EQV

Equestria Védelmezői

írta: Greywing

Tartalomjegyzék

1. fejezet: Új arcok 3

2. fejezet: Út Baltimare felé 10

3. fejezet: Gondok Hayville-ben 16

4. fejezet: A barlang 24

5. fejezet: A tűz körül 30

6. fejezet: A Hercegnő 37

7. fejezet: A Doktor 43

8. fejezet: Az Éjjeliőr titkai 49

9. fejezet: A Nagy Galoppgála 55

10. fejezet: Csata a Deepfire szurdoknál 61

11. fejezet: A Különleges Egység 69

12. fejezet: A múlt árnyai 75

13. fejezet: Manehatten 81

14. fejezet: A Dacoló 87

15. fejezet: Plummet és Waste 93

16. fejezet: A bérgyilkos és az órás 99

17. fejezet: A Káosz ügynökei 109

18. fejezet: Torony a hegyekben 116

19. fejezet: Egy Hercegnő hangja 122

20. fejezet: Viszály 129

21. fejezet: Ünnepség 135

22. fejezet: Őrségváltás 141

23. fejezet: Szúnyogok és tüzecskék 148

24. fejezet: Az Elfeledettek 154

25. fejezet: Forró nyomon 160

26. fejezet: A Boszorkánymester 166

27. fejezet: Üresség 172

28. fejezet: Equestria Védelmezői 181

29. fejezet: Egy régi ígéret… 188

Epilógus 193

1. fejezet

Új arcok

Csendesen suhant a szikrázó napsütésben. Magasan, majdnem a felhők szintjén repült, de azért nem érte el azokat. Szeme szaporán járt jobbra-balra bármilyen mozgás után kutatva, de nem látott semmi különöset, csak a szél borzolta a cserjéket. Ilyen messziről nehéz is lett volna pontosan kivenni, hogy milyen élőlény motoz odalent, ezért hálás volt a tikkasztó időért, mivel így az állatok amik egyáltalán megéltek ilyen sziklás terepen vagy nem bújtak elő vackaikból, vagy mozdulatlanná dermedve sütkéreztek a napon. Sokkal hamarabb végezhet így a felderítőkörútjával. Ilyenkor áldotta igazán éles szemét és tompa fényű tollait. Ő mindent tisztán láthatott, mégis nyugodtan mozoghatott a magasban, anélkül, hogy tartania kellene attól, hogy észreveszik.

Lassan már egy negyedórája körözött, de mindeddig nem látott semmi különöset. Úgy döntött tesz még egy kört, és ha továbbra sincs semmi mozgás akkor visszatér a földre. Jókora ívben megkerülte hát a Coghillt, elrepült magasan Pebblefield fölött, aztán könnyedén visszafordult afelé a sziklakiszögellés felé, ahonnan elindult. A társa már biztosan várt rá, s nem akarta megint azt hallagatni, hogy túl sokáig tart egy-egy ilyen körútja. Grape Jelly már a legutóbb is türelmetlenül toporgott, mikor visszaért egy repülésből.

Könnyedén, de tempósan szelte a levegőt, s ahogy közeledett a földetérés pontjához, már kezdett keresni egy alkalmas méretű felhőt, amivel leárnyékolhatná a manővert. Megfelelő beállítással a naphoz egy aránylag kis méretű felhővel is könnyen el lehetett érni, hogy még alacsonyabbra ereszkedve is szinte észrevehetetlen maradjon még a mozgása ellenére is. Már egészen közel volt, tényleg találnia kéne valamit ami elég nagy árnyékot vet, de ahogy a pillantása a kiszögellésre esett, majdnem megállt benne az ütő, s hirtelenjében elfelejtette, hogy a rejtőzködéssel is törődnie kéne. A sziklánál ugyanis nem egy, hanem két alak is mozgott! Ennek a fele sem volt tréfa, nem hagyhatta, hogy a társát orvtámadás érje!

A szürke pegazuscsődör azon nyomban begyorsított, aztán igyekezett úgy helyezkedni, hogy a nap felőli oldalról érkezzen, hogy a betolakodó ne vehesse észre időben hogy jön. Amint irányba állt, nyomban zuhanórepülésbe váltott Tudta, hogy minden másodperc számíthat. Repült mint talán még életében sosem, s csak remélte, hogy a társa is észnél van s nem hagyja magát becserkészni. A két alak már elég közel volt egymáshoz, de ő még nem tudta eldönteni, vajon melyikük melyik lehet, vagy hogy egyáltalán tényleg hátba akarja e támadni az ismeretlen Grape Jellyt. Silvermane specialitása volt a zuhanórepülés. Senki egész Equestriában nem volt képes semmilyen módon akkora sebességet elérni, mint ő zuhanásból. Még a Wonderboltok, vagy a ponyville-i fenegyerek, Rainbow Dash se lett volna képes ebben túlszárnyalni. Ennek ellenére Silvermane képes volt arra, hogy még ekkora sebességnél se idézzen elő szónikus szivárványrobbanást. A titka valami olyasmiben rejlett, hogy a szárnyaival képes volt olyan spirálba kényszeríteni maga körül a levegőt, hogy nemcsak nem idézte elő ezt az egyébként méltán legendás jelenséget, de tökéletesen hangtalanul tudott suhanni még ekkora sebességeknél is. Pontosan ez a tulajdonsága tette őt alkalmassá, hogy Luna Hercegnő Éjjeliőrségének olyan tagja legyen, akire különleges feladatokat is rá lehet bízni.

Szédületes iramban közeledett a kiszögellés felé, s most már gyanúja beigazolódni is látszott: társa, a kék földipóni láthatóan az ég fürkészésével volt elfoglalva, míg egy gyanús, fekete köpenyt viselő vérvörös szőrű unikornis lassan felé settenkedett. Silvermane minden maradék erejét beleadta a zuhanásba, készülve rá, hogy egyetlen halálos csapással leterítse a támadót. Már csak másodpercek választották el a becsapódástól, amikor látta, hogy Jelly hátrafordul és mond valamit a vörös unikornisnak. Ekkora lendülettel és ilyen közelről már borzasztóan nehéz volt irányt változtatni, de a szürke pegazus az utolsó pillanatban mégiscsak el tudta kerülni az unikornist, épphogy csak a farkát libbentette meg. Ő maga azonban nem járt ilyen jól. Mivel ezt a manővert nem kalkulálta bele a tervébe, a kitérő pályán súrolt egy éles sziklát még a földetérés előtt, ami vékonyan fölhasította az oldalát.

– Te meg mégis mi a fenét művelsz?! – kiáltott aggódva a segítségére siető zafírkék póni.

– Celestiára! – horkantott fel az unikornis, aki kicsit lassabban, de követte a földipónit. – Ez a társad, akiről beszéltél?

Silvermane legszívesebben visszavágott volna, hogy az unikornis inkább csak örüljön, amiért az utolsó pillanatban meggondolta magát és mégse gyalulta bele a földbe, de csak egy fájdalmas szisszenésre futotta. Grape Jelly halk ciccegéssel előhúzott az oldalán hordott kis táskából egy kis alkoholt, s a szájába vett vattát megmártogatva gyorsan lefertőtlenítette a pegazus sebét.

– Ááááááhh! – kiáltott fel Silvermane. – Nem kell, hagyjad! Csak egy karcolás tényleg…

– Ha csíp, úgy kell neked, de akkor is el kell lássalak! – dohogott a kékség. – Na halljam, mi volt ez az előbb?

– Azt hittem… sssszz… hogy meg akar támadni. Nem kockáztathattam meg…

– Ugyan, Silvermane, nem kell engem félteni, tudok vigyázni magamra. Amúgy is, még Equestriában vagyunk, nem kell tartanunk orgyilkosoktól.

– Jól van, elnézést, hogy aggódtam érted! – csattant fel kicsit elpirulva a pegazus. – Mellesleg ki ez a kanca?

A fent említett piros unikornis, eddig lenézően biggyesztett szájjal figyelte őket, de most a szeme villámokat szórt ahogy a pegazus úgy beszélt róla mintha ott se lett volna.

– Ha érdekel, Firebolt a nevem és az Éjjeliőrség Különleges Egységéhez tartozom én is. A Hercegnő személyes kérése volt, hogy csatlakozzam hozzátok a küldetésetekben.

Firebolt szavain érezhető volt, hogy ez volt az egyedüli érv, amivel rá lehetett bírni egy ilyen feladat teljesítésére. Luna Hercegnő nevét mélységes tisztelettel ejtette ki, de az arckifejezésén is látszott, hogy sokkal szívesebben dolgozott volna egyedül.

– Ugyan már! – horkantott fel a pegazus, aztán újra felszisszent, mert Grape Jelly most a szájával próbált sebtapaszokat rakni a még mindig kicsit vérző vágásra. – A feladatunk csak egyszerű megfigyelés. Még ketten is sokan vagyunk hozzá!

– Úf pavancs – jegyezte meg a kék póni, újabb tapasszal a szájában. Miközben megpróbálta felhelyezni a tapaszt, hátranyúlt a táskájához, de ez így egyszerre nemigen sikerült neki, úgyhogy az unikornis kisegítette: a szarvát használva kilebegtette a papirost s kigöngyölte a pegazus szeme elé. Silvermane gyorsan átfutotta a levelet, majd újra és újra. Nem volt kétséges, a levél magától Luna Hercegnőtől jött! Silvermane ezer közül is felismerte a Hercegnő régies cirkalmas írását. A pecsét is rendben volt, a pegazus mégis hitetlenkedve bámulta a sorokat.

– „Határozatlan időre”, „időszakos helyzetjelentés”, „Hayville polgármestere”, „tomboló sárkány”, „rejtjelezett levelek”, „korrupció”? Jelly, te értesz valamit ebből? És hogy-hogy nem Stormcloud századostól kapjuk az utasítást?

– Sajnos nem úgy állnak a dolgok, ahogy szeretnénk – mondta lesütött szemmel a kék póni. – Valóban nem vall a Hercegnőre, hogy személyesen üzenjen nekünk, főleg hogy nem Frostyval, vagy Watcherrel küldte a levelet.

Frost Flower Grape Jelly apró kék madárkája volt, aki már csikókora óta hűséges társa volt, amikoris a póni rátalált a fészekből kiesett fiókára, és gondjaiba vette. Frosty azóta elkísérte a pónit minden útjára, s ha úgy adódott a postásaként is működött: szállította a jelentéseket Stormcloud századosnak, a közvetlen felettesüknek. Watcher pedig a százados denevére volt, aki pedig a másik irányból hozta nekik néha az új utasításokat. Ritkaságszámba ment, hogy az Éjjeliőrség eltért ettől a szokástól.

– Valóban hiányos a levél, de Luna Hercegnő éppen ezért küldte velem, az egyik legtehetségesebb tanítványával – jegyezte meg felsőbbségesen Firebolt. – A Hercegnő tökéletesen megbízik bennem, s nem hagyhatja, hogy bizonyos információk illetéktelen patákba kerüljenek. A feladatunk részleteit velem közölte, a szükséges információkat át fogom adni ha szükség lesz rá.

– Miért érzem úgy, hogy sok gondunk lesz vele? – motyogta halkan Silvermane, hogy csak Grape Jelly hallhassa. A kék póni együttérzően fintorgott.

– Meg is volnánk! – mondta Jelly, miután végzett a sérülés ellátásával. – Próbáld ki, hogy tudsz-e rendesen mozogni!

Silvermane föltápászkodott és megmozgatta a szárnyait. Az oldalán kicsit húzódott a bőr, de azért bízott benne, hogy ha szükséges, akár fel is tudna szállni.

– Köszönöm Jelly. De továbbra is azt mondom, túlreagálod a dolgot. Ez tényleg csak egy kis karcolás azokhoz képest, amiken keresztülmentünk.

– Ne butáskodj, Silvermane! Elég hosszú út áll előttünk, nem engedhetem, hogy nyílt sérüléssel vonulj végig fél Equestrián. Ne erőltesd túl magad, szeretném ha hamar felépülnél és hasznos tagja lennél a csapatnak!

Jelly szavai elérték a kívánt hatást. A szürke pegazus nem utált semmit se jobban, mint ha kolonc volt mások nyakán. Meg aztán nem is akart további vitába belemenni egy ismeretlen előtt. A piros szőrű unikornis így is elég lenézően mustrálgatta őket; nem akarta azt a benyomást kelteni, mintha egy makacskodó póni lenne. Megsuhogtatta a szárnyait s kissé elemelkedett a földtől, majd rögtön vissza is ereszkedett. Lényegében rendben is volt mindene. Arany patái voltak ennek a Jellynek. Nem is tudta mihez kezdene nélküle!

– Akkor most jól értelmezem, hogy egyben át is veszed kis csapatunk irányítását?– kérdezte semlegesnek szánt hangon Silvermane.

– Nem – jött a megnyugtató válasz. – A Hercegnő úgy kívánja, hogy az akciókat továbra is Grape Jelly vezesse. Az egyetlen változás az lesz, hogy a leveleiteket ezentúl nem bízhatjuk holmi szárnyas jószágokra, hanem én fogom őket továbbítani varázslat segítségével közvetlenül a Hercegnőnek. Stormcloud századosnak, vagy bárki másnak továbbra is írhattok, de a küldetésről semmilyen részletet nem közölhettek.

– És azt megtudhatnánk, hogy mire fel ez a nagy titkolózás?

– Mint azt mondottam volt, a küldetés részleteiről a megfelelő időben értesülni fogtok! – mondta már kissé idegesen Firebolt.– Nem véletlen, hogy az Éjszaka Úrnője minket bízott meg a feladattal. Egyenlőre legyen elég annyi, amennyi a levélben áll!

– Nem lesz gond – mondta gyorsan Grape Jelly, mielőtt Silvermane tovább akadékoskodhatott volna. – Akkor ha jól értettem először is Baltimare-be kéne eljutnunk.

Firebolt komoran bólintott.

– Ez esetben legcélszerűbb lenne, ha Appleloosánál felszállnánk a Canterlot felé menő vonatra s onnan utaznánk tovább Baltimare felé.

Ebben legalább mind egyetértettek. Grape Jelly még utoljára elővette a táskájából a távcsövét, s végigfürkészte a tájat. Ahogy gondolta, most sem látott semmi gyanúsat. Őszintén szólva nem is nagyon értette miért küldte ide ki őket egy teljes hétre az Éjjeliőrség. Errefelé ráadásul nehéz volt bármi ehetőt találni, s inni is gyakran csak azt a hajnali harmatot tudták, ami a kövekről nyalogattak le, s nappal a hőség is borzasztó volt néha. Jelly azonban egy szóval sem panaszkodott. Jó oka volt megbízni Stormcloud százados ítélőképességében, őket kettejüket meg elég kemény fából faragták, hogy még az efféle szélsőségek se viseljék meg őket komolyabban. De azért jól esett volna, ha az egy hetes kinntartózkodásuknak lett volna valami eredménye. Az bőségesen kárpótolta volna mindenért.

Így azonban Jelly csalódottan hajtotta össze a távcsövet. Helyette pedig elővett egy kis jegyzettömböt, meg egy kis kék madártollat, s apró betűkkel írni kezdett:

Stormcloud százados úr!

Felsőbb utasításra elhagyjuk az őrhelyünket. Kiküldetésünk alatt nem észleltünk említésre méltó aktivitást, idegen póniknak nem találtuk nyomát.

Tisztelettel: Grape Jelly

– Ha megengeded, akkor ezt még a hagyományos úton küldöm el – jelentette ki a kék póni, majd mivel Firebolt nem ellenkezett, füttyentett egyet. Kisvártatva valahonnan föntről megérkezett Frosty, s vidáman csiporogva helyet foglalt gazdája dús gesztenyebarna sörényén. – Nem, nem, Frosty! – csettegett neki Jelly. – Munkád van.

A pici kék madár ezt hallva felröppent gazdájáról, s egy kőre szállva tartotta neki parányi lábát, hogy Jelly hozzákötözhesse a küldeményt.

– Siess vissza! – szólt utána Jelly, miután a madár újra felszállt.

– Hogy ez milyen körülményes… – dohogott az unikornis.

– Neked könnyű, neked ott van a szarvad! – csattant fel Jelly. – Valahogyan nekünk is meg kell tudni oldani a kézbesítéseket. Frosty pedig gyors is és megbízható is!

– Jól van, jól van azért nem kell mindjárt idegeskedni! – védekezett mogorván Firebolt. – Csak eléggé elszoktam az efféle lassú mechanikus dolgoktól…

– Szerintem induljunk el – mondta csendesen Silvermane. Kissé megunta már az egy helyben ácsorgást. – Appleloosa úgyis elég messze van gyalog.

Úgy is tettek. Óvatosan leereszkedtek a szikláról aztán elindultak a sivatagban. A nap már magasan járt s a hőség a tetőfokára hágott. Ráadásul itt már szinte semmi árnyékuk nem volt. Firebolton látszott, hogy még nem volt hozzászokva az itteni klímához, verejtékezett is rendesen. A másik két póni ezzel szemben olyannyira ki volt már száradva a nélkülözéstől, hogy jóformán izzadni sem tudtak. Ennek ellenére derekasan állták a sarat, mindössze Silvermane jegyezte meg egyszer, hogy reméli, hogy az appleloosaiaknak van legalább egy mázsa felesleges almájuk, mert amint odaérnek fel fogja falni a készleteiket. Grape Jelly csak nevetett, de azért neki is összefutott a nyál a szájába. Illetve csak futott volna, de már úgy látszik ehhez sem volt elég víz a szervezetében. Talán ha tartják a napi rutinjukat és továbbra is lényegében csak este mozognak nem pedig délidőben, akkor nem viselte volna meg őket az út. Így azonban mire lógó nyelvvel megérkeztek Silvermane már nem csak viccelődött, az első vályút amit találtak egymaga kiitta s utána még csuromvizes fejjel felkurjantott:

– Na hol van az az alma?!

Most már azok a városlakók is fölfigyeltek a három jövevényre, akik eddig észre sem vették, hogy idegenek érkeztek. Grape Jelly zavart mosollyal terelte odébb a szürke pegazust a kiváncsi szemek elől. A kék póni talált egy kocsmát, s vigyorogva belökte fejével a társát az ajtón. Firebolt az arcát a patájába temette, de azért követte a többieket. Odabent elhallgatott a zene ahogy beléptek, s ott is minden szem rájuk szegeződött. Jellyéket még szégyentelenül megbámulták, de a fenyegető külsejű fekete köpenyes vörös unikornissal már nem merték tartani a szemkontaktust. Mire odaértek a bárpulthoz a vendégek már csak lopva sandítottak néha rájuk, s a bárzongorista is folytatta a darabot amit eddig játszott.

– Öhm, kérhetnénk három üveg almabort? – kérdezte Jelly a kocsmárost, igyekezve barátságos ábrázatot ölteni.

A kocsmáros egy megtermett, borostás sötétbarna póni volt. Épp egy korsót törölgetett, s egy szalmaszálat rágcsált. Látszott rajta, hogy elég sok jöttment pónival találkozott már, nemigen lepte meg őt újabbak felbukkanása.

– Oszt pé'zetek vane? – kérdezett vissza hanyagul úgy, hogy még a szalmát se vete ki a szájából.

– Én fizetek a hölgyeknek! – mondta gyorsan Silvermane, testszínű mellényének egyik kis zsebéből előkapott pár pénzérmét, s letette őket az asztalra. – A többit tartsa meg!

A barna póni nézett egy nagyot, de aztán szó nélkül kiszolgálta őket. Silvermane egy hörpintésre megitta az egész üveg tartalmát, a két kanca viszont – bár látszott rajtuk, hogy ugyanolyan szomjasak mint a pegazus – szép lassan kortyolgatták el a hideg italt. Közben úgy látszik a vendégek is kezdtek napirendre térni fölöttük. Újra nyugodtan beszélgettek, s már nem is figyeltek rájuk. Grape Jelly iszogatás közben azért hegyezte a fülét, hátha hall valami érdekeset vagy szokatlant. Mondhatni szakmai ártalom volt ez nála, egy berögzült de hasznos szokás, hogy kihallgasson mindent és mindenkit akit csak lehet. Megnyugvására azonban nem hallott semmi különöset, csak helyi pletykákat. Az egyetlen, ami felkeltette az érdeklődését egy, a sarokban ücsörgő ráncos öreg póni volt, aki azóta hogy beléptek meredt szemmel bámulta őket, s állandóan motyogott magában. Jellynek igen jó füle volt, de csak néha jutott el hozzá egy-két szófoszlány az öreg motyogásából, s az felettébb nyugtalanította.

– Elnézést, meg tudná mondani, mikor indul a vonat Canterlotba? – kérdezte Jelly a kocsmárost aki közben visszatért a pohártörölgetéshez.

– Mit'tomén, nem vagyok én vasutas!

– És azt meg tudná mondani, ki az az idős póni ott hátul?

A kocsmáros közelebb hajolt Jellyhez, hogy más ne hallja amit mond.

– Ő a falu bolondja. Nincs hó laknia oszt itt issza el minden pézit ha épp van neki. Magába' beszé' egész nap, de nincs szívem kidobni. De ha má' itt tartunk én is megkérdezhetem, hogy kegyedék honna' érkeztek ide a nagy pusztaságbó'?

– Ó, a sivatagi állatok nagy rajongói vagyunk. Szerettük volna megfigyelni őket, de sajnos nem volt túl sok szerencsénk. Bár ha úgy vesszük egy homoki viperát majdnem sikerült is megfognunk.

– Aha – mondta a kocsmáros. Látszott rajta, hogy valami érdekesebb sztorira számított.

– Huhh kiszáradok, kaphatnánk még egy kört? – kérdezte gyorsan Jelly, hogy elterelje a szót.

A kocsmáros unottan elővett még egy adag almabort, s újfent ugyanolyan borravalót kapott érte. Silvermane ezt is egy húzásból megitta, s türelmetlenül figyelte a két kancát, akik nagyon ráérősen iszogattak. Már Firebolt is rég végzett, mikor Jelly még mindig csak úgy tett mintha inna, de közben az öreget figyelte a szeme sarkából.

– Na mi lesz, főnök, nem indulunk már? – kérdezte odahajolva a pegazus.

– Silver, legyetek már olyan jók és nézzétek meg kérlek, hogy mikor indul a canterloti vonat. Nekem még lenne egy kis dolgom itt.

A pegazus arckifejezése nyomban átváltott türelmetlenből kötelességtudóba, s az unikornissal az oldalán kiügetett a kocsmából. Jelly rendelt még egy almabort, s a sajátjával együtt odavitte a sarokban ülő öreghez, s helyet foglalt vele szemben. Az öreg abbahagyta a motyogást, s egy kis ideig farkasszemet néztek. Jelly most látta csak, hogy az öreg arca tele van sebhellyel, csak messziről azok is ráncoknak tűntek. A vén póni egyik szemét hályog homályosította el, s a patája amivel az üres poharát szorongatta olyan töredezett volt, mint az a föld ami már évek óta nem látott vizet. Ahogy oldalvást fordult még az is látszott, hogy a sörénye is szinte teljesen kikopott, s az egyik füle le volt harapva. Szegény öreg mi mindenen mehetett keresztül életében!

Mivel az öreg nem szólt semmit, Jelly úgy döntött, hogy ő kezdeményez. Kibontotta az almabort amit hozott, s töltött a póni poharába. Az öreg nézte egy darabig a mézsárga italt, aztán újra Jelly mohazöld szemébe nézett.

– Hiába már minden. Nincs remény, nincs remény… – motyogta halkan, de Jelly innen már jól értette.

– Miért mondja ezt, uram?

– Háború, káosz és pusztulás, csak ez vár ránk! – az öreg egy kicsit sem emelte fel a hangját

– Háború? Kivel? Miért?

– Felborult és már nem is lehet visszaállítani. A pónik gyengék. Gyengék vagyunk. Celestia gyenge.

– Mi borult fel, miről beszél, uram?

– Az egyensúly. Nekünk kell takarítanunk utána. Mert kettőben az egység és Ő nincs itt. Vadak az éjszakák. Kevesen vagyunk. Kevesek és gyengék.

Jelly látta, hogy nem fog válaszokat kapni, ezért csak hagyta beszélni az öreget, s közben feszülten figyelt.

– Nincs már aki egyben tartsa. Ó bárcsak itt lenne Ő! De lehet, hogy már akkor is késő lenne. Közeleg a káosz és nem fogja tudni megállítani. Ők olyan erősek, mi meg olyan kevesen vagyunk. És ez még csak a kezdet. Mindenki boldog és nem is sejtik mi vár rájuk. Lesnek az árnyékból. Csak várnak, hogy lecsaphassanak. Ó, bárcsak többen lennénk! Celestia gyenge. Mindenki gyenge. Nem lesz aki megállítja őket. Nem ez a világ rendje. Eltorzult a világunk, felborult az egyensúly, s most mi fizetjük meg az árát. Már közeledik. Nem látják a jeleket. Vak mind. Celestia is vak. Elvakította a Nap, s nem látja mi történik a Hold fényénél. De már késő. Bárcsak itt lenne Ő! Bár többen lennénk, hogy megfékezhessük! De már késő…

– Mi az ami fenyeget? – próbálkozott újra Jelly, s az öreg most valóban adott valamilyen választ.

– Az éjszaka. A sötétség. Terjed, mert senki nincs aki megfékezze. Ó, Celestia, miért voltál ilyen bolond?! Most mind itt veszünk! Nem jön már vissza, mi meg olyan kevesen vagyunk. Gyengék vagyunk. És vakok is vagyunk mert nem láttuk. De már úgyis késő… Csak a halál és a pusztulás. Miért vagyunk ilyen kevesen? Miért nem hallgat meg minket senki?! Miért nincs itt Ő?!

Az utolsó szavakat az öreg szinte kiabálva mondta. Többen is odanéztek, úgyhogy Jelly megpróbálta lecsitítani. Megemelte az öreg poharát, s az kortyolt egyet az almaborból s nyomban nyugodtabbnak látszott.

– Ki az az Ő?– kérdezte kedves hangon Jelly.

– Az éjszaka. A sötétség. Ő tartja féken őket. De az elméjét is elborította a sötétség és most már nem térhet vissza. És nélküle elveszünk. Ó Celestia, miért kellett elküldened?

– Luna! – világosodott meg hirtelen Jelly. Eddig kételkedett az öreg elméjének épségében, de most már úgy tűnt, az öreg nagyon is tudta miről beszél! Most már különös érdeklődéssel leste az öreg szavait megfeledkezve minden másról a kocsmában.

– Ó, az Éjszaka Úrnője oda! Ellep minket a sötétség amit hátrahagyott s mi olyan kevesen vagyunk.

Jelly fölpattant az asztaltól és az öreg mellé lépett. A póni oldaláról béna, tépett denevérszárny lógott alá, csak eddig nem láthatta mert az asztal eltakarta. Jelly majdnem fölsikkantott borzongással vegyes izgatottságában, de kemény kiképzésének hála féken tudta tartani az érzéseit.

– Éjjeliőr! – suhant végig az agyán. – Tudhattam volna! Hát ezért tud ennyit rólunk és a helyzetünkről! A közelmúltról viszont mégsem lehetnek pontos információi ha azt hiszi, hogy Luna Hercegnő még távol van. Mégis olyan, mintha tudna valamit amit mi nem!

Ahogy Jellyn végigfutott a gondolat, abban a pillanatban nyílt a kocsma ajtaja, s berontott rajta Silvermane. Jellyben csak akkor tudatosult, hogy megint mindenki őket nézi mikor fölnézett a pegazusra. Silvermane-t azonban láthatóan nem zavarta a fokozott figyelem, átkiabált a helyiségen.

– Főnök, jobb lesz ha indulunk mert öt perc múlva indul a vonat! Ha ezt nem érjük el várhatunk holnapig!

– Ki az ellenség, áruld el kérlek! – mondta gyorsan még halkabban Jelly az öregnek.

– Nincs remény. Nincs remény. Nélküle elvesztünk – motyogta újra az öreg, vak szemével Jellyre bámulva.

– Az Éj Úrnője visszatért! Az Őrség újra felemelkedik! Áruld el kérlek milyen ellenségről beszéltél!

– Visszatért? Tényleg? Akkor tán maradt még valami remény. De olyan kevesen vagyunk.

– Jelly!– kiabált megint Silvermane.

– Egy pillanat!– kiáltott vissza Jelly, aztán újra lehalkította a hangját. – Szorít az idő, áruld el kérlek mi fenyeget!

– Már elkezdődött! – suttogta az öreg, hogy még az éles fülű póni is alig hallotta a hangját. – Lesújt ránk a káosz, és ez még csak az első lépés! Balszerencse követi, s az Árny teremtményei. Úrnő, ments meg minket! Figyeljétek az eget! Figyeljétek az eget… Jönnek…

Az utolsó szavakat Jelly már csak szájról tudta olvasni. Most azonban már tényleg nem veszthettek több időt. Villámgyorsan kiviharzott Silvermane-nel az oldalán, s elsprinteltek az állomás irányában. A kocsmában még egy darabig néztek utánuk, aztán egy cowboy kalapos, bőrkabátos fiatal sárga csődör odaszólt az öreg póninak:

– Mi az, Nightfall? Mivel bolondítottad azt a szerencsétlen kancát?

Erre aztán mindenki jót nevetett, s folytatódott az ivászat s a beszélgetés. Csak az öreg ült szótlanul a sarokban, s meredten bámult kifele az ajtón, amin kilépett az a furcsa idegen, aki vad dolgokat állított. Aztán még egyszer kinyitotta a száját, s lassan, némán formálta azt az egy szót:

– Jönnek…

2. fejezet

Út Baltimare felé

Úrnőm!

Tanítványod, Firebolt, szerencsésen megérkezett és átadta az üzenetedet. Elindultunk Baltimare felé, s várjuk a további utasításaid. Az úton eddig minden rendben van, semmi gyanúsat nem észleltünk. A jelentéseket rendszeresen fogom írni.

Hűséges alattvalód: Grape Jelly

– És akkor most ráfújsz, vagy csinálsz valami izét a szarvaddal, vagy mi lesz? – kérdezte Jelly, miután összehajtogatta rövidke levelét.

Firebolt unottan forgatta a szemét. Kilebegtette a cetlit a kék póni patájából, aztán hozzáérintette a szarvát. A papír egy pillanat alatt lángra lobbant, majd nyom nélkül eltűnt. Jellyben egy pillanatra felmerült a kétség, hogy az unikornis megsemmisítette az irományt, de aztán elhessegette magától a gyanút gondolván, hogy annak semmi értelme nem lenne. Visszaugrott az ágyára, s a fejét a párnába temette s lehunyta a szemét. Rég nem volt már részük ekkora kényelemben mint egy vasúti kocsi. Silvermane-nel legtöbbször a szabadban kellett aludniuk, ráadásul úgy, hogy az egyikük mindig őrködött. A vonat matracai már-már irreálisan puhának tűntek a sok kövön, gyökereken és kemény földön eltöltött éjszaka után. Ráadásul annak ellenére, hogy gyakorlatilag lekésték a vonatot, s csak a mozdonyvezető kedvességén múlott, hogy bevárta őket mikor Silvermane utánarepült, Fireboltnak sikerült találnia egy teljesen üres kocsit, így nyugodtan tölthették el az utazóidőt.

Jelly elég fáradt volt már, de nem tudott elaludni. Állandóan az az öreg póni járt a fejében. Vajon mire akarta figyelmeztetni őket a maga sajátos módján? Figyeljétek az eget… vajon mire akart utalni? Mindenesetre elhatározta, hogy ha legközelebb eljut az Éjjeliőrség bármelyik támaszpontjára, utánakérdez az öregnek. Remélhetőleg lesz majd aki tudja ki ő és hogy milyen fenyegetésről beszélt. Gondolkodott rajta, hogy elmondja az aggályait, de az új társuk előtt nem akart ilyesmiről beszélni. Aztán végül mégse kerülhette el, mert Silvermane vetette fel a témát.

– Na, sikerült valamit kiszedni az öregből? – kérdezte, miközbe ledobálta magáról az utazóruháját: a szürke zsebes mellényét és a szintén szürke lábvédőit. – Vagy már alszol és inkább hagyjalak?

Jelly fáradtan fölemelte a fejét. Látta, hogy Firebolt is érdeklődve nézi, úgyhogy kedvetlenül, de válaszolt.

– Nem alszom. Amúgy elég fura egy alak volt. Éjjeliőr volt, de biztos valami trauma érhette mert elég ramatyul nézett ki és többnyire összevissza beszélt. Olyasmit is mondott például, hogy Celestia Hercegnő gyenge és vak, meg hogy nem látja, hogy mi folyik éjjel.

– Igaza is van végülis – jegyezte meg Firebolt. – Ne nézzetek rám úgy mint egy istenkáromlóra! Ezt maga Luna Hercegnő mondta nekem. Nightmare Moon száműzetése óta mindkét Hercegnő árnyéka csak korábbi önmagának. Az Éjszaka Úrnőjének is majd' egy évébe telt mire valamennyire visszanyerte az erejét miután legyőzték.

A két másik póni idegesen nézett körbe a vagonban, pedig tudták, hogy rajtuk kívül nem is lehet ott más. Kockázatos volt nyilvános helyen ilyesmiről beszélgetni. Equestria póniai csak addig érezhették magukat biztonságban, amíg megbíztak teljhatalmú uralkodóikban és mit sem sejtettek a fenyegetésről, amivel az Éjjeliőrségnek és Lunának minden este szembe kellett néznie.

– Celestia nem gyenge! – mondta Silvermane. – Bár az is igaz, hogy már régóta mi végezzük el helyette a piszkos munkát. Helyette és a Canterloti Királyi Őrség helyett.

– Ne hibáztasd őket! – kelt a védelmükre Jelly. – Celestia azért nem mindenható s a canterlotiak is ugyanolyan kevesen vannak mint mi!

– Az már igaz – bólintott a pegazus. – De ne feledd, hogy míg nekik mindig is ott volt Celestia, mi csak nemrég kaptuk vissza Luna Hercegnőt! Nélküle nem is tudom mit kezdenénk.

– Az öreg is ugyanezt mondta. De ő beszélt valami új és nagy fenyegetésről is. Azt mondta látja a jeleket, de mi vakok vagyunk. Firebolt, te elég közel állsz a Hercegnőhöz, nem tudsz erről esetleg valami közelebbit?

Az unikornis ráncolta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik rajta, hogy mit és mennyit mondjon új társainak. Végül lassan és megfontoltan belekezdett a magyarázatba.

– Sejtem, hogy mire gondolhatott. Legyen elég annyi, hogy Nightmare Moon legyőzése után Celestia nem véletlenül fogadta vissza testvérét. Nem is lett volna más választása, egész Equestria sorsa forgott kockán abban a percben. És nem csak azért mert az Éjjeliőrségnek vissza kellett kapnia a vezérét, vagy mert ha Luna Hercegnő ezek után is Celestia ellen fordul az tovább nehezítette volna a helyzetüket. Bármi amit a két nővér együtt tett megtört, amikor Celestia száműzte testvérést, s a törés továbbterjedt mikor Luna Hercegnő felszabadult a tomboló őrülete alól. Azóta is azon fáradoznak, hogy ezt helyrehozzák, s közben fenntartsák a látszatot, hogy a dolgok rendben folynak.

– De mégis mi fenyeget?

– Az, hogy annak ellenére, hogy a két testvér újra egyesült, a dolgok csak tovább romlanak. Celestia nem tudta egyedül sem a nappalt sem az éjszakát teljes mértékben uralni. Mi, az Éjjeliőrség tartottuk fel többé kevésbé a rendet, de ez alatt az idő alatt sok olyan dolog szabadult és burjánzott el aminek sose lett volna szabad. Van ami máris túlnőtt minket, s sok van amiről valószínűleg még nem is tudunk, de ennél többet már tényleg nem mondhatok.

– Húha ez nem hangzik túl jól! – húzta el a száját Silvermane, aztán megint körbenézett nem e hallgathatja őket ki valaki.

– Nem is jó – mondta komoran az unikornis.

A vonat lassítani kezdett. Csikorogtak a fékek, majd meg is állt.

– Ponyville, Ponyville állomás, a vonat egy óra múlva indul tovább! – hallatszott a kinti hangosbemondóból.

– Egy teljes óra?! – méltatlankodott Silvermane. – Mi a jó csillagos eget csináljak addig?

– Hát, ahogy nézem nagyon hamar beértünk – nézett ki az ablakon Grape Jelly. – Mondjuk én a magam részéről örülök, ha van itt egy kis időnk. Ha már így itt vagyunk, meglátogatom Pinkie Pie-t. Régi barátom, de jó sok ideje nem találkoztunk már. Remélem megtalálom ennyi idő alatt! Megkérhetnélek titeket, hogy addig vigyázzatok a cuccaimra?

– Én biztos, hogy nem maradok egy egész órát idefent – mondta rögtön Silvermane, s szavait alátámasztva fölállt az ágyáról, s nyújtogatni kezdte a lábait. – Legalább járok egyet vagy valami. Nem sokat voltam errefelé, de hátha találok valami érdekeset!

– Jól van, maradok és vigyázok a poggyászotokra – mormogta Firebolt. – Nem hiszem, hogy bármi érdekes is lenne ebben a porfészekben.

Jelly szomorúan megcsóválta a fejét. Nem tetszett neki az unikornis hozzáállása a dolgokhoz. Olyan negatívan viszonyult mindenhez és mindenkihez. De legalább segítőkész volt, s ez jó jel. Reménykedett benne, hogy később majd felenged, s kicsit barátságosabb lesz velük. Vagy lehet, hogy csak egyszerűen ilyen a stílusa. Azért megköszönték Fireboltnak a felajánlást, s leszálltak a vonatról majd kettéváltak.

Ponyville nem sokat változott az évek során. Ugyanolyan színes és vidám volt, mint mikor Jelly legutóbb itt járt. A póni szívét mindig boldogság öntötte el, mikor ezeken a barátságos kis utcákon járt, s néha szembejött vele egy-egy régi ismerős. Itt született, s idetartozónak is vallotta magát, noha most már az Éjjelőrséget tekintette a családjának. Így azonban mivel kötötte esküje, s a becsülete nem gyakran volt alkalma visszalátogatni szülőfalujába. Most minden percet szeretett volna kihasználni. Gyorsan körülnézett, s látta, hogy szépen felújították a községházát, a butikot, és teljesen átépítették a könyvtárat is. Útközben összefutott pár csikókori játszópajtásával, Lyrával, Bon-Bonnal, és Derpyvel is s pár szót váltott unokatestvérével, Berry Punch-csal is. Tőle aztán megtudta, hogy Pinkie még mindig a Sugarcube Cornernél dolgozik, úgyhogy nyomban arrafelé is vette az irányt mivel nem volt már túl sok ideje.

A rózsaszín póni éppen nagy munkában volt mikor Jelly belépett a cukrászdába. Egy jókora csokitortára nyomott tejszínhabot, de úgy koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta. Mikor azonban meghallotta Jelly hangját egyetlen izgatott sikkantással messzire hajította a habkinyomó zsákot s egy pillanat alatt ledöntötte a kék pónit a lábáról. Pinkie szájából csak úgy dőlt a szó még azután is, hogy leszállt barátjáról, s vidáman körbeugrálta. Az egész életét is elmesélte volna, ha hagy Jelly hagy neki elég időt, a kék póni meg csak zavartan mosolygott – rég volt már, hogy valaki ilyen kitörő örömmel fogadta. Pinkie már éppen azt tervezgette, hogy kéne tartani egy „Üdv újra itthon!”– bulit Jelly tiszteletére, mikor a kék póninak végre sikerült szóhoz jutnia. Pinkie-nek végül csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a barátja csak igen rövid ideig marad, de amikor megtudta, hogy Jellyék Canterlotba tartanak, újra földerült az arca.

– Dejó, akkor ti is biztos a Nagy Galopp Gálára mentek! Ugye odamentek? De jó, akkor nemsokára újra találkozhatnánk és bemutathatnálak a legújabb barátaimnak! Ú, ez olyan nagyszerű lesz! Neked is biztos tetszeni fog! A barátaimat is kedvelni fogod! Nézd mit varrt nekem Rarity a Gálára!

Pinkie egy pillanatra eltűnt az emeleten, majd máris megjelent patáiban egy gyönyörű rózsaszín ruhadarabbal.

– Hát nem egy mestermű? Nézd, cukorkák! Mondd, hogy nem ez a leg-hiper-fenomenalisztikusabb ruhaköltemény, amit láttál!

– Valóban! Ez nagyon kedves gesztus a barátnődtől, nagyon csinos leszel a Gálán. De sajnos mi most nem oda megyünk, csak átutazóban vagyunk Canterloton.

– Óóó! – szontyolodott el megint a rózsaszín póni. – Mindig csak a munka meg a kötelesség. Azok a denevérek odafönt igazán hagyhatnának neked egy kis szabadidőt! Sőt, rájuk is biztos rájuk férne egy kis bulizás, akkor nem lennének mindig olyan komorak. Most komolyan, olyan savanyúak, hogy ha ránéznek egy pohár cukros vízre, máris kész a limonádé!

– Haha! – kacagott jóízűen Jelly, s Stormcloud századosra gondolt. – Pinkie, te mindig meg tudsz nevettetni! Hidd el, nagyon szívesen mennék, de most tényleg nem lehet. Ígérem ha kicsit felszabadulunk, elhozok ide egy egész zászlóalj éjjeliőrt és lerúgjuk a mennyezetet, olyan bulit csapunk!

– Hú az jó lenne! – lelkendezett Pinkie. – Hozz el mindenkit akit csak tudsz, Mr. és Mrs. Cake örülni fog a sok vendégnek! Micsoda fergeteges parti lesz! Remélem mihamarabb össze tudjuk hozni!

– Én is, Pinkie! – mosolygott Jelly, bár nem hitte, hogy a közeljövőben ilyesmire sor kerülhet.

Beszélgettek még egy jódarabig, nosztalgiáztak a régi dolgokról, s tervezgették a programokat a majdani éjjeliőr-bulira. Jelly közben gyakran az órára pislantott, nehogy lekésse a vonatot. Végül mégsem neki kellett elbúcsúznia.

– Pinkamena Diane Pie! – hallatszott a konyhából Mrs. Cake kissé ideges hangja. – Ugye elkészültél már a tortával, azért érsz rá ennyire beszélgetni? Nemsokára megérkeznek a megrendelők!

– Opszi! Bocsi Jelly, de ezt most be kell fejeznem! – mondta ijedten a rózsaszín póni, s azzal újra megragadta a tejszínt és folytatta a díszítést.

– Semmi baj, úgyis mindjárt indulnom kell – mosolygott Jelly.

– Ú! M-m-m! – Pinkie a szájába fogta a tejszínhabot, a patáival meg belesöpört egy jó adag frissen sült muffint egy zacskóba, s átnyújtotta Jellynek. – Mf!

– Köszönöm Pinkie, mennyivel tartozom?

– Ugyan! A vendégem vagy! – kacsintott a póni. – És Silvermane-t is üdvözlöm! – kiabált még utána, mikor Jelly kilépett az ajtón.

– Köszönjük! És átadom neki!

Jelly jókedvűen sietett vissza a vonathoz, szájában a finomsággal. Örült, hogy lehetett egy kis szabadideje, amit jó társaságban tölthetett el. Sejtette, hogy most megint jó hosszú ideig nem lesz lehetősége ilyesmire, de elhatározta, hogy amint elszabadul egy rövid időre, betartja az ígéretét, s visszatér Ponyville-be. Arra már sokkal kevesebb esélyt látott, hogy az Éjjeliőrségből bárkit is meg tudott volna hívni egy kis felhőtlen szórakozásra pihenésképpen. Talán még Silvermane hajlandó lenne vele jönni. Vagy talán ez a Firebolt is, ha már kicsit összeszoktak. Máris sokkal jobb lehetne a hangulat.

Öt perccel az indulás előtt sikerült felszállnia a kocsijukra. Firebolt unottan dobált egy műanyag labdacsot a vonat üvegének, Silvermane-nek meg még nyoma sem volt.

– Volt valami? – kérdezte Jelly az unikornist.

– Semmi – felelt amaz anélkül, hogy odanézett volna, s zavartalanul folytatta a dobálást.

– Hoztam sütit – rakta le Jelly a zacskót Firebolt mellé.

– Nem kérek. Köszönöm – tette hozzá kicsit később.

A vonat fütyült. Silvermane abban a pillanatban vágódott be a kocsi ajtaján. Ő is hozott valamit a szájában, amit most ledobott az ágyára, s fütyörészve lehuppant mellé.

– Halihó! – köszönt neki Jelly.

– Hali! – felelt a pegazus, de látszott rajta, hogy közben másra figyel.

– No, sikerült valamit találni?

– Mhm.

– Pinkie üdvözöl.

– Ja, én is őt.

Egy kis csönd következett, aztán a vonat megint fütyült s zakatolva elindult. A jó kedélyű beszélgetés után Jellynek nem volt kedve némán ücsörögni, de mivel úgy látszott, társai nem túl kommunikatívak, át kellett vennie a kezdeményezést. Odament Silvermane mellé és lehuppant az ágyára. Akkor látta meg, hogy a pegazus egy könyvet lapozgat.

– Könyvtárban voltál? – kérdezte meglepetten.

– Mhm – jött ismét a tömör válasz.

– Láttam szépen föl lett újítva.

– Ja.

– Ki most a könyvtárosuk? Ismerem?

– Egy lila unikornis. Nagyon helyes kis kanca, kár hogy a könyveken kívül nem tudtunk másról beszélgetni… Amúgy valamilyen Sparkle – Silvermane felvonta a szemöldökét, úgy gondolkodott. – Talán Sunset Sparkle…

– Twilight Sparkle?– kapta fel a fejét Firebolt.

– Ja, asszem az.

– Twilight Sparkle Ponyville könyvtárosa? Az hogy lehet? – Firebolt leugrott az ágyáról, s odament Jellyékhez. – Már nem ő Celestia első számú kedvence? Mit mondott? Milyen volt?

– Dögös – jegyezte meg tömören a pegazus, s tovább lapozott a könyvben.

– Ismered őt? – kérdezte Jelly.

– Ismerem – felelt az unikornis, miközben fel-alá járkált. – Illetve sokszor találkoztam vele, de nem volt az a barátkozós típus. Amíg Canterlotban voltam, mondhatni jóban voltunk. Őszinte csodálója vagyok annak a póninak! Senki nem él úgy a mágiájával mint ő.

Erre már Silvermane is fölnézett a könyvből.

– Kár, hogy mióta eljöttem nem tartottuk a kapcsolatot – folytatta Firebolt. – Azóta nagyon nem is hallottam felőle. Ahh, vajon miért kényszerült ilyen munkára? Pedig úgy hallottam sokra vitte. Részt vett Nightmare Moon megfékezésében is!

Silvermane halkan füttyentett. Nem is sejtette, hogy miféle pónival hozta össze a sors. És mégis milyen szerény és kedves volt!

– Most már legalább értem, hogy Celestia miért nem állított őrt Ponyville minden utcájára – somolygott Jelly.

Firebolt hirtelen megtorpant, s elkerekedett a szeme.

– Mondasz valamit… mondasz valamit…

Egy kis időre csönd lett, úgyhogy a pegazus visszatért a könyvéhez.

– Mit olvasol? – kérdezte rögtön Jelly. Silvermane kinézett az ablakon és nagyot sóhajtott. Behajtotta a könyvet, hogy a kék póni láthassa a borítót. – „A pónimágia története” – olvasta hangosan Jelly.

– Az. Sunset Sparkle ajánlotta. Nem túl olvasmányos, de érdekesnek ígérkezik.

– Twilight Sparkle – javította ki Firebolt.

– Ne haragudj, Fireball, de a névmemóriám nem éppen tökéletes!

– Ne is folytasd! – prüszkölt az unikornis. – Amúgy meg minek érdeklődik egy pegazus a mágia iránt? Vagy csak azért választottad ezt, mert imponálni akartál Twilightnak?

– Csak érdekel és kész! – mondta sértődötten Silvermane és újra felcsapta a könyvet, s látványosan olvasni kezdett. Firebolt még egy darabig gőgösen nézte, aztán elvonult és ledobta magát az ágyára. Kicsit megint csönd volt, aztán Jelly megbökdöste a pegazus oldalát. – Mi van?

– Fireboltnak hívják. Fireballt mondtál helyette.

– Na és?

Jelly már fáradtnak érezte magát a veszekedéshez, úgyhogy inkább otthagyta a pegazust, s ő is visszament az ágyához. A ponyvillei kellemes hangulat elszállt, ahogy a falu is eltávolodott. Lassan a nap is leszállt, s az égen csillagok kezdtek gyülekezni. A sűrűsödő sötétségben egyre ijesztőbbé váltak az Everfree Forest girbegurba fái, ami mellett épp elhaladtak. Jelly mindössze egyszer járt abban az erdőben, de azóta is borzongással töltötte el ha csak rágondolt. Rossz, nagyon rossz emlékek kötötték ahhoz a helyhez. Járt már azóta sokkal veszélyesebb és vadabb erdőkben, lápokban és pusztákon, sok szörnyű lénnyel nézett már farkasszemet, de az Everfree Forest az más volt. Akkor még fiatal volt és bolond. Ha nem így lett volna, talán máshogy alakulnak a dolgok azon az estén.

Eldörzsölt egy könnycseppet. Hátranézett, de szerencsére két társa nem látta meg. Csípett egyet Pinkie muffinjai közül, s lassan elkezdte majszolgatni. Jó, hogy voltak ilyen barátai. Akik mindig kiálltak mellette s mindig fölvidították, ha úrrá lett rajta a melankólia. Persze Silvermane-el is jó volt. Együttérzőbb, érzékenyebb lény volt mint amilyennek kifelé mutatta magát, csak néha elég nehéz volt a természete. Ha úgy érezte nem veszik komolyan, elég könnyen megsértődött, s bár hosszútávon nem volt haragtartó, olyankor nem lehetett vele szót érteni s ő is könnyen megbántott másokat. Meg hát az Éjjeliőrségben mindenkinek megvolt a maga története, mindenki maga után vonszolta a múltját, amire többnyire nem épp a felhőtlen vidámság volt a jellemző. Mióta Luna Hercegnő visszatért, néha lehetett látni éjjelőrt mosolyogni, de azelőtt Jelly valódi kuriózumnak számított közöttük. Pedig neki is megvolt a maga baja. Mégis, Pinkie Pie-tól megtanulta, hogy mindig keresse a szépet s a vidámat, s ezt adja át másoknak is. Sok éjjeliőr csalódottan vette tudomásul, amikor a Hercegnő áthelyeztette Jellyt a Különleges Egységbe. Így nem maradt más aki vidámságot csempésszen szürke hétköznapjaikba.

