4. Északi virtus

Északi virtus

– Szóval, mi a javaslata, hölgyem?

Most hogy magára maradt, a kék kanca már cseppet sem tűnt olyan magabiztosnak. Igaz, túlzottan nem is szeppent meg, csupán enyhén elpirulva pislogott a trón lábánál.

– Elárulhatnám, de a Doktor azt mondta, nem fognak örülni – vágta ki végül.

Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Fragment értetlenül széttárta a patáit.

– És akkor most mi lesz? – horkantott. – Ha nem beszél, azzal sem vagyunk előrébb.

– Ki kell engedniük Scorpant – mondta a kanca bocsánatkérő mosollyal és enyhén lelapított fülekkel. – Tudom, furán hangzik, de szükségünk lesz rá.

– Ez a lehetőség szóba sem jöhet! – toppantott ingerülten a jobbján Tides tanácsos. – Épp elég arcátlanság volt hívatlanul beállítaniuk, és még ilyesmit is mer kérni? Equestriának semmi köze a Kristály Birodalom ügyleteihez, uram – fordult a csődör felé. – Eltávolíttathatom a pónit a teremből?

– Előbb hallgassuk végig! – intette le Fragment. – Árulja hát el, hölgyem, mi hasznunk lenne abból, ha szabadon bocsátanám az országunkat és Hercegnőnket fenyegető szörnyeteg testvérét?

– Megvallom őszintén, nagyon új vagyok még itt – vigyorgott zavartan a kék kanca. – Nem vagyok tisztában a helyi viszonyokkal. Azt se tudom, egész pontosan mi történt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Doktor igen.

– Hiszen ez egyszerűen nevetséges…! – csattant fel a tanácsos, de Fragment közbevágott.

– Kérem, türtőztesse magát, Tides! – mondta határozottan.

– Csak az időnket vesztegetjük vele, uram! – tiltakozott a kanca. – Ő maga is elismerte, hogy fogalma sincs semmiről.

– Rendben van – dőlt hátra a trónszéken Fragment, és Tides felé fordulva összefonta maga előtt a patáit. – Ön milyen javaslattal tud előállni, ami megoldást nyújtana a jelenlegi helyzetünkben? Hogyan lehetnénk egy alikornis segítségére egy ilyen küzdelemben?

A tanácsos csupán némán tátogott. Nem is számított másra.

– Sejtettem – mondta Fragment. – Ebben az esetben tisztelettel megkérem önt, ne szóljon bele újra a beszélgetésünkben, hacsak konstruktív ötletei nem támadnak. Meghallgatom, amit a hölgy megoszt velünk, aztán pedig mérlegelem az elhangzottakat.

– Bocsánat, uram! – bólintott rosszul leplezett megbántottsággal a hangjában Tides.

– Most pedig, kedves hölgyem, győzzön meg! – fordult vissza az idegen felé.

– Először kérdezhetnék valamit? – kérdezte kíváncsian hegyezve a fülét a kék kanca. – Ez a Scorpan ártott valaha egyetlen póninak is?

– Félrevezetett minket – vágta rá azonnal. – Azt mondta, az a legbiztonságosabb mód, hogy megvédjük magunkat Tirekkel szemben, ha csapdába ejtjük. Megvitattuk a felvetést, és a Hercegnő látott benne fantáziát. Én magam vezettem a csapatot, akikkel felállítottuk a mágikus csapdát, de kudarcot vallottunk. Elvesztettem az összes rám bízott pónit, és erről ő tehet. Nem fogom megbocsátani neki!

– De… de akkor nem bántott senkit? – érdeklődött tovább a kanca.

– Ez nem elég? – vonta fel a szemöldökét Fragment.

Némiképp elbizonytalanodott, ahogy az unikornis nagy, ártatlanul csillogó szemeibe nézett. Egyszerűen nem tudta eldönteni, a kanca vajon csak túl naiv, vagy esetleg tényleg tudhat valamit, ami miatt kiállt a szörnyeteg mellett. Viszont egy valamiben biztos volt: az idegen őszintén hitt a saját igazában. Nehéz helyzet… Nem bízhatta a Birodalom sorsát pár jöttment equestriaira, ugyanakkor ezer örömmel ragadott volna meg bármilyen lehetőséget, amivel megmentheti magukat.

– Beszélhetnék esetleg Scorpannal? – vetette fel az unikornis, láthatóan mit sem sejtve arról, mekkora udvariatlanság volt ilyesmit akár csak kérnie is. – Hátha tisztázhatjuk ezt az egész ügyet. Hátha csak valami hülye kis félreértés volt, és nem is akarta, hogy bárkinek baja essen…

– Ezt nehezen hiszem – húzta keserű mosolyra a száját Fragment.

