26. Fejezet

– Levelet? – pislogott értetlenül Gjenklang.

– Igen, megígértem egy barátomnak, hogy amint ideérünk, írok neki – magyarázta nyugodt, csevegő hangnemben Dave. – Kicsit mozgalmasak voltak a napjaink, és kiment a fejemből, de ha tudnál segíteni benne, azt nagyon megköszönném. Sour Creamnek hívják, és Manehattanben lakik ő is. Tarn kollégája, onnan ismerjük egymást.

– Úgy tudom, nemigen vagyunk felkészülve üzenetek küldözgetésére Equestriába, de ígérem, megpróbálok utánajárni a dolognak – mondta megfontoltan a macska. – A városainkon kívül az ilyesmit, ha már muszáj valahogy, hát személyes kézbesítéssel oldjuk meg, az pedig talán érthető, hogy eléggé macerás és időigényes. Én személy szerint azt javasolnám, inkább egy nagyon kicsit legyél még türelemmel! Beszéltem Sovenstuppal, és úgy találta, elég jól haladnak a vizsgálatok. A mai nap vízválasztó lesz; ha a mostani kísérletek is olyan sikeresek lesznek, mint az eddigiek, nagyon hamar a végére is érünk!

– Komolyan? – kérdezte gyanakvóan a férfi. – Ennyi volt az egész?

– Azért még várjuk meg a mai nap végét! – kacsintott Gjenklang.

– Jó, most már túlságosan kíváncsivá tettél! – fékezett le Dave, és összefonta maga előtt a kezeit. – Mire megy ki a játék, mit akartok tőlem?

Tarn és Silksong is megállt egy fél lépéssel így lemaradva a férfi mögött, és váltottak egy aggodalmas pillantást. A levél Tarn ötlete volt, ami a virrasztása vége felé jutott eszébe, mint egy kevésbé direkt megközelítése a problémának. Ideálisnak érezte segítségkéréshez, és abban is biztos volt, hogy a velük tartó thesztrál tud majd valamiféle éjjeliőr-rejtjelezést, aminek köszönhetően Luna Hercegnő érteni fogja, mi a helyzet, arra viszont nem lett ötlete a többiek ébredéséig, hogyan juttathatnák el feltűnésmentesen a valódi címzetthez az üzenetet. Dave-nek jutott eszébe Sour Cream, mint ex-éjjeliőr, s az így teljessé váló tervre Silksong is gyorsan rábólintott. A kis kanca a való világban továbbra sem bizonyult túl beszédesnek, viszont pár sokatmondó pillantással egyértelművé tette Tarn számára, hogy tényleg vele találkozott az álmában. Mikor pedig megállapodtak benne, hogy a pegazus kollégája jó választás, a csikó a padló kövét kaparászva megjegyezte, hogy a levél végére mindenképp írják oda, hogy üdvözlik az anyukáját.

Meg is állapodtak egész sok részletben, míg készülődtek az új napra… de abban semmiképp, hogy sikertelenség esetén ilyen közvetlenül rákérdeznek a lidércek terveire. Sosem volt jó ötlet, legalábbis abból kiindulva, amit Swatterék tanítottak nekik. Ha nem akarnak, úgysem válaszolnak, és csak egyértelművé teszik a vendéglátóik felé a kételyeiket. Ugyanígy azt is megtárgyalták, hogy ne bízzanak az őket mindenhova lelkesen kísérgető macskában. Tarn nem is értette, mi ütött Dave-be, hogy már megint a tűzzel játszott.

– Hogy mire megy ki a játék? – suttogta töprengve Gjenklang, majd hátrafordult hozzájuk, s a farkával tekergőzve elmosolyodott. – Sovenstup nem örülne neki, ha elárulnám, elvégre ő a kis játszópajtásotok! De tudjátok, mit? Elárulom nektek a poént, még ha ezzel meg is előzöm a mi drága hétalvónkat! Úgyis tudja rólam, milyen rossz kislány vagyok; majd kiengesztelem őt valahogy!

– Halljuk hát! – biccentett neki komolyan Dave.

– Az üresség mágiáját birtoklod, David Ferguson, ezt te is tudod, mi is tudtuk – mondta ravaszkásan hunyorogva a macska. – A tested úgy szívja magába az éter rezgéseit, mint a szivacs. Fölmerülnek ezzel kapcsolatban érdekes kérdések, például hogy milyen messziről és milyen mennyiségeket vagy képes elnyelni, vagy hogy mindez milyen hatással van terád. Sovenstup viszont nem elsősorban erre kíváncsi. – Gjenklang a szemeit megvillantva hosszú hatásszünetet tartott, s közben a huncut mosoly is eltűnt az arcáról. – Azt akarjuk tudni, képes vagy-e irányítani ezt az erőt. Ha figyeltél az eddigi kísérleteinél, tapasztalhattad, mekkora hatással van a puszta közelséged bizonyos varázslatokra. Úgy érzem, az érdeklődésünk ezek után nem igényel további magyarázatot.

Dave kibontotta a kezeit, és szinte megbabonázva bámulta a saját ujjait.

– Képes lehetek ezt irányítani? – kérdezte halkan.

– Nos, nem tudhatjuk, amíg nem próbálkoztál vele igazán komolyan! – biccentett a macska. – Még jó, hogy Sovenstup idehívott, máskülönben sosem derül ki, nem igaz?

Gjenklang továbbindult, Dave pedig továbbra is maga előtt tartva a kezeit átszellemült mosollyal Tarn felé fordult.

