13. fejezet

Otthon, Édes…

Mit is mondhatott volna, Boo egy egyszerű póni volt. Szerette a kalandokat, az új, ismeretlen helyeket, de annyira azért nem hogy a felderítés helyett átnyergeljen felfedezőnek. Szóval most egy időre elege volt az izgalmakból, s nem is vágyott másra, mint hogy hazatérhessen. Még ha ez nem is jelentett volna kevesebb munkát, legalább visszazökkenhetett volna a megszokott rutinjaiba. Önmagában az is sokat jelentett volna, ha láthatja, hogy Grassburg egyben van még, főleg ha megbizonyosodhat róla – akár csak a szokásos levelezés keretein belül is, amiből most elég sokáig kimaradt –, miszerint mindenki, aki fontos számára, jól van. Végül pedig, noha természetesen távolról sem utolsó sorban, ez egyszersmind azt is jelentené, hogy újra együtt lehet Cloudsplitterrel.

Az utóbbi időszak ilyen szempontból fel is ért egyfajta kínzással, ha úgy tetszik. Ha Boo egy egyszerű csődör volt, azt is hozzá kell tenni, hogy egy egészséges, fiatal csődör igényeivel is rendelkezett. A munkájából – vagyis a munkájukból – adódóan viszonylagos rendszerességgel előfordult, hogy napokra, sőt, esetenként hetekre is el kellett szakadniuk egymástól a barátnőjétől. Nem egyszer mindez azzal is járt, hogy tök egyedül, a semmi közepén kellett akár többször egymás után is éjszakáznia, ahol még csak kancára se nézhetett… volna, ha nem tartott volna magánál fotót a kedveséről. Persze ha adódott alkalom más kancákra nézni, általában ki is használta, noha sosem ment ennél messzebb. Igazából még csak nehézséget sem okozott, hogy ne tegyen olyasmit, amit később megbánna. Arra viszont sosem volt szükség, hogy a szemeit megzabolázza, nehogy idegen legelőkre tévedjenek.

Most viszont… most viszont hosszú időre össze volt zárva egy raklap kancával. Jó, Swattert leszámítva egyikőjük se volt kifejezetten bombázó, de ő meg bármilyen csinos is volt, nem volt éppenséggel az esete. A többiek közül Sunflower meg Starlight nézett ki még jól, bár az igazat megvallva túl azon, hogy egy normál testfelépítésű kancát mindig élvezetes és érdemes megfigyelni minden irányból, semmi különleges nem volt bennük, ami megragadta volna az érdeklődését – kicsit „egyszerűek” voltak mindketten. Nem volt baja egyébként a zsírpárnákkal sem egy csajon, Jelly viszont kissé túlzásba vitte a dolgot, Conker pedig épp az ellentéte volt a szálkás izomzatával. Ja, igen, és Bony is kanca volt, bár a „volt” kicsit hangsúlyosabbnak számított, mint hogy szemrevételezési szempontból számottevő szépségével sziporkázhatna. Szóval az alapvető felhozatal egész kellemes volt.

Na, de nem ők voltak az egyetlen kancák, akikkel az útjuk során találkozhattak! Először ott volt maga Cadence Hercegnő, aki pontosan olyan gyönyörű volt, mint amilyennek mindenki mondta. Aztán ott volt az a vámpír csajszi, akinek a neve csak egy szám volt, de olyan csinos formája és sűrű bundája volt, ami bizonyára minden melegvérű thesztrál csődörnek okozhatott volna átmeneti keringési problémákat. Bár eddig meglehetősen megvetette az ilyesmit, kezdte megérteni a „vámpíros-romantikus” regények létjogosultságát. Igaz, őt személy szerint egy illusztrált kiadás jobban érdekelne… Szóval, Sudrabog aranyos volt, de egyébként a nyolclábú paci társaival ugyanúgy nem mozgatott meg benne semmit, mint a lidérc, akit ideig-óráig sikerült megmenteniük. A segítségképp küldött canterloti mentőosztag között is volt egy-két jó bőr, meg ugyanúgy utána a Kristály Birodalomban is. De mindez nem készíthette föl arra a „sokkra”, amit a Harmónia Elemeinek megjelenése jelentett.