Késő lesz már, mire megérkeznek Canterlotba. Aznap már nem is indul több vonat sehova. Kénytelenek lesznek ott eltölteni az éjszakát, s holnap korán reggel meg mehetnek tovább Baltimare fele. A canterloti őrök biztos tudnak majd nekik valahol szállást adni. Jellynek közöttük is volt néhány ismerőse, biztosan szívesen befogadják akár mindhármukat is egy napra. Most a Gála közeledtével feltehetően nekik is több dolguk volt. Sok furcsa póni meg szokott fordulni ilyenkor a királyi kastélyban. Meg aztán gyakran az őröket is be szokták vonni az előkészületek munkáiba. Jól jött olyankor minden erős pata. Jelly szívesen körbejárta volna a várost, mert szerette a sürgés-forgást, de már túl álmosnak érezte magát az ilyesmihez. Talán ha még előtte aludna egy kicsit, akkor fönt tudna maradni, s majd holnap kipihenné magán a baltimarei vonaton. Jelly a hasra fordult, s a párnájába temette az arcát, de a gondolatai csak nem hagyták nyugodni. Újra és újra előjöttek, rendíthetetlenül zakatoltak a fejében, mint a vonat amin utaztak. Véletlenszerűen játszódtak le az elmúlt nap eseményei a szeme előtt, s néha keveredtek a régi szörnyű emlékekkel.

– Jelly! Megérkeztünk!

Silvermane finoman bökdöste a póni vállát az orrával. Jelly összerándult és felemelte a fejét. Úgy érezte alig pár percre csukta be a szemét, de úgy tűnik mégiscsak elszunyókálhatott. Sőt, annak ellenére, hogy még fáradtabbnak érezte magát nagyon mélyen aludhatott, mert még a nyála is kifolyt a párnára. Zavartan elmosolyodott, megtörölte az arcát, aztán elfojtott egy ásítást. Fölszedegette a táskáját és a többi cuccát, aztán követte a pegazust. A vonat még egy utolsó pösszent, miután leugrottak róla. Azért szerencséjük volt, hogy már megjavították a gőzmozdonyt. Sokkal tovább tartott volna az út, ha megint a vasutas póniknak kellett volna húzniuk a szerelvényt.

– Firebolt hova lett? – kérdezte Jelly mikor észrevette, hogy a társuk nincs velük.

– Azt mondta bejelentkezik az Őrségnél és foglal nekünk szállást a barakkban.

– Nem hiszem, hogy lenne helyünk ott. Ilyenkor elég sokan szoktak lenni, idegenekkel meg nincs kedvem egy szobában aludni. Utánarepülnél, kérlek, és megmondanád neki, hogy jöjjön vissza?

– Repüljek? – kérdezte a pegazus meglepetten. – Nem azt mondtad, hogy pihentessem magamat?

– Jaj, ne haragudj, fáradt vagyok! Akkor menjünk együtt!

– Van talán valami ötleted?

– Persze. Zap-Apple Jimnél meghúzhatnánk magunkat. Biztos szívesen lát minket.

Jim Jelly régi jóbarátja volt még Ponyville-ből. Egyszerre léptek be a Canterloti Királyi Őrségbe, csak Jellyt elég hamar átvezényelték az Éjjeliőrséghez. Ennek ellenére Jim azon kevesek egyike maradt, akivel Jelly továbbra is folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak volt bármi érdekes, mindig írtak egymásnak levelet. Jelly nagyon szerette Jim humorát, Pinkie mellett ő volt a másik póni aki bármikor bármilyen helyzetben nevetésre tudta bírni. Reménykedett, hogy Jim ilyenkor nincs szolgálatban és otthon találják.

Gyorsan megkeresték Fireboltot, aki kelletlenül ugyan de beleegyezett, hogy ne a barakkban aludjanak. Hamar odaértek Jim házához, s szerencséjük is volt, mert már messziről látszott, hogy épp akkor kapcsolták le odabent a villanyt. Menten vágtába váltottak át, hogy a kapuban még elkaphassák a pónit. Pont akkor értek oda, amikor Jim kilépett a házból. A csődör pirospozsgás képe nyomban felderült, ahogy meglátta, hogy vendégei érkeztek. Sajnos azonban miután Jelly bemutatta társait – Jim Silvermane-el is most találkozott először élőben – kiderült, hogy Jimmyt éjjeli szolgálatra osztották be a palotába. Sőt, az is kiderült, hogy a csődör nem fog visszaérni a reggeli vonat indulásáig sem. Ennek ellenére Jim boldogan engedte nekik, hogy a házában aludjanak, de kikötötte, hogy Jelly rögvest írjon neki amint van egy kis szabadideje s mesélje el, mi újság van vele. Aztán Jim sűrű bocsánatkérések közepette elsietett a palota felé.

– Na, keressetek magatoknak valami helyet, én alszom! – mondta Jelly, miután beléptek a barátja házába. Aztán elterült a kanapén és azon nyomban el is aludt.

3. fejezet

Gondok Hayvilleben

– Akkor én ugrok nagyot, te meg kicsit. Háromra! Egy… kettő… három!

Silvermane továbbra sem tartotta jó ötletnek, amit Jelly kitalált. Bár a főnökét már ismerte annyira hogy tudja, nem eshet baja, de Firebolt túl vézna volt egy ilyen manőverhez. Akárhogy is tisztelte a varázshasználó pónikat, az unikornisokat egyszerűen nem a mozgó vonatból kiugrálásra szabták. Még ha szerelvény le is lassított a kanyarban, akkor is túl nagy volt a sérülés veszélye. Grape Jelly viszont a fejébe vette, hogy túl nagy kitérő lenne elmenni egészen Baltimare-ig, mivel azonban a közelükben nem volt állomás, kénytelenek voltak menet közben „leszállni”.

Eleinte Firebolt is megpróbált tiltakozni, de Jelly addig győzködte míg fel nem adta. A kék póni háromszor is megmutatta neki, hogyan lehet gurulással tompítani az esést, de az unikornis inkább a szarvát féltette, semmit a többi testrészét. Szerencsére végülis sikerült Jellynek olyan helyet találni az ugrásra, ahol nem volt túl sok tereptárgy, de a fordulás közben a mozdonyvezető aligha vehette volna észre, hogy az utasok hirtelen három pónival kevesebben lettek. Külön szerencse, hogy Fireboltnak sikerült elsőre kivitelezni a gurulást, amit Jelly tanított neki, így mind megúszták sérülés nélkül. Silvermane pedig csak könnyedén kiröppent az ajtón, sőt még be is csukta maga után, mielőtt leszállt a többiek mellé. A sebe egész szépen gyógyult, de Jelly kedvéért még egy ideig magán hagyta a tapaszokat. Repülni ugyan egy picit nehézkesebb volt velük, mert eléggé húzták a bőrét, de nem akart beleszólni Jelly dolgába.

– Pff! – fújt Jelly miközben leporolta magát. – Mind megvagytok?

– Többé-kevésbé – nyögte Firebolt miközben föltápászkodott.

A kék póni újra elővette a távcsövét, s elkezdte kémlelni a tájat.

– Ha minden igaz, akkor most Hayville felé kell vennünk az irányt! Jól mondom?

– Jól – felelt az unikornis.

– És valami dolgunk lesz a polgármesterükkel, igaz?

– Igaz.

– Van erről valami bővebb információd?

– Valami disznóság folyik abban a faluban, annyit tudok. De az is biztos, hogy elősorban nem ezért küldtek ide minket. Hayville csak útbaesik a fontosabb célhoz, a sárkányhoz, de ha már itt vagyunk itt is rendet kell tennünk.

– És pontosan mit vár tőlünk Luna Hercegnő? – kérdezte Silvermane. – Azért úgy mégse mehetünk oda, hogy halihó valami gond van, segíthetünk-e esetleg!

– Valóban, de az Úrnő csak ennyiről tájékoztatott. Akárhogy is, meg kell várnunk az újabb parancsot. Remélem az Úrnő már megkapta a leveledet!

– Hát ezt meg hogy érted? – háborodott fel Jelly. – Lehet, hogy nem is neki küldted?

– Nyugalom! – csitította az unikornis. – A levél célba ért azonnal, mindössze én nem tudom annak a bizonyos személynek küldeni akinek csak akarom, hanem csak a helyet tudom megadni a levélnek, hogy hova érkezzen. Amint az Úrnő átnézi a postáját, az első helyen fogja találni a leveledet.

Jelly kicsit megnyugodott, de ettől még nem volt megbizonyosodva róla, hogy Firebolt módszere megbízhatóbb, vagy akár gyorsabb lett volna mint az övé. Frosty legalább bármikor bárkit megtalált ha levélről volt szó. Abban is biztos volt, hogy a madárka rögvest ide fog repülni hozzá, amint átadta a századosnak az üzenetét, még akkor is ha elvileg nem tudhatná, merre jár a gazdája.

– Hayville arra van – jegyezte meg Jelly kisvártatva, majd elrakta a távcsövét. – Ott nem messze van egy facsoport, ott táborozzunk le, amíg megjön a parancs!

Úgy is tettek. Itt végre nem volt az a tikkasztó hőség mint a sivatagban, s ők is sokkal kipihentebbek voltak, így hamar átszelték a távolságot. Lefeküdtek a tölgyfák árnyékába és várták, hogy történjen valami. Silvermane újra elővette a kölcsönkönyvét s elkezdte olvasgatni. Eléggé az elején járt még, de egyelőre nem találta meg amit keresett. Szépen, türelmesen lapozgatta a könyvet, hátha talál valami utalást nem-unikornis pónimágusokról is. Hallott már ezt-azt, főleg az éjjeliőrök meséltek néha vad dolgokat, de konkrét bizonyítékot még sehol nem talált rá, hogy valóban lehetséges lenne a létezésük. A pegazust már jó régóta ez a kérdés érdekelte a legjobban, de mindezidáig nem koronázta siker a kutatását.

Igazából a legnagyobb álma az lett volna, hogy egyszer ő is képes legyen a mágiát úgy az uralma alá vonni, mint az unikornisok. Nem akart ő lenni a leghatalmasabb, csupán bebizonyítani, hogy a lehetetlen mégis lehetséges, csak kitartás és elszántság kérdése. Eleinte még beszélt erről az álmáról más póniknak is, de azok a legtöbbször kinevették, vagy egyszerűen bolondnak nézték. Azóta sokkal óvatosabban kérdezősködött. Megnézte, hogy kivel áll szóba ilyen témában, s a könyvtárak legeldugottabb zugaiban bújta a könyveket, amikben választ remélt kérdéseire. Sokan az Éjjeliőrségben is különcnek tartották, de a legtöbben már hozzászoktak a furcsaságaihoz. A valódi céljáról azonban nem tudhattak. Még Jellyt, aki már lassan két éve a társa volt minden küldetésben, még őt se avatta be a titkába. Bár Jelly elég jó póniismerő volt, valószínűleg össze tudta már rakni az apró jelekből, hogy mi motiválja a pegazust, de valószínűleg azt is sejtette, hogy Silvermanet érzékenyen érintené a téma, ezért aztán sosem tette szóvá, még csak nem is utalt rá.

Silvermane kicsit izgatott is volt, amiért Firebolt csatlakozott hozzájuk. Eddig sose volt alkalma unikornissal egy csapatban lenni, s bár a kanca rátartisága egyáltalán nem volt neki szimpatikus, azért mégis lopva oda-odasandított rá s igyekezett minél alaposabban megfigyelni minden mozdulatát, ha varázslatot használt. Kicsit irigyelte is őt és minden unikornis társát ezért, hogy nekik ilyen könnyedén és természetesen ment az ami neki, „egyszerű halandónak” még kínszenvedés árán sem akart sikerülni. Persze még gondolatban sem vetette ezt a szemükre, de néha azért úgy érezte az élet igazságtalan volt vele. Főleg ha azt látta, hogy mennyi unikornis pazarolja a semmire szent tehetségét. Ő soha nem lenne ilyen! Ő megbecsülné az adományt, s tisztelettel űzné a misztikus tanok mesterségét! Csak lenne valami támaszpont! Valami utalás rá, hogy egyáltalán érdemes-e neki elindulni az úton. De így nem volt neki más, csak a remény, hogy a kutatása egyszer meghozza a gyümölcsét.

– Szerintem én írok a Hercegnőnek, hogy már itt vagyunk – jelentette ki hirtelen Jelly.

Firebolt megvonta a vállát, s a patájával tovább söprögette a lehullott régi faleveleket. Silvermane is fölnézett egy pillanatra, de gondolatban máshol járt, úgyhogy amint konstatálta, hogy a kék póni nem hozzá beszélt folytatta az olvasást. Jelly tollat ragadott, tépett egy cetlit és nekiállt az írásnak:

Úrnőm!

Szerencsésen megérkeztünk Hayville elé s csak az utasításaidra várunk. Utunkon nem történt semmi említésre méltó. Várjuk mihamarabbi válaszod!

Hűséges alattvalód: Grape Jelly

Jelly összegöngyölte a levelet, s átnyújtotta Fireboltnak. Az unikornis hanyagul a szarvához érintette a papírt, mire az ugyanúgy lángra kapott és eltűnt mint a legutóbb. Silvermane a szeme sarkából figyelte a műveletet, de pár másodperc múlva ijedten ugrott föl. Hármójuk között ugyanis hirtelen kékesfekete tűz lobbant fel, s egy pillanat múlva kihúnyt. A helyén egy tekercs jelent meg, ugyanolyan amilyet Firebolt is hozott nekik a Hercegnőtől. Jelly óvatosan megbökte a papírt, majd miután úgy találta, hogy nem fogja megégetni gyorsan kibontotta. Firebolt megint a fejét csóválta arra ahogy a két póni reagált Luna Hercegnő levelére, aztán odalépett Jelly mellé.

– Ne olvasd föl, inkább nézzük együtt!

Silvermane is közelebb húzódott, s együtt olvasták a Hercegnő szépen ívelt kacskaringós betűit:

Kedves Grape Jelly s társai!

Elnézéstek kell kérjük, midőn Hercegnői kötelezettségeink elszólítottak minket, s csak most tudtunk időt szakajtani eme levél megírására!

Számos baljós jelentés érkezett hozzánk egy gaz sárkány tomboló garázdaságáról a hayvillei hegyekből. Úgy határoztunk, a sárkányt el kell távolítani onnan alattvalóink, s minden jószágik védelmének érdekében! S ha szép szóval nem megy, úgy erőhöz kell folyamodni, álljon példaként minden betolakodó előtt! Eme nemes feladattal Titeket bízunk meg, s kísérjen Titeket Hercegnői áldásunk!

Kósza hírek állítása szerint Hayville polgárai olyan állítólagos felséges parancsoknak és rendelkezéseknek engedelmeskednek, melyek sem tőlünk, sem felséges nővérünktől nem származtatnak. Ezúton parancsba adjuk, hogy járjatok utána e hírek valódiságának, s ha szükséges lépjetek fel az ellen, ki felséges hangukat kívánja bitorolni! Nem kívánjuk bemocskolni felséges patánkat, de a cél elérésére mutassátok meg Hercegnőtök haragját az ily gaz elvetemült imposztorokkal szemben!

Luna Hercegnő

– Azt hiszem, most már értem – mondta Silvermane, s kinyújtóztatta szárnyait, majd a hátát s a lábait is. – Szóval csak kicsit rá kell ijeszteni arra a drágalátos polgármesterre, aztán pedig jöhet a sárkány!

– Ez nagyon komoly feladat, nem kellene ilyen félvállról venned! – dohogott Firebolt.

– Dehogy veszem én félvállról! – védekezett a pegazus. – Sőt, ez a sárkányos dolog kifejezetten izgalmasnak ígérkezik.

– Csak figyelmeztetlek, hogy Hercegnő szavaiból úgy vettem ki, hogy nem számít rá ,hogy erőszak nélkül bármit is elérhetnénk a sárkánynál!

Az unikornis egyetlen mozdulattal félresöpörte a faleveleket, amiket eddig piszkálgatott.

– Akkor is meg fogjuk próbálni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Grape Jelly. – Elég jól szót értek az efféle lényekkel. Meg aztán nem vagyunk barbárok, nem esünk neki senkinek csak úgy, kivéve ha kifejezett parancsot kapunk rá!

Silvermane szalutált mellső patájával, s Firebolt is kelletlenül bár, de rábólintott. Jelly máris sokkal vidámabb hangon folytatta.

– Nos, akkor azt hiszem…

Ebben a pillanatban hangos csiviteléssel odaröppent közéjük Frosty. A kis kék madár vidáman szlalomozott a három póni között, aztán leszállt gazdája marjára s beletúrt a sörényébe.

– Szia, Kicsim! – kacagott a kék póni. – Hoztál nekem valamit?

Frosty hátrébb ugrált Jelly hátán és kitartotta neki pici lábát. Jelly lekötözte róla az újabb papírfecnit és olvasni kezdte úgy, hogy két társa ne láthassa.

Jelly Hadnagy!

Köszönöm figyelmességét, de a Hercegnő értesített az áthelyezéséről. További jó szerencsét kívánok Önnek és Silvermane zászlósnak is!

Bajtársi üdvözlettel: Stormcloud

ui: Maradjanak életben!

– Firebolt, van tüzed? – kérdezte Jelly szenvtelen arccal miután összegyűrte a levelet.

Az unikornis összevonta a szemöldökét, de azért a szarvával meggyújtott egy falevelet. A kék póni gyorsan rádobta a papírgalacsint, megvárta amíg kicsit elszenesedett, aztán széttaposta az apró tüzet. Silvermane kérdő tekintetére csak ennyit mondott:

– Stormcloud üdvözöl téged is. – aztán meglóbálta a Luna Hercegnőtől küldött levelet. – Ezt viszont megtartom. Bármikor szükségünk lehet a pecsétre, hogy igazoljuk, hivatalos ügyben járunk el. Ne is vesztegessük az időt, nézzünk annak a polgármesternek a körmére!

Jelly azon nyomban el is indult, s a két másik póni engedelmesen követte. Silvermane Firebolt mellett ment, előreengedve vezérüket. A pegazus igyekezett, hogy az arca nyugodt maradjon, de valójában pattanásig feszültek az idegei. Vajon mi állhatott abban a levélbe, ami ennyire felzaklatta a mindig vidám kék barátját? Úgy sejtette, Jelly azért írt Stormcloudnak, mivel nem bízott meg Fireboltban s meg akarta tudni, valóban a Hercegnő küldte-e őt az új paranccsal. A kanca reakciójából azonban azt következtette ki, hogy a százados beigazolta gyanúját, azaz a vörös unikornis csak félre akarja őket vezetni. Silvermane többször is fölmérte az unikornist, s úgy találta komoly ellenfél lehet akár még kettejük számára is. Csak egy meglepetésszerű támadással lett volna esélyük, mielőtt a póni a varázserejét használná ellenük. A pegazus minden egyes lépését megfontoltan tette meg, s közben igyekezett olyan fesztelennek tűnni amennyire csak lehetett. Szemeivel folyamatosan követte minden mozdulatát az unikornisnak, de közben minden idegszálával arra koncentrált, hogy Jelly mikor ad jelet a támadásra. A kék póni azonban úgy tűnt, nem akar jelezni.

– Na mi van, tollas, karót nyeltél? – kérdezte felvont szemöldökkel Firebolt.

Úgy tűnik, Silvermane-nek nem sikerült elég jól lepleznie milyen feszült is valójában. Erre a mondatra Jelly hátrafordult és rájuk nézett. Ahogy a tekintete találkozott a pegazuséval, Silvermane alig észrevehetően egy pillanatra megrezdítette a szemét az unikornis felé. Jelly rögtön megértette a helyzetet, s amikor Firebolt újra a pegazus felé fordult, egy apró fejrázással jelzett neki. Silvermanenek nagy kő esett le a szívéről, s ez alkalommal a megkönnyebbülését volt nehéz palástolnia. Firebolt most Jellyre nézett, majd újra a pegazusra. A szája sarkában tán most először halvány mosoly jelent meg. Úgy fest a két póni kicsit alábecsülte a szemfülességét.

– Hogyha személyesen odamennénk Luna Hercegnő színe elé, s az ő szájából hallanátok, hogy az ő tanítványa vagyok, akkor megbíznátok bennem? – kérdezte tőle kedvesnek számító hangon, s élvezte két társa meghökkenését. – Mindenesetre örülök, hogy az Úrnő nem két naiv idiótával osztott egy csapatba. Most pedig mehetnénk tovább?

Silvermane és Grape Jelly teljesen ledermedt. Firebolt azonban láthatóan cseppet se zavartatta magát: tökéletes nyugalommal előresétált, védtelenül hagyva a hátát a két póninak. Ha mással nem is, ezzel sikerült elnyernie Silvermane bizalmát. A pegazus még tartott ugyan az unikornistól, de imponált neki annak bátorsága – vagy talán inkább vakmerősége. Elindultak Firebolt után, aztán szép lassan felzárkóztak mellé.

– Ne haragudj, Firebolt! – próbálta kiengesztelni a vörös kancát Jelly.

– Semmi gond. Fordított helyzetben én sem bíztam volna, bíznék bennetek. Bár talán nem próbáltam volna meg egyikőtöket sem már első találkozásunknál megölni.

– Rossz tapasztalatok – pirult el Silvermane. – Tudod milyen időket élünk.

Az unikornis ránézett Silvermane-re és egy pillanatra mintha mosoly suhant volna át az arcán. A pegazus csak még jobban elpirult. Hayville már nem volt messze, ezért Jelly fölvetette, hogy meg kéne beszélniük a stratégiájukat, ezzel mentve ki a társát a kínos helyzetből. Firebolt azt javasolta, hogy gyakorlatilag rontsanak rá a polgármesterre és hozzák rá a frászt, aztán miután a sárkányt lerendezték visszanéznének, hogy elég hatásosak voltak-e. Silvermane azonban ezt nem tartotta célravezetőnek, ugyanis lényegében azt sem tudták, hogy pontosan mi a probléma. Szerinte inkább finoman körbe kellene kérdezniük a város lakosait, hogy mégis milyen utasításokat ad nekik a polgármester Celestia Hercegnő nevében. Jelly végülis egy még finomabb módszer mellett döntött. Azt javasolta, hogy csak simán üljenek be a helyi fogadóba, s hallgassák a pletykákat. Így nem keltenek akkora feltűnést, s remélhetőleg az sem derül ki túl korán, hogy az Éjjeliőrség megbízásából jöttek. Firebolt erre fölvetette, hogy akkor már ne is egyszerre érkezzenek a faluba, úgy tán tényleg kevésbé keltenek gyanút. Ebben végül meg is egyeztek. Jelly elküldte Frostyt, hogy várja meg őket a falu határán kívül, aztán Silvermane-nel az oldalán elindult a fogadó felé.

Ahogy beléptek a helyiségbe, ugyanolyan fogadtatásban volt részük, mint Appleloosában, leszámítva, hogy míg ott abbahagyták a pónik a beszélgetést, itt eleve néma csend ült minden asztalnál. Pedig sokan voltak a fogadóban, s a legtöbbjük valami furcsa zöld löttyöt szürcsölgetett. A pónik mind nyúzottak voltak, úgy néztek ki mintha agyondolgoztatnák őket. A fogadós is karikás szemmel nézett rájuk, mikor odaléptek a pulthoz.

– Szobát szeretnének? – kérdezte a sovány csődör.

– Persze! Két pónira. – mondta Silvermane.

– Egy éjszakára?

Jelly közben bárgyú mosollyal nézett körbe, de csak fáradt szemek pislogtak rá vissza. Semmi jelét nem látta annak, hogy a pónik egyszercsak beszélgetni kezdenek. Ezért aztán támadt egy ötlete. Rátaposott Silvermane lábára.

– Au! – jajdult fel a pegazus.

– Jaj neee haragudj, drágaságom! – Jelly átkarolta Silvermanet és nagy mozdulatokkal simogatni kezdte a nyakát, miközben feltűnésmentesen odasúgta a fülébe: – Csinálj úgy, mintha most szedtél volna fel!

– Igen, azt hiszem annyira elég lesz! – mondta Silvermane miután Jelly elengedte, s zavart vigyorral megigazította a sörényét. – Kaphatnánk esetleg valami jó erős italt, mondjuk egy kis los pegasusi whiskeyt?

A fogadós fáradtan elmosolyodott, de aztán megrázta a fejét.

– Sajnálom, de most csak erjesztett búzafűlével szolgálhatok. Ezt issza mindenki, nem olyan rossz – tette hozzá látva Silvermane arckifejezését. – Házi recept.

– Elég erős? – kérdezte közelebb hajolva a pegazus, hogy a még mindig bárgyún mosolygó Jelly ne hallhassa.

A fogadós biccentett, és elővett két kis poharat, meg egy címkézetlen üveg zöld lötyit. Silvermane nem aggódott, hogy Jelly nem fogja bírni az italt. Náluk ez afféle családi örökség volt. Inkább saját maga miatt tartott kicsit az ismeretlen italtól, de majd tényleg úgy csinálja majd, mintha csak le akarná itatni a kancát. A fogadós töltött nekik, s Jelly egyetlen lendületből kiitta a poharát.

– Hijjjjj! – rikkantott a kék kanca, s megnyalta a szája szélét.

– Na, hogy ízlik? – kérdezte Silvermane, aki még a szájához sem emelte ennyi idő alatt a gyanús löttyöt.

– Brrrrrr! – rázkódott meg egész testében a kék póni. – Még egyet!

Jelly a harmadik pohár búzafűlé után már olyan volt, aki teljesen berúgott. A füle félreállt, a szemét mintha alig tudta volna nyitvatartani, s lassan dülöngélt ide oda még egyhelyben állva is.

– Huhúúú, buli van! – kiáltotta, miután a negyedik pohárral is legurította. Addigra már többen is elég rossz szemmel nézték őket, mégsem tett senki megjegyzéseket.

– Na, hova hoztalak én téged? – húzta ki magát Silvermane.

– Egy isten vagy Teeeee! – Jelly belekarolt a pegazusba, s kishíján elrántotta magával. – Imádom ezta falúúúút! Tele van kedves póóónikkal!

Jelly odatámolygott a legközelebbi asztalhoz és félig elfeküdt rajta. Kis híján ki is borította az asztalnál ülő idősebb póni italát. A póni nem szólt semmit, de aztán a kanca neki is átkarolta a nyakát és olyan közel húzta magához a fejét, hogy szinte már összeért az orruk.

– Csak olyan csöndes mindenkiiiii. Nem olyan ez mint a nagyváros… hikk – csuklott Jelly.

– Na de hölgyem, kérem! Hagyjon engem békében!

A póni megpróbálta ellökni magától Jellyt, de az csak még erősebben szorította.

– Ugyan már, mi a baaaaaj? Meséld el nekem, hogy mi bánt! Velem mindent megbeszélhetsz!

– Nem bánt engem semmi, semmi köze hozzá!

– Kicsim, Kicsim, hagyd őt békén! – húzta el finoman a kancát Silvermane.

– Ajmár ugyan! Olyan csöndben van biztosan nyomja valami a lelkét! De mindenki olyan csöndben van… még egy pohárral!

– Azt hiszem, már eleget ittál, Kincsem.

– Kuss és tölts ha jót akarsz!

Silvermane nyúlt volna az üvegért, de a fogadós elvette előle.

– Sajnálom, de a hölgy már eleget ivott! Fizesse ki és vigye fel a szobába! Nem érdekel mit akarnak csinálni, csak a hölgy hagyja békén a vendégeimet!

– Neeeeeeeeeeeeee! – kérlelte Jelly a fogadóst. – Ígérem jó leszek, csak még egy pohárkávaaaaaaal!

– Sajnálom, hölgyem.

– Neeeeeeeeeeeeee! – Jelly toporzékolni kezdett. Silvermanenek már kezdett olyan érzése lenni, hogy kicsit túljátsza a szerepét. Már az is megfordult benne, hogy tényleg ilyen erős lehet-e az az ital.

– Kérem, adjon neki, aztán ígérem eltűnünk! – mondta végül a pegazus. – Elnézést kérünk mindenkitől!

A fogadós megcsóválta a fejét, de aztán nagy sóhajjal öntött még egy adagot a hisztiző kancának. Jelly beleivott.

– Ahhh, Celestiára mondom ilyen jó szeszt én még életemben nem ittam! Ezt kár lett volna kihagyni!

Ahogy kimondta a nevet, szinte érezhetően megfagyott körülöttük a levegő. Jelly magában elvigyorodott, aztán gyorsan tovább is ütötte a vasat.

– Komolyan mondom foggadni mernék, hogy még a Hercegnő se ivott ilyen isteni itókát! Megyek is a Galopp Gálára és személyesen mondom meg neki, hogy ezt meg kell kóstolnia. Fenéket! Búzalét mindenkinek!

Többen hangosan ciccegtek, Jelly azonban nem tágított. Magasba emelte a poharát.

– Celestia Hercegnőre!

– Most már aztán elég legyen, kishölgy! – állt fel fenyegetően az egyik asztaltól egy megtermett csődör. – Nem elég nekünk, hogy minden egyes nap a Hercegnő miatt szenvedünk, maga még ezt a kis nyugalmunkat is tönkreteszi azzal, hogy emlegeti?! Szégyellje magát!

– Miért, mi a baj a Hercegnővel? – nézett ártatlan értetlenséggel Jelly a póni szemébe.

– Mi lenne, mi lenne? Hát az, hogy éjt nappallá téve kell dolgoznunk s éheznünk kell minden egyes nap csak azért, hogy a canterloti arisztokrácia ezévben is megtarthassa a nagy mulatságát! Mit gondol mégis miből fedezik a Gála kiadásait?

– Úgy van, mondd meg neki! – kiabált be valaki hátulról.

– Hát a királyi kincseskamrából, adományokból, meg a jegyek árából, nem?

– Én is így tudom – jegyezte meg Silvermane.

– Látszik, hogy idegenek vagytok itt – mondta kicsit megenyhülve a póni. – Nem tudjátok, hogy mennek itt a dolgok. A polgármester a megmondhatója, milyen álnok módon sajtolja ki belőlünk minden vagyonunkat a te nagyrabecsült Hercegnőd!

– Ez hülyeség – rándította meg a vállát Jelly.

– Márpedig ezt még én se hiszem! – toldotta meg Silvermane.

– Ha nem hiszed, szívesen elviszlek hozzá, majd ő megmutatja neked az szomorú igazságot!

– Nem is bánom, ha elmentek innen, csak előbb fizesd ki az italt meg a szobát! – mondta rá a fogadós póni. – Ja és őt se hagyd itt! – bökött Jellyre, aki épp a búzafűlé maradékát hörpintette ki az üvegből.

Silvermane nem is tiltakozott, elvégre éppen ezért jöttek. Fizetett, aztán követték a pónit. A pegazus kicsit azért meglepődött Jelly taktikáján, de el kellett ismernie elég jól bevált. Még őt is sikerült elbizonytalanítania, hogy tényleg fejébe szállt-e az ital. Jelly a patájával átölelte Silvermane hátát, a pegazus pedig közben Fireboltot kereste a szemével, hátha közben felbukkan valahol. A nagydarab csődör még mindig nem nyugodott le. Állandóan motyogott magában, hogy „Nem igaz, hogy nem hiszik el” meg „Na majd most meglátják”. Aztán mikor odaértek a faluházára, a csődör belökte az ajtót, s betessékelte a két idegent. Most látták csak, hogy a szép nagy épület igazából egyetlen póninak, Hayville polgármesterének épült. A hivatal igazán gyönyörűen be volt rendezve, igazán nem illett egy olyan faluhoz, ahol a lakók olyan szegények voltak, hogy enni is alig tudtak. Egyenesen a polgármester tágas irodájába mentek, s kísérőjük gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. A polgármester – egy kövérkés, alacsony földipóni – az íróasztala mögött s valamit körmölt. Először úgy csinált mintha nagy munkában lett volna az írással és nem vette volna észre, hogy jöttek hozzá, csak az ajtó csukódására kapta föl a fejét.

– Áhh, Muddy, mi szél hozott? Kik a barátaid? – kérdezte Jellyék kísérőjét.

– Ez a két idegen nem hiszi el, hogy Celestia Hercegnő a falutól szedi be a nagy Gálára a pénzt és az élelmet!

– Ez így van! – mondta Jelly és előrelépett. – A Hercegnő nem tenne ilyet soha, soha, soha. – Jelly olyan vadul rázta a fejét, hogy a sörénye teljesen összeborzolódott.

– Elmagyaráznád nekik, kérlek?

A polgármester gyanakodva végigmérte őket. Silvermane igyekezett ártatlan kíváncsisággal viszonozni a póni tekintetét. Jelly toppantott egyet, aztán elvesztette az egyensúlyát és megint megkapaszkodott a pegazusban. A polgármester úgy tűnt nem tartotta őket komoly fenyegetésnek, ezért drámai hangon belekezdett a magyarázatba. Elmondta, hogy Celestia Hercegnő már hónapok óta hatalmas adókkal súlytja őket azzal az ürüggyel, hogy a Gálát idén az ő falujuknak kell finanszíroznia. Azt is mondta, hogy ez neki már az utolsó éve lenne polgármesterként és szeretné minél fájdalommentesebben keresztülvezetni ezeken a nehéz időkön. Aztán pedig azt is mondta, hogy mikor már alig tudtak megfelelni az egyre növekvő követeléseknek, rejtélyes módon egy sárkány költözött a vidékre, amit nyilvánvalóan a Hercegnő küldött rájuk, hogy félelemben tartsa őket. Sőt, a Hercegnő azt írta nekik, hogy ha nem teljesítik a követeléseit, akkor nem fogja eltávolítani onnan a sárkányt, hanem egyenesen rájuk is uszítja!

– Jé, ezt nem is tudtam, hogy a sárkányt a Hercegnő küldte!– csodálkozott Muddy.

– De bizony, minden jel arra utal! – mondta drámaian a polgármester, majd benyúlt a fiókjába s kivett egy tekercset. – Itt is van a Hercegnő fenyegető levele!

– Megnézhetném? – támolygott közelebb Jelly, de a póni nem akarta megmutatni neki. Jelly egy kicsit elfordította a fejét, aztán teljesen normális hangon, tökéletes józansággal megszólalt. – Hamis a pecsét.

– Ugyan már, hölgyem, nem is láthatott még Hercegnői pecsétet! – mondta kacagva a polgármester, de aztán elsápadt, ahogy a kék póni benyúlt a táskájába és ledobta az asztalára Luna Hercegnő levelét. – Ezt… meg… mire véljem?

– Grape Jelly, Éjjeliőrség, Különleges Egység. Olvassa el a levelet, ha akarja.

A polgármester remegve a levélért nyúlt és olvasni kezdte. Ahogy a végére ért, már látszott, hogy a pánik kezdi a hatalmába keríteni. A két póni kísérője láthatóan lassabb felfogású volt, csak bambán figyelte az eseményeket.

– De ez… de ez nem én voltam! – védekezett kétségbeesetten a polgármester. – Nem tudom ki küldhette a levelet! Esküszöm, én nem ismerem föl a Hercegnői pecsétet, engem csak félrevezettek!

– Ne nézzen minket hülyének, polgármester úr! – lépett közelebb Jelly az asztalhoz. – Lehet, hogy az egész falut bolonddá tette, de nekünk nem fogja bemesélni, hogy ezt a gyönyörű kis magánpalotát nem a megtévesztett lakosoktól összeharácsolt pénzből építette!

– Micsoda? – csodálkozott Muddy.

– Jól hallottad, a polgármesteretek átvert titeket – magyarázta Silvermane a meghökkent csődörnek. – Nem Celestia Hercegnő követelte tőletek azt a rengeteg adót, csak ő akarta megszedni magát. Elég átlátszó, nem is értem, hogy nem vettétek észre!

– Igaz ez? – kérdezte a póni a polgármesterét.

– Hehe – kacarászott zavartan a polgármester, s elsüllyedt a székében. Jelly közelebb lépett hozzá, de ebben a pillanatban az asztal kicsapódott, s kis híján a falnak lökte a kancát. A polgármester fölpattant s a mögötte lévő ajtóhoz futott. – Úgysem kaptok el!

Ahogy a kilincshez nyúlt, a polgármesternek ráfagyott az arcára a mosoly. A kilincs ugyanis beragadt, s hiába lökdöste, hiába rúgta az ajtó csak nem akart kinyílni. A póni odarohant egy ablakhoz, de Silvermane most már gyorsabb volt: rávetette magát, s könnyedén leterítette.

– Kerüljük a feltűnést, mi? – hallotta maga mögül a pegazus. – Jól vagy Jelly?

– Köszönöm, Firebolt.

Silvermane hátranézett. Az unikornis valahonnan a semmiből bukkanhatott elő, mert se nem látta se nem hallotta bejönni. Firebolt fölsegítette Jellyt, aztán a földre tepert polgármesterhez lépett, akinek a nyakán még ott volt a pegazus patája.

– Na idefigyelj! – hajolt a megszeppent póni fölé. – Rövid leszek és csak egyszer mondom el. Olvastad a levelet, szóval tudod, hogy nem akarunk bántani. De hidd el, ez csak addig működik, amíg jó kiscsikó leszel! Ha még egyszer szökni próbálsz, vagy nem azt teszed amit mondunk, elevenen foglak elégetni! Megértetted?

A polgármester nagyot nyelt, és gyorsan bólintott.

– Szépen ki fogsz jönni velünk és mindent bevallasz amit a falu rovására tettél, külön hangsúlyozva, hogy Celestia Hercegnőnek semmi köze nem volt a sikkasztásodhoz. Aztán pedig szépen visszaszolgáltatod mindenkinek amit eltulajdonítottál. Utána ha a falu lakói még megbíznak benned valamennyire, tőlem akár maradhatsz is a polgármester. De ha nem, akkor majd kitalálok neked valami más elfoglaltságot. Ha pedig még egyszer bármi panasz lesz rád, tudod mi fog történni! Figyelünk!

Firebolt olyan ádázul nézett a pónira, hogy az végül elsírta magát és úgy könyörgött kegyelemért.

– El kell ismernem, te is egész jól szót értesz a makacskodó pónikkal! – mondta Grape Jelly.

4. fejezet

A Barlang

– Hát ez igazán gyönyörű volt – jegyezte meg epésen Firebolt.

Már elhagyták Hayvillet s most épp egy sziklás terepen caplattak fölfelé. Miután az unikornis kicsit ráijesztett a polgármesterre minden simán ment. Öten visszatértek a fogadóba, ahol a polgármester mindent töredelmesen bevallott. Aztán Jelly is előlépett és a lakók nagy meglepetésére szín józanul elmonda, hogy ők az Éjjeliőrség megbízásából jöttek, és hogy a környéken randalírozó sárkány miatt sem kell majd ezentúl aggódniuk. A pónik egy darabig nem értették, hogy mi folyik, de aztán tartottak egy gyors szavazást és leváltották a polgármestert, s a helyére a kicsit lomha, de jóindulatú Muddyt választották. Firebolt pedig közölte az addigi polgármesterrel, hogy közmunkát fog végezni és hogy szemmel fogják tartani. Végül pedig a falu polgárai egy póniként kísérték ki Jellyéket a falu határáig s nem győztek nekik hálálkodni.

– Te amúgy hogy kerültél ilyen hirtelen mögénk? – kérdezte Silvermane az unikornist.

– Követtelek titeket és a fogadó ablakából néztem Jelly ivós mutatványát, csak aztán eluntam magam. Gondoltam addigis ránézek a polgármesterre. Amikor kiment egy pillanatra az irodából, beugrottam az ablakon és elbújtam a függöny mögött. Roppant bonyolult csel volt, mi? Így legalább nem kellett néznem, ahogy égetitek magatokat.

– Jól van na, nem jutott hirtelen jobb az eszembe – pirult el Jelly. – De végsősoron csak bejött a tervem. Megtudtunk mindent amire szükségünk volt s a polgármester gyakorlatilag saját magát buktatta le.

– Nem volt egy észlény, de nem volt nehéz dolga a faluval… – jegyezte meg Silvermane. – Ilyen jóhiszemű pónikkal is rég találkoztam. Bár azt el kell ismernem, azzal a kicsapódós asztallal engem is meglepett. Még szerencse, hogy beragadt az ajtó, különben loholhattunk volna utána!

– Khm! – köszörülte a torkát Firebolt. – Szerencse…

Silvermanenek csak most esett le, hogy az unikornis akadályoztam meg a varázserejével, hogy a polgármester elmeneküljön.

– Ja, köszi hogy megfogtad. De mondjuk nem lett volna gond, úgyis utolértem volna…

Ebben a pillanatban üvöltést hallottak a távolból.

– Fedezékbe! – kiáltotta gyorsan Jelly.

Még pont időben sikerült elbújniuk. Silvermane színe elég jól beleillett a környezetébe, ezért ő csak összekuporodott, behunyta a szemét és megpróbálta sziklának álcázni magát, de a vörös Firebolt és a kék Jelly már nem volt ilyen szerencsés helyzetben, úgyhogy gyorsan találniuk kellett valamit ami alá behúzódhattak. Firebolt egy ferde lapos szikla alatt rejtőzött el, Jelly pedig az utolsó pillanatban bevágódott egy sűrű bokorba és igyekezett annyira összehúzni magát amennyire csak lehetett. Mind mozdulatlanná dermedtek s a következő pillanatban elhúzott fölöttük egy megtermett zöld sárkány. A teremtmény úgy tűnt nem vette észre őket, pedig elég közel repült a földhöz. Ahogy távolodott, a három póni továbbra sem mert megmozdulni, csak a szemükkel követték. A sárkány egy magas sziklafalhoz ért, ahol meredeken emelkedni kezdett, aztán egy kecses hurokkal berepült az egyik üregbe. Jelly megállapította, hogy nem lesz egyszerű dolguk oda feljutni. Szerencsére volt nála egy jó hosszú, és megbízhatóan erős kötél, de más hegymászó felszereléseknek híján volt. Csak reménykedhettek benne, hogy találnak valami fölfelé vezető ösvényt ami járható póniknak.

– Hehe! Kökénynek álcáztad magad, Jelly? – kuncogott Silvermane mikor már tiszta volt a levegő.

– Ha-ha. Nagyon vicces – mondta Jelly miközben megpróbált kievickélni a szúrós ágak közül. Valami tapadós, bogáncsszerű növény beletapadt a szőrébe, amíg a bokorba feküdt, így most már tényleg elég viharverten nézett ki a kócos sörényével s félrebillent fülével. – Amúgy hogy van a sebed? Leszedhetjük a tapaszokat?

– Persze!

Jelly odalépett hozzá s a szájával óvatosan letépte a már majdnem teljesen begyógyult sebről a tapaszait. Silvermane kicsit felszisszent, majd amikor a kanca végzett, megmozgatta az oldalát meg a szárnyait.

– Rendben vagyok, nem lesz gond – mondta magabiztosan.

– Haladhatnánk most már? – kérdezte türelmetlenül Firebolt. – Ha sokat vacakolunk még beesteledik mire odaérünk. Nem sok kedvem van sötétben harcolni.

– Jól van, jól van, sietünk! – Jelly lesöprögette a hasáról a tapadós gazt. – De azért ne kiabáljuk el, lehet hogy sikerül békés úton is elintéznünk a dolgot mint Hayville-ben.

– Persze, ott aztán tényleg fantasztikusan ment minden!

– Jól van, Firebolt, most már elég lesz! – csattant föl Jelly. – Én vagyok a főnök és én azt mondom, hogy csönd legyen! Elegem van már, hogy semmire nincs egy jó szavad sem!

Az unikornis ugyanolyan gyilkos tekintettel nézett a kék pónira, mint nemrég a polgármesterre, de Jelly állta a pillantást. Firebolt végül dühösen elfordította a fejét, de nem szólt egy szót se. Silvermane ugyan jobb szerette volna a békességet, de most ő se mert inkább megszólalni. Ebben a helyzetben esélytelen lett volna kibékíteni a két kancát. Így aztán csak csendben követte vezetőjüket, Firebolttal az oldalán. Már majdnem odaértek a sziklafal tövébe mire Jelly újra megszólalt.

– Harcoltál már valaha sárkány ellen? – kérdezte az unikornist.

– Nem – jött a tömör válasz.

– És van róla fogalmad, hogy mit kell csinálni?

Firebolt most már csak megvonta a vállát.

– Ha csatára kerül a sor, gyorsnak és pontosnak kell lenni. Ki kell használnunk, hogy aprók és fürgék vagyunk egy ilyen lomha óriással szemben. Ha nem érzed úgy, hogy biztosan tudsz segíteni, inkább maradj távol és bízd rá kettőnkre!

– Sokat olvastam a sárkányokról, valamit majdcsak kitalálok – mondta színtelen hangon az unikornis.

– Hát rendben van. Akkor tényleg siessünk is mert nemsoká lemegy a nap!

Jelly egy kis nézelődés után talált egy járhatónak tűnő ösvényt. Elővette a táskájából a kötelet, s rákötötte Silvermane és Firebolt derekára. Így legalább az unikornis nagyjából biztonságba volt a leeséstől. Ő maga pedig csak úgy minden nélkül vágott neki a meredek sziklának. Csak másztak, másztak minden egyes lépést alaposan megfontolva, míg végre szerencsére találtak egy kiszögellést amin pont elfértek mind a hárman. Kicsit kiszuszogták magukat, aztán folytatták a mászást. Jelly jó tájékozódó képességének köszönhetően sikerült is majdnem légvonalban eljutniuk a barlang bejáratához.

A sziklafalon több üreg is volt, de nem volt kérdéses, hogy melyik szolgált a sárkány lakóhelyéül. Jelly levette a kötelet két társáról, hogy már ne akadályozza a mozgásukat. A barlangból, ahova megérkeztek iszonyatos bűz áradt. Jelly már több sárkánnyal is szembekerült útjai során, de nem emlékezett rá, hogy eddig bármelyik is ilyen büdös lett volna. Persze egy póni érzékeny orrának már egy sárkány természetes szaga is kellemetlen lehetett, de ez már kifejezetten borzasztó volt. Sőt, volt valami ebben a bűzben, amitől a három póninak felállt a szőr a hátán. Valami, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva és ami félelmet keltett bennük, bármilyen bátrak is voltak a sárkánnyal szemben.

– Vér! – ült ki a felismerés Silvermane arcára.

– Dehát az hogy lehet? – kérdezte hitetlenkedve Jelly. – Nem láttuk, hogy a sárkány meg lett volna sérülve… ó, Celestia!

– Egy húsevő sárkány!

Firebolt arcáról végre leolvadt a közöny, s ő is borzadva tekintett a barlang irtóztató sötétjébe.

– Hallottam már ilyenről – mondta. – A normális sárkányok csak drágaköveket esznek és kicsit barátságtalanok, de ha valamelyiknek elönti az elméjét a téboly, az átváltozik ilyen vérengző fenevaddá! Innentől nincs értelme a beszédnek, Jelly. A szörnynek vesznie kell!

– Egyetértek, Jelly, ne kockáztassunk! – helyeselt Silvermane.

– Ó, Celestia! Ó, Celestia! – Jelly idegesen járkált fel-alá. – Tényleg nem lesz más választásunk! Pedig úgy reméltem, hogy megoldhatjuk harc nélkül is!

– Ilyenkor már késő beszélni! – mondta Firebolt. – Menjünk és intézzük el amilyen gyorsan csak lehet!

– Ó, Celestia, bocsáss meg nekünk! Menjünk hát! Silvermane, te eltereled a figyelmét, mi meg Firebolttal megpróbáljuk leszedni.

Silvermane szalutált. Jelly nagy levegőt vett és belépett a barlangba. A többiek követték. A napfényt hamar maguk mögött hagyták, ahogy leereszkedtek a hely gyomrába. A mélyülő sötétség és az egyre erősödős szag mintha meg akarta volna fojtani őket már azelőtt, hogy elértek volna a sárkány vackáig. Jelly útközben halkan felvilágosította őket, hogy egy fiatal hím sárkánnyal állnak szemben, úgyhogy elég vad csatára számíthatnak. Firebolt útközben igen erős késztetést érzett, hogy világosságot gyújtson a szarvával, de türtőztette magát, nehogy időnek előtte leleplezze magukat. Szorosan összebújva mentek, mert nem látták a barlang falait, s így ha az egyikük megbotlott egy kőben, a többiek el tudták kapni. Mikor aztán beljebb értek, halvány fényt láttak maguk előtt így már végre volt mit követniük.

Erős morgás rázta meg a barlangot, majd kisvártatva az állott levegő megmozdult, s friss tömény vérszagú lehellettel keveredett. Pedig a három póni már épp kezdett volna hozzászokni a szaghoz. A járat hamarosan kitágult, majd egy jókora, cseppkövekkel teli üreggé szélesedett. A helyet több rakásnyi lángoló farakás világította meg, amiket nyilván a sárkány hordott be magának, hogy lásson is valamit idebent. A lobogó tűz egy normális sárkány barlangjában valószínűleg gyönyörű hangulatvilágítást adott volna az ezernyi drágakő csillogásához, itt azonban az ugráló árnyak csak még félelmetesebbé tették a vérrel borított falakat s a földön szétszórt félig felfalt állati tetemeket. A látványtól és a szagtól Jellyből majdhogynem kikívánkozott az erjesztett búzafűlé, amiből most már kezdte megbánni, hogy ennyit fogyasztott a hiteles szereplése érdekében. De látszott, hogy a másik két pónit is ugyanúgy megviselte a hely.