– Tudod… úgy gondoltam, ha valaha is bekerülhetnék egy fantasy-világba, mindenképp szerettem volna magamnak valami szuperképességet. Nézd meg, a fantasy-világ összejött, és erre mit nem hallok? Nem ilyesmit választottam volna, de azért ez is milyen menő lenne!

A pegazus viszonozta a mosolyát, ám közben erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne látsszon az aggodalma. Eszébe jutott, mit mondott Luna Hercegnő arra vonatkozóan, miért hívhatták meg magukhoz az embert a lidércek. Valószínűleg fenyegetésnek tartották, és azt figyelembe véve, mennyire megszenvedett tegnap az a kanca a varázslással, amikor nagyobb felületen érintkezett a férfival, ha Dave megtanulná irányítani ezt a képességét, tán nem is lenne a félelmük teljesen alaptalan. Éppen ezért hajlott is arra, hogy higgyen Gjenklangnak a kérdésben, elvégre a macskának valószínűtlen, hogy érdeke lett volna megijeszteni őket. Az pedig nem lenne egy életbiztosítás, ha kiderülne, a férfi valóban veszélyt jelent minden varázshasználóra…

Szintén rossz hír lehet, hogy ennyire felgyorsultak az események. Ha Sovenstup már most azt akarta tesztelni, Dave képes-e tudatosan elnyelni mágiát, tán már aznap kaphat olyan eredményeket, amik alapján kockázatosnak ítélhetik a szabadon engedésüket. Silksong ezzel kapcsolatos véleményét már ismerte, és ő maga sem volt optimistább. Főleg így, hogy a levelezés lehetőségét is – tán érthető kifogással – elvették tőlük. Most pedig egyenesen a Szurok Tavához vezették őket, szóval semmilyen lehetőségük nem maradt manőverezni…

A nyakát finoman a férfi combjának nyomta, míg a lépcsőkön másztak lefelé, igyekezve kihasználni minden apró komfortot a szerelmétől, miközben ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok kergették egymást a fejében. Nem vette elég komolyan, mekkora kockázatot vállaltak az északi útjukkal. Tartott az ismeretlentől, persze, de inkább élte meg afféle szükségszerű kényelmetlenségként, és szívesebben gondolt rá az első közös kalandjukként, mint… potenciálisan az utolsóként. A megérzései viszont egyre inkább ellentmondtak az észérveknek. Őszintén szólva még mindig nem érzékelte semmi jelét ártó szándéknak a vendéglátóik felől, a józan esze azonban folyamatosan, és egyre intenzívebben emlékeztette rá, hogy nem véletlenül vannak itt. És ez csak nagyon finom megfogalmazás volt: egy olyan faj, amiről szinte semmit sem tudott, egyszer csak rábökött a párjára, hogy azonnal látni akarja, s a legmagasabb körökből megmozgatott mindent, hogy végigvigye az akaratát. Ha másnak nem, ennek jeleznie kellett a helyzet komolyságát.

– Ezúttal kicsit bonyolultabb lesz a feladatod, David Ferguson – mondta köszönés helyett Sovenstup, mikor a már megszokott módon előbukkant a fekete tóból. – Egy olyan kristályt fogsz kapni, amely korábban nem tört össze a kezedben. A mostaniban több mágia lesz, de elzártan; ezt a lezárást kell feltörnöd, hogy elnyelhesd az árnyék-éter erejét.

– Rendben van, de azért kérdeznék előtte valamit – szólalt meg hidegen a férfi. – Mi köze van ennek a beígért hazajuttatásomhoz?

– Semmi – felelte halálos nyugalommal a lidérc, miközben odaintette magához az egyik társát, és alaposan megszemlélte az annak patájában tartott ibolyaszínben pulzáló követ. – Ahhoz az ezután következő rezonanciavizsgálatnak lesz köze. Most vedd át az alkonyat könnyét, s nyerd ki a belé rejtett nyers esszenciát!

Dave habozva kinyújtotta a kezét, mikor a lidérc kanca közelebb lépve felé nyújtotta a kristályt. Ám épp mielőtt hozzáérhetett volna, összezárta a markát.

– Fura… fura érzésem van a közelében – mondta tétovázva. – Mintha elektromos erőtere lenne. Biztos biztonságos? Nem fog megrázni, vagy mit tudom én?

– Az alkonyat könnyének mágiája erős, de hurokban áramlik – csóválta a fejét Sovenstup.

– Az pedig jó hír, hogy érzed a kisugárzását – tette hozzá Gjenklang. – Jelzi, hogy nem nyelsz el azonnal minden éteri energiát. Talán Sovenstup túl pesszimista, amiért azt állítja, semmi köze nincs a kísérletének a hazajuttatásodhoz. Ha szerencséd van, ekkora mennyiségű energia akár a reziduális mágiádat is felébresztheti, ami alapján majd betájolhatjuk az otthonodat!

Dave félreérthetetlenül elfintorodott, Tarn pedig erővel kényszerítette magát, hogy a környezetére koncentráljon, s minél alaposabban felmérje azt. Nem volt velük ezúttal sem több lidérc, mint a legelső alkalomnál, és azok is fegyvertelenek voltak, és elég nyugodtnak tűntek. Láthatóan vagy nem számítottak ellenállásra, vagy a pegazus túlbecsülte a rosszindulatukat, s nem is terveztek bármit is rájuk kényszeríteni… Persze az is elképzelhető, hogy ő becsülte alá a képességeiket, elvégre az általuk használt mágiáról vajmi keveset tudott. Az unikornisokat sem ismerte eléggé; harci helyzetben a legfontosabb információ úgyis az volt, meg tudja-e előzni, hogy varázsoljanak. Azok alapján, amiket eddig a lidércektől látott, nekik még macerásabb volt mágiával bármit is csinálni, mint a póniknak, amiből szükség esetén könnyen előnyt kovácsolhatott – hátha az némiképp kompenzálta volna a vendéglátóik számbeli fölényét. Közülük viszont Sovenstup igazi nagyágyúnak tűnt, szóval ha esetleg, Celestia ne adja, tényleg fizikális összetűzésre kerülne a sor, hát nem adott magának sok esélyt.

