A Citadella

A Citadella

Szorosan a falhoz lapulva lépkedett ügyelve bármilyen gyanús neszre. Valószínűleg ő lett volna az utolsó, aki meghallja a közeledő veszélyt, de azért nem ártott a plusz óvatosság. Már az önmagában is meglepte, hogy idáig sikerült teljesen észrevétlenül eljutniuk. Swatter tényleg jól tájékozott lehetett, ha ilyen hatékonyan el tudták kerülni az őröket. Bár az elég zavaró volt, hogy ilyen lassan haladtak. Minél több időt töltenek az erődben, annál nagyobb az esélye, hogy kiszúrják őket. De sajnos csak így tudtak nesztelenül haladni, és közben megfelelően fölmérni a terepet.

A Hold halovány fényénél egyedül valószínűleg nem talált volna vissza a léghajóhoz, de szerencsére a három kanca ügyesen tájékozódott még ilyen körülmények között is, így mert rájuk támaszkodni. Szépen sorban vonultak egymás mögött, s bármikor ha az előtte haladó rózsaszín kanca megtorpant, ő is nyomban mozdulatlanná dermedt. Ilyenkor addig nem is indultak tovább, amíg Swatter biztonságosnak nem ítélte, ami többször is azzal járt, hogy percekig aránylag nyílt terepen kellett ácsorogniuk. A Conker által tervezett, toldott-foldott ruhák viszont elég jól ellátták a feladatukat. Ha nem is passzolt rá túl jól, legalább tényleg szinte mindenét eltakarta, mégsem akadtak bele a lábai. És a színük miatt szinte teljesen észrevehetetlenné tették őket, ha éppen nem mozogtak. Swattert is elég könnyen szem elől tévesztette volna, ha a kanca farka vége nem lógott volna ki a hosszú köpeny alól. Ha pedig egy-egy pillanatra hátrafordult, Jellyékből is csak a szemük csillanását láthatta meg.

Legalábbis egy darabig. Amíg a belső várfalon kellett laposkúszásban végigmászniuk, jóformán lehetetlenség lett volna kiszúrni őket, de amikor egy ablakon keresztül beugrottak a fellegvár alsó szintjére, szembesülniük kellett a folyosókon lobogó fáklyák fényével. A táncoló árnyékok között sokkal nehezebb volt jó fedezéket találni, főleg amikor már az egyre szűkösebb folyosókon bolyongtak. Ha itt jött volna szembe egy őr, akkor aztán gondban lettek volna!

Kellett csak erre gondolnia! Swatter olyan hirtelen fékezett le előtte, hogy nem is volt ideje felfogni, máris beleütközött a kanca farába. Kérdőn nézett rá, de egy pillanattal később már ő is észrevette a közeledőt. A fáklya fénye egyre határozottabban rajzolódott ki a lépcsőfordulóban. Hátrafordult, de a hosszúkás teremben nem látott semmi használható rejtekhelyet, ahhoz pedig már túlságosan is előrehaladtak, hogy még visszafordulhassanak. Frank érezte, hogy a torka kezd kiszáradni. Még túl korai volt! És a lehető legrosszabb helyen futottak bele az őrbe! Mielőtt azonban komolyabban elgondolkodhatott volna a megoldáson, Conker határozott mozdulattal félrelökte őt az útjából, aztán intett Swatternek, hogy ő is takarodjon előle.

– Most mi lesz…? – kérdezte Frank fojtott hangon Jellytől, miközben a barna kanca macskamód felpúposított háttal sebesen a fény forrása felé lopakodott.

A kérdése azonban hamar magától is válaszra talált, mert egy lélegzetvételnyi idővel később felbukkant a fáklyát hordozó alak, Conker pedig abban a pillanatban rávetette magát. Egyetlen nyikkanás se hagyhatta el a griff csőrét, a kanca pengéje máris átszelte a torkát. Csupán egy alig hallható szörcsögő hang utalt arra, hogy mi történt. Conker viszont még azzal a mozdulattal le is fogta az őrt, hogy ne dőlhessen el, s utolsó rángatózásaival se ütközhessen neki semminek.

Frank egészen ledöbbent a látványtól. Látott már pónit harcolni, látott már pónit ölni, de az ilyenektől mindig kirázta a hideg. Pontosan tudta, Manehattan egykori „igazságosztója” mire képes, de más volt a saját szemével látnia. Ennyire higgadt pontossággal kioltani egy másik életet… A Nightstalkereket sem tudta soha megérteni. Szemtől szemben megküzdeni az ellenféllel egész más. De abba belegondolni, hogy ő is bármikor így meghalhatna egy bérgyilkos patája által… Föl se foghatná mi történt! Esélye se lenne védekezni! Ez… egyszerűen…

A kanca fölnézett. Pont rá. Azok a fagyos türkizkék szemek… Az a kifejezéstelen arc… Az a félelmetes céltudatosság, ahogy beletörölte rögtönzött kését a griff tollaiba… Ha azon múlna, vele is ugyanilyen könnyedén végezne vajon? Nem akart belegondolni. Nem akarta megtudni.

