmuftik köréből. Fenntartva a legmegnyerőbb vigyorát újra meghajolt, aztán a többiekkel együtt szépen levonult a küzdőtérről. Közben pedig fél füllel ügyelt a hangosbemondóra is, hátha hall valamit, ami rá is vonatkozik.

– Kancák és csődörök, egy kis figyelmet kérnék, mert ez után a kis közjáték után következik a Shadowboltok röpbemutatója! Nagy tapsot Descent őrnagynak és a Vámpír szakasznak!

Szóval semmi lényegi. Minden megy tovább a tervek szerint. Nagyon helyes. Ő már kivette a részét az Úrnő szórakoztatásából – még ha csak egy rövidke átvezetőt is kapott két komolyabb erődemonstráció között pár közönséges éjjeliőrrel, akiknek lényegében annyi volt a dolguk, hogy kövessék a többé-kevésbé betanult koreográfiát –, így nyugodt szívvel adhatta át a stafétát arra érdemesebbeknek. Megkönnyebbülés volt, mikor végre kikerülhetett a rivaldafényből. Érdekes, pedig régen szeretett szerepelni, és most sem volt kimondottan lámpalázas…

De ez már úgyis a múlté! Túl volt rajta, és ez a fő! Végre összecsomagolhatta a kis gépecskéit, és behúzódhatott a kapkodva fölépített aréna nézőtere alatti térbe, hogy onnan követhesse szemmel az éppen felszállásra készülő, szürke egyenruhás pegazusokat. A nyugalma azonban nem tarthatott sokáig. Amint kényelmesen elhelyezkedett egy lábnyi vastag üreges oszlopnak dőlve, valaki jókorát sózott a farára, de olyan váratlanul, hogy kis híján visszapatából orrba rúgta az illetőt. Csak az volt a szerencse, hogy valahol tudat alatt számított rá.

– Mégis milyen vigyázzállás ez, Trinket zászlós?! – ripakodott rá egy csődör a háta mögül, bár a számon kérő szavai ellenére hangja inkább vidámságról árulkodott.

– Jobb helyeken ez már zaklatásnak számít, hadnagy úr! – válaszolt hasonló volumennel.

Résnyire szűkített szemmel fordult meg, de a fenyegető arckifejezése minden igyekezete ellenére leolvadt róla, ahogy a szeme találkozott a csődörével. A mustársárga unikornis olyan derűsen vigyorgott rá, hogy egyszerűen képtelen lett volna haragudni rá. És ha ez nem lett volna elég, a mellette ácsorgó vékony, szálkás izomzatú kanca puszta látványa is pillanatok alatt jókedvre hangolta. Főleg az a röhejesen nagy messzelátó, ami a citromsárga póni nyakában lógott… ezt tényleg nem lehetett mosoly nélkül megállni.

– Na, ne kíméljetek, milyen voltam? – sóhajtott végül.

– Egy kis jóindulattal ráfoghatjuk, hogy tűrhető… – hümmögött felsőbbségesen a csődör.

– Jaj, menj már, Franky! – intette le a távcsöves kanca. – Remek voltál, Trin, pont, mint a főpróbán! Te meg igazán megpróbálhatnál néha picit kevésbé bunkónak lenni! – fordult vissza a csődörhöz.

– Ugyan már, ő is tudja, hogy csak hülyülök! – legyintett Frank. – Igen, Trin, te vagy a legjobb az egész világon, és nem is tudom, mihez kezdene nélküled az Éjjeliőrség és Luna Hercegnő!

– De most komolyan, tényleg ilyen borzasztó voltam? – kérdezte bizonytalan mosollyal Trinket.

– Vérprofi vagy, drágaságom, csak húzom az agyad – horkantott a csődör, azzal játékosan meg is bökte a vállát. – Úgy helyre raktad azokat a statisztákat, hogy öröm volt nézni!

– Mintha te meg bírtad volna csinálni, „Egy Lövés” hadnagy! – öltötte ki a nyelvét Trinket.

– Hát, ha kancák lettek volna, simán lerendezem őket helyetted! – élcelődött Frank.

– Na, azt az előadást kíváncsi lennék, hogyan nézné végig Úrnőnk! – kuncogott Trinket. – Bár az alatt a fél perc alatt a Shadowboltok még a szárnyaikat se tárhatnák ki rendesen.

– Ó, te már csak tudod, gyöngyvirágom…!

– Menjetek szobára, mielőtt elhányom magam… – csóválta a fejét a sárga kanca, miközben el is lépett tőlük, a szeme elé véve a messzelátót.

– És még én vagyok faragatlan! – méltatlankodott vigyorogva Frank. – Ejnye, Rosie, tőled azért többet vártam!

A sárga kanca csak fáradtan prüszkölt, s a farkát meglibbentve tovább kémlelt kifelé. Sokáig azonban nem bírta szó nélkül.

– Amúgy nézted, hogy ki ül a Hercegnő mellett? Vagy te láttad onnan egyáltalán, Trinket?

– Nem figyeltem, de ha tippelnem kéne, a generális úr – vonta meg a vállát.

– Jól gondolod, viszont én a másik oldalára gondoltam. Sasold csak meg! – Rose odanyújtotta neki a távcsövet, s a patájával mutatta is az irányt. – Ott, amelyik a vöröske meg Luna között ül.

Keresgélt egy kicsit, aztán a szeme elkerekedett. Ez tényleg komoly lenne? Pont ő? Mégis hogy jutott fel oda?!

– Ne csináld, ez tényleg Tangled Web? – nyögte ki végül. – Azta! De mégis hogy a bánatba? És honnan ismered őt egyáltalán?

– Igazad volt, Frank, ezért a reakcióért már megérte – mondta mellette Rose. – Amúgy gondolhatod, ez a lüke mondta nekem. Most meg jövök neki egy sörrel, mert tényleg a padlóról kell fölszedni az állad!

– De… de… – tátogott Trinket. – Ezt komolyan nem hiszem el! A mocsok mázlista! Jó, nem sajnálom tőle, tényleg ő a legjobb, de akkor ez most azt is jelenti, hogy az Úrnő valóban a szárnyai alá vette? Hát mindjárt megesz az irigység!

– Csúnya vagy, Trin! – hallotta a háta mögül Frank hangját. – Meg amúgy sem tudhatjuk, milyen a mi édes jó vezérünk! Lehet, hogy egy valódi rabszolgahajcsár. Nézz csak rá, úgy ül ott, mint aki karót nyelt! Nem az, hogy örülne, amiért ezer évnyi száműzetés után végre a sajátjai között lehet! Figyeltem, végig tökéletes fapofát vág.

– Ugyan már, lehetnél egy picit lelkesebb! – korholta Trinket. – Ha neked kéne ennyi ideig elszigetelve élned, te se viselnéd jól!

– Jó, hát ne haragudjatok meg, de Luna… nos, kicsit kiábrándító így élőben – folytatta a csődör. – Ha már azt mondják, hogy Celestia testvére, kicsit jobban hasonlíthatna rá. Azt hittem, ő is ugyanolyan felséges, lobogó sörényű tünemény, erre fel olyan, mint bármelyikünk, csak alikornis.

– Tünemény? – kacagott Rose. – Ejha, valaki itt szerelmes!

– De most komolyan, tudtok Celestiánál szebb kancát mondani?

– Azért ezt csajozás közben ne nagyon hangoztasd! – jegyezte meg Trinket, ahogy egy rövidke időre elemelte a távcsövet a szemétől. Sikerült is némi pírt csalnia a csődör arcára, de pillanatnyilag más sokkal jobban érdekelte. – Szóval mesélj szépen, mit tudsz Tangledről, hogy került az Úrnő mellé?

– Tudom is én! – intett a fejével Frank. – Biztos beugrott az akadémiára, megkérdezte, ki a legígéretesebb hallgató, aztán gyorsan elhappolta Celestia elől. Vagy elnyerte tőle kártyán…

– Hülye… – állapította meg Trinket, azzal vissza is fordult az emelvény felé.