Az elemzéséből Dave zökkentette ki, ahogy a férfi hirtelen elhatározással előrenyúlt, és megragadta a lilás fényű ásványt. Nem történt semmi. Csendben teltek a másodpercek, de a helyzet nem változott a várakozástól sem. Sovenstup idegesen megrebbentette a szárnyát, Gjenklang pedig a farkával tekergőzve élénken fülelt – láthatóan egyikük sem volt elégedett az eredménnyel. Ami így belegondolva elég árulkodó lehetett az eddigi sztoikus szemlélődésükkel szemben, ám Tarnnak ötlete sem volt, mégis milyen következtetéseket vonhatna le a reakcióikból.

– Okés, valami tipp, mit csináljak? – kérdezte mérsékelt lelkesedéssel Dave.

– Azt mondtad, érzed a mágiát – felelt némi hezitálás után Gjenklang. – Hát érezd a mágiát!

– Igen, érzem, egyéb javaslat? – vetette oda cinikusan a férfi. – Érezzem jobban?

– Érezd! – suttogta a macska. – Lásd! Hunyd le a szemed, és képzeld el, ahogy áramlik! Fordítsd a képzeletedben magad felé az erővonalakat! Figyeld, ahogy minden egyes belégzéseddel torzul a kristály aurája, s minden kilégzéseddel visszaáll a természetes állapotába! Próbáld meg irányítani az akaraterőddel! A gondolat az alapja minden mágiának. Minél erősebben koncentrálsz, annál közelebb kerülsz a célod megvalósításához. De ügyelj rá, hogy ne magadat megfeszítve fókuszálj! Légy tiszta, merülj el a valóságban, érezd magad körül és magadon belül a világot, merülj el benne, válj eggyé vele… és mozdítsd meg!

– Nem hiszem, hogy…

– Márpedig hidd! – vágott hevesen a szavába Gjenklang, s odaugrott Dave elé, mintha teljesen átvette volna a kísérlet irányítását Sovenstup patájából. – Hidd, mert egyetlen csepp gondolat is fodrot vet a valóság víztükrén! Csak azért nem látjuk, mert hozzá képest hatalmasok a hullámok. De attól még ott van a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő esetekben is. A mágia egy a gondolattal; ha értelmes vagy, a mágiát is birtoklod, még ha nem is vagy tisztában vele. Ha pedig eleve adottságként van jelen, mint nálad, hát rengeteget számít a vágy, a szándék.

– Vágyam az nemigen van, legfeljebb szándékom – jegyezte meg Dave.

– Kapaszkodj a szándékodba, és vizualizáld a megvalósulását! Ez most minden, amit tehetsz, s könnyen lehet, elég is lesz. Viszont légy türelemmel! Míg az első lépést meg nem tetted, nem tudhatod, milyen járni.

Megvárta, míg a férfi bólint, aztán visszahátrált Tarnék mellé. A pegazus feszült figyelemmel jóformán pislogás nélkül bámulta, ahogy a barátja két kézre fogja a kristályt, és lassan kifújva a levegőt lehunyja a szemét.

* * *

A lidércek kísérletének eredménye alulmúlta a kanca várakozásait, ám a vendéglátóik láthatóan elégedettek voltak vele, még ha lelkesedés nem is látszott rajtuk. Jó hosszú és eseménytelen próbálkozás után Dave sikerrel járt: az ibolyaszín kő pulzáló fénye a kezei közt egyik pillanatról a másikra pislákolni kezdett, mint a gyertya lángja, mikor légáramlat éri. Akkor egy darabig nem történt még más említésre méltó, csak az egyik lidérc lassan odasétált a közelébe Sovenstup mellől. Aztán ugyanilyen hirtelen módon a kristály mintha vékony, áttetsző csápokat növesztett volna, amiket gyorsan vissza is húzott. Elsőre még izgalmas volt a változás, de aztán még legalább négyszer végignézhették a folyamatot, köztük jelentős várakozásokkal. Utána végre-valahára Dave feltörte a varázslatot, ami az ékkövet védte, s annak belsejéből éles ragyogással már-már bosszantóan kevéske csillámló köd szállt fel, s tűnt el a férfi tüdejében a következő belégzésénél.

Lett is némi felbolydulás körülötte: Sovenstup kivette Dave kezéből a kristályt, hogy megvizsgálhassa, a lidérc pedig, aki korábban előlépett, most szintén odasietett a férfihoz, valószínűleg hasonló célzattal. Mindannyiuk közül Dave lepődött meg leginkább, hogy ténylegesen sikerült is valamit elérnie, sőt mi több, Sovenstup némi elemezgetés után elárulta nekik, hogy tökéletesen végrehajtotta a feladatot. A másik lidérc pedig azt állította – legalábbis Gjenklang fordítása alapján –, hogy a férfi kisugárzása nem nőtt érzékelhető mértékben. Azaz a kísérlet nem csak sikeres lett, de biztonságosnak is bizonyult. Ugyanakkor – talán szerencsére – közelebb továbbra sem jutottak Dave otthonának megtalálásához.