– Egyetlen esélyt kaphatnék mégis? – kérdezte szinte könyörögve a kanca.

Egy ilyen megnyerő pillantásra képtelenség lett volna nemet mondani. Még akkor is, ha Fragment kivételesen pontosan tudta, hogy az Úrnő szívét a vendégük aligha lágyíthatta volna meg. Viszont ő nem Decadence Hercegnő volt. Jobban belegondolva pedig az a Doktornak nevezett illető mintha más alikornisokat emlegetett volna. Talán az sem kizárt, még a Hercegnő is adna a szavára…

– Beismerem, fölkeltette a kíváncsiságomat, kisasszony – támasztotta meg halvány mosollyal az állát a patájával. – Megengedem, hogy fölkeresse a foglyunkat, és beszélhet is vele, mást azonban nem ígérhetek. Sőt, én is önnel tartok! – tette hozzá hirtelen ötlettől vezérelve.

Nyomban négy patára ugrott, noha azonnal meg is bánta a mozdulatot – még ennyi üléstől is teljesen elgémberedtek a tagja, s most makacsul tiltakoztak bármilyen igénybevétel ellen. Pedig a legkevésbé sem volt alkalmas az idő a pihenésre. Igaz, ahogy Tides tanácsos elé lépett, látta rajta, szerinte ugyanolyan felesleges időhúzás volt az is, amire készült. Talán igaza lehetett, viszont a kanca ezúttal – nagyon bölcsen – nem élt kifogásokkal, csupán a pillantásába sűrítette rosszallását.

– Átengedem önnek a trónt, tanácsos – érintette meg a kanca vállát, majd az őrökhöz fordult. – Ketten maradjanak itt, és védjék Tides tanácsost, a többiek velünk jönnek!

A katonák tisztelegtek, majd követték is az utasításait, ő pedig az unikornis elé lépett.

– Köszi! – biccentett vidáman a kék kanca.

– Remélem tudja, mit csinál… – sóhajtott Fragment, miközben elindultak kifelé a teremből.

– Igazából fogalmam sincs, mit csinálok! – kacarászott zavartan az idegen. – De sosem derül ki, ha nem beszélek azzal a lénnyel, nemde? Ez a Doktor elég fura figura, de tud dolgokat, annyi szent.

– Hová valósiak egész pontosan? És hogy kerültek ide a semmiből?

– A Doktorban nem vagyok teljesen biztos, de azt hiszem, ponyville-i – tűnődött a kanca. – Én meg canterloti vagyok. Még tanulok – tette hozzá somolyogva.

– Canterlot az a birodalmi főváros, igaz?

– Igen, igen! – bólogatott hevesen az unikornis. – Nagyon szép hely, szívesen megmutatnám!

– A közeljövőben aligha lesz ilyesmire alkalmunk, attól tartok – kuncogott Fragment. Az idegen közvetlen, vidám stílusa valahogy egészen elfeledtette vele, hogy hadi állapot van. – És mivel foglalkozik, akarom mondani, mit tanul, kedves…

– Minuette, de már mondtam – nyújtott felé patát a kanca, amit ő el is fogadott.

– Elnézést, most már emlékezni fogok… Tehát?

– Fogászat és szájsebészet – bökött a cukijegyére Minuette.

– Ó, persze, gondolhattam volna, hogy hasonló – pirult el árnyalatnyit Fragment. – Feltételezem, a Doktor is valami hasonló egészségügyi pályán lehet… habár azt végképp nem értem, akkor mit is keresnek maguk itt, ilyen távol az otthonuktól.

– Úgysem hinné el, ha elmondanám! – legyintett a kanca.

– Arra – mutatott egy szűk, lefelé vezető lépcsőre Fragment menet közben, hogy el ne térjenek az eredeti úti céljuktól. – Tegyünk ezzel is egy próbát! Az egész helyzetünk annyira abszurd, ha a tegnapi önmagamnak mesélném, ő is hülyének nézne.

– Nekem mondja? – kacagott Minuette, játékosan oldalba bökve őt, ami valamilyen oknál fogva még a fejében tolongó társasági normák ellenére sem zavarta. – Hát jó, tessék: egy pillangót kergettünk!

Fragment értetlenül megrázta a fejét. Azt meg kell hagyni, bátor kis póni lehetett ez a kanca, hogy még ilyen helyzetben is mert viccelődni…

– Mondtam, hogy nem fogja elhinni! – somolygott az unikornis.

