10. fejezet

Zebracirkusz

Egykedvűen zötykölődött a kordén. Jólesett már egy kis pihenés, de most nem volt sok kedve beszélgetni. Zebulon – a fess zebra csődör, akit a legjobban megkedvelt a társulatból – csöndben ücsörgött mellette, és egy szalmaszálat rágcsált. Nem gondolta volna róla, hogy kifáradt, elvégre neki nem kellett olyan sokat húzni a kocsikat. Ők bezzeg Jellyvel ketten még Frankék helyett is kivették a részüket a munkából. Persze nem hibáztatta őket ezért, elvégre még mindig a szerepüket játszották. Bár feltételezte, hogy a csődör élvezi a lustálkodást. Elég elpuhult egy póni volt, az már biztos… Na meg ott volt neki az a kis dög kanca is! Ha nem is valódi szándékból, de az is állandóan csak kényeztette. Az más kérdés, hogy ő hogy volt képes ennyire megalázkodni…

Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy nélkülük most nem lehetnének itt. Ha másra nem is volt jó, Frank azért elég jól tudott tárgyalni, így neki köszönhették, hogy a karaván fölvette őket. Fizetniük sem kellett, viszont cserébe segíteniük kellett, amiben csak tudtak, és a koszt se volt éppen felséges. De elégedett volt vele, főleg mivel sokkal rosszabbul is járhattak volna. Ha pedig a küldetésük szempontjából nézte, a már-már nomád körülmények között élő zebra mutatványos csapat – vagy ahogy magukat nevezték, vándorcirkusz – ideális társaság volt. A városok közt utazva a griffek nem szántak rájuk pár pillantásnál többet, még akkor sem, amikor a pónikat meglátták közöttük. Másfelől pedig megvolt ennek az életmódnak a szépsége, még ha nem is élvezhetik majd valószínűleg sokáig. Ebből a pár napból mégis leszűrte a tanulságot: ha vége, mármint tényleg mindennek vége, akár ő is tudna így élni. Bejárni a világot, mégis egy nagy családnak a része lenni, akik mindig mindenben összetartanak… És ők teljesen önellátóak még a legvadabb természet közepén is. Tán ez volt az igazi élet!

Kicsit bánta is, hogy hamarosan búcsút kell venniük a vidám és mindig kicsit titokzatoskodó zebráktól. Látogathatják az újabb nagyvárost, és Jelly úgysem fogja tudni megállni, hogy ne rángassa be megint valami múzeumba. Megsérteni nem akarta, de őszintén megvallva őt aztán cseppet sem érdekelték a régi korok hajózási kellékei. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy nyugton tudjon maradni a kanca mellett, aki néha már zavaróan sok időt töltött el egy-egy teremben. És persze igyekezett mosolyogva hallgatni, amikor odaintette az általa érdekesnek tartott darabokhoz. Na, de majd egyszer cserébe ő is elviszi valami műszaki kiállításra! Ha már Shadow Twist azt mondta, a griffek szeretik a gépeket, biztos találnak majd ilyesmit is. Úgysem valószínű, hogy jár még errefelé életében; ha adódik hát ilyesmire lehetőség, ki is fogja használni, az biztos! Talán tanulhatna is belőle, főleg ha a griffek gondolkodásmódja tényleg annyira más, mint a póniké.

Lightwind Passból is egyetlen dolgot várt csupán. A legmodernebb repülőeszköz, amivel eddig összehozta a szerencse, egy hőlégballon volt, így alig bírt már a kíváncsiságával, hogy milyen lehet egy valódi, teherszállításra is alkalmas léghajó. Na, ha egy olyannak csak egy pillantást vethetne a motorjára, ő lenne a világ legboldogabb pónija! Lehet, hogy csak hiú ábránd volt ez a részéről, elvégre alaposan el kell majd rejtőzniük, így valószínűtlen lett volna akár egy röpke látogatás is a gépházba. Jelen helyzetből mondjuk azzal is megelégedett volna, ha csak egy kicsit is megnézheti belülről a zeppelint, és nem kell teszem azt az egész utat egy zárt ládában töltenie.