A Határőrségnél nem sokan – meg valószínűleg sok más helyen sem – mondhatták el magukról, hogy patát ráztak Equestria legnagyobb nemzeti hőseivel, szóval Boo hülye lett volna kihagyni a lehetőséget. A hat kanca nem sokkal azután érkezett ki tudja a honnan a bánatból, hogy Starlighték visszaverték a Kristály Birodalom ellen indított támadást, amiről a thesztrál konkrétan nem is értesült volna, ha nem szólnak neki a vége felé, hogy nézzen már ki az ablakon. Szóval körülbelül ekkora is lehetett a jelentősége. Mondjuk az is igaz, hogy amikor a Harmónia Elemei megérkeztek, Starlight gyakorlatilag nekik ugrott, és elég sokat bőgött, úgyhogy vagy a csata volt mégis kimerítő, vagy csak a barátai láttán kitört belőle mindaz a feszültség, amit eddig hősiesen magában tartott. Elvégre az unikornis lehetett bármilyen erős mágus, a harchoz gyomor is kellett, és az útjukon láttak azért cifra dolgokat, amik bármely jó érzésű civilnek soknak bizonyulhattak volna akár egyesével is.

Visszatérve viszont a kancákra, akik pillanatnyilag – mármint legalább egy hete „pillanatnyilag” – Boo gondolatának a fókuszpontjában voltak, a Harmónia Elemei között is volt látni– és bámulnivaló! Kezdjük ott, hogy Twilight Hercegnőnek nem tett sok jót a fotózkodás: élőben nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint képeken. Segíthetett az is, hogy most nem volt rajta se koronaékszer, se ruha, és a sörénye se volt belőve, Boo pedig mindig is jobban szerette a kancákat au naturel. Vele szemben Rarity pontosan olyan volt, mint a fényképeken, ami egyrészt jelentette, hogy bizonyára sokan megfordultak utána, másrészt meg, hogy Swatterhez hasonlóan ő se volt Boo esete. Ugyanez vonatkozott Rainbow Dash-re is, habár egy Wonderbolttal élőben találkozni mindenképp egy élmény volt – annál legalábbis mindenképp nagyobb, mint egy címlaplánnyal, vagy fene emlékszik, mi pontosan a fehér unikornis foglalkozása.

És őszintén szólva itt megállt a tudománya, mivel a másik három nevére nem emlékezett, ők pedig érthető módon nem vették a fáradtságot, hogy mindenkinek egyesével bemutatkozzanak. A narancssárga tuti, hogy valami Apple lehetett, ők elég jellegzetesek voltak, és Equestria minden szegletében beléjük futhatott a póni; a rózsaszíntől meg olyan érzése lett, mintha ismernie kéne valahonnan, pedig esküdni mert volna rá, hogy még sosem találkoztak. Na de a halványsárga pegazus, az volt ám kanca a javából! Igazi hosszú és dús szőr, kábé mint ami Cloudsplitternek is volt, és hosszú, selymes fényű sörény és farok, amiből az utóbbi túl sokat hagyott a fantáziának… Tett erre még egy lapáttal a bársonyos hangja és a félénk természete, amiktől Boo csak még kíváncsibb lett volna rá, ám lehetősége vele sem sok maradt ismerkedni.

Igencsak időszerű volt már tehát hazaindulnia, s mivel Swatter láthatóan nem érezte úgy, hogy le kéne őt léptetnie, kénytelen volt ő maga rákérdezni a kancánál.

– Azt hiszem, igazad lehet, elvégre én lettem a kijelölt vezető – mondta a rózsaszín kanca, mikor kérdőre vonta. Ha külsőre nem is volt Boo ideálja, de az áthatóan nőies illata így sem kerülte el a csődör nélkülözéstől kiélesedett érzékeit. – Még nem kaptunk megerősítést a legfelsőbb körökből, de úgy hiszem, elvégeztük a feladatunkat, szóval részemről nincs ellenvetés, hogy hazamehess. Szerintem az is elég lehet, ha Cadence Hercegnő rábólint a dologra.

– Kösz, Swatter! – mosolygott Boo. – És ne érts félre, igazán öröm volt megismerkedni veletek, jó csapat voltunk, de tényleg várnak, és van még dolgom.