Jellyék behúzódtak egy nagy kő mögé és onnan lesték ellenfelüket. A zöld sárkány épp egy döglött bárányt tépett ketté, s a kiömlő friss vért nyalogatta. A szörny lustán hanyattdőlt, s hallani lehetett, ahogy a smaragdzöld pikkelyek acélosan súrlódtak a kövön. A pónik alaposan megfigyelték a sárkány testét. Így legalább tudták, hogy melyik részeivel kell majd vigyázni. A szokásostól eltérően például ennek a sárkánynak a feje tele volt tüskékkel, s a fogai is sokkal hosszabbak voltak mint fajtársainak. A farka vége buzogányban végződött, a lábai gyíkszerűen szétálltak, a szárnyai pedig kampókban végződtek. A testfelépítése is különös volt: nem volt olyan ormótlan mint fajtársai, hanem hosszúkás volt és vékony, mint a kígyók. Ahogy megfordult, láthatóvá vált, hogy a hátán milyen kemény páncélos pikkelyek voltak, míg a hasát inkább láncing-szerűen nőtték be a sokkal apróbb pikkelyek.

– Amint lehet, a hasát támadjuk! – adta ki az utasítást Jelly.

– Rendben. Akkor felkészülök – mondta Firebolt.

Jelly a hátsó lábait nyújtogatta, Silvermane vállkörzéseket csinált és a szárnyát hajlítgatta, Firebolt pedig a patájával köröket kezdett rajzolni a földre. Közben végig szemmel tartották a sárkány és milyen jól tették! A lény egyszer csak hirtelen elhajította a bárány maradékát, ami tompa puffanással ért földet. Halk nyikkanás hallatszott onnan, ahova a félig lerágott csonthalmaz értkezett. Mindhárom póni halálra váltan megdermedt. Még valaki van itt! Utánajárni azonban már nem volt idejük, mert a sárkány a hasára fordult s kiöltötte meglepően hosszú villás nyelvét.

– Áh! Vendégeim jöttek! – fordult torz vigyorba a szörnyeteg pofája. – Három póni. Vajon mit akarhatnak?

Most már tényleg volt mitől félniük. A meglepetés lehetőségéről lemondhattak. Jelly igyekezett erőt venni magán és remegés nélkül előlépett a szikla mögül. Firebolt őrült sebességgel rúnákat és hasonló jeleket kezdett karcolni az egyik körbe, Silvermane pedig felkészült a felszállásra.

– Tisztelt Sárkány úr! – kezdte óvatosan Jelly, miközben a szikla mellett maradt, hogy bármelyik pillanatban beugorhasson mögé egy lángcsóva elől. – Hercegnőnk megbízásából vagyunk itt, aki arra szeretné megkérni Önt, hogy hagyja el Equestria területét és ne terrorizálja tovább polgárait.

Jelly óvatosan elővette a Hercegnő levelét, de közben is a szeme sarkából figyelte ellenfelét. Fölemelte a papirost, s lépett egyet a sárkány felé, de az már nem bírta tovább és elröhögte magát.

– Milyen ostoba kis lényecskék is vagytok ti! De azért köszönöm, hogy eljöttetek és megnevettettetek. Szerencsétek van, hogy már ettem, így most még elengedlek benneteket.

– Sajnálom, de nem lehet – mondta kissé felbátorodva Jelly. – Önnek, Uram, távoznia kell, vagy szembe kell néznie a haragunkkal!

A sárkány most már hanyatt fekve fetrengett a röhögéstől. Silvermanenek már pattanásig feszültek az idegei. Úgy várta a parancsot a támadásra, mint mikor azt hitte Firebolt mégsem a Hercegnő utasítására csatlakozott hozzájuk. Az unikornis meg eközben már szédületes sebességgel rajzolgatta a jeleket a második körbe. Ez a kör egy picit máshogy nézett ki mint az előző, sokkal apróbb és bonyolultabb rúnák kerültek bele. A sárkány aztán megtörölte a szemét és odanyúlt a sarok felé, ahova a fél birkát hajította. Megfogott egy láncot és jókorát rántott rajta, mire a sarokból előrebucskázott egy gesztenyebarna földipóni, akinek a nyakához kötött vason végződött a lánc. A kanca borzasztó állapotban volt: az egész testét karmolt sebek borították, csontsoványra le volt fogyva és ráadásul szegény még kiabálni sem tudott, mert ki volt peckelve a szája.

– Ezt látnod kell, kicsi pónim! – fogta marokra a kancát a sárkány, közben jót szórakozva Jelly szörnyülködésén. – Nézd, milyen kedves kis vendégünk jött! És milyen kis vicces! Komolyan gondolkozom, hogy kicseréllek rá. Téged már úgyis kicsit kezdlek unni.

A sárkány lerakta a földre a barna pónit, aki már alig tudott megállni a lábán, aztán könnyed mozdulattal visszapöckölte a sarokba.

– Most! – kiáltotta el magát Jelly.

Silvermane egyetlen szárnycsapással a levegőbe emelkedett, csinált egy hurkot a levegőben és a sárkány felé lendült. Abban a pillanatban Jelly is elrugaszkodott.

– Franc! – káromkodott Firebolt, mert nem volt ideje befejezni a második kört. Az előzőhöz gyorsan hozzáérintette a szarvát, mire az sárgán felragyogott a rajzolt vonalak mentén, aztán izzó szarvval ő is előrontott a szikla mögül.

A sárkány felágaskodott, hogy lecsapja a villámgyorsan közeledő pegazust, de Silvermane résen volt és az utolsó pillanatban elkerülte a borotvaéles karmokat.. Jelly viszont jól időzített. Amíg a szörny a társával volt elfoglalva, ő egy hatalmas ugrással átszelte a köztük lévő távolságot, s a levegőben megfordulva teljes erőből hasbarúgta a sárkányt. A szörny felnyögött és megpróbálta elsöpörni a pónit, de Silvermane átsüvített a szeme előtt, ezzel megzavarva a mozdulatát. Jelly visszavonult, aztán újra szembefordult. Kapart egyet a mellső patájával és készült az újabb rohamra. Nekifutott és elrugaszkodott, a sárkány pedig készült, hogy a levegőbe elkapja, de Jelly cselt vetett, mert ez alkalommal sokkal kisebbet ugrott s a leérkezés után nyomban irányt is váltott így a sárkány megint célt tévesztett. Rögtön utána pedig Firebolt tűzlabdája találta mellkason. Ahogy egy pillanatra megrogyott, Silvermane rögtön lecsapott rá és kilökte alóla a lábát.

A sárkány nagyot nyekkenve hanyattvágódott, de egy pillanat alatt hasrafordult, s vastag sugárban tüzet okádott feléjük. Ezzel egy pillanatra sikerült is elvennie a csapat lendületét, mert Jellynek és Fireboltnak is félre kellett ugrania a lángcsóva elől. A szörny sziszegve nekilapult a falnak s résnyire szűkítette a szemeit. Látszott rajta, hogy most már komolyan veszi a három támadó pónit. Silvermane ide-oda cikázott a levegőben, várva az alkalmas pillanatot a támadásra. Jelly is ugrásra készen állt, s Firebolt is izzó szarvval várt a kínálkozó alkalomra, hogy bevigyen egy újabb sikeres varázslatot. A sárkány azonban nem mozdult, így nem mutatta feléjük semmilyen támadható részét, csak a tüskés fejét, bunkós farkát és páncélos-pikkelyes hátát. Senki sem mert támadni, aztán a sárkány mély levegőt vett és újabb lángcsóvát eresztett Jelly felé. A kék póni ismét könnyedén elkerülte. Firebolt abban a pillanatban újabb tűzlabdát lőtt a bestia felé, de az ártalmatlanul pattant szét annak páncélos hátán.

– Elismerésem, apróságok – morogta a sárkány. – Azt hiszem, kissé alábecsültelek benneteket. Először ővele fogok végezni! – bökött Fireboltra. – Letépem a fejét és kitűzöm egy fára. Aztán jön a pegazus. Letépem a szárnyait és lehajítom a hegyről. Akkor majd meglátjuk mennyi kedve lesz röpködni! Téged pedig, aranyom! – fordult Jelly felé. – Téged megtartalak! Jókat fogunk szórakozni csak mi ketten! Te úgyis zsírosabb vagy, mint az a másik volt, mikor elhoztam ide. Tovább fogod bírni! Már alig várom, hogy hozzákezdjünk! Könyörögni fogsz, hogy öljelek meg!

A pónik nem feleltek. Jelly fölkapott mellső patájával egy követ, földobta és a farkával úgy megsuhintotta, hogy az keményen orrbavágta a sárkányt. Erre a bestia dühbe gurult és előrontott. Jelly felé indult, de aztán mégis Firebolt felé vette az irányt. Hirtelen fordult meg, s most nem szívta tele a tüdejét, csak kiköpött egy tűzgolyót az unikornis felé. Fireboltot váratlanul érte a támadás, de Silvermane szerencsére időben reagált és elkapta őt a tűz útjából. A sárkány most újra Jelly felé fordult. Megpróbálta sarokbaszorítani és elkapni, de a póni megint elugrott a mancsa elől, s gyorsan mögékerült. Silvermane eközben megpróbálta megint kilökni a szörny lábát, de az most már résen volt és még időben elkapta előle. Jelly újabb kövekkel bombázta a sárkányt, s egy jókora darabbal sikerült is eltalálnia a szárnyát. Ezzel ha nem is okozott súlyos sérülést, de jelentősen megnehezítette, hogy a lény a levegőbe emelkedhessen. A sárkány hatalmasat bődült a fájdalomtól, de nem adta fel ilyen könnyen. Válaszképpen fölkapta azt a sziklát, ami mögött a pónik eredetileg elbújtak és Jelly felé hajította. A póni időben elugrott előle, de az utána jövő tűzlabdát már nem vette észre, így az felperzselte a hátán a szőrt. Jelly gyorsan a földre vetette magát és hemperegni kezdett, nehogy a többi része is lángra kapjon. A sárkány ki akarta használni a póni tehetetlenségét. Már nyúlt utána, hogy elkaphassa, de Silvermane lélekjelenléte újfent megmentette társát. A pegazus átrepült a szörny hasa alatt, s teljes erőből nekirepült alulról az állkapcsának. A váratlan támadás olyan jól sikerült, hogy a sárkány az ütéstől fölágaskodott és beverte a fejét a barlang mennyezetébe. Ráadásul Firebolt mindezt még megspékelte egy újabb jólirányzott tűzlabdával, aminek úgy tűnt sikerült érzékenyebb helyen eltalálnia a monstrumot.

A sárkány már érezte, hogy vesztett helyzetben van. Vérzett az orra, szédült, s a hasán a pikkelyek is több helyen feltörtek. Már csak annyi futott át a fején, hogy szégyen – nem szégyen, ő bizony menekülni fog. Tett még egy utolsó elkeseredett kísérletet, hogy lerázza magáról a szemtelen pegazust. Megsuhintotta súlyos farkát, de az messze nem találta el a célpontot. Legyintett még egyet széles ívben, hogy a pegazus ne közelíthesse meg, aztán a hátát mutatva elkezdett kifelé trappolni. Grape Jelly még csak most tudott lábraállni, Silvermanenek pedig már nem lett volna ideje megakadályozni, hogy a sárkány elszökjön. Firebolt azonban vicsorogva fordult a szörnyeteg felé, s a szarva újra felragyogott.

– Na azt már nem! – kiáltotta dühösen. A szeme lángba borult, aztán felágaskodott és lecsapta a patáit a földre.

A koppanás visszhangot vert a barlangban, s Firebolt rúnákkal teleírt köre felragyogott. A varázslat iszonyatos erővel nekicsapta a sárkányt a mennyezetnek. A szörny ugyanis volt olyan szerencsétlen, hogy pont a póni rúnái fölött próbált meg eliszkolni, s most ez lett a végzete. Tompa reccsenések adták a pónik tudtára, hogy a sárkánynak egyszerre több csontja is darabokra tört. Aztán a szörny alázuhant, s halk nyekkenéssel elterült mint egy rongybaba. Nem mozdult többé.

– Elismerésem, Firebolt! – törte meg a csendet Jelly. – Ha te nem vagy, mind itt veszünk!

– Ugyan, én se mentem volna semmire… – az unikornis megszédült és ott helyben összeesett.

Két társa rémülten vágtatott a segítségére. Fölsegítették a földön fekvő unikornist, aki lassan újra kezdett magához térni.

– Ne haragudjatok, de ez a varázslat elég sokat kivett belőlem! – mondta, mikor újra tudott beszélni.

– Semmi baj, semmi baj, remek voltál! – nyugtatgatta Silvermane.

Firebolt erőtlenül felkacagott, de aztán elkomorult az arca.

– A másik póni! – mondta.

– Celestiára, tényleg! – kapott a szájához Jelly.

Míg a pegazus ottmaradt Firebolttal, Jelly gyorsan megkereste a táskáját, amit a sárkány ellökött, mikor hozzá akarta vágni a követ ami mögött rejtőzködtek. Szerencsére minden rendben volt vele, így Jelly odasietett a leláncolt pónihoz. Az még mindig eszméletlenül feküdt, mióta a sárkány nekilökte a falnak. Gyorsan kiszedte a szájából a pecket, s megpróbálta lefeszegetni róla a láncokat. Nem járt sikerrel, de egy kicsit azért sikerült lazábbra venni a nyakán lévő vasat. Utána elővett a táskájából egy kis vizet, s az eszméletlen póni szájába csurgatott belőle egy keveset, aztán kicsit lelocsolta az arcát is.

A barna póni erőtlenül fölemelte a fejét.

– Mi… mi… tör… tént?

– A sárkány halott, most már biztonságban vagy – mondta megnyugtatóan Jelly.

– M…m…

– Ne, ne is próbálj beszélni! Majd Firebolt nemsoká idejön és segít leszedni rólad ezeket a fránya láncokat. Elmegyünk innen és akkor nyugodtan ehetsz és ihatsz. Újra szabad vagy!

– K…k…k…kö… szönöm…

A kanca behunyta a szemét és visszahajtotta a fejét Jelly ölébe. Szegény, biztos rég volt már része ennyi kedvességben is – gondolta Jelly. Mi mindenen mehetett keresztül, mit művelhetett vele ez a szadista állat? Borzadva gondolt bele, hogy ha kicsit másképpen alakul a küzdelem, lehet hogy már ő lenne a szerencsétlen pára helyén a láncon, kiszolgáltatva a sárkány kényének-kedvének. Kimondhatatlanul hálás volt társainak, amiért ilyen derekasan helytálltak. Amint kiérnek erről a szörnyű helyről, külön meg is fogja köszönni nekik.

Nem sokkal később Silvermane odatámogatta Fireboltot Jellyékhez, s az unikornis egy egyszerű varázslattal szétzúzta a láncot. A pegazus aztán a hátára vette a csontsovány pónit, s végre elindultak kifelé a szabadba.

5. fejezet

A tűz körül

Jól esett kiszabadulni a fülledt, büdös barlangból. A négy póni mélyeket szívott a friss hűvös esti levegőből. Gyönyörű, felhőtlen volt az ég, így tisztán látszott minden csillag, s a telihold is fényesen ragyogott. Luna Hercegnő úgy tűnik ma különösen kitett magáért. Lent az erdő távolabbi szélénél Hayville fényei pislákoltak, messze pedig a nagyváros, Baltimare terült el. Jelly megigézve bámulta az eget. Sosem látta még ilyen szépnek. Örült, hogy élt mert még sosem volt ilyen közel ahhoz, hogy meghaljon, vagy még rosszabb.

A sziklafal túl meredek volt, hogy visszafele is ugyanazon az ösvényen menjenek amin fölfele is jöttek. Kiváltképp ilyen sötétben nem merték volna megkockáztatni. Silvermane viszont még a kemény harc után is elég jó erőben volt, ezért felajánlotta, hogy egyesével leviszi a három kancát. A megmentett pónit könnyedén felnyalábolta és leröppent vele. Firebolttal már kicsit nehezebb dolga volt, mivel az unikornis félt a repüléstől, de aztán minden tiltakozása ellenére őt is a lába közé kapta és óvatosan leereszkedett vele. Jellyvel viszont már nem tudta, hogy mit kezdjen. Egyrész négyőjük közül ő volt a legnehezebb, másrészt őt nem akarta úgy megfogni, mint a másik kettőt, mert félt hogy feldörzsölné a kanca égett hátát. Végül aztán Jelly belekapaszkodott a pegazus farába és úgy libegtek le. Egyszer ugyan meg kellett állniuk annál a kiszögellésnél, aminél fölfele menet is kifújták magukat, de végül szerencsésen leértek. Silvermane aztán tett még egy kört és Jelly táskáját is utánuk hozta a szájában.

– Köszönöm – mosolygott a kanca. – Nagyon rendes vagy. Nem is tudom mire mennék nélküled!

– Ugyan már! – legyintett a pegazus. – De ha gondolod, hozhatom helyetted amíg rendbejössz.

– Ó, az nagyon jó lenne.

Firebolt odalépett mellé és szemügyre vette a sérülését.

– Nagy szerencséd volt – jelentette ki miután alaposan megvizsgálta. – Épphogy csak súrolt. Nem mély az égés, hamar rendbejön, de egy darabig még fájni fog. Pár hét és a szőröd is vissza fog nőni. Jó, hogy a farkad nem kapott lángra, akkor kicsit tovább tartana mire úgy nézel majd ki mint előtte. Csak tudom, perzseltem már meg magamat párszor! – tette hozzá, elértve Silvermane pillantását.

– Erre nincs valami kenőcsöd? – kérdezte a pegazus Jellyt.

– Sajnos nincs.

– Nem is javasolnám – mondta Firebolt. – Az ilyet jobb békénhagyni, vagy legfeljebb tiszta hideg vízzel hűteni.

– Én nem magam miatt aggódnék. – Jelly a földön fekvő pónira bökött akit megmentettek.

– Szerintem már ne cipeljük tovább – javasolta Silvermane. – Inkább táborozzunk le itt aztán majd holnap elmegyünk Hayvillebe, vagy bárhová.

– Ne, könyörgöm, csak oda ne! – jajdult fel Firebolt.– Már meg ne haragudjatok, de így is épp eléggé hülyét csináltunk magunkból. Azt a „beszivárgást” ha bármelyik éjjeliőr látta volna, fetrengett volna a röhögéstől.

– Jól van na, tényleg nem jutott jobb az eszembe hirtelen! – pironkodott Jelly. – Nem vagyok nagyon hozzászokva az ilyen feladatokhoz.

– Csak szerénykedik! – legyintett Silvermane. – Valld be, hogy csak szomjas voltál!

– Teeee! Neeeem!

Jelly oldalbalökte a pegazust, aztán mindhárman elnevették magukat. Végre elkezdték levezetni a feszültséget.

– Jól van, jó csapat leszünk mi így együtt – állapította meg a kék póni.

– Lehet – mondta Firebolt, akinek a flegma stílusa úgy tűnik kezdett fellazulni a közös kalandtól. – Csak kérlek, kérlek, ilyet soha többet! Inkább hagyjatok engem beszélni!

– Hát, el kell ismernem, elég meggyőző tudsz lenni.

– Részemről is rendben – egyezett bele a pegazus.

– Jól van akkor – mondta Jelly. – Firebolt megkérhetnélek rá, hogy csinálj nekem egy kis tüzet? Megírom a jelentést a Hercegnőnek. Sőt, szerintem utána se oltsuk el, maradjon meg tábortűznek!

– Rendben van, de ki fog rá vigyázni? – kérdezte az unikornis. – Mert hogy én aludni fogok az egyszer biztos. Teljesen kifárasztott ez a nap.

– Igazából engem is – ásított Silvermane.

– Nem baj, majd Frosty őrködik!

Jelly füttyentett egyet, s a kis kék madár hamarosan megjelent. Amikor meglátta őket elsőre nem is mert leszállni, úgy megijedt a gazdája égett hátától. Csak akkor szállt le mégis a póni elé, mikor meghallotta a hangját. Firebolt ezalatt tüzet gyújtott a szarvával a földön, anélkül, hogy bármi fa, vagy éghető dolog lett volna a közelben.

– Ezt amúgy hogy csinálod? – érdeklődött Silvermane.

– Micsodát?

– Hát, hogy nem kell fa a tűzhöz.

– Varázslat. Nem értem mit kéne ezen magyarázni.

– Elővennéd a papírjaim, Silvermane? – kérdezte gyorsan Jelly.

Firebolt egy darabig még furcsállkodva nézett a pegazusra, aki hálás volt Jellynek, hogy kimentette a kellemetlen helyzetből. Silvermane beletúrt a póni táskájába és elővette a jegyzettömbjét.

– Nem, ez most nem lesz elég. Kicsit hosszabb lesz a levelem mint szokott, de így hogy nem Frosty viszi, nem lesz belőle gond.

A pegazus visszarakta a tömböt és elővett egy nagyobb tekercs papírt, meg a kis kék tollat. Jelly behajtotta a lapot, letépett belőle egy jó darabot és írni kezdett.

Úrnőnk!

Sikeresen végrehajtottuk a kitűzött feladatokat. Hayville polgármesterét leváltották, de a városban marad, hogy jóvátegye a hibáit. Javaslom, az időnkénti ellenőriztetését.

A hegyekbe beköltözött sárkány elpusztult, de több furcsaságot is tapasztaltunk a vele való harc során. Ez a lény nem volt fogható semmihez, amit korábban láttunk. Nem drágakövekkel, hanem állatokkal táplálkozott, amiket valószínűleg ő maga gyilkolt le. Ezen felül a sárkány a fogságában tartott egy pónit is, akit többé-kevésbé épségben sikerült kiszabadítanunk. Maga a sárkány kisebb volt az átlagnál, ennek ellenére meglepően komoly kihívást jelentett a csapatunknak. A lény jellemzői: hosszúkás test, gyíkszerű lábak, tüskés fej és bunkós farok. Felettébb nyugtalanítónak találtuk, hogy a vérengző természete ellenére úgy tűnt, a sárkány tökéletesen ép elméjű, leszámítva szadista hajlamait. Ilyesmivel még soha nem kerültünk szembe.

További parancsig ittmaradunk Hayville közelében. Várjuk mihamarabbi válaszát!

Hűséges alattvalóid: Grape Jelly és csapata

A póni összegöngyölte a levelet, átkötötte egy szalaggal és átnyújtotta Fireboltnak. Az unikornis szó nélkül a szarvához érintette, s a tekercsnek már nyoma sem volt. Jelly nagyot ásított és megpróbált ledőlni, de a háta miatt nem tudott kényelmesen elhelyezkedni. Végül a hasára feküdt és a fejét a patáira hajtotta. Frosty odaröppent a gazája orra elé.

– Kicsim, a gazdi most nagyon álmos – mondta a póni. – Őrködnél amíg alszunk egyet?

A kis kék madár csipogott, aztán felröppent. A többiek is elalváshoz készülődtek. Jelly még egyszer körbenézett, aztán lehunyta a szemét és már aludt is. Az éjszaka azonban korántsem telt békésen a számára. Felületesen aludt, zavarosakat álmodott és többször is fölriadt rá, hogy ég a háta. Fura volt, hogy a harc hevében szinte meg se érezte a sérülését, most meg így szenvedett tőle. Tudta, hogy ez szinte mindig így van, de nem tudott hozzászokni. Egy újabb kaotikus és félelmetes álom után aztán kipattant a szeme és nem is bírt visszaaludni. Pedig jócskán sötét volt még, csak a tábortüzük, meg a Hold fénye világított.

Muszáj volt fölkelnie. Idegesen járkálni kezdett fel-alá. Vetett egy pillantást két békésen alvó társára. Firebolt az oldalán fekve aludt, a lábait maga alá húzva, de a fejét érdekes módon nem is rakta le. Úgy nézett ki, mintha nem is aludt, csak meditált volna, vagy valami hasonló. Silvermane ezzel szemben összegömbölyödött és betakarta magát a saját szárnyával a hűvös elől. Jelly egy kicsit megnyugodott, de továbbra sem bírt magával. Odament a sötétbarna pónihoz akit megmentettek és a tűz fényénél végre jobban is szemügyre vette.

Így közelről, hogy még több részletet meg tudott figyelni, a kanca még szörnyűbben festett. Minden egyes bordája kilátszott, az arca beesett s a csípőcsontja is szinte keresztülszúrta a bőrét, olyan sovány volt. A testét mindenhol vágott sebek borították, amik különböző alakúak voltak. Látszott, hogy a szörny nem csak a karmait, de a fogait is több helyen belevájta a póniba. A farán halványan látszott a cukijegye, de a sárkány ott is olyannyira összekarmolta, hogy teljesen fölismerhetetlen volt. A szőre csomós volt és ragadt a rászáradt vértől, ami valószínűleg csak részben volt a sajátja. Csoda, hogy egyáltalán életben volt ennyi éhezés után ilyen sok sérüléssel. Jellynek erről szörnyű dolog jutott az eszébe. Az biztos, hogy a sárkány csak szórakozott a pónival és élvezte a szenvedését. Viszont abból, hogy még ennek ellenére is képes volt életben tartani, az arra utalt, hogy nem először csinált ilyet. Ismerte a határokat, hogy mennyi az amit egy póni még éppen elvisel. Vajon hány ártatlan szenvedett már a karmai között? És hány következett volna még, ha nem állnak az útjába? Jelly beleborzadt a gondolatba. Patájával finoman megsimította az alvó póni nyakát, mire az összerándult.

Jelly nem akarta tovább zavarni. Újra járkálni kezdett, de néha odapillantott az ismeretlen pónira. Jó lenne ha megfelelően el tudnák látni a sebeit. Nem ártana viszont valahol megfürdetni, mielőtt elviszik valami kórházba. Még a frászt hozná az egyszerű pónikra. Meg aztán ha felébred, biztosan borzasztóan éhes is lesz. Jelly ezen a gondolaton felbuzdulva elindult az éjszakába és a Hold fényénél körbejárta a környéket. Addig sem kellett egy helyben ülnie és legalább csinált is valami hasznosat. Mire felkelt a nap és a többiek is fölébredtek, Jelly egy csinos kis kupac bogyót szedett össze nekik reggelire, mivel úgy találta hogy élelem szempontjából nem álltak már valami fényesen.

– Nem tudtál aludni? – kérdezte aggódva az elsőként fölébredő Silvermane, mikor megpillantotta a halmocskát.

– Nem. De szerencsére találtam innen nem messze egy hűvös forrást, úgyhogy megmártóztam benne. Most már sokkal jobban vagyok.

Ez igaz is volt meg nem is. Jelly valóban lehűtötte magát a hideg vízzel, de amint kijött belőle, a háta csak még jobban égett. Mindössze nem akarta, hogy a pegazus sajnálja őt, vagy ilyesmi. Úgyis kiheveri, de addig sem szerette ha szánakozva gondoltak rá.

– Őt jobban féltem – bökött az idegenre. – Remélem rendbe tudjuk hozni.

A póni mintha csak meghallotta volna hogy róla beszélnek, kinyitotta a szemét. Fölemelte a fejét és hunyorgott a hajnali napfényben. Jelly gyorsan előkapta a kulacsát a táskájából és megkínálta egy kis friss forrásvízzel. Meglepetésére a póni nem próbálta meg kiinni a flaskát, csupán aprókat kortyolgatott, pedig már biztosan nagyon szomjas volt. Úgy látszik nem az az elpuhult városi póni volt, pontosan tudta, hogy ilyen mértékű kiszáradásnál nem volt szabad hirtelen sok vizet magához vennie. Az idegen utána észrevette a bogyókupacot és rekedten megkérdezte, hogy vehetne-e belőle. Jelly kedvesen bólogatott, mire a póni elvett pár szemet és lassan, megfontoltan elrágcsálta őket. Hihetetlen önuralma lehetett a kancának, hogy ennyire meg tudta tartóztatni magát.

– Köszönöm – mondta halkan és Jelly szemébe nézett. Csak most látták, hogy a fél szemével nem hunyorít, hanem ki sem tudja kinyitni. – Az adósotok vagyok. Nem fogom elfelejteni.

– Ugyan, ez a legkevesebb… most hova mész?

A barna póni reszkető lábakkal fölállt és elindult valamerre.

– Most már elboldogulok magam is.

– Csak viccelsz, ugye? – hitetlenkedett Jelly. – Legalább a sebeidet hadd lássuk el!

– Tényleg pihenned kéne, borzalmasan festesz – toldotta meg Silvermane.

– Boldogulok… – nyögte a póni, de megremegett a lába és elesett. Jelly odaügetett hozzá és fölsegítette.

– Ilyen állapotban nem vagyok hajlandó elengedni téged – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

A póni nagyot sóhajtott, aztán visszaballagott a tűz mellé és leült. Jelly eközben elővette a táskájából az alkoholt és a vattát és elkezdte letisztogatni a sebeket. A kanca szó nélkül tűrte.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte közben Silvermane. – Ő Jelly, az alvó ott Firebolt, én pedig Silvermane vagyok.

– Conker.

– Szép név. Hova valósi vagy? Nekem nem úgy tűnik, hogy hayville-i lennél.

– Manehatteni vagyok.

– Az jó messze van! Hogy kerültél akkor ide a sárkányhoz?

– Nem akarok róla beszélni.

Silvermane a továbbiakban inkább nem is feszegette a témát. Próbált kicsit kérdezősködni Conker manehatteni életéről, de a póni elég szűkszavúnak bizonyult. Így viszont, hogy maradt még, elcsipegetett még néhány szem bogyót Jelly örömére. Mikor azonban Pinkie megmaradt muffinjaival kínálták, azt kedvesen visszautasította. Időközben Firebolt is fölébredt, de a póni vele sem nagyon akart szóbaelegyedni. Végül, mikor Jelly kifogyott az alkoholból Conker újra megköszönte jóságukat, elbúcsúzott és elment. A három póni még sokáig nézett utána.

– Azért ez elég fura figura volt – jegyezte meg Firebolt mikor már nem látták.

– Az – bólintott Jelly. – De azért remélem nem esik baja.

– Nem úgy nézett ki mint aki nem tud vigyázni magára – csatlakozott Silvermane is. – Na persze egy sárkánnyal szemben esélye se volt. Mit csinálunk, amíg a Hercegnő kiadja az új parancsot, Főnök?

– Szerintem egyenőre maradjunk itt és pihenjük ki magunkat! Ha esetleg új barátnőnk valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy visszafordul, legalább még itt talál bennünket.

– Oksa. És mit csináljunk?

– Nem tudom. Mondjuk beszélgethetnénk. Firebolt, elmesélnéd nekünk, hogy kerültél az Éjjeliőrséghez? Ha már úgyis együtt leszünk egy darabig, igazán megismerhetnénk egymást.

Jelly elhasalt és érdeklődve várta a választ. Közben Frosty is leszállt és elbújt gazdája barna sörényében. Silvermane is figyelmesen nézte az unikornist.

– Nos, rendben van. De azt le kell szögeznem, hogy igazából nem is tartozom egzakt módon az Éjjeliőrséghez. Az egész úgy kezdődött, hogy mikor még kiscsikó voltam és nem voltam tisztában a varázserőmmel, egyszer otthon játék közben felgyújtottam a kerítést. A szüleim nem szidtak le, mert bár ők maguk nem unikornisok, nem akartak visszafogni a fejlődésben. Ehelyett az apukám fölvetette, hogy mi lenne ha felköltöznék Canterlotba és beiratkoznék Celestia Hercegnő iskolájába, amit a tehetséges unikornisok részére hoztak létre. Elsőre nem nagyon lelkesedtem az ötletért, de apukám azt mondta, ott nagyon jó helyem lesz és ott szabadon fejleszthetem a különleges képességemet.

– Végül sikerült is rábeszélnie, úgyhogy elvittek engem a meghallgatásra. Arról azonban nem volt szó, hogy ott már eleve valamilyen teljesítményt elvárnának a jelentkezőktől. Egy hosszú és bonyolult szintfelmérő vizsgát kellett tennünk, ami mivel teljesen felkészületlenül ért, borzasztóan rosszul sikerült. Jóformán semmit sem tudtam megcsinálni amit kértek, és egyszer még föl is gyújtottam az egyik vizsgabiztos farkát. Ezek után nagyon leminősítettek és tehetségtelennek neveztek. Én nem is akartam folytatni, de apukám bíztatott, hogy menni fog. Azt mondta, ha nagyon ügyes leszek és szorgalmas, akkor akár Celestia Hercegnő magántanítványa is lehetek. Én mindent beleadtam, tényleg, könyveket bújtam és éjszakákat töltöttem el a varázslatok gyakorlásával. Volt ami nagyon jól ment már akkor is, és volt ami meg egyáltalán nem. Így aztán a vizsgákkal mindig bajban voltam: csak a szerencsén múlott, hogy olyanokat kérdeztek-e tőlem amit tudtam.

– Mindemellett nagyon nehéz volt nekem, mert hiányzott a családom is. Túl fiatalon kerültem el otthonról. Akkor még nem is értettem miért támogatott az apám ennyire, míg anyukám igazából egyszer sem mondta, hogy nekem tényleg ott lenne a helyem. Ekkor jött Twilight Sparkle. Már a szintfelmérő feladatoknál megmutatta tehetségét és kivívta a Hercegnő figyelmét. A Hercegnő azonnal a tanítványának fogadta, míg én vért izzadva próbáltam valamit alkotni, amivel én is kitűnök a sorból. Twilight mondjuk abból a szempontból szerencsésebb volt, hogy ő nem annyira fiatalon került be az iskolába mint én. Eleve volt némi lehetősége felkészülni és önállóan gyakorolni a varázserejét. Ennek ellenére mindenkit, még magát is meglepte azon a bizonyos napon, s még a cukijegyét is elnyerte. Twilight azon a napon élő legenda lett közöttünk, habár nem sokat találkozhattunk vele. Rengeteg időt töltött a tanulással, s ha nem Celestiával volt éppen, akkor a könyvtárban olvasott. Eleinte még irigykedtem is rá. Önhittnek gondoltam, olyannak aki többre tartja magát bárkinél. Ennek ellenére ő volt nekem is, mint sok-sok társamnak a legnagyobb inspiráció is.

– Később aztán lehetőségem volt kicsit megismerkedni vele. Sokat segített nekem a tanulásban, mindig tudott ajánlani egy jó könyvet, ahol utánanézhettem a számomra homályos dolgoknak. Még olyan is előfordult egyszer-kétszer, hogy együtt gyakoroltuk a varázslást. Természetesen a nyomába sem érhettem, de jól esett, hogy nem nézett levegőnek, s mindig ilyen udvarias és segítőkész volt velem a póni, akire azóta példaképként tekintettem, ahogy először hallottam róla. Sajnos nem mondhatom, hogy a tanuláson kívül valaha is bármi másról szó esett volna köztünk, de ő volt az egyetlen, akit a barátomnak éreztem. Tudom, hogy én nem hagytam benne olyan mély nyomot, de azért talán még emlékszik rám…

– Mindegy, a lényeg az, hogy Twilight hatalmas motivációt jelentett nekem. Ő volt az egyetlen oka, hogy még nem hagytam ott a sok csalódás miatt az iskolát. Végül aztán sikerült is megtalálnom azt, amiben igazán tehetséges vagyok. Egyik éjszaka, mikor Twilighttal föntmaradtunk és szokás szerint a könyveket bújtuk találtam valamit. Az egyik könyv valami olyanról szólt, ami nem is egészen a pónimágia része, de elvileg mi is tudjuk használni. A Rúnamágia Rejtelmei volt a könyv címe. Ahogy megláttam, tudtam, hogy erre van szükségem. Órákat, napokat töltöttem el a különféle rúnák tanulmányozásával. Sajnos ez alatt az idő alatt több óráról is elmaradtam. De végül megalkottam az első saját rúnámat. Alig vártam, hogy bemutathassam az újonnan szerzett tudásomat a tanáraimnak. Kirohantam a könyvtárból, s rögtön bele is futottam az egyik öreg unikornisba, aki a mágiatörténetet tanította nekünk. Izgatottan elmeséltem neki mit találtam és lerajzoltam neki a rúnámat a földre. Ekkor azonban valami megváltozott bennem. Nem csak értettem, éreztem a rajzolt jeleket. Olyanok voltak, mintha ugyanúgy részeim lettek volna, mint ez a szarv a homlokomon. Megkértem a tanáromat, hogy álljon hátrébb, én pedig varázsolni kezdtem.

– A lángoszlop, amit megidéztem felcsapott az égig. Abban a pillanatban tudtam, hogy megtaláltam az igazi tehetségemet, s akkor jelent meg rajtam ez a cukijegy is. Azt a rúnát ábrázolja, amit először alkottam saját magam. Azt hittem, a tanárom örülni fog, és talán beajánl Celestia Hercegnőnél. Tévedtem. A tanár közveszélyesnek nevezett, s azt mondta, Equestria póniai nem véletlenül nem használnak rúnákat. Ízléstelennek és alpárinak nevezte a mágiát, amit űztem, s azt mondta soha többé ne használjam. Az örömöm nem tartott hát sokáig, s akkor elhatároztam, hogy otthagyom az iskolát, s elindulok a saját utamon. Akkor úgy éreztem, ami tudást kellett azt megszereztem, nincs is szükségem senki másra.

– Hazatértem hát, de ott is csak a csalódás várt. Kiderült, hogy akit addig apámnak hívtam nem is volt az apám. A mostohaapám nevelt fel, aki nem sokkal azután költözött hozzánk, mikor a vér szerinti apám meghalt. Ő pedig valószínűleg azért akarta, hogy elköltözzek otthonról, mert anyámmal akart kettesben lenni. Később azonban született egy féltestvérem, a mostohaapám pedig otthagyta anyámat egy fiatalabb kancáért. Anyám pedig nem látta ezt előre, mert szerelmes volt. Utána pedig teljesen összeomlott. Egész nap csak sírt, még a féltestvéremről sem tudott rendesen gondoskodni, akit így el is vettek tőle. Erre kellett nekem hazaérnem. Anyám aztán lassacskán összeszedte magát, de addig is nekem kellett gondoskodnom róla is. Azután anyám megismerkedett egy újabb csődörrel és belé is rögtön beleszeretett. Akkor mondtam azt, hogy elég volt és végleg eljöttem otthonról, mert láttam, hogy ez a másik is csak ugyanolyan lesz, mint az előző.

– Utána a természetet jártam, próbáltam összeszedni magamat és magányomban fejlesztgetni a tudásomat és új rúnákat kitalálni s kikísérletezni. Lassacskán azonban rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni egyedül, szükségem lesz egy mentorra. Valahol a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy egyszer Celestia Hercegnő még visszafogad és lehetek én is a tanítványa mint Twilight. A Nyári Napforduló Ünnepét abban az évben Ponyville-ben tartották, úgyhogy úgy gondoltam én is ellátogatok oda, hátha találkozhatok a Hercegnővel. Még időben el is indultam, hogy odaérjek, de eltévedtem az Everfree Forestben. Akkor, azon az estén találkoztam vele. Az Éjszaka Úrnője, Nightmare Moon, ahogy nevezte magát. Szembejött velem, s azt mondta boruljak térdre előtte, mert ő az én hercegnőm. Én visszautasítottam mert Celestián kívül mást nem ismertem el magam fölött. Harcoltunk, de annak igen rövid vége lett. Az Éjszaka Úrnője legyőzött, de azt mondta megvan bennem az erő és szívesen látna a seregében. Azután köddé vált. Később aztán megtudtam, hogy azon az estén Twilight is az erdőben járt és a barátai segítségével legyőzte Nightmare Moont. Az Éj Úrnője még ugyanazon az éjszakán újra felkeresett az erdőben és megmutatta a kifelé vezető utat. Sajnálatát fejezte ki, amiért ilyen formájában kellett látnom, de azt mondta, az ajánlata továbbra is áll. Így lettem végül az Ő tanítványa. Ez az én történetem.

Grape Jelly és Silvermane lélegzetvisszafojtva hallgatta az unikornist. Firebolt eddig nem sokat beszélt, kiváltképp nem magáról, bár ez egyébként is jellemző volt az éjjeliőrök között. Most azonban a bőséges információáradat szinte elsodorta őket. Nem számítottak rá, hogy hirtelenjében ennyi mindent megtudnak a társukról.

– Én elmondtam, most ti jöttök! – mondta Firebolt és az állát a patáira támasztotta.

– Hát jól van – kezdte Jelly. – Mint minden éjjeliőrnek, nekem is megvan a magam kis tragikus története, ha nem is olyan hoszú mint a tied. – zavartan elmosolyodott. – Ponyville-ben születtem és ott is nőttem föl. Sok barátom volt és vidáman éltünk a szüleimmel, akik nagy természetjáró botanikusok voltak. Sokszor mentünk kirándulni, jártuk az erdőket és a mocsarakat, új, ismeretlen fajok után kutatva. Anyukám nagyon jóban volt Zecorával, az Everfree Forest javasasszonyával, s őt is igen gyakran meglátogatták. Az egyik ilyen útra engem is elvittek, azonban… – Jellynek egy pillanatra elcsuklott a hangja.

– Nem muszáj elmondanod – mondta Silvermane és rátette a patáját a kék póni lábára.

– Szóval az egyik este olyasmi történt, amire senki sem számított – folytatta Jelly. – Valami szörnyű ragadozó lesett ránk a sötétből és mikor nem figyeltünk, rávetette magát anyukámra… Apukám belökött engem egy mély gödörbe ami ott volt a közelbe. Megmentett, de magát már nem tudta… Nekem pedig végig kellett hallgatnom… A szörny nem tudott lemászni a gödörbe, de én se tudtam kijönni. Nem tudom mennyit lehettem odalent, de végül Zecora talált rám. Nem volt hova mennem, ezért egy időre befogadott magához. Kétségbe voltam esve, eluralkodott rajtam a gyász, nem láttam értelmét az életemnek. Csak tengettem a napjaimat, míg végül Zecora vetette fel, hogy lépjek be az Éjjeliőrségbe. Találjak magamnak új célt az életben azzal, hogy segítek megakadályozni, hogy mással is ilyesmi történhessen mint ami velem.

– Elsőre nem akartam belemenni. Nem sokat hallottam az Éjjeliőrségről, csupán néha-néha láttam szabdalt fülű denevérszárnyú pegazusokat. Mindig is féltem tőlük. Meg aztán nem is gondoltam, hogy egyáltalán befogadnának, elvégre annyira különbözök tőlük. Végül aztán megláttam az igazságot Zecora szavaiban és elhatároztam, hogy úrrá leszek a félelmemen és az elkeseredettségemen és részt veszek a kiképzésen. Végre volt célom: hogy megmutassam, hogy egy gyenge, szerencsétlen kis földipóni is meg tudja védeni magát és másokat is ha kell! Tán a bosszú hajtott, tán a gyász miatti eltökéltség, de olyan látványos fejlődésen mentem át, hogy arra már a tisztek is fölfigyeltek. Stormcloud százados – aki akkor még csak alhadnagy volt – ekkor vett a szárnyai alá és ő ajánlott be a Generális Úrnál. Az Éjjeliőrség feje úgy határozott, hogy valóban érdemes velem foglalkozni, de mivel földipóni voltam, nem nehettem tagja az elit légierőnek, a Shadowboltoknak, így a Különleges Egységhez kerültem, Stormcloud alá osztva.

– Azóta lényegében ezt csinálom. Küldetéseket teljesítek az Éjjeliőrség és most már Luna Hercegnő nevében is. Időközben pedig megtanultam, hogy Equestria árnyékos oldalán mennyire más az élet. És sorstársakra leltem, hű barátokra, olyanokra mint Silvermane. Teljesült az álmom: segíthetek másokon és közben új családom is lett.

Kis szünet következett. Némán bámultak maguk elé. Firebolt tüze elhalványult, mintha csak az érzelmeit akarta volna tükrözni, s nem akarta volna zavarni a meghitt csendet, az emlékezés csendjét. Aztán Frosty megrázta magát Jelly sörényében és vidáman csivitelt egyet, s a mélabús pillanat elszállt. Silvermane megköszörülte a torkát.

– Akkor azt hiszem, most én következem! – mondta és felült. – Én Los Pegasusból származom. Egy jó nevű család sarja vagyok, minden generációba volt legalább egy repülőbajnokunk. Egyke csikóként jöttem a világra. Azt hiszem nem is kell folytatnom. A szüleim elég konkrét elvárásokat állítottak fel velem szemben. Én pedig nem feleltem meg ezeknek. Szigorúak voltak velem, rengeteg repülőórára kellett járnom, és hiába mondtam nekik már akkor is, hogy nem ez az ami engem érdekel. „Pegazus vagy, fiam, az a dolgod, hogy repülj! És Silver vagy, ezért az a dolgod, hogy a legjobban repülj!” – ezt mondta mindig az apám. Az volt a nagy álma, hogy majd bekerülök a Wonderboltok közé. Nem sok dolog volt amit kevésbé akartam. A repülésórákon is mindig mindent máshogy akartam csinálni. Rossz magaviseletem miatt többször is figyelmeztették a szüleimet. Örültem volna, ha kirúgnak, de a család nem engedhetett meg ekkora szégyent magának, ezért apám minden követ megmozgatott, hogy benntartson. Így hát elszöktem. Csatlakoztam az Éjjeliőrséghez és itt végre önmagam lehetek.

Silvermane visszafeküdt és belebámult a mágikus tűzbe. Firebolton látszott, hogy még várta volna a folytatást, de úgy tűnt a pegazus befejezte a mondandóját.

– És mi az amit itt csinálhatsz és ott nem, ha szabad kérdeznem? Gondolom nem véletlenül kerültél be a Különleges Egységbe. Hogy-hogy téged mint pegazust nem a légierőhöz osztottak be?

– Más vagyok, mint a többiek. És mint mondtam, sohasem érdekelt igazán, hogy gyorsabban vagy jobban repüljek mint mások.

– Ez nem lehet az indokod – jelentette ki az unikornis. – Amikor először találkoztunk olyan gyorsan repültél, mint egyik pegazus sem akihez eddig szerencsém volt. Már csak a szeléből is éreztem mekkora sebességgel jöttél.

– Hagyjuk a témát, jó? Megteszem ha muszáj, de nem szeretek repülni. És jól érzem magamat az Éjjeliőrségnél. A családom kitagadott, nem is lenne hova mennem.

Firebolt összevonta a szemöldökét, de Silvermane kerülte a pillantását. Odafordult Jelly táskája felé, nyújtotta a patáját, de aztán visszafogta a mozdulatot és úgy csinált, mintha csak nyújtózkodna. Az unikornisnak azonban semmi sem kerülte el a figyelmét.

– Sejtem már, hogy mit akarsz elérni – mondta halkan. – És azt kell hogy mondjam, nem lehetetlen…

6. fejezet

A Hercegnő

A hűvös éjszaka után kellemesen meleg nap következett, Silvermane mégis úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Honnan tudhatja? Tényleg ennyire feltűnőek lennének a szándékai? Vagy nem is tudja, csak rá akarja venni, hogy adja ki magát? És miért mondta, hogy lehetséges? Segítene vajon, vagy csak ez is a blöff része lenne? Túl sok kérdés és érzés kavargott a fejébe, hogy meg merjen szólalni. Még alig ismerte az unikornist, de nem akart előtte nevetségesnek tűnni. Jelly már valószínűleg tudta, talán összebeszéltek? Rápillantott a kék pónira, de az is ugyanolyan zavartnak tűnt mint ő. Mélyen belenézett Firebolt szemébe, s az viszonozta a pillantását. Ha a kanca a bolondját akarja járatni vele, el fogja érni, hogy megbánja azt a napot mikor megismerkedtek! Még akkor is ha magának az Éjszaka Hercegnőjének a tanítványa!

Egy kis ideig farkasszemet néztek, aztán az unikornis lesütötte a szemét.

– Gondoltam, hogy érzékenyen fog érinteni a téma – mondta halkan. – Ilyesmiről nem szívesen beszélne egy póni sem. Feltételezem volt is már korábban ebből gondod és ezért is jöttél végül az Éjjeliőrséghez. Itt tán kicsit különcnek tarthatnak, de nem fognak kérdezősködni és elfogadnak olyannak amilyen vagy.

– Mióta tudod? – kérdezte komolyan Silvermane, hogy ne árulja el magát.

– Igazából csak most lett számomra egyértelmű. Megfordult már a fejemben korábban is, de elég irracionálisnak hatott. De végülis mi másért érdeklődne egy pegazus a pónimágia története iránt? És miért hallgatna el információkat, mikor mi ketten ennyi mindent elmondtunk magunkról? Láttam, hogy amióta csak csatlakoztam hozzátok, figyelsz engem. Először azt hittem, hogy csak óvatos vagy, de így máris értelmet nyert minden. Mondhatni összeállt a kép.

– Te is tudtad, igaz? – kérdezte Jellyt a pegazus.

– Igazából valamit sejtettem mindig is, de még most sem tudom pontosan, mit kéne tudnom. – válaszolt megfontoltan a póni. Minden szavát alaposan meggondolta mielőtt kiejetette őket. – Tudom, hogy van valami, a pónik mágiájával kapcsolatban, ami nyomja a lelkedet, de úgy voltam vele, nem fogom feszegetni. Ha be akarsz, úgyis beavatsz. Te is türelmes voltál és megvártad amíg én magamtól tártam fel a múltamat. Nekem segített kiadni magamból, de nem tudhattam – nem tudhatom – rajtad segítene-e.

Silvermane lehajtotta a fejét és behunyta a szemét. Tudta, hogy Jelly már csak tapintatból sem nevetné ki azért amit mondani akar, s hogy Firebolt meg tényleg tudja az igazat. Mégis nagyon nehezen szánta rá magát. Szégyellnivalónak érezte az egészet. Szégyellte, hogy egyáltalán mert álmodni ilyesmiről. Most azonban már fölösleges lett volna visszakozni.

– Azt hiszem… – kezdte, de elment a hangja. Krákodott egyet, s az eget bámulva folytatta. – Azt hiszem ezek után fölösleges titkolóznom előttetek. De azért ha megkérhetnélek titeket, ne avassatok be másokat is, jó?

Firebolt komolyan bólintott, Jelly pedig a szívére tette a patáját, majd madárként csapkodott, végül hozzáérintette a patáját a szeméhez. Az unikornis egy pillanatra úgy nézett rá, mintha meghibbant volna.

– Pinkie Pie-tól tanultam – szabadkozott pirulva Jelly.

Silvermane nagy lélegzetet véve folytatta.