– Sietnünk kell – állapította meg szenvtelen hangon Swatter. – Ezt meg tüntessük el gyorsan! Frank, hozd kérlek!

Kénytelen volt félretenni a viszolygását, és hagyta, hogy a kancák felpakolják a hullát a hátára. Szerencsére azonban nem kellett hosszú utat megtenniük, mert hamar találtak egy félreeső kisebb termet, aminek résnyire nyitva volt az ajtaja. Odabent aztán be tudták pakolni a griffet egy nagyobb szekrénybe. Utána pedig fújtak egyet a nagy riadalomra.

– Jó, eddig nagyon jól állunk! – suttogta Swatter. Látszott rajta, mennyire megviselte a kis incidens, de ennek ellenére aránylag vidámnak tűnt. – Már csak két emeletet kell mennünk fölfelé, és lényegében ott is vagyunk! Viszont most már nem árt, ha kapkodjuk a lábunkat, különben nem végzünk, mielőtt valakinek feltűnik a járőr hiánya!

– Ezek nem párosával szoktak őrjáratozni? – kérdezte Jelly.

– Idebent szerencsére nem. Vagyis… nem mindig…

– És ha ennek pont volt párja? – suttogta dühösen Conker.

– Nem tehetünk mást, reménykedjünk, hogy nem!

Conker válaszképpen káromkodott egy cifrát.

– Ez van, most pedig induljunk! – zárta le gyorsan a témát Swatter.

A rózsaszín kanca kilesett az ajtón, aztán halk léptekkel kisurrant rajta, nyomában a többiekkel. Hamarosan egy széles teremben találták magukat, ami a folyosókhoz képest egész díszesnek volt mondható. Sok idejük ugyan nem volt nézelődni, de Franknek így sem kerülték el a figyelmét a falakon lógó griff portrék, egytől egyig aranyozott keretben. A fényviszonyok miatt viszont nem tudott róluk többet megállapítani, mint hogy mind egy irányba néznek: a terem közepe felé. Mivel pedig a helyiségen lényegében mindössze egyetlen hatalmas U-alakú asztal ívelt át, a csődör élt a gyanúperrel, hogy ez lehetett az ebédlő. Legalábbis a magasabb rangú személyeknek, elvégre mégis a fellegvárban voltak. Viszont elég frusztráló lehetett úgy enni, hogy közben tömérdek griff bámul mereven a falakról… Érdekes ízlésük volt, azt meg kell hagyni.

Előtte Swatter lefékezett, de ezúttal lassabban, így most nem hozta rá a frászt. A kanca megfordult, aztán a mennyezetre bökött a lábával. Mielőtt még követte volna a mozdulatot, Swatter oldalra mutatott, majd spirálvonalban körözött a patájával, utána pedig intett, hogy menjenek tovább. Frank elsőre nem értette, mire gondolhatott a kanca, de aztán befordultak a teremből nyíló csigalépcsőre, és máris megvilágosodott. Akkor tényleg jó közel járhatnak már! Csak tartson is ki mellettük a szerencse!

A lépcső igen meredeken vezetett fölfelé, alig volt kivilágítva és szűkös is volt, viszont innen legalább nyílt néhány lőrésszerű ablak, amiken végre kinézhetett. A léghajóból semmiféle lehetőségük nem volt szemmel kísérni az utat, így hát kíváncsian kukucskált minden adandó alkalommal, hátha ki tud venni valamit a környezetükből. Most elég magasan voltak, s még a vár szintjéből is kiemelkedtek, nem úgy, mint amikor a belső falon másztak végig. Ennek ellenére innen is csak ugyanazt a bástyát lehetett látni, amit már odakint is alaposan megnéztek, mivel az erőd egyetlen jól kivilágított része volt. Ha pedig más szögből tudott kipillantani, a csillagos égen kívül semmi mást nem látott.

Valami koppant az orrán, aztán egy pillanattal később már hátrálni is kényszerült. Próbálta kitalálni, hogy mi történt, de csak Swatter feszült arcát látta, miközben a kanca óvatosan még hátrébb terelte a lábával. Hamarosan már ő is hallotta a lépéseket. Nagy nehezen elnyomta menekülő ösztöneit, de így is összerezzent, ahogy valami hátulról hozzáért. Gyorsan odakapta a fejét, de csak Conker volt az. A kanca a késével a szájában próbált meg elaraszolni közte és a fal között, ám Swatter patája őt is megállította. A rózsaszín póni két lábra állt, s a másik mellső patáját a szája elé emelte. Kis ideig mind csak a fülüket hegyezték, aztán nagy megkönnyebbülésükre a léptek zajai hallhatóan egyre távolodtak.

