1. fejezet

Hai, Északi Fény!

Ez volt aztán a száguldás! Egészen más szinten volt, mint a vágtázás! A híres Kristály Expressznek még a G.K.S. Expedience, Dullbeak kapitány díjnyertes gőzöse sem érhetett a nyomába, aminek Jugem a rakománya közé rejtőzve érkezett Fillydelphiába! A házak és a fák olyan sebesen suhantak el mellettük, hogy puszta szemmel képtelenség volt követni őket! Nagyjából… De ez a lényegen nem változtat, a szuper luxus-vonatuk sörénymeresztő tempóban vágott keresztül a tájon, percek alatt fedve le akkora távolságokat, amekkora egy magányos kirinnek egy egész napjába is telhet!

Meg kell hagyni, ha rajta múlt volna, nem sietett volna ennyire. A kaland is csak akkor kaland, ha élvezi a kirin, máskülönben csupán egy küldetés, egy elvégzendő feladat, egy nyűg a hátán. Simán el tudta volna képzelni magát, ahogy Linkkel az oldalán beüget abba a kis falucskába. Vagy megnézi közelebbről azt a tavat… Mi az ott körülötte, valami nádas? És mennyi fenyves volt errefelé! Kíváncsi lett volna, mennyiben különböznek közelről a bármilyen más erdőktől! Az első ránézésre is megállapítható volt, hogy az aljnövényzet szörnyen gyér volt Desahutanyang dzsungeleihez képest. Cserébe viszont a fenyők között állítólag rengeteg volt a gomba! És nem azok a picike fajták, amik a fák tövében éltek odahaza, a kicsi, kúpforma kalapjaikkal, hanem óriási galócák, tinóruk, és a halott törzseken élősködő, lapos, félkör alakú taplók! Olyasmivel próbálkozni, hogy megegye őket, persze nem lett volna szerencsés, legfeljebb azt az egyetlen fajtát, amit az ócskás griff volt szíves lerajzolni neki a könyve egyik lapjának margójára, miközben mesélt neki. Felért volna egy kisebbfajta szentségtöréssel Jugem szemében, ha az öreg rajza nem bírt volna önálló művészi értékkel…

Hé, mi volt az, egy furcsa természeti képződmény, vagy egy hatalmas, absztrakt szobor a rét közepén…?

– Látom, nem bántad meg, hogy vonattal jövünk – jegyezte meg mellette Masquerade, a legjobb changeling a világon.

– Kár lett volna kihagyni, túl király hozzá! – felelt Jugem, egy pillanatra sem szakítva el a tekintetét a mellettük elszáguldó kinti világtól, és annak milliónyi látnivalójától. – Viszont visszafelé muszáj lesz gyalog jönnünk, mert már így is annyi mindent kinéztem magamnak, amit meg kell látogatnunk. Te jártál már északon? Mi volt a legészakibb hely, amit meglátogattál?

– A Yellowsnow Park – mondta némi gondolkodás után a barátja. – Fura egy hely, fura pónikkal. Meg jó büdös is.

Link jót kuncogott a megjegyzésen, de Jugem nem értette a viccet. Vagy lehet, nem is volt vicc, mert Masquerade komoly arccal folytatta, ahogy Jugem értetlenül felé fordult.

– Ja, tele van ilyen forró, kénes gejzírekkel. Az ottaniaknak az minden természeti kincsük az erdőkön túl. Állítólag a rájuk épült fürdőknek gyógyító hatása van, de nem gondolnám, hogy a fajtámon is tesztelték volna, úgyhogy nem mertem kipróbálni. Meg él arrafelé egy csomó grizzlymedve is, amik teljesen vadak, és sokszor bejönnek a faluba is.

– Az vicces lehet! – vigyorodott el a kirin. – És mit csinálnak ott?

– Leginkább megzabálják a helyiek szemetét – kuncogott a tarkóját vakarászva a changeling. – De nem mondanám viccesnek, inkább ijesztőnek. Marha nagy állatok, senki nem mer kekeckedni velük. Nem olyan jó érzés, amikor reggel fölkelsz, mennél, csinálnád a dolgodat, és az ablakból kinézve látod, hogy ott van egy a kerítésen belül, és éppen feltúrja a kertedet. Esetleg megpróbálhatod elijeszteni, de nem mindig sikerül, az ajtódon keresztül meg garantáltan nem fogsz tudni kiszökni. Biztonságosan legalábbis…

– De hiszen van szárnyad! – vonta fel értetlenkedve a szemöldökét Jugem. – Ha az ablakon nem is férsz ki, elég, ha kilépsz az ajtón, és már ott se vagy, nem?

– Nos, akkoriban egy földipóni testét… használtam – húzta el a száját Masquerade. – És kanca voltam, ha esetleg érdekel.

– Az igen! Na jó, és miért nem változtál át? – csodálkozott Jugem.

– Akkoriban bizonyára a pónik és a changelingek még ellenségek voltak – szólt közbe Link.

– Ó! – hasított bele a felismerés Jugembe.

– Így igaz – bólogatott Masquerade.

– És mi dolgod volt annyira távol Badlandstől, ha szabad érdeklődnöm? – támasztotta meg az állát a patájával a velük szembefordított ülésen helyet foglaló Conker.

– A dolgunk mindig ugyanaz volt: információ– és élelemszerzés – vont vállat a csődör. – Minél kevesebb a changeling egy településen belül, annál kisebb a lebukás veszélye, szóval alapesetben érdemes az infiltrátorainkat minél jobban „teríteni a térképen”. Tapasztalatszerzésnek sem utolsó. És eljuthattam így néhány egzotikusabb helyre is. Bevallom, kicsit fura is visszatérni ilyenekhez a valódi formámban, nem ellenségként.

– Minden városban vannak ilyen rejtőzködő changelingek? – kérdezte Jugem.

– Ezen a kontinensen minden póni-lakta városban jelen voltunk, igen – bólogatott Masquerade. – Chyrsalis bukása óta persze jelentősen visszaszorult a kémtevékenység, bár valószínűnek tartom, hogy a fennmaradó renegát kaptárak újra felosztották maguk között a kieső területeket. Ahogy azt is feltételezem, hogy ez az újrafelosztás nem barátságos megegyezések és önként vállalt kompromisszumok alapján valósult meg…

– Oh… – lehelte a kirin fiú.

– És a badlandsieket nem bántották a többiek? – érdeklődött Conker. – Így, hogy elhagyták a changelingek régi útját, és összeálltak a pónikkal, gondolom komoly fenyegetést jelenthettek a többiekre.

– Nem igazán… – felelt töprengve Masquerade. – Thorax király és a Kaptár ereje megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor megszűntünk versenytárs lenni a többi changeling számára. A király békés politikát folytat mindenkivel, és nyílt lapokkal játszik, így fenyegetést sem jelent másokra nézve. Mivel pedig az azonos fajunkból adódóan táplálékforrásnak nem vagyunk alkalmasak a renegátoknak, az egymás felé mutató érdeklődésünk elég minimális. Ami nagyjából annyit tesz, hogy bárkit szívesen látunk magunk között, de nem indulunk nagy térítő körútra. Persze ez nem jelenti, hogy más fajokkal ne keresnénk a kapcsolatot, elvégre ezért vagyok itt én is. És már sikerült is magamnak találnom egy barátot, szóval már megérte eljönnöm!

A changeling Jugem felé nyújtotta a patáját, amit ő vigyorogva és buzgón bólogatva el is fogadott, utána meg nem épp csődörösen felsikkantott, ahogy Masquerade magához rántotta, a szügyéhez szorította a fejét, és jó alaposan összeborzolta a sörényét. Jugem, noha nem állt igazán ellen, azért igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, hogy csökkentse a támadási felületet, de a galád ellenfele valahogy csak befurakodott a nyaka alá, és azt kezdte csiklandozni.