– Köszönöm. Akkor hallgassátok a teljes történetemet! – Silvermane újra rájuk nézett. – Én gyűlölök pegazus lenni! Mindig is gyűlöltem. A sors fintora, hogy pont annak kellett születnem, s abból is pont egy ilyen családba. Silverek, a nagy repülőbajnokok, az örök másodikak! Mert Cloudsdale-t sose tudtuk megverni a versenyeken. Mégis mindig mi képviseltük Los Pegasust. És ezzel az én generációmmal a sor véget is ér. Ki hallott már olyan pegazusról, aki unikornis akart lenni? Bármikor lecseréltem volna a szárnyaimat arra a mágikus kis szarvra! Ez hát az igazság! Ezt el is mondtam a szüleimnek, de ők persze azt mondták, hogy ilyen őrültség hogy fordulhat meg a fejemben egyáltalán? Pegazus vagy, Silver vagy, satöbbi, satöbbi. Ez után nem is beszéltem erről senkinek. Illetve egyszer egy gyengébb pillanatomban megemlítettem a legjobb barátomnak, Skyrazornak a dolgot. Azóta sem hallottam pónit olyen jóízűen nevetni.

– Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyok mindent és nekikezdek a hosszú kutatásnak. Valami kis jelét annak, hogy éltek, vagy élnek Equestriában olyan pónik, akik szarv nélkül is képesek a varázslásra. Keresem azóta is. Sok dolgot hallottam, főleg itt az Éjjeliőrségben. Részben ezért is csatlakoztam végül hozzájuk. Ők meséltek mindenféle elfajzott lényekről, a sötétség teremtményeiről és boszorkányokról! Boszorkányokról, akik olyan pónik akik sötét praktikákat űznek, de a legtöbbször nem unikornisok! Ha ez létezhet, akkor az is amit én keresek – gondoltam. Kár, hogy azóta sem hozott össze a sors eggyel sem. Lenne hozzá egy pár kérdésem.

Silvermane az utolsó szavain már áthallatszott az elkeseredés. A hosszú és hiábavaló kutatás elkeseredése, ami most, hogy kimondta, előtört belőle és elárasztotta az egész lényét. Lelapult a földre és a patáiba temette az arcát. Így nem látta, hogy a többiek mit reagálnak, de őszintén szólva már nem is érdekelte. Ha kinevetik, kinevetik. Tudta magáról pontosan, hogy milyen szánalmas. Felnőtt csődörként ilyen kósza álmokat kerget.

Érezte, hogy valaki átöleli. Kinyitotta a szemét és látta, hogy Jelly az. A póni szelíden simogatta a hátát, Silvermane pedig rátette a patáját a kancáéra. Kicsit úgymaradtak, aztán lassan elengedték egymást.

– Sose sejtettem volna, hogy ilyesmi bánt – mondta halkan Jelly. – Köszönöm, hogy megosztottad velem.

– Tudom, ostoba vagyok… – szipogott egyet Silvermane, de meg tudta őrizni az önuralmát.

– Nem vagy az – szólalt meg ismét Firebolt. – De nem jól kerestél.

Silvermane ránézett. Azt hitte, a vörös póni csak viccelődik vele, de Firebolt arca halálosan komoly maradt. Az unikornis lassan lerajzolt egy kört a patájával. Aztán ugyanúgy, mint a barlangban, jeleket kezdett bele rajzolni. Mikor kész volt a rúna, a póni felállt és mélyen a pegazus szemébe nézett.

– Nézz rám!

Silvermane és Jelly is úgy tett. Firebolt motyogott valamit maga elé, s a patája hegyével megérintette a rúnát. Az fölizzott , aztán lassan vékony tűzkígyó kanyargott ki belőle, körbevette az unikornist, aztán a lángok egy pillanatra fölcsaptak és kihunytak. Firebolt elégedetten nézett a két pónira, de azok láthatóan nem értették mire akart rávilágítani.

– A szarvam! – mondta, mikor látta, hogy ennyiből nem fognak rájönni. – Nem használtam!

Valóban. A póni varázslata elég komplex volt, sok mindent használt hozzá, de a szarvát azt pont nem. Jellynek elkerekedett a szeme, de Silvermane még mindig kétkedve nézett rá.

– De te akkor is unikornis vagy! – mondta. – Ha én rajzolnék krikszkrakszokat a földbe, nem történne semmi.

– Lehet, hogy igazad van – mondta Firebolt, de nem úgy tűnt, mintha ezzel megcáfolva érezte volna magát. – Ezzel csak azt akartam megmutatni, hogy sokminden létezik, amit mi, unikornisok, soha nem lennénk hajlandóak hivatalosan is elismerni. A rúnák mágiáját ugyan unikornisok hozták be Equestriába, ezért rájuk is lett szabva. De sok olyan dolog van amit igazából nem is ismerünk el mágiának, holott pusztán fizikai törvényszerűségekkel nem magyarázhatóak. Csupán azért nincsenek mágiaként elismerve, mert olyan természetesek. Mondok egy egyszerű példát. Szerintetek hogyan tudnak a pegazusok a felhőkön járni?

– Ezzel születünk és kész. Ezt nem kell tanulnunk, vagy ilyesmi. Ez adottság, nem képesség, amit a póni tanulással szerez meg, mint az unikornisok a varázshasználatot!

– Jó, de ez nem volt válasz a kérdésemre. Hogyan?

– Egyszerűen…

Firebolt felvonta a szemöldökét, válaszra várva.

– Nehogy azt mondd, hogy a pegazusok könnyebbek mint a levegő! – érvelt az unikornis. – És ha csak sétálnak egy felhőn, akkor nem is csapkodnak a szárnyaikkal. Ha sokat is gondolkodsz, előbb-utóbb bele kell nyugodnod, hogy nem tudod rá a választ. De ha olyat szeretnél, ami szintén nem magyarázható ilyen szinten, de már tanulni is kell, akkor mondok egyet. Hogyan irányítjátok az időjárást?

Silvermane erre sem tudott válaszolni, de az unikornis még rá is kontrázott.

– Szónikus szivárványrobbanás!

– De én nem ilyesmire gondoltam! – bukott ki a pegazusból.

– Mondom, hogy nem jól kerestél – mondta Firebolt, de egy csepp neheztelés se volt a hangjában. – Egészen pontos elképzeléseid voltak arról, hogy mit akarsz találni. Ezért nem láthattad meg azt, ami már eleve mindig is ott volt előtted! Ne haragudj meg hogy ezt mondom, de te nem mágiát kerestél. Te egy szarv nélküli unikornis akartál lenni. De ne gondold azt, hogy ha egy földipóni felül egy léghajóra, és fölrepül magasra, akkor képes lesz egy viharfelhőből villámot rúgni!

– Azt mondod, elég lett volna ha belépek az időjárás-szabályozókhoz Cloudsdale-ben, vagy mi? – kérdezte felháborodottan a pegazus.

– Dehogy, dehogy! Szó sincs róla! Épp ellenkezőleg!

– Akkor nem értelek.

– Az van, hogy a pegazusokban és a földipónikban is ugyanúgy megvan a varázslat mint az unikornisokban. De nem tudják ugyanúgy használni. Ezért aztán valamit nem is ismernek el annak. S mivel nem ismerik el annak ezért nem is használják aképpen. A pegazusoknak ez inkább ösztönösen jön. Apró kis trükkök, amiket az életük során elsajátítanak akár anélkül, hogy észrevennék mit is csinálnak. Persze a másik fele amit már születésüktől kezdve is meg tudnak csinálni mint a felhőkön járás. Van amit tanítanak is egymásnak, de van sok olyan ami teljesen egyéni köztük. A földipónik mágiája megint más. Ők sokkal passzívabbak. Gyakran nincsenek is tudatában a képességeiknek, s inkább véletleneknek, vagy megérzéseknek nevezik őket. Persze képesek lehetnek aktív varázslatokra is, de ezeknek csak igen ritkán van közvetlenül érzékelhető eredménye. Ha pedig mégis így van, akkor azt kuruzslásnak, boszorkányságnak szokták nevezni. Igazából az unikornisok között a rúnák mágiájára is a legtöbben így tekintenek.

Silvermane mélyen gondolkodóba esett. Vajon tényleg így lenne hát? A válasz ott lett volna végig az orra előtt, csak nem akarta megtalálni? Végülis neki is voltak furcsa dolgai a pegazusok között. A repülésórákon is mindig azt vetették a szemére, hogy „máshogy” repül. Valóban sosem igyekezett arra törekedni, hogy bármit is úgy csináljon mint a többiek, így aztán egy teljesen egyéni technikája alakult is ki a repülésre. A zuhanórepülését leszámítva nem volt gyorsabb mint bármelyik másik pegazus, viszont szinte teljesen nesztelenül tudott suhanni a levegőben. Talán tényleg több lehet emögött?

– Most, hogy így belegondolok… – kezdte Jelly, de ekkor Firebolt tüze mellett fellobbant egy kékesfekete lángocska, majd rögtön ki is aludt. Jelly gyorsan feltörte a Hercegnő pecsétjét és olvasni kezdte a levelet.

Kedves Grape Jelly s társai!

Örömmel halljuk, hogy küldetéstek sikerrel zárult. Kérünk benneteket, látogassatok meg minket a canterloti kastélyunkban!

Luna Hercegnő

Jelly többször is végigolvasta a levelet. Megfordította, a nap felé tartotta, de nem látott rajta semmi többet.

– Elég szűkszavú – mondta a kék póni, miközben átnyújtotta a társainak a papirost.

– Azt hiszem tudom, miért – mondta Firebolt mikor ő is átfutotta a levelet.– Nem akarja, hogy ha a levél illetéktelen patákba kerül, információk szivároghassanak ki. Az Úrnőnek nagyobb tervei vannak veletek – velünk. A sárkánygyík csak egy próba volt, hogy tudunk-e hatékonyan együtt dolgozni. Ezt elmondta nekem még mielőtt elindultam volna hozzátok.

– Sárkánygyík? Ha tudtad, hogy nem sárkánnyal fogunk harcolni, miért nem szóltál előtte? – kérdezte felháborodva Silvermane, de aztán rögtön vissza is fogta a hangját. – És miért írta ezt a Hercegnő is a levélben? Ebből sokkal nagyobb baj is lehetett volna. Akár meg is halhattunk volna.

– Nem úgy vettem észre, hogy segített volna, ha előre tudjátok pontosan mivel állunk szemben. De most nem ez a lényeg. Az Úrnő úgy döntött, hogy jó csapatot alkotunk és most talán végre be is avat a tervébe!

A másik két póni már korántsem volt ilyen lelkes. Főleg Jellyn látszott, hogy erős fenntartással kezeli a hírt. Mivel azonban nem akartak ellenszegülni Hercegnőjük akaratának, máris szedelőzködni kezdtek. Silvermane – miután más nem tartott rá igényt – befalta a Jelly által szedett bogyók maradékát, aztán magára kapta a kanca táskáját. Kicsit megkönnyebbült így, hogy a társai elfogadták őt ezzel a furcsa titkával együtt is. Sőt, válaszokat is kapott az oly sokáig kutatott kérdéseire. Bár ezek a válaszok elég különösek voltak, sose számított volna ilyesmire. Azt hitte, egyszer majd rátalál valami nagy, titkos igazságra, ami megnyitja előtte a mágia kapuit. Nagy és ünnepélyes pillanatot várt, a megvilágosodás pillanatát. Ehelyett inkább csak zavarodottságot érzett. De azt mindenképpen jó volt tudni, hogy a társai mellette állnak, és hogy végre volt kihez fordulnia a kérdéseivel.

– Most, hogy így megalapoztuk egymás között a bizalmat, elárulnád Jelly, hogy mit írt Stormcloud? – kérdezte a pegazus, mikor elindultak Baltimare fele, hogy fölszálljanak a legközelebbi canterloti vonatra.

– Azt, hogy valami baj van. Veszély leshet ránk – mondta Jelly, s közben az appleloosai öreg pónira gondolt. – A régi jelet használta.

– Az Éjjeliőrség eddig jól a patájában tartotta a helyzetet – morfondírozott a pegazus. – Nem tudok semmilyen új fenyegetésről, ami ezt indokolná. Bár az is igaz, hogy már régen jártunk a főhadiszálláson, vagy hasonló. Ki tudja mennyit változhatott ez azóta.

– Én később jöttem el, de én se hallottam semmiről – jegyezte meg Firebolt. – És a Hercegnő se tájékoztatott, úgyhogy nem lehet akkora a veszély…

– Akárhogy is, nyitva tartjuk a szemünket – mondta Jelly, s ezzel lezártnak tekintette a témát.

* * *

Aznap este az állomáson egy ismerős fogadta őket. Zap-Apple Jim volt az. A zöld szőrű csődör szélesen elvigyorodott, amikor meglátta őket miközben leugrottak a vonatról. Jim azonban nem udvariasságból jött ki eléjük. Luna Hercegnő az éjjeliőreinek híján őt kérte meg, hogy kísérje a három pónit a színe elé. Ki tudja mennyire volt a szerencse műve, vagy mennyire voltak háttérinformációi az Úrnőnek, hogy pont Jelly barátját szemelte ki a feladatra.

A palota felé menet Jim izgatottan mesélte mennyire felbolydult egész Canterlot a közeledő Gála miatt. Látszott rajta, hogy nem bánta a dolgot még akkor sem, ha ez sok túlórát és egyéb plusz munkát is jelentett a számára. Ugyanis cserébe azért, hogy ennyire kivette a részét az előkészületekből, ő maga is a meghívottak listájára került jutalomból. Keményen megdolgozott érte, de már régóta szerette volna látni a nagy ünnepséget a másik oldalról is. Eddig legfeljebb a díszőrség tagjaként lehetett jelen a Gálán. Jim többször is megkérdezte őket, hogy ők is tudnak-e jönni , de a három póni nem tudott konkrét választ adni egyszer sem. Jelly nagyon szeretett volna csatlakozni a barátjához, de úgy sejtette az, hogy a Hercegnő behívatta őket magához, csak egy újabb hosszú kiküldetés előjele.

Jimmel az oldalukon úgy tűnt mintha pillanatok alatt odaértek volna, olyan jó hangulatban vonultak végig Canterlot utcáin. Sok póni – köztük Jim pár őr társa is – még ilyenkor is a város feldíszítésén fáradoztak. Az egész város ragyogott a fákra aggatott ezernyi lampiontól. A kert is olyan gyönyörű és tiszta volt mint még tán soha. Egyetlen lehullott falevél, egyetlen kilógó fűszál nem volt a földön. Rengeteg munkájuk lehetett benne a kertészeknek kérdés, hogy meddig tudják fenntartani ezt az állapotot ha megjön a sok vendég. A kastély is szépen föl lett díszítve már amennyire Jellyék meg tudták állapítani. Silvermane és ő nem sokat jártak Canterlotban, s akkor sem sokszor volt alkalmuk megcsodálni a két Hercegnő lakhelyét. Ami azt illeti, Jelly még nem is találkozott egyszer sem Celestiával vagy Lunával, Silvermane viszont már sokszor látta messziről az idősebbik nővért, s Luna Hercegnővel is találkozott személyesen egyszer, amikor frissen visszatért a trónra.

A trónterem bejáratánál két marcona pegazus állt, de mikor meglátták Fireboltot, szó nélkül továbbengedték őket. Jim megölelte Jellyt, aztán búcsút vettek egymástól, s a csődör visszatért a posztjára. A három póni belépett, s az őrök rájuk csukták a kaput. Idebent sokkal sötétebb volt mint kint, a szemüknek eltartott egy ideig míg hozzászoktak. Senki más nem volt a teremben rajtuk kívül, csak a Hercegnő, aki méltóságteljesen ült a trónon. Jellyék szemlesütve közelítették meg s mikor odaértek, térdreborultak előtte.

– Álljatok fel! – szólalt meg Luna. Most nem emelte fel a hangját, ahogy Firebolt megszokta, mikor a Hercegnő az alattvalóihoz beszélt. Aztán rájött, hogy valószínűleg a Hercegnő nem akarta, hogy mások is hallják amit mondani akar nekik.

Jellyék fölálltak és fölemelték a tekintetüket is. Silvermane egészen elámult a Hercegnő láttán. Egyáltalán nem ilyen kép élt róla az emlékezetében. Akkor is felséges volt a megjelenése, de most látszott rajta, hogy újra ereje teljében volt. Hosszú kékesfekete sörénye csak úgy csillámlott a beszűrődő holdfényben, s a tartása is olyan királyi volt ami már tényleg illett a nagy Celestia húgához. A Hercegnő hideg kék szemei pedig úgy vizslatták őket, hogy a pegazus beleborzongott. Érezni vélte belőlük az ezer évnyi magány tükröződését, s a Hold csontig ható fagyát is.

Luna fölkelt a trónról, s odalépett hozzájuk. Így, hogy egy szintbe került velük, Silvermane kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a hatalmas Hercegnő mellett. Firebolt lehajtotta a fejét, s a Hercegnő némán hozzáérintette a szarvát a tanítványáéhoz.

– Örömünket fejezzük ki, hogy ily hamar megjelentetek hívásunkra.

– Jöttünk, amint tudtunk, Úrnőnk! – mondta Jelly.

– Dicséretes, hogy ily könnyedén elrendeztétek a gaz sárkány kérdését is. Most azonban újabb feladat elé néztek. Mint azt láthattátok, igen híján vagyunk az éjjeliőreinknek. Még a Különleges Egység nagy részét is ki kellett rendelnünk. Nyilván kíváncsiak vagytok, mi oka lehet ennek.

– Őszintén szólva, Úrnőm, nem tudtunk tájékozódni még arról sem, hogy az Éjjeliőrség kiküldetésen lenne.

– Sok furcsaság történik mostanság Equestriaszerte. – a Hercegnő elkezdett fel-alá járkálni miközben magyarázott. – Nap mint nap különös lények lépik át a határainkat, látszólag teljességgel véletlenszerűen. Mostanra már nem hogy megakadályozni, de számon tartani is jóformán lehetetlen lett számunkra. Szerencsére a lények nagy része ártalmatlan, de jónéhány komoly problémákat is okozhat, mint a sárkány is, mivel leszámoltatok. A másik nagy gondunk belülről fakad. Egyre több póni utasítja vissza a mi uralmunkat, s önhatalmúlag tevékenykednek ellenünk. Lőn példának okáért az a manehatteni önjelölt „igazságosztó”, akit csak úgy emlegetnek, mint Mare in Black, mert mindig feketében jár, s éjjelente a mi tisztségviselőinkre, nemes személyeinkre vadászik. Szerencsére már vagy egy hónapja nem hallani felőle, de ki tudja mikor csap le legközelebb. S ott van az a csődör, aki hol itt, hol ott bukkan föl, s körülötte mindig csak a vész jár, s aki csak úgy nevezi magát: a Doktor. De mind közül a legrosszabbak azok, akik a Káosz Ivadékainak nevezik magukat. A legelvetemültebb gonosztevők akikkel eddig találkoztunk. És még egyetlenegyet sem sikerült közülük patárakerítenünk, s csak homályos információink vannak róluk.

– Hogy miért mondjuk el ezt nektek? – kérdezte saját magát Luna Hercegnő, s újra szembefordult a három pónival. – Azért, mert úgy döntöttünk, hogy bennetek megbízunk, Grape Jelly és Silvermane az Éjjeliőrségtől és hű tanítványom, Firebolt. Látjuk bennetek a lehetőségeket, a remek képességeiteket, mivel segítségünkre lehettek ezen nehéz időkben. Sajnáljuk, Firebolt, hogy most nem tudunk rád időt szakítani, hogy tovább taníthassunk, de most ránk is és rátok is máshol van nagyobb szükség. Most pedig rögvest parancsba adjuk, hogy menjetek el Ponyville-be és látogassátok meg ezt a bizonyos „Doktort”! Kíváncsiak vagyunk mik a céljai. Ezen túl pedig megkapjátok Hercegnői áldásunkat, s e papírost mi igazolja is szándékuk, miszerint amíg másképp nem rendelkezünk, senki jogosan nem akadályozhat benneteket feladatotok teljesítésében!

A Hercegnő elővett egy tekercset, s ünnepélyesen átnyújtotta Jellynek, aki mély meghajlással átvette azt.

– Úrnőm, kérdezhetnék valamit?

– Mondd, Grape Jelly!

– Mikor Appleloosában jártunk, találkoztunk egy idős pónival, aki igen furcsa dolgokat mondott. – Jelly úgy gondolta, Luna Hercegnő a legjobb póni, akit erről megkérdezhet. – Háborúról beszélt, amit nem látunk előre, pedig már mutatkoznak jelei. Azt is mondta, hogy káosz közeledik, s ez csak az első lépés a romlás felé. Az ismeretei és a kinézete alapján én éjjeliőrnek gondolnám. Felséged visszatéréséről viszont nem tudott, úgyhogy még azelőtt kerülhetett ki a szervezetünkből. Meg mondott még valamit. Azt, hogy figyeljük az eget, mert jönnek.

Miközben Jelly beszélt, a Hercegnő újra fel-alá kezdett járkálni és nagyon gondterhelt lett az arca. Ahogy azonban Jelly az utolsó mondatot kimondta, Luna hirtelen megtorpant, kitárta a szárnyait és összeszűkült a pupillája. Úgy látszik neki többet jelentettek ezek a szavak mint a három póninak. A Hercegnő összecsukta a szárnyait és újra Jelly felé fordult.

– Mondott az a póni mást is? – kérdezte, miközben láthatóan nehezen tudott uralkodni izgalmán.

– Nem igazán – mondta zavartan Jelly. Nem számított rá, hogy ilyen reakciót fog kiváltani a Hercegnőből. – Leginkább csak összevissza beszélt, csak gondoltam megkérdezem, hátha Felséged…

– Nagyon is jól tetted! Új parancs! Firebolt és Silvermane, a Doktor a ti gondotok. Grape Jelly, te keresd meg ezt a pónit és hozd el a színünk elé! Induljatok késedelem nélkül és értesítsetek minden fejleményről!

7. fejezet

A Doktor

Silvermane már csak becsületből is gyorsan átlapozta a vonatút alatt a könyvet. Fireboltnak igaza volt, valóban nem talált benne semmi érdemlegeset, de nem akarta úgy visszaadni, hogy legalábbis ne futotta volna át. Hátha az a helyes kis könyvtáros kanca megkérdezi hogy tetszett és akkor legalább őszintén válaszolhat. Talán most lesz is egy kis idejük beszélgetni és ha végeztek ezzel a „Doktorral”, s tán még egy kávét is megihatnának. A pegazus önmagának nem tagadta, hogy tetszett neki Twilight. Nem gondolta ugyan, hogy bármi komolyabb is lehetne közöttük, de nem is akarta elszalasztani a lehetőséget. Az Éjjeliőrségnél kevés volt a kanca, s akik voltak is azok is többnyire hidegek-ridegek voltak vele is meg a többi csődörrel is már amennyire egyáltalán találkozott velük. Jelly persze kivétel volt, de ő meg túl jó barátja volt ahhoz, hogy úgy gondoljon rá.

Ilyen szempontból nem volt könnyű az éjjeliőrök élete. Sokmindenben szabad patát kaptak, de nemigen volt lehetőségük kapcsolatokat építeni, esetleg megállapodni. Szinte állandóan mozgásban voltak, sokszor huzamosabb ideig néptelen tájakon állomásoztak. Ha kötöttek is ismeretségeket, az is többnyire a feladatukkal függött össze. Az éjszakák pedig hűvösek voltak egyedül. Jó volt, hogy Jelly mindig ott volt mellette, de Silvermane azért reménykedett benne, hogy majd egyszer lesz egy kanca, akivel össze is bújhat esténként. Ha ilyesmi egyáltalán kivitelezhető ilyen életvitel mellett…

Most nem sikerült üres kocsit találniuk, de szerencsére nem utaztak velük sokan. Silvermane Jellyvel ellentétben sosem szerette a nyüzsgést. Őszintén szólva azt sem bánta, hogy valószínűleg nem lesz lehetőségük elmenni a Nagy Galoppgálára. Úgyis csak egy csomó arisztokrata pónival találkoztak volna, akik úgy fönnhordják az orrukat, hogy az a legnagyobb csoda, hogy nem esnek hasra. Talán a Wonderboltokat szívesen megnézte volna, de már abban sem volt biztos. Túlértékeltnek tartotta őket, s bár senki Equestriában nem tudott olyan látványos trükköket bemutatni mint ők, végsősoron mégis csak dísznek voltak. Bár azok alapján amiket Firebolt mondott lehet, hogy mégiscsak érdemes lett volna élőben is megszemlélni egy-két mutatványukat. Hátha abban is van valami több mint a repülés maga.

Miközben olvasgatott, Firebolt, aki pont mellette ült néha belenézett a könyvébe és megjegyzéseket tett rá. Az unikornisnak láthatóan sok mindenben eltért a véleménye a könyv írójától még a történelmi tényeket tekintve is. Sokszor elmondta, hogy az ilyen könyvekből mennyi mindent ki szoktak cenzúrázni. És nem csak olyanokat amiket korábban mondott, hogy sok mindent nem is ismernek el mágiának. A szégyenletes részleteket is el szokták tusolni. Ha valaki kíváncsi volt az igazságra, csak nagy nehezen lehet utánajárni. Silvermane ehhez nem nagyon tudott hozzászólni. Sosem végzett ilyen irányú kutatómunkát, de érdeklődve hallgatta a vörös kancát.

Firebolt később halkan azt is fölvetette, hogy ha a pegazus szeretné, megtaníthatná a rúnamágia alapjaira. Ahogy mondta nincs rá semmi garancia, hogy egyáltalán működhet a dolog, de egy próbát tán megér. Silvermane teljesen belelkesült az ötlettől, ketten alig tudták lecsitítani. Ha nem is voltak feltétlenül titkos küldetésen, azért nem akarták nagyon fölhívni magukra a figyelmet. Márpedig a pegazus onnantól kezdve állandóan kérdezősködött a varázslás eme módjáról. Még a könyvéről is elfeledkezett. Jellynek kellett utánadobnia az ablakból mikor ketten leszálltak Ponyville-nél.

– Ha találkozol Pinkie-vel, mondd meg neki, hogy üdvözlöm és üzenem, hogy finom volt a süti! – kiabált ki nekik a kék póni.

– Berry Punchnak is üzensz valamit? – kiabált vissza vigyorogva a pegazus.

Jelly csak mosolyogva legyintett. Silvermane pontosan tudta, hogy Jelly nem volt túl jóba az élő rokonaival, de azért nem sértődött meg rajta soha ha a pegazus szóba hozta őket. Fordítva már lehet, hogy más lett volna a helyzet.

Silvermane és Firebolt először a könyvtár felé vették az irányt. Nem tudták pontosan hol is kezdhetnék a Doktor keresését, úgyhogy úgy döntöttek, hogy először itt kérdeznek utána, ha már úgyis erre van dolguk. Fireboltot sem volt nehéz meggyőzni, hiszen ő is szívesen találkozott volna Twilighttal. Mikor azonban bekopogtak hozzá, nem a lila póni nyitott nekik ajtót, hanem egy tarajos bébisárkány. Silvermane elsőre nem is tudta leplezni az undorát, annyira váratlanul érte a kicsi pikkelyes lény látványa. Szerencsére azonban Firebolt ismerte a sárkányt és viszont, úgyhogy egyikőjük se figyelt a pegazusra.

– Firebolt! Ezer éve nem láttalak! – A sárkány átölelte a kanca mellső lábait.

– Szervusz, Spike! – mosolygott zavartan Firebolt. – Twilight itthon van?

– Sajna most épp nincsen. Éppen bulizik a barátaival.

– Bulizik? – Firebolt szeme elkerekedett. – Ugyanarról a póniról beszélünk?

– Beza! Elég rég nem találkoztunk, sok minden megváltozott. De gyertek be, ne ácsorogjatok itt!

– Nem, köszönjük. Csak keresünk egy pónit és úgy gondoltuk ő hátha tud nekünk segíteni.

– Figyi, kit kerestek? Lehet, hogy én is tudom ám! Elég jóba vagyok az itteniekkel.

– Úgy hívják, hogy a Doktor.

– Doktor Horse? Őt ismerem persze! Itt lakik nem messze a…

– Nem nem, csak simán a Doktor – vágott közbe Firebolt.

Spike az állát vakargatta, aztán megvonta a vállát.

– Rajta kívül nem ismerek másik dokit. Lehet, hogy tényleg Twilight kéne nektek. Vagy kérdezzétek meg Pinkie-t! Ő úgyis ismer mindenkit.

– Rendben, azért köszönjük! – intett az unikornis.

– Öhm, én meg visszahoztam egy könyvet – mondta kicsit zavartan Silvermane. – Üzenem Twilightnak, hogy nagyon hasznos volt és köszönöm!

– És te vagy a…? – kérdezte a sárkány miközben elvette a könyvet.

– Silvermane.

– Okés! Átadom neki.

A két póni elköszönt Spike-tól, aztán elindultak a Sugarcube Corner felé hátha ott találják Pinkiet. Út közben Firebolt nagyon önelégült arcot vágott, ahányszor csak a társára pillantott.

– Most mi van már? – kérdezte a pegazus amikor megunta, hogy a kanca így néz rá.

– Semmi – somolygott amaz. – Mondtam én, hogy tetszik neked.

– Hát aztán?! – fintorgott a pegazus, de azért elpirult. – Nem fogadtam cölibátust.

Firebolt jobbnak látta ha inkább nem piszkálja ezzel. Csendben folytatták az utukat. Hamar oda is értek a cukrászdához, Pinkie-t azonban nem találták otthon. A tulajdonosok szerint estig nem is ér vissza. Így aztán jobb ötletük nem lévén az utca pónijához fordultak, s véletlenszerűn állítgattak meg járókelőket a Doktor után kérdezősködve. Azt kellett tapasztalniuk, hogy nem sokan tudtak bármilyen információt is szolgáltatni a keresett póniról. Még azt is kevesen tudták, hogy egyáltalán kiről van szó. Aki pedig mégis tudott róla valamit, az sem tudott közelebbit mondani a hollétéről. Mindenesetre azok alapján amiket innen-onnan összeszedegettek róla nem tűnt túl gonosznak. Végül aztán a szerencse melléjük állt, s egy rózsaszín sörényű halványsárga pegazus a segítségükre tudott lenni.

A pegazus épp egy kis csapat törpenyulat terelgetett át az úton, amikor a két póni megállította. Szegény eléggé megijedt a két idegentől, de amikor Silvermane kedvesen rámosolygott hajlandó volt összeszedni magát és elmondott mindent amit tudott. Olyan halkan beszélt, hogy Silvermane azt kívánta bár itt lenne velük Jelly is a remek hallásával, de végül azért sikerült kibogozniuk a történetet. A félénk póni elmondta nekik, hogy a Doktornak nevezett póni nagyjából egy éve érkezett Ponyville-be, s azóta igen sokfelé megfordult. Ahogy mondta, a lakhelyéről senki nem tudott közelebbit, de úgy tűnt nem is nagyon foglalkoztak vele eddig. A Doktor szinte minden fontos eseménynél ott volt, de sosem csinált semmi említésre méltót. Az egyetlen ismert kapcsolata pedig egy szürke pegazus kanca volt, aki Cloudsdale-ben élt, de szintén sokszor megfordult Ponyville-ben. A sárga póni róla sem tudott sokmindent mondani, de most már legalább el tudtak valamerre indulni.

Silvermane és Firebolt elköszönt a pegazustól, akinek egyébként nem sikerült megtudniuk a nevét mert olyan halkan mondta. Silvermane fölvetette, hogy gyorsan fölrepül Cloudsdale-be és megkeresi a szürke pegazust, de Firebolt hallani sem akart róla.

– Közös küldetés, együtt megyünk! – mondta.

– És azt elárulnád, hogyan fogsz följutni oda? – mutatott az égre patájával a pegazus.

– Megvannak a módszereim.

Kimentek a város szélére, hogy szerezzenek valami repülőalkalmatosságot. Sikerült is kölcsönkérniük egy nagy lila hőlégballont pár órára. Amíg a kezelői fölkészítették a ballont a felszállásra, Firebolt kicsit félrehúzódott a közeli bokrok közé. Silvermane kíváncsian követte és figyelte, ahogy az unikornis megint rajzolgatni kezd a patájával a földre. A kanca gyorsan megrajzolta a kört, de utána eléggé tétovázni látszott. Lassan, nagyon megfontoltan belekarcolt egy rúnát a kör tetejébe, aztán megint megállt. Aztán megismételte a kör aljában és a két oldalán is más más formákkal. Mintha találomra dolgozott volna, apró krikszkrakszokat írt ide-oda.

– Őszintén szólva most csinálok ilyet először – mondta közben a pegazusnak.

– Ez a varázslat megtanít a felhőkön járni?

– Aham. Legalábbis ezt szeretném. Nem ismerek ilyen varázslatot úgyhogy kénytelen vagyok improvizálni.

– És ha nem sikerül? – kérdezte meglepetten Silvermane.

– Akkor remélem lesz ott egy erős pegazus aki elkap ha lezuhanok – vigyorgott Firebolt.– Szóval víz, levegő, szél és jég. Sűrít, fenntart. Összefog. Felhő. Meg ami az egészet összetartja. Szerintem elég ha a lábaimat bűvölöm meg.

– Én nem szólok bele – mondta Silvermane.

– Elégnek kell lennie. Minden megvan. Még itt egy kicsit – Firebolt tovább kaparászta az apró jeleket a földbe, aztán mellső lábát ráhelyezte a körre. Az kékesen fölfénylett, aztán úgy eltűnt, mintha elfújta volna a szél. – Hmm, pedig szerintem egész szép volt – jegyezte meg az unikornis. – Szerintem mehetünk is!

– Ennyi volt? És ebben meg is bízol, hogy működni fog?

– Meg. De benned is megbízom, hogy tényleg elkapsz ha gond van.

Silvermane csodálkozva követte az unikornist. Furcsa volt látni, hogy az eredeti fennhéjázó viselkedése, rátartisága hogy lekopott róla a sárkányos kaland óta. A Hercegnőnek igaza lehetett, hogy egy ilyen küldetés összehozza a pónikat. Jellyvel sokkal sokkal tovább tartott mire megszokták egymást és számítottak is a másik segítségére. Firebolttal ezzel szemben alig pár napba tellett mire közelebbről is megismerték egymást. Egyértelműen mindegyikőjüknek jót tett az a kis beszélgetés a tűz körül.

A pegazusnak erről eszébe is jutott Conker, a barna kanca, akit a sárkánytól menekítettek ki. Nagyon fura szerzet volt. Vajon hogy került a sárkány karmaiba? És vajon most merre járhat, mit csinálhat? Az igaz, könnyebbség volt nekik így, hogy csak így elindult a maga útján, nem kellett pátyolgatni, vagy akár elkísérni bárhová. De azért az ő lelkiismerete is nyugodtabb lett volna ha segíthettek volna még neki, vagy legalább megtudhattak volna róla valamit. De végülis az ő döntése volt, s valószínűleg már úgysem találkoznak többet.

– Kész! Indulhattok! – kiabált nekik a hőlégballon vezetője.

Firebolt és Silvermane bepattantak a járműbe. A pegazus nagyon hülyén érzte magát így, hogy nem a szárnyai segítségével emelkedett a levegőbe. A ballon összevissza imbolygott, egyáltalán nem volt stabil tákolmány. Az unikornist ez érdekes módon nem zavarta, de Silvermane legszívesebben kiugrott volna, hogy mellette repülhessen mielőtt még tengeribeteg lesz. A föld is olyan természetellenesen mozgott alattuk. Silvermane azért állta a sarat. Nem akart szégyenben maradni, hogy pegazus létére ne bírná a repülést. Szerencsére ahogy magasabbra értek elállt a szél s a ballon is abbahagyta a himbálózást. Firebolt ügyesen kormányzott, így hamar odaértek Cloudsdale-be. Már mielőtt landoltak volna, Silvermane már jó előre kiugrott. Jó volt újra felhőket érezni a patái alatt. Ha nem is volt szilárdabb, de azért stabilabb volt mint a hőlégballon. Firebolt lerakta a járművüket és ő is kiugrott. Silvermane annyira meglepődött, hogy az unikornis ilyen magabiztos, hogy gyorsan utána akart kapni, de úgy tűnt, a varázslat működött.

– Hmm egész kellemes – jegyezte meg a kanca miközben a patáival a felhőt tapicskolta. – Legszívesebben bele is feküdnék, de attól tartok úgy már nem tartana meg a varázs. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet idefent. Mit ne mondjak, nem kellett csalódnom.

– Ha van kedved, miután végeztünk körbejárhatnánk a várost – ajánlotta Silvermane. – Én is már elég régen jártam erre.

– Az remek lenne!

Firebolt hangján ugyan nem hallatszott túl sok lelkesedés, de a pegazus feltételezte, hogy attól még szívesen jönne. Nem mondta volna, ha egyáltalán nem is érdekli. Most már csak annyi volt hátra, hogy megkeressék Derpyt, az egyetlen pónit, aki állítólag igazán ismerte a Doktort. Szerencséjükre ez alkalommal nem kellett sokáig kérdezősködniük. Már a második pegazus meg tudta mondani merre találják. Sőt még azt is fölajánlotta, hogy odakíséri őket, mivel az előbb találkozott vele ő meg amúgy is épp ráért. Cloudchaser – már ha Silvermane jól értette a nevét – egyenesen az időjárás gyárhoz vezette őket. Még meg is mutatta a pónit, aki ugyanott volt ahol hagyta. A szürke kanca épp buborékokat fújt szívószállal egy szivárványtócsába. Cloudchaser magukra hagyta őket, a két póni pedig odalépett Derpyhez.

– Elnézést Miss, lenne ránk egy szabad perce? – kérdezte udvariasan Silvermane.

A kanca fölnézett és abban a pillanatban látszott rajta, hogy valami nagyon nem stimmel vele. Az egyik szeme följebb állt mint a másik, de valahogy úgy bandzsított, hogy úgy tűnt, egyik szemével sem őket nézi. Silvermane először azt hitte, hogy a póni véletlenül belekortyolt a folyékony szivárványba és az ártott meg neki, de aztán rá kellett jönnie, hogy Derpy alapállapotában így néz ki. Csak nagy ritkán sikerült a szemeit egy szintbe hozni és fókuszálni a látását.

– Hali! – köszönt vidáman a kanca. – Mikell, ráérek?

– Öhm, úgy hallotuk, hogy kegyed ismer egy bizonyos pónit, aki a Doktor nevet viseli.

– Ismerem hogyne!

– Ha nem gond, föltennénk vele kapcsolatban pár kérdést. Meg tudná esetleg mondani, merre találjuk őt?

Derpy egy pillanatra elkomolyodott. Pislogott egyet, s most mindkét szemével Silvermanere nézett, aztán a felismerés kiült az arcára és szélesen elvigyorodott.

– Ó-hó! Széltáncos! Örülök, hogy újra találkoztunk! Jó rég nem láttalak már!

– Azt hiszem kegyed összetéveszt valakivel. – mondta zavarodottan a pegazus. – Nem hiszem, hogy ismerhetnénk egymást.

A szürke kanca Fireboltra nézett és még szélesebben elvigyorodott, aztán a szemei újra összekuszálódtak.

– Á, Te is itt vagy! Igaza volt a Doktornak, mondta hogy még látni fogjuk egymást!

– Hölgyem, nem akarom kiábrándítani, de most látjuk egymást életünkben először ezt garantálhatom – mondta sértődötten az unikornis. – Higgye el, emlékeznék egy magafajtára!

– Ja tényleg, de butus is vagyok! Hihi! – kacagott Derpy. – A lényeg az, hogy itt vagytok és a Doktorról kérdezősködtök, mert azt hiszitek, valami gonosztevő. Úgy van minden, ahogy megmondta!

– Ki ez a Doktor és honnan tud rólunk? – kérdezte Silvermane igyekezve, hogy megőrizze a hidegvérét.

– Ó, a Doktor nagyon sok mindent tud! Többet is mint hinnétek! És üzent is nektek valamit. Aszongya… őőő… azt mondta ez után már meg kell bíznotok benne és a valódi fenyegetésre kell koncentrálnotok.

– Üzent? Nekünk? – Firebolt kezdett kijönni a sodrából. Borzasztóan irritálta ez a bolondos póni már az első pillanattól ahogy meglátta. – Nem is tudhatta, hogy jövünk! Magyarázatot várok!

A kanca kicsit megszeppent ahogy az unikornis ráförmedt, úgyhogy Silvermane megpróbálta kicsit megnyugtatni. Nem találta túl célravezetőnek, hogy elriasszák az egyetlen forrásukat.

– Semmi baj. Mondd el kérlek, mit üzent nekünk a Doktor?

– Őőő… azt üzeni neked, Rúnamágus Firebolt, hogy ne hagyd, hogy az érzelmeid uralkodjanak fölötted. Cserben hagyhat az erőd, ha az értelem helyett az indulat veszi át az irányítást. Neked pedig azt üzente, Széltáncos Silvermane, hogy tarts ki az elveid és a barátaid mellett bármi történjék is. Hármótoknak meg azt üzeni, hogy fontosabbak vagytok, mint gondoljátok. Meg volt még valami… hmm…

A két póni teljesen ledermedt. Mégis honnan tudhatott ennyi mindent ez a bizonyos Doktor? És mik ezek a furcsa nevek, amin a póni említette őket? Tétován egymásra néztek, s látták, hogy a másikuk is ugyanolyan értetlenül áll a furcsaság előtt.

– Azt hiszem… ja nem – kezdte Derpy. – Hát mondott valami olyat, hogy ne legyetek biztosak benne, hogy akit ellenségeteknek hisztek az tényleg az, mert rosszkor lephet meg az ismerős. Ezt én se értem, de asszem valahogy így volt.

– Nem beszélhetnénk mégis személyesen a Doktorral? – kérdezte Silvermane most már sokkal kevésbé magabiztosan.

– Azt mondta nem szükséges. Meg hát úgyse lesz rá időtök!

– Ezt mégis mire véljük? – Firebolt fenyegetően toppantani akart, de a puha felhő elnyelte a hangot.

Erre a kérdésre a szürke póni indokolatlanul kacarászni kezdett, amivel csak még jobban felbőszítette a vörös unikornist.

– Most már elég legyen! Gúnyt űzöl belőlünk?

– Hihi! Nem, csak ez vicces lesz. Tényleg pont úgy van ahogy a Doktor mondta. Most már csak…

Derpy megint pislogott egyet és egyenesbe hozta a szemeit, s szélesen vigyorogva figyelte Firebolt száját. A két póni megint értetlenül nézett egymásra.

– Ez meg mi a jó fenét csinál? – bukott ki a kérdés Silvermane-ből. – Már csomóan minket néznek!

Valóban, eddig nem keltettek túl nagy feltűnést Cloudsdale-ben még azzal sem, hogy Firebolt szárnyak nélkül mászkált a felhőkön, de a gyárban most már többen is abbahagyták a munkát és messziről lesték őket. Valószínűleg az hívta fel rájuk a figyelmet ahogy Firebolt beszélt a pegazussal. Derpy furcsa viselkedése pedig még tovább vonzotta az érdeklődőket.

– Amm, Hölgyem, most mire vár? – kérdezte meg Silvermane a kancát, aki még mindig Fireboltot bámulta vigyorogva.

– Arra, hogy mondjon valamit – mondta az miközben le se vette a szemét róla.

– Márhogy? – kérdezte Firebolt.

– A Doktor azt mondta, hogy várjam ki a megfelelő pillanatot és akkor majd megbíztok benne.

– Mi? Mire?

Nem kaptak választ.

– Most tényleg nem fog mozdulni amíg nem hallja azt amit akar? – kérdezte Silvermane. – Gyerünk, mondj már valamit, már kezdek kíváncsi lenni!

– Mi? De mit mondjak? Elég már a bohóckodásból!

Derpy továbbra sem mozdult, csak vigyorgott.

– Szerintem fogjuk meg és vigyük el a Hercegnőnek, ő majd kiszedi belőle amit tudni akar!

– Hihi! – kacagta megint el magát a pegazus, aztán megköszörülte a torkát, megpróbált komoly arcot vágni ami egyébként nem sikerült, majd ennyit mondott: – A Doktor szerint nagyobb szükség van ott rátok, ahová a Hercegnő most fog küldeni titeket. Sok szerencsét! Majd később látjuk egymást!

A két póni megint értetlenül nézett egymásra, de mielőtt bármelyikőjük is szólhatott volna, Firebolt lába előtt egy apró kékesfekete lángocska lobbant fel. A tekercs egy pillanatra megállt a levegőben, aztán zuhanni kezdett. Firebolt reflexből utánakapott, de elvétette s fejével előre beleesett a felhőbe. Mivel az unikornis nem számított ilyen eshetőségre és csak a lábait látta el a varázslattal, ami fenntartotta, ő is zuhanni kezdett. Keresztülesett több rétegnyi felhőn, mire észbekapott s a varázsereje segítségével magához rántotta a Hercegnő levelét, s gyorsan a szájába kapta. Megállítania magát azonban már nem volt lehetősége, így végül tényleg kénytelen volt rábíznia magát Silvermane-re, aki egy kicsit késve ugyan, de követte őt zuhanórepülésben. A pegazus jó hamar utol is érte, de nem akart túl gyorsan lefékezni, úgyhogy jó messzire kerültek Cloudsdale-től mire meg tudtak állni a levegőben. Már egészen közel voltak a fák tetejéhez, úgyhogy Silvermane könnyebbnek találta leszállni a kancával a patáiban semmint visszarepülni a felhővárosba.

– Bofi, eft nem íg akaftam – mondta Firebolt, szájában a tekerccsel miután a pegazus finoman lerakta őt a földre.

– Semmi gond. Azt hiszem a legjobb ha gyorsan ki is bontjuk a levelet. Nem tudom honnan tudta a pegazus, hogy mi fog történni, de hátha mégis fontos.

– Igen. Mindenesetre érdekes, hogy még a jelentésünket sem küldtük el, máris üzent a Hercegnő – mondta Firebolt miközben a levelet bontogatta.

– Ha igaz amit Derpy mondott, a Doktor miatt nem kell aggódnunk. Viszont aki ennyit tud az könnyen veszélyessé válhat a számunkra. Szólnunk kell a Hercegnőnek is, hogy a Doktor nem jelent közvetlen fenyegetést, de azért tartsa rajta a szemét amennyire csak lehet.

– Ez így is lesz, elhiheted. Ő ismer minket mi pedig semmit sem tudunk róla. Több mint gyanús.

– És az üzenete mögött sem tudom mennyi lehet.

– Nem tudom, az lehet, hogy csak valami félrevezetés volt – az unikornisnak sikerült kibontani a levelet, de olvasás közben azért beszélt tovább. – Nem volt még gondom azzal, hogy eluralkodtak volna fölöttem az érzelmek. A mágia amúgy is hideg fejet igényel. Viszont ha tényleg… fenébe! Bárhogy is van, ebben az egyben igaza volt!

Firebolt Silvermane felé fordította a levelet, aki gyorsan olvasni kezdett. Már első pillantásra látszott, hogy a Hercegnő nagyon kapkodva írt. A gyönyörű régies cirkalmas betűi helyett valami torz macskakaparás volt csak a papíron. Silvermane gyorsan átfutotta a sorokat, rápillantott a társára, aztán mindketten rohanni kezdtek.

8. fejezet

Az Éjjeliőr titkai

Nem szeretett egyedül utazni. Igazából egyedül lenni sem. Ponyville-nél rajta kívül mindenki más kiszállt a vagonból. Még jó, hogy állandó társa, ez a kicsi kék madárka most is vele volt. Most hogy kettesben maradtak, Frost Flower előbújt gazdája sörényéből és halkan csiporogva röpködött ide-oda. Jellynek halvány mosoly suhant át az arcán ahogy az apróságot nézte. Remélte, hogy nem kell majd túl hamar jelentést írnia a Hercegnőnek. Nem szívesen vált volna meg Frostytól, főleg így hogy a többiek se voltak vele.

Izgult. Amióta csak találkozott azzal a fura öreg pónival, nem hagyták nyugodni a szavai. Még az álmaiban is gyakran visszatükröződött az a bizonyos beszélgetés - már amióta újra tudott egyáltalán aludni. Fireboltnak igaza volt, tényleg nem volt túl mély a hátán az égés. A bőre nagyrészt már regenerálódott is, de az érintésre még így is elég érzékeny volt. Ennek ellenére már mielőtt Baltimare-be értek volna már akkor felöltötte ibolyaszínű kis köpenyét. Nem akarta, hogy megbámulják. Nem akarta, hogy kérdéseket tegyenek fel. Márpedig a szőre gyakorlatilag egész a marjától a farka tövéig hiányzott, így elég nehéz lett volna kerülnie a feltűnést. Firebolt ugyan javasolta neki, hogy legalább egy hétig még kímélje magát, de Jelly inkább vállalta a lassabb felépülést meg a vele járó kellemetlenséget. Canterlotban már a táskáját is visszavette Silvermane-től. És úgy tűnt, valóban elég jól titkolta a sérülését, mivel sem Jim, sem a Hercegnő nem tett rá megjegyzést.

Most azonban hogy egyedül volt, Jelly végre levehette magáról a ruhát. A köpeny kellemetlenül hozzátapadt a bőréhez, eltartott egy darabig mire kíméletesen le tudta szedni magáról. Nagyon óvatosnak kellett lennie, nehogy feltépje a friss bőrt, így elég sokáig tartott a művelet. De végül sikerült, s a kanca nagyot sóhajtva terítette ki a szövetet. Arra is ráfért már egy kis szellőzés. A háta már nem égett, úgyhogy hamar hűvösnek kezdte érezni a friss levegőt, de nem volt kedve visszavenni a köpenyét. Elég lesz majd akkor, ha odaért az úticéljához. Jelly hátrafordult és patájával óvatosan megtapogatta a csupasz hátát. Ravasz volt az a fránya sárkány - vagy sárkánygyík. Óvatosabbnak kellett volna lennie. Régebben nem fordult elő ilyesmi. Ha valaki meg szokott sérülni kettejük közül, az többnyire Silvermane volt. Nem véletlen, hogy Jelly mindig hordott magánál elsősegély-felszerelést, a pegazus nemigen értett volna még saját maga ellátásához sem ha éppen arra lett volna szükség. A kancának Baltimare-ben is az első dolga volt, hogy feltöltötte a készleteit, még élelmet is csak utána mentek el venni.

Frost Flower megunta a röpködést, úgyhogy leszállt gazdája tarkójára és kedvesen csipkedni kezdte Jelly barna sörényét.

– Jól van, Kicsim – mondta neki Jelly. – Nemsokára ott leszünk. Megkeresünk egy bácsit és elhozzuk magunkkal, jó lesz?