– Valószínűleg egy szinttel föntebb is cirkál egy őr – jegyezte meg kisvártatva fojtott hangon Swatter. – Nem hinném, hogy pár percnél több időnk lenne bejutni. Ha szerencsénk van, akkor ott is körfolyosó van, és nem csak a Trófeák Terme előtt sétál fel-alá.

– Ja, főleg ha ketten vannak… – tette hozzá Conker.

Swatter egy pillanatra elhúzta a száját, aztán továbbindult. Bár lassan haladtak, a fokok mégis mintha túl hamar fogytak volna, s máris eljutottak a keresett emeletre. Ott azonban még hosszú-hosszú perceket töltöttek el a lépcsőforduló árnyékában lesve az őrök mozgását. Conkernél még óra is volt, hogy pontosan mérhessék, mennyi időt szánhatnak az akcióra. A két griff – mert a kanca sejtése beigazolódott, és itt már tényleg párban voltak – szerencséjükre egyszerre rótta a folyosót, és nem is siettek túlságosan, így volt némi esélyük a sikerre anélkül is, hogy velük is végezniük kelljen.

Mikor a griffek már a harmadik ráérős körüket tették meg, Frank érezte, hogy Jelly mocorogni kezd mellette. Újult erővel járta át az izgalom. Eljött az ő idejük! Most kell cselekedniük, s amit tesznek, azon nagyon sok múlik! Ezen a pár percen tán egy egész ország sorsa! Egyetlen hiba, és nekik végük! Lassan teleszívta a tüdejét, lehunyta a szemét. Menni fog! Mennie kell!

Azonnal reagált, ahogy a kanca elindult mellőle. A patái hegyén járt, ugyanúgy, mint a három társa. Tökéletesen hangtalanul mozogtak, míg eljutottak a terem kapujáig. Swatter intett, s Conker rápillantott az órájára, majd előkapta az álkulcsait. Elkezdődött!

Frank szinte mozdulatlanná dermedve bámulta a folyosó felé eső részét, s közben tudta, Jelly a másik végét tartja szemmel. Ha bármi gyanúsat látnak vagy hallanak, nem késlekedhetnek, azonnal el kell tűnniük! A beálló néma csendben szinte tépázta a dobhártyáját a fémek halk zörgése, ahogy Conker a záron ügyködött. Vajon mennyi idő kellhet neki, amíg kinyitja?

Egy pillanatra odakapta a fejét, ahogy a kanca fölszisszent. Még levegőt venni is elfelejtett, ahogy Conker fintorogva megrázta a fejét. Ne csináld ezt, kislány! Ne mondd, hogy nem bírsz vele!

Conker heves mozdulattal a köpenye zsebébe vágta az egyik fémdarabot, és egy másikat húzott elő. Az orra már szinte a kilincset súrolta, ahogy az újabb kulcsot a zárba tolta. Frank mintha lassított felvételen látta volna az egész jelenetet. A kanca lehunyta a szemét.

– Kérlek, ne legyen mágneses! – suttogta, aztán egy újabb vékony fémpálcát dugott az előzőhöz.

Még a nyelvét is kidugta, annyira koncentrált. Frank tudta, hogy a folyosót kéne figyelnie, mégse bírta megállni, hogy pár másodpercenként ne pillantson vissza a kancára.

A halk kattanás olyan erővel robbant a fülébe, mintha petárdát robbantottak volna mellette. Ahogy azonban Conkerre siklott a tekintete, nyomban megkönnyebbült. A kanca a mennyezetet nézte s csak ennyit suttogott:

– Köszönöm, Celestia!

Innentől viszont ismét Swatter vette a patájába az irányítást. Óvatosan lenyomta a kilincset, és ügyelve, nehogy nyikorogjon, szélesre tárta az ajtót.

Odabent még a kintinél is nagyobb sötétség honolt. Se egy ablak, se egy fáklya, se lámpa nem törte meg a monoton feketeséget. Igaz, az ablakok hiánya inkább biztató volt, hiszen így aránylag nyugodtan gyújthattak ők maguk világot anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.

Itt álltak hát a cél előtt, mégsem mozdult senki.

– Nettle, csinálj fényt, de csak egy egész kicsit! – utasította halkan Swatter.

Egyszerű varázslat. Érezte, ahogy a szarva felragyog, de visszafogta magát, amennyire csak tudta. Nem történt semmi. A bejárat ugyanolyan sötéten ásított rájuk.

– Két percünk van – jelentette be mellette Conker.

– Jó, de most mit csináljak? – kérdezte Frank már kissé kétségbe esve. Érezte, hogy a homloka gyöngyözni kezd. Kicsit segített volna, ha tudja, mit rontott el, ha már ekkora volt rajta a felelősség.

Swatter idegesen dörzsölgette a halántékát a patájával. Rettenetesen törhette a fejét a megoldáson.