– Ajajajaj! – nyihogta tehetetlenül kapálózva Jugem, ahogy a changeling jó érzékkel kitapintott egy érzékenyebb pontot.

– Jövök, megmentelek! – kiáltotta felülről Link.

Halk koppanás, majd elektromos kisülés hangja hallatszott, amit azonnal követett Masquerade fájdalmas szisszenése.

– Au! Hé! Ez nem ér; ketten egy ellen? – méltatlankodott, ahogy Jugem gyorsan kiegyenesedett, és megpróbálta kihasználni a pillanatnyi figyelemelterelést.

– Tudod, mi nem ér? – morogta, mikor többedik próbálkozásra sem sikerült puhább részt találnia a changeling kitinpáncélján. – Az, hogy téged meg nem is lehet visszacsikizni!

– Hát jó, akkor ha egy kicsit elengedtek, kiegyenlíthetjük az esélyeket!

Jugem cselt gyanított, de mivel úgysem állt „nyerésre”, engedelmeskedett. Masquerade az ígéretéhez híven nem fordította a saját hasznára a tűzszünetet, hanem csupán elhúzódott tőle, kihúzta a hátát, és a szemét lecsukva lassan kifújta a levegőt. Zöldes láng borította el az egész testét, hogy aztán a changeling helyébe nem más, mint Dragon Glass kerülhessen. Az immár-szürke immár-unikornis végignézett magán, aztán kérdően Jugemre emelte a pillantását.

– Nos, ehhez mit szólsz mondjuk? – Masquerade egy pillanatra Conker felé fordult, aztán kaján mosollyal újra a kirinnek címezte a kérdését. – Vagy… szívesebben csiklandoznál mondjuk egy kancát?

– Eszedbe ne jusson… – szólalt meg színtelen hangon a gesztenyebarna földipóni.

Az unikornis-changeling csak a szemét forgatta, aztán lassan körbenézett a kocsiban, láthatóan új célpontot keresve. Hamar meg is találta, s újra Jugem felé fordulva igazított a testhelyzetén: a hátsó lábait kinyújtotta és keresztbe vetette, a hátát a szék támlájának döntötte, a farkát pedig a mellső patáival a szügyéhez húzta. Egy újabb zöld fellobbanás után pedig már Swatter ült a kirin mellett ebben a – most már – kihívó pozitúrában.

– Nos, mit mondasz, bajnokom? – búgta incselkedve a forró rózsaszín bundájú szőke szépség.

Képtelen volt kinyitni a száját. Még levegőt venni is alig tudott. Olyan közel volt a világ leggyönyörűbb pónijához, hogy ha kinyújtotta volna – képes lett volna kinyújtani – a patáját, akár meg is érinthette volna a hosszú, bársonyos szőrét. Szinte érezte a testéből áradó meleget. Elveszett azokban a kacér és vad, rubinvörös szemekben, amikhez foghatót még sosem láthatott előtte. Ez a rózsaszín angyal volt a szépség megtestesülése.

Még… akkor is, ha nem Swatter ült mellette, hanem Masquerade, a valaha volt legmenőbb changeling. Ilyen tökéletesen lemásolni a tökéletességet…!

– Bocsánat, ez nem volt szép tőlem… – motyogta bűnbánóan lecsapott fülekkel a kanca, akit Jugem sosem akart szomorúnak látni, aztán egy újabb varázslattal visszaváltozott az eredeti alakjába.

– Nem… nem gond…! – nyögte Jugem, ahogy nagy nehezen újra megtalálta a hangját.

– De, az – simogatta zavartan az egyik mellső patájával a másikat a changeling. – Elég nagy illetlenség kéretlenül lemásolni olyasvalakit, aki iránt vonzódik a partnered.

– Én nem… én nem „vonzódom” hozzá! – tiltakozott azonnal a kirin.

– Khm… te magad mondtad, barátom… – jegyezte meg odafentről Link.

– Hát, én ilyenre nem emlékszem! – húzta el a száját Jugem. – Az biztos nem én voltam!

– Aha, akkor miért is nem tudsz megszólalni a közelében?

Jugem elvicsorodott, és érezte, hogy a szemöldöke is lángra kap. Legszívesebben a puszta patájával csapta volna agyon ezt a kis nyomoronc elementált… már csak azért is, mivel tudta, ezzel sokkal többet tenne a dühének levezetése érdekében, mint azért, hogy valódi kárt tegyen az idegeire menő barátjában. Meg amúgy is, ahhoz képest, hogy nem volt patája, Link elég nagyot tudott csípni. Ha már kiegyenlített küzdelmekről volt szó itt az előbb…

– Bocs, haver, nem cukkolni akartalak… – mondta békítőleg a fénygolyó. – Vagyis várj csak, de! Na, de lényeg a lényeg, ha te azt mondod, hogy a vezetőnk ennyire jól néz ki, hiszek neked. Más a világ kirin-szemmel, az már egyszer biztos!

Nem volt valódi bocsánatkérés, Jugem mégis érezte magán, hogy lassacskán kezd lecsillapodni. A tűz is szinte azonnal kialudt a szemöldökén. És… bár a világért sem ismerte volna be, de Linknek tényleg igaza volt… Ahányszor csak a szeme találkozott a kancáéval, a gondolatok és a szavak azonnal cserben hagyták. Ugyanakkor ha nehéz is volt ilyenkor koncentrálnia, ha Swatter a közelében volt, másra koncentrálnia már-már lehetetlennek bizonyult…

– Nem baj, ha mi is csatlakozunk? – zökkentette ki a hívogatóan selymes, rózsaszín bunda felé kalandozó gondolataiból Jugemet Jelly hangja. – Kicsit szűkös, de…?

– Megoldjuk… – motyogta Conker, azzal behúzódott szorosan az ablak mellé.

Oh… Jelly idehozta hozzájuk azt az ijesztő, borzalmasan borzos denevér-pegazust… A csődör rá is vigyorgott, kivillantva a kevés jót ígérő, hatalmas szemfogait. Jugem inkább a biztonság kedvéért visszafordult a vonat ablakához – így is mennyi mindenről lemaradhatott –, hátha akkor senki sem próbálja majd bevonni az éppen kialakuló beszélgetésbe… ami egyébként érdekelte, amíg nem kell aktívan részt vennie benne.

– Hali! – köszöntötte őket derűsen a denevérpóni, miközben odapréselte magát a Conker mellett elhelyezkedő Jelly mellé. – Jöttem ismerkedni.

– Képzeljétek, Boo együtt szolgált egy régi barátommal és kollégámmal a déli határon! – magyarázott alig visszafogott lelkesedéssel Jelly. – Hány éve nem hallottam semmit Cloudsplitter felől! Aggódtam is, hogy valami baja esett, erre kiderül, hogy jól van, és éli világát!

– Boo, mint… Bamboo? – kérdezte Conker.

– Aha! – felelt vidáman a csődör. – Még csikókoromban ragadt rajtam, én meg nem tiltakoztam eléggé. Nem épp egy félelmet keltő hívójel egy katonának, de nem is én vagyok az, aki áttör az ellenség sorain, ugyebár.

– És hogyhogy Határőrség, és nem Éjjeliőrség? – kíváncsiskodott tovább a barna kanca.

– Ah, igen, túl sok előítélet él mindenkiben a thesztrálokkal szemben – kuncogott Boo. – Mi lenne, ha még civil foglalkozásom is lenne, mint a szüleimnek? Nem sértődtem meg, nyugi… – tette hozzá, mielőtt bárki bármit hozzáfűzhetett volna. – Szörnyen prózai okok állnak a választásom mögött amúgy. Bodkin's Maze-ben születtem… róla pedig elég is annyit mondanom, hogy a legtöbben soha nem is hallottak róla, és hogy baromira közel esik a határhoz. Azt hiszem, nekem is a véremben van annyira a harc, hogy ki akartam magam próbálni az őrségnél, csak hát Thunderin' Highs elég messze esett otthonról, és ugyanúgy Canterlot is. Szóval… ennyi, maradt a Határőrség.