Mondjuk tény, ez valóban elég érdekes volt. Luna Hercegnő visszatértét alig egy hónapja jelentették be, de egész a mai napig nem sokan részesülhettek abban a kiváltságban, hogy a saját szemükkel is láthassák őt. És ahhoz képest, hogy csak az Éjjeliőrség legrangosabb tisztjei érintkezhettek vele, az Úrnő balján több póni is helyet foglalt, akik a kinézetükből ítélve nem lehettek katonák. Ott volt először is Tangled Web, az akadémia kitűnő tanulója, aztán egy picit nagyobb térközzel egy fekete köpenyes, vérvörös szőrű kanca, akiről szintén rémlett, hogy esetleg már összefuthatott vele Canterlotban, de a neve még véletlenül sem jutott volna eszébe. Mellette pedig még két unikornis foglalt helyet, akikről szintén lerítt, hogy nem tagjai az Éjjeliőrségnek, habár…

Igen, abban egészen biztos volt, hogy közülük a jobboldalit nem ismeri, viszont a másik… Kicsit állított a lencséken, hogy jobban ráfókuszálhasson az azúrkék kancára. Ha már gyanús volt, talán elég lenne szemügye vennie a cukijegyét… És nem is kellett csalódnia, a gúla alakú üveg büszkén hirdette viselőjének különleges képességét.

– Na, nézzenek csak oda! – mormolta félhangosan. – Frankybogyó, Tangledet szépen kiszúrtad, de Prismről egész meg is feledkeztél!

– Miért, ő is ott van? – kérdezte meglepetten a csődör. – Hol? Mutasd!

Trinket szó nélkül átnyújtotta a messzelátót a barátjának, s a patájával az emelvény felé bökött.

– Ott, a tüsi sörényű vöröske mellett.

– És tényleg! – Frank szinte fölkiáltott a meglepetéstől, de aztán mégis visszafogta magát. – De jó szemed van! Engem simán összezavar, hogy mindig más a színe…

– Hát, pedig most bőven elég lett volna, ha vetsz egy pillantást a farára. Valami bajod van, vagy beteg vagy, hogy nem azt nézted először?

– Akkor más szögbe fordult, okostojás… – csóválta a fejét Frank, azzal vissza is adta a távcsövet.

– Meddig tart még ez az egész? – szólalt meg Rose is. – Gondolom hagynak nekünk időt beöltözni.

– Mert mit akarsz te öltözködni, he? – bökte oldalba játékosan Frank a kancát. – Nem kell itt fellengzősködni, épp elég jó vagy ruha nélkül is!

– Tudja, drága hadnagy úr, legalább ilyen alkalmakkor elnézhetné nekem, ha adok magamra.

– Csak nyugi, Rosie, ráérünk még végignézni a Shadowboltokat, aztán majd valamikor félrehúzódhatunk – legyintett Trinket.

– Nem mintha annyira lekötne titeket a légierő bemutatója… – jegyezte meg Frank.

– A jófenéért érdekelne? – kérdezte Trinket. – Örülök, hogy végre egy kis pihi van! Meg az sem utolsó, hogy már ezer éve nem láttam egy kupacban ennyi éjjeliőrt. Hallod, mikor jöttünk össze legutóbb ennyien? Valami eligazítás volt, nem? De akkor sem volt itt legalább a csapat fele. De még a Különleges Egység sem! Emlékeztek? Skyshield meg Razor Blade-ék akkor is Equestria másik felében voltak valami hülye parancs miatt. Hű, vajon most tényleg mindenki eljött?

– Túlságosan azért ne éld bele magad, Trin! – lapogatta megértően a vállát Rose. – Bármilyen nagy esemény is az Úrnőnk eljövetele, ez az egész akkor is csak amolyan pofavizit. Luna Hercegnő nem fog névsorolvasást tartani. Bőven elég, ha itt hemzsegünk a patái előtt, és persze megmutatjuk, milyen dekoratívak vagyunk. Meg hogy engedelmesen és dalolva követjük a parancsait.

– Olyan szkeptikusak vagytok mindketten – csóválta a fejét Trinket. – Ki ne találjátok nekem, hogy nem is örültök a visszatértének!

– Ezt így, ebben a formában nem állítanám – mondta rá rögtön Rose. – Elvileg mindenképpen könnyebb lesz nekünk, legalábbis hosszabb távon. Nyilván csak úgy állhatott vissza az egyensúly, hogy mi is visszakapjuk a valódi vezérünket. Meg így tán többen is jelentkeznek majd éjjeliőrnek, és nem leszünk ilyen szörnyen kevesen. És ha a reményeinket valóban beváltja, Luna tán végre rendet teremt az éjszakában, Equestria árnyékosabb oldalán. Viszont ha csak azt nézed, mi változott, mióta újra felbukkant…

– Figyelj, biztos kell neki idő, amíg fölméri, mi változott a távollétében! Sőt, ahhoz is újra hozzá kell szoknia, hogy újra pónikkal beszéljen. Mi ezt el sem tudjuk képzelni, milyen nehéz lehet neki…

– Jó, én ezt el is fogadnám! – vitatkozott a sárga kanca. – Csakhogy éppen ezért én azt vártam volna tőle, hogy jobban fog támaszkodni a parancsnokokra, meg a generális úrra. Ehelyett mi volt? Eltelt egy csendes hét, senki nem látta még csak az árnyékát sem, aztán rögtön utána elszabadult a káosz! Évek alatt nem volt összesen annyi átszervezés, mint mostanában. Még jó, hogy minket nem nagyon bolygatott meg az Úrnő! De persze a parasztvakítás itt is ment… Kinevezések meg előléptetések mindenhol. Fizetéseken látszik legalább, Frank?

– Hát, nem panaszkodhatok – felelt a csődör. – De ezt úgy mondod, mintha eddig attól kellett volna tartanunk, hogy fölkopik az állunk.

– Nem mindenkinek van ám saját lakása, hadnagy úr! – prüszkölt mogorván Rose.

– Szerintetek egy éjjeliőrnek is lehet nála esélye? – szúrta közbe Trinket, alig figyelve a társai szóváltására.

– Nálam mindenképp – vágta rá Frank. – Amúgy kire vonatkozott a kérdés?

– Hát a Hercegnőre! – bökött Trinket az emelvény felé. – Vajon csak az akadémiáról vesz maga mellé pónikat, vagy mi is játszunk?

– Mi van, beindult a fantáziád? – rötyögött a csődör.

Trinket érezte, hogy elvörösödik, de Rose szerencsére komolyan vette a kérdést.

– Elvi szinten szerintem biztos – hunyorgott a sárga kanca. – De én inkább tartom furának, hogy ilyen sok magántanítványt fogadott fel ilyen rövid idő alatt. Gondoljatok bele, most vagy valami komolyabb terve van velük, vagy csak simán be akarja pótolni azt a kimaradt évezredet. Egyik sem jósol sok jót…

– Arról nem is beszélve, hogy ahhoz nem kis protekció kéne, hogy odáig eljuss – jegyezte meg sokatmondóan Frank, mire Trinket úgy érezte, mintha egyben lenyelt volna egy jégkockát.

– Ne öld meg az álmaimat, bátyus! – mondta kicsit halkabban. Elmosolyodott, bár néhány röpke másodpercre legszívesebben elsírta volna magát.

Valószínűleg Frank is érezhette, hogy akaratán kívül is ténylegesen sikerült megbántania ezzel az elejtett félmondatával, mert nyomban közelebb húzódott hozzá, és lendületesen átölelte. Ő pedig nekidöntötte a fejét a csődör vállának, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán újra kihúzta magát, s játékosan megbökte a patájával Frank szügyét.

– Baromira megtévesztőek bírtok lenni, azt tudjátok, ugye? – jegyezte meg epésen Rose. – Jó sokáig én sem értettem, hogy akkor most tesók vagytok-e, vagy szeretők, vagy mifene. Hülyítetek itt mindenkit, vagy direkt ezt élvezitek?

– Csókolj meg! – suttogta jó hangosan Trinket, hogy még a háttérzaj ellenére is meghallják mindketten, s könyörgő-vágyakozó pillantásokat küldött Frank felé.

A csődör azonnal kinyújtotta felé a nyakát, s Trinket érezte is, ahogy egy pillanatra végigfut a gerincén a borzongás, de a barátja természetesen nem fejezete be a mozdulatot. Ez alkalommal sem. Mindegy, a várt hatást így is kiváltotta: Rose fintorogva megrázta a sörényét, s hátat fordított nekik.

– Na jó, elmentek ti a fenébe!