– Megvan! – suttogta kicsit hangosabban, de aztán gyorsan körbe is pillantott, meghallotta-e valaki. Szerencsére azonban semmi nem utalt arra, hogy sikerült nemkívánatos figyelmet magukra vonni. – Ne fehér fényt használj! És koncentrálj erősen!

Hát… csak reménykedni tudott benne, hogy ez így működni fog. De nem tehetett mást, követte a kanca tanácsát. A szarva hegyén táncoló fényecske sárgásabb árnyalatot vett föl, ő pedig minden erejét arra összpontosította, hogy láthassa a láthatatlant.

Végre az ajtófélfák között cérnavékony szálacskák lettek láthatóak, ahogy tökéletesen egyenes vonalban keresztbe futottak. Három-három párhuzamos, vörös vonal: egy köteg közvetlenül a küszöb fölött, egy nagyjából a szügyének magasságában, egy pedig fejmagasságban.

– Gyerünk, gyerünk, tartsd fönt! – adta ki az utasítást Swatter.

Mellette Conker nem is várt tovább; egy macska ügyességével pillanatok alatt átsiklott a lézersugarak között, még csak a közelébe sem érve, hogy megérintse bármelyiket. Ahogy belépett a terembe, a sötétség félig el is nyelte, félig pedig Frank szarvának derengése vetett kísérteties félárnyékot az arcára.

– Szép volt, Frank! – érintette meg a vállát Jelly, aztán ő is átcsusszant a fénynyalábok között.

Swatter se habozott, ő is gond nélkül átbújt, de a csődör addigra már átszámolta magában a dolgokat és megállapította: itt bizony bajok lesznek! Nem csak szélesebb, de kicsit magasabb is volt a társainál, és ráadásul nem is mozgott olyan profin, mint ők, úgyhogy igencsak igyekeznie kell majd, ha biztonságban át akar jutni!

– Fél perced van! – suttogott ki Conker. – Ne vacakolj már ennyit!

Mintha csak végszóra történt volna, ebben a pillanatban a szeme sarkából már meg is látta a folyosó másik végéről átsejlő lobogó fényét az őrjáratozó griffek fáklyájának. Frank nagyot nyelt, aztán gyorsan átdugta a két mellső lábát és a fejét a résen, aztán szép egyenletesen megpróbált előredőlni.

– Ne, ne, ne! – állította meg Jelly a másik oldalról. – Húzd le magad jobban!

Kicsit összébb rogyasztotta a lábait, de érezte, hogy így meg a sebtiben varrt ruhája fog vészesen lelógni róla.

– Segítsetek! – nyögte elhalóan.

A másik két kanca azonnal reagált. Villámgyorsan benyúltak a csődör alá és hozzáfogták a rongyokat a testéhez. Frank szorosan maga alá kapta a farkát, aztán előrenyújtózott, és gyorsan bekapkodta a hátsó lábait is. Még hallotta a háta mögül, hogy valaki behúzza az ajtót mögötte, aztán azonnal eloltotta a szarvát.

Lélegzetvisszafojtva várták, hogy a két griff elhaladjon a terem előtt, ahogy eddig is tették. A lépések egyre hangosodtak, aztán megálltak. Pont előttük.

– Te nem láttad? – hallották kintről a hangot.

Azt hitte, megfagy benne a vér! Pedig… még épp időben volt… talán… Vagy láthatták még az ajtót becsukódni? Már olyan közel voltak! Ezen nem múlhat!

– Esküszöm, láttam! – erősködött a beszélő.

Egyetlen másodperccel később a kilincs megnyikordult. Frank érezte, hogy valaki erősen belekapaszkodik a lábába, de nem foglalkozott vele. Nem, nem fogtok ki rajtam!

A szarva felragyogott, s az ajtó helyben maradt. A kilincs még fel-le járt egy kis ideig, de aztán az őr feladta a próbálkozást. A csődör a biztonság kedvéért még pár másodpercig fenntartotta a varázslatot, de aztán elengedte az ajtót.

– Nagyon paranoiás vagy – állapította meg egy mélyebb női hang odakint. – Csak ma már harmadjára hiszed azt, hogy valaki jár itt…

Az ajtón kint karmos lábak koccantak, s Frank már készült, hogy újabb varázslattal tartsa távol az őröket, de aztán egy pillanattal később már hálát adott az égnek, hogy nem tett mégse így.

– Tök sötét van bent – szólalt meg kisvártatva a nőstény griff. – Ha nem hiszed, nézd meg nyugodtan!

– De, hiszek neked – felelt a társa, aztán a pónik kisvártatva ismét csak a távolodó lépteik zaját hallhatták.

Frank nagyot fújt, de a többiek is föllélegeztek. A csődör érezte, hogy a lábán megszűnik a szorítás, ám mire újra fellobbantotta a szarva hegyén a fényt, már nem tudta megállapítani, melyik kanca kapaszkodhatott belé. De nem is volt idő ilyesmin merengeni. Végre bent voltak, úgyhogy ideje volt a feladatra koncentrálni. Megkockáztatott még egy kis világosságot, de aztán rögtön vissza is fogta magát, mert Conker jó erősen oldalba bökte. A kanca szemrehányóan nézett rá, aztán a fogával letépett egy darabot a ruhájából, s gyorsan beletömködte a kulcslyukba.