A madárka füttyögött.

– Tudom, nekem is hiányoznak, de most máshol van dolguk. Megkeresik a Doktort, de aztán megint együtt leszünk.

Frosty megint csipogott.

– Igen, én is remélem, hogy hamar végzünk.

Újabb csiporgás.

– Watcher? Nem, nem láttam már jó ideje, de Stormclouddal se találkoztunk már rég. Remélem jól vannak.

A madár tovább csipogott, de Jelly már nem tudott kivenni belőle semmit. Jó volt, hogy az évek alatt ennyire jól összeszoktak Frostyval. Mostanra már szinte tökéletesen meg tudták értetni magukat egymással. A kismadár ha igazán beszélni nem is tudott, nagyon ügyesen fejezte ki magát és nagyon okos is volt. Az egyetlen, amit Jelly sohasem tudott megérteni, hogy Frosty hogy tudott még akkor is a nyomára bukkanni, ha elkülde egy levéllel és közbe ő akár több száz mérföldet is utazott mire a madár célbaérhetett.

Jelly ásított egyet, s elhasalt az ágyán. Nem volt álmos, de eléggé unta magát így egyedül. Jobb híján az ablakból bámulta az elsuhanó fákat egész addig míg a vonat meg nem állt az appleloosai állomáson. A vonat lefékezett, a kék póni pedig fintorogva visszavette a köpenyét, s felcsatolta magára a táskáját. A durva szőtt anyag újra dörzsölni kezdte a bőrét, de igyekezett figyelmen kívül hagyni. Gyorsan kiszállt a vonatból és egyenesen a kocsma felé vette az irányt. Minél hamarabb túl akart lenni ezen az egészen, de egyszersmind furdalta is a kíváncsiság, hogy mit tudhat az öreg. Valószínűleg nem lesz egyszerű rávennie, hogy vele tartson, de talán ha azt mondja neki, hogy maga Luna Hercegnő akarja látni, akkor tán van esélye a sikerre. Ha pedig sikerrel jár és elviszi Úrnőjéhez az egykori éjjeliőrt, nem valószínű, hogy Luna értesítené őket, mit tudott kiszedni a póniból. Talán megpróbálhatná már a vonatúton kicsit kikérdezni, hátha az öreg neki is elárul valamit.

A kocsmában gyanús csend fogadta. Nem az a csend, ami akkor lett, mikor legutóbb hárman léptek be ugyanide. Nem az a feszült de kíváncsi csend. Sokkal inkább gyászos, komor csend. Ma úgy tűnik nem volt ott a zongorista, s a vendégek is sokkal kevesebben voltak, s azok is gondterhelten bámultak maguk elé. Sokuk előtt még csak pohár sem volt. Jelly rosszat sejtett. Benézett abba a sarokba, ahol legutóbb az öreget látta, de az teljesen üres volt. Körülnézett az egész helyiségben, de sehol nem találta. Odalépett hát a kocsmároshoz s megköszörülte a torkát. A borostás barna csődör lehajtott fejjel az asztalt támasztotta, de a hangra összerezzent. Lassan fölnézett Jellyre nagy, karikás szemeivel.

– Elnézést Uram, emlékszik rám? – kérdezte félhangosan Jelly.

A kocsmáros lassan bólintott.

– Ha nem haragszik, meg tudná nekem mondani merre találom azt az idős urat, akivel pár napja beszélgettem ott annál az asztalnál? – mutatta a póni.

– Bár ne tunnám… – morogta rekedten a csődör.

– Hogy érti ezt, Uram?

A borostás póni a patájával eltakarta az arcát, lehunyta a szemét és úgy válaszolt.

– Ma hajnalba' találtuk meg. Senki se' tudja mér tette. De há' bolond vót szegény!

Jellyben mintha megfagyott volna a vér. Ez nem lehet! Ez nem lehet!

– Nem vót még olyan idős – folytatta elcsukló hangon a kocsmáros. – Bolond vót szegény, de üres lesz nélküle ez a hely.

Jelly riadtan nézett körbe a helyiségbe, hátha van valami, vagy valaki aki cáfolja amit a kocsmáros mond, de nem kapott megerősítést.

– Mi történt pontosan? – kérdezte, de már előre remegett a választól.

A kocsmáros azonban nem felelt. Nagyokat szipogott és a patájával nyomta a homlokát. Jelly gyorsan kirohant a kocsmából és egyenesen a helyi sheriff irodájához szaladt. Ahogy rohant, azzal a lendülettel be is vágódott az ajtaján. Odabent egy büszke, bajszos póni hintázott az asztalánál, de annyira megijedt a nagy robajjal érkező kancától, hogy székestül hanyattesett.

– Nade hölgyem?! Mégis mi…?

– Egy öreg pónit keresek, akivel pár napja a kocsmájukban találkoztam!

– És mégis ki maga, hogy azt hiszi csak így rámronthat? – kérdezte felháborottan a csődör, miközben fölszedte a földről a cowboykalapját.

– Grape Jelly, Éjjeliőrség, Különleges Egység! – Jelly bizonyítékként előhalászta a táskájából a Hercegnőtől kapott tekercset és meglobogtatta. – Ha valóban olyan jól végzi a munkáját, mint ahogy azt a cukijegye mutatja, segítse a munkámat és válaszoljon a kérdésemre!

A seriff hátrapillantott saját farára, ahol egy ezüst csillag díszelgett, aztán Jellyére tévedt a tekintete. A kanca most örült, hogy köpenyt viselt, mivel ha a póni meglátta volna az ő szőlőfürtös cukijegyét az előbbi kijelentése elég nevetségesen hatott volna. A csődör így azonban nem érezhette magát erőfölénybe és igyekezett minél készségesebbnek mutatkozni. Nem mert volna packázni az Éjjeliőrség egy tagjával sem, főleg ha az Luna Hercegnő közvetlen megbízásából jár el.

– Ez esetben feltételezem, kegyed Nightfallt keresi. Az öreg öngyilkos lett az éjszaka. Ma reggel szedtük le az egyik almafánkról. Fölakasztotta magát.

Jelly valami ilyesmire számított, ezért már nem rázta meg annyira a hír. Viszont fölöttébb gyanúsnak tartotta, hogy a Hercegnő parancsba adja az éjjeliőr előkerítését és a keresett póni már másnap reggelre halott.

– Látni akarom a holttestet! – mondta rezzenéstelen arccal.

– Lehet róla szó. Nem volt ismert hozzátartozója, úgyhogy a város intézi a temetését ami holnap lesz. Az úr koporsóját még nem zárták le.

A seriff elvezette Jellyt a helyi sírásóhoz, aki a kanca meglepetésére nagyon kedvesen fogadta őket. Komor munkája ellenére annyi életvidámság áradt a barna-fehér foltos póniból, ami már-már vetekedhetett Pinkie Pie-al. A sírásó annyira megörült a váratlan vendégeknek, hogy mindenfélével meg akarta kínálni őket, sőt még azt is fölajánlotta hogy körbevezeti őket a temetőben. Jelly más helyzetben szívesen beszélgetett volna a kedves csődörrel, de most dolga volt és úgy érezte, sürgeti az idő. Gyorsan odakísértette hát magát a halott pónihoz, s igyekezett minél alaposabban megvizsgálni. Sajnos a sírásó elég jó munkát végzett a testtel: szépen felöltöztette, a sörényét kifésülte, lecsukta a szemeit, még a patáját is valamennyire rendberakta, hogy az öreg tisztességgel távozhasson ebből a világból. A nyakán a kötél nyoma azonban még így is tökéletesen kirajzolódott, a póni csak egy magas nyakú felsővel takarta le, hogy ne látszódjon. Jelly fölnyitotta a halott szemét és megnézte a pupilláját. Kibontotta a ruháját és tüzetesebben is megvizsgálta a testét. Megmozgatta a végtagjait, aztán visszatért a fejéhez. Átkutatta a sörényét, belekukkantott a szájába már amennyire a halott merevsége engedte, az ép fülét is megvizsgálta.

– Nos? – kérdezte a sheriff, aki láthatóan már kezdte unni magát.

– Nem láttak semmi különöset amikor megtalálták a holttestet?

– Az volt különös, hogy megölte magát. Errefelé nem szokás az ilyesmi. Hölgyem, megtudhatnám mit művel?!

Jelly egészen közel hajolt a halotthoz és a lábától a fejéig végigszaglászta mint valami kutya. Ahogy a szájához ért, egy pillanatra megállt és megint megpróbálta kinyitni. Jelly szeme összeszűkült, ahogy beleszagolt.

– Megnézhetném azt a helyet ahol megtalálták?

A sheriff halkan sóhajtott egyet, de bólintott és kinyitotta a kancának az ajtót. Jelly hagyta, hogy a bajszos csődör a város gyümölcsöskertjéhez vigye, de közben a fejében egymást kergették a gondolatok.

– Itt is volnánk – bökött a sheriff az egyik almafára. – A kötelet még nem szedtük le, a csonk még ott van a fán, a másik vége az irodámban van.

– Hogy nézett ki eredetileg a helyszín?

– Hát volt még itt egy szék is, amit a kocsmából hozott ki az öreg, meg akkor még egyben volt a kötél amin lógott. Azon kívül ugyanilyen volt minden. Nem csinált nagy koszt, úgyhogy nem kellett takarítani utána, de nem volt szép látvány.

Jelly körbejárta a fát, ügyelve, hogy semmiben ne tegyen kárt. A szék nyomai még halványan látszottak, de körülötte már patanyomok sem voltak. Fránya homokos talaj! Jelly fölkapaszkodott a fára, hogy megnézze az ágat amin a kötél csonkja lógott. Nem volt könnyű, alig volt fogás a törzsön, de azért sikerült olyan helyzetbe kerülnie, hogy aránylag jó rálátása nyíljon az ágra. A kanca azután leugrott, s újra kutyamódra kezdte körülszaglászni a helyet.

– Megkérdezhetem, hogy mit keres? – nézte furcsállkodva a sheriff Jellyt.

– Milyen magas volt a szék ami itt állt? – kérdezett vissza a póni.

– Nem tudom, úgy kábé ekkora – a sheriff a szügyéhez emelte a patáját.

– És maga azt mondja, öngyilkosság volt?

– Persze. Miért, mi más lett volna?

– Uram, ez gyilkosság volt, előre megfontolt szándékkal – jelentette ki Jelly.

– Na de kérem! – a sheriff majdhogynem elnevette magát. – Ha meg akarták volna ölni, azt sokkal egyszerűbben is megtehették volna! Lelőhették volna, vagy hátbaszúrják, vagy ha már úgyis ott ült egész nap a kocsmában, akár meg is mérgezhették volna. De ennél még az is egyszerűbb lett volna ha lelökik onnan a szikláról, abba is ugyanúgy belehalt volna.

– Kedves sheriff úr! Természetesen azért így csinálták, hogy azt higgyük öngyilkosság történt. Feltételezem nem sok ilyen ügyben folytatott le nyomozást, azért tudták félrevezetni.

A sheriff elvörösödött.

– Akkor árulja el, kérem, miből gondolja mégis hogy az öreget megölték.

– Több okom is van ezt feltételezni – kezdte Jelly. – Ugyan Önök már voltak szívesek és szépen tönkretették a helyszínt és a holttestet, azért szerencsére nem sikerült mindent eltüntetniük. Nem hibáztatom Önöket, elég könnyű lett volna elhinni, hogy az öreg tényleg öngyilkos lett, elvégre mindenki bolondnak tartotta. Ki tudja mire lenne képes egy rosszabb pillanatában, nem így van? Viszont aki megölte természetesen nem végzett tökéletes munkát. Az altató szaga, amit az öreg kapott még a halála előtt még most is érződik rajta. Igaza volt, sheriff úr, valóban egyszerűbb volt megmérgezni. De a gyilkos azt is tudta, hogy a célpontja nem volt még olyan idős, hogy egy egyszerű mérgezést bárki is természetes halálnak fogadjon el. Persze lehet, hogy nem ez volt a halál végső oka, lehet, hogy a gyilkos csak nem akarta dulakodás nyomait hagyni maga után, de ez már azt hiszem lényegtelen is. Mindenesetre az kisebb feltűnést kelt, ha egy idős póni iszogatás közben elalszik.

– Ha ez mégsem elég, akkor csak annyit kérdeznék, hogy próbált már maga fölmászni erre a fára? Nem könnyű. Főleg nem egy póninak az áldozat korában. És ne mondja nekem azt, hogy a székről csomózta föl azt a kötelet arra az ágra, mert az meg gyakorlatilag lehetetlen. Feltételezem miután levágták a halottat, maga nem is vette a fáradtságot, hogy egyáltalán megnézze a kötélnek azt a végét ami a fán maradt.

– Hölgyem! Hölgyem, kérem! Hiszek magának! Ön nyilvánvalóan sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik az ilyesmiben mint én. – A sheriff hangja kissé sértődötten csengett. – Úgy vélem a legjobb, ha Önre hagyom a nyomozást ebben az ügyben. Természetesen ha szüksége van a segítségemre, állok rendelkezésére.

– Köszönöm – biccentett Jelly. – Kicsit ki szeretném kérdezni a város lakóit, nem csak a gyilkosság előzményeiről, de az áldozatról is. Kezdem magával. Látott valami gyanúsat az elmúlt pár napban?

– Nem igazán – pödörgette a bajszát elgondolkodva a csődör.

– Nem jártak a városban mostanában furcsa idegenek?

– Nem emlékszem ilyesmire, de az utóbbi időben elég sokat voltam bent az irodámban. Kissé meggyűlt a bajom a papírmunkával.

– És nem is hallott arról, hogy esetleg idegenek jártak a városban, az áldozat után érdeklődve? Nem feltétlenül pónikra gondolok…

– Most, hogy így mondja, az egyik barátom tényleg mondott valamit – dörzsölte az állát a sheriff. – Mondjuk nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, de most hogy így kérdezi lehet, hogy ez hiba volt?

– Mit mondott?

– Csak azt, hogy még életében nem látott griffet ennyit inni. Lehet, hogy…?

Jelly meg sem várta, hogy a sheriff befejezze, azonnal rohanni kezdett vissza, a város kocsmája felé. Most már teljesen biztos volt benne. Azok az apró karmolások az ágon elég egyértelműek voltak. Csak azért nem mondta ki eddig a griff szót, nehogy befolyásolja vele a csődört. Így viszont már kezdett összeállni a kép. Már csak egy-két kis részletre volt kíváncsi.

Frosty nyugtalanul mocorogni kezdett a póni sörényében.

– Sajnálom, Kicsim, de azt hiszem hamarosan el kell küldjelek egy levéllel a Hercegnőnek! – mondta neki Jelly futás közben. A madárka bánatos füttyentést hallatott.

Jelly ugyanakkora lendülettel tört be a kocsmába, mint ahogy a sheriffnél tette. Odabent ugyanolyan csend volt, mint amikor kijött, de most az a néhány póni aki bent volt, rögtön fölkapta a fejét az érkezésére. A kanca nem foglalkozott senkivel, megint egyenesen a kocsmároshoz sietett.

– Járt itt tegnap éjjel egy griff, igazam van? – szegezte a kérdést a csődörhöz, aki termete ellenére egészen megszeppent Jelly határozott fellépésétől.

– Járt itt beza, kettő is – mondta, miközben védekezően fölemelte a patáit. – Fogyasztottak rendesen, jót tett a züzletnek.

– Beszéltek esetleg azzal az öregúrral, aki nos…

– Egyik beszé't persze, ha jó' rémlik. Ugya'olyan édeklődve haagatta, mint Kegyed. Mon'ta akko' is a bolond a meséit! Ki gondóta vóna!

– Uram, tud valamit, mondott valamelyik griff valamit az úticéljukról esetleg?

– Há' az egyik az eléggé sokat beszé't. Mondott sok minden zagyvaságot. De a' nem rémlik ho' mon'ta vóna merre mennek. Őszinté' szó'va egy idő utá' má' nemigen figyeltem rája.

– Le tudná esetleg írni, hogy hogy néztek ki? – kérdezte Jelly, miközben elővette a jegyzettömbjét.

– Igazábó' nem t'om hogya' lehet megkülönböztetni a griffeket egymástó'. Maj'nem ugyanolyanok vótak mintha testvérek lettek vóna. De most így meg nem tunnám mondani mennyire lettek vóna mások mint bármelyik másik griff. Jó nagyok vótak min'ketten. Az egyik kicsit vékonyabb vót, az beszé't állandóan. A másik vót hogy má' nyakon is vágta érte. Amaz meg nemtom olyan méltóságtejjes vót. Ja, tán egy kicsit sötétebb színük vót mint ez itte'. – A kocsmáros megkopogtatta maga előtt a pultot.

Jelly ennek az információnak igencsak örült, mivel a fa eléggé sötét volt. Sötétebb mint egy átlagos griff. Ezzel már lehetett mit kezdeni.

– Ja igen, meg a kisebbiknek volt egy nagy sötét karika a szeme körű, de nem tom, hogy az eleve ottvan-e neki, vagy csak valaki bemosott-e neki.

– Köszönöm, sokat segített! Esetleg azt még meg tudná mondani, hogy mikről beszélt olyan sokat az a vékonyabbik griff?

– Há' pontos dógokra nem emlékszem má', de olyan vót, mintha nem is Equestriábó' jöttek vóna. Nem na'on vótak tisztába az itteni dógokkal. Kérdezték merre van Cloudsdale meg Manehatten há' mon'tam nekik, hogy oda inkább csak vonatta' szoktak menni, de igazából olyan sok mindent mondott, hogy fe' se tunnám soróni.

– Köszönöm. Ön amúgy mennyire ismerte az elhunytat?

A kocsmárost váratlanul érte a kérdés. Látszott rajta, hogy eddig jól esett, hogy tudott valakivel beszélgetni, ami elfeledtette vele a szomorúságát, de most, hogy Jelly megint felhozta, újra visszatért mélabús komorságába. Szipogott egyet, aztán eltűnt a pult mögött.

– Sajnálom, nem akartam felemlegetni! – mondta jól hallhatóan Jelly.

– Nem ismerte igazán senki – mondta egy halvány rózsaszín kanca.

Jelly csak most eszmélt rá, hogy így, hogy nem fogta vissza a hangját, gyakorlatilag mindenki hallotta minden szavát. Végülis ez nem is volt olyan baj, hiszen akart még kérdezősködni a néhai éjjeliőrről, hátha sikerül megtudnia róla valamit.

– Évekkel ezelőtt találtunk rá a város határában – vette át a szót egy fehér csődör. – Csonttá volt soványodva, még rosszabbul nézett ki mint most. Ki tudja mennyi időt lehetett kint a sivatagban, teljesen megfőhetett az agya. A város végülis befogadta, egész jól rendbehoztuk, de az elméje sosem jött helyre. Ha találkoztunk vele az utcán, néha adtunk neki egy kis pénz, bár tudtuk, hogy úgyis csak elissza az egészet. Brandy Bill engedte neki, hogy itt aludjon a kocsmában. Eleinte fura volt, de már úgy hozzászoktunk, hogy azt hiszem mindenkinek hiányozni fog.

A többiek helyeslően bólogattak. Az egyik póni fölállt és magasba emelte a poharát.

– Nightfallra! Nem tudjuk miért hagyott itt minket, de reméljük, hogy jobb neki ott ahova került!

– Nightfallra! – visszhangozta a többi póni, s aki előtt volt pohár, az is a magasba emelte, aztán ittak a halott emlékére.

– Ha olyat keres, aki többet tud az öregről, keresse Braeburnt! – folytatta a csődör. – Ő volt az, aki néha még most is odaült mellé „beszélgetni” és hallgatta az öreg zavaros történeteit. Egy fess fiatal sárga csődör, most ment el nemrég, hogy lerója kegyeletét Nightfall előtt. Szerintem próbáljon szerencsét nála!

Jelly még egyszer megköszönte mindenkinek a segítséget és kisietett a kocsmából. Először azonban még nem a sírásó házához indult vissza, hanem kicsit félrehúzódott, újra előkapta a jegyzettömbjét és gyorsan körmölni kezdett. Frosty megérezte gazdája szándékát, így kirebbent annak sörényéből és leszállt elé a földre.

Úrnőm!

Sajnálatos hírt kell közölnöm! Mire megérkeztem Appleloosába, a keresett póni, aki a Nightfall névre hallgatott, már halott volt. Feltételezésem szerint öngyilkosságnak álcázott gyilkosság történt, az elkövető pedig két griff – személyleírásukat csatoltam. További parancsig Appleloosában maradok és megpróbálok a lehető legtöbbet kideríteni az ügyről és a póniról.

Hűséges alattvalód: Grape Jelly

A kék póni összetekercselte a levelet, hozzácsapta a griffekről készített jegyzetet és jó alaposan odakötözte a madara lábához. Frosty szemrehányóan csipogott, mikor Jelly megmondta neki, hogy meg kell várnia a Hercegnő válaszát is. Jelly ugyanis nem volt benne biztos, hogy a Hercegnő neki is képes olyan módon levelet küldeni, ahogy Fireboltnak szokta, elvégre ő nem volt unikornis. A kis madárka azonban elsőre nem is akart elrepülni, csak körözött a gazdája feje fölött.

– Kérlek, Frosty, ez nagyon fontos! – mondta Jelly. – Tudod, hogy nem szívesen küldelek el. Siess és vigyázz magadra!

A madárka végül csak rászánta magát az útra. Még csipogott egyet, aztán fölrebbent, s elrepült Canterlot irányába. Jelly nagyot sóhajtott, aztán elindult vissza a sírásó háza felé. Szerencsére ott találta a fehér póni által említett csődört is. Braeburn leemelt kalappal, megrendülten állt a koporsó felett, amiben a halott öreg póni feküdt. A sírásó úgy néz ki újra szépen felöltöztette, megigazította a szőrét, miután Jelly így feltúrta. A sírásó egy pillanatra meg is ijedt, amikor a kanca újra belépett hozzá. Attól félt, a póni megint át akarja kutatni a holttestet, de megnyugodott mikor Jelly odalépett a sárga csődörhöz és a vállára tette a patáját. Percekig így maradtak, aztán végül Braeburn törte meg a csendet.

– Hiányozni fogsz! – mondta, aztán a fejébe csapta a kalapját és elindult kifelé.

Jelly követte a pónit, aztán mikor kiértek a sírásó póni kertjéből megszólalt.

– Tudom nem a legjobbkor zavarom, de feltehetnék néhány kérdést? Úgy tudom, Ön ismerte a legjobban az elhunytat.

– Nem akarok most erről beszélni.

– Grape Jelly vagyok az Éjjeliőrségtől. Elég fontos lenne.

A csődör nagyot sóhajtott és megállt.

– Rendben van, mit szeretne tudni?

– Lehetőleg mindent amit csak tud róla. Bármi amit mondott, bármennyire zagyvaságnak is tűnhetett.

– Hát legyen…

Azzal Braeburn belekezdett a néhai éjjeliőr történetébe. Összevissza mondott mindenfélét, valószínűleg hasonlóan ahogy az öreg is előadta magát neki, de Jellynek lassacskán kezdett összeállni a kép. A csődör eleinte lassan beszélt, de aztán egyre jobban belejött a mesélésbe. Talán mégiscsak jól esett neki, hogy valakivel megoszthatta amiket fura barátjától hallott. Ahogy Braeburn egyre több részletet fedett fel, Jelly számára már teljesen világossá vált: az öreg túl sokat tudott, ezért kellett meghalnia. Most már tudta, Nightfallnak már régóta a nyomában voltak, de különös, hogy pont most találtak rá, amikor Jellyék parancsot kaptak, hogy vigyék el Canterlotba. A kék póni most tán még jobban is kívánta, hogy unikornis szarva legyen mint Silvermane, annyira sietett volna az újabb levéllel a Hercegnőnek. De sajnos-sajnos most már várnia kellett, amíg hűséges kis madárkája visszatér…

9. fejezet

A Nagy Galoppgála

Már oda kellett érnie. A Hercegnő elég izgatottnak tűnt, mikor a póniért küldetett, biztosan az elsők között fogja kezelni a levelét. Ha minden rendben megy, még ma meg kell kapnia a válaszát még ha nem is tudja mágikus úton küldeni neki. De ha valami baj történt… Tekintettel a körülményekre Jelly nagyon aggódott Frostyért. Tudta, indokolatlan ez az érzés, elvégre a griffek nem tudhattak a madárról s az üzenetről amit vitt. Mégis, ahogy múlt az idő egyre többet gondolt rá. Gondolatban számolgatta mennyi időbe telhet Frostynak megtennie az utat Canterlotba és vissza, közben pedig már alig tudott mit kezdeni magával. Lassan már minden appleloosait kikérdezett az öregről, hátha kap még valamilyen információ-morzsát, de Braeburn után már senki sem tudott használhatóval szolgálni. A végén már tényleg csak azért kérdezősködött, hogy addig is lefoglalja magát s a válaszokra már nem is nagyon figyelt.

Mikor már megunta a kérdezősködést, beült a kocsmába és egyik almabort itta a másik után. Később Braeburn is csatlakozott hozzá, de hamar kiderült, hogy a csődör sokkal kevésbé bírja az italt mint ő. A póni már az asztalra borulva szunyókált, amikor Jelly enyhén félrebillentett füllel, mégis még szín józanul megállapította magában, hogy aznap már hiába is kapná meg a Hercegnő válaszát, már minden vonatot lekésett. Úgy sejtette, a Hercegnő vissza fogja rendelni Canterlotba, hogy személyesen számoljon be a nyomozásról. Vagy, ha még nagyobb szerencséje van, az Úrnő már ki is adta a körözést a két griffre és talán már a nyomukra is akadtak. Jelly legalábbis remélte, hogy ez az oka a késlekedésnek. Kicsit még nézte az alvó ivótársát, aztán rendelt magának még egy kört és megkérdezte a kocsmárost, hogy itt tölthetné-e az estét. Az csak megvonta a vállát. Elég fásult volt az elmúlt napban történtektől, nem zavarta hogy két vendége is ittmaradt.

Kezdett besötétedni, hamarosan a kocsmáros is nyugovóra tért. Lejjebb vette a lámpák fényerejét, s otthagyta Jellyt a félhomályban a halkan hortyogó csődörrel. Jelly lehunyta a szemét és elképzelte maga előtt a történteket. Nem tudta mennyire állhat közel a valósághoz, de úgy érezte elég élethűen sikerült rekonstruálnia magának az esetet.

Két sötét tollú griff belép az appleloosai kocsmába. A helyiségben egy pillanatra csönd lesz, de aztán hamar hozzászoknak a két fura vendéghez. A két idegen szomjas, odamennek a kocsmároshoz, rendelnek, aztán az egyik beszédbe elegyedik vele. A másik rezzenéstelen arccal iszogat és közben a tekintete körbejár a pónikon. Egyszercsak megakad a szeme egy öreg pónin aki a sarokban ül és magában beszél. Valószínűleg nem ismeri, de gyanús neki, ezért odamegy hozzá, leül vele szemben és türelmesen hallgatja. Ha ismerné, akkor fölösleges lenne az egész, rögtön tudná mit kell tennie. Azonban a gyanúja beigazolódik, az öreg póni az a szökevény, akiről korábban beszéltek neki. Sikerült jól elrejtőznie, de most végre megtalálták. Túl sokat tud, nem hagyhatják életben, de itt túl sok a póni. Valami egyszerű de hatásos terv kell, amivel nem terelik magukra a gyanút.

Visszamegy a kocsmároshoz, kér egy italt, közben tarkón vágja a társát aki már megint túl sokat locsog. Az italba észrevétlenül beleteszi az altatót és odaviszi az öregnek. Az mit sem sejtve megissza, s mire a két griff távozik, mély álomba merül. A vendégek lassan hazaszállingóznak, a kocsmáros lejjebb veszi a világítást. A griffek még várnak egy kicsit, majd az éj leple alatt besurrannak a kocsmába. Van már gyakorlatuk az ilyesmiben. Az egyik megfogja az öreget, aki így nem ébred fel, nem tud tiltakozni és így nem lesznek a dulakodásnak nyomai, a másik pedig magával hoz egy széket. Csendben, nehogy valaki észrevegye őket kiosonnak a gyümölcsösbe. Szereznek valahonnan egy kötelet, majd az egyik fölrepül a fára. Megköti a csomót, de közben a karmával megkarcolja a fát. A másik ráállítja az öreget a székre, a nyakába teszi a kötelet, aztán hagyja, hogy a gravitáció tegye a dolgát.

Kicsit még elsimogatják maguk körül a homokot, hogy biztosan ne hagyjanak nyomokat. Tudják, hogy az öreget bolondnak tartják a városban, nem fognak gyilkosságra gyanakodni, főleg nem rájuk, akik elvileg már rég elhagyták Appleloosát. Most már nyugodtan mehetnek tovább eredeti úticéljuk felé.

Jelly még egyszer átgondolta az egészet, de valami még mindig nem stimmelt. Két dolog is nyugtalanította. Egyrészt az, hogy elég kicsi volt annak az esélye, hogy a griffek pont akkor találjanak rá véletlenül Nightfallra, amikor a Hercegnő is érte küldet. Másrészt az, hogy honnan szereztek altatót? Ezt a fajtát, ilyen dózisban nem lehetett csak úgy beszerezni, hacsak… Igen, ez megmagyarázná a kérdés másik felét is. Jelly elhatározta, hogy holnap az első dolga lesz fölkeresni a városka gyógyszerészét és alaposabban is kikérdezi. Ha cinkostársa volt a griffeknek, az lényegesen megkönnyítené a további nyomozást. Erre a gondolatra Jelly kicsit megnyugodott. Legalább holnapra lesz valami elfoglaltsága. Persze a legjobb az lett volna, ha a Hercegnő levele még a délelőtt ideérne, hiszen akkor esetleg még az esti Gálára is odaérhetett volna, ha tényleg Canterlotba kell mennie.

Az éjszaka nem tudott, bár nem is akart jól aludni. Nem akart ugyanolyan könnyű célponttá válni, mint az öreg volt. Így nem is tudta rendesen kipihenni magát és már napkelte előtt fent volt. Legszívesebben odament volna a patika elé és ott várta volna meg, hogy a gyógyszerész kinyisson, viszont ráijeszteni meg nem akart, úgyhogy addig mégiscsak a kocsmában maradt és egykedvűen bámulta a békésen alvó Braeburnt. Mikor aztán a kocsmáros felkelt és elkezdte kitakarítani a helyet, Jelly felszedelőzködött és elindult. Így kialvatlanul még jobban zavarta, ahogy a köpenye a csupasz hátához tapadt. Részben ez is közrejátszott, hogy a patikus kancával végül elég gorombán beszélt, holott eredetileg nem állt szándékában ilyesmi. Crystal Vial ennek ellenére nagyon udvarias volt. Mikor Jelly megmutatta a Luna Hercegnőtől kapott megbízását, a póni készségesen megmutatta neki az összes altatókészletét, sőt még azt is megengedte neki, hogy a vények és egyéb dokumentumok között kutakodjon. A gyógyszerész állította, hogy griffek már nagyon régóta nem jártak nála, de Jelly biztosra akart menni.

Így aztán a kanca majdnem az egész napját azzal töltötte el, hogy papírokat nézett át, s közben gyakran az ablakra pillantott, hátha megjelenik Frosty az új üzenettel. Sajnos azonban a madár nem jött és az altatók bemenő és kimenő készlete is tökéletesen stimmelt. Jelly ugyan nem bánta, hogy a gyógyszerész ártatlannak bizonyult az ügyben mert nagyon kedves volt vele végig, így azonban elveszett az az egyetlen nyom is amin esetleg elindulhatott volna. Azzal legalábbis nem sok mindent tudott kezdeni, hogy a griffek valószínűleg valamelyik másik városba indultak, ami lehet Cloudsdale, vagy Manehatten, vagy igazából bármelyik. Úgy tűnik innentől kénytelen lesz rábízni az ügyet az Éjjeliőrség többi részére.

Már alkonyodott mire Jelly végérvényesen megunta a vények és megrendelések böngészését. A madárkájának nyoma sem volt, úgyhogy elég hamar kénytelen volt lemondani a lehetőségről, hogy életében először részt vegyen a nagy ünnepen. Mint a Különleges Egység tagja, részt vehetett díjmentesen bármilyen rendezvényen még akkor is ha ezt nem szolgálati kötelességből tette. Legalábbis elméletileg. Gyakorlatilag csak a legritkább esetekben kapott ténylegesen szabadidőt amikor ilyesmire sor került. Sőt, igazából amúgy sem sokszor volt lehetősége szabadon mozogni. Amióta csak az Éjjeliőrség tagja volt, állandóan akadt valami tennivaló, így hát igen nehéz lett volna összeegyeztetni ha lettek volna ilyen irányú motivációi. Most sem úgy akart eljutni a Gálára, hogy bármit megtett volna érte, de azért érdekelte annyira, hogy ha már az idő tájt Canterlotban járhatna azért megnézné. Amit viszont még a Gála kihagyásánál is jobban bánt az az elszalasztott lehetőség volt, hogy újra találkozhasson Pinkie-vel és persze, hogy megismerhesse a barátait. Bár a Hercegnő csak egyetlen nappal korábban küldte volna őt ide, s akkor most minden annyival egyszerűbb és jobb volna!

Jelly visszaügetett a kocsmába, megint almaborozgatott egy kicsit, aztán az éjszakát a kocsmáros jóváhagyásával újfent ott töltötte. Másnap reggel még mindig nem történt semmi. A kék póni már unalmában gesztenyebarna sörényét kezdte fonogatni. Most már komolyan aggódott Frosty miatt. Ezalatt az idő alatt már többször is elrepülhetett volna Canterlotba és vissza. Jelly nagyon-nagyon remélte, hogy nem esett semmi baja. Kicsit az is nyugtalanította, hogy Silvermane-ék felől sem kapott hírt, bár némiképp kételkedett benne, hogy kettejüknek volt lehetőségük üzenni neki. Jelly magányos volt, s bár Appleloosába lassacskán kezdett visszatérni az élet a normális kerékvágásba, ő csak egyre rosszkedvűbb lett. Igazából nem volt senkivel miről beszélgetnie sem. Silverstar sheriff egyszer ugyan megkérdezte tőle, hogy áll a nyomozás és hogy meddig marad a városban, de konkrétumot erre sem tudott mondani. A város többi pónija, aki megfordult a kocsmában kerülte a tekintetét. Valószínűleg már mindenki tudta, hogy miért van itt és miért kérdezősködött. Jelly nem is bánta hogy nem szólnak hozzá. Nem volt olyan lelkiállapotban, hogy ismerkedjen. A barátait szívesen látta volna maga körül, de ez pillanatnyilag lehetetlen lett volna. Így hát nem tehetett mást, csak várt.

Dél után egy kicsivel aztán megérkezett a várva-várt levél, de nem úgy ahogy Jelly számított rá. A kanca épp egy újabb almaboros üveget ürített ki – szerencse, hogy az éjjeliőri fizetésből tellett ilyesmire – amikor az asztalán hirtelen fellobbant a már ismerős kékesfekete lángocska. A szomszédos asztalnál ülő póni kishíján leborult a székéről a jelenség láttán, de mások is voltak akik ijedten kiáltottak fel. Jelly zavart mosollyal a táskájába süllyesztette az érkező apró tekercset, aztán sűrű bocsánatkérések közepette kiügetett a kocsmából. Mikor távolabb ért és meggyőződött róla, hogy senki sem látja, gyorsan előkapta a levelet, feltörte a pecsétet és olvasni kezdett. Ahogy azonban az első pár szót elolvasta, hitetlenkedve visszacsukta a levelet és újra leellenőrizte a pecsétet. Különös módon rendben volt. Jelly újra kibontotta az apró papírfecnit és fura arckifejezéssel átfutotta a sorokat. Ugyanazt a jegyzetfüzet-lapot kapta vissza, amin az előző üzenetét küldte a Hercegnőnek. Az utolsó két szót leszámítva még az írás is ugyanúgy mintha az övé lett volna, de mégsem az ő szavai álltak ott.

Kedves Grape Jelly!

Sajnálattal olvastuk leveledet. Ezúton kérünk deríts ki amit lehet a rejtélyes ügyről, s amint végeztél tájékoztass bennünket személyesen canterloti kastélyunkban!

Luna Hercegnő

Jelly, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg ugyanazt a levelet kapta vissza a fény felé fordította a papírt. És valóban: a tollának lenyomatából még mindig ki lehetett volna olvasni az eredeti üzenetét. Ez azonban, hogy a Hercegnő ennyire tökéletesen utánozta az írását elég kellemetlenül érintette. Olyan volt, mintha a személyiségének egy darabkáját vette volna el tőle. Jelly igyekezett lerázni magáról a kellemetlen gondolatot és a levél tartalmára koncentrált. Jól gondolta, a Hercegnő valóban szemtől szemben akart beszélni vele, ami szerencsére azt is jelentette, hogy végre itthagyhatja ezt a helyet, s újra Canterlotba mehet. Még ha a Gáláról le is maradt, legalább újra ott lehetett a fővárosban ahol mindig zajlott az élet és mindig találkozott ismerősökkel, vagy más éjjeliőrökkel. Ettől olyan izgatott lett, hogy már több mint egy órával a canterloti vonat indulása előtt kiállt az állomásra és ott járkált föl-alá míg a szerelvény meg nem érkezett.

Borzasztó hosszúnak tűnt az út amíg elért a fővárosba. Mintha a vonat direkt lassabban ment volna mint normálisan. Jelly egész úton unatkozott, egyszersmind izgatott volt, mert alig várta már, hogy beszámolhasson a Hercegnőnek. Mikor azonban végre-valahára megérkezett, csalódnia kellett. Szélvészként vágtatott végig Canterlot utcáin, amiken még jócskán meglátszottak az előző esti Gála maradványai csak azért, hogy a trónterem előtt strázsáló pegazus-őrök közöljék vele, hogy jelenleg mindkét Hercegnő házon kívül tartózkodik. Jelly ettől olyan ideges lett, hogy majdnem belerúgott az ajtó mellett álló egyik szoborba. Nem elég, hogy egyedül volt, sikertelen küldetésről jött vissza és lemaradt az ünnepségről még a Hercegnő se volt itt, hogy beszámolhasson neki?! A kanca dühét látva az egyik őr fölajánlotta, hogy üzenhet az Éjjeliőrség Generálisának, de a kanca csak legyintett. Vagy Luna Hercegnő, vagy senki.

Egy darabig még nyugtalanul járkált föl-alá, de aztán végül föladta a várakozást. Írt egy rövid cetlit, amiben tudomására hozta a Hercegnőnek, hogy itt van és odaadta az őröknek, aztán otthagyta a palotát és elindult régi barátjához, Zap-Apple Jimhez. Most úgyis biztos, hogy otthon találja. Csúnya dolog lett volna ha megkapja a sok túlóráért cserébe a Gálát szabadnapnak és rögtön utána megint beosztják közvetlen szolgálatra. Szerencsére Jellynek ebben igaza volt. Ahogy bekopogott Jimhez máris hallotta a csődör patadobogását ahogy ügetett ajtót nyitni neki.

– Ahá, Jellykém! – vigyorodott el Jim, ahogy meglátta a kancát. – Reméltem hogy hamarosan találkozunk ha már a Gálán nem láttalak. Kerülj beljebb!

Jim leültette Jellyt ugyanarra a kanapéra, ahol a kanca a legutóbbi ittjártakor aludt. Hozott neki egy kis süteményt, ami az estéről maradt meg.

– Na mi az, Drága, miért lógatod az orrod? – kérdezte, amikor látta, hogy a kanca nincs túl jó kedvében.

– Nem akarok róla beszélni – legyintett Jelly. – Inkább te mesélj, hogy milyen volt a buli!

– Nem akarok róla beszélni. Botrányos volt.

A kanca majdnem kiköpte a falatot. Fölnézett a csődörre és látta, hogy az kajánul vigyorog.

– Na jó, akarok róla beszélni, de tényleg botrányos volt!

– Élvezted mi? – kacagott fel Jelly. Máris érezte, hogy kezd elszállni a rossz kedve. Mit nem tesz egy barát társasága.

– Hajjaj! – kacsintott a póni.

– Nem is te lennél. Na mesélj gyorsan, miről maradtam le!

– Hááát… az egész úgy kezdődött, mint bármelyik másik Gála is szokott. Volt tűzijáték, meg a Wonderboltok is bemutatóztak egy kicsit. Igaz az est ebből a részéből engem személy szerint csak a díszvacsora érdekelt és mit ne mondjak, fenomenális volt!

– Igen, azt látom – mosolygott teli szájjal Jelly. – Nem tudtad megállni, hogy ne hozd el ezeket, ugye?

– Hová gondolsz, Jellykém! – mímelt nemesi felháborodottságot Jim, s fölcsapta az orrát. – Én soha nem tennék ilyesmit! De hát tudod milyenek ezek a canterlotiak. Hiába a sok jó étel, akkor is csak majszolgatnak, mintha túl komolyan vennék, hogy a vacsora tényleg csak dísznek van. Ez a sok finomság mind kárbaveszett volna ha én nem hozom el! Nem mellesleg a maradékot amúgy is szétosztották az őrök között. Hősies feladatunk, hogy megmentsük eme étkeket a romlástól! – szalutált.

– Naa, ne marháskodjál! – kacagott Jelly. – Mi volt a botránnyal? Részleteket akarok!

– Ne olyan sebesen kis hölgy! Még nem fejeztem be! – folytatta fennkölt modorban a csődör, de aztán vigyorogva megint átváltott normál beszédhangra. – Na szóval miután megtömtem a bendőmet, kinéztem kicsit a kerti partira. Hát hogy az milyen dögunalmas volt! Érdektelen pónik érdektelen témákról órákon át képesek beszélgetni flancos ruhákban. Ez nekik a Gála! Még szerencse, hogy volt valami idióta, aki beöltözött Mare in Blacknek és riogatni kezdte a jónépet. Többen is elájultak, de az őrök gyorsak voltak és bilincsben vitték el a szerencsétlen hülyét. Tudom, tudom gonosz vagyok, de állítom ez volt az este legjobb része! Aztán a következő balhéról sajnos lemaradtam, pedig az is érdekelt volna. A báltermet valami borzasztóan lestrapálta pár ponyville-i cimboránk. Hú, bárcsak láthattam volna! Jóformán darabokban volt minden, meg az egyikőjük állítólag még egy csomó állatot is beeresztett. Nem tudod esetleg, hogy kik lehettek?

Jellynek sajnos volt egy sejtése.

– Ajjaj! Lehet, hogy Pinkie-ék voltak azok? Ugye őket nem bántották? – kérdezte aggódva.

– Nem hiszem. Kicsit körbekérdezgettem az őröket, hogy ők mit tudnak a dologról, de senki sem monta, hogy bárki is problémázott volna. Úgy tűnik a jó öreg Celestia jókedvében volt, hogy nem velük takaríttatott fel. De most hogy így mondod, tényleg mintha Pinkie Pie-t láttam volna is az este. Ki más ugrálna körbe nyugodtan beszélgető pónikat láthatólag minden ok nélkül? De mondjuk voltak még mások is Ponyville-ből, úgyhogy nem tudom, hogy ők voltak-e. Ja, meg fölbukkant két griff is, akikre Luna Hercegnő pont tegnap adott ki körözést. Már itt voltak egy ideje a Gálán amikor megérkezett a parancs. Az őrök meg is próbálták elfogni őket, de valahogy kicsúsztak a patáik közül. Megmaradsz? – Jim fölállt és megütögette a kék póni hátát.

Jelly épp egy habostorta szeletet majszolgatott mikor a csődör a griffeket említette. Kis híján a torkán is akadt a falat, de Jim még időben közbelépett.

– Ghriffek… nem kaphták… ehl…? – köhögte a kanca.

– Nyugi, nyugi! Úgy t'om nem. De miért olyan fontos ez? Tök vicces volt nézni, ahogy az őrök hajkurászták őket. Csak aztán az egyik eldobott valami füstbombát, aztán nyomukat vesztették. Persze utána keresték még őket, meg többen is utánuk mentek, de nem tudom, hogy sikerült-e megtalálni őket. De most hova mész?

Jelly még mindig köhögve elindult az ajtó felé. Most azonnal tudni akarta hogyan történt az egész eset. Gyorsan magára kapta a táskáját, de aztán rögtön meg is bánta a mozdulatot. A köpenye ugyanis már nem volt teljesen a bőréhez tapadva, így félrecsúszott a táska lendületétől, szabaddá téve csupasz hátát. Egyszerre szisszentek fel, Jelly a fájdalomtól, Jim pedig a meglepetéstől.

– Celestiára, mi történt veled?!

– Semmi komoly, csak bevetésen voltam – mondta Jelly kicsit zavatan. – Tudsz olyan őrt aki részt vett az üldözésben?

– Mégis mi dolgod neked ezzel az egésszel?

A kanca csak ránézett Jimre nagy mohazöld szemeivel és a csődör nem kérdezősködött többet. Egymás hivatalos ügyeibe sosem szóltak bele.

– Persze, nagyjából mindenkit ismerek itt. Utánakérdezhetünk ha szeretnéd. Persze ha már visszaértek. Elég kevés őr volt idehaza már a Gála alatt is. Most már tényleg alig vagyunk páran. Még jó, hogy nem hívtak így sem szolgálatba. Menjünk akkor!

Jim megigazította Jelly hátán a lila köpenyt, aztán a táskájára bökött.

– Azt nyugodtan hagyd csak itt! Gondolom ittmaradsz estére. De ha nem, akkor majd visszajövök érte, jó?

– Köszönöm, Jimmy! Te vagy a legjobb! – a kanca átölelte öreg barátját.

Együtt mentek a barakkokhoz. Jelly hamar beláttak, zöld barátjának nagyonis igaza volt: a szobák nagy része üresen állt. Luna Hercegnő említett valamit, hogy sok éjjeliőrt ki kellett vezényelnie, de most már a canterlotiakat is? Valami nagy gond lehetett! Mindenesetre Jelly most nem akart még ezen is aggodalmaskodni, úgyhogy inkább a feladatra koncentrált. Jimnek eltartott egy ideig, mire talált olyat, aki ott volt amikor megpróbálták letartóztatni a griffeket, de végül sikerült. Jelly jó alaposan kikérdezte a fehér csődört minden apró részletről. Sok újat sajnos nem tudott mondani, főleg nem jókat. A griffek nagyon ravaszak voltak. Mikor közölték velük, hogy elfogatási parancs van kiadva ellenük teljes nyugalommal fogadták és látszólag együtt is működtek. Hagyták, hogy elvezessék őket, aztán egy váratlan pillanatban kitörtek és eltűntek az őrök szeme elől. Valószínűleg gyalog menekülhettek, vagy a földközelbe repültek, mert nem látták őket távozni a városból. És elég jól föl lehettek szerelkezve, mert az egyikőjüknél tényleg volt füstbomba. Az őrök egy része azért utánuk eredt még ha nem is tudták hol keressék őket és átfésülték a terepet. Eddig persze semmi hír, márpedig az azt jelenti, hogy semmi eredmény.

Jellyt nem érték váratlanul a fejlemények, de azért kicsit csalódott volt. Ebben a nyomozásban nagyon nem állt mellette a szerencse. Nightfall halott, a griffek meglógtak, a társairól és a Hercegnőről pedig semmi hír. Még Frostyról se tudta, hogy merre kószál, de abban legalább biztos lehetett, hogy a levelet sikeresen továbbította. De hogy azóta hol lehet? Végül visszament Jimmel a házába, a csődör csinált neki egy kellemes habfürdőt, amitől végre kicsit el tudott lazulni. Nem volt még olyan harci bevetésen ami jobban megviselte volna mint ez a bizonytalan várakozás. Ha Jim se lett volna mellette, nem tudta mit csinált volna.

A patáival betapasztotta a fülét és elmerült a langyos vízben. Erre is jó rég volt már alkalma, hogy rendesen megmosakodjon. Még szerencse, hogy nem látszott meg rajta annyira. Vagy legalábbis nem volt olyan feltűnő. Mikor azonban kiázott a szőréből meg a sörényéből a több heti kosz és kiszállt a kádból, egészen meglepődött magán ahogy a tükörbe nézett. Nem is emlékezett rá, hogy ilyen jól is tud kinézni. Hosszú gesztenyebarna sörénye új fényt kapott, még így csuromvizesen is, s a szőre is sokkal élénkebb színű lett. Kár, hogy a hátán még ott volt az a kopasz folt, különben egész elégedett lett volna magával. Most, hogy ennyi ideig nélkülöznie kellett még egész karcsúnak is mondhatta magát. Egyébként a testalkata nem volt éppen éjjeliőrnek való, ha volt mit ennie. Ő nem volt olyan szikár mint kanca társai. A lábait tekintve eléggé erős volt, de ha normális körülmények között volt, egészében inkább kicsit molettnek tűnhetett semmint izmosnak. De most ez így egész jó lenne ha ezt a súlyt meg tudná tartani. Bár ahhoz lehet hogy már most is túl sok maradék süteményt evett…

Kicsit még forgolódott a tükör előtt és megállapította, hogy farból fogynia kéne kicsit és akkor tényleg egész csinos lehetne. Megrázta magát, aztán maga köré tekert egy törölközőt és kiment vissza Jimhez. Kicsit még beszélgettek a kandalló előtt, hogy a csődör milyen hírességekkel találkozott a Gálán, meg milyen műsorok voltak még, aztán Jelly már úgy érezte, nem bír tovább ébren maradni. Sok volt neki ez a pár nap, s most már végre talán tudott is volna rendesen aludni a sérülésétől is. Jim hamar elő is készítette neki a vendégágyat, aztán tapintatosan hagyta is a kancát pihenni. Úgyis ő maga is fáradt volt már a hajnalig tartó bulizástól.

Másnap reggel arra ébredtek, hogy kopogtatnak. Jim gyorsan ügetett is ajtót nyitni. Egy vörös sörényű, denevérszárnyú éjjeliőr kanca volt az. Jellynek hozott egy üzenetet. Azt mondta, maga Luna Hercegnő hívatja.

Jellynek több se kellett, azonnal magára kapta a köpenyét és máris vágtatott a palotához, s azon belül is a trónteremhez. Előtte azért kicsit lelassított és fújt egyet, hogy ne túl viharverten lépjen az Úrnő színe elé. A pegazus őrök rezzenéstelen arccal beengedték, aztán becsukták mögötte a kaput.