– És ott találkoztak Cloudsplitterrel! – folytatta lelkesen Jelly. – Emlékszel, meséltem, hogy ő is a Különleges Egységnél volt, mielőtt Luna Hercegnő a lidércek megjelenése előtt áthelyeztette délre a Határőrséghez Razorral együtt?

– Dereng valami… – motyogta Conker.

– Azt akartad épp elmesélni, hogy milyen csellel sikerült megtörnöd a jeget a mi drága pegazusunknál! – görgette tovább azonnal a beszélgetés fonalát rendületlenül Jelly.

– Megtörni a jeget? – horkantott a denevérpóni. – Nem volt nehéz dolgom, ezt megtette a csaj már a legelső napon. Mikor meglátta, hogyan töltjük a mindennapjainkat, a fejébe vette, hogy majd ő, mint kőkemény éjjeliőr, jól helyretesz minket. Nem ő az első északi, aki azt hiszi, a szieszta egyenlő a lustálkodással. Szegény lány egy hétig sem bírta a saját maga által diktált tempót! Szóval… valakinek meg kellett tanítania lazítani, mielőtt túlhevül! Mondanom sem kell, én vállaltam magamra az eleinte igencsak hálátlan feladatot…

– Na, el tudom képzelni, mi folyhat akkor ott lent, délen! – kacagott Jelly. – Állítom, Cloudsplitter volt a leglazább a Különleges Egységnél a társaságból. Jó, talán leszámítva Franket… Akkor mondjuk úgy, a kancák közül!

– Ja, lehet benne valami, legalábbis abból kiindulva, hogy pont itt ül mellettem az a póni, aki azóta sem volt képes „ellazulni”, hogy leszerelt – horkantott Conker.

– Szavad nem lehet; amióta otthagytam az Éjjeliőrséget, egyetlen harci küldetésben sem vettem részt! – jegyezte meg kissé sértődötten a kék kanca.

– És mondd csak, most mi garantálja, hogy nem fogunk harcba keveredni senkivel? – érdeklődött kedvesen a lakótársa.

Jelly nagyot fújt, de érezhetően nem talált jó választ a kérdésére. Helyette inkább másokat hozott fel példának, akik szintén otthagyták az őrséget, aminek igen gyorsan az lett a vége, hogy még több olyan nevet hoztak fel a beszélgetésben, amiket ha Jugem futólag hallott is korábban, akkor sem tudott arcot társítani hozzájuk. Hamarosan újra el is kalandozott a figyelme a társalgókról, és ahogy a vonat ablaka mellett elsuhant valami hatalmas ragadozómadár, a kirin újult lelkesedéssel nyomta az orrát az üveghez. Közben pedig azon töprengett, mennyi mindenről maradhatott le a gyors utazásért cserébe…

* * *

– Ez a hely egyszerűen… szédületes! – kiáltotta vidáman Jugem.

– Ha nem forognál körbe-körbe, kevésbé lenne az… – jegyezte meg Link.

– De itt minden olyan… olyan… öm… kristályos! Még a pónik is! Én komolyan azt hittem, csak a nevükben azok… Mint a földipónik! Ők sincsenek földből! Uram! Uram!

A csoportot kísérő néhány őr közül a legközelebbit célozta meg, és az szerencsére csupán pár másodpercig csinált úgy, mintha tudomást se venne róla. Egy megtermett csődör volt, türkizkék szőrrel… szőrük van egyáltalán a kristály póniknak? Annyi kérdés, és annyi látnivaló versenyzett egyszerre a figyelméért! És olyan kevés időt tölthettek itt!

– Igen? – dörmögte az őr, kissé oldalvást döntve a fejét.

Különös, hogy az itteniek mennyivel lazábbnak tűntek a canterlotiaknál… Azok közül, akik velük tartottak, csupán egyetlen egynél volt fegyver, az összes többi annyiban különbözött csak első ránézésre a városlakóktól, hogy páncélt viseltek.

– Itt minden kristályból van? – próbálta összefoglalni a fejében zsongó kérdéseket Jugem. – A pónik is? Hogyan építkeznek, a földből nőtt kristályokat faragják ki házaknak, vagy összerakják őket valahogy? Összeforrasztják? És… jól láttam, maguknak tényleg hatszög alakú a pupillájuk? Ugyanúgy látnak vele, mint a többi póni? Vagy… úgy, mint a legyek? És hogy lehetnek ilyen áttetszőek? Az is látszik kívülről, ha a szájába vesz valamit? Vagy ha nem a szá…

A kísérőjük eleinte szóra nyitotta a száját, bizonyára hogy válaszoljon, de aztán visszacsukta, belátva, hogy a kirinnek először ki kell mondania mindent, ami a bögyét nyomja. Az utolsó – bár nem annak szánt –, félbehagyott kérdésénél viszont szélesen elmosolyodott, hirtelen tudatosítva Jugemben, hogy a kíváncsiskodása legalábbis félreérthető volt. Ahogy egy pár másodperccel később arra is rá kellett jönnie, hogy a szokásához híven nem fogta vissza a hangerejét, így a teljes társaság, és néhány járókelő is hallhatta a kérdéseket. Néhány furcsálkodó pillantást leszámítva láthatóan az őrhöz képest mindenki jól mulatott az elszólásán. Ami azonban igazán zavarba hozta, hogy még Swatter is hátranézett, és felvonta a szemöldökét, mintha csak azt mondaná: „Most komolyan?”.

– Nem te vagy az első, akit ez érdekel – jegyezte meg az őr, halvány mosollyal előre szegezve a tekintetét… és figyelmen kívül hagyva az összes nem-kínos kérdését. – Viszont te vagy az első, akiről tudok, hogy nyilvánosan fel meri vállalni. Bár általában a csődörök szoktak inkább kíváncsiskodni…

Ha nem haladt volna előtte pár lépéssel a világ leggyönyörűbb kancája, Jugem egész biztosan nagyon nem hagyta volna szó nélkül a kristály póni bunkóságát, így viszont csupán égő arccal, magában füstölgött… szó szerint, mint azt a szeme előtt táncoló vékonyka füstcsíkokból kiderült. Swatter forró pillantása ezúttal is teljesen megbénította a nyelvét. Masquerade sietett a segítségére, bár sajnos nem azzal, hogy másra terelte a szót…

– Most viszont már én is roppant kíváncsi lettem, uram – jelentette ki vidáman. – Volna kedves beavatni minket?

– Nem. Mármint ez a válaszom – mondta a kísérőjük. – Nem vagyunk sem átlátszóak, sem áttetszőek, ez csupán optikai illúzió, ami nem is mindig figyelhető meg. Némi fénytörés, és némi mágia van a dologban.

Hogy illusztrálja a jelenséget, a csődör előhúzott valami kicsi, kerek, rózsaszín korongot a páncéljából, és a tőlük távolabb eső patájával az arca mellé emelte. Jugem valóban látott is valami enyhén rózsaszín tükröződést az őr szőrén, de az nem teljesen követte a patájának mozdulatait. Mikor pedig a kísérőjük a szájába dobta, és rágni kezdte azt az izét, a kirin valóban el is vesztette szem elől… egész addig, míg a kristály póni buborékot nem fújt a rágójából.

– Azta! – lelkendezett Jugem. – Ez mi durva már!

– Úgy vélem, van mit finomítanom a kristály pónik megszemélyesítésén! – kuncogott mellette Masquerade.