– Na most!

A csődör szarva ismét felragyogott, az eddigiekhez képes vakító fényárban fürösztve mindent. A szemüknek kellett egy kis idő, amíg hozzászokott, de utána már mind kíváncsian szemlélődtek. Jó helyre jöttek, ez biztos. A Trófeák Terme… találó volt a név! Frank amerre csak nézett, mindenfelé valódi különlegességeket látott. A létező legkülönbözőbb tárgyak álltak mindenfelé vitrinek mögött vagy akár szabadon is, pusztán vörös bársonykorláttal elválasztva a látogatók által szabadon bejárható részektől. A relikviák két, egymás felé fordított E-alakban voltak elrendezve faltól falig, úgyhogy nem volt túl nehéz átlátni őket.

A pónik azonban még nem indultak egyik irányba sem, csupán távolról kutattak bármilyen gyanús jel, elrejtett csapda után. Ha mindent egybe is vetettek, akkor sem sok ellenállásba ütköztek eddig, így hát arra számítottak, hogy idebent már lényegesen nehezebb dolguk lesz. Főleg, ha Swatternek igaza volt, és tényleg komoly beépített védelmi mechanizmusok álltak még köztük és a fegyver között. Márpedig miért ne lett volna igaza? Elvégre a griffek egyetlen, az alikornisok ellen kijátszható ütőkártyájáról volt szó!

Frank ugyan becsületből végigfuttatta a szemét a márványpadlón s a hófehér falakon is, de sejtette, hogy a nála sokkal szemfülesebb kancák fogják kiszúrni, bármilyen meglepetés is van itt elrejtve. Nem lepődött hát meg, amikor elsőként Jelly törte meg a csöndet.

– Szerintem ezeket a vezetékeket majd kerüljük ki – suttogta a padlóra bökve.

Valóban, kacskaringós ívben, keresztül-kasul az egész termet behálózta a talajból épphogy csak kiemelkedve valami azonosíthatatlan funkciójú vezeték. Jellynek tényleg jó szeme volt, hogy észrevette, hisz teljesen egyszínű volt a hátterével.

– Helyes! – bólintott Swatter. – Szóljatok ha még láttok valamit!

– Te meg inkább azt mondd meg, hogy hogy néz ki, amit keresünk! – morogta mellette Conker.

– Nem tudom pontosan – sunyta le a fülét a kanca. – De biztos vagyok benne, hogy ha meglátjuk, fel fogjuk ismerni!

– A saját érdekedben: imádkozz, hogy így legyen!

Frank figyelmét nem kerülte el, hogy a kanca szeme vészjóslóan megcsillan. Csak most tudatosult benne igazán, hogy Conker tényleg halálosan komolyan gondolt minden fenyegetést, amit Swatter fejéhez vágott. Látta abban az egyetlen elszánt pillantásban, hogy valóban képes lenne gondolkodás nélkül végezni a kanca hátramaradt, védtelen barátaival is, ha arról lenne szó.

– Mindannyiunk érdekében reménykedjünk! – javította ki Jelly. – Most pedig vissza a feladathoz!

Újabb percek teltek el néma szemlélődéssel. Ha pontosak akarnak lenni, legalább tíz, mivel halványan lehetett hallani kintről, hogy a griff őrök azalatt két kört is megtettek. Végül ismét Jelly szólalt meg először.

– Nekem azok a fekete vackok is gyanúsak – jegyezte meg egy lapos félkörre mutatva a falon.

Swatter bólintott, aztán a patáját körbejáratva a termen némán összeszámolta az új fajta objektumokat.

– Tizenkettő van belőlük, de párosával vannak – mondta végül. – Gondolom, nem szabad átmennünk köztük. Biztos olyasmi lehet, mint a lézer. De elég alacsonyan vannak, könnyű lesz elkerülni őket. Meg figyeljünk, hogy az asztalok közti résekben nincsenek-e még!

– Rendben! – biccentett Jelly. – És most már lassan induljunk is, mert ha még sokat vacakolunk, akkor meg az lesz a baj! Swatter?

– Értettem! Balra először, ha ott nem találunk semmit, akkor térjünk át a másik oldalra!