Kétszer kellett még megismételniük az egész procedúrát, mielőtt Sovenstup útjukra engedte őket, és mindkét alkalommal sokkal gyorsabban tudta feloldani a férfi a varázslatot. Dave láthatóan el is fáradt a szokatlan terheléstől, de nem csak ő fogadta örömmel, hogy ilyen hamar végeztek, ahogy az is jól esett a kis társaságnak, hogy a macska rögtön reggelizni vitte őket. A legutóbbi alkalomhoz hasonlóan változatos és bőséges kosztot kaptak, így valószínűleg ennek köszönhetően nem vették észre sokáig, hogy társaságuk akadt. Gjenklang ezúttal is magukra hagyta őket, míg ettek, azonban a desszertnél Tarnnak feltűnt a bejárat mellett álldogáló lidérc köpenye, aminek a széle tépett függönycafatként lengedezve épphogy belógott az üregbe. Nem bújt el kifejezetten előlük, ugyanakkor nem is jelentette be magát, innen pedig nem volt nehéz összerakni, hogy az újabb őr jelenléte sok jót nem ígér számukra.

– Cicusnak biztos dolga akadt? – vetette fel csekély meggyőződéssel Dave, mikor a pegazus halkan felhívta a társai figyelmét az idegenre. – Ki tudja, lehet legutóbb is állt ott valaki, csak nem vettük észre.

– Nem, ez most más… – motyogta Tarn. – Valami készülődik, érzem! Bizseregni kezdtek a tollaim, amint megláttam, mint vihar előtt.

– Ne legyen igazad! – sóhajtott a férfi, majd morogva hozzátette: – Nem mintha bármit is tudnánk csinálni…

Tarn elhúzta a száját, ahogy újra végiggondolta a helyzetüket. Nem csak lehetőségük nem volt a menekülésre, de még csak útvonaluk sem volt hozzá. Teljesen ki voltak szolgáltatva a lidérceknek, semmit sem tehettek ellene. Talán eddig viszonylag barátságosak voltak velük, de érezte, ez most már bármelyik pillanatban megváltozhat. És jó eséllyel már szervezkedni sem maradt idejük… Annyira elege volt már az egészből! Haza akart menni…

Kedvetlenül piszkálta az elé készített fehér, zselés állagú, egyszerű cukor ízű édességet, s közben a szeme sarkából méregette a kirendelt őrüket. A lidérc nem titkolta a jelenlétét, ugyanakkor nem is mutatott magából sokat, viszont az látszott, hogy a legtöbbekkel ellentétben ő viselt valami rövid, kardra emlékeztető fegyvert. Nem tűnt egy kifejezetten veszélyes darabnak, ám ha az idegen kicsit is ügyesen forgatta, egymagában is komoly fenyegetést jelenthetett így, hogy a pegazusnál nem volt sokkoló. Egy az egy elleni küzdelemben az egyedüli esélye a villámgyors manőverezés lenne, és még úgy is kockázatos lehet ütéstávolságon belülre kerülnie, hogy lefegyverezhesse. Talán egy lendületből megindított tarkón rúgással harcképtelenné tehetné, de a fene tudja, mennyit értek a pegazus-reflexek ezek ellen…

– Hopp! Elnézést, ha megvárakoztattalak titeket! – zökkentette ki a gondolataiból Gjenklang hangja. A macska izgatott, és tán enyhén aggódó arccal ugrott be hozzájuk a bejáraton, s tekergőző farokkal felpattant az asztalukra. – Azt hiszem, jó hírekkel szolgálhatok!

– Bizonytalan vagy benne, hogy jók-e? – kérdezte gyanakodva Dave.

– Nos, ha már nem szeretnétek tovább élvezni szerény jómagam társaságát, és a Fagyott Városok vendégszeretetét, akkor örülni fogtok neki – felelte tőle szokatlanul félszeg mosollyal Gjenklang. – Sovenstup pedig kifejezetten lelkesnek tűnt… olyannyira, hogy mostanra előhozta az utolsó kísérletét, és… hát, hívott is hozzá némi közönséget. Szóval hogyha lámpalázas vagy, ennek a részének már kevésbé fogsz örülni.

– Az utolsó kísérlet? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – És utána szabadon hazamehetünk?

– Úgy ám! – kacsintott a macska.

– Akkor ez valami nagyon fontos cucc lehet – állapította meg Dave. – Elárulnád, miről van szó, ha szépen megkérlek?

– Persze, bár konkrétumokkal sajnos nem szolgálhatok – lapította hátra a füleit Gjenklang. – Ha jól szűrtem le abból, amit Sovenstup magyarázott, pontosan ugyanazt kell majd csinálnod, mint az előbb az alkonyat könnyével, csak… sokkal nagyobb mértékben. Biztos ebből adódóan, de azt mondta, elsőre kicsit ijesztőnek tűnhet majd a feladat, viszont a legutóbbi mérés alapján neked sima ügy lesz.

– Hm, és mondd csak, nem késő még kihátrálni ebből az egészből? – simogatta az állát Dave.

A macska farka pár másodpercre mozdulatlanná dermedt a levegőben. Silksong a nyakát behúzva megpróbált elsüllyedni a székében, Tarn viszont harciasan kihúzta magát. Ha a szerelme nem akart részt venni ebben az őrületben, hát nem fogják rákényszeríteni, ha rajta múlik! Még akkor sem, ha megbeszélték, hogy ostobaság szembeszállni a vendéglátóikkal…

– Úgy kihátrálni belőle, hogy előtte meg se nézed, Sovenstup mit készített össze neked? – kérdezte puhán, fenyegető él nélkül a macska. – Ez felettébb udvariatlan lépés lenne tőled, nem is beszélve arról, hogy az egész ittléted jóformán értelmét veszítené ezáltal. Ha valóban ezt szeretnéd, remélem igencsak nyomós okod van rá, és készen is állsz azt kifejteni egy csomó csalódott lidérc előtt. Többek közt én is borzasztó kíváncsi lennék, ugyan miért gondolnád meg magad az utolsó pillanatban…

– Lehetek veled őszinte? – fonta össze a mellkasa előtt a karjait a férfi.