Kicsit segített volna, ha az a nyamvadt kanca részletesebben is elmondja, mit forgat a fejében… Nem most, hiszen az idő nyilván nem volt túl alkalmas a téma megvitatására, de legalább a fogadóban elmagyarázhatta volna, mit, mikor és hogyan kell pontosan csinálniuk, hogy végső soron az a nagy és misztikus fegyver az ő patájukban kössön ki. Elvégre csak négyen voltak, szóval az egyetlen esélyük a precíziós tervezés lett volna. Rég tisztázni kellett volna, hogy mennyi és milyen felszereltségű védelemre, illetve milyen jellegű védelmi mechanizmusokra számíthatnak. Ugyanúgy a szerepeket sem ártott volna átbeszélni kicsit. Ki mit fog csinálni? Mennyi idejük lesz az egészre? Hol van pontosan a célpont, mit kell tudni róla, vagy egyáltalán mit kezdjenek vele, ha sikerül is megszerezni? Hogy fognak be-, vagy akár visszajutni? Ezek mind olyan kérdések voltak, amiket alaposan át kellett volna már gondolni, és mindenkinek álmából felébresztve is tudnia kéne a válaszokat! Swatter azonban csak ködösen magyarázott, és pusztán annyit csinált, hogy egy kicsi birodalmi térképen mutogatott állandóan, de ettől ő nem sokkal érezte magát okosabbnak. Azon volt a legjobban megdöbbenve, hogy Jelly és Frank mennyire nyugodtan menetel mégis a kanca által kiszabott ösvényen. Ennyire bíztak volna benne, hogy mindent időben meg fognak tudni?

Túl optimistán nem tudott hát a küldetéshez állni, bár eddig mondhatni zökkenőmentesen haladtak előre. Számolgatta a napokat, az órákat, hogy legyen viszonyítási alapja a távolságok megítéléséhez. Rendszeresen ellenőrizte is Swatter térképén a megtett utakat, s közben próbálta fölmérni, merre tudnának letérni róluk, ha visszafele még jobban rejtőzködniük kellene. Csak nagy vonalakban volt ez tervezgetés. Inkább csak arra volt elég, hogy lefoglalja, és picit megnyugtassa vele magát. Ha, Celestia ne adj, tényleg menekülőre kellene fogniuk a dolgot, valószínűleg csak Swatter helyismeretére hagyatkozhatnának. Utálatos egy helyzet volt, de kénytelen volt beletörődni.

Próbálkozott a zebráktól is információkat gyűjteni. Persze csak úgy, mintha pusztán lelkes külföldiként érdekelnék az itteni viszonyok. Részben így is volt, bár őt elsősorban a lehetséges egérutak izgatták. Az idejük nagyobbik részében vendéglátóik nem voltak túl beszédesek, de Zebulont vagy az édesanyját például rá tudta venni néha egy kis mesélésre. Olyankor is csak közvetetten juthatott hozzá a megfelelő adatokhoz, hiszen sokkal többet hallhatott a vándorcirkusz életéről és útjairól. És végső soron jól is esett beszélgetni velük efféle semleges témákról is, használható rejtekösvényeket vagy hasonlókat viszont nem sikerült megismernie. A célja pedig bár nem épp ez volt, de annyit elért, hogy a zebrák egy kedves és kíváncsi kancát lássanak benne, és mindig mosolyogva fogadták a kérdezősködését. Zebulont meg már akkor sem tudta volna levakarni magáról, ha akarta volna. Márpedig az igazat megvallva inkább hízelgő volt, hogy a csődör állandóan kereste a társaságát, még ha magától nem is szólt gyakran hozzá. Mikor pedig megtette, még egy igazi canterloti úripónin is túltett udvariasságban. Például, bár alig pár év lehetett közöttük, ő mégis állandóan „nagyságának” szólította. Nem volt ő ilyesmihez szokva…

Megfordult, és finoman megbökte a patájával a zebra oldalát. Az felé fordította a fejét, s kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Ne haragudj, Zeb, mit is mondtál, mennyi van még hátra?