– Nem fogom félreérteni – viszonozta a gesztust Swatter. – Egyikünknek se jött jól ez az egész őrület. És még csak most jön majd az a része, hogy felmérjük a károkat, és felgöngyölítsük az egészet. Kicsit megbonyolódott az egész a pókokkal is, azt se tudom, mit fogunk kezdeni velük. Viszont én is örülök, hogy velünk tartottál! Sokat segítettél, és a hangulatot is feldobtad.

Búcsúzáskor végig is ölelgette a csapat megmaradt tagjait, mikor az egyetlen elérhető Hercegnő áldását adta a távozására – Twilight még kevésbé számított kompetensnek az ügyben, és a rokonok gyors üdvözlése után Starlightot magukkal cipelve haza is vonatozott a Harmónia Elemeivel. Utána viszont már tényleg nem volt más Boo és az otthona között, mint sok-sok kilométer. Ezt már annyira nem is tudta bánni, hiszen még ha hosszú is volt az út, legalább volt ideje alaposan kiszellőztetni a fejét és átgondolni a dolgokat. Mindkettő meglehetősen sokat segített, hogy kiszakadjon az „idegen” kancák közül testben és lélekben is, és a barátnőjével való újra egyesülésre koncentrálhasson.

Voltak azért még lezáratlan dolgok, ahogy Swatter is említette, amik nem hagyták teljesen megnyugodni… és minél több időt töltött a rajtuk való rágódáson, annál rosszabb volt. Igazi megoldást kizárólag az akut káosz-szivárgásra tudtak találni, ám a jövőbeli újbóli „megtörténésének” megakadályozására semmi garancia nem volt így, hogy a lidércekkel félbehagytak mindent. A pókok egy óriási nyílt kérdést jelentettek, hiszen baromira sokan is voltak és veszélyesnek is számítottak, hiába bizonyultak végül barátságosnak – viszont ki tudja mennyi ismeretlen és rejtett tényezővel bővült még a portálok miatt Equestria… A Kristály Birodalomban azért nem voltak teljesen elszigetelve a külvilágtól, így végre hallhattak valós híreket az ország többi részéről. És végső soron nem lett olyan vészes a helyzet, mint amilyenre számítottak volna. Inkább a Crystal City-t ért támadáshoz lehetett hasonlítani az esetek többségét: nagy riadalom, komoly felkészülés, szűkös idő, majd a súlyosnak tűnő fenyegetés dacára gyors megoldás és kevés veszteség. A jelentések alapján akik igazán veszélyben voltak, azok azok, akik egyedül, vagy kis társaságban utaztak valahová, illetve a tanyák, kis falvak lakói, ahová egyszerűen nem volt idő és kapacitás rendes katonai védelmet felvonultatni.

Innen nézve az egyedüli, ami miatt Boo nem aggódott túlságosan, hogy a lények a tapasztalatok alapján nem meglepően észak felé tendáltak, így Bodkin's Maze-ben az ősök viszonylagos biztonságban vészelhették át a zűrzavart. Grassburg meg gyakorlatilag egy erődváros volt, így jobban fel is volt készülve egy esetleges ostromra, mint Crystal City. Ami miatt inkább bántotta a lelkiismeret, az azok voltak, akiket már elveszítettek: Thread, Jugem, Link és Masquerade. A felderítő létnek mindenképp megvolt az az előnye, hogy sokkal ritkábban fordult elő, hogy valaki meghalt volna bevetés közben. Így aztán a csődörben nem is alakult ki igazán az az ösztön, hogy ne próbáljon szorosabb kapcsolatokat kialakítani a bajtársaival. Meg kell hagyni, az se volt utolsó szempont, hogy Cloudsplitter volt elég magas rangú, hogy csak a legritkább esetekben vegyen közvetlenül részt valódi harcokban, és akkor sem a legveszélyesebb részeken, megfelelően felszerelve vetette magát a csatába, szóval őt se kellett túlságosan féltenie. Viszont a kirinnel és az elementáljával egész jól összehaverkodtak, és a halott unikornissal is sikerült egész belsőségesen beszélgetniük nem egyszer, szóval fájt, hogy egyikőjükért sem tehetett semmit, amikor eljött az idő. Azt pedig, hogy Masquerade tényleg elárulta volna őket, még mindig nehezére esett elhinni…