Mivel idő közben lassan elértek a lépcső aljára, a csődör úgy döntött, inkább elnapolja a kérdést. Arra úgyis sokkal inkább volt kíváncsi, mit akar beszélgetni az idegen kanca Scorpannal. És nem mellesleg kicsit örült annak is, hogy kapott ürügyet arra, hogy újra válthasson pár szót a Hercegnő elementárjával…

* * *

Ritkán járt csak a palota ezen részében, nem is emlékezett már rá, milyen elegánsan volt kialakítva, dacára annak, hogy itt tartották a legveszélyesebb bűnözőket a Birodalomban. Szerencsére kevesen merték csak megszegni a Decadence Hercegnő által hozott törvényeket, így több mint elég volt az a pár cella, ami a palotán belül volt. Mindazonáltal ha az áttetsző kristályrácsok és az apró, lebegő lángocskák – ami utóbbiak egyértelműen elementálok voltak, és az őrség szerepét töltötték be – nem lettek volna, akár luxusszállodának is lehetett volna nézni a helyet. Minden ragyogott a tisztaságtól, a rabok számára fenntartott helyiségek börtönhöz mérten kimondottan tágasnak és jól felszereltnek tűntek. Még egy-egy telepakolt könyvespolc is el volt helyezve a gondosan bevetett ágyak mellett. Persze Fragment pontosan tudta, az Úrnőnek elsősorban nem az volt a célja, ha valakit tömlöcbe vettetett, hogy megbüntesse őt, sokkal inkább esélyt akart adni neki a megváltozásra. Összeszedhettek a rabok némi műveltséget, aminek sok hasznát láthatják majd az új életükben – Decadence Hercegnő pedig nem mulasztotta el jó alaposan beléjük sulykolni, mi vár rájuk, ha a börtönből kikerülve tovább folytatják bomlasztó tevékenységüket…

Könnyebb volt megtalálniuk az elementárt és a foglyát, mint gondolta. Egy kivételével mindegyik cella ajtaja nyitva volt, amelyik pedig nem, az rögtön a legelső volt a sorban. Odabent, még mindig ugyanúgy megkötözve ott feküdt a denevérszárnyú szörnyeteg, alig lábnyújtásnyira az ágytól – láthatóan az őrének nem sok gondja volt rá, hogy a foglyának a kényelmére is ügyeljen. Pár lépésnyire tőle, szintén a rács mögött ácsorgott a pegazusforma elementár is, gyanakvóan méregetve sisakja alól az érkezőket. Fragment még azt is kinézte volna belőle, hogy bár pár perce tőle kapta a Scorpan őrzésére vonatkozó utasítást, most tán oda sem engedné őket a közelébe, olyannyira komolyan veszi a feladatát.

A többiek felé fordult, biccentett az őröknek, aztán a patájával mutatta Minuette-nek, hogy mehet. A kék kanca kedvesen elmosolyodott, majd odalépett a rácshoz, és a hátsó lábaira állva megkapaszkodott benne.

– Hellóka! – kezdte vidáman. – Te vagy Scorpan, igaz?

A lény megvonaglott a padlón, és nyögött is valamit, de a szája még ugyanúgy ki volt peckelve, így megszólalni nem tudott. Ellenben az elementár egyetlen ugrással ott termett mellette, és lendületből oldalba is rúgta.

– Hé! Ez most miért kellett? – méltatlankodott Minuette, míg a szörnyeteg fájdalmasan nyöszörgött.

– Hagyja, Spirit! – szólt rá az elementárra keményen Fragment. – Ki akarjuk hallgatni a foglyot.

A sárga pegazus úgy nézett rá, mintha legalábbis valami nagyon undorító bogár lenne, viszont a parancsát azt követte. Még közelebb lépett Scorpanhoz, és annak minden tiltakozása ellenére az arcához emelte a patáját. Érintésére a kötélnek az a kis része, ami a lény száját takarta, aranyló füstfelhőként semmivé foszlott, de a maradék ugyanolyan szorosan fogta továbbra is.

– Beszélhetsz… – köpte oda mogorván a szörnynek.

– Nem kell félned – mondta bátorítóan Minuette. – Azért vagyok itt, hogy segítsek. Szeretnélek kihozni onnan, de ahhoz együtt kell működnöd velem. Rendben?

Bár már megtehette volna, Scorpan továbbra sem szólalt meg, csupán bizalmatlanul szemezve az elementárral biccentett.

– Akkor tehát elmesélnéd nekem, mi a csuda folyik itt? – kérdezte Minuette barátságos hangnemben. – De ha már lehet, az elejéről kezdd, légyszi, mert fél órája sincs, hogy itt vagyok!

A denevérszárnyú lény meglepetten nézett körbe a pónikon. Valószínűleg el se hitte, hogy ez az egész nem csak valami ostoba vicc.

– Ez komoly – jelentette ki Fragment az idegen tétovázását látva. – Kapsz egy esélyt, hogy kimagyarázd magad. Hallgatunk.