A csődör hanyagul kiköpte a szalmaszálat, aztán éleset füttyentett.

– Hé! – kiabált előre a kocsit húzó társának. – Mennyi van má' még, he?

– Fél óra, nyughassá'! – jött kisvártatva a válasz.

– Hallhatta, nagysága – biccentett a csődör.

– Ó, akkor szólok a többieknek! – állt fel Conker, készen rá, hogy már le is ugorjon a kis kocsiról.

– De sürgetős lett hirtelenjében! – húzta el a száját Zebulon. – Nem maradna má' kicsit, ha má' úgyis minnyá' köszönhetünk elfele?

– Jó, ha ennyire szeretnéd… – pirult el a kanca, s visszaült a helyére.

– Meg aztá' az ajánlatom is áll még, ha meggondolnák magukat – jegyezte meg a csődör, miközben újabb szalmaszálat vett a fogai közé, s ismét kényelmesen elhelyezkedett. – Télleg szíves örömest közbevezetem a kompániát a városkában.

– Mindenképpen meg fogom említeni a főnökömnek!

A maga részéről mindenképpen örült volna, ha akad egy idegenvezetőjük Lightwind Passban, és nem kell mindenben Swatterre támaszkodniuk, de nem akarta egyedül meghozni a döntést. A légikikötőig úgysem kísértetnék el magukat, de a terep felmérésében, és az alapvető tájékozódásban hasznukra lehetne. Meg aztán őszintén szólva jólesett volna, ha nem kell még lemondania a kedves csődör társaságáról…

* * *

Voltak még csodák! Conker az átmeneti fásultabb hangulatából a másodperc törtrésze alatt kiverekedte magát, ahogy megpillantotta az első griffet elrobogni a karaván mellett valami eszement berregő szerkezetben, sisakkal és védőszemüveggel a fején. Utána alig lehetett bírni vele, hogy nyugton ülje végig még azt a pár percet, amíg megérkeznek. Állandóan kifele pislogott, mikor látja meg végre a fák mögül előbukkanni a várost. Közben pedig folyamatosan kérdésekkel bombázta Zebulont és Jellyt – aki azóta felszabadult a hámból, s már ő is a szekereken zötykölődők táborát gyarapította. A társa ugyan egyáltalán nem tudott felelgetni neki, de még a helybélinek számító zebra agyát is jól megdolgoztatta idővel. Az olyasmiket még meg tudta válaszolni, hogy a griffek honnan szerzik az alapanyagokat, meg hol gyártják a masináikat, meg azt is meg tudta magyarázni, hogy egy szárnyas teremtményt mi vesz rá, hogy efféle földhözragadt járműveket használjon. Kiderült ugyanis, hogy náluk ez egyfajta státuszszimbólumnak számított, valamint az is, hogy a látszat ellenére nem minden griff szeretett repülni. Egy ilyen motoros gépezettel pedig megfelelő útviszonyok mellett elég szép sebességeket el lehetett érni, úgyhogy az sem lehetett kifogás, hogy a közlekedés ezen módja túl időigényes.

Arról viszont a csődörnek már sejtelme sem volt, hogy mi és hogyan működteti a járműveket, vagy hogy milyen módon szerelik őket össze. Conker pedig nem lett sokkal okosabb attól, hogy a legtöbbjüket gőz hajtja, mivel ezt már ránézésre is meg tudta állapítani. A kérdésekből viszont így sem fogyott ki, míg el nem érték Lightwind Pass határát. Onnantól viszont nem csak a szava, de még a lélegzete is elakadt, s csak tátott szájjal s tágra nyílt szemmel nézelődött.