Különösen dühítő volt, hogy nagy biztossággal kijelenthette, miszerint a későbbiekben sem fog értesülni a fejleményekből, jó eséllyel egyik nyitva maradt kérdéssel kapcsolatban sem. Túl alacsonyan volt a ranglétrán, hogy apró információmorzsáknál több hulljon le hozzá a magasból, de azzal is fájdalmasan tisztában volt, hogy még Cloudsplitterék sem kaptak értesítést sok mindenről, ha nem esett a közvetlen hatáskörükbe. A munkájának része volt, hogy önmagukban értelmezhetetlen kirakós-darabkákat gyűjtögessen a fejeseknek, amikből az elkészült képre sokszor futó pillantást se vethetett, ám ezzel addig a pillanatig nem is volt gondja, míg ő maga személyesen nem volt érintve a kérdésekben. Most viszont nem tehetett mást, mint hogy beletörődött, miképp abba is, hogy feltehetőleg Swatterékkel se fog soha többé találkozni. Az egyetlen, amit pillanatnyilag tehetett, hogy igazított a szárnyainak a dőlésszögén, és felkészült testben és lélekben is a leszállásra.

Az ismerős hegyek közt már csak egyetlen völgy felett kellett átrepülnie, s máris megláthatta a régi jó Grassburg erődrendszerét. Pár szárnycsapás választotta csupán el, hogy végre hazaérjen, viszont bármennyire is szeretett volna a falakon belül landolni – vagy a fene megette, egyenesen berepülni az ablakon keresztül a barátnője irodájába –, a szabályokat betartva szépen a főbejárat előtt strázsáló két őrrel szemben szállt le. Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, mikor felismerte mindkettőjüket, ők viszont a hivatalosan előírt gyanakvással fogadták, és minden papírját tüzetesen átvizsgálták.

– Csini rajtad a csilli-villi páncél, Boo, de azért remélem, csak ideiglenes – nyújtotta vissza a parancsait a jobboldali, mályvaszín bundájú kanca, aki a rangidős volt kettejük közül.

– Nyugi Petunia, csak Cadence Hercegnő nem akarta, hogy csupaszon flangáljak a palotájában – somolygott Boo. – Az éjjeliőr verzió még jobban állt, csak azt meg félúton lerángatták rólam a csajok.

– Na, eredjél akkor átöltözni, mielőtt ezt meg mi rángatjuk le rólad, nagyfiú! – intett neki a kanca.

– Kösz, nem – fűzte hozzá a másik oldalon álló csődör, újra előre szögezve a tekintetét.

– Még mielőtt összevesztek rajtam, azért megmondanátok, Cloudsplitter a szokásos helyén van-e?

– Az… kizárt dolog, mert nem tudom – felelt némi gondolkodás után Petunia.

– Hát, akkor kösz… a semmit! – vigyorgott Boo, miközben elügetett közöttük. – További kellemes egy helyben ácsorgást!

A két társa morgolódására jót mosolygott, de a szemét már a középen álló, bástyaszerű toronyra tapasztotta. Menet közben váltott néhány üdvözlést a szembe jövő ismerőkkel, illetve kapott többször is megjegyzést a kölcsön kristály páncélra, ám szerencsére meg senki se próbálta állítani kikérdezni, vagy hosszabban elbeszélgetni. Még mindig sokkal egyszerűbb lett volna felrepülni, ezt az utolsó akaraterő– és türelempróbát viszont már kibírta, és lábon caplatott fel a parancsnoki épület tetejére. A megfelelő ajtó előtt megállt szusszanni egyet – aztán a szárnyai lassacskán izgatottan kifeszültek, mikor meghallotta a kedvese hangját kiszűrődni. Gyorsan megnyálazta a patáját és megigazította a sörényét, aztán kalapáló szívvel, de semleges arckifejezéssel belépett az irodába.

Cloudsplitter az asztala mögött ült, és a rangjelzésekből ítélve épp két hadnaggyal tárgyalt. Mivel kopogás nélkül lépett be, a barátnője szeme egy pillanatra fenyegetően felé villant, bizonyára készen arra, hogy leordítsa a sörényét, viszont a pegazus azonnal fölismerte, így gyakorlatilag zavartalanul folytatta a beszélgetést.