– Az… szóval úgy kezdődött, hogy Tirek izé… azt mondta, talált egy világot tele mágiával – motyogta nehezen forgó nyelvvel Scorpan. – Hívott engem, hogy mint jó testvérek, együtt fedezzük fel és szerezzük meg magunknak ezt az erőt. És… hát… jöttem is, persze, egy ilyen ajánlatot nem lehetett kihagyni. Csak arról meg ugye nem volt szó, hogy nem nyers mágiáról van szó, hanem élőlények, pónik sajátjáról! Ha magunknak akartuk, nem csupán ellopnunk kellett, meg kellett fosztanunk tőle a gazdáikat! Mármint… nem is tudom, hogyan mondjam… Én megpróbáltam! Bevallom, én is vettem el mágiát tőletek, póniktól, és nem vagyok rá büszke… Nem… egészen más élettelen tárgyakból kiszipolyozni az energiát, mint élő, lélegző lényekből… Otthagyva őket képtelenül arra, hogy akár saját magukat megvédjék… Látni, ahogy szenvednek… Én nem ezt akartam!

– Beszéltem a pónikkal, mármint azokkal, akik még hajlandóak voltak velem szóba állni. Meg akartam tudni, van-e más mód, hogy megérthessem és használhassam a mágiátokat. Ahogy alaposabban megismertelek titeket, rá kellett jönnöm, intelligens és megbocsátó nép vagytok. Nem akartam, nem hagyhattam, hogy bárki is bántson benneteket! Visszamentem Tirekhez, és megpróbáltam meggyőzni, de ő végig se hallgatott. Azt hitte, elárultam őt, így ő is ellenem fordult. Meg kellett küzdenem a saját bátyámmal, de ő mindig is sokkal erősebb volt nálam, a pónik mágiája pedig megsokszorozta amúgy is hatalmas erejét. Muszáj volt elmenekülnöm, egyedül viszont nem tudom használni az átjárót a világok között, ezért jöttem északra. Equestria tán mostanra már csupán romhalmaz, de a Kristály Hercegnő segítségében bíztam. Egyetértett velem, hogy a testvérem komoly fenyegetés még rá nézve is, és megígérte, hogy a segítségemért cserébe hazajuttat. Csak… igazából nem tudom, hogy sikerülhetett rosszul a tervünk…

Őszintének hangzott, ezt el kellett ismerni. Fragment el is bizonytalanodott tőle, ugyanakkor cseppet sem volt elragadtatva attól az „én megmondtam” arctól, amit a kék unikornis vágott felé fordulva, még mindig két patával a rácsba kapaszkodva. Bármit is tudott a kanca, kicsit túl könnyen megbízott egy idegen szavában, ő viszont egy egész birodalomért felelt, nem engedhetett meg magának effajta vak jóhiszeműséget. Épp elég kockázatot vállalt azzal is, hogy hagyta a Doktornak meg ennek a kancának telebeszélni a fejét… Csak reménykedett benne, nem követett el végzetes hibát.

– Meggyőző kis mese, nem igaz? – kérdezte. – Mi mással is állt volna elő, ha ez az egyetlen esélye a menekülésre? Mondd csak el szépen azt is a hölgynek, mi volt az a bizonyos terv, ami nem sikerült!

– Működnie kellett volna! – mentegetőzött Scorpan. – Ismerem magunkat annyira, hogy tudjam, milyen nehezen boldogulunk a rúnamágiával. Álmomban sem hittem volna, hogy a bátyám képes lesz kitörni a csapdából!

– Tehát Tirek most már fel van vértezve nem csak a földipónik, pegazusok és unikornisok, de még a kristály pónik mágiájával is – horkantott ingerülten a csődör. – Micsoda szerencsétlen véletlen! Te pedig azt hiszed, egy egyszerű bocsánatkéréssel minden el is van intézve?

– Nem akartam ártani senkinek! – rázta a fejét a lény, amennyire csak tudta így, az oldalán fekve. – Én csak haza szeretnék jutni!

– Hajlandó vagy szembeszállni a saját testvéreddel, ha cserébe hazajuttatunk? – kérdezte Minuette, mielőtt még Fragment újra megszólalhatott volna.

– Eddig is azt tettem – mondta mélyen a kanca szemébe nézve a szörny.

– Ez az egyetlen esélyünk – fordult hátra az unikornis.