– Mindjárt odaérünk a palotához! – állapította meg a gazdájához hasonló izgalommal Link, bár őt láthatóan jóval kevésbé kötötte le a helyiek anatómiája. – Micsoda kisugárzása van! Egészen bizsergek tőle? Te is ilyesmit éreztél, Jugem?

– Hát… kellemetlen? – nézett fel állandó társára a kirin.

– Nem, kellemetlennek nem mondanám. Viszont határozottan átható.

– Akkor nem – rázta a fejét Jugem. – Nekem nagyon rossz volt. Mintha a bőröm alatt viszketne folyamatosan úgy, hogy még meg se tudjam vakarni. Aztán meg… fú, soha nem csikiztek még így életemben!

– És érzed még most is? – érdeklődött tovább Link.

– Igen, egy nagyon kicsit – vont vállat a csikó. – De amióta Bony néni meggyógyított, már nem olyan, hogy vakaróznom is kell tőle. Viszont a fénysávokat még most is látom – emelte a patáját az égre. – Azt mondták, az a fontos. Most elég halványak, de fú, nagyon kíváncsi leszek, este mi látszik majd belőlük! Jelly azt mesélte, hogy ha besötétedik, az Északi Fény beragyogja az egész eget a Kristály Birodalomban. Mint egy hosszú, szivárványos szalag, keresztül kacskaringózik a láthatárig!

Mivel jelenleg ez volt az elsődleges céljuk, hogy Jugem ránézhessen ezekre az erővonalakra, vagy mikre, eleve úgy időzítették az indulást, hogy a csapat jócskán dél után érkezzen a Kristály Birodalom fővárosába. Az élénk kék háttér előtt Jugem most is látta a vöröses árnyalatú csíkokat, de most jóval halványabbak voltak, mint amikor Canterlotban először megakadt rajtuk a szeme. Vagyis… pontosabban akkor csak egy volt. És állítólag az Északi Fény ennél jóval összetettebb volt! A kirin rövidtávú tervei között első helyen szerepelt, hogy keressen magának valami magaslatot, ahonnan egész éjszaka nyugodtan tanulmányozhatja majd a jelenséget. Ahogy elnézte, a város teljesen egy síkban épült, így vagy egy ház, vagy egy nagyobb kristály tetejére kell majd hozzá felmásznia… hacsaknem beengedik őket a palotába, amire igazából egész jó esély is lehetett, most hogy így belegondolt.

És micsoda egy kastély állt a város közepén! Eddig csak a távolból láthatták, a többi épület által javarészt kitakarva, ugyanakkor teljesen szem elől téveszteni jóformán lehetetlen volt, olyan magasra nyújtózkodott, és vakítóan szikrázott még a lemenő nap narancssárga fényében is. A felépítése mondjuk elég egyszerű volt, és a magasságát leszámítva töredéke volt a canterloti palotának, cserébe viszont a felülete tökéletesen simának tűnt így messziről. Mindenképpen meg kellett tapogatnia a falát, amint kellő közelségbe érnek!

– Ott a fogadóbizottságunk – jegyezte meg Link, kicsit magasabbra emelkedve. – Tessék, haver, még egy sort kipipálhatsz a listádon: most találkozhatsz egy igazi póni herceggel!

– Juhú! – tapsolt Jugem a hátsó lábaira ágaskodva. – Egy igazi herceg! Hogy is hívják?

– Valami… fényes, meg valami… védőfelszerelés… – morfondírozott az elementál.

– Shining Armor – segítette ki a csapat changelingje.

– Azt akartam mondani! – bólogatott Jugem. – És… melyikőjük az? – hunyorgott a kastély lábánál összegyűlt néhány póni felé.

– Talán a fehér unikornis az elegáns ruhában? – kérdezte gúnyosan Link. – Aki előrébb áll a többieknél, és egy jó nagy pajzs díszeleg a seggén?

– Honnan kellett volna rájönnöm? – méltatlankodott a kirin. – Még csak egy korona sincs a fején! És ráadásul miért pajzs van a seggén, miért nem páncél?

– Valószínűleg pontosan ugyanazért, amiért Conkerén nincs gesztenye, és Swatterén sincs légycsapó – somolygott sokatmondóan Masquerade, majd a csikó füléhez hajolva hozzátette: – Ha jól sejtem, kerítettél alkalmat icipicit megnézegetni…

Jugem válaszra nyitotta a száját, aztán a szóban forgó rózsaszín kanca szóban forgó testtája felé pillantott, és elvörösödött. És ha így van, hibáztathatja érte bárki? Nagyobb csoda, ha valaki képes volt megállni, hogy ne bámulja meg Swattert. Beleértve természetesen a földipóni hátsóját is…

– Ez… ez baj, azt hiszem… – jegyezte meg a többiek által is jól hallhatóan a sor elején haladó Starlight, eleinte lassítva a léptein, majd ügetésbe váltva. – Még sose láttam, hogy a Kristály Szív ilyesmit csinált volna!

Az egész csapat gyorsított a tempón, s hamarosan be is értek a palota alá. A herceg a kis kíséretével eléjük is sietett, viszont mielőtt még találkoztak, Jugem megtalálta az unikornis által emlegetett ereklyét: két egymás felé mutató cseppkő formájú kristályoszlop között egy ugyanolyan kristálynak tűnő szív pörgött sebesen a levegőben lebegve. A belsejéből pulzáló fény áradt, ami azonnal magához is ragadta a kis kirin figyelmét, de némi akaraterővel sikerült tőle ideiglenesen elszakadnia – most a nagy találkozásra kellett és illett koncentrálnia, a mágikus fény bizonyára meg fogja őt várni.

A fogadtatás pedig eléggé meglepte. Ha már egy királyi méltósággal volt dolguk, kicsit több… ceremóniára számított. Ezzel szemben a köszöntés kifejezetten közvetlenre sikerült: Starlight Glimmer még végig is ölelgette a fele társaságot, mint régi ismerősöket, Shining Armor pedig személyesen mutatkozott be, és rázott patát mindannyiukkal. És persze a megbeszéltek alapján ott volt a fogadóbizottságban Dragon Glass is, aki a csapatuk többi tagjával ellentétben teleportálva érkezett a Kristály Birodalomba. Jugem mondjuk nem értette, miért nem jöttek akkor így mindannyian, egyszerre, kérdezősködni viszont esze ágában sem volt ennek kapcsán. Az kellett volna még, hogy a vonat ablakából se nézhesse az utat, hanem egy az egybe átugorják az egészet!

– Kérlek, mondd, hogy senkinek nem esett baja a lényektől! – tette össze maga előtt a mellső patáit Starlight, mikor végeztek a bemutatkozással.

– Nem, egyelőre nem – mondta szomorkás mosollyal a herceg. – A határról érkezett jelentés néhányról, de nálunk nem olyan vészes a helyzet, mint nálatok. Eddig egy városba se jöttek be. Cadence-szel küldtünk is pár egységet kisegíteni Canterlotot, de több katonát a biztonság kedvéért mi se merünk mellőzni.

– Azért ez jó hír, hogy legalább titeket békén hagynak – sóhajtott Starlight. – És mi a helyzet a Kristály Szívvel?

– Igazából… nem tudjuk – vakarászta zavartan a fejét egy szemüveges-kecskeszakállas, narancssárga csődör, aki nem lehetett más, mint Sunburst. – Azóta csinálja valószínűleg, hogy a szivárgás megkezdődött. Fokozódott aktivitást mutat, ennyit tudtunk biztosan eldönteni. Tekintve a relikvia alapvető funkcióját, feltételezem, valamiféle védelmi mechanizmus lehet a káoszmágiával szemben.

Starlight egy darabig töprengve bámulta a Kristály Szívet, aztán Swatterék felé fordult.