Lelkes patadobogás szűrődött le hozzájuk, elsőre egészen meglepő erővel, de másodpercek alatt tudatosult benne, hogy a közönség jókora része pont a fejük fölött foglalt helyet. Le is lapította a fülét, hogy védje a dübörgéstől, aztán mikor megszólalt a hangosbemondó, újra hegyezni kezdte.

– Most húsz perc technikai szünet következik, aztán szeretett úrnőnk szól pár szót az estély megnyitójaként! Köszönöm a figyelmet, és mindenkinek jó szórakozást kívánok a továbbiakban!

Odafönt mozgolódás támadt, és Rose is szembefordult velük.

– Hah, ez volt a végszó! – bólogatott saját magának. – Ideje átvedleni alkalmiba! Megyünk együtt, Trin?

– Persze! – helyeselt vidáman a kanca. – De nem korai még?

– Talán. De én nem akarom megvárni a tömeget!

– Nézhetlek titeket? – vetette fel Frank, játékosan vonogatva a szemöldökét.

– Álmodban – horkantott Rose, azzal el is indult hátrafelé.

Trinket is követte, de még menet közben huncutul megsuhintotta a farkával a csődör orrát.

– Aztán ahogy megbeszéltük, te is öltönybe gyere! – bökte oda neki félhangosan, és elügetett a társa után.

* * *

Ismét szembekerült velük. Az ismert univerzum legkegyetlenebb teremtményeivel. Tükrök… Minden igyekezetét totálisan ignorálva mutatták a fájdalmas valóságot. Mit is érdekelte őket, milyen nehéz volt belepasszíroznia magát a ruhájába! Pedig annyira nem érezte magát kövérnek, ráadásul ma direkt nem evett semmit reggelire, és délben is csupán egyetlen répát rágcsált el. Vagy csak a színe miatt mutatták ilyen nagydarabnak? Jó, biztos lett volna miből leadnia, meg az is igaz, hogy évek teltek el, mióta legutóbb kényelmesen bele tudott bújni, de ez akkor is szemétség! Hiszen ez volt a kedvenc ünneplős ruhája!

Kénytelen lesz meglazítani… Még akkor is, ha attól úgy fog kinézni, mintha pár hónapos vemhes lenne… De hisz tudta előre, így sem fog tudni ellenállni a kísértésnek, hogy ezt a fekete, ezüst csillámos kisestélyit vegye föl. A vállánál csak két leheletvékony pánt tartotta, de nem is igazán ez volt a gond. Sőt, igazából szinte csak ezzel nem volt gond, az összes többi részénél egyszerűen túl szoros volt. Pedig a faránál már kimondottan kényelmesebb lett, és bár a vége a farkát is beborította, cseppet sem zavarta a mozgásban. Ráadásul kicsit áttetsző volt, így az idomait is egész jól kiemelte. Erről pedig nem szívesen mondott volna le; Frank többször is hangoztatta, mennyire imádja az ilyesmit. Hátha észreveszi.

Mellette Rose már el is készült. Vetett rá egy pillantást, de attól sem lett jobb kedve. A citromsárga kanca hozzá hasonlóan fekete ruhát vett fel, viszont rajta mintha sokkal jobban állt volna. Legalábbis egyáltalán nem feszengett benne, még ha ő nem is volt az a kiöltözős típus. Első ránézésre pedig inkább furának gondolta volna, hogy ilyen rövid szoknyát akart magára ölteni, ám a végeredményt látva el kellett ismernie, egész illett hozzá. Így viszont ő maga csak még hülyébben fog festeni a karcsú kanca mellett…

– Kész vagy? – kérdezte a társa.

Egy pillanatra a legszívesebben visszakozott volna, hogy elbújhasson a világ elől a mellékhelyiségben, de aztán bizonytalan mosolyt erőltetett magára.

– Nem nézek ki túl katasztrofálisan?

– Ugyan! – legyintett Rose. – Remekül festesz. Amúgy is mit izgulsz?

– Sokan vannak odakint, nem akarok leégni – hazudta.

Persze, mondta volna meg, hogy Franknek akar tetszeni? Nem is tudta eldönteni, melyik lenne a rosszabb variáció, ha Rose kineveti, vagy ha komolyan elhiszi.

– Áh, nem kell félned, ránk se fognak hederíteni! Vagy ha igen, akkor együtt égünk. Mit szólsz?

– Jó terv! – kacsintott.

Még egy fájdalmas pillantást váltott a tükörképével, aztán követte Rose-t kifelé a mosdóból. Ott pedig már várta őket kedvenc csődöre, ezúttal már ő is kellőképpen kicsinosítva magát a bálra. Igaz, csak félig-meddig illett hozzá az öltöny, de tagadhatatlanul elegánsabb lett tőle. Még akkor is, ha bárki megmondta volna róla, hogy nemesi vér csak akkor csörgedezhetne az ereiben, ha balesetet szenvedne, és hirtelenjében nem találnak más donort.

– Elnézést, uram, nem látta esetleg errefelé Frank Nettle hadnagyot? – csipkelődött Rose, amint közelebb értek a csődörhöz.

– Már ne is haragudjon, hölgyem, de úgy nézek ki, mintha ismernék ilyen semmirekellő alakokat? – kontrázott rá Frank.

– Ha nem is ismeri, honnan tudja, hogy semmirekellő?

– Hát, akinek csak hadnagyi rangra futotta…

– Csinos vagy, Frank – mondta halkan Trinket. – Köszi, hogy fölvetted. Akár gyakrabban is kiöltözhetnél.

– Persze, hogy még többet röhöghessetek rajtam! – húzta föl az orrát a csődör, de a szája sarkában újra mosoly játszott.

– Én nem nevettelek ki – jegyezte meg komoly arccal.

– Ja, csodálom is az akaraterődet – vigyorodott el Frank. – Ez a kiöltözősdi nem az én területem. Rajtatok legalább áll valahogy, de nekem ez inkább a „ne erőltessük” kategória.

– Valahogy? – húzta el a száját Trinket. Még ha esetleg valami dicséretfélét kapott volna… – Rusnya vagyok, mint a bűn ebben a göncben!

– Kancák… – mormolta maga elé a szemét forgatva Frank. – Na, galopp vissza a páholyunkba, és hallgassuk meg azt a beszédet!

Frank közéjük lépett, s Trinket nem titkolt örömére kissé fölágaskodva átölelte mindkettőjüket a mellső lábaival. Egyedül Rose tiltakozott a hirtelen nyakába szakadt többletsúly ellen.

– Csak egyszer viselkednél úripónihoz méltón, könyörgöm, csak egyszer! – nyögte, miközben kibújt a csődör lába alól. – Nézd meg, frissen vasaltam, és már összegyűrted!

– Te tudsz vasalni? – mímelt csodálkozást Frank. – Mióta vagy ilyen jó háziasszony?

– Nagyon elemében van ma, hadnagy úr! – sóhajtott Rose. – Nem talált tegnap estére kancát, hogy lefárassza?

– Ha már így kérded…

– Nem! – vágott közbe vehemensen Rose. Előre is ügetett, de még így is hallani lehetett, ahogy mondja tovább, külön tagolva minden egyes szót. – Nem… vagyok… rá… kíváncsi!

A csődör ravaszkásan elvigyorodott, Trinket pedig – aki még most is magán viselte a társa súlyának jelentős részét – játékosan megrázta magát, aztán még jobban odanyomta magát Frank oldalának. Nem bánta volna azt sem, ha így vonulnak vissza a helyükre, de Frank elengedte. Persze ő meg nem hagyta annyiban, és így is a barátja vállára hajtotta a fejét menet közben, hogy legalább addig se szakítsa meg a kontaktust, és ő sem ellenkezett. Bár azt azért jó lett volna tudni, hogy neki milyen érzés valójában, hogy ilyen közel van hozzá…

Csak akkor távolodott el tőle, mikor beérték Rose-t, és a lelátók alatti térből figyelték közösen, amint Luna Hercegnő kecsesen leszáll az aréna közepén, s büszkén kihúzva magát körbenéz az egybegyűlteken. A pónik már előtte is érezhetően visszafogottabban zajongtak, ám amint a Hercegnő szóra nyitotta a száját, teljesen elnémultak.