Fragment alaposan elgondolkodott a kérdésen, de nem látott jó döntést. Ha az equestriaiaknak igazuk van, késlekedés nélkül ki kellene engednie Scorpant. Ha Tirek ne adja az ég, tényleg olyan erős, hogy legyőzheti a Hercegnőt, akkor mindegy, hogy elengedi-e vagy sem, a szörny mindenképp kiszabadítja az öccsét. Akkor talán még az a jobbik variáció, ha engedi futni, hátha reménykedhet legalább pár társával a két testvér kegyelmében. Viszont ha a Hercegnő győztesen tér vissza az ütközetből, szörnyen dühös lesz, ha megtudja, hogy holmi jöttment pónikra hallgatva szabadon engedett egy veszélyes foglyot. Sőt, Scorpan tán még nagyobb pusztítást is okozhat a hátországban a Hercegnő távollétében, mint amekkorára Tirek valaha képes lenne…

Fojtott köhécselés zökkentette ki a merengéséből. Az irányából rögtön rájött, hogy Decadence Hercegnő elementárja az, és már éppen rá akart szólni, hogy legyen még egy kicsit türelemmel, amikor a szeme sarkából valami vibráló fényt észlelt. Nyomban odakapta a fejét, és látta, hogy az egyik kis lebegő lángocska, ami eddig folytonos erővel világított, most már csak pislákolt, mintha valódi tűz lenne, ami nem kap elég levegőt az égéshez. Illetve… nem csak az egyik… Mindegyik!

Alattuk a padló egészen finoman megremegett. Földrengés? Valami hosszú, visító hang szűrődött le hozzájuk a távolból.

– Mi…? – motyogta döbbenten, lelapított fülekkel Fragment.

Az nem lehet, hogy Tirek ilyen hamar ideért! A csődör riadtan nézett körbe a társain. A katonák mind támadásra készen megemelték a lándzsájukat, a szemükkel pedig ellenség után kutattak. Minuette elengedte a rácsot, és nagyra nyílt szemekkel a falnak hátrált. Spirit pedig… Fragment nem tudta pontosan eldönteni, vajon mit csinálhat. Az elementár csak ott állt egyhelyben, a szárnyait kifeszítve, a fejét lehajtva, és a patáját a homlokának szorította. Mintha…

– Syn Magi! – kiáltotta el magát Fragment, ahogy észbe kapott, és felágaskodva mindkét mellső lábával eltakarta a szemét.

Csak egy pillanatig maradt úgy, aztán újra felnézett. A világ megváltozott körülötte, ahogy akarta is: megtelt fénnyel és színekkel, túl azon, ami amúgy is a sajátja volt. Látta a mágia folyamait, látta, ahogy kavarog, és meg is rémült tőle… Ilyen keszekusza hullámokat még soha nem tapasztalt. Az egész mágikus tér mintha vad örvénylésbe váltott volna körülötte. Akkor értette csak meg, mi történt, mikor a pillantása újra Spiritre esett. A pegazus testéből minden irányba aranyszínű patakok zubogtak, és oszlottak semmivé a mágikus térbe lépve. A kapocsnak kellett sérülnie, ami ebben a világban tartja… Az pedig nem jelenthet mást…

– A Hercegnő…! – suttogta Fragment. – Ne…!

A tehetetlenség szörnyű érzése járta át minden porcikáját. Magára hagyta az Úrnőt, és most ő is magára maradt. Nem volt más lehetősége. Ő csak parancsot teljesített. Mégis, most úgy érezte, ott lett volna a helye a Hercegnő mellett. Ha másért nem is, hogy vele együtt essen el. Legalább nem kellene végignéznie, ahogy a Kristály Birodalom örök életű uralkodója nélkül darabokra hullik minden…

– Mi a parancs, uram? – kérdezte az egyik őr finoman megérintve a vállát.

Fogalma sem volt, mit tehetne. Ahogy azonban a tekintete találkozott a csődörével, belátta, kénytelen lesz valamit kitalálni. Ha egy harcedzett katona ennyire tanácstalanul állt az események előtt – talán még csak azt se tudta, egyáltalán mi történt, elvégre nem láthatta azt, amit ő –, neki magának kellett az élükre állnia. Persze, butaság is ilyesmin gondolkoznia, hisz a Hercegnő pontosan ezzel bízta meg… Mégis…

– Nem tudom… – motyogta maga elé.

– Elnézést, uram, nem értettem! – hajolt hozzá közelebb a harcos.

Elfordította a fejét. Nem tudta állni a pillantását. Így viszont szemtanúja lehetett, amint Spirit a rácsok mögött egy kisebb pataknyi mágikus energiát öklendezett föl, majd fennakadt szemekkel elterült, maga alá gyűrve az egyik szárnyát. Fragment gondolkodás nélkül odaugrott a cella ajtajához, és a patáját a zárnak nyomta. Képtelen volt elviselni, hogy szenvedni kell látnia egy kancát. Még ha nem is az ő fajához tartozott, ezt nem hagyhatta!