– Ez a nyom talán vezethet valahová, de szükségem lesz egy kis időre – mondta. – Ha azt kiderítem, a szivárgás pontosan milyen hatással van a Kristály Szívre, tán azt is megtudjuk, hogyan nézhetett ki az eredeti varázslat!

– Csodás! – bólintott elmosolyodva a rózsaszín földipóni. – Feltételezem, szeretné, ha magára hagynánk addig.

– Ha nem jelent problémát – mondta Starlight, miközben a szeme újra a mágikus relikviára kúszott. – Sunburst, ha esetleg te itt maradnál velem, az nagy segítség lenne.

– Mi sem természetesebb! – felelt látható örömmel a narancsszín unikornis.

– Titeket pedig szeretnélek vendégül látni a kastélyban – jelentette ki megnyerő mosollyal Shining Armor herceg. – Maradjatok nyugodtan, amíg csak szükséges, illetve amíg kedvetek tartja!

– Lekötelez minket, uram – hajtott fejet Swatter. – Úgy hiszem, nem fogjuk soká rabolni az idejét.

– Hamarosan itt a vacsora ideje – állapította meg a fehér csődör. – Addig is szívesen körbevezetlek titeket, és megmutatom a szobáitokat.

– Az remek lenne, uram! – hunyorgott vidáman Swatter.

– Mielőtt még elmentek… Light, te látsz valamit a Kristály Szív körül? – kérdezte Starlight.

Ezúttal is szüksége volt pár másodpercre, hogy rájöjjön, a kanca hozzá beszél. Miután megkért mindenkit, hogy Jugemnek szólítsa, nehézkes volt alkalmazkodnia a helyiek szokásához, hogy csak azért is a „póni nevét” használják… Bár talán Starlighttal nem volt alkalma beszélni ilyesmiről. Vagy… akármi másról, ami azt illeti, elvégre legfeljebb a vonatúton kaphatta volna el egy kicsit, hogy feltegye neki is az unikornisoknak szánt kérdéseit többek között a rejtett fényről, viszont akkor túlságosan lekötötte az út figyelése, és a társasága.

– Hát… őőő… világít? – vágta ki végül. – Mást nem nagyon látok rajta, de most elég csillámos körülötte minden. Talán majd ha besötétedik?

Starlight végre elszakította a pillantását a mágikus relikviától, és a szemébe nézett, majd lassan bólintott. Ezzel pedig végre felszabadultak Jugem előtt a lehetőségek, hogy felfedezze magának ezt az újabb, izgalmas birodalmat!

* * *

Aznap késő este a kirin csikó álmatlanul forgolódott az ágyában. Ez a folyamatos rohanás kezdett az idegeire menni! Nem elég, hogy az idevezető utat is csupán kívülállóként szemlélhette szélsebesen elsuhanni az orra előtt, még csak egy valamire való városnézést sem iktathattak a programjukba, s a pónik már a mihamarabbi távozást tervezgették! Kénytelen volt beérni a kastélyon belüli, roppantmód célirányos túráikkal, valamint azzal az útjukkal a városon keresztül, amit pár órája Jelly-vel és Starlighttal tehetett meg, hogy „kellő távolságból” megnézhesse a káoszmágia áramlását. Az alatt kellett kiélveznie a csillagfényes éjszakát, és a sötétben különösen ragyogó kristályváros látványát – amire normális körülmények között önmagában is simán rászánt volna egy egész hetet.

Ráadásul, ha ez önmagában nem lett volna elég szörnyű, Starlight teljes mértékben elégedett volt a kis vizsgálatukkal, így még csak meg sem kell majd ismételniük egy későbbi időpontban. Amit Jugem látott, az elég jól fedte az unikornis által tapasztaltakat, és a kívánt irányban ki is egészítette. Starlightnak magától sikerült rájönnie, amit a kirin csak az éjszakai fényviszonyok mellett láthatott, hogy a Kristály Szív körül tölcsérszerűen áramlott a kaotikus energia, mintha a relikvia egyenesen magába szívta volna az egészet, majd a palota tornyán keresztül kinyomta, elvegyítve az Északi Fénybe, vörösesre színezve azt – és jelentősen rontva annak élvezeti értékén. Amihez viszont a kancának segítségre volt szüksége, hogy ennek a nagy mennyiségű felhalmozódott káoszmágiának megtalálja a forrását. Itt jött a képbe Jugem.

Eltartott egy darabig, amíg konkrét irányt tudott társítani a lustán kavargó ambiens – milyen flancos új szavakat tanulhatott megint egy szarvas pónitól – mágikus energiához, de végül a horizont felé egy meghatározhatatlan pontra bökött, ahonnan sűrűbben áramlott a nagy vörösség. A kuka sötétben, ami a városon kívül uralkodott, természetesen az iránymutatása önmagában nem sokat mondott a társai számára, így Starlight egy jelzőrakétának megfelelő, éles zöld fényben izzó varázslatot lőtt az égre a szarvából, s annak mozgását hangolta finoman Jugem utasításai alapján. Okosabbak egyelőre ettől sem lettek, viszont a kanca azt mondta, ha a fény ki is alszik pár percen belül, akkor is meg fogja tudni mondani akár napokkal később is, merre ment. Más dolguk tehát nem maradt itt, mint kivárni a reggelt, aztán követni a megtalált útvonalat…

Az ismételten fölvetett lehetőség pedig, miszerint visszafelé majd nyugodtan kinézelődheti magát, a legkevésbé sem nyugtatta meg. A kalandjának a része kellett lennie a… kalandnak, az új helyeknek nem csak a bejárásnak, de megismerésének, s a felfedezés izgalmának! Ha képes lenne egyből a céljához teleportálni, mi érdekes lenne abban? Mit mesélhetne majd odahaza az unokáinak, amikor arról kérdezik, hogyan talált rá a rejtett fényre? Csak annyit, hogy „hát ja, megtaláltam”? Ennyi erővel akár elindulnia sem lett volna érdemes… Bár talán kicsit túldramatizálta az egészet, hiszen míg idáig eljutott, már egy több éves, csodálatos és színes utazást tudhatott a háta mögött, amit előszeretettel mesélt el akárkinek. Mindegy, ez nem változtatott a tényen, hogy a kalandokért jött, és ha a kalandjai nem az úton várták, akkor hajlandó volt egy kicsit akár letérni is róla!

Soká figyelte Jelly és Conker nyugodt légzését, akikkel egy szobában szállásolták el őt, aztán amikor úgy ítélte, a két kanca kellőképpen mélyen alszik, óvatosan kikászálódott az ágyából. Finoman megbökte a párnája másik felén szundikáló Linket, s amint az elementál magához tért, egyből le is pisszegte, nehogy túlságosan megemelje a fényerejét, azonnal kudarcba fullasztva ezzel a tervét.

– Balra, folyosó vége előtt közvetlenül jobb oldalt… – morogta kelletlenül Link.

– Mi van, nem ébredtél fel teljesen, és álmodban beszélsz? – kuncogott halkan Jugem.

– Nem szoktam aludni – felelt színtelen hangon az elementál. – Soha. Asszem, mondtam már. Azt hittem, a mosdót keresed…

– Na persze, persze – legyezett a lábával a kirin. – Szóval dehogy mosdó kell nekem! Itt az ideje felfedezni kicsit „Valami Fényes Védőfelszerelés” kastélyát!

– Hajjaj.. – sóhajtott a halványan derengő szürke gömböc, miközben lassan a levegőbe emelkedett, és elfoglalta a szokásos helyét Jugem feje mögött. – Ha jól sejtem, próbálkoznom is felesleges lebeszélni téged róla, ugye?

– Bizony! – vigyorgott büszkén a csikó.

– Tudod, barátom, vendégként vagyunk itt, de attól még nem hiszem, hogy az őrök jó néven vennék, ha felügyelet nélkül mászkálnál a palotában.