– Köszöntünk benneteket, hűséges, elhivatott harcosaink! – Luna zengő hangja betöltötte az egész teret. Olyan volt, amilyennek ő is mutatta magát: hideg és fegyelmezett. A szavai ellenére valóban egy csepp örömet sem mutatott feléjük, amiért újra a közöttük lehet. – Ígérjük, rövidek leszünk, hiszen ez az est rólatok, s nem mirólunk szól. Bátran védelmeztétek a hazátokat, Equestriát, állhatatosságotokért és töretlen bizalmatokért hálásak vagyunk. Nem tudjuk, mi vár minket a jövőben, de azzal tisztában vagyunk, hogy sohasem volt és nem is lesz könnyű a feladatunk. Az ellenségeink sosem pihennek, viszont… nektek most ez megadatott. – Luna hangja kissé elhalkult, utána viszont újult erővel szólalt meg Trinket fejében, mélyről, mintha a Hercegnő egyenesen a gondolataiban szólalt volna meg. – Most már nem kell félnetek. Vigyázunk az álmaitokra. Teljen meg szívetek békével és nyugalommal! Már nem vagytok… egyedül.

Luna lehunyta a szemét, aztán az arcát lassan az ég felé fordította. Kissé fölemelte az egyik mellső lábát, s kitárta a szárnyait. Kecsesen megrebbentette őket, de csak a második csapásnál emelkedett el a földtől, hogy méltóságteljesen újra elfoglalja a helyét a lelátón.

És Trinket valóban érezte, hogy az egész lényét átjárják a Hercegnő, a régi-új vezérük szavai. Igen. Ennyi ínséges és küzdelmes évszázad után végre újra itt van ő, hogy vigyázzon rájuk. Nincs mitől tartaniuk többé. Az Éjjeliőrség újra erős lesz!

Pár másodpercre még körülölelte a csend, amit a rövid beszéd keltett, aztán fölötte halk dübörgésből mennydörgésszerű robajjá nőtte ki magát a pónik lelkes lábdobogása. Mind ugyanazt érezhették. Ugyanazt a megkönnyebbülést. Már nem őket terhelte minden felelősség. Luna Hercegnő visszatért.

– Éljen a Hercegnő! – üvöltötte valaki az aréna másik feléből.

Többen is csatlakoztak hozzá, ám a hangjukat hamar elnyelte a többiek egy ütemre rendeződő dobogása. Valahol elkezdték, és alig fél perc alatt mindenki át is vette. Trinket sem akart kimaradni, s fél szemmel látta, hogy Frankék is követik a tömeget, s a végén már mind egy póniként ütötték a talajt s a deszkákat, amibe érezhetően a föld is beleremegett alattuk. Igen, most egyetlen lényként éltek egyetlen célért: halhatatlan vezérük szolgálatáért.

A lassú ütem egyre gyorsult, Trinket egész ki is pirult tőle és persze a lelkesedéstől, ami újra és újra, egyre nagyobb erővel lángolt fel a belsejében. Úgy érezte, reggelig bírná csinálni, ám hamarosan a pónik keltette zajba kürtök merész és tiszta hangja vegyült, s kisvártatva túl is harsogták a tömeget.

– Éjjeliőrők! – bömbölte egy csődör a hangosbemondóba, de egyértelműen más, mint aki a bemutató alatt konferálta fel a résztvevőket. – Kancák és csődörök, bátor harcosok, drága barátaim! Ideje ünnepelni! Mutassuk meg mindenkinek, hogy az éjszaka a miénk!

Újfent lelkes éljenzés volt a válasz, de Trinket még azon keresztül is hallotta, ahogy Frank közvetlen közelről a fülébe kiabál.

– Végre mehetünk kajálni! Nekem azt mondták, szabadszedéses vacsora van a nagy konferenciateremben, úgyhogy vágtassunk, mielőtt elfoglalják a legjobb helyeket!

A mustársárga csődör nyomban meg is fogadta a saját tanácsát, és eliramodott a kitűzött cél felé. Trinket sóhajtott egy nagyot, aztán sokatmondó pillantást váltva Rose-zal kicsit lassabban ügetve ők is követték Franket. Félúton sem jártak, mikor a hátuk mögött megrezgette a levegőt az óriás hangfalak basszusa. Szóval lesz tánc is, vagy valami olyasmi…

– Cord tizedes! – lihegte futás közben Trinket, mire Rose kíváncsian felé fordult. – Ön a tanúm rá… ha ez a mamlasz nem kér fel az este folyamán, megnyuvasztom!

– Ne féljen, zászlós! – felelt ugyanolyan tettetett komolysággal a sárga kanca. – Van az az alkoholmennyiség.

Rose halvány mosolyából sejtette, hogy nem a rosszindulat mondatta vele az előbbit, de ettől függetlenül eléggé rosszul esett. Tényleg úgy hiszi, csak akkor van esélye bármilyen csődörnél, ha az nem józan…? Főleg Franknél… Vagy csak simán megint túlkombinálja…?

* * *

Halkan kuncogva nekidőlt a bárpultnak, közelebb vonva magához Franket. Ő pedig átölelte, rutinosan benyúlt a ruhája alá, s félreérthetetlenül a farára csúsztatta a patáját. Le sem tagadhatta volna, mennyire élvezte, még akkor is, ha a barátja csak mókázott vele. Egyáltalán nem ittak sokat, csak rájátszottak, de ezzel a manőverrel sikerült elzavarniuk maguk mellől Rose-t – még ha elsősorban nem is ez lett volna a céljuk. Eredetileg viccnek indult, de a citromsárga kanca nem lehetett valami humoros kedvében, mivel azonnal otthagyta őket. Cserébe viszont alig egy percre rá csatlakozott hozzájuk egy szürke pegazus csődör, vastag fehér csíkkal díszített fekete sörénnyel.

– Nofene, Borzos, hát meg se ismerem magát sisak nélkül! – kiáltott fel vidáman Frank, miután hosszú másodpercekig némán szemezett a melléjük telepedett pónival.

– Látom, jól szórakoznak – állapította meg árnyalatnyi derűvel a hangjában a szürke csődör, ahogy a tekintete Trinket farára, majd az azon pihenő lábra vándorolt, ami jócskán kilátszott az áttetsző szöveten keresztül.

– Igenis, százados úr! – tisztelgett vigyorogva Trinket.

– Stormcloud – mondta halovány mosollyal a csődör, azzal fölemelt egy üveget, s jókorát húzott belőle. – Ma este csak Stormcloud.

– Meséljen már, milyen a Hercegnő közelről! – bökte meg a csődör vállát Frank.

– Ez engem is érdekelne! – tette hozzá Trinket.

– Üdítő! – mondta határozottan Stormcloud, azzal finoman visszarakta az üveget a fára.

– Bővebben esetleg? – érdeklődött tovább Trinket.

– Több ezer év tapasztalata áll mögötte – felelte a százados, apró mozdulatokkal, merengve lötyögtetve az italát. – Komolyan veszi a feladatát, és ért is hozzá. Mi többet remélhetnénk? Jó patákban vagyunk. Jobbakban nem is lehetnénk.

– Biztatóan hangzik – bólogatott Frank. Közben pedig – tán öntudatlanul – végigsimított a patájával Trinket gerincén, aki halk, hálás sóhajjal fogadta a borzongató érzést.

– Biztatóan? – kérdezte Stormcloud végre valódi mosollyal az arcán. – Körülbelül annyira, mintha az elmúlt éveket egy jégpáncéllal borított tóban kellett volna töltenünk, és most végre kibukkanhatnánk a felszínen. Persze maguk ezt nem láthatják át, de azok, akik a döntéseket hozták és a stratégiákat dolgozták ki… Egy alikornissal képtelenség fölvenni a versenyt. És jól is van ez így.

A százados felhajtotta az italának a maradékát is, aztán jóleső cuppogással fölkelt a helyéről. Megtámaszkodott a kettejük vállán, s a fejét odadugta közéjük.

– Nem is zavarom magukat. Szórakozzanak csak, meg pihenjenek amennyit bírnak! Lesz még dolgunk bőven, higgyék el, úgyhogy ki kell használni a lehetőséget!

– Hallod, ilyennek se láttam még Borzost! – fordult oda Frank Trinkethez, mikor a százados távozott. – Komolyan, ez már nála féktelen tombolásnak számít! Hát mi van itt, kérem?