Erősen koncentrált, és a zár engedelmesen fölnyílt. Gyorsan odaügetett az egyre szaporábban és felületesebben ziháló pegazushoz, és óvatosan a hátára fordította. Nem volt túl nehéz dolga, a kanca még páncélostul is egészen könnyűnek bizonyult. Aggódva figyelte, ahogy minden egyes kilégzéssel a kanca szőre veszített a ragyogásából – viszonylag jó rálátása nyílt ebből a szögből, mivel Spirit páncélja alulról nyitott volt, hasonlóképp a kristály pónikéhoz. Nem értett túl sokat az elemi mágiákhoz, az inkább lehetett a szarvval rendelkező pónik területe, így nem tudott előállni olyan ötlettel, ami biztosan segíthetett. Azt viszont már elhatározta, megtesz mindent, ami tőle telik, hogy enyhítsen a kanca fájdalmain.

Próbált visszaemlékezni, Decadence Hercegnő miket tanított neki az elementálokról és elementárokról. Abban biztos volt, bármilyen módon lettek is erre a világra hozva, mindenképpen kötődtek a megidézőjükhöz, ezért is tudta azonnal, hogy baj van, amikor meglátta a sérült asztrális kapcsot. Egy ilyen szintű összeköttetés még akkor sem szűnhetett meg, ha a létrehozója elvesztette az eszméletét, vagy komolyabban megsérült… Ugyanakkor azt, hogy ő, mint külső szemlélő, hol tudna belenyúlni egy ilyen bonyolult mágikus rendszerbe, már elképzelni sem tudta.

Illetve… ha direkt kapcsolat lett volna Spirit és a Hercegnő között, a pegazusnak már semmivé kellett volna foszlania, mint időközben a lángelementálok tették. Ha pedig az elementár fizikai inkarnációja független lett volna a megidézőjétől, úgy nem okozna neki fájdalmat az asztrális kapocs sérülése. Valami köztes állapot lehetett hát, amiben Spirit létezett. Ez viszont azt jelenthette, hogy ha sikerül őt valamilyen külső ponthoz rögzítenie, talán megmentheti!

De mitől is? Fragmentnek ötlete sem volt, mi történhet, ha a kapocs végleg semmivé foszlik. Bár… elnézve a kanca szenvedő grimaszban rángatózó arcát, semmi jó… Ha pedig már elhatározta magát, ideje volt tennie is valamit! A kanca mellkasára csúsztatta a patáját, és lehunyta a szemét, azonban amint belekezdett a varázslatba, akkora ütés érte a fejét, hogy szabályosan beleszédült. Valószínűleg el is esett volna, ha a katonák nem reagálnak időben, és kapják el. Ketten őt fogták, a többiek nekiszegezték a lándzsájukat a földön heverő, még mindig kissé rángatózó pegazusnak.

– Ne… – mondta nehezen forgó nyelvvel Fragment. – Ne bántsátok! Szükségünk van rá! Fogjátok le, hogy ne mozoghasson!

– Mit csinálsz? – hallotta maga mögül Minuette hangját, miközben az őrök engedelmeskedtek, és a földhöz szorítottak a pegazus mind a négy lábát.

– Megpróbálom megmenteni! – felelt Fragment hátra sem fordulva. – Sam tale Broen! – tette hozzá emelt hangon, és a padlóra koppantott a patájával.

Szabad szemmel is látható fényesség töltötte be a kis helyiséget. Halvány, kéken izzó rúnák rajzolódtak ki Fragment körül. De ennyi nem lesz elég, érezte…

– Rémes a kiejtésed, tudsz róla? – kotyogott bele megint az unikornis.

– Értesz talán a rúnamágiához? – csattant fel dühösen a csődör Minuette felé fordulva. – Miért nem szóltál korábban?

– Mihez értek? – vonta föl értetlenül a szemöldökét a kanca.

– Eh, nincs most erre időm! – legyintett Fragment.

A cella falához ugrott, és gyors mozdulatokkal fölfirkált rá egy stabilitás rúnát, majd ugyanezt megismételte a másik három oldalon is, a levegőbe írva a patájával. Nem lett épp tökéletes a vonalvezetése, de azért reménykedett benne, hogy így is működni fog a varázslat. Újra a földön fekvő, kifeszített kancához lépett, fölé magasodott, és a patáját a mellkasára helyezte. Olyan közel hajolt hozzá, még a leheletét is érezte, ahogy felborzolta a szőrét. Azóta is csak egyre szabálytalanabbul szuszogott… Nem késlekedhetett tovább!

– Bli hos meg! – mondta ki utolsó reményeként a szavakat. – Kérlek…!

A hatás azonnali volt. A pegazus szemei felpattantak, és újra megteltek élettel. A következő pillanatban hörögve teleszívta a tüdejét levegővel, majd egyből fel is ült, könnyeden félrelökve közben a mellső lábait szorongató tagbaszakadt, páncélos csődöröket. Fragmentet is megragadta, aki még mindig ott állt fölötte, viszont ahogy a pillantása találkozott a csődörével, a patái elernyedtek, s a kanca visszaereszkedett a hideg kőre.