Úgy is tettek. Szorosan együtt mozogtak, hogy a Frank által biztosított fény a lehető legjobban megvilágítson mindent körülöttük, és egyikőjük se szaladhasson bele egy újabb elrejtett lézerbe. Jelly minden padlón futó akadályra jó előre fölhívta a figyelmüket, Conker pedig a fekete valamiket leste a falakon. A két kanca ezzel lényegében le is foglalta magát, így Frankre és Swatterre hárult a fegyver megtalálásának nemes feladata. Ha nem lett volna ilyen feszült a helyzet, a csődör biztosan nagyon jól érezte volna magát. Szerette volna megnézni alaposabban is azt az ezernyi apró csontból összerakott nyakéket, ami a legelső vitrinben lógott egy akasztón, vagy a következőben heverő patányi aranyérmét, vagy a harmadikban a hatalmas… sárkányfogat? Hamarosan kénytelen volt megállapítani, hogy ha lehetősége lenne rá, órákat tudna eltölteni ebben a teremben. Igen nagy kár, hogy őket csak egyetlen tárgy érdekelte… érdekelhette.

A kiállított különlegességek, olybá tűnt, nem voltak túlságosan rendszerezve. Sőt, eleve összeválogatva is egyéni ízlés szerint lehettek. Voltak valóban értékesnek tűnő darabok, mint az az antik, aranymarkolatú karabély, ami mellett épp elhaladtak, de voltak serlegek és kupák is, amik valószínűleg régmúlt versenyek eredményeit hirdethették. A másik kategória viszont a „kiállítás” bizarrabb részét képezte. Ezek voltak a valódi trófeák. Valaki egyfajta perverz élvezetet lelhetett benne, hogy ilyesmiket gyűjtött ide.

A sárkányfog még finomnak számított más elejtett „nagyvadak” megőrzött darabkái között. Teljesen véletlenszerűen futottak bele szépen elhelyezett, levágott szarvakba és agancsokba, egy kifeszített – és minden bizonnyal valamilyen módon tartósított –, póni nagyságú pikkelyes bőrdarabba, sőt, még egy dupla üvegfalú vitrin mögül figyelő vészjósló szempárba is. Ez utóbbi egyetlen pillanat alatt olyannyira meg is ragadta Frank figyelmét, hogy a csődör megtorpant, és le sem bírta venni róla a szemét. A majdnem tökéletesen gömbölyű szemek arany foglalatban ültek, s úgy csillámlottak a póni szarvának fényében, mintha drágakövek lettek volna. Frank mégis tökéletesen meg volt róla győződve, hogy egykor élők voltak… Még most is pontosan úgy meredtek maguk elé, mintha egy élőlény részét képeznék. Sőt… mintha egyenesen őt figyelték volna…!

– … Nettle! Hé, hadnagy!

Frank nagyokat pislogott, aztán megrázta a fejét. Hosszú-hosszú másodpercekbe telt fölidézni, hogy hol van és miért. Hiába nézett körbe az őt aggódva figyelő három kancára, egyszerűen nem tudta megmondani, mi lehet a bajuk.

– Jól vagy? – kérdezte gyanakodva Jelly.

– Mi bajom lenne? – kérdezett vissza meglepetten. Igaz, nem tudott rájönni pontosan, mi is történt az elmúlt pár… másodpercben… percben? De úgy érezte, magánál van, és semmije nem is fájt, csupán olyan érzése volt, mintha elfelejtett volna valamit…

– Ne bámészkodj, hadnagy! – szólalt meg Swatter. – Meglehet, hogy nem a csapdák a legveszélyesebbek ebben a teremben…

Csendesen továbbindultak, de a csődörnek még eltartott egy darabig, míg újra úgy érezte, tényleg kitisztult a feje. Kisvártatva azonban újra megakadt valamin a pillantása. Egy szintén vastag üvegfal mögött, selyempárnán egy hosszú, díszes tőr pihent. Nem csak a markolata, de még a hüvelye is olyan szépen volt megmunkálva, hogy az se lett volna meglepő, ha valaki ékszerként akarná hordani. Frank szíve nagyot dobbant.

– Ez… ezt keressük? – suttogta izgatottan.

A társai szempillantás alatt odapördültek. Jelly és Conker már lelkesen kereste, hogyan férhetnének hozzá a fegyverhez, de Swatter csak a homlokát ráncolta.

– Nem, ez nem lehet az… – állapította meg, bár a hangja nem volt túl magabiztos.

– Mert az hogy néz ki? – kérdezte Frank. Ő a maga részéről szentül meg volt győződve, hogy megtalálták, amit kerestek.

– Nem tudom pontosan, de higgyétek el, ez nem az! A Mester azt mondta, hogy azt nem lehet összetéveszteni mással…

Swatter lecsapta a füleit, és könyörögve nézett rájuk. Frank egészen megszánta, de Conker csak felmordult mellette.

– Nagyon kezdesz az idegeimre menni! Most már kapd össze magad, és…

– Mindenki nyugodjon meg! – szólt közbe halkan, de határozottan Jelly. – Folytatjuk a keresést, és csak akkor vesszük úgy, hogy megtaláltuk a fegyvert, amikor Swatter azt mondja! Világos?

Frank bólintott, aztán kénytelen-kelletlen Conker is követte a példáját.

– Megbízunk benned, jó? – tette a patáját Jelly a rózsaszín kanca vállára. – Nem kell félned; nem kell kapkodnod! Fontos, hogy ne hibázz, de itt vagyunk melletted, rendben?