– Van benne valami – merengett Trinket, s nagyot sóhajtva nekidőlt barátja vállának. Soká azonban nem maradhatott úgy, mivel a csődör egész finoman meglökte.

– El ne aludj itt nekem, hé! Hosszú még az este.

– És mivel akarod tölteni, bátyus?

– Először is kerítsük elő Rosie-t, és engeszteljük ki! – indítványozta Frank, bár közben föl nem kelt volna az ülőhelyéről. – Egy csapat vagyunk; ne hagyjuk egyedül unatkozni! Aztán meg már ennyi erővel kereshetnénk még pár pónit az Egységből és dumálhatnánk egyet. Asszem, lenne mit kitárgyalni. Pár hónappal le vagyok maradva, kivel mi történt mostanság. Hallod, Cloudsplitteréket már vagy fél éve nem láttam!

– Úgy mondod, mintha meglepő lenne… – ásított Trinket. Pedig nem volt kimondottan álmos. Lehet, tényleg nem ártott volna kicsit megmozgatnia a tagjait. – Na, mire várunk még?

– Egy kör még belefér! – csapott kedélyesen a pultra Frank.

A csapos rezzenéstelen arccal külön kérés nélkül is újratöltötte a poharaikat, amiket aztán egy gyors koccintás után ismét kiürítettek. Sajnálatos módon ez egyszersmind azzal is járt, hogy a csődör levette Trinket hátsójáról a patáját, de bele kellett törődni.

– Nézd már, nem is kell messzire mennünk! – bökte meg Frank a kanca vállát, mielőtt még ő lerakhatta volna a poharát.

Követte a csődör patáját, s hamarosan ki is szúrta a kisebb tömegben magányosan ácsorgó alakot. Egyszerű, szürke pegazus volt, és a többiekkel ellentétben utcai ruhát hordott, egy, a szőrébe beleolvadó színű mellény formájában. Az egyik patájában kis tányért tartott, a szeme pedig tétován járt ide-oda az előtte álló megterített asztalon. Lehet, hogy ő keresett magának szabadabb térrészt, de így kicsit olyan benyomást keltett, mintha mindenki elhúzódott volna mellőle, legalább egy póninyi távolságot tartva tőle.

Frank nem is tétovázott, leugrott a székéről, s halk léptekkel a csődör mögé lopakodott. Trinket pár lépéssel lemaradva követte. Mikor aztán az unikornis odaért a pegazus mellé, lassan megemelte a lábát, s lendületesen hátba veregette.

– Szervusz, Silvermane! – köszöntötte jó hangosan.

Az ezüstös sörényű csődör kis híján elejtette a tányérját, de azért odafordult Frankhez.

– Hadnagy úr? – biccentett fáradt mosollyal. – Még nem volt alkalmam gratulálni a kinevezésedhez.

– Jaj, menj már! – intette le Frank. – Oldalbordádat merre hagytad?

Silvermane megütközve pislogott, de aztán fölcsillant a szeme.

– Márhogy Jellyre gondolsz? Sajnos nem tudott eljönni. Azt mondta, ha tényleg elvárják tőle, hogy megjelenjen, akkor küldjenek neki szárnyakat is hozzá. Én is a fél napot végigrepültem…

– Akkor azért vagy ilyen nyúzott! – bólogatott megértően Frank. – Ilyenkorra is beosztottak titeket, vagy mi?

– Ne is kérdezd! – sóhajtott a pegazus. – Hallottál Nutshellről? Ó, szia! – köszönt gyorsan Trinketnek is, ahogy a szeme találkozott az övével. – Ne haragudj, nem vettelek észre! Picit kimerültem…

– Semmiség – mosolygott Trinket. Még ha a csődör figyelmetlensége meg is bántotta volna, akkor is bóknak vette, hogy Silvermane pár óvatos pillantással tetőtől patáig végigmérte, majd ahogy újra a szemébe nézett, egy árnyalatnyit el is pirult.

– Nem hallottunk semmiről – mondta Frank. – Mesélj, ki az, mi az!

Silvermane elfintorodott, lehunyta a szemét, s kissé megrázta a sörényét.

– Ne most kelljen elmesélnem, kérlek! – mondta halkan. – Olyasmi, ami nem vacsorához való téma. – Egy pillanattal később összevonta a szemöldökét, s gyanakvóan végignézett mindkettőjükön. – Hanem az meglepő, hogy nem hallottatok róla. Ti canterlotiak vagytok, nem? Mármint ott laktok, nem?

– Én speciel kő alatt élek – vonta meg a vállát Trinket. – Nem, amúgy tényleg Canterlot a telephelyünk, de már több mint egy hónapja nem voltunk otthon. A parancs az parancs.

– Akkor megértem – biccentett Silvermane, aztán fürkészőn körbenézett. – Rose Cord nincs itt valahol?

– Miért kérdezed?

– Csak… csak úgy… – felelte zavartan a pegazus.

– Á, sikeresen elüldöztük – kuncogott Frank. – Majd előkerül. Az viszont elég nagy kár, hogy Jelly nem jött. Épp azt beszéltük Trinnel, hogy jó rég nem láttuk egyben az egész csapatot. Azért milyen jó lenne már együtt mászkálni kicsit, nem? Vagy csak leülnénk valahol, iszogatnánk, beszélgetnénk…

– Nem lenne rossz – mondta nem túl nagy lelkesedéssel Silvermane. – Úgyis elég ritkán van időnk ilyesmire. Habár most a legszívesebben beledőlnék egy kupac szalmába, és aludnék reggelig. Arra sem sok alkalmam volt az elmúlt napokban. Ez a nyomozósdi inkább Jelly reszortja, de azért csak a hasznára tudtam lenni kicsit.

– Keressünk neked egy felhőt? – bökte meg a csődör vállát Trinket. – Bár itt, Thunderin' Highsban, úgy tudom, csak elég égzengetős fajták vannak.

– Most az is megtenné – mosolyodott el a szürke pegazus. – De nem akarok udvariatlan lenni. Ha már ki lett adva, hogy mindenki jöjjön, hát itt vagyok. Amúgy azt nem tudjátok, lesz még valami? Meg a Hercegnő merre van?

– Gondolom épp a tábornokokat pörgeti meg a táncparketten – horkantott Frank. – Tudja a franc, és annyira nem is izgat! Amíg ők el vannak foglalva a kötelező formalitásaikkal, mi megtömjük a bendőnket. Van ezzel bármi gond? Nincs! Na ugye!

– Rendben, nincs több kérdésem! – sóhajtott kissé felszabadultabban Silvermane. – Nekem mindegy, mit csinálunk, megyek utánatok.

– Ez a beszéd! – veregette meg a vállát Frank. – Akkor egyél valamit, nehogy összeessél nekem, aztán járjuk körbe a teret!

A pegazus helyeslően bólogatott, és küldött is egy gyors vágyakozó pillantást az asztalon tálcára kikészített szolid falatocskák felé, de nem mozdult. Frank továbbra is vigyorogva bámulta a csődört, Trinket viszont sejtette, mi lehet a probléma.

– Csak nyugodtan csipegess, majd amott megvárunk – mutatott a terem bejárata felé, és azzal a lendülettel el is indult.

Kimenni ugyan nem lett volna kedve, de arrafelé kevesebb pónit látott mozogni, szóval onnan több esélyük volt kiszúrni bárkit a tömegből, illetve amolyan gyülekezőhelyként is funkcionálhatott volna. Persze a rengeteg éjjeliőr között is legfeljebb egy-kettő tartozhatott a Különleges Egységhez az itt jelenlévők közül, de ha bármelyikőjük bejön harapni valamit, azonnal észreveszik. Stormcloud az előbb még itt volt, viszont valószínűleg már visszament vagy az arénából átalakított tánctérre – bár Trinket önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy elképzelte a századost, amint ütemre rázza magát a villódzó fényekben, vagy lassan keringőzik valami szikár kancával a Nightstalkerektől –, vagy a parancsnoki épület másik szárnyába, hogy a vezetőség többi tagjával diskuráljon. Meg persze az is lehet, újfent Luna Hercegnő kíséretét gyarapítja, elvégre úgy tűnt, ő tényleg azok közé tartozik, akik fenntartások nélkül örülnek a visszatértének.