– Mi… történt…? – kérdezte elhalóan, bár végre szabályosabban szuszogva. – A Hercegnő?

Fragment bánatosan lehajtotta a fejét, ami – úgy tűnt – bőven elég felelet volt az elementárnak. Spirit finoman megtámasztotta a patájával a mellkasát, nagyjából úgy, ahogy a csődör is tette ővele alig egy perce, aztán óvatosan eltolta magától, és ugyanazzal a mozdulattal négy lábra is kászálódott, oldalvást fordult, fenyegetően lecsapta a füleit és kitárta a szárnyát.

– Egy lépést se! – hallotta Fragment az egyik őr kiáltását, mielőtt még fölmérhette volna a helyzetet. – Feküdjön a földre, és ne mozduljon!

– Te is, Roamer? – morogta az orra elé Spirit.

Nem volt nehéz rájönni, mire gondolhatott. Scorpan, aki eddig magatehetetlenül feküdt a földön, most ott állt előttük teljes életnagyságban. A köteleknek, amik eddig fogva tartották, nyoma sem látszott… tehát Tirek elkapta annak a varázslatnak a gazdáját is. A denevérszárnyú szörnyeteg pedig immár cseppet sem tűnt megilletődöttnek a rászegeződő kristálylándzsák és az ádázul vicsorgó pegazus által közrefogva. És láthatóan nem is volt hajlandó engedelmeskedni: harciasan előrelépett, az egyik mancsát ökölbe szorítva a teste mellett, a másik tenyerét pedig kinyújtva feléjük. Még a lábait is behajlította, mintha ugrani készülne, a szemei pedig harcias tűzben égtek.

– Nem kéne… – próbált lecsillapítani mindenkit Fragment, de végig se mondhatta, Spirit már egy dühös kiáltás kíséretében a szörnyre vetette magát.

Olyan gyorsan történt minden, szemmel alig lehetett követni. A pegazus a levegőben megpördülve rúgott Scorpan felé, de ő pontosan kiszámolt mozdulattal hajolt félre, és azonnal utána is kapott. Spirit is résen volt, a célt tévesztett támadás után kitárta a szárnyait, és egyből irányt változtatott, a rácsnak repült, majd onnan elrugaszkodva csapott le újra az ellenfelére. A mellső patáiból lángok törtek elő, fényes csíkot húzva maguk után, az arca pedig olyan könyörtelen kifejezést vett fel, Fragment biztosra vette, ha teheti, a kanca itt helyben felkoncolja a szörnyeteget. Rájuk kiáltott volna, hogy azonnal hagyják abba, de megszólalni sem volt ideje.

Scorpan ezúttal is felkészült, és ő is valami izzó-lobogó mágiát formált a karmai között, azzal hárította a pegazus ütéseit. Kettejük varázserejének találkozásánál szabályosan szikrázott a levegő, de olyannyira, hogy Fragmentnek el kellett takarnia a szemét – legalábbis addig, míg rá nem jött, hogy talán ideje lenne feloldania a mágia-látó rúnáját.

– Elég már! – hallotta a háta mögül Minuette hangját, míg a varázslat megszüntetésével foglalatoskodott. A kanca ezúttal már cseppet sem tűnt vidámnak, sokkal inkább ingerültnek…

De a két harcoló láthatóan nem törődött vele, ahogy a feléjük szegezett lándzsákkal sem. A kristály póni őrök tétován tartották maguk elé a fegyverüket, valószínűleg inkább Fragmentéket próbálva védeni velük. Ha mást nem is, annyit elértek, hogy a küzdelemhez rendelkezésre álló helyet igencsak minimálisra szorították. Közelebb viszont nem merészkedtek Scorpanhoz, így a varázslatok hatósugarától biztonságosnak mondható távolságban maradtak.

Spirit láthatóan igyekezett kihasználni, hogy sokkal fürgébb az ellenfelénél. Bár kárt tenni nem tudott benne a sorozatos, vad rohamaival, annyit elért vele, hogy Scorpan folyamatosan védekezésre kényszerült, és miután egyszer a kanca belekapott az egyik szárnyába, azokat is kénytelen volt összezárni, ezzel csökkentve magán a támadható felületet, ugyanakkor lemondva a lehetőségről, hogy az elementárhoz hasonlóan a levegőből küzdjön.