– Szeretném, ha az lennél velem – felelte szenvtelenül Gjenklang.

– Kezdem úgy érezni, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás – mondta Dave. – És úgy érzem, ha azt mondanám, most azonnal haza akarok menni, a lidércek nem tartanák tiszteletben a döntésem.

– De… hiszen most is azon dolgozunk, hogy hazajuttassunk! – kerekedett el a macska szeme. – Ugyan miből gondolod…

– Egyrészt megérzés, másrészt meg ki ez a fazon, és miért álldogál odakint fegyverrel? – bökött Dave a bejárat felé.

Gjenklang követte az ember ujját, aztán felderült az arca. Sziszegett valamit, mire a szóban forgó lidérc megfordult, és tökéletesen közömbös arccal belépett az étkezőbe, s odasétált az asztalukhoz.

– Üres Árnyak Lovagja kissé hallgatag, úgyhogy engedjétek meg, hogy én mutassam be őt nektek! – intett a mancsával a világosszürke csődör felé a macska. – Híres harcos, és a legjobb pengeforgató a Fagyott Városokban, szóval bizonyára azt hitte, hallottatok már felőle. Remekül ért ezen túlmenően a portálokhoz is, szóval bárhogy is alakuljanak a dolgok, ő fog titeket átsegíteni a túloldalra.

Tarnnak nagyon nem tetszett ez a megfogalmazás, de jobbnak látta magában tartani a véleményét. Próbálta keresni a szemkontaktust a lidérccel, hogy megmutassa, nem fél tőle, de az csupán egyetlen futó pillantást szánt Silksongra, s azon túl feléjük se nézett. Hamarosan Gjenklang arcáról újra lehervadt a mosoly.

– Nagyon megváltozott a légkör, és nem értem, miért – mondta elkedvetlenedve. – Valami rosszat csináltam? Véletlenül magamra haragítottalak benneteket valamivel? Pedig már kezdtem azt hinni, jóban vagyunk, és engem is megérintett a pónik varázslatos barátsága…

– A szavadat adod, hogy ez lesz a legutolsó kísérlet, és utána mind hazamehetünk? – kérdezte Tarn, erősen elbizonytalanodva, hogy a macska vajon gúnyolódik-e velük.

– Személyesen gondoskodom róla – nézett komolyan a szemébe Gjenklang. – A szavamat adom rá.

– Azért ha tényleg szeretnél összebarátkozni velünk, igazán elárulhatnád végre legalább azt, mégis kicsoda… meg úgy egyébként micsoda is vagy te itt a sok lidérc között – jegyezte meg Dave.

– Ó… – húzta ki magát a macska, és akkorát csapott a farkával, hogy kevés híján lesodorta az asztalról Silksong tányérját. – Ez igazán kedves tőletek. De akkor sem szokás ilyesmit kérdezni egy névtelen árnyéktól. Azt hiszem, ezzel egyszersmind válaszoltam is kérdésedre.

– Ehhez képest a lidércek meglepően sokat adnak egy névtelen árnyék szavára – mutatott rá a férfi.

– Kedves David Ferguson! – vigyorodott el Gjenklang, majd a hátsó lábaira állva sajátos pózban egymáshoz szorította a mellső mancsait a feje mellett, s megrebegtette a szempilláit. – Nem kell valakinek lennem ahhoz, hogy tudjam, kivel mit lehet megjátszani… vagy kivel mit érdemes játszani! Ha pedig még azt is hagyom, hogy az arra érdemesek velem is játszadozhassanak picit, akkor, ahogy a pónik mondják, kenyérre lehet kenni őket!

Dave pár pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán láthatóan kirázta a hideg.

– Oké, meggondoltam magam, túl sok információ… – motyogta.

Gjenklang jóízűt kacagott, aztán elrugaszkodva egyenesen az azóta is tökéletes közönnyel várakozó lidérc hátára ugrott, s megkapaszkodott a füleiben, mintha azzal akarná kormányozni. A komor csődör pedig mintha csak alá akarná támasztani a macska állítását, engedelmesen fordult, amerre ő irányította.

– Gyertek már, na! – fordult vissza hozzájuk Gjenklang. – Érdekes lesz, megígérem! Amivel Sovenstup készült nektek, olyat nem látni póniföldén, és biztos vagyok benne, hogy a te világodban sem, ember!

Dave sóhajtott egy nagyot, váltott mindkét kancával egy-egy sokatmondó pillantást, aztán a fejét csóválva feltápászkodott.

* * *

Tarn baljós előérzete többszörösére fokozódott, mikor rádöbbent, hogy nem a szokásos útvonalukon, a Szurok Tava felé vonulnak. Még csak az sem enyhített a szorongásán, hogy Gjenklang úgy vezette a fegyveres lidércet, hogy végig előttük menjen az utat mutatva, mivel meglátva őket jónéhány városlakó is felzárkózott mögéjük, ezzel effektíven megszüntetve a menekülési lehetőségeiket.