Csendesen félrehúzódtak az ajtó mellé, s onnan figyelték a többieket. Silvermane-t már jócskán eltakarta előlük a tömeg, másik ismerőst viszont nem tudtak egyelőre fölfedezni. Mielőtt azonban egyetlen pillanatra is fölmerülhetett volna, hogy elunják magukat, Trinketnek eszébe jutott valami. Huncutul vonogatva a szemöldökét oda is fordult a barátjához.

– Franky! Lehetne egy kérésem?

– Ajjaj, rosszul kezdődik! – sóhajtott félig se komolyan a csődör. – Miben lehetek a szolgálatodra?

– Figyelj, csak annyi, hogy ezt fogd meg, és állj oda!

Trinket egy gyors villanással elővarázsolta a fényképezőgépét, és Frank patájába nyomta. Pár lépésnyit hátrált tőle, kicsit megigazította magán a ruhát – nem mintha amúgy összegyűrte volna –, aztán kihúzta magát, és jól begyakorolt mosollyal a lencsébe nézett. A barátja kinézett a gép mögül, és pár másodpercig felsőbbségesen felvont szemöldökkel mustrálgatta, mintha csak azt mondaná: „Rendben, itt állok és fogom. Egyéb instrukciók?”, aztán mégis elbújt a gép mögé. Vaku villant, majd a mustársárga csődör újra odalépett mellé.

– Köszi! – Trinket nyomott egy apró puszit Frank arcára, aztán kikapta a patájából a szerkezetet, és megcélozta vele őt. – De ne tudjuk már le ennyivel; most te jössz!

– Ne csináld már! – forgatta a szemét a csődör. – Borzasztóan festek öltönyben.

– Hülye – állapította meg Trinket. – Egyrészt baromira jól áll, másrészt meg szeretnék valami emléket erről az egész izéről. Miért pont most jut eszedbe nyavalyogni?

– Nem nyavalygok – felelt higgadtan Frank. – Jó, tessék, legyen meg a boldogságod, itt vagyok.

– Vágj már kicsit kevésbé szenvedő képet! – kérte a kanca. – Hogy mutatna már otthon a falon, ha egy ilyen savanyú pofájú póni bámulna mindenkire?

Frank válaszképpen kiöltötte a nyelvét. Pár éjjeliőr, aki épp akkor lépett be a konferenciaterembe, elég furán is nézett rá.

– Esküszöm, kirakom, bármennyire szar is lesz! – fenyegetőzött Trinket, aminek végre meg is lett a hatása.

Mire a vaku újra fölvillant, a csődör rendezte a kinézetét, s bár Trinkettel ellentétben kimondottan komoly arcot vágott, a kanca úgy érezte, egész jól sikerülhetett a kép. Még jó, hogy ha tényleg érezte, hogy fontos, Frankben is föltámadt egyfajta igényesség. És az, hogy az ő kedvében járjon, szerencsére épp elég fontosnak számított.

– Most elégedett vagy? – mosolyodott el a csődör.

– Aha! – vigyorgott Trinket. – Hú, várjál, akarok még egyet! De most ne ilyet, kicsit vidámabbat!

Frank engedelmesen kihúzta magát, és szinte már irritálóan bárgyú mosolyra húzta a száját.

– Jaj, ne szívass már! – prüszkölt Trinket. – Így szoktál csajozni is, vagy mi? Gyerünk, mutasd meg nekem a rosszfiút!

Erre már egész más volt a válasz. Frank hunyorogva kivillantotta a fogát, úgy vigyorgott a gépbe. Igen… Tényleg sokkal megnyerőbb volt így. De még mennyire! Trinket érezte, hogy beleborzong a látványba. Ha csak annyira szenvedélyes, amilyennek most mutatja magát… hát… tényleg nem tudna neki ellenállni…

– Annyit még megtennél, hogy picit meglazítod a ruhád? – kérte a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Ne legyél már ilyen feszes…

– Naná, bébi! – vonogatta a szemöldökét Frank.

Hamarosan ott állt Trinket előtt a legkedvesebb csődöre kissé kigombolt öltönnyel, felállított gallérral, és olyan magabiztos, huncut mosollyal az arcán, ami még a legfrigidebb kancát is tűzbe hozná. Egyetlen dolgot tehetett hát: lenyomta a gombot.

– Ezt tuti megtartom! – kacsintott Frankre. – Kérsz te is egy ilyet rólam?

– Pasizósat? – kuncogott a csődör. – Tőlem aztán! Még úgyse láttam, hogyan csinálod.

Egy egész picit több lelkesedést várt volna tőle, pedig tudta, hiú ábrándokat kerget. Megint. Azért ettől függetlenül Frank patájába nyomta a fényképezőgépet, aztán elhelyezkedett. Ezúttal sokkal tovább rendezgette magát – megpróbált tökéletesen kinézni, még ha ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt is. Mikor aztán többé-kevésbé elégedett volt az eredménnyel, kacéran megrebegtette a szempilláját, s mélyen a lencsébe nézett. Próbálta abba a pillantásba minden vágyát beleönteni, amit Frank ébresztett benne az imént, s reménykedett benne, valamilyen szinten sikerrel is járt.

– Szép! – ismerte el a csődör az újabb villanás után. – Nem csoda, hogy ennyi udvarlód van Canterlotban!

– Nincs is… – motyogta elvörösödve Trinket. A lehető legkevésbé sem szerette volna pont most emlékeztetni Franket, hogy valaha is volt bármilyen csődör az életében.

– Ugyan, ne szégyellősködj! – veregette meg a vállát Frank. – Fiatalok vagyunk és egyedülállók! Ki kell használni, nemde?

Trinket összeszorított fogakkal helyeslően bólogatott, noha szívesebben mondta volna meg, hogy ő már azt se bánná, ha elkötelezhetné magát egybizonyos valaki mellett.

– Szóval… szerinted jól áll ez a ruha? – kérdezte óvatosan.

– Persze! – vonta meg a vállát Frank. – Mondjuk azon röhögtem, hogy majdnem minden kanca feketében van. A szürke egyenruhák után jó nagy változatosság, mi? Olyanok vagyunk, mint egy gyászmenet! Erről jut eszembe, csinálhatnánk egy csoportképet is! Egyszer nem sikerült még egy helyre összeterelni az Egységet, most tán itt lenne az alkalom!

– Jelly akkor sem lenne rajta.

– Ej, igazad van… – csóválta a fejét a csődör. – Komolyan nem igaz, minden ellenünk dolgozik!

Trinket merengve bólogatott. Kicsit talán túl mélyen a gondolataiba is merült, mert eltartott neki egy darabig, mire észrevette, hogy valaki pontosan ott áll velük szemben, és őket nézi. Ahogy azonban az illető szemébe nézett, nyomban fölismerte, s a szája ösztönösen mosolyra húzódott. Jó rég nem látta már ezt a denevérszárnyú, sötétkék csődört sem, pláne ilyen elegáns frakkban és cilinderben. Majdnem el is kacagta magát, mivel a bőrös szárnyú pegazusok eredendően keszekusza kinézetével elég erősen kontrasztban állt ez a fajta élére vasalt, szögletes viselet.

– Végre ismerős arcokat is látok! – mondta csipetnyi megkönnyebbüléssel a hangjában a csődör, mielőtt még Trinket megszólalhatott volna. – Amióta feljöttem, egyszerűen senki…

– Skyshield! – kiáltotta el magát Frank, szintén megelőzve a kancát. – De jó, hogy jöttél! Már itt szobrozunk nem is tudom mióta. Cloudsplittert hoztad magaddal, ugye?

– Nem fogod elhinni, Nettle… – A csődör tartott egy kis hatásszünetet, aztán komolyan folytatta. – Odalent táncol Stormclouddal.

– Csak hülyülsz! – tátotta el a száját Frank.

Skyshield megrázta a fejét.

– Akkor mutasd! Most!

– De Frank! – kapta el Trinket a csődör vállát. – Mi lesz Silvermane-nel?

– Majd visszajövünk érte – paskolta meg a kanca patáját Frank. – De ezt ki nem hagynám semmi pénzért! Vágta, hopp!

Jó, ez való igaz, ő is szívesen megnézte volna a századost, elvégre tán tényleg soha vissza nem térő alkalomról volt szó. Silvermane meg már így is meglehetősen sokat piszmogott; nem sértődhetett meg nagyon, ha nem várják meg. Főleg ha még vissza is jönnek érte. Mert miért is ne tennék?