Sőt, láthatóan elég gyorsan fáradt is, a mozdulatai egyre lassabbak lettek, s csak félig-meddig tudta hárítani Spirit csapásait. Ellenben a pegazus pont hogy még jobban bemelegedett, egy pillanatra lefékezett a levegőben, egész testében felragyogott, aztán mintha növesztett volna még egy pár szárnyat. Fragment nem tudta alaposabban is megfigyelni, mivel az elementár hihetetlen sebességgel nekirepült Scorpannak, csupán egy lassan halványuló fénycsíkot hagyva maga után. A szörnynek ezúttal esélye se volt kikerülni, így Spirittel együtt a falnak vágódott, de akkora erővel, hogy az hiába volt tömör kristályból, pókháló mintájú törések keletkeztek rajta a becsapódás nyomán. Még szerencse, hogy a börtön még a palota többi részénél is sokkal masszívabb anyagból volt kialakítva, máskülönben minden bizonnyal át is szakad…

Ezzel viszont, úgy tűnt, a küzdelem eldöntetett. Scorpan féltérdre ereszkedve a padlón támaszkodott, fölötte pedig diadalittasan, vigyorral az arcán ott lebegett az elementár. Spirit szárnycsapások nélkül tartotta magát a levegőben, s a két mellső patáját egymás felé fordította. A sörénye, a szőre vadul lobogott, ahogy újabb mágikus energiákat hívott elő. Sárgás villámok cikáztak körülötte, s a lábai között izzó tűzgolyó formálódott. A kanca vicsorogva a magasba emelte a varázslatot, mintha csak elszánta volna magát a végső csapásra…

– Ne! – üvöltötte Fragment és Minuette egyszerre.

De már késő volt. Spirit lesújtott, a lángoló labdából pedig ugyanolyan villámok törtek elő, mint amik a pegazus testét is övezték. Ám sosem értek célt… Scorpan elszántan elbődült, és kinyújtotta karmos mancsát a felé tartó varázslat irányába. Belemarkolt a villámokba, megragadta őket, mire azok elszakadtak a forrásuktól, és szabályos gömbbé álltak össze a szörny mancsában, amit ő – Fragment mélységes döbbenetére – beletuszkolt a saját szájába.

A lény a szemük láttára a másodperc törtrésze alatt fordította meg az erőviszonyokat. Két lábra ugrott, tett pár bonyolult mozdulatot a mancsaival, majd a mágiájával megragadta a fölötte lebegő döbbent pegazust. A kanca testét sárgás derengés ölelte körbe, majd a telekinézis varázslat háttal nekidobta a cella rácsának. Még a fémes puffanás mellett is tisztán lehetett hallani, ahogy Spirit nagyot nyekken, aztán az elementár a padlóra zuhant, és nem mozdult többé.

Scorpan viszont feléjük fordult. A kristály pónik gondolkodás nélkül, harcra készen megemelték a lándzsáikat, bár Fragment sejtette, csupán ösztönösen cselekedtek, valójában ők maguk is tudták, hogy semmi esélyük a szörnyeteg ellen. És valóban: Scorpannak egyetlen intésébe került csupán, hogy letarolja, és a falnak szegezze az őrséget. Egy pónit sem kímélt, Fragment és Minuette is a hideg kristálynak lett préselve, alig lábnyújtásnyira egymástól. Szerencsére a fejüket azért tudták forgatni, így válthattak egymással egy pillantást, de többre nem volt idő, mivel a kancát ugyanaz a varázslat, ami az előbb a rácsnak dobta Spiritet, most elemelte a faltól.

Fragment tehetetlenül zihálva nézte végig, ahogy Scorpan a karmait kinyújtva odalebegteti magához a kancát. Valamennyire hallotta is, hogy váltanak egymás közt pár szót, de a fülében annyira zubogott a vér a stressztől, hogy semmit nem értett belőle. Viszont még láthatóan nem végeztek, mikor hirtelen egy sárgán izzó penge hátulról átdöfte a denevérszárnyú szörnyet, s a másik oldalon a vérével beborítva tört elő a hasából.

Érezte, hogy a varázslat, ami fogva tartja, lassan erejét veszti. Addig azonban ott kellett várnia a falhoz szegezve, így kínosan jó rálátása nyílt az ottani eseményekre. Minuette fájdalmasan felkiáltott, és elkapta az egyensúlyát vesztett, lassan előredőlő szörnyeteget. Ahogy a lény gurgulázva-nyöszörögve a kanca vállára borult, Fragment már láthatta a merénylőt. Spirit állt Scorpan mögött zavaros, de dühödt tekintettel, horpadt sisakkal a fején. A patájából hosszú, mocskos penge állt ki, mintha csak a lába meghosszabbítása lenne. Enyhén imbolygott álltában, mintha bármelyik pillanatban ismét összeeshetne.

– Ne, ő nem halhat meg! – nyögte Minuette a lény súlya alatt. – Segítsetek, kérlek! Ennek… nem lett volna szabad… így történnie!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.