Egy másik felébe mentek a barlangnak, aminek eddig a közelébe sem jártak, az üreg pedig, ahova a macska vitte őket, eleve a legalsó szinten helyezkedett el, és onnan vezetett tovább lefelé. Durva volt errefelé a kő, mintha a lidércek egyáltalán nem vették volna a fáradtságot, hogy megmunkálják. Kicsit olyan benyomást keltett, mintha kapkodva ástak volna a mélybe. Egy rövid szakaszon szinte teljesen elnyelte őket a sötétség, és a pegazusnak bele kellett a szárnyával kapaszkodnia a párjába, legalább annyira lelki, mint fizikai támaszért. Aztán a járat újra világosodni kezdett, de ez a fény valahogy… természetellenesnek tűnt. És nem úgy, mint a lidércek önmagukban is kísérteties lángocskái. Bármilyen abszurdnak is hatott, ez a fény… sötétebb volt. Színre leginkább borostyánsárga, aminek Tarn szerint melegséget kellett volna árasztania, de ahogy körbeölelte őket, a sziklák repedéseiben csak még élesebbé, még fojtogatóbbá váltak az árnyak.

Aztán valóban bekövetkezett a hőmérsékletben is a változás. Érte őket szemből egyfajta langyos fuvallat, de a pegazus hamar meg tudta mondani, mi nem stimmel vele. Nem olyan volt, mint egy kandallóból sugárzó melegség, annál sokkal élőbb. Tarn ilyesminek tudta elképzelni egy óriási sárkány leheletét… és nagyon reménykedett benne, hogy nem valami hasonló szörnyeteghez cipelik őket.

Sokan lemaradtak tőlük, de néhányan követték őket a mélységbe, megtöbbszörözve a saját patáik kopogását, furcsa visszhangokkal töltve meg a járatot. Mintha álomban jártak volna, vagy Tartarus sötét bugyraiba szálltak volna alá… A kanca nagyon szerette volna lerázni magáról az ehhez hasonló sötét gondolatokat, szerette volna azzal biztatni magát, hogy eddig tényleg semmi rossz, semmi atrocitás nem érte őket, mióta itt vendégeskedtek. De nem tudta. Mind az ösztönei, mind az intuíciói azt súgták, valami nagyon rossz dolog vár rájuk, s ők vakon sétálnak a végzetükbe. A sötét jövőjükön kívül pedig egyetlen gondolat keringett makacsul a fejében: mielőtt még minden véget ér, meg akarta csókolni Dave-et.

A folyosó hirtelen kiszélesedett, s egy nagyon rövid emelkedő szakasz után egy akkora üregbe torkollt, amiben száz póni is kényelmesen elfért volna. És ha nem is pónik, de lidércek voltak is odabent bőven; érzésre tán még többen is, mint amennyivel Tarnék az egész útjuk alatt találkoztak… Megannyi kíváncsi, szürkén derengő szempár szegeződött rájuk, amitől a kanca akkor is lámpalázas lett volna, ha nem járta volna át amúgy is a csontjáig a félelem. A figyelmét azonban hamar magához vonzotta a fény forrása: a velük szemközti falból kiemelkedő hatalmas, sárgán pulzáló kristály, és az előtte várakozó Sovenstup.

Szinte elviselhetetlen volt ekkora feszültségben a csend, de Tarn nem érzett magában erőt és bátorságot, hogy megtörje. Némán lépdeltek hát a kristály felé, s a lidércek is némán húzódtak félre az útjukból. Mikor aztán kellő közelségbe értek, Gjenklang leugrott a hordozója hátáról, megvillantott feléjük egy magabiztos mosolyt, aztán ő is félreállt, előreengedve őket.

– Eljött hát a pillanat! – recsegte már-már ünnepélyesen Sovenstup. – Ember, a Föld világáról, íme az utolsó kívánságunk hozzád! Az üresség mágiáját, mit birtokolsz, mutasd meg nekünk ezen, hogy mindenki láthassa a valódi erejét!

A lidérc kilépett oldalra, s a patájával széles ívben a több méter magas kristály felé intett. Ránézésre tényleg nem tűnt veszélyes feladatnak, ám Tarn továbbra is érezte a puszta levegőben a fenyegetést. Dave megfontoltan végigmérte az izzó követ, aztán bólintott. Az összegyűlt tömeg lassú, ütemes patakoppantásokkal fogadta a beleegyezését, s dobogásuk visszhangja betöltötte a teljes teret. Mielőtt azonban a férfi elindult volna, megfordult, és leguggolt a két kancával szemben. Tarn nem is tétovázott, azonnal a karjaiba vetette magát… viszont legnagyobb sajnálatára helyet kellett engednie Silksongnak is az ölelésben, s ugyanúgy miatta az áhított csókról is kénytelen volt lemondani.

– Rendben van ez így? – kérdezte suttogva Dave, hogy csak a két póni hallhassa. – Rendben leszünk? Silksong, tudsz valamit erről, mi ez az izé?

A thesztrál csupán árnyalatnyit megrázta a fejét, beigazolva Tarn gyanúját.

– Akkor kívánjatok nagyon sok szerencsét, mert gőzöm sincs, mit csinálok…! – motyogta egész jó pókerarccal a férfi, majd megveregette a kancák vállát, és kiegyenesedett.

– Nagyon vigyázz magadra, kérlek! – mondta félhangosan a pegazus.

Dave megvillantott felé egy magabiztosnak szánt félmosolyt, aztán lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, és hátat fordítva nekik a lidércek dobogásával kísérve odasétált a kristályhoz. Megemelte és kinyújtotta a kezeit, de ahogy közelített a kőhöz, hirtelen megállt a mozdulatában.

– Mik azok a kristály belsejében? – kérdezte gyanakvóan.