* * *

Szerencsére Frank nem vette túlzottan komolyan a vágtázást, így csupán tempósan ügettek lefelé a hosszú lépcsősorokon. Menet közben még volt akkora szerencséjük is, hogy összefutottak Shadow Twisttel, viszont egy gyors köszönésen túl nem volt alkalmuk szót váltani vele, és a kanca amúgy is épp elég elfoglaltnak tűnt. Legalábbis heves gesztikuláció mellett épp magyarázott valamit egy csődörnek, s épp csak egy intéssel jelzett a mellette elhúzó kis csapatnak, hogy észrevette őket.

Kint már-már csípősbe forduló hűvös fogadta őket, bár ez inkább a parancsnoki épületben uralkodó kellemes klímának volt betudható, semmint az időjárás megváltozásának. Thunderin' Highs pegazusai szépen rendet raktak, ami egyszerre jelentette az ég tisztán tartását, valamint a hely legnagyobb jellegzetességének kiemelését. Az Éjjeliőrség főhadiszállása ugyanis olyan magasan helyezkedett el, hogy lényegében egy szintben voltak az alacsonyabban fekvő felhővárosokkal, így néha még az idelátogató földipónik és unikornisok is felülről csodálhatták meg a felhőtakarót. Az időjárás-szakértőik persze ez alkalommal még rá is játszottak a látványra, és jókora ködpamacsokat gyűjtöttek a bázis köré, s diszkrét megvilágítással sejtelmes szórt fényt árasztottak belőlük.

Távolabb, ahol korábban a harci bemutatót tartották, most rengeteg póni nyüzsgött, s kicsit tompán hallatszódott a zene is. Valami lassú, romantikus számot játszottak éppen, egy csődör kellemes, puha énekét kísérve. Trinketnek elég volt egyetlen pillantást váltania Frankkel, aztán mindketten begyorsítottak. Stormcloud valóban ilyen zenére táncolna Cloudsplitterrel? Ez még annál is jobb, mint ha azt nézhetnék végig, amint valami modern zenére ugrabugrálnak! Vajon melyikőjük ivott többet a kelleténél?

A nagy kavalkádban azonban nem lehetett semmit kivenni, így mikor közelebb értek, kénytelenek voltak fölkaptatni a korábban nézőtérként funkcionáló emelvényre. Kerestek maguknak egy szimpatikus helyet, s onnan fürkészték a lassú dallamra ringatózó tömeget. Trinket azért puszta kíváncsiságból elnézett a vezérkarnak fenntartott tribün felé is, és némiképp meglepetten állapította meg, hogy Luna Hercegnő azóta sem mozdult el a székéről, és ugyanolyan merev, egyenes tartással figyelte a táncolókat. A parancsnokok jelentős része eltűnt már mellőle, viszont a balján még most is ott ült az a piszkoszöld kanca, akiben korábban már ráismert Tangled Webre. Hirtelen elhatározásból fölállt a székére, és ágaskodva integetett a mellső lábaival régi ismerősének, hátha észreveszi. Mivel nem volt olyan vészesen nagy a távolság, a világítás is kedvezőnek volt mondható, ráadásul másfelé nem is volt sok mozgolódás, őszintén reménykedett benne, hogy sikerülhet fölhívnia magára a figyelmét.

Majd' fél percen át lóbálta a patáit, mire végre szemet szúrt a kancának. Tangled hunyorogva pislogott felé, aztán kiült az arcára a felismerés. A kanca egy gyors intéssel jelezte neki, hogy látja, aztán a Hercegnőhöz fordult, és óvatosan megérintette az oldalát. Luna közelebb is hajolt hozzá, mire ő súgott valamit a fülébe, Trinket pedig elégedetten ült vissza a helyére.

– Te se látod? – fordult hátra hozzá Frank.

– Stormcloudot? – kérdezett vissza a kanca. – Nem, nem látom.

– Valahol arrafelé voltak a legutóbb – mutatott a tánctér közepe felé Skyshield.

– Sziasztok! – szólalt meg valaki hirtelen a hátuk mögül, mire mindketten odafordultak, egyedül a pegazus fürkészte továbbra is elmélyülten a sokaságot.

Tangled Web állt mögöttük, teljes életnagyságban. Innen közelről már jól lehetett látni, ő is milyen szépen kiöltözött az alkalomra: egy közepesen hosszú, fodros, fehér szoknyát viselt, a füleiből pedig kicsi, aranyló karikák lógtak. Valami viszont furcsa volt a megjelenésében, habár Trinket hirtelen nem bírt rájönni, mi lehetett az…

– Nahát! – Frank szinte felkiáltott, de még idejében visszafogta magát, nehogy megzavarja a csendes zenét élvezőket. – Szia, Tangled, de rég láttalak! Mennyivel jobban nézel ki szemüveg nélkül!

– Ó, köszönöm! – A kanca még a fogait is kivillantotta, úgy mosolygott a bók hallatán.

– Túl rég találkoztunk már, nem is emlékeztem, milyen gyönyörű vagy! – folytatta Frank, bár Trinket némiképp bizonytalan volt a szavai őszinteségében. Tangled mindig is amolyan könyvmolynak számított, az a típus meg legjobb tudomása szerint nem volt a barátja kedvence. Noha meg kell hagyni, Tangled ezúttal valóban kitett magáért, és nem csak csinos volt, de végre nem árasztott magából olyan szagot, mint akit évekig hagytak porosodni valami raktár mélyén.

– Csak láttam, hogy Trin integet, és gondoltam, átugrok hozzátok – szabadkozott zavartan a kanca.

– És látod, milyen jól tetted, hogy jöttél! – Frank feljebb ugrott egy sorral, és megpaskolta a maga melletti széket. – Gyere ide, ülj már le!

– Azért talán egy köszönömöt megérdemel az is, aki idehívta – jegyezte meg halkan Trinket, míg Tangled rosszul titkolt izgatottsággal helyet foglalt a sárga csődör mellett.

Ő is föntebb mászott, és leült a kanca másik oldalára, onnan fintorgott szemrehányóan Frankre.

– Jaj, ne haragudj, Trin, te vagy a legjobb! – Frank átnyúlt Tangled háta mögött, hogy megborzolhassa Trinket sörényét, de neki meg nem kerülte el a figyelmét, hogy közben, mintegy véletlenül, a zöldes unikornis hátát is végigsimította.

– Láttam az előadásodat – jegyezte meg Tangled Trinket felé fordulva. – Jó sokat fejlődtél a kis kütyüiddel! Gratulálok! Nem hittem volna, hogy tudsz majd velük foglalkozni, mikor bejelentettétek, hogy átnyergeltek éjjeliőrnek.

– Hát… mint azt láthattad, lehet hasznuk akár harci bevetésen is, bárki bármit mond – bólogatott Trinket. Még ha nem is érezte igazán kiérdemeltnek a dicséretet, attól függetlenül jól esett neki. – De úgyse érhetek a nyomodba…

– Ott vannak! – fordult hátra hozzájuk Skyshield, aztán hirtelen föleszmélve megemelte a cilinderét Tangled felé, megmutatva hosszú, bozontos füleit. – Hölgyem?

– Hol? – mondta egyszerre Frank és Trinket, ahogy a nyakukat nyújtogatva próbálták bemérni a pegazus által megadott irányt.

– És tényleg! Pff…! – Frank nekiborult Skyshield vállának, úgy próbált gátat szabni a feltörő nevetésének.

Valóban elég furcsa volt így látni kettejüket. Szinte elvesztek a rengeteg póni között, de így is látszott, ahogy Cloudsplitter és Stormcloud egymás nyakának döntve a fejüket lassan ringatóznak lehunyt szemmel a félhomályban. Pont ők! Cloudsplitterből még esetleg kinézte volna, de a százados mindig és mindenkivel szemben kimérten viselkedett. Persze nem mintha amúgy olyan nagy dologról lett volna szó, de azért elég furcsa volt őt is póniként látni.

– Mit kell nézni? – érdeklődött kedvesen Tangled.

– Ott, az a nagyon világoskék sörényű kanca azzal a szürke pegazussal…

– Akinek olyan a farka, mint egy borzé – fejezte be Trinket helyett a mondatot Frank. – Az a parancsnokunk.

– És miért vicces? – pislogott zavartan Tangled, miután alaposabban szemügyre vette a párost.