Swatter lesunyta a fejét, aztán bólintott. Szép lassan újra továbbindultak az üvegkalitkák között, de közben feltűnően egyre többet kellett manőverezniük, hogy elkerüljék a földön fekvő vékony huzalokat. Ha más nem is, ez talán biztató volt…

– Ott van!

A rég várt mondatot ezúttal Swatter mondta ki, így Frank biztos volt benne, hogy most már nem a semmiért ugrott duplájára a pulzusa. Azonnal fel is sorakoztak mind a pár lépcsőnyi emelvény előtt, ami így, alaposabban megfigyelve, valóban már önmagában is kilógott a többi tárgy helye közül. A kés pedig valóban nem volt fogható semmilyen fegyverhez, amit eddig valaha láttak. A markolatában igazából nem is volt semmi különleges, leszámítva azt, hogy láthatóan se nem griffekre, se nem pónikra, vagy hasonló lényekre tervezték. Ahhoz túl rövid is volt, s vastagságban sem illet volna kényelmesen se patába, se karomba. De a penge… na az tényleg nem mindennapi volt! Mintha nem is fém, hanem egyfajta durván csiszolt kőzet alkotta volna. Nem tűnt éppen veszélyesen élesnek, s a hegye is kissé tompa volt, de látszott rajta, hogy valóban ősi darab lehetett, s bizony egyértelműen gyilkolásra is született. Azt pedig, hogy miféle mágia itathatta át, nem lehetett ennyiből megállapítani.

Igen, erről már Frank is hajlandó volt elismerni, hogy kétségkívül ez lehetett a griffek titkos fegyvere. A tőr ráadásul a többi tárgytól eltérően egy régiesnek tűnő oszlopon, egy búra alatt volt, s nem volt alatta semmi. Mégsem érintkezett mással, csak a puszta levegővel, ahogy lassan körbeforogva egy helyben lebegett valamiféle varázslatnak köszönhetően. Körülötte három oldalról jókora tükrök vették körbe, megsokszorozva az alakját, az oszlop alatt pedig a márványpadló egészen különleges mintázatot vett fel. Túl különlegeset is…

– Jelly, nézd csak! – bökdöste meg Frank a kanca oldalát, aztán a patájával a padlóra mutatott, s lassan végigvezette odáig, ahol a kétféle minta találkozott.

– Te jó ég! – kapta a szája elé a lábát Jelly. – Szép fogás, hadnagy!

Jó, ha neki is feltűnt, akkor ennek tényleg lehetett jelentősége! A két minta ugyan némiképp hasonlított egymásra, de lényegében mind színeiben, mind motívumaiban teljesen eltért egymástól. Ahol pedig a kétféle márvány találkozott, keletkezett egy elég éles törés, szinte mindenhol. Szinte. Egyetlen közös pont volt csupán a két minta között: egy patányi méretű stilizált virágforma, ami szabályos térközönként ismétlődött. Ezek pedig a találkozási pontokban egy kivételével mindenhol szét voltak darabolva. Azon az egyetlen helyen viszont, aránylag közel még az előző vitrinhez, a virág tökéletesen ép maradt, csak a színeiben ütött el egymástól a két kocka között.

– Ott kell átmennünk, ez egészen biztos! – állapította meg Jelly, miután többször is ellenőrizte a padlót.

– Nem fogunk mind odaférni! – tiltakozott Conker. – Nézd már meg, mennyi ott a hely! Legfeljebb ketten tudjuk oda bepréselni magunkat! Frank meg eleve esélytelen…

A csődört nem különösebben szokta zavarni, ha a súlyával piszkálták, de a kanca csipkelődését most amúgy sem vette volna magára. Ő maga is hamar belátta, hogy ha megpróbálná beszuszakolni oda magát, akkor utána hárman se bírnák kirángatni. De azért nem tudta megállni, hogy ne szóljon vissza a kancának még ilyen feszült helyzetben sem.

– Akkor menjél te! Úgyis olyan kis gizda vagy!

Bár nem ilyen reakcióra számított, de Conker arcán halvány mosoly suhant végig. A kanca aztán fogta magát, és felállt a két hátsó lábára, ügyesen egyensúlyozva átlépkedett a vezetékek között, aztán óvatosan oldalazva ráhelyezte a patáját az általuk mutatott virágmintára. Látszott rajta, hogy visszatartja a lélegzetét, de végül nem történt semmi. Conker még egy kicsit beljebb lépdelt, közelebb a fegyvert tartó oszlophoz, aztán visszaereszkedett négy lábra. Swatter nyelt egyet, de aztán ő is követte. Hamarosan már mind a ketten ott álltak az üvegbúra mellett, szemben egymással.

– És most? – kérdezte Conker. – Próbáljuk meg leemelni?

A rózsaszín kanca bizonytalanul körbenézett, aztán bólintott.