Semmi nem látszott olyan távolságban a borostyánfényű sziklában, ahol Tarnék álltak, pedig nem voltak azért olyan messze. Igaz, a különös fényviszonyok nem sokat segítettek, ahogy a kristály felületén lévő egyenetlenségek sem.

– Az a mézkvarc anyaga – felelt Sovenstup, követve a férfi pillantását.

Dave félrebillentette a fejét, s úgy nézte egy darabig a kristályt, aztán az egyik kezét leengedte, a másiknak pedig a mutatóujjával hozzáért a kőhöz. Az érintése nyomán vékony csíkban füst szivárgott a kristályból, átható sistergéssel kísérve, amit a lidércek még hangosabb dobogással és sziszegéssel jutalmaztak, Tarn pedig aggodalmasan beharapta az alsó ajkát. Aztán Dave hirtelen elrántotta a kezét, mintha megégette volna magát, s hátrált is két lépést. A lidércek egymás után elhallgattak, s a barlangban hamarosan fojtogatóvá vált a csend.

– Mi a baj? – kérdezte Tarn ugrásra készen kitárt szárnyakkal, nem bírva tovább a feszültséget.

– Francokat a kristály anyaga! – zihálta agitáltan a férfi. – Csontok… Azok ott kurvára csontok! Nem tudom milyen szarba akartok belerángatni, de ezt most itt befejeztük! Teszek a hazajutásra nagy ívben; most azonnal engedjetek vissza Manehattanbe!

A szavait Sovenstuphoz intézte, de sem ő, se más lidérc nem méltatta válaszra, csupán némán, meredten bámulták. Tarn pedig úgy döntött, valóban elég volt, s az ő helye a párja mellett van, hogy támogassa és megvédhesse őt. A szárnyai már úgyis nyitva voltak, hát csak behajlította a lábait, és elrugaszkodott… azonban nem jutott messzire, mivel valami – vagy még inkább valaki – elkapta a farkát. A levegőben villámgyorsan megpördült, hogy kicsavarja magát az őket eddig kísérő lidérc szorításából – meg se lepődött, hogy ő próbálta meg lefogni –, s szükség esetén arcba is rúghassa őt, ám erre már nem kerülhetett sor, mivel Gjenklang hangja idejekorán megállította.

– Várjatok! – nyávogta kétségbeesetten a pónik és az ember közé ugorva. – Hagyjátok rám, kérlek! Meg tudjuk beszélni! Nincs semmi baj, minden rendben lesz!

– Akkor lesz minden rendben, ha elengedtétek a kancákat, összeszedtük a cuccainkat, és a Canterlot felé robogó vonaton ülünk mindhárman – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Dave.

– Abyss, engedd el a pegazust! – szólt rá a Tarn farkát szorító lidércre a macska, de az meg se rezdült. – Mi van, nem hallottad?

– Majd akkor engedi el, ha én azt mondtam – szólalt meg lenéző fintorral Sovenstup. – Ez pedig csak akkor fog bekövetkezni, ha az ember feltörte a kristályt.

– Nem ebben állapodtunk meg – szegezte rá a picit még mindig füstölgő mutatóujját a lidércre Dave. – És nem vagyok hajlandó senkitől elviselni, hogy megpróbáljon átverni. Az a kristály… rossz. Mintha… magába akarna szippantani…

– Jól érzed, David Ferguson, de rád nézve nem jelenthet veszélyt – vette át a szót újra Gjenklang. – Ebben tökéletesen biztos vagyok, hiszen láttam, hogyan reagált a tested a fokozott mágikus terhelésre… és végül is hozzáértél, és nem esett bajod, nem?

– És ha lett volna tőle valami bajom? – förmedt rá a férfi. – Odabent csontvázak vannak, hát hülye lennék elhinni, hogy tényleg veszélytelen a cucc! Te pedig végig tudtad, hogy erre megy ki a játék, és nem szóltál egy szót se!

– Nem tudtam – vágta rá a macska. – De azt látom, hogy bármi is ez, nem tud benned kárt tenni. Sovenstup! – fordult a lidérchez. – Ha David Ferguson megteszi, amit kértél, megígéred, hogy azonnal elengeded őket és sértetlenül?

– Természetesen – felelt határozottan, de kifürkészhetetlen arccal Sovenstup.

– Nem – bökött rá enyhén remegő ujjal a férfi. – Nem, szó sem lehet róla. Eddig nem éreztem a mágiát, de ez a valami annyira töményen gonosz… Nem fogok még egyszer hozzáérni. Köszönjük a vendéglátást, hazamegyünk!

Dave ideges mozdulattal a halántékához érintve az ujját tisztelgett a lidérceknek, és gyors léptekkel elindult Tarnék felé, a pegazus pedig egy pillanatra el is hitte a környezete reakcióiból, hogy senki nem fog az útjába állni. Még a kísérőjük is elengedte a farkát. Mielőtt azonban megnyugodhatott volna, Sovenstup a hátsó lábaira emelkedett, s sziszegve újra megszólalt.

– Hát, ha így állunk… anmod levend skyge!

– Ne csináld! – kiabált rá Gjenklang, de már későn.