– Áh, csak sosem láttuk táncolni! – legyintett Trinket.

– Neked esetleg volna kedved? – kérdezte Frank újra Tangled felé fordulva.

– Hát… márhogy… veled? – kérdezett vissza óvatosan, a sörényét csavargatva a kanca.

– Még szép! – Frank egész közel hajolt hozzá, de Tangled meg se próbált elhúzódni. – Nagyon megtisztelnél vele. És hogy a félreértéseket elkerüljük… igen, ez felhívás keringőre…

A piszkoszöld unikornis bizonytalanul kacarászott – láthatóan nem tudta mire vélni a csődör szavait. Igaz, Trinket emlékezett is rá, hogy Tangled sosem örvendett túl nagy népszerűségnek a pasik körében. Valószínűleg nem elsősorban a külsejének, sokkal inkább a különc, magába forduló életvitelének volt köszönhető, s most nem is tudott mit kezdeni a régi ismerőse közeledésével. Főleg, hogy eddig Frank sem próbálta sose megkörnyékezni.

– Komolyan mondtam ám! – bizonygatta a csődör, olyan kérlelő pillantásokat küldve a kanca felé, amire tényleg nehéz lett volna nemet mondani. – Vagy fogalmazzak úgy, hogy szabad egy táncra, hölgyem?

– Boldogan! – motyogta nagyokat pislogva Tangled, aztán gyorsan megköszörülte a torkát, és helyesbített. – Mármint igen, természetesen örömmel tartok veled.

– Jó, akkor a következő körre az enyém vagy! – vigyorgott Frank, újabb zavart mosolyt csalva ki ezzel a kancából.

– Addig még van idő bőven! – csapott le rájuk azonnal Trinket. – Mesélj már valamit, Tangled! Hogy kerültél Luna mellé? Most tényleg ő tanít, vagy mi?

– Ó, igen! – bólogatott lelkesen a kanca, némiképp megkönnyebbülve, amiért olyasmi témát találtak neki, amiről szabadabban tudott beszélni. – Képzeld, bejött csak azért az akadémiára, hogy velem találkozzon! Olvasta azt az értekezésemet, tudod… mármint… éterdinamikából, amire azt a díjat kaptam egy éve, és nagyon tetszett neki. El nem tudom képzelni, honnan kaparhatta elő, talán az egyik prof mutathatta… Szóval össze akart ismerkedni velem, és akkor föl is ajánlotta, hogy esetleg nála kamatoztathatnám a tehetségemet.

– És mindezt ilyen rövid idő alatt? – bólogatott elismerően Trinket. – Nem semmi mázlista vagy, haver!

– Hát… nem fogom letagadni! – vakargatta apró mosollyal a sörényét Tangled.

– És a Hercegnő maga milyen? – puhatolózott tovább Trinket.

– Ó, nagyon-nagyon rendes! Kívülről olyan távolságtartónak tűnik, de a legjobb arc a világon! Úgy törődik velünk, mintha a saját csikói lennénk, de komolyan! Meg vele tényleg mindent meg lehet beszélni. És olyan dolgokat tud, te…! El nem tudnád képelni! Nem az, hogy értette az éterdinamikáról szóló dolgozatomat, de olyan hibákra világított rá benne, amit egyik prof sem vett észre!

– Hallod, öregem, mit nem adnék, ha egy napra helyet cserélhetnék veled! – sóhajtott Trinket.

– Amúgy érdeklődött ám utánad… – jegyezte meg sokatmondó pillantással Tangled.

– Micsoda? – Trinket összeráncolta a szemöldökét, aztán megtámaszkodott a kanca vállán, úgy röhögött. – Ej, ne hülyéskedj már! Mit akarna egy olyan kis hülye csitritől, mint én?

– Különösnek tartotta a bemutatódat, és kérdezte, hogy ki vagy te, meg ismerlek-e – mondta halálos komolysággal a zöldes unikornis.

Trinket érezte, hogy kiszárad a szája, és a patájával is már szinte görcsösen kapaszkodik Tangled vállába. Tényleg igaz volna? Tényleg lehet valami halvány, mégis reális esély rá, hogy az úrnő rá is fölfigyelt, és esetleg megfontolta, hogy őt is kiemelje a sorból, mint a többi szerencsés félnótást? Nem is érdekelte, milyen hülyén mutathatott így, legurult a székéről, és a patáit összetéve csúszott oda Tangled lábai elé.

– Ha szépen megkérlek, szólnál pár szót az érdekemben? – kérdezte nagyokat szuszogva, hatalmasra tágult pupillákkal. – Kérj érte bármit, valahogy megoldjuk, csak légyszi segíts! Ez olyan sokat jelentene nekem!

– Ejnye, Trin, összekoszolod a gyönyörű ruhádat! – Frank aggódva nyújtotta érte a patáját és föl is húzta a földről.

– Jaj, tényleg ne csináld! – csatlakozott Tangled is. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szeretnéd! Figyelj, nekem ez igazán nem kerül semmibe, persze hogy beajánllak nála, ha gondolod. Ennyire azért vagyunk jó barátnők, azt hiszem.

– Olyan rendes vagy! – borult Trinket a kanca nyakába. – Köszi! Imádlak!

– De várjál már, Trin! – bökdöste meg a vállát Frank. – Akkor itt hagynád az Éjjeliőrséget, vagy hogy?

– Oh… – lehelte. Valóban, ebbe bele sem gondolt…

Pár másodpercig szomorúan néztek egymás szemébe, aztán Frank mégis elmosolyodott.

– Tudod mit? Nem számít! Úgyis ott vagyok Canterlotban; amikor csak nincs semmi kiküldetés, nyugodtan találkozhatunk ugyanúgy. Emiatt nehogy elszalassz egy ilyen lehetőséget! Sőt, Tangled, megemlítenél esetleg engem is Lunának? Hátha most összejön, ha már a nővérkéjét nem érdekelte a tudományom!

– Biztos jó lesz ez így, Franky? – kérdezte óvatosan Trinket.

– Hát hogy a fenébe nem? Ez a lehető legjobb megoldás! Nagyon szurkolok, hogy összejöjjön!

– Ez tényleg jó lenne – bólogatott vidáman Tangled. – Én csak örülnék, ha még egy ismerős csatlakozna hozzánk!

– Köszönöm, hogy megértesz, Franky! – pislogott meghatottan Trinket. – Annyira jó barátok vagytok mindketten!

– Ez a legkevesebb – legyintett a csődör, aztán rögtön utána a füleit hegyezve fölemelte a patáját. – Elhallgatott a zene. Itt a mi időnk, kisasszony!

Frank fölkelt a székről, aztán elegánsan meghajolva nyújtotta a lábát Tangled Web felé, amit ő csillogó mosollyal el is fogadott. Ahogy elindultak a lépcső felé, Trinket még gyorsan utánuk szólt.

– Franky!

– Mi az, Trin? – kérdezte a csődör, ahogy egy pillanatra magára hagyva a táncpartnerét visszaügetett hozzá.

– Csak… jó szórakozást…! – mondta kissé elpirulva Trinket.

A csődör halkan elkacagta magát.

– Ó, az meglesz, elhiheted! – Közelebb hajolt a kanca füléhez, és úgy folytatta. – Ha esetleg nagyon eltűnnénk, meg ne próbáljatok megkeresni!

– Jaj, menj már! – lökte félre játékosan Trinket Frank fejét.

Ő még egy pillanatra megtorpant, ahogy hátat fordított neki, aztán egy jól irányzott mozdulattal rácsapott Skyshield cilinderére, szinte teljesen eltüntetve ezzel a denevérpóni fejét alatta, aztán diszkréten vihogva visszagaloppozott a ma estére választott partneréhez. Trinket pedig magára maradt a gondolataival. Nem tudott neheztelni kicsit sem a barátjára. Élvezte az életet, ahogy ő is. Boldog volt, hogy ilyen nagyszerű pónik között élhetett. És milyen csodásan alakult ez az amúgy is különleges este! Mi tehetné még szebbé?

Fölnézett a tiszta égboltra, és nagyot sóhajtott. Pont akkor húzott el egy hullócsillag a feje felett. A szívére tette a patáját, és lehunyta a szemét.

– Kívánj valamit, Trinket! – suttogta magának gondolatban.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.