Egyszerűen nem lehetett betelni a látvánnyal! Erre tényleg nem voltak szavak! Ennek a városnak minden mérnök zarándokhelyévé kéne válnia! Porszemnek érezte magát, és minden tudását nevetségesnek, ahogy körbenézett. Még a legapróbb részlet is oly fantasztikus volt, amihez még csak hasonlítási alapot sem tudott volna mondani. Nagyváros volt Lightwind Pass is, mint Manehattan, itt mégsem uralkodott az az összevisszaság, mint ott. A négykerekű pöfékelő járművektől kezdve, a néha a fejük fölött elsuhanó egy-kétszemélyes repülő konstrukciókon át a cilinderes-sétapálcás elegáns griff uraságokig és buggyos-szoknyás griff asszonyságokig minden, minden mintha egyetlen felsőbb szabályozás szerint haladt volna, hihetetlen fegyelmet tanúsítva saját maguk és egymás felé is. Az utcák is tökéletesen szabályosan futottak, szépen felépített, logikus rendszer szerint. Az épületek pedig egészen más hangulatot sugároztak, mint Manehattan felhőkarcolói, vagy szerényebb panelházai, de össze sem lehetett hasonlítani Canterlot díszes tornyaival sem. Az utolsó tégláig pontosan megtervezett házak egyszerre mutatták meg legmodernebb oldalukat, mégis mintha egytől-egyig ősi, antik darabok lettek volna. Kicsit olyan érzése támadt… mintha hazatért volna!

Semmiről sem érezte, hogy igazán idegen lett volna a számára. Itt minden póniléptékű volt, mégis mintha egyfajta magasztos aura vett volna körül mindent. Itt ez a remek óratorony, vagy ott az a könyvtár, minden olyan tiszteletet parancsoló, mégis valahogy barátságos volt. Még a kovácsoltvas kerítések, rézveretes céhtáblák is olyan ismerős benyomást keltettek! S ha csak kinézett egyetlen griffet a tömegben, akkor sem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mintha már látta volna ezt az egészet! Valószínűleg ezt részben az okozhatta, hogy a griffek öltözködési stílusa némiképp hasonlított az ő Mare in Black jelmezéhez. Ők azonban legnagyobb meglepetésére nem rejtegették, hanem látható büszkeséggel viselték a részleges páncéljaikat. Sőt, jó néhányan még nyíltan fegyvert is viseltek, és… jól látta, de tényleg…? Hiszen…! Lőfegyverek?!

De valóban, nem egy griff övén az egyszerű kézifegyverek mellett bizony mordály is lógott! Bizony, jól ismerte a gyilkolóeszközök eme fajtáját is, noha ezek használata meghaladta a tudását. Bár, ha minden igaz, az ilyesmiket valóban nem is pónikra tervezték… Az viszont, hogy a griffek ilyesmivel rendelkeztek, ráadásul utcán, nyíltan hordták is, igencsak zavarba hozta. A bűnözőket, rendőröket és katonákat leszámítva a pónik igen ritkán viseltek fegyvert, s akkor is a legtöbbször titokban. Egyszóval egyre inkább kezdte megérteni, milyen is az a „más mentalitás”, amiről Swatter beszélt nekik. Legjobban azonban nem is ez a legalábbis bizonyos fokig militarista kultúra aggasztotta. És nem is az, hogy a közönséges griffek közül is bárki tartogathat halálos meglepetéseket. Ugyanis ahol ekkora hagyománya volt a pisztolyoknak és mordályoknak, ott bizony a komolyabb hadviselés már jó eséllyel ágyúkat, puskaporos lövegeket jelentett, ami nem kis fenyegetés volt Equestria pónijaira nézve!

Mintha csak a balsejtelmét akarná alátámasztani, pont most haladtak el egy vaskos talapzaton álló kőszobor mellett, ami egy griffet ábrázolt, aki egyik mellső lábával egy hatalmas ágyúcsőre lépett föl. Valami híres hadvezérféle lehetett, mert a zubbonyát tömérdek jelvény borította, a fején harci sisak volt, a hátán pedig akkora hosszúcsövű puska lógott, mint ő maga. Kőbe fagyott, büszke tekintete önmagában is tiszteletet parancsolt. Conker egész kezdte megirigyelni a griffeket eredendően délceg s nemes kiállásukért.

