Prológus

Prológus

Paták fémes kopogása ütötte meg a fülemet. Meg se kellett mozdulnom, ki se kellett nyújtóznom, hogy érezzem, ő az. Ám nem egyedül jött. Volt vele még… valaki.

Némán ülve, a füleimet hegyezve vártam be őket. Számolatlanul teltek a másodpercek, mire a léptek zaja elült. Ott álltak előttem mindketten, de természetesen nem láthattam őket. Éreztem, ahogy engem figyelnek. Hasonlóak voltak; nem is hittem volna, hogy bárki is hasonlíthat rá ennyire. De nem szóltak, hát türelmesen vártam. Igazán nem akartam udvariatlan lenni.

Éreztem, ahogy ő mélyen beszívja a levegőt, és végre szóra nyitja a száját. Kihúztam magam, s az egész lényemmel felé fordultam, hogy az eszembe véshessem minden egyes szavát. De nem hozzám beszélt.

– Magatokra hagylak titeket – mondta édes, nyugodt, örökké vidám hangján.

Hallottam, mikor összeérintették a szarvukat, aztán ő meglibbentette hosszú sörényét, és lassú, kényelmes léptekkel távozott. Percek szálltak tova a néma sötétségben, míg vendégemmel egymást figyeltük. Nem kezdeményezett, szinte meg se rezdült, hát végül megtettem én. A sóhajtásnál is finomabban kinyúltam felé, és megérintettem, el se mozdulva a helyemről. Bár éreztem rajta az undorodó borzongást, ami végigjárta a testét, nem húzódott el, míg óvatosan végigtapogattam.

Még annál is jobban hasonlítottak egymásra, mint eredetileg hittem. Ő is kanca volt, erre elég hamar rájöttem, de kicsit alacsonyabb, mint ő. A legfeltűnőbb közös vonásuk természetesen az volt, hogy az ő homlokát is szarv díszítette, egyszersmind a hátára selymes tolltakaróként borultak a szárnyai. Mégis különösebbnek tartottam, hogy még az arcuk is szinte egyforma volt. Mintha csak testvérek lettek volna…

Visszavonultam. Így is elég volt érezni a viszolygását. Persze megértettem. Mivel azonban továbbra is csak csendben bámult rám, teleszívtam a tüdőmet levegővel, hogy a hangszálaimat megrezgetve szavakat formálhassak felé. Elvégre mi másért maradt volna itt?

– Nem tudom, ki vagy te – mormoltam rekedtesen, mintha éves porréteget kellett volna fölkavarnom. – És nem is érdekel. De azt elmesélhetem, én ki vagyok. Gondolom ezért jöttél. Hosszú történet lesz, viszont ha unod, vagy úgy döntesz, mégse vagy kíváncsi rá, nyugodtan magamra hagyhatsz. Nem fogok megsértődni. Nem fogok utánad menni. Nem foglak kérdőre vonni. És nem kell félned, nem érek még egyszer hozzád.

„Beszélgetőpartnerem” megvetően szusszant, ám továbbra sem fűzött semmit a mondókámhoz. Annyira nem is bántam. Mindig is szerettem mesélni. Nekem bőven elég, ha csak meghallgat.

– Ha nem is lesz a legegyszerűbb, megpróbálom úgy elmondani, hogy megérthess engem – mondtam végül. – És ehhez a legelején kell elkezdenem.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.