– Szóval nem érdekel, nem lehetünk annyira elfoglaltak, hogy a „közönséges” útonállókkal ne legyen kapacitásunk foglalkozni – jelentette ki határozottan, de nem leteremtő éllel. – Mit gondoltok, milyen üzenetet küldünk a lakosságnak, ha azt látják, hogy pár nyomorult túlvilági szörnyeteg miatt ki se merjük dugni az orrunkat a várból, hogy az ő megoldásra váró problémáikkal foglalkozzunk? Milyen üzenetet küldünk ezzel a haramiáknak? Többről van itt szó a helyzet súlyosságánál. Meg kell mutatnunk mindenkinek, hogy a rendet akkor is kötelesek és képesek vagyunk megtartani, ha egész Equestria lángokban áll. Haladéktalanul kivonultok mindkét osztaggal, és holnap ilyenkorra rács mögött akarom látni az összes elkövetőt! Világos voltam?

– Igenis, asszonyom! – jött tökéletes szinkronban a felelet.

– A vészhelyzetre való tekintettel legyetek felkészülve, hogy változhat a parancs a változó fenyegetettség függvényében – tette hozzá Cloudsplitter. A kanca kissé megemelkedett ültében, Boo-nak pedig volt elég jó szeme, hogy az ajtóból is lássa, ahogy a mellkasán, a szügyén, de még az arcán is egészen felborzolódott a szőr. Nem semmi önuralma volt, hogy még így sem pirult el a beosztottjai előtt… – Ha így alakulna, eltekintek a megszabott időlimittől. Leléphettek.

A két tiszt felállt a székből, tisztelgett, majd sietve távoztak az ajtón. Csak az egyikőjük váltott egy értetlen, futó pillantást az oldalt várakozó thesztrállal.

– Zárd be az ajtót! – utasította érzelemmentes hangon az égszínkék pegazus Boo-t.

Gondolkodás nélkül engedelmeskedett, mikor pedig újra odanézett, Cloudsplitter épp felállt az asztal mögül, és az ablakhoz lépett. Futólag kinézett rajta, de végig úgy fordult, hogy Boo ne bámulhassa, aztán visszahúzta a fejét, és elhúzta a sötétítő függönyt, majd ugyanezt megismételte a másik ablaknál is. Mikor mindezzel végzett, kényelmes tempóban visszasétált, ám ezúttal az asztala elé, s egy pillanatra megrebbentve a szárnyát felugrott rá, és keresztbe vetette a lábait.

– Nos, felderítő? – kérdezte halkan, mégis ügyesen megtartva a semlegességét. – Miben lehetek a segítségére?

– Csak jelentést szeretnék tenni – lépett lassan közelebb Boo a barátnőjéhez. – De ha asszonyom nem ér rá, hogy személyesen kérdezzen ki, megtehetem írásban is.

– Csak jelentés? – kérdezte csalódottan lebiggyesztve a száját a pegazus. – Semmi üzenet a Kristály Birodalomból? Semmi csomag a részemre? Pedig már régóta várok egy bizonyos csomagra…

Hogy abszolút félreérthetetlenné tegye, mire gondolt, Cloudsplitter megtámaszkodott a behajlított mellső lábain, a hátsókat pedig széttárta. Boo próbálta megtartani a szemkontaktust, meg a félig megjátszott szerepét, és Celestia legyen a tanúja, egy egész… fél másodpercig meg is tudta tenni! Utána viszont néma áhítattal közelítette meg a barátnőjét, miközben azért előfordulhat, hogy pár nyálcseppet is elhagyott menet közben. Csak pár pillanatig engedte magának, hogy elmerüljön a régóta hiányolt ismerős látványban és édes-csípős illatokban, aztán feltámaszkodott a kanca bordái mellett a kemény falapra, ő pedig mind a négy lábával átkulcsolta őt. Innentől kezdve pedig szavakra már nem volt szükség közöttük, még ha ez nem is jelentette, hogy csendben élvezték volna egymás társaságát.

Igen, Boo végre itthon volt.