Odabent azonban nem az a látvány fogadta, amire számított. Egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy talán születésnapja lenne csak elfeledkezett volna róla és meg akarták lepni, annyi póni volt a teremben. Aztán a komoly arcokat látva – meg persze realizálva, hogy nincs ma efféle nevezetes nap – gyorsan rájött, hogy közel sem ilyesmiről van szó. A trónszék előtt, amin éppen a fiatalabbik nővér ült, vagy kéttucat éjjeliőr állt, akik most mind az érkező felé fordultak. Jelly felismerte őket: mind a Különleges Egységhez tartoztak és… legnagyobb örömére ott volt közöttük Silvermane és Firebolt is! Sajnos azonban csak egy biccentés erejéig volt ideje üdvözölnie őket, mert a Hercegnő felállt a trónról. Ünnepélyesen végignézett a pónikon, s végül megállapodott a tekintete Jellyn.

– Most, hogy mind jelen vagytok, elkezdhetjük!

10. fejezet

Csata a Deepfire szurdoknál

– Pont időben, Silvermane zászlós! Jelly hadnagy ennyire megváltozott?

– Örülök, hogy még van kedve humorizálni, százados úr!

A két póni tisztelgett egymásnak, aztán Stormcloud megveregette Silvermane vállát.

– Jó újra látni, fiam! De viccet félretéve, a hadnagy rendben van?

– Tudtommal igen, uram!

– Helyes! Öltözzenek fel és tíz perc múlva jelenjenek meg Shining Armor kapitány úrnál eligazításra! Nekem most sietnem kell.

Silvermane fújt egyet, aztán Firebolttal az oldalán elindult, hogy megkeresse azt a sátrat, ahol a felszereléseket osztották. Jó sokat kellett utazniuk idáig. A pegazus boldogan megtette volna pillanatok alatt az egész távot Cloudsdaletől idáig, de a parancs világos volt: maradjanak együtt. Így aztán kénytelen volt ő is a földipónik útját követni, s ismét végigvonatozni fél Equestriát a vörös unikornissal. Természetesen megpróbálták hasznosan eltölteni az időt: Firebolt elkezdte elmagyarázni a pegazusnak a rúnamágia alapjait, de Silvermane bármennyire is azt hitte, érdekelni fogja a téma, pár óra elteltével már ásítozott rajta. A kanca persze nem neheztelt ezért rá. Ahogy mondta, a rúnák mágiája csak keveseknek érthető, s csak még kevesebben tudják jól használni is. Hogy is lehetne hát elvárni egy nem-unikornistól, hogy csak úgy ráérezzen a lényegére? A pegazus még annak ellenére is akarta erőltetni a témát, hogy látszott rajta, hogy már egyáltalán nem is tud figyelni. Végül Firebolt mondta ki, hogy inkább hanyagolják egyenlőre ezt a témát. Nem bántóan mondta, nehogy Silvermane úgy érezze, nem akar vele foglalkozni, s végül a pegazus is belátta, hogy ez így ebben a formában nála nem fog működni.

Pedig igazából így, hogy most már biztosan tudhatta: két társa támogatja őt újból belelkesült, s a Doktor szavai, amiket az a szürke kanca a maga módján átadott, még jobban megerősítették – függetlenül attól, hogy nem akarta komolyan venni őket. De persze mi van ha mégis igaz? Minden biztatás jól esett, de még mindig nem érezte őszintén, hogy tényleg sikerrel járhat. Kicsit olyan volt mintha már nem csak ő hitegette volna saját magát, hanem csatlakoztak volna mások is. De még ha így is érezte, követni akarta az álmait és jól esett, hogy Firebolt is próbált segíteni neki. Végre volt kihez fordulnia a kérdéseivel.

Kár, hogy ilyen hamar ott kellett hagyniuk Cloudsdale-t. A Doktornak is feltett volna pár kérdést, s már nem csak kötelességből, de személyes érdeklődésből is. „Széltáncos” Silvermane. Milyen fura, hogy Derpy így hívta. Persze a kanca már önmagában is épp elég fura volt. Silvermane-nek tetszett a név. Ismételgette magában, s valahogy egyre szebbnek érezte. Bár a szülei ezt a nevet adták volna neki!

Igaz nem érezte magát annyira otthon a levegőben. Nem szeretett igazán repülni, egyedül zuhanásban volt jó. Meg szeretett elevickélni a felhők között, vitorlázni a szélben úgy, hogy a lehető legkevesebb szárnycsapást kelljen megtennie. A cukijegyét is valami ilyesmiről kaphatta. Egy függőlegesen álló felhő, amit öt szürke vonal fogott spirálba. Őszintén szólva ő maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy mit ábrázolhatott, de valószínűleg valamilyen formában a zuhanórepülésével lehetett összefüggésbe, mivel az első ilyen mutatványa közben jelent meg már nagyobb csikó korában. Azóta is mindig kicsit zavarban volt ha a cukijegyéről kérdezték. Milyen dolog az, ha egy póni nem tudja elmagyarázni a saját különleges képességét? Úgyhogy ilyenkor csak annyit mondott, hogy a zuhanórepülés a specialitása és a többi póni a legtöbbször be is érte ennyivel. Egyszóval nem gondolta magáról, hogy méltó lenne ilyen címre, de be kellett vallania szívesen viselte volna már csak a hangzása miatt is.

– Merre jársz? – kérdezte Firebolt a merengő pegazustól.

– Ja, bocsi! Csak az előző… khm… küldetésünkön gondolkodtam – vágta ki magát a Silvermane és végülis részben igazat is mondott. – Kíváncsi lettem volna, hogy az a bizonyos illető miért nem akart velünk találkozni.

– Arra én is – motyogta az unikornis.

Elég kellemetlen érzés volt így félbehagyni ezt a Doktor-ügyet. Lényegében semmivel nem lettek okosabbak, s csak egy megérzésekre alapozott, semmitmondó jelentést tudtak küldeni a Hercegnőnek. De bármit művelt is a Doktor, az biztos, hogy itt nagyobb szükség volt rájuk mint ott. Luna Hercegnő nem véletlenül rendelte ki az Éjjeliőrség szinte minden tagját ide, a Deepfire szurdokba. Equestria komoly fenyegetéssel nézett szembe. A helyzet súlyosságát jelezte, hogy az éjjeliőrök segítségére még Celestia Hercegnő is kivezényelt pár zászlóaljnyit a canterloti őrei közül is, magának Shining Armor kapitánynak a vezetésével. Silvermane eddig soha nem vett részt olyan ütközetben, amiben a canterlotiak is részt vettek volna. Eléggé aggódott is emiatt. Ugyan mi lehet az, amit nem lehetett rábízni egyedül az Éjjeliőrségre? Főleg így, a Nagy Galoppgála előestéjén, amikor normális esetben pont hogy az éjjeliőrök szoktak segédkezni Canterlotban a rend fenntartásában!

A többi pónin is látszott az idegesség. Rendezetten, fegyelmezetten viselkedtek, ahogy katonákhoz illik, mégis érződött rajtuk a feszültség. Valószínűleg a legtöbben már tudták mivel állnak szembe és azért voltak ilyenek. Silvermane-éknek viszont nem volt idejük kérdezősködni amíg odaértek a sátorhoz, ahol felvéztezték a pónikat és fegyvert nyomtak a patájukba. Stormcloud után a pegazus itt találkozott a második ismerőssel a Különleges Egységtől. Rose Cord szédületes tempóban osztotta a katonáknak a muníciót. Silvermane kissé elmosolyodott, ahogy meglátta a kancát. Ő volt az egyetlen, aki valamennyire tetszett neki az Egységből, így hát igyekezett felvenni a legjobb arcát.

– Szevasz, Rosie! – köszöntötte a tőle telhető legvidámabban.

A sárga kanca egykedvűen végigmérte a pegazust, aztán megfordult, leakasztott egy olyan áramvonalas öltözéket, mint amilyet a Shadowbolt-ok is szoktak viselni.

– Szasz, nagyfiú! Ezt kapd fel, addig nézek neked valami cuccost! A barátnődnek mit hozhatok?

– Ő nem a barátnőm! – mondta gyorsan a pegazus. Maga sem tudta miért, de zavarbajött a feltételezéstől.

– Nem kell semmi, köszönöm – mondta Firebolt. – Elég ez ami rajtam van.

– Biztos? – nézte félrebillentett fejjel földipóni az unikornis szegényes ruháját. – Az a köpeny nem tűnik túl melegnek. Fagyni fog az éjszaka. Egy egyszarvúra nem adnék páncélt, de valami azért nem ártana.

Firebolt a fejét rázta.

– Inkább azt mondd meg Rosie, kikkel fogunk harcolni! – kérte Silvermane miközben ledobta magáról a zsebes mellényét és megpróbálta beleszuszakolni magát a repülősruhába.

– Hidd el, én se tudok többet mint ti! Mondjuk nekem mindegy is, engem ide hátra osztottak be.

– Azt hittem, az Egység egyben marad! Elég összeszokott csapat vagyunk, több hasznunkat vennék úgy.

– Nézz körül, mennyien vagyunk! Ide már másféle szervezettség kell!

– Jogos – húzta el a száját a pegazus. – És merre találjuk a kapitányt? A százados azt mondta, most Shining Armor itt a főnök.

A sárga kanca a parancsnoki sátor felé mutatott a patájával. Silvermane és Firebolt arrafelé vették az irányt. A canterlotiakat alapvetően az éjjeliőrök elég puhány alakoknak tartották, de a kapitányukat tisztelték. Silvermane-nek ugyan még nem volt alkalma találkozni vele, de elég sokat hallott már róla. Shining Armorról az a hír járta, hogy nem az a fajta tiszt, aki hátulról osztogatja az utasításokat és szemrebbenés nélkül küldi a halálba a katonáit. Nem, ha arra került a sor, ő kiállt a sereg élére, úgy vezette őket a csatába. Úgy, ahogy az Éjjeliőrségben is szokás volt. Silvermane-nek soha egy rossz szava nem lehetett Stormcloudra, s úgy vélte ha a canterloti kapitány csak feleannyira jó póni mint a százados, akkor már meg lesz vele elégedve.

A sátorban a két pónit újabb ismerős fogadta. A szürkéslila szőrű Shadow Twist éppen jelentést tett a kapitánynak. Twist az Egységnél a legtöbbször besurranó, kémkedő küldetéseket kapott, s meg kell hagyni a kanca igen jól végezte a dolgát. A mostaniak közül ő volt a legrégebb óta Stormcloud csapatának a tagja, így Moss Rangerrel az unikornissal ketten voltak a rangidősök a százados mellett. Twist pedig mindőjüknél is több bevetésen vett részt és eddig egyszer sem vallott kudarcot. Remek példája volt annak, miképpen tehet egy földipóni jó szolgálatot az Éjjeliőrségnek. Silvermane tisztelte is a kancát, de hosszabb távon nem bírta elviselni az idegbeteg természete miatt. Egyszerűen nem lehetett neki ellentmondani, s emiatt már a századossal is volt párszor komolyabb vitájuk.

– … meg itt is, de nem tűnnek túl rendezettnek – Twist Shining Armor mellett állt egy nagy asztalnál, s a szurdokról készült sematikus térkép fölött mutogatott a patájával.

– Na, az első jó hírünk a mai napra – mondta a kapitány. Megigazította fényes sisakját, aztán az érkezők felé fordult.

– Silvermane zászlós szolgálatra jelentkezik! – szalutált a pegazus.

– Firebolt úgyszintén – mondta mellette a kanca.

– Önnek nincsen rangja, kisasszony? – kérdezte udvariasan a kapitány, miután viszonozta a tisztelgést.

– Nincs, uram. Luna Hercegnő tanítványa vagyok és az Úrnő megbízásából vagyok itt.

Twist a háttérben félreérthetetlenül fintorgott. Silvermane tudta róla, mennyire utálta, ha Luna „civileket” aggatott az Éjjeliőrség nyakába, hogy megfigyelőként vagy bármiként beleszóljanak a dolgukba.

– Értem. És megtudhatnám, milyen utasítást kapott a Hercegnőtől?

– Természetesen, uram! Azt az utasítást kaptam, hogy Silvermane-nel kövessük az Ön parancsait.

– Ezt örömmel hallom – mondta a kapitány és látszott rajta, hogy valóban így érez. – Viszont nem tudom, mit kezdjek magával. Talán a legjobb ha a hadművelet során mellettem marad. Zászlós, Önre viszont Stormcloud százados repülőosztagában lesz szükségünk. Gondolom nem bánja.

– Nem, uram! Köszönöm, uram!

– Remek, ez esetben kérem jelentkezzen a századosnál minél hamarabb. Kezd sürgetni az idő, nyakunkon az ellen.

– Uram, azt még megkérdezhetném, hogy mivel állunk szembe?

Shining Armor már éppen fordult vissza a térkép felé, de megállt a mozdulatában. Silvermane-nek eddig is szimpatikus volt a kapitány, s most ezzel, hogy még ilyen sietségben is válaszra méltatta még jobban megnyerte magának a pegazust. Úgy tűnik, ő tényleg nem olyan volt mint amilyennek a canterlotiakat szokták leírni a többiek.

– Eddig annyit tudunk biztosan, hogy nem élő ellenfelekkel fogunk harcolni – mondta komoran a fehér csődör. – Többen vannak mint mi, de számítok a vitézségükre. Eddig nem kellett csalódnom az éjjeliőrökben, szeretném ha ez így is maradna.

A pegazus nagyot nyelt. Tudta, hogy ez mit jelent és egyáltalán nem tetszett neki. A szeme sarkából látta, ahogy Shadow Twist gúnyosan elmosolyodik. A kanca pontosan tudta, hogy mennyire irtózik az élőhalottaktól. Firebolt ezzel szemben megkönnyebbülten fújt egyet mellette. Silvermane nem is értette, hogy lehet ezt ilyen nyugalommal tudomásul venni. Ő maga kiscsikó kora óta félt a zombiktól és a hasonló lényektől – már ha egyáltalán az ilyesmiket annak lehet nevezni. Akkor még azzal nyugtatták, hogy azt mondták neki, a halottak nem kelhetnek újra életre, de mióta csatlakozott az Éjjeliőrséghez szembesülnie kellett vele, hogy ez korántsem volt igaz. Jellyvel azóta sok küldetésen részt vett, ahol farkasszemet kellett nézniük a halállal, vagy épp a halottakkal. Az alatt a pár év alatt nagyjából sikerült is leküzdenie a rettegését, de azóta is beleborzongott ha ilyesmivel találkozott.

Silvermane tisztelgett, aztán otthagyta a három pónit. Még akkor is kavargott a gyomra, mikor keresztülverekedte magát a Shadowboltokon, hogy odajusson Stormcloudhoz. A százados épp egy csapat pegazussal beszélgetett – nyilván ők voltak a beosztott katonái. Mind éjjeliőrök voltak, de a Különleges Egységből rajtuk kívül mindössze ketten voltak itt.

– Jól van, fiam, reméltem, hogy hozzám kerülsz! – biccentett Stormcloud amikor meglátta a szürke pegazust. – Szeretném, ha Cloudsplitterrel az oldalamon harcolnátok. Éppen azt beszéltük a többiekkel, hogy mi kaptuk azt a feladatot, hogy legyünk a kapitány patája. A háttérben maradunk, s ha szükség van ránk a csatatér bármelyik pontján, akkor pillanatok alatt ott kell lennünk. A csapat egyik fele alakzatban repül a harcolók felett és onnan avatkozik közbe ahol kell. A másik fele velem marad Shining Armor kapitány mellett és az ő utasításait követjük. Az ellenség valószínűleg elsősorban az unikornisainkat fogja minél hamarabb célbavenni, ezért ők részben a sziklafalon lesznek szétszórtan, a másik felük szintén a kapitánnyal lesz. A magányos varázslókra nekünk kell vigyázni, mivel kritikus helyzetben csak ránk számíthatnak, hogy kimentjük őket. A páncélos egységeket nyilván nem tudjuk így segíteni, de ha úgy adódik a helyzet elterelhetjük róluk a figyelmet. A fő erőink tehát a földön lesznek, de nem is számítunk nagy légierőre az ellenség részéről. A Shadowboltok valószínűleg előnyben lesznek, de előfordulhat, hogy azon a fronton is be kell avatkoznunk, mindenki legyen rá felkészülve. Gyorsan kell reagálnunk mindenre és valószínűleg a csata közben gyakran változni fog a parancs. Ha nem vagytok a közelemben, figyeljétek Watcher jelzéseit.

A kis szürke denevér a neve hallatán előröppent egy korhadt fa odvából és helyet foglalt gazdája sisakjának a tetején. Éles hangon hosszan visított egyet.

– Ez lesz a visszavonulási parancs – folytatta Stormcloud. – Ha rövidebb hangot hallotok, akkor aki tud térjen vissza a bázisra. A kapitány, vagy valamelyik másik tiszt adja majd ki személyesen az utasítást. Két rövid füttynél a földön van szükség segítségre, egy rövid egy hosszú a jobb szárnyat jelenti, fordítva pedig a balt. Ha két egyre emelkedő hangú visítást hallotok, akkor az eget kell figyelni. Ha Watcher, vagy valamelyik parancsnok nem jelez, akkor akik velem vannak azok az én utasításaimat várják, a légi egységet Razor Blade hadnagyra bízom.

Egy alacsony, piszkoskék pegazus csődör kihúzta magát és tisztelgett. Silvermane örült, hogy a repülő osztagot is ismerős fogja irányítani. Ez némiképp megkönnyítheti a kommunikációt.

– Rendben, pónik! Pozícióba, aztán várjátok a riadójelzést! És még valami! Személyes sértésnek fogom venni, ha bárki meghal a csapatomból, úgyhogy ne merjenek ilyet tenni!

– Igenis, uram! – kiáltott egyszerre az ötven póni.

A csapat aztán kétfelé oszlott, ahogy a százados mondta. Az egyik fele félrehúzódott készen a felszállásra Blade hadnagy vezetésével, a másik fele pedig Stormclouddal Shining Armorhoz vonult. Lassan a többi póni is elfoglalta a harcállását. A szurdokban egyenes vonalakban felsorakoztak a nehézpáncélos lándzsás földipónik, köztük néhány könnyebben fölszerelt unikornissal. A sziklafalakon a kiszögellések remek fedezéket nyújtottak kétoldalt a varázshasználóiknak. A fal elég meredek volt, szinte lehetetlen volt megmászni, ezért sok unikornist a Shadowboltok segítettek fel. Onnan föntről remek rálátásuk nyílt a csatatérre és nem is voltak könnyű célpontok, de ha úgy adódott, tényleg csak Stormcloud egységére számíthattak, hogy kimenekítsék őket. A többi pegazus elbújt a sziklafal tetején várva a parancsra, hogy lecsaphassanak a támadókra. Shining Armor és a parancsnokok nagy része szintén a háttérben maradt a páncélos hadosztály mögött pár unikornissal és Stormcloud rohamcsapatával. Ők is kicsivel a föld szintje fölött foglaltak helyet egy nagy lapos sziklán, így ők is jól követhették az eseményeket.

Lassan kezdett besötétedni. Silvermane már épp azon gondolkodott, hogy vajon a seregnek mennyi ideje lehetett felkészülni a védekezésre, mikor Shadow Twist megszólalt mögöttük.

– Jönnek.

A szürke póninak elképesztően vájt füle lehetett, hogy innen meghallotta őket. A távolban a jelzőkürt csak fél perc múlva szólalt meg. Fegyverek és páncélok csörögtek, ahogy minden póni felkészült az ütközetre. Silvermane idegesen toporgott és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen remegni. A jobbján ott volt a százados, a balján pedig Firebolt, így hát nem akart szégyenben maradni. Szerencsére azonban láthatóan senki nem foglalkozott vele, mindenki a láthatárt figyelte, hogy mikor bukkan fel az első ellenség.

Nem kellett sokáig várniuk. Hamarosan már nem csak Twist, de mindenki hallhatta a hideg csontok zörgését. Aztán megjelentek. Torz, csontokból összerakott kreálmányok özönlöttek a szurdokba vég nélküli tömegben. Volt amelyik pónihoz hasonlított, de a legtöbbjük nem volt igazán azonosítható. Olyanok voltak, mintha véletlenszerű állatokból rakták volna össze őket.

– Engedjük egy kicsit közelebb őket! – szólalt meg higgadtan Shining Armor. – Ha szólok, jelezz az unikornisoknak! Meglátjuk mennyi marad belőlük!

A parancs Moss Rangernek, a Különleges Egység legerősebb varázslójának szólt. A zöld csődör ugyanolyan nyugodtsággal bólintott, ahogy a kapitány beszélt. Igaz, Silvermane hozzá már hozzá volt szokva, hogy az unikornis mindig ilyen kiegyensúlyozott. Soha semmivel nem lehetett kizökkenteni és az Egység legmegbízhatóbb tagja volt. A külseje is jól tükrözte fegyelmezettségét: mindig tökéletesen egyenes tartással, megfontoltan járt, a sörényét félig nyírtan, szabályos, szoros kontyban hordta. Amitől egyedül félelmetes volt a külseje az a kígyószerűen vágott pupillája volt, na meg az, hogy a farka teljesen hiányzott. Az előbbivel így született, míg az utóbbit egy csatában sikerült elvesztenie.

– Most! – mondta a kapitány.

Ranger szarva fölizzott és egy zöldes fénysugarat lőtt ki az égre. Abban a pillanatban a szurdokot elárasztották a sziklafalon rejtőzködő unikornisok varázslatai. Silvermane roppanó csontok hangját hallotta, de úgy tűnt ez nem akasztotta meg a rohamot. Az élőhalott sereg vészesen gyorsan közeledett. A földipónik az első sorokban pajzsaikkal és lándzsáikkal tökéletes phalanxot alkottak, úgy várták a támadókat. Shining Armor intett, mire Ranger egy sárga fénycsóvát lőtt fel. Erre a jelre a pegazusok, élükön a Shadowboltokkal lecsaptak a torz csontvázakra mielőtt még azok elérték volna a pajzsokból alkotott falat. Villámként sújtottak le az ellenségre és ezzel kissé sikerült is megtörniük a soraikat. A földipóniknak egész könnyű dolguk volt megakasztani az első hullámot. A második hullámban azonban már nehezebb dolguk volt. Úgy tűnik az unikornisok már nem tudtak bennük elég kárt tenni mielőtt odaértek.

– Nincs elég varázslónk! – szólalt meg Shining Armor. – Ranger főhadnagy, fogjon pár pónit és koncentráljanak arra a sávra ott! Figyeljenek, hogy ne zavarják a légi egységünket!

– Uram, nekem is több hasznomat venné a falon, mint itt – mondta Firebolt.

Silvermane értette, hogy mire gondol. Látta, ahogy a kanca a patájával itt is megpróbál rúnákat rajzolni, de a kő túl kemény volt ahhoz, hogy nyomot tudjon hagyni rajta. A kapitány egy pillanatig hezitált, aztán beleegyezett. Firebolt elvágtatott Rangerrel és még vagy kéttucat unikornissal és hátrébb egy lankásabb részen elkezdték megmászni a sziklafalat. Azalatt a földipónik derekasan állták a sarat. Úgy tűnt, egyelőre segítség nélkül is tudják tartani az ellent. Az unikornisok varázslatai és a pegazusok ismételt rohamai eléggé megtizedelték a támadókat, bár a pónik eredeti összehangoltsága kezdtett szétzilálódni.

– Eddig rendben vagyunk – állapította meg a kapitány, miközben távcsővel kémlelte a csatát. – Ha ezek a dögök nem tartogatnak nekünk valami meglepetést, akkor nem lesz gond. Stormcloud százados! Jelezzen a légi csapatának, hogy beszállhatnak az ütközetbe! Segíthetnek a Shadowboltoknak.

Stormcloud biccentett, aztán súgott valamit a denevérének. Watcher rögtön a levegőbe emelkedett és két-két rövid füttyel jelezte a fentieknek, hogy csatlakozzanak a harcba. Razor Blade és csapata rögtön hozzá is csapódott a légierőhöz. Közben az unikornisoknak is megérkezett az erősítés: Ranger és a társai fölértek a falon és ők is elkezdték a varázslataikkal bombázni a szurdokba zúduló töménytelen csontszörnyet.

Silvermane leplezetlen undorral figyelte a harcot, s közben azon gondolkodott, vajon ki és miért szabadíthatta rá Equestriára ezt a borzalmat. Az élettelen ellenfeleiken látszott, hogy csak nagyon tessék-lássék lettek összerakva, jóformán csoda volt hogy egyáltalán mozogni tudtak. Hullottak is szép számmal, de a védekező póniseregben nem tudtak jelentős kárt tenni. A pegazus innen láthatta, ahogy Rose Cord és pár tartalékos néha elcipelnek egy-egy sérültet, de eddig egy sem volt halott. Ellenben a pónik csinos kis csonthalmot raktak ellenfeleikből a phalanxuk elé és más helyeken is a csatatéren.

Igaz, aki megsérült, az tényleg komoly is volt. Az egyik póninak csurom vér volt az arca, a másiknak egy darabot mintha kiharaptak volna az oldalából, s egy canterloti őrnek két lábát is letépték. Ha a társai nem lépnek időben, már halott lenne, így már csak élete végéig nyomorék.

Az élőhalott seregbe láthatóan nem sok ész szorult, de lassacskán kezdték összeszedni magukat. Már nem csak vég nélkül rohantak bele a földipónik lándzsáiba, hanem kövekkel és társaik maradványaival kezdték dobálni az újra és újra feléjük száguldó pegazusokat. Szerencsére a pónik eléggé tapasztaltak voltak, hogy kitérjenek az efféle ellentámadás elől, így csak pár pegazus nem úszta meg sebesülés nélkül. Az egyikőjüket viszont nagyon csúnyán eltalálta egy nagyobb kődarab és leszakította a szárnyát. Silvermane elborzadva nézte végig, ahogy harcostársa aláhull, s a csontvázak apró darabokra tépik. Szörnyűbb halált el sem tudott volna képzelni. De már nem tehettek semmit.

Mostanra már teljesen besötétedett, de az unikornisok varázslatai szinte állandó világosságba borították a szurdokot. Színes villanások tömkelege és árnyak játéka volt az egész, s a küzdők nyögéséé. Olyan volt mint egy rossz álom. A pónik lassan kezdtek fáradni és egyre több lett a sebesült. Silvermanenek és Stormcloud csapatának egyre több lett a dolga, hogy besegítsen a csatatéren, vagy épp kimentsen a bajból egy-egy pónit. Az unikornisok a sziklafal zugaiban egyre könnyebb célpontoknak tűntek, mivel a sötétben szinte ők voltak az egyedüli fényforrások. A csontseregből sokan meg is próbálták őket is eltalálni úgy mint a pegazusokat, de a kövek s a csontok nem repültek elég magasra, hogy kárt tehessenek bennük. De az ellenség csak jött és jött, végeláthatatlan sorokban. Sok pónit le kellett már váltaniuk a pajzsfal első sorából, vagy mert vészesen kifáradt, vagy mert meg is sérült már, s a tartalékosok is kezdtek fogyni.

Silvermane épp egy törött lábú pegazust vontatott kifele a harcvonalból, amikor meghalotta a jelet. Rövid-hosszú-hosszú-rövid, ezt visította Watcher, aztán ismételte újra és újra. Silvermane fölnézett. Stormcloud százados épp akkor röpült el fölötte és teli torokból üvöltött.

– Védjétek őket! Védjétek őket! Hozzatok le mindenkit!

Jobb és bal szárny. Silvermane először azt hitte, a földön van a gond, de aztán észrevette, hogy fent a falon az unikornisok célpontot változtattak. Most már nem a földet lőtték, hanem maguk előtt a sziklát. És akkor meglátta. Ezernyi és ezernyi torz pókszerű valami mászott a falakon mindkét irányból, fittyet hányva a gravitációra, egyenesen feléjük! Silvermane erőtt vett magán és nem törődve társa jajgatásával a hátára kapta és villámgyorsan hátravitte a front mögé, aztán máris indult az unikornisok segítségére. A földön addig kénytelenek voltak nélkülözni minden légi támogatást, mivek az összes harcképes pegazus a falon állók segítségére sietett. A legelöl állókat már nem is sikerült megmenteni. Derekasan küzdöttek, de mire megérkezett volna a segítség, a lények darabokra tépték őket. Ezek a halottak nem voltak kemény ellenfelek, de ha valakit sikerült elkapniuk, akkor azt kíméletlenül lemészárolták.

Sietniük kellett. Silvermane felröppent és fölkapta a legközelebbi unikornist akit meglátott. Villámgyorsan leszállította a magasból, és már indult is a következőért. Stormclouddal ketten együttes erővel leereszkedtek Frank Nettle-lel, aki egyébként szintén a Különleges Egységhez tartozott, de olyan nehéz volt, hogy önmagában egy póni sem bírta volna el. Aztán Silvermane még kimentett pár unikornist a halál torkából. Bár ehhez párszor az kellett, hogy lendületből lesöpörje a falakon mászó szörnyszülötteket, de a cél érdekében most is mint mindig, le tudta győzni az irtózatát a lényektől. Sajnos még így is volt egyszer, hogy későn ért oda és a torz csont-pók-izék az orra előtt szakítottak ketté egy pónit. Silvermane-nek minden akaraterejére szüksége volt, hogy ki tudja szorítani a fejéből a látványt és a feladatra koncentráljon. Kellett is, mert egy másik régi társához is már későn ért oda. Látta, ahogy Red Pint, a vörös szemű, hegyes orrú kancát sarokbaszorítják és már nem tudja tartani magát.

– Ugorj! – kiáltotta oda neki végső elkeseredésében.

A narancssárga póni nem tudta honnan jön a hang, de utolsó esélyként hallgatott rá és ledobta magát a szikláról. Silvermane átváltott zuhanórepülésbe. Arra még volt esélye, hogy elkapja a zuhanó kancát, csak az volt a gond, hogy Red Pin pont arrafelé ugrott, ahol a kövek eltakarták a csata fényeit és a pegazus nem látta merre kéne repülnie. Emlékezetből kiszámolta a póni röppályáját, de azért oda is kiabált neki.

– Nem látlak!

Olyan hirtelen gyúlt fény, hogy Silvermane-nek egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy a kanca fénylő szarvval hanyatt esik lefele a szakadékba, s a patáival takarja a szemét. Zuhanórepülésben begyorsított, könnyedén utólérte a pónit, átkarolta, aztán óvatosan lefékezett a levegőben. Mindez alig pár pillanat alatt történt, de a kanca már olyan közel volt a földhöz, hogy ha Silvermane akár egyetlen másodpercig tétovázik, már halott lett volna. Még szerencse, hogy Red Pin ennyire sovány volt, így nem volt nehéz visszafognia a zuhanását. Silvermane nem is rakta le, hanem egyenesen visszavitte a táborba, s közben ügyesen kerülgette a felé dobott köveket.

– Köszönöm, Silver! – mondta remegve a kanca. – Ha te nem lennél…

– Felejtsük el! – mondta a pegazus, de azért jól esett neki.

Ő is remegett még a zuhanás okozta izgalomtól. Meg attól, hogy majdnem elvesztette az egyik régi társát. Azt nem tudná elviselni. Silvermane szívébe hirtelen belemarkolt a félelem. Gyorsan körbenézett a sérült pónik és megmentett unikornisok között, de nem látta sehol Fireboltot! Pedig Ranger meg a többiek már itt voltak!

– Firebolt?! – kérdezte gyorsan a főhadnagyot.

– Úgy láttam már mentek érte, de nem láttam visszaérni – felelt a megtépázott köpenyű unikornis.

– Merre van?

Ranger a patájával mutatta a helyet. A sziklafalon vörös lángok csaptak fel egymás után a távolba, ahova mutatott. Ezek szerint még ott volt! Silvermane-nek több se kellett, azonnal elrugaszkodott a földtől és arrafelé vette az irányt. Már messziről látta, hogy baj van. A többi unikornis jóformán mind ki volt mentve, úgyhogy a maradék pók mind Firebolt felé mászott. A kiszögellésből egymás után csaptak ki a lángok, mindig lesöpörve egy adag szörnyet, de azok így is egyre közelebb és közelebb értek hozzá. Silvermane minden maradék erejét beleadta a repülésbe. Oda kellett érnie! Sikerült is neki időben eljutnia a kiszögelléshez, de olyan nagy volt ott a forróság, hogy nem tudott a közelébe férkőzni. A levegőben volt még egy pegazus, aki tanácstalanul csapongott a kiszögellés körül. Nyilván őt küldték az unikornisért, de egyszerűen nem tudott hozzáférni. Az egyetlen baj az volt, hogy a fura csontpókokat egyáltalán nem zavarta a hőség, csupán akkor hullottak alá, ha egy-egy lángcsóva eltalálta őket.

– Segítsen, uram! Nem enged oda! – kiabált kétségbeesetten a fehér pegazus.

Silvermane még egyszer megpróbált nekirugaszkodni, de nem bírta el a forróságot. Pedig már látta a kancát, tűzben forgó szemekkel és lángoló gyűrűkkel körbeölelve, ahogy a rúnakörén állva pusztító tűzbe borít mindent. A pegazus megpróbált kiabálni neki, hogy szüntesse meg a varázslatot, de Firebolt láthatóan nem hallotta. Már pár pók a háta mögé is került, de egy gyors lángcsóvával szénné égette azokat is, mire oldalról megint közelebb kerültek hozzá. Silvermane ösztönösen cselekedett. Fölröppent a magasba, aztán hirtelen átváltott zuhanórepülésbe. Csinált maga körül pár fordulatot, aztán szétterjesztette a szárnyait és Fireboltra irányította a lezúduló légáramlatot.

A széllökés elég erősre sikerült ahhoz, hogy áttörje a forró burkot és kilökje a pónit a körből. Silvermane-nek mégis maradt annyi lendülete, hogy még időben fel tudja kapni a kancát a gyilkos szörnyek elől.

– Uram, akarja, hogy vigyem én? – kérdezte bátortalanul a másik pegazus.

Silvermane most még jobban remegett, mint az előbbi ilyen akciójánál. Föl sem fogta, hogy szóltak hozzá, csak szorította a patái között a szédelgő unikornist, miközben lassan leereszkedett vele is a sérültek közé. Óvatosan lerakta a földre, kisimított egy tincset a kanca arcából, s végtelen megnyugvással töltötte el, amikor az lassan kinyitotta a szemét és ránézett. A csődör a biztonság kedvéért még körbepillantott, de úgy látta, már mindenkit lehoztak a falról. Örült neki. Már nem volt ereje tovább repülni, s itt akart maradni Firebolt mellett. Zihálva ledőlt a kanca mellé a földre.

– Mi történt? – kérdezte halkan Firebolt.

Silvermane nem tudott válaszolni. Levegőt is alig kapott, de őszintén szólva nem is tudta pontosan, hogy mi történt. Nem is volt ideje gondolkodni, mert ebben a pillanatban hosszú, éles visítás ütötte meg a fülüket. Silvermane a stressz miatt hirtelenjében azt hitte, valami lidérc, vagy hasonló ad ki ilyen hangot. Amikor viszont rájött, hogy mit jelent, attól csak még jobban megrémült. Látta, hogy Firebolt is hasonlóan érez. Watcher, Stormcloud százados denevére adta le a visszavonulási jelet. A két póni még mindig erősen lihegve fölkelt a földről és figyelte, hogy mi történik. A páncélos hadosztály vágtában hagyta el a csatateret, pedig úgy tűnt, végre nem jött több ellenség. A maradék csontpókokat is leszedte a távolból Moss Ranger és a csapatának épen maradt tagjai. Aztán megértették.

A csontok, amik a csatatéren élettelenül hevertek, most újra megmozdultak. Egész csontkupacok indultak el, s gyűltek össze egyetlen pontban. Mindenki menekült az épülő groteszk óriás elől. Mindenki, kivéve egy. Shining Armor, Canterlot hős kapitánya előrelépett, s megállt a már majdnem végleges formáját elérő, két lábon járó monstrum előtt. Megigazította a sisakját, aztán hangosan odakiáltott a szörnynek, hogy még Silvermane-ék is hallották.

– Ki a mestered?

A gólem egy pillanatra megdermedt, aztán méretét meghazudtoló fürgeséggel lecsapott az egyik karjával a pónira. Többen rémülten felhördültek, ahogy a kapitány eltűnt a hatalmas csonttömeg alatt. Borzasztó recsegés-ropogás hallatszott, aztán a szörny fölemelte a kezét. Illetve csak emelte volna, mert a csontok onnantól kezdve, ahol a könyöke lett volna egybe leszakadt és darabokra hullott. Shining Armor ezzel szemben tökéletesen sértetlennek tűnt. A szarvával megidézett egy rózsaszín mágikus buborékot, az védte meg. A katonák megkönnyebbülten sóhajtottak.

– Elég ebből! – kiáltott a kapitány. – Áruld el kit szolgálsz és mi volt a célja ezzel az egésszel!

A gólem a hiányzó keze felé fordította a fejét, aztán a kapitányra nézett nem létező szemeivel. Hangos recsegést hallatott, aztán teljes egészében darabjaira esett szét. A kapitány közelebb lépett, hogy megvizsgálja a maradványokat, a pónik pedig amint magukhoz tértek a váratlan eseményektől, üdvrivalgásban törtek ki. Éltették Shining Armort és boldogok voltak, hogy végre véget ért ez a kimerítő csata. Pár páncélos földipóni fölkapta a hátára a kapitányt és úgy hordozták végig a seregen, az hiába tiltakozott. Mikor végre letették, az első dolga az volt, hogy szemügyre vegye a sérülteket, s bíztassa őket, tartsa bennük a lelket, s hogy kifejezze nekik mennyire hálás nekik ő és egész Equestria az áldozataikért.

Silvermane elmondhatatlanul megkönnyebbült, hogy vége volt ennek a rémálomnak. Szorosan átölelte Fireboltot, s lehunyta a szemét. A kanca egy kicsit tűrte, de aztán finoman eltolta magától.

– Az ott mi lehet? – kérdezte, s a sziklafal peremére mutatott a távolban.

– Nem tudom, valami szürke folt – mondta Silvermane. – Mintha szárnya lenne. Talán egy madár.

– Túl nagy ez ahhoz… – morfondírozott a kanca.

A pegazus már nem figyelt rá. Csak az érdekelte, hogy túlélte és hogy mindenkit sikerült megmenteni, aki számított neki. Elégedetten elterült a poros kövön, az ünneplő pónik között és nézte, ahogy lassan megvirrad s Celestia napja megkezdi szokásos útját az égbolton. Tudta, hogy a csata rémképei, a haldoklók sokáig kísérteni fogják még, de nem foglalkozott vele. Túlélték.

11. fejezet

A Különleges Egység

A csontok, amik a gólemből megmaradtak hamar elporladtak, majd a szél kisöpörte még a nyomukat is a kanyonból. Mégis a póniknak jóformán az egész napjuk azzal telt, hogy a csata után takarítottak. Shining Armor azt az utasítást adta, hogy ők se hagyjanak semmi nyomot maguk után. Sok volt a sérült a seregben, de a nagy részük nem volt súlyos, így idővel egyre többen tudtak segíteni a többiek ellátásában. Halottjuk több volt, mint olyan, aki igazán súlyosan megsebesült. Ha valakit elkaptak az élőhalottak, azt a legtöbbször pillanatok alatt szétmarcangolták. A legnehezebb feladatot ez is jelentette: az elesettek összeszedése. Sokszor még azt sem lehetett megállapítani, melyik testrész kihez tartozott. Pedig az ellenség létszámbeli fölényéhez képest meglehetősen kicsik voltak a veszteségek. A páncélos egységből mindössze ketten vesztették életüket, az unikornisok viszont már szerencsétlenebbül jártak. Az orvtámadásban nyolcan is meghaltak, de a többiek ép bőrrel megúszták. A pegazusoknál ezzel szemben csupán egyetlen halott volt, viszont közöttük jóformán nem volt olyan aki legalábbis könnyen ne sérült volna meg. Még Silvermane is utólag észrevette magán, hogy valami felkarcolta a szügyét. Valószínűleg egy kósza kődarab lehetett, amit a csata hevében észre sem vett. A seb viszont nem volt sem túl mély, sem túl nagy, hogy foglalkozni kelljen vele.

Persze Jelly ezt biztosan másképp gondolná – vélte a pegazus. A kék kanca biztosan feltétlen szükségét érezte volta, hogy lefertőtlenítse és lezárja a sebet, de Silvermane nem akart ilyen aprósággal zaklatni senkit. Így is épp elég dolguk volt. Inkább ő is segített a romok eltakarításában. A holttestekhez nem mert nyúlni. Azok túlságosan emlékeztették a harc szörnyű jeleneteire, ő pedig nem akarta újra átélni a haldoklók utolsó perceit. Viszont a csatatéren elég sok volt a törött lándzsa és a horpadt páncél, így ezeket gyűjtögette egy kupacba, hogy Rose Cord és a többiek könnyebben el tudják szállítani.

Végül tényleg nem kellett csalódnia a kapitányban. A csata alatt már-már azt hitte, Shining Armor egyáltalán nem is fog közbeavatkozni, igaz ezért sem neheztelhetett volna rá. Létfontosságú volt ebben az ütközetben, hogy legyen egy póni aki átlátja a helyzetet és azonnal meghozza a megfelelő döntéseket. Ezzel viszont, hogy egymaga kiállt az ellen a förmedvény ellen, végérvényesen elnyerte Silvermane megbecsülését. Most már őt is bármikor szó nélkül hajlandó lett volna követni bármilyen reménytelen ütközetbe. Igaz, a többi canterloti nem teljesített olyan fényesen, ahogy egy ilyen remek kapitány mellett elvárható lett volna. Csikók voltak ők az Éjjeliőrség rettenthetetlen harcosainak az árnyékában. Még jó, hogy a védekező sereg túlnyomó többsége nem közülük került ki. Akkor most Celestia és Luna Hercegnő törhetné a fejét, hogy hogyan fékezze meg az élőhalottak invázióját!

Miközben Silvermane a szurdok eredeti állapotába való visszaállításában segédkezett, a szemével gyakran megkereste Fireboltot. A vörös kanca hamar összeszedte magát, s most igyekezett minden tőle telhetőt megtenni a sebesültekért. Komoly orvosi tapasztalata híján inkább csak kötszerért és hasonlókért rohangászott, hogy megkönnyítse a felcserek dolgát. Silvermane-t jóleső érzés töltötte el ahányszor csak az unikornisra pillantott. Olyan közel volt hozzá, hogy elveszítse, de sikerült őt is megmenteni. Még jó, hogy neki eszébe jutott, hogy egyáltalán gond lehet!

Sokáig tartott mire a sereg útrakész állapotba hozták. Jócskán délután volt már mire az utolsó sérültet is ellátták és az utolsó törmeléket is felpakolták a kordékra. Shining Armor aztán kiadta a parancsot az indulásra. Lassan meneteltek a vasúti sínek felé, ahol már reményeik szerint várták őket a csapatszállító vonatok. Visszafelé sokkal hosszabbnak tűnt megtenni ugyanazt az utat, de ez főleg annak volt betudható, hogy sok pónit hordágyon kellett vinnük, aki pedig még munkára volt fogható, azoknak kellett cipelnie a többeik felszerelését is. Mikor kiértek a szurdokból a kapitány megállította a sereget. A szarva segítségével kiemelt egy jókora földdarabot, s a pónik ott helyezték el halott társaik maradványait. Shining Armor betemette a gödröt, aztán óvatosan elhelyezett előtte egy hatalmas sziklát. Aranyló betűkkel a következő szavakat véste bele:

„Itt nyugszanak Equestria bátor védelmezői, akik vérüket áldozták hazájukért. Emlékük ne halványuljon el soha!”

A pónik percekig némán álltak a síremlék fölött. Sokuknak könny szökött a szemébe. Silvermane lehorgasztotta a fejét. Nem tudta nézni. Volt aki itt lehetett volna még közöttük ha csak… egy… kicsit… gyorsabb lett volna. Bűntudatot érzett, pedig tudta, hogy csatában előfordul az ilyesmi. Nem lehet mindig mindenkit megmenteni. Érezte, hogy valaki finoman átöleli. Firebolt volt az. A kanca meredten nézte a sziklát. Silvermane tudta mire gondol. Ha ő nincs, talán most az unikornis is ott lenne a föld alatt. A pegazus összeszorította a szemét és halkan szipogva belenyomta az arcát a póni fakó, piszkossárga sörényébe. Shining Armor, Stormcloud és a többi parancsnok némán tisztelgett a halottaknak.

* * *

A már repülésre képes pegazusok nagy része nem szállt fel a vonatra, s a földipónik közül is páran visszatértek az őrposztjukra. Ennek ellenére a legtöbb vagonban egymás hegyére-hátára zsúfolódtak be a pónik. A mozdony is csak nagyokat pösszögve, kínlódva bírt elindulni ennyi utassal. Silvermane is csak azért nem ment a többi pegazussal, hogy együtt maradhasson Firebolttal és a Különleges Egység többi tagjával. Mellesleg így az út sem volt olyan elviselhetetlen, mivel pont két kanca – Firebolt és Rose Cord – közé beszorulva talált magának helyet. Tekintettel a körülményekre és a fárasztó napra Silvermane állva el is aludt a két póni között. Csak akkor ébredt újra föl, amikor a vonat Appleloosánál megállt és páran leszálltak. Most már végre volt helyük kényelmesebben elhelyezkedni, bár a pegazus nem teljesen örült a változásnak. A pónik a kocsik között kicsit átrendeződtek, így végül sikerült kihozniuk, hogy az egész Különleges Egység egy vagonba kerüljön. Végre Stormcloud százados is csatlakozhatott a katonáihoz. A százados végignézett a pónikon, aztán a tekintete egy pillanatra megállapodott Firebolton.

– Nagyon büszke vagyok magukra! – mondta. – Mindannyian remekül teljesítettek, öregbítették az egységünk jó hírnevét.

– Egyszerűbb lett volna ha nem lettek volna itt azok a nyámnyila canterlotiak! – dohogott Razor Blade. – Nem volt elég az ellenségre figyelni, még őket is pátyolgatnunk kellett.

Többen is egyetértően bólogattak, de Stormcloud idegesen csapott egyet a farkával.

– Ne mondjon ilyet, hadnagy! Inkább örüljön neki, hogy ekkora túlerővel szemben nem kellett egyedül kiállnunk! Eddig mindenki arra panaszkodott, hogy az Éjjeliőrségnek kell elintéznie minden piszkos munkát. A kapitány úrra pedig egyetlen rossz szavukra sem lehet! Ha ő nincs ott, elvesztünk!

– Ranger meg a többiek is elintézhették volna… – jegyezte meg a türkizkék pegazus, de a százados pillantása beléfojtotta a szót.

– Én ilyet nem állítanék – mondta halkan Ranger. – Ki tudja milyen erős varázslat tartotta össze azt a valamit.

– Én nem is attól féltem igazán, sokkal inkább azoktól a pókoktól – szólalt meg Red Pin. – Még hasonlót sem láttam hozzájuk soha. Gyorsak voltak és pontosak. Ha nincs Silvermane, szét is tépnek!

– Mondtam, hogy felejtsük el – pirult el a pegazus.

– Igaz, ilyenekkel még én sem találkoztam – dörzsölte patájával az állát a százados. – Ha tudtam volna, hogy léteznek más stratégiát javaslok a kapitánynak és nem tesszük ki magukat ilyen veszélynek. Ezt meg is kell majd említenem a Hercegnőnek ha beértünk Canterlotba. Legközelebb ilyesmivel is számolnunk kell.

– Most Canterlotba megyünk? – csodálkozott Silvermane. – Mind?

– Nem mindenki. Az éjjeliőrök nagy része visszatér a támaszpontra, de a Különleges Egység együtt marad.

– A Generális parancsa? – kérdezte Razor Blade.

– A Hercegnőé. Más tervei vannak velünk.

– Hogy-hogy? A Hercegnő nem szokott személyesen parancsolni nekünk!

– Ugyan, tudjuk hogy mostanában nem úgy mennek a dolgok mint ahogy kéne – jegyezte meg Cloudsplitter. A halványkék sörényű kanca körbenézett rajtuk. – Jó, tudjuk hogy már régóta nem úgy mennek, de mostanában különösen. Mikor Luna Hercegnő visszatért mindenki azt remélte, hogy a helyzet javulni fog, de lássuk be éppen az ellenkezője történt!

– Ha nem ismernélek, azt hinném a Hercegnőt tartod felelősnek – mondta Stormcloud.

– Szó sincs róla! – tiltakozott a pegazus. – Csak azt mondom, változik a szél. Épp elég különös dolog történik mostanában. Tegye fel az a patáját, akinek az elmúlt pár hónapban volt olyan hete, amiben semmilyen furcsa küldetésen nem kellett részt vennie.

Egy póni sem mozdult. Silvermane is csak most gondolt bele, hogy a közelmúltba egymást érték a látszólag teljesen összefüggéstelen feladatok, aminek gyakorlatilag a betetőzése volt, amikor Firebolt meghozta nekik a Hercegnő első levelét. Igaz, azóta legalább kissé letisztázódott neki, mi is folyik Equestriában, de még így is elég zavaros volt az egész. Valószínűleg a többieket még ennyire sem tájékoztatták a helyzetről.

– Na ugye! – mondta elégedetten Cloudsplitter. – Ezek után nem is vagyok meglepve, hogy a Hercegnő látni akar minket. A legkevésbé különös parancs már jó régóta.

– Na várjunk csak! – szólalt meg hirtelen Razor Blade. – Valami mégiscsak hibádzik! Ha itt az egész Különleges Egység, akkor hol van Grape Jelly?!

– Más küldetésen – felelt Silvermane. – De nem kaptam felhatalmazást, hogy beszéljek róla.

– Százados úr, te tudnál nekünk valami felvilágosítást nyújtani, hogy mi folyik itt? – fordult a türkizkék pegazus újra Stormcloud felé.

– Sajnálom Blade hadnagy, de ez pillanatnyilag nekem sem áll jogomban. Reménykedjünk abban, hogy a Hercegnő most végre magyarázattal kíván szolgálni a kérdéseikre – kérdéseinkre.

– Megbízunk az Úrnőben, ahogy eddig is tettük – jelentette ki határozottan Ranger.