Úgy is érezte eleinte, hogy a kopottas kordékon rázkódva túlságosan is ki fognak lógni a tömegből. Attól pedig szabályosan megrémült, amikor az első házak közé beérve a zebrák kurjongatni kezdtek, mintegy bejelentve érkezésüket. Pár percenként meg is ismételték rövidke, ám annál zajosabb reklámjukat, csábítva minden érdeklődőt a holnap esti előadásukra, amire a város szélén, az Öreg Malom mellett felvert sátrukban kerül majd sor. A kanca eleinte igyekezett ilyenkor a ponyva alá bújva elmenekülni a kíváncsi szemek elől, de aztán hamarosan rá kellett döbbennie, hogy fuvarosaik részben épp az ellentétes hatást váltják ki a járókelőkben, mint amire számított. De csak részben, hiszen a célközönségük, a fiatalabb és idősebb fiókák figyelmét valóban meg is ragadták, a pónik szerencséjére viszont a felnőtt korosztály épp csak nem nézte levegőnek őket. Tán ez is egy módszer lehet a láthatatlanná válásra… Conker kicsit kockázatosnak tartotta ugyan, de tény, hogy a zebrák olyannyira próbálták magukra terelni a járókelők figyelmét, hogy azok már dacból sem voltak hajlandóak tudomást venni róluk. Persze ettől függetlenül a kicsik könnyedén kikönyöröghetnek a szüleiktől egy-egy jegyet a cirkuszba.

Hamarosan hát a kanca is nyugodtan folytatta a szemlélődést, még akkor is, amikor a karaván újra rázendített vendégváró rigmusaira. Mikor pedig a zebrák elhallgattak, újra kedvenc csődöréhez fordult az azóta felgyülemlett kérdéseivel. Mert azokból meg nemhogy kifogyott volna, de még gyarapodott is! Egyszerűen nem tudott betelni a griffek városával. Mindent tudni akart! A kedve meg már azóta is igazán remek volt, mióta Frank – és a háttérben Jelly is – rábólintott, hogy Zebulon még velük tarthat egy darabon. Mióta pedig megérkeztek ebbe a csodás városba, a hangulata a tetőfokára hágott. A végén már Jellynek kellett figyelmeztetnie egy oldalba bökés és egy jelentőségteljes pillantás formájában, hogy fogja picit vissza magát.

* * *

Ismét lemenőfélben volt már a nap, mire sikerült a lényegre térniük. A légikikötő ugyan a rakteret leszámítva szabad bejárású volt, de azért igyekeztek ez alkalommal a lehető legjobban titokban tartani, hogy bármi céljuk is lenne arrafelé. Végül rá kellett jönniük: pusztán azzal, hogy engedték magukkal jönni a fiatal zebra csődört, jóformán bárhova feltűnésmentesen eljuthattak. Zebulon ugyanis körbevezette őket a fél városon – Conker határtalan örömére –, és egy füst alatt fel is plakátolt minden elérhető szabad felületet. Annyi szórólapot hozott magával, hogy még Jellyéknek is bőven jutott belőle ragasztanivaló. A pónik persze egy szóval sem tiltakoztak, hiszen ily módon akaratlanul is tökéletes és megkérdőjelezhetetlen ürügyet szolgáltatott nekik a város felderítésére.