– Lehet – suttogta ravaszkásan Jugem, miközben felcsatolta magára a nyeregtáskáját. – Úgyhogy lopakodni fogunk! Tegyél mindkettőnket láthatatlanná!

Link elsőre nem reagált semmit, aztán egy pillanatra majdnem felragyogott, Jugem pedig érezte, ahogy az egész testét átjárja a bizsergés. Fölemelte a patáját, de természetesen nem látott rajta semmi változást. Vetett egy pillantást a két alvó kanca felé, aztán a patái hegyén odasettenkedett a ruhásszekrény mellett álló, póni magasságú tükörhöz. Elégedetten állapította meg, hogy semmit nem lát magából, így vigyorogva az ajtó felé indult, s hamarosan már a tompított, éjszakai fényárban úszó folyosókat járhatta. Nem volt különösebb célja, azon túl, hogy találjon magának valami érdekes célpontot… illetve annyit szeretett volna elérni, hogy felmásszon az óriási épület tetejére, s onnan is kinézzen a városra. Sőt, a csúcshoz közel érve akár az Északi Fényt is megfigyelhetné közelről!

A herceggel lefolytatott körtúrájukból nagyjából megjegyezte a vendégeknek fenntartott szint elrendezését, és már akkor is izgatta a fantáziáját a felfelé vezető három különböző helyen elhelyezett lépcsősor. Kicsit túlzásnak is érezte a dolgot… de aztán betudta annak, hogy az építész bizonyára nagyon szerette a lépcsőket. Vagy aki kiadta neki, hogy milyen kastélyt szeretne, tudja a fene… Olyan szempontból pedig lehetett is értelme, hogy ezek afféle díszítőelemeknek is simán elmentek: ennyire dekoratív feljárókat még Canterlotban sem láthatott. Olyan szempontból viszont mégsem tűnt igaznak, hogy pontosan ugyanúgy néztek ki, mint a palota összes többi része ezzel az elegáns, de egyszerű, gyöngyházfényű kristályokkal kialakított, tökéletesen sima és egyenletes felületekkel, és a falakon rögzített, mágikus lángokkal égő fáklyákkal. Ami viszont egy fontos részlet volt, hogy egyiket sem figyelték őrök…

Ettől függetlenül volt alkalma letesztelni az álcáját, mivel a folyosójuk végén állt egy páncélos kristály póni, a késői időpontra való tekintettel nem épp tökéletes vigyázzállásban, a lándzsáját a vállának támasztva. Elvileg csak az ő biztonságukért és kényelmükért állomásozott itt, nem azért, hogy csellengő csikókat rendszabályozzon, és Jugem könnyedén elkerülhette volna amúgy is, ha egy másik lépcsősort vesz célba. Hogy ez elég indok lett volna a kirin számára, hogy a könnyebbik utat válassza? Nos, nem, távolról sem…

A nyelvét is kiöltötte, úgy koncentrált, ahogy lassan, a fal mentén osonva megközelítette az őrt. Szorosan figyelte a csődör legapróbb rezdüléseit, de egészen addig a pillanatig, míg pont az orra elé nem ért, semmit nem tapasztalt. Akkor azonban a páncélos kristály póni hirtelen kihúzta magát, s a szemeit és füleit ide-oda forgatta, mintha észrevett volna valamit. A lándzsáját is kissé megemelte, és kinyitotta a száját, Jugem pedig mozdulatlanná dermedve, lélegzet visszafojtva várta, sikerült-e valamivel lebuktatnia magát, de aztán pár feszült másodperc után a katona enyhén megrázta a fejét, és visszatért az eredeti pozíciójába. A biztonság kedvéért Jugem továbbra is visszatartotta a levegőt, legalább amíg pár hosszú, hangtalan lépéssel kellő távolságba ért az őrtől.

Felkanyarodott a kinézett lépcsősorra, s ügyelve rá, hogy a patái ne kopogjanak a kristálypadlón, lassan, lépésről lépésre elindult felfelé. Két emelettel föntebb találkozott a következő őrrel, ezért hát úgy ítélte, arrafelé érdekesebb lehet körülnéznie. Ugyanolyan óvatossággal őmellette is sikerült elsunnyognia, és hamarosan meg is lett érte a jutalma: az egyik közeli ajtó mögül – aminél szintén állt egy állig felfegyverzett, páncélos csődör – beszédhangokat hallott. Kíváncsian hegyezve a fülét közelebb somfordált, és elolvasta az ajtón álló cikornyás, aranyozott feliratot: Flurry Heart Hercegnő.

– Nem, kis drágám, ez volt az utolsó! – A következő pillanatban már nyílt is az ajtó, és előbukkant mögüle a bársonyos hang gazdájának a ránézésre hasonlóan bársonyos hátsója. – Késő van, és anya már nagyon álmos!

Bentről egy kancacsikó méltatlankodása hallatszott, de a kifele hátráló rózsaszín alikornist nem sikerült meghatnia. Cadence Hercegnő próbálta egy fél percig csitítgatni a kicsit, de aztán, minthogy nem sikerült jobb belátásra bírnia, bedobta a végső fegyvert:

– Szóljak apádnak? – kérdezte immár játékosan fenyegető hangsúllyal.

A nem túl királyi nyavalygásnak végre vége szakadt, az alikornis pedig halkan sóhajtva becsukta maga előtt az ajtót, s aprót biccentett a kint várakozó harcos felé, majd méltóságteljes, habár valóban fáradt benyomást keltő léptekkel elindult a fölfelé vezető lépcsők irányába, amin Jugem is jött. A kis kirin nem morfondírozott soká, mielőtt a nyomába szegődött – ha az útja eredetileg is arrafelé vezetett, hát mindenképp érdekesebbé tehette azzal, ha nem egyedül járja végig… még ha a társasága nem is tudott a jelenlétéről. Igaz, ezzel figyelmen kívül hagyta Linket, de ő meg már évek óta olyannyira elválaszthatatlan társa volt, hogy néha nem is társként gondolt rá, hanem saját maga részeként. Egy olyan részeként, ami állandóan az agyára megy…

A Hercegnő csupán egyetlen emeletet ment fölfelé, aztán rátért az ott kezdődő körfolyosóra, Jugem pedig gondolkodás nélkül követte. Több ajtó mellett is elhaladtak, amik közül az alikornis egy stilizált koronával jelölt előtt állt meg, s a szarva segítségével lenyomta a kilincset. A kirin elsőre oda is utána akart menni, azonban Link elkapta a fülét. Jugem halkan felszisszent, és mintha előtte a kanca egy pillanatra meg is torpant volna, de aztán csak az egyik fülét futólag hátrabillentette, és zavartalanul bevonult az újabb helyiségbe.

– Mit csinálsz, le akarsz buktatni? – lehelte felháborodottan a csikó.

– Te mit csinálsz, a vécére is követni akarod? – kérdezett vissza hasonló hangnem az elementál.

– Én… én… – tátogott lassan elpirulva Jugem, de nem talált megfelelő választ. – Biztos vagy benne, hogy az vécé?

– Igen – jött a csöndes felelet. – Tudod, én előtte benéztem, meg egy kicsit magasabban is vagyok, mint te. Elárulnád amúgy, hogy miért megyünk utána?

– Mert… így érdekesebb? – motyogta a patájával bizonytalanul intve a csikó.

Link pár másodpercig tökéletes némasággal lebegett előtte.

– Oké – suttogta végül, és más kommentárt nem is fűzve a döntéséhez elfoglalta mellette a szokásos helyét.