– Százados úr, azt azért megkérdeztem, hogy egyáltalán honnan jött az a sereg amivel harcoltunk? – kérdezte Silvermane.

Minden szem Stormcloudra szegeződött. Úgy látszik ez a többieket is érdekelte volna. A százados viszont csak sóhajtott egyet.

– Ha mi pontosan tudnánk, Shining Armor kapitány sem tette volna fel ezt a kérdést a szörnynek. Ha többet akarnak tudni, másnál érdeklődjenek! – itt a százados Shadow Twistre nézett.

A kanca nagy gonddal igazgatta a sörényét, hogy az tökéletes ívben álljon s láthatóan egyáltalán nem zavartatta magát azon, hogy róla volt szó.

– Khm, Twist, zavarhatunk egy kicsit? – kérdezte óvatosan Cloudsplitter.

– Mondd! – felelt tettetett közönnyel a póni.

– Éppen azon gondolkodtunk hátha te tudsz valamit az élőhalottakról.

– Valóban? Nos, ami azt illeti, tudok. Mondhatni annyit tudok róluk, amennyit rajtam kívül egész Equestriában csak három másik póni, a két Hercegnő és a Generális úr.

– És hajlandó lennél velünk megosztani pár részletet?

Shadow Twist szeme Fireboltra tévedt és alig láthatóan elfintorodott.

– Természetesen nem! Ha a Hercegnő úgy kívánja, hát beavat benneteket a terveibe, ha nem, nem.

– Hát ezzel nem vagyunk közelebb – állapította meg bosszúsan Razor Blade.

– Mit vártatok? – kérdezte a szürkéslila kanca. – Bármelyikőtök beszélne bármelyik titkos küldetéséről talán? Főleg egy kívülálló előtt? Azt meg már amúgy is sejthetitek, hogy azért őriztük ennyire a déli határt, mert a Hercegnő tudott a fenyegetésről már jó régóta. Részletkérdés, hogy a támadó sereget én fedeztem fel és jelentettem elsőként a parancsnokságnak.

Silvermane a szemét forgatta. Kicsit elege volt már belőle, hogy a kanca mennyire odáig van magától. Igaz, volt is mire, de rengeteg jó tulajdonsága között nem szerepelt a szerénység. És mindig ilyen volt. Ennek ellenére az út további része egész jó hangulatban telt. Az Egységben minden póni örült, hogy újra összejöttek. Rég volt már ilyen. Már csak Jelly hiányzott volna, s akkor tényleg teljes lett volna a csapat. Firebolttal viszont nem igazán foglalkoztak. Mindössze Silvermane kereste a társaságát, meg egyszer Stormcloud is odament hozzá kicsit beszélgetni, hogy ki is ő meg mit is csinál. A kanca azonban nem zavartatta magát. Csöndben elüldögélt a sarokban a pegazussal és úgy hallgatták a többieket. Így, hogy lekerültek a páncélok és a feszültség is lassan oldódott, a pónik már nem is tűntek különleges harci alakulatnak. Bár a rangsort így is tiszteletben tartották, mégis inkább olyanok voltak mint egy baráti társaság, akik hosszú ideje nem látták már egymást, s most be akarják hozni az elmaradást. Még a marconább pónik is apránként fölengedtek és a végén már együtt nevetgéltek a többiekkel.

Késő éjszaka volt már mire a vonat begördült Canterlotba. A százados megtudakolta, hogy a Hercegnő még nem ért vissza, úgyhogy igyekezett a lehető legnagyobb csöndben átterelni a csapatát a barakkokig. Jöttek velük még sokan, nem csak a canterloti őrök, de az összes éjjeliőr is aki velük maradt itt szállt le. Ha mást nem, legalább az éjszakát aránylag kényelmesen eltölteni. Egy ilyen kimerítő csata után megérdemelték a pihenést, a posztjukra később is ráértek visszatérni. Sokan hőbörögtek amiatt, hogy a halottak miért pont a Nagy Galoppgála idejére időzítették a támadást, de ezzel nyilván nem lehetett mit csinálni.

Eltartott egy jódarabig mire az összes póni elfoglalta a helyét a barakkokban. Szűkösen voltak itt is mint a vagonokban, de ez már senkit nem érdekelt. Az volt a fontos, hogy mindenki le tudott végre nyugton feküdni és ténylegesen elkezdhették kipihenni a fáradalmaikat. Másnap kora reggel Stormcloud százados így is feltrombitálta az egész társaságot, mondván, hogy visszatért az Úrnő és látni kívánja őket.

Silvermane gyorsan kidörgölte az álmot a szeméből. Már alig várta, hogy hallhassa mit akar társaitól Luna Hercegnő, s azt is hogy ő maga is személyesen jelenthesse a Doktorral kapcsolatos kutatásuk eredményét. Remélte, hogy a Hercegnő végre valamelyest beavatja őket is a terveibe, ha már így kiválasztotta kettejüket Jellyvel, hogy melléjük szegődteti hű tanítványát. De nem csak ő, az egész Különleges Egység izgatottan várta mi fog történni. Mégis hűen az Éjjeliőrséghez fegyelmezettek maradtak és gyorsan, csöndben vonultak a palota felé.

Luna Hercegnő már várta őket. Ott ült a trónján, mint egy obszidián szobor, némán s méltóságteljesen. Parancsoló tekintetével végigpásztázta az éjjeliőröket, akik a trónterembe belépve mind földig hajoltak előtte. A Hercegnővel szemben egy világoskék kanca állt, aki szintén a szemével kísérte az őröket. Silvermane még sosem látta ezt a pónit, de úgy tűnt neki eléggé fel van zaklatva. Unikornis volt, hold és pálca alakú cukijeggyel. Fitymálva bámulta a bevonulókat, de közben néha lopva a Hercegnőre sandított. Luna viszont kerülte a pillantását és mereven éjjeliőrökre fókuszált.

– Távozhat! – mondta hidegen az Úrnő, miután az utolsó póni is megérkezett.

Luna Hercegnő arckifejezése változatlan maradt míg a kanca el nem hagyta a termet. Utána mintha kicsit megenyhült volna. Az őrök felsorakoztak előtte s Stormcloud százados előrelépett. A százados tisztelgett, a Hercegnő pedig biccentéssel felelt. Mivel azonban a Hercegnő nem szólalt meg, nem kért jelentést sem semmi ilyesmit, Stormcloud a fejét lehajtva hátralépett a többiek közé és türelmesen várt tovább. Kisvártatva újra kinyílt a trónterem ajtaja, s Silvermane legnagyobb örömére belépett rajta Grape Jelly. A kanca feltűnően jobban nézett ki ahhoz képest amilyen állapotban legutóbb látta. Üde volt, jól fésült, láthatóan kipihent, ami már jó ideje nem volt róla elmondható. Jelly egy pillanatra meglepődött hogy itt találta őket, de látszott rajta, hogy örül nekik. Üdvözölni viszont már nem volt idejük egymást mert ebben a pillanatban a Hercegnő felállt a trónjáról, körbenézett rajtuk, aztán szóra nyitotta a száját.

– Most, hogy mind jelen vagytok, elkezdhetjük! Először is meg kívánjuk köszönni mindőtök remek munkáját. Láttuk Shining Armor jelentését, amiben külön kitért a Különleges Egység remek szereplésére. Méltán tartoztok az Éjjeliőrség elitjéhez. Hercegnőtök büszke rátok! Ezzel azonban a helyzetünk korántsem rendeződött. Hallani kívánjuk a jelentéseiteket itt és most. Nem csak a csatáról, hanem az előtte végzett szeparált kutatómunkáitokról is, hogy szintetizálhassuk a megszerzett tudást. Kezdheted, százados!

– Úrnőm! – lépett előre Stormcloud s újra meghajolt. – Jelentem, a határon a csapatommal nem észleltünk a szokásostól eltérő aktivitást. A hír a támadó seregről teljesen váratlanul ért bennünket. Nem találtunk semmi jelet ami utalt volna előzetesen a támadásra. Viszont amit különösnek tartottam az az volt, hogy az élőhalottak között voltak olyanok, amilyenekhez hasonlóakat még sohasem láttunk. Furcsa pókszerű lények voltak, akiknek nem jelentett akadály semmilyen meredek fal. Ha tudtunk volna róluk, minimálisra csökkenthettük volna a veszteségeinket. De feltételezem erről is és a csontokból összeállt szörnyről is tájékoztatták már.

A Hercegnő kimérten bólintott, a póni pedig ismét meghajolva visszahátrált a többiek közé.

– Eszerint nem volt új fejlemény… Blade hadnagy! Az Ön csapata tapasztalt bármi furcsát?

– Sok a jöttment – felelt a pegazus – Amióta az Éjjeliőrségnél vagyok sosem találkoztam ennyi gyanús pónival. Sokat ki is kérdeztünk, de sehova nem jutottunk. Emellett elég sokan el is tűnnek mostanság. Főleg a nagyvárosokban. Minden nyom nélkül. A családjuk nem tud semmit, a barátok, ismerősök sem. Többször találkoztam ilyen esettel, semmint csak úgy el lehetne siklani fölötte. Az ílyen rejtélyes módon eltűnt pónik közül még egy sem került elő, de igyekszünk a nyomukra bukkanni. Eddig csak annyi közös van bennük, hogy kivétel nélkül kancák és sosem kiscsikók. Ezeken kívül nem tudok mást jelenteni.

A Hercegnő újra bólintott, aztán Cloudsplitter felé fordult.

– Felség, az ég tiszta, de a horizonton már többször is láttunk különös fényeket. Általában csak halvány derengés volt, de volt már, hogy éles villanásokat észleltünk. Nem találtunk rá semmilyen magyarázatot.

– Köszönjük – biccentett Luna. – Shadow Twist, most te következel.

– Felség, biztos azt kívánod, hogy a többiek előtt számoljak be? – kérdezte zavartan a szürkéslila póni. A Hercegnő rezzenéstelen pillantására viszont kelletlenül ugyan, de belekezdett. – Felség, úgy volt, ahogy azt megjósoltad. A Boszorkánymester előlépett az árnyékból és igyekszik minél több pónit a maga oldalára állítani. Sokakat már sikerült is megnyernie a mieink közül is. Magasabb körökben is egyre nagyobb a befolyása. Sikerült beszivárognom közéjük és információkat gyűjtenem a terveikről. Felség, bármit is állítanak, Burning Soul nem elégszik meg kevesebbel mint a trón!

A teremben egy pillanat alatt dermedt csend lett.

– Nocsak! – vonta fel a szemöldökét a Hercegnő. – És ezt mégis hogy kívánja őméltósága elérni?

– Felség, Burning Soul nem lebecsülendő ellenfél! Ha az ereje nem is vetekedhet Felségtekkel, akkor is egy fondorlatos és számító póni. Állítólag már arra is van terve, hogyan helyettesíti Felségteket, hogy a nappal és az éjszaka váltakozásában ne következzen be törés! És sokan támogatják olyanok is, akiket nem jó az ellenségünknek tudni.

– Tisztában vagyunk vele mily fenyegetést jelent a Boszorkánymester – mondta Luna, miközben közelebb lépett az éjjeliőrökhöz. – Természetesen meg is tesszük a szükséges óvintézkedéseket. Twist főhadnagy bízzon meg ítélőképességünkben és ne riogassa az Egység többi tagját!

Valóban, még a sokat tapasztalt éjjeliőrök szemébe is kiült a félelem a párbeszéd hallatán. Ha Equestria állandó fenyegetésnek is volt kitéve, a két Hercegnő hatalma mindezidáig megingathatatlannak tűnt. Ekkora lenne hát a baj?

– Bocsáss meg, Úrnőm! – borult térdre a kanca.

– Nővérem és én megfelelő szinten fogjuk kezelni a problémát, erre számíthattok! De ehhez szükségünk van segítségtekre! Az Éjjeliőrség eddig is derekasan helytállt országunk védelmében, de ezúttal mi fogunk előbb lépni! Mivel azonban a fenyegetés belső, igen körültekintőnek kell lennünk! Senki sem tudhatja meg rajtatok kívül mi hangzott el ebben a teremben! Másrészt az ellenség létszáma ismeretlen, a Boszorkánymester tartózkodási helye úgyszintén. Mielőtt szembeszállunk velük létfontosságú információkat szereznünk róluk. Azonban más veszély is les ránk, ezért kellett az egész Éjjeliőrséget ennyi felé osztanom. Ezért kérjük, hogy bízzatok bennünk és kövessétek pontosan az utasításainkat még ha annak látszólag nincs is értelme!

Minden póni mélyen meghajolt.

– Most pedig fejezd be a jelentésed, Twist főhadnagy! Tudsz-e neveket is mondani?

És Shadow Twist elkezdte sorolni. Vagy tíz nevet felsorolt, amelyek között több ismert póni is szerepelt.

– Ők a canterlotiak akikről tudok.

Aztán mondta tovább. Minden nagyobb város sorrakerült s mindenhonnan volt legalább egy híresség is. Az éjjeliőrök elképedve hallgatták a listát főleg mikor hallották néhány társuk nevét is. Luna Hercegnő szeme is összeszűkült amikor megtudta, hogy árulók vannak az ő pónijai között is. A Különleges Egységből viszont egyetlen tag sem lett szólítva.

– Köszönjük, Twist! – mondta halkan a Hercegnő mikor a kanca befejezte. – Remek munkát végeztél. Most láthatjátok tehát milyen széles körben vannak hívei a Boszorkánymesternek. Ezért lesz különösen fontos mindőtök feladata. A csapatok beosztása változatlan marad. Mindenki közvetlenül nekünk küldjön jelentést! Amelyik egység nem tudja a leveleit mágikusan továbbítani, az számoljon azzal, hogy az illetéktelen patákba is kerülhet, azaz bizalmas információt ne közöljön ilyen módon! Ha lehet személyesen adja át nekünk az üzenetet, ha nem, akkor csak utaljon a tartalmára. Stormcloud és csapata Los Pegasusba megy, Cloudsdale legyen Cloudsplitteréké, Baltimare Moss Rangeré, Vanhoover Razor Blade-é, Shadow Twist pedig térjen vissza Fillydelphiába! Grape Jellyék Manehattenbe mennek, de nekik kissé más jellegű feladatot szánok. A többi város a mi gondunk, de már nem tudunk több felé szakadni.

– A küldetésetek egyszerű lesz, ha nem is a legkönnyebb. Feltűnés nélkül megfigyelni a célpontokat és minden említésre méltót jelenteni nekem. Különös figyelmet kell fordítani a kapcsolataikra, hogy megleljük Burning Soul többi követőjét is. Tudnunk kell ki van velünk s ki ellenünk! Most indulhattok. És várjuk az üzeneteiteket.

A Különleges Egység tagjai egyszerre meghajoltak, aztán egyesével kihátráltak a teremből. Stormcloud százados és még néhányan egy pillanatra visszanéztek Jellyre és két társára. Silvermane mély aggodalmat olvasott ki a szemükből. Ő maga is tartott attól ami ez után következik, de Jelly és Firebolt ott volt mellette, ami kissé megnyugtatta. Amíg ők vele vannak nagy baj nem lehet. Mikor aztán az utolsó póni is elhagyta a helyiséget, a Hercegnő a szarva segítségével hangos csapódással bezárta mögöttük az ajtót.

Luna fáradtan visszaült a trónjára, s az arcát a patájába temette. Már nem sugárzott belőle a parancsoló magabiztosság amivel az éjjeliőrökhöz beszélt. Firebolt óvatosan megközelítette őt a trónján, de a Hercegnő fel sem nézett rá. Silvermane és Jelly tanácstalanul összenézett.

– Úrnőm? – kérdezte halkan Firebolt. – Mi a baj?

– Néha kételkedem abban, hogy maradt még remény… – felelt Luna ugyanolyan halkan, s lehorgasztotta a fejét.

12. fejezet

A múlt árnyai

Végtelenül hosszúnak tűntek a percek. A három póni nem mert megszólalni. Még levegőt is alig vettek. Az Éjszaka Hercegnője ott ült előttük magába roskadva s szinte áradt belőle a szomorúság és a kétségbeesés. Luna még mélyebbre hajtotta a fejét, lehunyta a szemét s a farkát a lábai köré csavarta, mintha el akarna bújni a világ elől. Talán szerette volna ha magára hagynák, de a pónik nem akartak megmozdulni amíg nem kaptak rá engedélyt. Jelly és Silvermane nem tudták mire vélni a dolgot, de Firebolton is látszott, hogy még sosem látta ilyen állapotban a Hercegnőt. Aztán Luna fölemelte a fejét, de kerülte a pillantásukat. Látszott, hogy a szeme sarkában egy könnycsepp csillog.

– Tangled Web meghalt – suttogta.

Firebolt szeme elkerekedett, s a szájával egyetlen szót formált: „Lehetetlen!”. Jellyék nem tudták, kiről van szó, de érezték a hír súlyát.

– Balszerencsés fordulatok követik egymást – folytatta lassan a Hercegnő. – Sorra történnek efféle tragikus esetek. Úgy… érzem… nem… bírom már… sokáig.

– Úrnőm! – suttogta rémülten Firebolt.

Hallatszott rajta, hogy az unikornis a könnyeivel küzd. Lehasalt Luna elé, hogy a feje a Hercegnő patáinál volt. Jellyék egészen megrendültek. Nem sejtették volna soha, hogy így látják egyszer a Hercegnőt. Ilyen törékenynek és ilyen elhagyatottnak.

– Ezeréves távollétem alatt sosem gondoltam volna, hogy erre kell hazatérnem! Pónik ugranak egymás torkának, gyilkolják egymást, a trónt követelik és ilyen borzalmakat szabadítanak az országunkra! S a nővérem eközben mit csinál?! Minden erejét latba veti, hogy fenntartsa a látszatot, hogy Equestriában minden rendben van! Hogy süllyedhettünk idáig? A pónik sosem voltak lelketlen vadállatok! Mi, mégis mi veszi rá őket, hogy ilyesmiket tegyenek?! Ezer éve sem volt minden tökéletes, ó nem. De akkor sosem volt kérdéses az ország sorsa, az Éjjeliőrség erős volt, s nem az én vállamon volt minden felelősség, hogy gátat emeljek minden gonosznak! De hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, csak tovább romlik a helyzet!

Luna halkan beszélt, de így is sütött a hangjából a harag és az elkeseredettség. Három alattvalója megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát, hogy ne érje őket a Hercegnő dühe. Luna nagyot sóhajtott, kinyújtóztatta a szárnyait, aztán egy kicsit hangosabban és tárgyilagosabb hangnemben folytatta.

– Gondolom nem tudjátok kicsoda Burning Soul.

A pónik a fejüket rázták.

– Ő Equestria boszorkánymestere. Az egyik legfondorlatosabb s legveszélyesebb póni ki jelenleg az országunkban él. Ő a Káosz Ivadékainak vezetője. Ez egyfajta ellenállási mozgalom az általunk fenntartott rend ellen. Burning Soulnak az a rögeszméje, hogy mi csak elnyomjuk a népet s a pusztulásba hajtjuk. Sajnos mostanság a póniknak beigazolódni látszanak Soul állításai. Egyre veszélyesebb itt élni mind külső, mind belső ellenségink miatt, s testvéremnek a visszatérésem előtt nemigen volt lehetősége s ideje figyelmet fordítani a Káosz eszméinek terjedésére. Talán az egyetlen amit tehetett a látszat fenntartása s ezért nem is hibáztathatom. Most viszont, hogy újra a patánkba vettük az irányítást, végre fény derült arra mily mélyen is gyökerezik a probléma. Ha a felszínt kicsit megbolygatjuk láthatjuk, hogy Equestria póniainak nagy része rettegésben él. Szerencsére Canterlot környékén sikerül fenntartani a közbiztonságot, de mindenhol máshol pónik tűnnek el rendszeresen, ami mögött feltételezhetően elsősorban Soul és csatlósai állanak. Saját magukat igazolják, hogy Equestria nem biztonságos többé.

– Így hát sokan mellé is állnak félelemből, vagy ugyanazon hatalomvágyból, mi őt magát is hajtja. A belső körük Burning Soul bizalmasai, egy csapat hozzá hasonló boszorkány. Az ő erejük nem a mágiájuk nagyságában s kifinomultságában van, hanem ravaszságukban s abban, hogy szinte képtelenség rájuk lelni. Emellett sokféle förmedvényt idéznek erre a világra, hogy azok őket szolgálják gonosz céljaik elérésében. De Soulnak sokfelé vannak támogatói rajtuk kívül is. Sok befolyásos póni áll mellette, mint azt az imént magatok is hallhattátok. Azonban nem csak pónik, de Equestria más élőlényei is állnak a szolgálatában. Még a belső körben is biztosan tudjuk, hogy vannak griffek és öszvérek is, de ki tudja azon kívül is mennyien lehetnek. Sajnos az Éjjeliőrségből is páran szimpatizálnak a nézeteivel, de azokat kiemelt figyelemmel kezeljük.

– Burning Soul sok gaztettet véghezvitt már. Nem csak pónik tűnnek el miatta, de a legtöbb megvesztegetés, fenyegetés s gyilkosság is hozzá fűződik. Az ügynökei szinte bármilyen hálón átcsusszannak. Ismerve a Káosz Ivadékainak affinitását a feketemágiához, szinte az is teljesen biztos, hogy ők állnak az élőholt invázió mögött is. A hosszú távú terveikbe azonban még nem sikerült betekintést nyernünk, de mint láthatjátok, minden erőnkkel azon vagyunk. Bár tisztában vagyunk milyen veszélyes ez a csoport, úgy tűnik… mégis alábecsültük őket.

Luna hangja egy pillanatra megint megremegett, de aztán szigorúan összevonta a szemöldökét, kihúzta magát s most már ismét akként a rendíthetetlen Hercegnőként mutatkozott, aki akkor volt amikor beléptek a terembe. Firebolt felállt a patáitól, s lehajtott fejjel visszahátrált a társai közé, s úgy is maradt maga elé bámulva. Lassan, nagyokat lélegzett. Nagyon megrázhatták a hallottak. Silvermane szívesen odament volna hozzá, de végül mégse mozdult meg.

– Most pedig halljuk a te jelentésedet, Grape Jelly!

– Úrnőm! – hajolt meg a kék kanca, aztán nekikezdett. – Ahogy a levelemben is írtam, Nightfall, az éjjeliőr halott. Két griff ölte meg, akik később a Gála estéjén Canterlotban jártak és a Felséged által kiadott elfogatási parancs ellenére sem sikerült őket patára keríteni. Az appleloosai nyomozásom fejleményeiről azonban nem tudtam tájékoztatni Felséged, pedig sok fontos információ birtokába jutottam. Jut eszembe, Felséged visszaküldte Frostyt, a madaramat? Még nem ért vissza és nagyon aggódom érte!

Luna szarva egy pillanatra felragyogott. Az apró kék madár azon nyomban megjelent előtte, mozdulatlanná dermedve, egy áttetsző buborékban, ami lassan odalebegett Jellyhez. A kék kanca ijedten sikkantott egyet. Fölemelte a patáját és óvatosan megbökte a buborékot, mire az szétpattant. Jelly elkapta a patáját, így a madárka majdnem lezuhant a földre, de szerencsére még időben magához tért és vadul csapkodni kezdett a szárnyával. Frosty rekedten csipogott, aztán bemenekült gazdája sörényébe és szorosan a nyakához simult.

– Legközelebb fegyelmezze meg a madarát, Jelly hadnagy! – mondta keményen a Hercegnő. – Miután kézbesítette a levelét, állandóan követett mindenhova. Aztán mikor rájöttem, hogy a válaszomat várja, gyorsan átírtam a maga levelét és vissza is küldtem. A madara azonban ezután sem nyugodott le és folyamatosan inzultált! Kénytelen voltam sztázisbuborékba helyezni.

Jelly borzasztóan zavarban érezte magát. Valóban azt mondta Frostynak, hogy várja meg a választ, elvégre ő sem tudta, hogy a Hercegnő képes-e neki is továbbítani az üzenetét ugyanúgy mint Fireboltnak. Igaz azt álmában sem gondolta, hogy Frosty veszi a bátorságot és felbosszantja a Hercegnőt.

– Bocsásson meg, Úrnőm!

– Rendben van – mondta Luna kicsit megenyhülve. – Folytassa!

– Szóval miután elküldtem Felségednek a levelet, alaposabban is kikérdeztem a lakosokat. Közülük mindössze egy Braeburn nevezetű tudott hasznos információkkal szolgálni. Megtudtam tőle, hogy Nightfallt lassan három éve találták kint a sivatagban. Magányos volt és teljesen le volt gyengülve, s úgy tűnt az elméje sem volt már teljesen ép. A lakók befogadták és amennyire lehetett rendbe is hozták. Az egykori éjjeliőr állandóan magában beszélt, ezért bolondnak hitték, de szerencsére így is volt aki meghallgatta. Braeburn elég sok mindenre emlékezett azokból amiket az öreg mesélt neki annak ellenére, hogy a nagy része zagyvaságnak tűnhetett neki. Azok alapján viszont amiket Felségedtől hallottam, azt hiszem most már nagyjából összeállt a kép.

– Nightfall épp egy őrjáraton, vagy hasonlón vett részt, amikor boszorkányok ütöttek rajtuk. Feltételezem Burning Soul és csapata lehettek azok. A boszorkányok pár éjjeliőrt megöltek, a többit pedig foglyulejtették. Elhurcolták őket a tornyukba, ahol kínzással és más módszerekkel próbálták őket megtörni. Voltak akik belehaltak, voltak akik megőrültek, s voltak akik végül megadták magukat, s alárendelték magukat a boszorkányok akaratának. Nightfall valószínűleg a második csoportba tartozhatott. A lényeg tehát az, hogy a sok póni közül egyedül neki sikerült valahogy mégis megszöknie. Mielőtt azonban meglógott volna a boszorkányok orra elől sok mindent hallhatott a terveikről, amiket töredékesen ugyan, de mégis sikerült továbbadnia valakinek. A boszorkányok abban a hitben éltek, hogy senki sem menekülhet előlük, ezért nem különösebben ügyeltek arra, hogy a rabok előtt ne beszéljenek bizalmas dolgokról is.

– Az apró morzsákból sikerült összeszednem, hogy Burning Soul valószínűleg olyan sötét rituálékat folytat, amihez szüksége van azokra az ártatlan elrabolt pónikra, akiket Blade hadnagy említett. Talán föláldozzák őket, vagy valami hasonló. Nightfall elég sokat beszélt arról, hogy közeledik valami hatalmas és erős és hogy nem látjuk a jeleket. Braeburn szerint ezt idővel egyre többet emlegette, de mint másnak sem, ennek sem tulajdonított nagy jelentőséget. Lehet, hogy Burning Soul azért hajtja végre ezeket a rituálékat, hogy valami új, minden eddiginél nagyobb szörnyeteget idézzen meg Equestriára. Úgy remélheti, ez végre meghozza neki a hőn áhított hatalmat, hogy uralkodhasson – Shadow Twist szavaiból ítélve – még a két Hercegnő fölött is. De emellett ő is említette, hogy a boszorkányok hízelgéssel, fenyegetéssel és erővel is azon vannak, hogy minél több pónit maguk mellé állítsanak.

– Van valami ami azonban még az eddigieknél is jobban aggasztott. Amikor Nightfall a boszorkányokról beszélt nagyon sokszor említette a sietséget. Nem csak arra próbálta sürgetni a pónikat, hogy cselekedjenek a veszély ellen, hanem azt is megpróbálta közölni, hogy a boszorkányok maguk is mintha versenyt futnának az idővel. Lehet, hogy csak Felséged visszatérésétől tartottak, de az is lehet, hogy más van emögött. Ha pedig valami nagyobb fenyegetést jelenthet rájuk mint Felséged, az nekünk sem biztos, hogy jót jelent. Gondoltam jó ha ezt is megemlítem.

Luna úgy tűnt, mostanra levetkőzte magáról a melankóliáját, újra helyt adva a gyengeséget nem mutató kőkemény magabiztosságához. Miközben Jelly beszélt felállt a trónjáról, s elkezdett fel-alá járkálni, mint azt legutóbbi ittjártukkor is tette.

– Nagyon jót tetted Jelly, köszönjük! – mondta ahogy a kanca befejezte. – Akkor most elmondjuk nektek a történet hiányzó felét. Nightfall tábornok az Éjjeliőrség remek tisztje volt. Az elvesztése hatalmas tragédia volt. A tábornok sok sikertelen próbálkozás után ami arra irányult, hogy megtalálják Burning Soul rejtekhelyét kivonult három századnyi éjjeliőrrel egy kétes eredetű nyom után, ami azzal kecsegtetett, hogy véget vethet a keresésnek és leszámolhat a Boszorkánymesterrel. A nyom azonban egyenesen csapdába vezetett, s az Éjjeliőrség elszenvedte az egyik legcsúfabb vereségét ami fennállása óta megesett. Akkor mindössze egyetlen póni tudott elmenekülni: Stormcloud, akit azóta századossá léptettünk elő s most a Különleges Egység parancsnoka. Azon az estén úgy tűnt minden elveszett, s az Éjjeliőrség olyan mélyrepülésbe kezdett mint még soha. Még akkorra sem sikerült kiheverniük a veszteségeket, mire visszatértünk száműzetésünkből. Akkor döntöttünk úgy, hogy újraszervezzük és újra dicsőségre vezetjük a sereget, mely a mi szolgálatunkra rendeltetett. Nem is sejthettük, hogy volt még egy túlélő, a nagy Nightfall, aki mindezidáig rejtőzködött. S most, hogy megtaláltuk, újra elvesztettük őt! Bizony nagy szerencse, hogy rátaláltatok, mielőtt az ellenség tette, s bár megmentenünk nem sikerült, hű katonaként Nightfall tábornok még az őrület gödréből is nagy szolgálatot tett hazájának!

A Hercegnő megállt és lassan Jelly felé fordult.

– Sikerült esetleg valamit megtudni ennek a toronynak a hollétéről?

– Úgy sejtem ha Nightfallt az Appleloosát körülvevő sivatagban találták meg, úgy a torony is arrafelé lehet. Elég nehezen belátható a sivatag egész széle. A magas sziklák között könnyen megbújhat több kisebb épület is anélkül, hogy bárki észrevenné. De abban sem vagyok biztos, hogy a boszorkányok még egyáltalán ott vannak. Egyáltalán nem biztos hogy előrébb vagyunk ha megtaláljuk.

– Igazad lehet – mondta elgondolkodva Luna. – De egyenlőre még ne is ezzel foglalkozzunk! Ha szükség lesz rá, meglesz a pónim a feladatra, hogy felkutassa azt a bizonyos tornyot. Most azonban van még egy jelentés amit meg kéne hallgatnunk. Firebolt elég szűkszavúan fejtette ki nekünk a Doktor kérdését.

A Hercegnő várakozva fordult tanítványa felé, ám az unikornis csak állt némán, lehajtott fejjel. Két társát eddig annyira lefoglalta a beszélgetés, hogy jóformán megfeledkeztek a kancáról. Csak most vették észre, hogy Firebolt sír. Silvermane megint erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá és megvígasztalja, de valami megint visszatartotta. Maga sem értette miért, de ahogy a kancára nézett, s látta rajta, hogy ilyen szomorú, legszívesebben átfogta volna a szárnyával s odaszorította volna magához. Mégsem bírt megmozdulni. Mégis mi van vele? Jellyt mindig meg tudta vígasztalni ha bánatos volt. Most miért nem tudna megtenni egy ilyen egyszerű gesztust?

Luna odalépett Firebolthoz, s megemelte a patáját mintha a vállára akarná tenni, de mikor a kanca fölnézett rá a könnyes szemével, megállt a mozdulat közben.

– Mi történt? – kérdezte elhaló hangon az unikornis. – Miért kellett…?

A Hercegnő összezárta a szárnyait és lehunyta a szemét. Látszott rajta, hogy fájdalmas emlékeket kell felidéznie.

– Az én hibám – mondta halkan. – Nem lett volna szabad egyedül elküldenem. Nem lett volna szabad ismét alábecsülnöm a boszorkányai erejét. Ha egy kicsit előbb érek oda… Időben szólt… Még talán megmenthettem volna… Megint drága árat kellett fizetnem a tévedésemért! De többször nem követem el ezt a hibát!

– Mi történt? – kérdezte újra Firebolt.

– Tangled Webet Burning Soul után küldtem. Annyi volt a feladata, hogy kiderítse a pontos tartózkodási helyét. A homályos információk alapján volt egy sejtésem, ami végül be is igazolódott. Tangled elment az Everfree Forestbe, ahol a Káosz Ivadékai gyűlést tartottak. Még a vezetőjük is megjelent személyesen. A furmányos védővarázslataik azonban riasztották a boszorkányokat, így számítottak szegény tanítványom érkezésére. Először úgy tűnt, sikerül elmenekülnie de a boszorkányok követték. Utolsó üzenetében a segítségem kérte. Én siettem… de… de… csak annyit tehettem, hogy elzavartam őket a… Soul és álnok csatlósai pedig megléptek előlem. Szörnyű érzés ekkora hatalommal bírni és mégis tehetetlennek lenni… És szörnyű elveszíteni valakit tudván, hogy a saját hibás döntésünk miatt történt.

Firebolt odalépett Lunához s a fejét a vállára helyezte. A könnyei eláztatták a Hercegnő csillámló sörényét. Luna átölelte tanítványát. Mikor aztán az unikornis már nem sírt a Hercegnő visszaült a trónjára s újra felséges komolysággal nézte a pónikat.

– Ha úgy érzed képes vagy rá, kérlek kezdd el a beszámolódat! – mondta halkan. – Fontos, hogy minél hamarabb tudjunk mindenről ami Equestriát fenyegeti. Nem engedhetjük, hogy figyelmetlenségünk újabb áldozatokat követeljen!

Firebolt szipogva bólintott.

– Úrnőm! – szólalt meg Silvermane. – Azt hiszem ezt én is megtehetném. Elvégre együtt jártunk utána a Doktor ügyének.

Luna bólintott, s a pegazus nyomban bele is kezdett a mesélésbe. Elmondta hogyan jutottak el Cloudsdale-be és hogy bár a Doktorral személyesen nem sikerült beszélniük, megtalálták azt a pónit aki a legközelebb áll hozzá. A Doktor üzenetére ugyan nem tért ki, csak annyit mondott, hogy annak ellenére hogy még sohasem találkoztak elég sokat tudott róluk. Azt is megemlítette, hogy a Doktor valószínűleg előre tudott a fenyegetésről, amit az élőholt sereg jelentett, mivel Derpy pontosan tudta mikor érkezik meg nekik a Hercegnő levele. Luna ezen láthatóan nagyon meglepődött, de ekkor sem szólt közbe. Végül Silvermane azzal zárta a jelentését, hogy kifejtette, hogy egyikőjük szerint sem a Doktor jelenti a legnagyobb veszélyt Equestriára, bármilyen különös és érthetetlen szerzet is. Ettől függetlenül javasolta, hogy amennyire lehet tartsák szemmel a pónit.

– Megbízom az ítélőképességetekben! – mondta Luna mikor a pegazus végzett a mondandójával. – Legyen hát! A Doktort nem fogjuk kiemelt veszélyforrásként kezelni, s helyette minden erőnkkel a valódi fenyegetésre koncentrálunk! Éppen ezért küldünk benneteket Manehattenbe. Mare in Black újra felbukkant és máris elkövetett két merényletet is. Azt akarjuk, hogy kapjátok el őt élve vagy holtan! Nem engedhetjük, hogy bárki is így terrorizálja Equestria békés polgárait! Ha sikerül őt elfognotok, úgy kérdezzétek ki hátha tud valamit Burning Soulról. Bármilyen új információ nagy segítség lehet. De kérünk legyetek nagyon óvatosak! Manehatten veszélyes város, Mare in Black pedig könyörtelen és elúzív. Lecsap és eltűnik. A manehatteni rendőrségnek még csak a közelébe sem sikerült járnia, hogy letartóztassa. Ráadásul az áldozatok között sem sikerült összefüggést találni eddig. De a többi részletről majd a rendőrkapitány tájékoztat benneteket. Mi úgy sejtjük Mare in Black Burning Soul egyik orgyilkosa, s az a célja, hogy káoszt szítson s pánikot keltsen a pónik között. Túl jól is végzi a dolgát, ezért kell megállítanunk. Korábban már odaküldtünk néhány éjjeliőrt, de nem jutottunk előrébb. Remélem ti sikerrel jártok!

– Igenis Felség! – hajolt meg Jelly és Silvermane. Firebolt csak motyogott valamit az orra alatt.

– Most mehettek! – intett Luna s visszaült a trónjára. – Firebolt, te még maradj! Szeretnék kicsit beszélni veled négyszemközt.

A két póni lehajtott fejjel kihátrált a teremből, magára hagyva a Hercegnőt tanítványával. A pegazus őrök becsukták mögöttük a kaput így egy hangot sem hallhattak kiszűrődni. Kint viszont már zajlott az élet: pónik sürögtek-forogtak a két póni körül, így esélyt sem adtak nekik, hogy nyugodtan megvitathassák a hallottakat. Jelly így a madárkájával foglalta el magát. Simogatta, beszélt hozzá, s halkan kérdezgette a történtekről.

– Frosty, ugye nem bántott a Hercegnő?

A madár halk triolákkal felelt.

– Jól van akkor. És te mit csináltál, amivel ennyire felbosszantottad?

A madár kirepült Jelly sörényéből, ráült a fejére és a csőrével elkezdte finoman csipdesni a fülét.

– Jaj, azt nem szabad! – mondta ijedten a kanca. – Stormcloudot lehet, hogy nem zavarja, de ilyet sose csinálj a Hercegnővel! Sőt, inkább mással se nagyon ha nem ismerjük, jó?

Frosty füttyentett egyet és visszabújt a póni sörényébe. Jelly nagyot sóhajtott, aztán ránézett Silvermane-re, aki az ajtó előtt járkált fel-alá. Most tűnt csak fel neki a pegazus szügyén a vágás. Aggódva lépett oda a csődörhöz, de az észrevéve társa szándékát csak még jobban begyorsított. Silvermane semmit nem akart most kevésbé, mint hogy a kanca őt pátyolgassa.

– Olyan volt mint Scratchfield? – kérdezte Jelly mikor látta, hogy a pegazus nem fog megállni a kedvéért.

– Szerencsére nem – jött a tömör válasz. – És neked olyan volt, mint Nutshell?

– Nem tudom. Annak már vége, ennek meg ki tudja mikor…

Nutshell egy kanca volt, aki egykor hozzájuk hasonlóan az Éjjeliőrség tagja volt, mígnem egyszer holtan találták az ágyában. A nyomozást akkor Jellyre és Silvermane-re bízták, s a két póninak szinte a semmiből kellett előteremtenie a bizonyítékokat, olyan alapos munkát végzett a gyilkos. Végül azonban sikerrel jártak és megtalálták az elkövetőt. Nem az első ilyen feladatuk volt ez, de egyértelműen a legemlékezetesebb. Sokszor, nagyon sokszor úgy tűnt zsákutcába tévedtek, de végül Jelly remek szimata mindig továbbvitte őket.

A scratchfield-i csata pedig a legvéresebb ütközet volt, amiben életükben részt vettek. Silvermane majdnem el is veszítette az egyik szárnyát. Csak Jelly ügyességének köszönhette, hogy ez végül mégsem következett be. Ennek ellenére nem ez viselte meg őket a leginkább. Mindkettejüknek az volt az első alkalom, hogy ölniük kellett. Ölniük, hogy túléljenek. És azt is látniuk kellett, ahogy a társaik az oldalukon harcolnak és halnak meg. A saját fajtájuk ellen harcoltak s ez még jobban megnehezítette a dolgukat. Azóta is félelemmel emlékeztek vissza azokra a pónikra. Az őrület lángolt a szemükben és nem kegyelmeztek senkinek. Silvermane-t emlékeztette is a deepfire-i csatára, de Scratchfield sokkal, sokkal rosszabb volt. Hatalmasak voltak a veszteségeik és igazából csak a Generális brilliáns taktikai érzékének köszönhették, hogy egyáltalán túlélték az ütközetet, s még győztesként is emelkedjenek ki belőle.

A két póni sokatmondó pillantást váltott, de ekkor valaki halkan köhhentett mögöttük. Csak most vették észre, hogy rossz helyen vannak: pont az ajtó előtt sikerült megállni, amivel megakadályozták, hogy a pónik a trónterem felé közlekedhessenek.

– Elnézést! – húzódott hátrébb Silvermane és Jelly.

– Semmi gond!

A kanca hangja bársonyosan selymes volt, s valami olyan különös derűt sugárzott ami azonnal átjárta őket. Mintha egy pillanatra minden gond megszűnt volna létezni a világon. A két póni a hang forrása felé fordult s meglepetésükre maga Celestia Hercegnő állt előttük teljes életnagyságban. A pegazus őrök vigyázzba vágták magukat, a két éjjeliőr pedig térdre borult. A Hercegnő arcán halvány mosoly játszott, ahogy Jellyékre nézett. Felragyogott a szarva, ahogy kinyitotta magának az ajtót.

Silvermane egy pillanatra fölnézett, hogy megcsodálhassa a Hercegnő ragyogó fehér szőrét és a hatalmas, aranyló napot ábrázoló cukijegyét. Nem hitte, hogy valaha is alkalma nyílhat ilyen közelről látni az idősebbik nővért. Celestia egy pillanatra oldalt fordult és huncutul rákacsintott a pegazusra. Silvermane megijedt és gyorsan lesütötte a szemét. Élete legkínosabb pár másodperce volt, míg a Hercegnő becsukta maga mögött a kaput.

Még akkor is piros volt az arca, mikor Jelly újra ránézett.

– Fura, mintha sokkal jobban érezném magam – jegyezte meg a kanca. – Mi az, zavarba jöttél?

– Még sosem láttam ilyen közelről… – magyarázkodott a csődör.

Silvermane nem találta magát túl meggyőzőnek, de Jelly egyetértően bólintott.

– Igen, nagyon más mint Luna Hercegnő. Igen… mondhatni zavarbaejtő.

– Vajon miért ment be hozzájuk?

– Fogalmam sincs.

Jellyék mindenesetre arrébb húzódtak, hogy ne legyenek útba. Arra számítottak, hogy Firebolt hamarosan csatlakozik hozzájuk, elvégre Luna Hercegnő „négyszemközt” kívánt beszélni vele, de csalódniuk kellett. Az unikornis meglepően sokáig bentmaradt, az őrök viszont nem engedtek be egyetlen pónit sem a trónterembe, pedig többen is megpróbáltak bejutni. Jellyék így kénytelenek voltak türelmesen várakozni. Nagy sokára aztán újra nyílt az ajtó, s kilépett rajta Luna, s a nyomában Firebolt. Az Éjszaka Úrnője rájuk sem pillantott. Büszke tartással elvonult mellettük. Firebolt viszont megállt társai előtt, rájuk nézett sírástól vöröslő karikás szemeivel, és erőtlenül elmosolyodott.

13. fejezet

Manehatten

Két sötét alak várakozott a felhőkarcoló tetején. A várost fürkészték. Ez a hely nagyon más volt, mint Equestria többi része. Más mint az a kis porfészek Appleloosa, más mint a felhőkre épült Cloudsdale, és más mint a királyi főváros, a mindig nyüzsgő, de mégis mindig tiszta és rendezett Canterlot. Manehatten igazi nagyváros volt. Tele igazi nagyvárosi pónikkal. Itt nemhogy pezsgett az élet, de rohant, pörgött és lökött félre mindenkit az útjából. Igen, tele ambiciózus, törtető alakokkal. Ha valaki nem volt, vagy nem lehetett a canterloti elit tagja, de mégis valamire akarta vinni, annak itt volt a helye. Itt bárkiből lehetett gazdag üzletpóni, híres színész, politikus, vagy bármi. Persze csak ha jó kapcsolatai voltak és persze a szerencse is mellé állt. Másik részről itt voltak a legtöbben akiknek még arra sem futotta, hogy valahol lakjanak, így kénytelenek voltak még a legutolsó alantas munkákat is potom pénzért elvégezni. És persze virágzott a feketekereskedelem s az alvilág is úgy, mint egyik másik városban sem.

Az egyik alak kiköpött. Igen, ez Equestria árnyoldala. Az, amiről nem szívesen beszélnek, sőt megpróbálnak tudomást sem venni róla. Persze a felszínre itt is nagyon ügyeltek. Ó, nagyon is! Mint mindenhol az országban. Igaza volt, tényleg förtelem amivé váltak az equestriaiak. És van aki még most is elhiszi! Van aki még most is a Nagy Celestiát élteti buzgón! Van aki még most is biztonságban érzi magát! Milyen naivak is tudnak lenni! De hamarosan minden megváltozik, s ennek a változásnak a szelét mindenhol meg fogják érezni!

De őket nem ez érdekelte. Ők nem emiatt jöttek. Őket nem érdekelte se pénz, se hatalom, se hírnév, de még csak az erkölcsi fertő sem, ami egyre jobban bekebelezte a várost. Nem bizony. Nem érdekelték őket a korrupt politikusok, sem az egész színjáték ami Equestriában folyik. Nem, őket csak egyetlen egy valami érdekelte. Egy póni. Egy póni, aki túl sok gondot okozott. Egy póni, aki makacsul ellenáll. Egy póni akit mintha nem lehetne elkapni. Egy póni, aki még a legfurmányosabb ügynökükön is kifogott, nem is egyszer. Igen, csak az az egy póni érdekelte őket. Csak ő és senki más. Le fogják vadászni, mint ahogy a sas levadássza a pockot. Ha Ő nem is járt sikerrel, hát majd ők elkapják. És ha így lesz, meg fogja bánni azt a napot is, amikor a világra jött!

* * *

A vonat csöndesen zakatolt. Gyönyörű hegyek, völgyek, erdők és ligetek szegélyezték az útját. Grape Jelly mélyen gondolataiba merülve bámulta a tájat, nem is törődve a látvánnyal. Más körülmények között szívesen szentelte volna a figyelmét például a távolban hatalmas erővel lezúduló Neighagra-vízesésre, ami a lenyugvó nap fényében olyan volt mint egy szélben lengedező óriási aranyfüggöny. Bármennyire is szerette utazás közben nézni az ablakon hogyan suhannak mellettük a szebbnél szebb természeti képződmények, most egyáltalán nem tudták lekötni. Végre újra együtt lehetett a barátaival – mert már Fireboltot is akként tartotta számon – s ez mindennél többet jelentett a számára. Ráadásul ismét sikerült kifogniuk egy üres fülkét amiért külön hálás volt a sorsnak. Így körültekintően ugyan, de szabadon beszélgethettek, elvégre egymás közt voltak. Jelly már eddig is úgy érezte majd szétrobban hogy senkinek nem mondhatja el mi történt Appleloosában. Most végre minden részletében megoszthatta a kalandját a két pónival.

Miután elmesélte az egész esetet, beleértve még az iszogatást is Braeburnnel, végre egy kicsit megnyugodott hogy kiönthette a lelkét és hagyta Silvermane-t is szóhoz jutni. A pegazus elmondta neki azokat az apró részleteket is a Derpyvel való találkozásukról és a Doktor üzenetéről, amit a Hercegnőnek nem tartott fontosnak megemlíteni. Jelly azonban ezeket is nagy érdeklődéssel hallgatta. Főleg mivel egy régi ismerőséről volt szó. Márpedig az, hogy pont Derpyt mondták annak a póninak, aki a legközelebb áll a Doktorhoz, máris megalapozta Jelly bizalmát az idegen felé.

– Szerintem ez elég bíztató – jegyezte meg némi gondolkodás után, amikor a csődör ahhoz a részhez ért, ami az üzenet személyesebb része volt. – Ha tényleg ennyi mindent tud ez a „Doktor” akkor az jót jelenthet ha így mondta, hogy tarts ki. Tudod mire gondolok.

– Tudom, mert én is rögtön arra gondoltam – sóhajtott Silvermane és hátrahajtotta a fejét, neki az ülés párnájának. – De egyrészt nem tudom mennyire bízhatunk meg benne, másrészt nem tudhatjuk mennyire akar félrevezetni minket, vagy egyáltalán mennyi az amit ténylegesen tud, harmadrészt meg lehet, hogy egészen másra utalt. Nem akarom álltatni magam, gondolom megérted…

– Persze, Silver.

– Öhm, erről jut eszembe, kérdezhetnék valamit? – kérdezte bizonytalanul Firebolt. – Amikor a csatában…

– Húú! Húú! – Jelly szinte kipattant az ülésből. – Meséljétek el, hogy mi volt ez a csata, kérlek, kérlek! Majd meghaltam már a Hercegnőnél is a kíváncsiságtól! Ne haragudj, hogy így közbevágtam!

– Most már haladjunk sorjába! – somolygott a pegazus. – Firebolt, szavad ne feledd! Szóval végig teljesen úgy beszélt hozzánk mintha régóta ismertük volna egymást, pedig esküszöm soha nem láttam azelőtt. De akkor is a legfurább az volt, milyen pontosan tudta mikor érkezik meg hozzánk a Hercegnő levele. Talán valamiféle telepatikus képességei lehetnek ennek a Doktornak? Vagy látja a jövőt?

– Nem tudom – mondta Firebolt. – Úgy emlékszem a Hercegnő említette, hogy földipóni, de igazából nem lepődnék meg ha ennek ellenére is tudna valami ilyesmit. Végtére is semmi sem lehetetlen.

Silvermane elvigyorodott.

– Próféta szóljon belőled! Szóval ekkor írt nekünk a Hercegnő, hogy azonnal Deepfirebe kell mennünk, mert hadi állapot van és szüksége van minden elérhető pónira. Látszott is, mert nem csak mi, de még a canterlotiak közül is elég sokan jöttek. Sőt, maga Shining Armor vezette a csapatainkat. Igazán remek póni és jó parancsnok, még az Éjjeliőrség is büszke lehetne rá. Kár hogy nem találkozhattál vele!

– Igen, ezt én is bánom – jegyezte meg a kanca. – Rossz tudni, hogy míg ti harcoltatok addig én a kocsmában ültem és iszogattam…

– Igazából nem erre gondoltam és ne is vedd nagyon magadra. A Hercegnő úgy találta, hogy neked fontosabb dolgod van ott mint mint a csatában. És be kell látnunk sikerült is megnyernünk nélküled is. De arra akartam célozni, hogy Shining Armor igazán kivételes katona és hadvezér. Jó volt látni, hogy Equestria biztonsága nem kizárólag rajtunk, éjjeliőrökön múlik, hanem lehet még másra is számítani.