Tarn érezte, ahogy kicsúszik a lábai alól a föld, de hiába kapálózott a patáival és a szárnyaival, nem bírta visszanyerni az irányítást a mozgása felett. Látta, ahogy az árnyékok életre kelnek körülötte és körbefonják, mégis úgy tűnt, mintha egész egyszerűen súlytalanná vált volna. Látta azt is, ahogy a kísérőjük kirúgja Silksong alól a lábait, majd amint a csikó a földre került, leszorította, és a nyakához nyomta a pengéjét. Látta Dave arcán a rémületet, ahogy a férfi az őt megemelő egyik árny-csáp után nyúl, de a keze egyszerűen keresztülsiklik rajta. Látta azt is, hogy a varázslat egyenesen a mézsárga kristály felé löki őt. Látta mindezt, de tenni nem tudott semmit, és még a saját torkából előtörő sikítás is olyan távolinak tetszett. Ez… nem történhetett meg… Nem vele…

A kristály furcsán lassan, mégis megállíthatatlanul közeledett hozzá. Most már ő is észrevette azokat a szürke tökéletlenségeket a szikla tökéletességében, s immár ő is testközelből érezhette azt, amiről a szerelme beszélt. Nem is egészen a szemével, mégis tisztán látta a belsőben rekedt, póniforma csontvázakat, a pulzáló fény pedig most már egyértelműen valami hatalmas lény szívdobogására emlékeztette. Mi lesz, mi fog történni vele, talán feláldozzák valami pogány lidérc-istenségnek? Nem akarta megtudni, csupán minél távolabb akart kerülni ettől a vészjóslóan közeledő, élő kristálytól…

Egyetlen másodpercre kitisztult újra minden. Ha nem is érezte, ahogy az árnyak fogva tartják, azt érezte, ahogy elengedték. Hiába próbálta azonban visszafogni, a lendület vitte tovább. A szeme sarkából látta, hogy a becsapódás elkerülhetetlen, hát a hátralévő töredékmásodpercben igyekezett kideríteni, mi történhetett a támadójával. Legnagyobb meglepetésére Sovenstup a földön feküdt lehunyt szemekkel, fölötte pedig ott állt Dave… ökölbe szorított kézzel. A lidércek körülöttük méltatlankodva sziszegtek, de egyelőre egyikőjük sem mozdult a helyéről. A pegazusnak nem volt ideje felfogni, mit jelenthetnek a látottak, és az erejéből is csupán egyetlen szabad szárnycsapásra futotta, hogy ösztönösen korrigálja az esését, és legalább ne fejjel ütközzön a kristálynak. Ideális esetben talán megfordulhatott volna, hogy a patáival rúgja el magát a kőtől, ám egyrészt a körülmények ellene voltak, másrészt még úgy is félt volna hozzáérni.

Nagyot nyekkenve a hátával csapódott a bizarr, nyálkás benyomást keltő felületnek. Bármennyire is próbálta elkerülni, a tarkóját és a farát is jól odavágta, a szárnyait pedig hülye szögben maga alá gyűrte… sőt, az egyikbe belehasító fájdalomból ítélve kificamíthatta, vagy akár el is törhette, amit mondjuk nem indokolt volna a repülési sebessége. Egy pillanatra mintha odatapadt volna a kristályhoz, érezte is azt az óriási erőt, ami magához szívta, aztán lebucskázott a földre.

Megrázta magát, és azonnal akart is rohanni Dave segítségére, ám mielőtt akár egyetlen lépést is tehetett volna, észrevette, hogy valami nagyon nem stimmel. Sem vele… sem az egész világgal… Egészen tompán érezte a testét, viszont a szárnyait a nyilalló fájdalom ellenére tökéletesen tudta mozgatni. Körülötte a tárgyak és a lidércek is teljesen megváltoztak, mintha elmosódtak volna a körvonalaik.

Pár kivétel volt csak, akik most látványosan kitűntek az arctalanná váló tömegből. Sovenstup egész teste még fektében is szinte lángolt, s a közelében várakozó lidércek között is maradt néhány, akinek felismerhetőek maradtak a vonásai. Silksong is megváltozott kissé, mintha a fejét halványan izzó glória övezte volna – viszont szinte teljesen elnyomta a fegyverét a torkának szegező lidércből áradó, vibráló feketeség. Ketten azonban még náluk is sokkal feltűnőbbek voltak. Az egyik az a kékes sörényű csődör volt, akire Tarn emlékezett, hogy a griff és az őz társaságában találkozhattak, és Gjenklang valamiféle vezérként hivatkozott rá. Ő egy kissé távolabb helyezkedett el az eseményektől, s az üreg szélén, egy magaslatról figyelte őket. A pegazus egész biztos észre se vette volna, ha nem árulja el az óriási, kékes fényben ragyogó aurája. Az egyetlen másik lény, akinek a kisugárzása az övéhez volt fogható – és a pegazus már meg se lepődött – Gjenklang volt.

Az egész barlangban mindenki a kristályt bámulta, ami alkalmat Tarn gyorsan ki is használt, hogy a szemével megkeresse Dave-et. A férfi ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt, hogy a kanca körül így megváltozott a világ, s ugyanazt a pontot nézte, mint a többiek is, s az arcán mélységes rémület ült, a szája pedig néma szavakat formált. Tarn lépett párat felé, de aztán a kíváncsisága felülkerekedett, s megfordulva ő is fölnézett a kristályra. Nem kellett tudnia szájról olvasni, hogy pontosan értse a párja kimondatlan gondolatait. Mi több, ellenállhatatlan késztetést is érzett magában, hogy helyette is kimondja.

– Jaj, ne… – motyogta halálra váltan.

Nem tudta, hogy történhetett. Nem is tudta, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. De a borostyánfényben pulzáló kristályhoz tapadva ott lógott félrebicsaklott fejjel, s félig lehunyt szemekkel, az egyik szárnyát természetellenes szögben a háta mögé gyűrve egy fiatal, kék bundájú, eszméletlen pegazus kanca. Tarn pedig látta már magát elégszer tükörben, hogy ne kelljen elgondolkodnia, vajon ki lehetett az…