Egyedül arra kellett figyelniük, hogy senkinek ne tűnjön föl Frank szarva, így hát az első dolguk volt egy megfelelő fejfedő beszerzése. Jelly és Conker késedelem nélkül le is ugrott a szekérről, amint a karaván megállt, és vettek a csődörnek egy magas cilindert, meg egy hozzáillő ezüstgombos fekete mellényt, mert a másik hosszú távon már zavaróan szűk volt. Swatter persze akkor is ott maradt a csődör mellett, hogy „kipihenje az út fáradalmait”. Senkit ne zavarjon, hogy egyedül nekik kettejüknek nem kellett semmit csinálniuk egész végig… Conkert kezdte is komolyan irritálni, hogy a kanca mennyit lustálkodik, ráadásul még csak a tervébe se avatja be őket. El is határozta, hogy amint alkalom adódik rá, alaposan meg fogja dolgoztatni.

Erre pedig szerencsére elég hamar sort is tudott keríteni. Ráadásul a megfelelően megalázó formában is! Kis rábeszéléssel sikerült úgy kihoznia, hogy a kancával kettesben menjenek a léghajók közé, jócskán eltávolodva a többiektől. Így aztán egy óvatlan pillanatban Swatter fülébe tudta súgni az új feladatát, amit kitalált neki:

– Na, gyerünk, Hearth kisasszony, most mutassa meg mit tud! Fél órát kap, hogy kiderítse, melyik teherhajó megy oda, ahova mi szeretnénk!

A rózsaszín kanca minden bizonnyal pontosan értette mire gondol, de nem adta ennek semmi jelét azon túl, hogy határozottan megindult a rakodómunkások felé. Természetesen volt annyi esze, hogy ne a griffeket nézze ki magának, hanem megkeresse azt a pár pegazust, aki itt dolgozott. Conker félrehúzódott az útból, nehogy akadályozza bármilyen irányba is az áthaladást, de közben tagadhatatlan élvezettel figyelte a szeme sarkából, ahogy Swatter hagyja magát leszólítani pár megtermett csődör által. Elképesztő, mennyire meg tudja magát játszani! Hogy ingatja magát! Teszi az ártatlan, naiv kis kancát! És persze azt a pár csődört azonnal megnyerte magának… Minő fordulat… Mintha érdekelné őket amit mond… De vajon meddig hajlandó elmenni?

Conker nem tudta elfojtani a vigyorát, ahogy az egyik csődör rácsapott Swatter farára. Bizony, bizony, kénytelen tűrni! És valóban, a kanca csak szégyenlősen lesütötte a fejét, de nem hátrált meg. Aztán pedig… ej, tényleg komolyan veszi a dolgát! Conker nekidőlt a falnak, és eltakarta az arcát a lábával. Ha a hangárban nem lett volna ekkora zaj, valakinek biztosan feltűnt volna, ahogy nyihogva felröhög. Már csak a látvány is megfizethetetlen volt, ahogy Swattert beterelte valahova a ládák mögé az a két böhöm pegazus.

Nem telt el sok idő, mire a kanca újra előkerült. Icipicit kócosabb volt, mint amikor elindult, de Conker ezen túl nem sok változást tudott fölfedezni rajta. Azt is kissé csalódottan állapította meg, hogy Swatter arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Biztos csak nem akarta megadni neki az örömöt, amiért sikerült ilyen megalázó helyzetbe hoznia.

– Második sor, jobbról az első, hét óra negyvenöt perc – mondta halkan a kanca, ahogy odaért mellé.

– Rettenetesen bűzlesz! – állapította meg Conker, miközben a patájával eltakarta az orrát.

Swatter egy pillanatra ránézett, és leheletnyit biccentett.

– Néha undorodom magamtól – jegyezte meg továbbra is érzelemmentes hangon.

– Na, ezt meg tudom érteni! – helyeselt Conker. – Én is undorodom tőled.

A kanca erre már nem mondott semmit, csak elindult kifelé a légikikötőből. Conker követte, de közben nem tudta nem észrevenni, mintha a kanca kissé bicegne, és még a farkát is a szokásosnál jobban behúzná. Látszott, hogy igyekszik nyugodtan és egyenletesen lépdelni, de erősen koncentrálnia kell. Talán… áhh, megérdemli bármit is kapott! Persze, majd a végén megsajnálja… Az kéne még…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.