Nem kellett sokáig várniuk: a rózsaszín kanca hamarosan újra előbukkant, maga mellett egy kristálypohárban vizet levitálva. Ahogy elsétált kettejük előtt, aprót hörpintett is belőle, Jugem azonban esküdni mert volna, hogy az arcán feszült koncentrációt látott, amit lehetetlen, hogy egy ilyen egyszerű varázslat okozott volna. Az eddigieknél is nagyobb kíváncsisággal szegődött hát az alikornis nyomába. Alig tettek azonban pár lépést, és a Hercegnő hirtelen megpördült, és a szarvát a kirinre szegezte. Meglepetés tükröződött a szemében, de ez elhanyagolható volt ahhoz képest, amit Jugem érzett, ahogy találkozott a tekintetük.

– Lightcaller? – szólította meg értetlenül az alikornis. – Te mit keresel itt? És miért követsz engem?

– Nem követlek! – vágta rá azonnal Jugem, majd észbe kapva gyorsan földig hajolt. – Mármint nem követtelek, felség!

– Kérlek… – egyenesedett fel Cadence Hercegnő, és a falhoz lebegtetve óvatosan lerakta a poharát a padlóra… bár Jugemnek nem kerülte el a figyelmét, hogy a kanca szarva még egy pár másodperccel az után is izzásban maradt, hogy a mágiájának aurája már nem látszott a kristály körül. – Semmi szükség formalitásokra. A vendégem vagy. Mindketten a vendégeim vagytok – pontosított, aprót biccentve Link felé is.

– Köszönjük, Cadence Hercegnő! – mondták sörényszálra egyszerre.

– Most pedig meséljétek el, légy szíves, mit kerestek ilyen későn a folyosókon! – kérte barátságosan hunyorogva a kanca.

– Csak… felfedeztünk – mosolyodott el bizonytalanul Jugem. – Szeretnénk minél több helyet bejárni az utazás során, hogy hazaérve majd legyen mit mesélni!

– Ó… – vonta fel a szemöldökét az alikornis. – És mindezt miért láthatatlanul teszitek, ha szabad érdeklődnöm?

– Hát… volt egy olyan érzésem, hogy tilosban járnánk, ha csak úgy nekivágnánk kíséret nélkül a palotának… – vont sután vállat a kirin.

– Ha meg Jelly észrevesz minket, akkor egész biztos kikapunk – toldotta hozzá Link.

– Értem… – motyogta Cadence Hercegnő, majd kedvesen elmosolyodott. – És, mondjátok csak, mire vagytok kíváncsiak?

– A csúcsot akartuk megnézni! – lendítette a magasba a lábát a csődör. – Onnan biztosan csodás a kilátás!

– Szeretnétek, hogy megmutassam? – kérdezte némi gondolkodás után az alikornis.

– Hú, ha lehet, akkor mindenképpen! – lelkendezett Jugem. – Köszönjük!

– De igazán nem akarunk feltartani, Hercegnőm! – tette hozzá Link.

– Nem tartotok fel – csóválta a fejét a kanca, azzal elindult vissza a lépcsők felé. – Shining Armor ilyenkor már úgyis alszik, Flurry Heart pedig remélem alszik. Szóval most teljesen szabad vagyok. Ha pedig a tetőtérbe szeretnétek feljutni, ahhoz jól fog jönni a segítségem. Kicsit trükkös a dolog…

Valóban, annak ellenére, hogy a Hercegnő beleegyezett a kíséretükbe, a lépcsőhöz érve lefelé indult el.

– Amikor Swatter bemutatta az egész csapatot, nem tért ki arra, ti hogyan kerültetek közéjük – állapította meg Cadence. – Pedig a kirinek földje, úgy tudom, elég messze esik ide, szóval kétlem, hogy a királynőtök küldött téged segítségként.

– Nem, teljesen magunktól jöttünk! – húzta ki magát séta közben büszkén Jugem. – A rejtett fényt keresem, amiről a Könyv ír. Így jutottunk el Equestriába is, és ezért akartunk ellátogatni ide, a Kristály Birodalomba is. Mindenképpen meg akartuk nézni a híres Északi Fényt, amiről szintén sokat beszél a Könyv. És… és… hát, igazából majdnem véletlen, hogy Jelly-ékkel mi is együtt jöttünk, de szükségük volt a szememre, vagy valami ilyesmi.

– Mhm… – bólogatott töprengve a Hercegnő. – És mi ez a „rejtett fény”, amit említettél?

– Nem tudom! – felelte vidáman a kirin.

– Nem tudod? – kérdezett vissza értetlenül a kanca. – Akkor… miért keresed?

– Hát azért, hogy kiderítsem! – vigyorgott Jugem.

– És… honnan fogjátok tudni, hogy megtaláltátok, ha nem tudjátok, mi az? – kíváncsiskodott tovább az alikornis.

– A könyve azt írta, a legnagyobb sötétségben ragyog – szólt közbe Link. – És hogy képes is legyőzni a legnagyobb sötétséget, ha megbízunk benne, és kitartunk mellette. Meg azt is, hogy aki keresi, az megtalálja. Jugem szerint egy ősi, titkos, elfeledett varázslat lehet, amit minden áron szeretne megtanulni.

– Azért óvatosak legyetek azzal, milyen árat vagytok hajlandóak fizetni a hatalomért! – jegyezte meg elkomorodva a Hercegnő. – A király, akitől visszahódítottuk a Kristály Birodalmat, szintén hatalomra vágyott, és mindent képes is lett volna feláldozni érte… többek között a saját póni mivoltát is. Vagy a pónijai életét… Bár, a fény útjait fürkészve tán nehezebb ennyire eltévelyedni…

Séta közben elhaladtak néhány őr mellett, akik mind igazítottak a lándzsájukon és a vigyázzálláson, de más formában nem adták jelét, hogy észrevették őket. Egészen addig, amíg egy nagy, kétszárnyú ajtóhoz nem értek, amit az oldalain álló harcosok kérdés nélkül kinyitottak a számukra. Jugem csak akkor döbbent rá, hogy a trónteremben vannak, amikor beléptek. Igazán gyönyörű volt, a készítők nem spóroltak a díszítéssel – még ha határozottan meg is maradtak a „színes kristályok” témánál –, a kirin viszont nem értette, miért jöttek ide, ha egyszer fölfelé igyekeztek.

– Húzódjatok picit félre, legyetek szívesek! – kérte Cadence, mikor mind megálltak a trónszékkel szemben.

A kanca szarva felragyogott, amint engedelmeskedtek, s a belőle előtörő sugár megérintett egymás után több kristályt is, amik izzásba jöttek a varázslat hatására. Miután az alikornis vagy féltucatot ilyen módon aktivált, a szarva kialudt, azon a helyen pedig, ahol előtte Jugemék álltak, egy téglalap alakú nyílás körvonalazódott a padlóban. Óvatosan bekukkantva a kirin láthatta is, hogy egy hosszú lépcsősor vezetett… le, a mélységbe.

– Akkor nem nézhetjük meg a tetőt? – adott hangot az aggályainak a csődör.

– Dehogynem – mosolyodott el a rózsaszín kanca. – Viszont, ha figyeltetek, mondtam, hogy picit trükkös lesz. Odafent a legerősebb a sugárzás, ezért amennyire csak lehet, nehezítve van az elérése. Sajnos a pegazusokkal nem számoltak a tervezők, így kívülről a csúcs elég könnyen megközelíthető, de persze azt sem lehetne semmilyen módszerrel megakadályozni, hogy az erővonalak mentén repüljenek, szóval ennyi erővel fölösleges óvatoskodás is lenne megpróbálni kizárni őket. Gyertek! Hosszú út áll még előttünk.

Az alikornis halk patakopogással elindult lefelé, Jugem pedig a nyakát bizalmatlanul nyújtogatva követte. A csigalépcsőn hamarosan maguk mögött hagyták a külvilág fényeit, így egyedül Cadence szarva, és Link biztosította a számukra a látási viszonyokat. Sok látnivaló mondjuk errefelé nem volt, egyedül annyi, hogy a falak itt éles kontrasztot képeztek a palotával: minden sötét, szürke, és átlátszatlan volt errefelé.