– Nem látok jobb megoldást. De akkor csináljuk pontosan egyszerre! Háromra mehet?

– Egy… kettő… – kezdett számolni válaszképp Conker. – Há…

– Várj!

Swatter majdhogynem felkiáltott, s olyan hirtelen állította meg a kancát, hogy Franknek is csak sörényszálon múlt, hogy nem ugrott fel ijedtében. De akkor sem tudott megnyugodni, amikor a rózsaszín kancára pillantott. Swatter pupillája hatalmasra tágult, s úgy bámult Conkerre, mintha kísértetet látna.

– Mi van? – suttogta sürgetően a kanca, nem kevés szemrehányással a hangjában.

– Valami nagyon nem jó! – suttogott vissza Swatter olyan rémülten, hogy Frank úgy érezte, mintha megfagyna körülöttük a levegő. – Te látod a tükörképem?

Hátrabökött a fejével, de közben le se vette a szemét Conkerről. Úgy álltak még mindig mindketten, két lábra magasodva, megdermedve a mozdulatban, hogy kiszabadítsák a tőrt az üveg alól. Conker elnézett a kanca válla fölött, aztán lassan bólintott.

– Én is látom a tiéd… – suttogta még jobban lehalkítva a hangját Swatter. – De… – azzal lassan elfordult, háttal Jellyéknek, a harmadik tükör felé.

Most már Frank is látta. A tőr tökéletesen kirajzolódott a sima felületen, de a két kanca tükörképe teljesen hiányzott! Hát ez…?

– A rohadt életbe! – szívta a fogát Conker. – Ez nagyon közel volt!

A kanca olyan gyorsan kapta el a patáit a tőrtől, mintha attól félne, megégeti.

– De most mi van? – értetlenkedett Frank.

– Egy inverztükör! – suttogta Conker. – Egyszer már láttam ilyet. Nem a környezetét tükrözi vissza, hanem azt vetíti ki, ami mögötte van! Piszkosul jól kalibrálták, hogy ennyire élethű a kép! Sőt, még a többi tükörben is látszik… zseniális!

– Akkor a tőr a tükör mögött van? – kérdezősködött tovább a csődör.

– Pontosan. Szemét sunyi griffek, most majdnem kifogtak rajtunk! Kösz, Swatter… – tette hozzá kelletlenül.

– Ki tudjátok nyitni? – kérdezte aggódva Jelly.

Conker előhúzta az egyik saját készítésű kését, óvatosan pár milliméternyit becsúsztatta a tükör szélénél lévő résbe, aztán finoman feszegetni kezdte. Swatter zavartan toporgott mellette, de ő csak a feladatra koncentrált. Az idő mintha még jobban lelassult volna, ahogy a kanca mindkét oldalról végigpróbálgatta a tükröt, hátha valahol talál egy gyengébb pontot, és alá tud férkőzni. Hosszú percek szálltak el, aztán végül egy halk kattanás adta hírül a póni győzelmét.

Az üvegfal lassan kitárult, s Conker elégedetten kihúzta magát. Az oszlopról eltűnt a kivetülés, de most már mind láthatták a fegyver eredetijét. Szabadon volt a kis fekete üregben, s ugyanúgy lebegett a levegőben, mint a képmása.

Conker megbökte Swatter oldalát, aztán a fejével a tőr felé biccentett.

– Téged üssön meg előbb! – suttogta ravaszkás mosollyal.

Ezt az utolsó lépést már meg kellett tenni. A rózsaszín kanca a nyakát nyújtogatva próbált újabb elrejtett csapdák után kutatni, de valószínűleg nem találhatott semmi gyanúsat, mert lassan kinyújtotta a mellső lábát, és benyúlt az üregbe. Összeszorította a fogát, s elfordította a fejét, mintha attól félne, hogy ha hozzáér a fegyverhez, az felrobban a patáiban. Aztán pár szívdobbanásnyi idővel később – ami ennyi izgalom mellett nem tartott sokáig – a kanca kihúzta a lábát, benne a tőrrel. Frank el is vigyorodott a látványtól, de egy pillanatra rá már rá is fagyott a mosoly az arcára.

Halk, szisszenő hang hallatszott, s a tükör mögötti rés halványan derengő füstöt lövellt ki magából, egyenesen Swatterre. A kanca megremegett, a szemei fönnakadtak, s abban a másodpercben össze is esett. Conkernek még sikerült időben elkapnia a patájából kicsúszó tőrt, de ebben a pillanatban a bejárat felé elemi erejű robajjal lezuhant valami. Odakapták a fejüket, s láthatták, hogy egy hatalmas páncélajtó zárta le a kijáratot.

Éles, vörös fényű villogás töltötte be az egész termet minden irányból. Fültépő hangon fölvisított a sziréna. Frank halálra vált arccal fordult Jellyhez, s ő hasonlóképp viszonozta a pillantását. Lebuktak!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.