– Szóval… mihez kezdetek majd, ha megtaláltátok ezt a rejtett fényt? – kérdezte kisvártatva a Hercegnő.

– Hazamegyünk, és kipróbáljuk, mit mutat nekünk a Fény Templomának romjainál – vigyorgott magabiztosan Jugem. – Mikor először jártam arra, csak egy fáklya volt nálam, hogy az árnyékosabb helyekre is beláthassak. Akkor találtam meg a fényvarázslat leírását, amit most már én is ugyanúgy tudok használni, mint a pónik. – Hogy bemutassa, miről beszél, a kancához hasonlóan ő is felizzította a szarvát. – Utána vettem észre, amikor ezt a mágikus fényt használva újra bejártam a helyet, hogy a falakon többfelé hiányos feliratok vannak. És mikor a varázslat nélkül néztem, újra eltűntek! Ezeket a szövegeket tanulmányozva tanultam meg elementált idézni, így csatlakozott hozzám Link is! És a korábbiakból kiindulva megpróbáltam, milyen az, ha az ő fényével nézzük a feliratokat, és egy csomó közülük tényleg meg is változott, meg újabbak jelentek meg köztük! Sokat tanulmányozva őket elvezettek minket egy titkos kamrához a falban, ahol megtaláltuk a könyvet! Azóta is azt olvasgatom, hogy minél többet tudhassak meg a fény mágiájáról, és abban írt… mármint az írt erről a bizonyos rejtett fényről, ami elveszett, pedig az a kulcs a fény mágiájának felszabadításához. Szóval biztos voltam benne, hogy el kell jönnöm otthonról, hogy megtaláljam, és abban is biztos vagyok, hogy vissza kell majd mennem vele, hogy kideríthessem a templom minden titkát!

– Hmm, ez elég érdekesen hangzik – nézett hátra menet közben az alikornis. – Valóban elég ősi lehet az a templom, mert még sosem hallottam róla. Sem olyan kultuszról, akik a Fényt imádták. Ez amolyan kirin-dolog lehet?

– Halvány fogalmam sincs! – bólogatott vidáman Jugem. – A régiek nevében nem nyilatkozom, de manapság egyáltalán nem szokásunk a kőbe építkezni, az biztos. A templom viszont gyakorlatilag a hegyoldalból lett kifaragva. Még ez a szerencse amúgy, mert különben biztos nem maradt volna az egészből semmi!

– Bizonyára – mondta tűnődve Cadence. – Egy hegy oldalába van építve, azt mondod? Ezt úgy érted, hogy amolyan barlangként van beleásva? Mert itt északon egy olyan értelmes fajt ismerünk, akik szeretik magukat befúrni a hegyekbe: a lidérceket. Bár nekik meg vajmi kevés közük van a fényhez… ők inkább az ellentétes oldalt képviselik. És még kevésbé mondanám róluk, hogy vallásosak lennének.

– Nem tudom, korábban nem hallottam lidércekről – vont vállat a kirin. – Pedig már két kontinenst is bejártam keresztül-kasul. Swatter meg Sunflower viszont állandóan róluk beszél.

– Nekünk gyakorlatilag a szomszédaink, de mi is ritkán találkozunk velük – jegyezte meg a kanca ezúttal hátra se nézve. – A ti utatok azonban hozzájuk fog vezetni. Ami könnyen egy veszélyes és viszontagságos vállalkozást jelenthet, ezt tudnotok kell! Kerüljétek el velük a konfliktust, és hagyjátok a felnőtteket beszélni, rendben?

– Persze, persze… – helyeselt kevés lelkesedéssel ő.

A kísérőjük egy rövid időre elhallgatott, mert lassan elérték a csigalépcső alját. Odalent csupán egy kicsi, kerek tér, és egy elég ominózus, fekete ajtó fogadta őket, a keret fölött egy szürke kristályfoglalattal. Cadence leült az ajtó előtt, lassan kifújta a levegőt, aztán lehunyt szemmel egy rózsaszín sugarat bocsátott a szarvából a foglalatra. Eltartott néhány másodpercig a varázslat, de aztán a hatására… kinyílt az ajtó.

He..? Jugem értetlenül félrebiccentette a fejét. Ennyi előkészület után azért valami nagyobb dologra számított volna… Cadence Hercegnő újra felállt, és oldalvást fordult nekik, és újra felizzó szarvval a kirin szemébe nézett.

– Kicsit fáradt vagyok már, és nagyon hosszú lenne fölfelé az út – mondta, miközben a szárnyait is kitárta. – Inkább fölviszlek titeket.

– Okés! – mondta vidáman Jugem, de azért óvatosan a lába közé kapta a farkát, amíg az alikornis föllebegtette a hátára.

Link is gyorsan megtapadt a sörényén, aztán a Hercegnő a levegőbe emelkedett. A túloldalon egy végtelenül hosszúnak tetsző, újabb csigalépcső várta őket, így viszont, hogy Jugem egy szárnyas póni nyakába kapaszkodva utazhatott, inkább emlékeztetett az egész egy vad, émelyítő körhintára. A kis kirinnek igen komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne hányja le az alikornis bundáját, és mikor a csúcson végre újra szilárd talajt érinthetett a patájával, nem is hitte el, hogy valóban sikerrel járt, míg le nem ellenőrizte a saját szemével.

Mikor azonban a figyelme a környezetére terelődött, tátva maradt a szája. Egy körkörös teraszon álltak itt, a világ tetején, és semmi nem választotta el őket a szabad égtől, csupán pár vékony kristályoszlop. Az eget pedig, most közvetlen közelből láthatta, egészen beborította a tarka, hullámzó Északi Fény! Itt nem takarta el félig-meddig az a vöröses derengés, amit korábban megfigyelhetett: az inkább mintha csak egy plusz színt adott volna a félkész szivárványhoz, az alsó rétegeiben áramlott, mindig egy kicsit megkésve követte a fény finom mozgását. A kis tér közepén egy még kisebb, tökéletesen kerek korong feküdt, alig kiemelkedve a padlózat síkjából. Annak is a közepéből egy vékony fénynyaláb áramlott felfelé, egészen a mennyezetig. Ahogy Jugem picit alaposabban szemügyre vette, ekörül a fénysugár körül is felfedezett apró, halovány, vöröses kipárolgásokat…

– Itt is látom a káoszt – jegyezte meg halkan a kirin a jelenség felé bökve a patájával.

– Kíváncsi vagyok, honnan jöhetett – motyogta a semmibe révedve Cadence Hercegnő. – Hogy ki küldhette, és miért… Miért minket célzott meg vele…? Nem tudok őszintén örülni, hogy a Kristály Szív megvédett minket; nem ilyen áron, hogy a bajunkat csupán átadtuk Equestriának…

– Szóval valójában a Kristály Birodalom ellen irányult a varázslat? – kérdezte meglepetten Link.

– Azok alapján, amit mondtatok, és amit Starlight is tapasztalt… igen – mondta szomorúan az alikornis, azzal ismét Jugem szemébe nézett. – És tartok tőle, ha valaki ilyesmire képes csak azért, hogy nekünk ártson, az nem fog visszariadni más módszerektől sem, hogy elérje a célját. Sokat jelent nekem, hogy még ti is, így ismeretlenül is kiálltok mellettünk, és segítetek nekünk. Remélem, hamar sikerrel jártok, Lightcaller és Link! És remélem, megtaláljátok a rejtett fényt is az utatok során, bármi legyen is az! Ilyen sötét időkben jól jönne még egy kis fény a világba…