– Talán még lesz alkalmam megismerkedni vele. De most már mesélj a csatáról! Kikkel harcoltatok pontosan?

– Stormcloud lényegében elmondott mindent. Élőhalottak voltak és nem tudjuk pontosan honnan és kitől jöttek. Lehet, hogy ez a támadás is része volt annak a Burning Soulnak a tervének. Azok a pók izék elég veszélyesek voltak. Meg az a gólem is eléggé annak tűnt, jó hogy a kapitány elbírt vele. De a csatáról kérlek hadd ne kelljen részletesen beszámolnom! Így is épp elég szörnyű volt. Tudod mennyire irtózom az ilyenektől.

– Jójó, ne haragudj! – mondta gyorsan Jelly. – Akkor csak azt mondjátok meg hogy mindenki ott volt-e az Egységből! Meg hogy ki mit csinált!

– Rajtad kívül mindenki ott volt, igaz páran csak tartalékosnak, de végül rájuk is szükség volt. Amúgy elég magas beosztásba rakták most a mieinket. Stormcloud vezette a légi egységet Blade-del, Ranger meg az unikornisok egy jó részét. Mondjuk a földieknek Glitterspear adta a parancsokat, de a többieket a mieink vezették. Meg Rosie volt még az ellátmányosoknál, ő nem tartozott még alánk, de egyébként aránylag együtt volt a csapat.

– Na, az jó. Sokkal jobb ismerősökkel az oldaladon harcolni, nemde?

– Persze, kivéve ha elveszítesz valakit!

Jellynek összeszűkült a pupillája. Gyorsan lejátszotta fejben a Hercegnőnél tett látogatásukat.

– De nem hiányzott senki az Egységből – állapította meg.

– Nem, de nem sokon múlt – nézett rá sötéten a pegazus. – Amikor azok a pókok támadtak volt akit már nem sikerült kimentenünk. Mert az unikornisaink szinte mind a sziklafalon voltak kint, onnan meg nehéz lett volna elfutni ha nem lehetetlen. Azoknak meg szinte semmilyen akadályt nem jelentett.

– Így igaz! – szólalt meg Firebolt. – Ha Silvermane nincs, már én is halott lennék!

A vörös kanca olyan hálásan nézett nagy lila szemeivel a pegazusra, hogy annak még a szárnya töve is belebizsergett. Már nem először fordult elő, hogy ilyen furcsán reagált ha az unikornis a közelében volt.

– Ugyan! – mondta pironkodva. – Bárki megtette volna a helyemben.

– Ami azt illeti, nem hinném. Csak te jöttél a segítségemre.

– Igazából egy másik pegazus már jóval korábban ott volt, csak nem jutott a közeledbe a varázslatod miatt. Nem én voltam az egyetlen.

– Mégis te voltál az egyetlen aki meg tudta tenni amit kell! – Firebolt olyan mélyreható tekintettel nézett Silvermane-re, mintha a gondolataiban akarna olvasni s ettől a pegazus csak még jobban zavarba jött. – Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan csináltad!

– Nem értem mire gondolsz. Mondjuk nem is nagyon emlékszem rá, olyan gyorsan történt minden. Asszem fölrepültem, aztán meg a légáramlattal lelöktelek arról a körről, amitől megszakadt a varázslatod és el tudtalak kapni. Miért számít ez? Az a fő, hogy sértetlenül megúsztuk mindketten!

– Tényleg nem tudod, miért olyan fontos ez? – kérdezte a kanca még mindig farkasszemet nézve a pegazussal. – Nem is vetted észre mit csinálsz? Azt hiszem most már mindent értek. Ha nem haragszol, megnézhetném a cukijegyedet?

Silvermane váltott egy csodálkozó pillantást Jellyvel, de aztán eleget tett társa kérésének. Kicsit kínosnak érezte, ahogy a két kanca a farát tanulmányozta. Főleg hogy ilyen sokáig…

– Nos? – kérdezte, amikor már tényleg kezdte túlzásnak érezni a dolgot.

Hátrafordult hogy ő is láthassa a saját cukijegyét, de nem látott rajta semmi különöset rajta. Pontosan ugyanolyan volt mint mindig. Semmit nem változott az évek alatt. Firebolt mégis úgy bámulta mintha Equestria nyolcadik csodáját látná benne.

– Eddig nem értettem – jegyezte meg a kanca. – Nem mindennapi cukijegy, az már biztos. Silver, azt kell hogy mondjam, közelebb jársz a célodhoz mint hinnéd. Most már tudom: olyasmit keresel ami mindig is benned volt.

– Hát ezt meg hogy érted? – kérdezte meglepetten a pegazus. Közben újra helyet foglalt, hogy a két póni ne bámulja tovább a hátsó felét.

– Silvermane, azt mondtad nekem, a leghőbb vágyad, hogy egyszer mágikus hatalom birtokába juthass. Azt is mondtad, hogy amikor repülni tanultál, megpróbáltál mindent „máshogy” csinálni. Megvallom őszintén akkor nem fogtam fel ezeknek a szavaknak a jelentőségét. Tetszett viszont, hogy majd' akkora érdeklődést mutatsz a varázslás iránt mint egykor Twilight Sparkle – ki tudja ő azóta mennyit változott. Segíteni akartam mert láttam benned a lehetőséget és mert támogatni akartalak mint a társamat. Elvégre a Különleges Egység mindig összetart s már én is majdhogynem a tagjának érzem magam. Most viszont már látom, hogy semmi szükséged nincs a segítségemre!

– Miért mondod ezt? – kérdezte ijedten Silvermane. – Bármit megtennék érte, hogyha csak a legkisebb szikrát is sikerülne eltanulnom tőled!

– Így hidd el nekem ahogy mondom, „Széltáncos” Silvermane, nincs szükséged a segítségemre! Azon az estén amikor megmentettél a varázslatot amit használtam nem lehetett csak úgy áttörni!

Firebolt hangja egyre izgatottabb lett, s csillogó szemekkel nézett a pegazusra. Silvermane-en megint kezdtett úrrá lenni az a különös érzés, de túl sok minden kavargott most benne egyszerre. Úgy érezte mintha értené mire akar utalni a társa, de valahogy mégsem jutott volna el a tudatáig.

– Még mindig nem érted?! Azt a pajzsot csak varázslat törhette át! Silvermane, te többet csinálsz a szárnyaiddal mint maga a repülés! Valahol mélyen ösztönösen mindig is benned volt amire úgy vágytál, csak nem ismerted föl! Nem tudtad, hogy az lehet az!

– Ezzel most azt akarod mondani hogy Silvermane a szárnyaival tud varázsolni? – kérdezte meglepetten Jelly.

– Technikailag: igen.

– Igazán nem akarom egyikőtöket sem megbántani, de ez elég idétlenül hangzik.

Silvermane a hátára nézett s megmozgatta tollas végtagjait. Sosem gondolta volna hogy a szárnyai vezethetnék rá a mágia ösvényeire, s őszintén szólva még most se nagyon hitte el amit a kanca mondott. Igaz a repülésben sosem volt jó, csak egy-két trükkben. De azokat meg nehéz lett volna elfogadnia mágiának. Persze Firebolt biztosan jobban értett az ilyesmihez, talán tényleg lehetett benne valami. De…

– De mi köze ennek a cukijegyéhez? – mondta ki Jelly a pegazus gondolatait.

– Ahogy mondtam, nem mindennapi cukijegy. Több pegazust is láttam már felhővel a hátsóján, de ilyet még soha. Lefogadom, hogy még te magad sem tudod mit jelent pontosan. Úgy kaptad meg, hogy nem is jöttél rá mi az amiben ténylegesen jó vagy.

– Nos ami azt illeti, akkor jelent meg rajtam a cukijegy, amikor először csináltam meg azt a zuhanórepülést, amit azóta sem láttam, hogy bárki utánam tudna csinálni – válaszolt Silvermane. – Ez a felhő olyan mintha zuhanna, így a kapcsolat szerintem elég nyilvánvaló.

– És az az öt pici vonal?

– Azok a levegőt szimbolizálhatják körülöttem. Ha így repülök, érzem, hogy a levegő spirálban mozog körülöttem.

– Logikus magyarázat, nemdebár? – Firebolt huncutul elvigyorodott. Furcsa volt látni, hogy velük szembe milyen közvetlen tudott már lenni a kanca, míg másokkal továbbra is felsőbbséges és távolságtartó maradt. – Tudod elég sokat olvastam a cukijegyek jelentéséről. Twilight mellett elég sok időt töltöttem én is a könyvtárban, azt hiszem mondtam már. Nem csak tanultunk ott, de már pihenésképp és szórakozásként is gyakran a könyveket bújtuk, így volt rá alkalmam ebből is kiművelődni. Igaz nem vagyok szakértője a témának, de talán hozzá tudok szólni valamennyit. Eleinte egyikőtök cukijegyét sem értettem pontosan. Sőt, megvallom őszintén, Jelly, a tiedet kifejezetten félre is értettem és ezért eleinte nem is voltál nekem túl szimpatikus. Egy fürt szőlő, amiből a legalsó szem lehullik és vörös cseppé formálódik – bökött Jelly hátsójára. – Tökéletes cukijegy egy borásznak – gondoltam én. A hayville-i kis kalandunk jócskán meg is erősítette bennem ezt a hitet.

– Jól van na, vannak néha hülye ötleteim! – pirult el a kanca.

– Mondjuk elsőre is picit zavart a saját feltevésem és csak nem is hagyott nyugodni – folytatta rendületlenül Firebolt. – Egy borász az Éjjeliőrségben? A Különleges Egységben? Vannak, akik valóban nem azt csinálják amihez a legjobban értenek, de az Éjjeliőrség eléggé megválogatja a tagjait. Luna Hercegnő döntését is elsőre eléggé sérelmeztem, hogy két ilyen póni mellé osztott be. Ne sértődjetek meg, azóta megismertelek benneteket, s már tudom: a látszat néha csal! A sárkányos kaland után viszont végre megértettem, vagyis azt hittem megértettelek benneteket. Jelly, neked az a vörös csepp nem bor, hanem vér! Te vagy az, aki még a leglehetetlenebb helyzetekben is fűből-fából orvosságot tud csinálni. Mert olyan vagy, aki semmiképp sem hagyná veszni a társát, s bármit megteszel érte hogy megmentsd. Sokmindenhez értesz, remek harcos vagy, de ebben vagy igazán a legjobb. Akkor állt össze bennem, amikor láttam ahogy azzal a sérült idegennel bántál. Akkor azt mondtam magamban: Grape Jelly, minden tiszteletem a tied és elfogadlak vezetőmnek.

Firebolt ünnepélyesen meghajtotta a fejét a zavartan mosolygó Jelly előtt. A kék pónit elég váratlanul érte, hogy a beszélgetés ilyen belsőségessé vált és ráadásul felé fordult.

– Ezért is voltam hajlandó megosztani veletek életem történetét. Veled viszont még gondban voltam, Silvermane. Azt könnyebben elfogadtam, hogy az Úrnő téged jelölt ki társnak. Te is nagyszerű harcos vagy, megbízható és hűséges. Bár rosszul esett, hogy az első találkozásunkkor először ellenségnek néztél, aztán meg megpróbáltál tudomást sem venni rólam. Elsőre hát te sem voltál szimpatikus, bár rögtön éreztetted velem mekkora erő lakozik benned – a kanca zavartan hátracsapta a fülét. – Szóval sokat gondolkodtam a cukijegyeden. A zuhanórepülésedet ugyan nem láttam, de a szeléből is sejtettem hogy ilyenre más nem képes. Nekem is patánfekvőnek tűnt, hogy összefüggés legyen a kettő között és végülis nem is jártunk messze az igazságtól. Valami viszont mégsem stimmelt vele, de mostanáig nem tudtam pontosan, hogy mi. De végre minden világossá vált!

A két póni várakozva nézett az unikornisra, de az szélesen vigyorogva tartott még egy kis hatásszünetet.

– A cukijegyek értelmezése esetenként igen bonyolult lehet, s véleményem szerint mindkettőtök esetében az is. Viszont a zuhanórepülésnek nem felhő lenne a jele, hanem szárny! A te cukijegyed azt mutatja, hogy az erőd nem saját magadra, a szárnyaidra irányul, hanem kifelé a környezeted felé! A környezeted ilyen mértékű befolyásolása meg már tényleg a mágia határait súrolja! Ami tényleg bizonyítja, hogy amit csinálsz az varázslat, az az volt, hogy képes voltál az én mágikus hatásomra ellenhatni! Szerintem sok gyakorlással nagyon messzire juthatnál ezzel a különleges adottsággal!

Silvermane kicsit csalódott volt. Amikor Jellyéknek elmesélte csikókori álmát azt hitte ki fogják nevetni. Jelly akkor megértő volt vele mint mindig is – nem is tudta hogy feltételezhetett róla ilyesmit, hogy képes lenne őt megbántani. Mikor viszont Firebolt felajánlotta a segítségét, akkor újra fellángolt benne a remény, minden eddiginél erősebben. Hálás volt a kancának, hogy hajlandó volt vele foglalkozni. Hálás volt amiért látott benne lehetőséget, amivel egyáltalán érdemes foglalkozni. Akkor remélte, hogy végre közelebb kerülhet ahhoz, hogy úgy varázsolhasson mint az unikornisok. Amit viszont Firebolt mondott azt akárhogy is csűrte-csavarta, ez az egész akkor is csupán trükközésnek tűnt a szemében. De látva a kanca lelkesedését egyszerűen nem tudott nemet mondani. Elvégre megfogadta, hogy bármilyen lehetőséget meg fog ragadni ha arról van szó.

– Jól van – mondta halvány mosollyal. – Meg fogom próbálni.

* * *

Jelly mindig is szerette a nyüzsgést, de ez már neki is kicsit sok volt. Manehatten egyszerűen túlzsúfolt volt. Az utcák mind tele voltak barátságtalan, öltönyös-kosztümös pónikkal, akik épphogy csak fel nem lökték a bámészkodókat. Még jó, hogy a három póni nem hozott magával sok poggyászt. Jellyről még így is megpróbálta lerángatni egy szakadt ruhájú, rossz arcú póni a táskáját, de egy jól irányzott oldalbarúgás eltérítette a szándékától. Mire a rendőrőrsig elértek, már több inzultus érte őket, mint Canterlotban összesen. Egyszóval a nagyváros gyorsan bemutatkozott nekik. A rendőrségen is teljes káosz uralkodott. Hiába volt Jelly udvariaskodása, hiába Firebolt fenyegetőzése, így is több mint egy órába telt mire Alfred Grimtail, a rendőrfőkapitány hajlandó volt fogadni őket.

– Értsék meg, kérem! A Hercegnő parancsa ide vagy oda, rengeteg a munkánk! – mondta idegesen a nagydarab bézs színű póni, miközben aktákat rendezgetett a kartotékozó szekrényében és gyorsan félrekapcsolta a csörgő telefonját. – Hetek óta mindennap túlóráznunk kell! Jóformán nincs egyetlen szabad percünk sem.

– Akkor sem, ha Mare in Blackről lenne szó? – kérdezte nyugodt hangon Jelly.

A kapitány bevágta a fiókot, s nagyot nyögve a patájába temette az arcát a szekrény tetején.

– Mit művelt már megint az a vadállat?! – kérdezte fájdalmasan.

– Az a helyzet, hogy ha az előbb hagyja végigmondani, akkor tudhatná, hogy Luna Hercegnő azért küldött ide minket, hogy megoldjuk az ügyet. Önnek csak annyi lenne a dolga, hogy a rendelkezésünkre bocsátja az eddigi nyomozási anyagot, onnantól mindent ránk bízhat.

– Szóval így állunk? – fordult meg a csődör. Jó egy fejjel magasabb volt mint Jelly, de mégse volt fenyegető a kiállása. – Ez esetben azt hiszem mégiscsak tudok szakítani Önökre pár percet. Foglaljanak helyet, kérem!

Megcsörrent a telefon, mire a kapitány felkapta a kagylót és dühösen beleordított.

– NEM LÁTJA, HOGY DOLGOZOM? HÁNYSZOR MONDJAM MÉG, HOGY NEM VAGYOK ITT?

Azzal lecsapta és kihúzta a vezetéket a falból. Jellyék összenéztek, aztán leültek a földre.

– Naszóval hol is tartottunk? Erről beszélek, egész nap nem hagynak békén. Ja igen, Mare in Black! Komplikált egy ügy, az biztos, de természetesen teljes betekintést nyerhetnek az egész rendőrségi adatállományba. Igyekszünk majd a segítségükre lenni, ahogy a Hercegnő korábbi küldötteinek is de le kell szögeznem, a lehetőségeink erősen korlátozottak. Mindenesetre örülök, hogy leveszik a vállunkról a nyomozás gondját. Remélem Önök már sikerrel is járnak!

Grimtail előkapart egy jókora mappát és átadta a póniknak.

– Ez az összefoglalása annak amit eddig sikerült összegyűjtenünk az említett póniról. Az egyes esetekről készült dokumentációk viszont már az archívumban vannak, mivel elég sok van és nem tudtunk velük mit csinálni. Viszont mielőtt azokba belenéznének előbb ezt fussák át! Gyakorlatilag naponta vannak fejlemények az ügyben s bizony pont most elég érdekes helyzet állt be. Mare in Black sok póni ellen elkövetett már merényletet és mindezidáig kivétel nélkül sikerrel is járt. Nem hagyott maga után nyomokat, szemtanúkat, csak halottakat. Most azonban már másodjára vallott kudarcot egy pónival szemben, akit Waggish Swatternek hívnak és az ügyészségen dolgozik. Miss Swatter jelenleg a városi kórházban van, jelentős rendőri védelem alatt ha esetleg az a gonosztevő újra próbálkozna. Javaslom, hogy ezen az eseten induljanak el és próbáljanak meg beszélni a pónival is. Velünk eddig nem volt túl kommunikatív, de az állapotára való tekintettel ez azt hiszem némiképp érthető.

– Miért, milyen állapotban van? – kérdezte Jelly.

– Nos, maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül került kórházba – húzta el a száját a kapitány. – Nem volt még olyan póni, aki ép bőrrel megúszott volna egy találkozást Mare in Black-el.

– Értem. Ez esetben azt hiszem megfogadjuk a tanácsát és először őt keressük fel. Nagyon köszönjök a segítségét!

Jelly már készült is indulni, de Grimtail elkapta a vállát. Mélyen a kanca szemébe nézett.

– Legyenek nagyon óvatosak! És adják tudtomra ha bármilyen fejlemény van akár jó akár rossz! Én is így fogok tenni. Ja és valami elérhetőséget is mondhatnának, hogy megtaláljuk Önöket.

– Vigyázni fogunk – mondta kedvesen Jelly. – Értjük a dolgunkat. Ha meg akar találni minket, a Palm Hotelben leszünk. Keresse Grape Jellyt!

14. fejezet

A Dacoló

Hogy időt takarítsanak meg, a három póni abban egyezett meg, hogy különválnak. Firebolt ottmaradt a rendőrségen, hogy a titokzatos gonosztevő korábbi lezáratlan ügyei között kutakodjon; Silvermane kapta a mappát, hogy vigye el a hotelba és foglaljon nekik szobát, ahol nyugodt körülmények között áttanulmányozhatja amíg a többiek visszaérnek; Jelly pedig egyenesen a kórház felé vette az irányt, hogy mihamarabb találkozhasson a kancával. A kék póni kénytelen volt bevallani saját magának, hogy a Hercegnő parancsa ide vagy oda, kezdte érdekelni az ügy. Mégis miféle alak lehet az, aki képes egymaga ekkora káoszt szítani egy városban? Igaz, Manehatten amúgy sem a jó közbiztonságáról és törvénytisztelő polgárairól volt híres…

A kórházban Jelly majdnem ugyanakkora zűrzavarral találta magát szembe mint a rendőrségen. Betegek, orvosok, nővérek járkáltak összevissza, s nagyobb volt a hangzavar, mint máshol egy piacon. És ilyen körülmények között akarnak ezek meggyógyítani bárkit is? Jellynek még ráadásul ahhoz is fél órát kellett sorbanállnia, hogy egyáltalán sorszámot húzhasson, amivel fogadhatják az információs pultnál. Hiába lobogtatta a Hercegnő levelét, hiába mondta, hogy rendőrségi ügyben jött. Talán rámenősebbnek kellett volna lennie, de nem volt hozzászokva ehhez a nagyvárosi hozzáálláshoz. Meg az is lehet, hogy később kellett volna jönnie, hátha akkor kevesebben lettek volna. De most már mindegy volt, nem akart még egyszer sorbanállni.

Mikor aztán végre sikerült elmondania hogy kit keres, rögtön el akarták hajtani. Újságírónak nézték, mivel sokan próbálkoztak már bejutni Miss Swatter-höz hogy interjút készítsenek vele. Hatalmas szenzáció volt, hogy túlélte a félelmetes Mare in Black támadását, ráadásul kétszer is. Hiába próbálta a rendőrség titokban tartani az esetet, majd a póni hollétét, az információk így is hamar kiszivárogtak. Csak annyit tudtak tenni, hogy távol tartották az érdeklődőket, hogy ne zaklathassák a kancát. Jellyt is még a Hercegnő pecsétes tekercse ellenére is alig voltak hajlandóak beengedni. Végül persze kénytelenek voltak kötélnek állni és két rendőr kíséretében elvezetni a kancához.

Swattert a kórház egy külön lezárt szárnyában kezelték. Jelly rögtön megláthatta mit értett a kapitány jelentős rendőri védelem alatt. A folyosón ahol az ügyész szobája volt csak úgy nyüzsögtek a fegyveres-egyenruhás pónik. Jellyt is mielőtt engedték volna hogy belépjen Swatter-höz alaposan megmotozták, levetették vele a ruháját, átkutatták a táskáját, de még a farkába és a sörényébe is beletúrtak – Frosty nem kis riadalmára. A szolgálatban levő tiszt megvetően horkantott a kanca háta láttán, amin még éppen hogy csak pelyhedzettek a friss szőrök. Végül nem is engedte neki, hogy magával vigye a táskáját és a madarát. Jelly pedig sértődötten ugyan de kénytelen volt beleegyezni. Nem akart több időt vesztegetni. Visszavette a köpenyét és az egyik kísérőjével együtt belépett a szobába.

Odabent olyan intenzív gyógyszerszag csapta meg, hogy facsarta az orrát. A szaglása amúgy is elég érzékeny volt, és ez már kicsit sok is volt neki. Remélte, hogy hamar hozzászokik, mert elég sokáig akart maradni. Legalábbis alaposan ki akarta kérdezni a pónit aki feltételezhetően a legtöbbet tudott a sorozatgyilkosról.

A rendőr megállt az ajtóban és onnan figyelte ahogy Jelly odalép a beteghez. Swatter az ágyán feküdt, háttal nekik. Félig be volt takarózva, de Jelly így is látta, hogy milyen szép. Kicsit borzas, de gyönyörű élénkrózsaszín volt a szőre, s hosszú aranyszín sörénye s farka majdnem a földig ért. A takaró alól kilátszott a nagy vörös szívet formáló cukijegye, amit egy szintén szívet formáló nyílvessző fúrt át. Az alakja is roppant csinos volt. Jelly meg volt róla győződve, hogy a kanca nagyon népszerű lehet a csődörök körében. Még a kísérő rendőr is nagy áhítattal nézte Swatter… cukijegyét.

– Khm – köszörülte meg a torkát Jelly, mire a kanca összerezzent. Biztos aludt még mikor bejöttek. Jelly sajnálta, hogy fölébresztette, de azt mégsem várhatta meg míg kialussza magát. – Elnézést, hogy megzavartam! Grape Jelly vagyok az Éjjeliőrségtől. Szeretnék feltenni pár kérdést.

A rózsaszín kanca halkan nyögve felé fordult. Megigazította magán a takarót, aztán halkan fölszisszent s ránézett a látogatójára nagy, rubinvörös szemeivel. Jelly megállapította, hogy a két Hercegnőt leszámítva sosem látott még ilyen gyönyörű pónit mint aki most előtte feküdt.

– Waggish Swatter – nyújtotta a patáját a kanca. Jelly óvatosan megrázta. – Miben segíthetek?

– Mare in Blackről szeretném kérdezni.

– Hogy-hogy? Nem kérdeztek már ki elégszer? – csodálkozott a kanca. – Már mindent elmondtam amit tudok. Tényleg!

Jelly halványan elmosolyodott.

– Bocsánat, még csak most kezdtünk el az ügyön dolgozni és gondoltam jobb ha személyesen beszélek Önnel. És előre is elnézést ha olyasmit kérdezek amire már korábban válaszolt a rendőr kollégáknak!

– Jó, jó, tessék! – sóhajtott a póni. – Csak kérem ne tartson soká! Elég rosszul vagyok még.

Ahogy Jelly alaposabban megnézte valóban látszott is rajta. A szemei karikásak voltak és az oldala is beesett, ami hátulról nem volt olyan feltűnő. Viszont semmilyen külsérelmi nyom nem látszott rajta.

– Rendben van, igyekezni fogok! Először is megkérdezhetném, mióta dolgozik az ügyészségen?

– Most lesz másfél éve.

– Volt mostanában bármilyen olyan ügye amivel kivívhatta valakinek a haragját?

Swatter felkacagott, de a nevetés rögtön köhögésbe csapott át s a póni fájdalmas arckifejezéssel fogta a hasát.

– Jóformán az összes ügyem ilyen, Miss Jelly – mondta mikor újra rendesen kapott levegőt.

– Értem. Nem volt esetleg valami ami kiemelné bármelyiket is a többi közül? Ami ürügyet szolgáltathatna egy gyilkossági kísérlethez?

– Sosem lehet tudni, hogy kit mely döntéséért fognak akarni megölni. A kérdésére válaszolva pedig nem volt éppenséggel különös ügyem a szokásosokhoz képest.

– Értem. Volt valami haragosa?

– Nem, de ugyanezeket a kérdéseket a rendőrök is feltették már nekem. Megtenné, hogy nem fáraszt velük?

– Persze, bocsánat. Tud Mare in Black korábbi merényleteiről?

– Hogyne, mindenki tud itt Manehattenben. Ha azt nem is állíthatom, hogy naprakész vagyok belőle. Az a szemét elég gyorsan dolgozik és innen elég nehéz követni az eseményeket.

– Szeretnék kapcsolatot találni az áldozatok között. Az talán magyarázná a gyilkos motivációit ami akár el is vezethetne hozzá végsősoron. Lenne valami tippje? Akármi?

– Nem, sajnos nincs. Higgye el, semmit sem szeretnék jobban mint ha elkapnák, de nem tudok segíteni. Az áldozatok között volt két ügyvéd is akik közeli ismerőseim voltak, de a többivel még csak nem is találkoztam soha. Persze volt amelyikről hallottam már, de csak annyit mint bárki más.

– Értem, akkor arról sincs ötlete, hogy Önt miért akarta megölni?

– Pontosan.

– Ez igen sajnálatos.

– Nekem mondja?

– És azt elmondaná, hogy mit tett magával? Miért került kórházba? Nem látok önön semmilyen sérülést.

Swatter fölemelte magáról a takarót. A szügyén egy kis rész fehér ragtapasszal volt lefedve.

– Mérgezett nyílhegy – mondta egykedvűen. – Nem voltam elég gyors.

– Hogy élte túl egyáltalán a támadást? – kérdezte meglepetten Jelly.

A kanca visszabújt a takaró alá és hanyattdőlt.

– A mai világban senki sem lehet biztonságban – mondta. – Egy kancára ez fokozottan igaz, pláne ha még csinos is – már ha nem haragszik szerénytelenségemért. Ha nem tudnám megvédeni magam, már nagyon rég halott lennék… vagy rosszabb. Éppen ezért már egészen kiscsikó korom óta gyakorlom a küzdősportokat. Higgye el Jelly, nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek kívülről látszom. Évek keserves munkája áll amögött, hogy most ott tartok ahol, de megérte. Feketeöves mester vagyok három különböző harcművészetből is. Ez kellett ahhoz hogy túléljem azt az álnok orgyilkost. De látja, ez a méreg így is ledöntött a lábamról, hiába minden harci tapasztalatom.

– Hősiesen helytállt, Miss Swatter – tette a kanca vállára a patáját Jelly. – Senki sem várt többet Öntől.

A kanca felhorkantott.

– Mégis csak annyira volt elég hogy épp csak ne haljak meg!

– Ne törődjön ezzel! – csitította Jelly. – Most már nyugodtan ránk bízhatja a dolgot. Kérem amit lehet még mondjon el Mare in Blackről hogy minél könnyebben megtalálhassuk! Bármi jó ami nem szerepelt a rendőrségi jelentésben.

– Ami nem szerepel? Újat nem tudok mondani. Mesterien harcol, ügyes és gyors és a ruhája tele van rejtett fegyverekkel. Engem is azért sikerült így kikészítenie. Még szerencse hogy akkor már ott voltak a közelben a rendőrök – bökött az ajtóban ácsorgó csődörre. – Nem hagytak neki időt hogy befejezze amit elkezdett. Meg kell hogy mondjam hálás vagyok nekik, meg az őrizetért is meg minden, de amint lehet szeretnék távozni. Sok lenne a munkám amit nem fog más megcsinálni helyettem.

– Mindent megteszünk amit csak lehet! – tisztelgett Jelly és már fordult is kifelé. Tényleg nem akarta tovább zavarni a szerencsétlenül járt pónit. Valószínűleg új információval már amúgy sem tudott volna szolgálni.

– Legyen nagyon óvatos! – szólt még utána Swatter. – És kapják el minél hamarabb!

Jó, hogy még vannak ilyen pónik Equestriában az Éjjeliőrségen kívül is – gondolta Jelly miközben lefele igyekezett a lépcsőn. Vannak még akik nem puhultak el teljesen s nem csak célpontként hanem számottevő ellenfélként szerepelhet az ellenség listáján.

A kanca még beszélni akart az ügyész kezelését végző orvossal is mielőtt távozik. Szerencséjére elég hamar sikerült is ráakadnia. A doki egy nagyon kedves idős kanca volt s készséggel megosztotta Jellyvel a tapasztalatait. Elmondta, hogy a merénylő ugyanazt a mérget használta amit már korábban is találtak az áldozatai vérében. Azokon már nem sikerült segíteni, de azokban az esetekben vagy túl későn értek oda az ellenméreggel, vagy nem is a méreg végzett a pónikkal hanem maga a sérülés. Swatterrel viszont szerencséjük volt mert az első sikertelen gyilkossági kísérlet után már fel voltak készülve s már a rendőrök időben el tudták látni az ügyészt. Igaz az orvos szidta is az ügyészt amiért ilyen felelőtlen volt hogy a merénylet után nem vonult rögtön a rendőrségre hogy megfelelő védelem alá helyezzék. Akkor tán nem kellett volna használniuk az ellenszérumot. Már csak azért is lett volna jobb úgy, mivel a gyógyszer láthatóan nem végzett tökéletes munkát. Swatter így is elég ramaty állapotban volt.

Maga a méreg több összetevőből állt, egyaránt növényi anyagokból, másrészt kígyóméregből. Alaposan meg is dolgoztatta a kórház laborját mikor először vették észre hogy az egyik áldozatnál nem maga a sérülés okozta a halált. Akkor állították össze az ellenmérget pont az ilyen esetekre, de eddig nem volt alkalmuk használni is. A rendőrség megpróbálta visszanyomozni hogy a gyilkos honnan szerezhette be az alapanyagokat a saját készítésű mérgéhez, mivel azonban ezek közül lényegében egyik sem volt túl nehezen beszerezhető – főleg a feketepiacot is figyelembe véve – nem jutottak semmivel közelebb. Így hát Jelly is úgy érezte, nem érdemes ebben az irányban kutakodnia. Inkább visszament a hotelbe, hátha Silvermane sikeresen ki tudott bogarászni pár hasznos információt a rendőrfőnök által adott anyagból. Fireboltra még nem számított hogy végzett volna ennyi idő alatt.

Igaza is volt, a hotelszobában csak a pegazus fogadta. Silvermane nem épp akkurátusan szétszórta az ágyra a mappa tartalmát, befeküdt közé és egy almát majszolgatva az egyik lapot böngészte.

– Olyan szoba nem volt ami nem franciaágyas? – kérdezte sóhajtva Jelly.

– Bofi! – pattant fel a pegazus a patája alá gyűrve a papírtt. – Nem gondoftam hogy ilyen hamal viffajöff!

– Pihenj, zászlós! – somolygott a kanca amiből Silvermane láthatta, hogy nem rosszkedvébe mondta az előbbit.

– Bocsi, na – nyelte le a falatot a csődör. – Kevés szoba van amit nem két pónira terveztek és azok indokolatlanul drágák is. De ne aggódjatok, alszom én a földön!

Jelly legyintett.

– Inkább azt mondd, mire jutottál!

– Ez a Mare in Black nem semmi egy figura – kezdte Silvermane és visszafeküdt az ágyra. – A módszere egyszerű, de hatásos: elbújik és türelmesen vár az áldozatára többnyire annak az otthonában vagy a közelében, de előfordult már, hogy a nyílt utcán, több szemtanú előtt ölt meg valakit és mégis szinte semmi nyomot nem hagyott a hullán kívül. Szóval elbújik, aztán egy váratlan pillanatban egyetlen döféssel kivégzi. Valószínű, hogy ha csak teheti egy rövid éles tárgyat használ, talán egy kést, de a gyilkos fegyver még sosem került elő. Volt már viszont olyan is hogy nem sikerült az áldozat közelébe férkőznie, akkor mérgezett nyílvesszőket használt.

A pegazus belekotort a papírokba és mutatott Jellynek pár képet a helyszínekről. Elég véresek voltak, de a kanca már hozzá volt szokva a látványhoz.

– Igen, a barátunk a kórházban is egy ilyet kaphatott – bökött az egyik fényképre amin egy kanca volt akinek a torkából állt ki egy rövid nyílvessző. – Őt nem érte ilyen rossz helyen, csak a méreg fogott ki rajta majdnem.

– Szerencséje volt akkor – bólogatott a pegazus. – A legtöbben a helyszínen meghaltak még mielőtt a mentők kiértek volna. Még azok is akik alapvetően nem kaptak halálos sebet. Huszonhat gyilkosság! És a rendőrségnek semmi ötlete hogy ki lehet, vagy hogy ki lesz a következő áldozat. Ezt figyeld! Nem ez a legrövidebb személyleírás amit valaha láttál?

– Középmagas, barna pegazus kanca – olvasta Jelly az elé tolt papírt. – Komolyan ez minden?

– Aha. És ez is csak azért, mert arra már nem szokott ügyelni a tettes hogy a gyilkosság után is rejtve maradjon. Előtte szépen elbújik aztán meg kiugrik az ablakon, megmutatja magát a póniknak és eltűnik az éjszakában. És annak ellenére, hogy milyen kegyetlenül végez az áldozataival, nagyon célirányos. Volt olyan eset is hogy a rendőrséghez tört be, több járőrt is elkábított, egy tisztet meg megölt. Megtehette volna hogy mészárlást rendez, de mégsem tett így.

– Különös – vakargatta az állát Jelly. – Van még valami?

– Tárgyi bizonyítékok. Mare in Black tisztán dolgozik, de nem tökéletesen. Itt van az összes fotó az áldozatokban hagyott nyilakról, egy fekete szövetdarab ami feltételezhetően a köpenyéből származik meg egy apró csavar, amit a nyomozók nem tudtak mire vélni az egyik helyszínen ezért szintén neki tulajdonítanak.

A kanca elmélyülten tanulmányozta a képeket, különösen sok időt töltve az utolsó tárggyal. Pillanatnyilag nem sok mindent tudott kezdeni az információkkal, de igyekezett minél több részletet rögzíteni.

– Róla is készültek képek, de egyik sem elég tiszta ahhoz hogy tényleg használhatónak mondjam. Este készültek és véletlenszerű szemtanúk által, szóval tényleg ne számíts túl sokra!

Valóban. A képek nagyobb részén szinte egyáltalán nem is látszott semmi mivel gyér világításban készültek egy feketében lévő kancáról. Mindössze kettő fotósnak sikerült nappal elkapnia a gyilkost, de a fényviszonyok s a mozgás miatt ezek is elég homályosak voltak. Az egyikről Jelly nem is volt teljesen meggyőződve hogy ugyanarról a póniról készült. Sokat nézte ezeket is, de ezzel sem jutott sokkal előrébb. A rövid személyleírás alapján is nagyjából ilyesmi képet kapott az elkövetőről.

– Remélem Firebolt talál valami használhatót mert egyelőre nincs min elindulnunk – sóhajtott Jelly.

– Várj, a legjobbat a végére hagytam! – vigyorgott Silvermane. – Amikor azt a Sweatert először próbálta megölni, Mare in Black eléggé kisiklott a „rutinjából”. Nem egy tiszta helyszínt hagyott hátra egy hullával, hanem egy teljesen feldúlt szobát egy túlélővel.

– Amúgy Swatter, de mindegy – jegyezte meg Jelly. – Folytasd, folytasd!

– Szóval az ügyészre a lakásában támadt rá. A kanca vagy számított rá, vagy piszok jó reflexei lehettek, vagy nem tudom, de időben reagált a veszélyre. Az biztos hogy egy rövid ideig dulakodtak, mert gyakorlatilag romhalmazzá verték az egész helyiséget. Aztán viszont a szomszédok átjöttek a nagy hangzavarra, ezért a gyilkos elég sietve az ablakon át távozott. Jócskán hagyott hátra nyomokat, többször is megpróbálta lelőni a nyilaival az ügyészt, de akkor szerencsére nem járt sikerrel. Itt vannak a fotók a szobáról a harc után.

Jelly a patájába vette a képeket és egyesével alaposan átnézte őket. Halkan füttyentett egyet.

– Jó nagy felfordulást csináltak – állapította meg. – Mellesleg az ügyész barátunk profi harcművész, szóval nem csoda hogy nem hagyta magát.

– Láttam róla is képet – kotort bele megint a papírok közé a pegazus. – Tényleg ilyen dögös élőben is? Na mindegy, most nem találom.

– Nagyon helyes kanca az már biztos. Nem nézné ki belőle a póni hogy ilyen kemény harcos – mondta Jelly miközben továbbra is a helyszíni képeken nézegette. – Látom a rendőrök alapos munkát végeztek. Gyakorlatilag minden szögből csináltak fotókat. Azt hiszem erre majd még visszatérünk. Ennyi idő alatt nem lehet elég alaposan megfigyelni minden részletet. Bár az érdekelne hogy az ott pontosan mi!

A kanca Silvermane felé fordította a fotót. A pegazus ráncolta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét.

– Nem látom mire gondolsz.

– Azon a szekrényen van két világosabb vonal. Párhuzamosak. Mintha valami megkarcolta volna. Nagyon érdekelne hogy mi lehetett az.

– Jó szemed van, én még most sem látom. A gyilkos elég sok nyilat ellőtt, nem lehet hogy azok voltak?

– Ahhoz nekem túl szabályosnak tűnnek. De jobb lenne ha élőben látnám, így az is lehet hogy csak a kép torzít. Remélem a rendőr kollégák még nem raktak rendet!

– Részemről megnézhetjük. Akkor meg is van a holnapi program!

Silvermane hatalmasat ásított aztán leugrott az ágyról. Kinyújtóztatta mellső majd hátsó lábait, kiropogtatta a nyakát, aztán elkezdett körözni a szárnyaival.

– Hát te? – kérdezte Jelly.

– Hát én – sóhajtott a pegazus. – Azt hiszem megfogadom Firebolt tanácsát és tényleg megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból.

– Értelek. Ne zavartasd magad!

Jelly újra belemerült a manehatteni mészáros mappájába. Silvermane közben folytatta a bemelegítést. Egymástól függetlenül nyújtotta-hajlította a szárnyait, aprókat verdesett velük hogy még ne emelkedjen el a földtől. Közben lehunyta a szemét, s bármilyen kellemetlen is volt, megpróbálta felidézni a Deepfire-beli csatát. Firebolt azt állította, azon az éjszakán mágiával mentette meg. Pedig csak egyszerű zuhanórepülésnek tűnt az is. Vagy nem jól emlékezett? Olyan gyorsan történt minden. Egyáltalán nem figyelt arra amit csinált. Fölrepült, lebukott, kitárta a szárnyait és a légáramlattal lesöpörte az unikornist a lábáról. Most így jobban belegondolva elég hamar visszafordult az emelkedésből. Elég nagy erő kellhet ahhoz hogy fellökjön egy pónit, nem szerezhetett annyi idő alatt akkora lendületet.

Hátracsapta a szárnyait, előrehajolt s megfeszítette az izmait mintha zuhanna. Aztán hirtelen felemelte a fejét és előrecsapta a szárnyait. A szellő amit keltett vele épp hogy csak meglebbentette az ágyon fekvő Jelly sörényét. A kanca még csak föl se nézett rá. Különös. Ha akkor ekkora erőkifejtést tudott produkálni, akkor legalább egy részét most is meg kéne tudnia csinálni. Ehhez képest ez a próbálkozás több mint szánalmas volt. Valamit rosszul csinált volna? Újra megpróbálta, de az eredmény most sem lett jobb. Aztán megpróbálta, hogy picit nekifutott már amennyire a szoba engedte és fékezésből tárta ki a szárnyait. Így már annyit elért, hogy Jelly fölnézett, de mint kiderült jobban érdekelte hogy miért futkározik a társa semmint hogy a légáramlatot érezte volna meg. Silvermanet eléggé zavarta ha nézik, főleg így hogy jóformán csak idétlenkedett. Tétován rávigyorgott a kancára, aki rögtön megértette a célzást és visszatért az olvasáshoz.

Mikor Firebolt is megérkezett, a pegazus még mindig kitartóan gyakorolt. Mostanra már sikerült elérnie, hogy Jelly patája közül egyszer sikeresen kilökte az egyik iratot. Igaz utána már ezt sem sikerült megismételnie, mivel a kanca ezután a mutatványa után inkább megfordult és a hátát mutatva folytatta az olvasást.

– Ebben a városban mindenki hülye?! – kérdezte felháborodva Firebolt miután bevágta maga mögött az ajtót. – Grimtail világosan megmondta hogy szabad hozzáférésünk van minden nyomozási anyaghoz, ennek ellenére fél órát kellett ordibálnom az archívumban az őrökkel mert nem akartak beengedni! Aztán az előbb meg kijelentették hogy mára befejezték a munkát és ha nem akarom hogy estére bezárjanak, akkor húzzak el a jó fenébe! Ilyen modortalan alakokat!

Az unikornis fáradtan ledőlt az ágyra és belenyomta a fejét a párnába. Aztán fölemelte a fejét és körbenézett.

– Csak franciaágyas szoba volt?

– Érdekes, Jellynek is ez volt az első kérdése – vigyorgott Silvermane. – Amúgy nem értem mi a gond vele, szerintem kényelmesen elférünk rajta hárman. Csak vicceltem, én alszom a szőnyegen! – tette hozzá gyorsan a kanca döbbent arckifejezését látva.

– Nem lesz az kényelmetlen? – kérdezte zavartan Firebolt. – Alhatok én is a földön.

– Ugyan, találj már ki ilyeneket! – nevetett Silvermane, bár kicsit meglepődött a kanca ötletén. – Sokkal kellemesebb mint a szabadban. Majd keresek egy pót-takarót és el is vagyok.

– Ahogy gondolod! – nyújtózott el a vörös póni az ágyon. – Köszi!

– Mesélj mit sikerült kiderítened! – fordult a társa felé Jelly.

– Őszintén szólva nem voltam valami alapos. Ha nagyon nem jutunk előre lehet hogy érdemes lenne még nektek is egyszer átnéznetek a feljegyzéseket. De úgy találtam, a gyilkosságok nagyon hasonlítanak egymásra, így egy idő után kizárólag a különbségekre koncentráltam. Az áldozatok adatait kiírogattam, hátha tudunk valami rendszert találni közöttük, de amúgy sehol sem volt semmi említésre méltó. Leszámítva a legeslegelső esetet. Elhoztam az aktát, bár le akarták harapni érte a fejemet. Viszont úgy vélem az több mint kiemelkedő volt a többi között. Talán magyarázhatja is az összes többi gyilkosságot is.

– Na, remek munka Firebolt! – csapta össze a patáját Jelly. Nem is reménykedett benne hogy az unikornis ilyen hamar végez a teljes archívummal s ráadásul hasznos információval is tud majd szolgálni.

– Nem egy könnyed esti olvasmány – mondta fintorogva a kanca miközben átnyújtotta a mappát. – Vannak képek is. Ha már vacsoráztatok, ne nézzétek meg! Ha még nem ettetek, ma már nem is fogtok! Garantálom!

Jelly kétkedve nyitotta ki a mappát, de mikor belenézett, rögtön megértette mire gondolt a társa. Silvermane is odakúszott melléjük, de nyomban el is fordult. Az eddigi képek sem voltak éppen szívderítőek, de ezekhez viszonyítva nyugodt csendéleteknek tűntek. Jelly kötelességtudatból végiglapozta a fotókat, aztán gyorsan átfutotta a jelentést is. Komoran biccentett, a patájával megveregette a kanca vállát és visszaadta neki a papírokat. Valóban egyet kellett vele értenie. Ez tényleg lehet az összekötő szál a gyilkosságok között. És valóban, ma már egészen biztosan nem fog egyikőjük sem vacsorázni.

15. fejezet

Plummet és Waste

Napok, hetek, tán hónapok teltek el eseménytelenül. A három póni már nem is számolta az időt. Jellynek volt egy elképzelése a gyilkosságok kapcsán, de miután nem sikerült logikus összefüggést találniuk az áldozatok között, a kezdeti lelkesedés hamar lanyhult. Hiába nézték át többször is az aktákat. Nem kapcsolódtak egymáshoz semmiben sem. Amit meg lehetett állapítani az az volt, hogy Mare in Black sosem támadott meg csikókat vagy öregeket és hogy az áldozatai között aránylag sok dolgozott az igazságügyben. De még a foglalkozások szerint sem lehetett tisztán összevetni a pónikat, mivel a bírok, ügyészek és rendőrök mellett volt az áldozatok között újságíró, divattervező, de még villanyszerelő meg kertész is. Jellyék konzultáltak Susan Grimtaillel, a pónival aki eddig a nyomozást vezette és mellesleg a rendőrkapitány lánya volt. Sokra azonban ezzel sem jutottak. A jelentések önmagukban is elég alaposak voltak, mindössze nem volt elég adat amivel tovább tudtak volna jutni. Kénytelenek voltak elismerni: amíg nincs fejlemény, nem jutnak közelebb a gyilkoshoz.

Igyekeztek addig is hasznosan eltölteni az idejüket. Mikor már megunták sokadjára is átnézni ugyanazokat a dokumentumokat, új taktikához folyamodtak. Firebolt és Silvermane az elhunytak rokonait, barátait, egyéb ismerőseit keresték fel, Jelly pedig éjszakánként a kocsmákat járta alvilági hírek után kutatva. A kancának szokásává is vált hogy mindig későn ért vissza a hotelszobába, borgőzösen és hullafáradtan. Ő ugyan azt mondta egész jól szórakozik, de látszott rajta, hogy ha az alkohol nem is, Manehatten piszkos kis tolvajai és más bűnözői eléggé kikészítik. Főleg így hogy még lényegi áttörést sem sikerült elérnie. Mare in Black úgy tűnt még alvilági körökben is tabutémának számított. Jelly elég jól szót értett az ilyen sötét alakokkal, még ha nem is szívesen tárgyalt velük. Mégsem sikerült szinte semmi hasznosat összeszednie a titokzatos orgyilkosról. Firebolték igyekezete szintén meddőnek mutatkozott. Senki nem tudott semmit.

Nem volt ugyan szép dolog, de Jellyék egyre inkább várták, hogy Mare in Black újra lecsapjon. A legutóbbi helyszínt amit volt alkalmuk személyesen is megnézni, a rendőrök már teljesen tönkretették – legalábbis Jelly véleménye szerint. A kanca csak ezért föl is hívta a rendőrkapitányt, hogy ha bármi bárhol történik, értesítse őket mielőtt a helyszínelő csapat kiérne. Ő ugyanis meg volt róla győződve hogy a képek teljesen lényegtelen részleteket rögzítettek, míg az igazán fontos dolgok lemaradtak róla. Például azt a karcolást is amit Silvermane-nek említett, Jelly perceken keresztül vizsgálgatta. Végül megállapította, hogy nem a nyilaktól származik de mivel nem láthatta a szobát a „rendrakás” előtt így nem tud közelebbit mondani. Kicsit talán túldramatizálta, mert azt vágta Susan Grimtail fejéhez hogy a csapata csupa kontárból áll és elszúrják még azokat a nyomokat is amikkel lehetne valamit kezdeni. Nem meglepő, hogy a kanca a továbbiakban nem mutatkozott velük szemben túl segítőkésznek.

Ezek után már tényleg jó lett volna ha fel is tudnak valamit mutatni a rendőröknek. Ez után ugyanis Alfredet is szinte lehetetlenné vált elérniük, márpedig legalább a kapitánnyal ajánlatos lett volna jóban lenniük. Így viszont jóformán magukra maradtak s ilyen ellenséges légkörben egyre kellemetlenebbé vált hogy nem tudtak haladni a nyomozással.

Silvermane a rengeteg holtidőt szorgalmas gyakorlással próbálta meg kitölteni. Egyre többet voltak Firebolttal együtt Manehatten legnagyobb parkjában, ahol a pegazus szabadon röpködhetett. A kanca eleinte nem nagyon értette Silvermane minek cipeli állandóan magával, elvégre ő nem tudott csatlakozni hozzá, legfeljebb a földről nézhette. Azt gondolta nem nagyon fog tudni hozzászólni, mivel amúgy sem voltak széleskörű ismeretei repüléstechnikából. Silvermane azonban hajthatatlan volt, Firebolt pedig nem ellenkezett. Bármi jobb volt mint tétlenül ücsörögni fent a szobában.

Az első pár alkalommal az unikornis tényleg nem tudott mást csinálni, mint figyelte a repkedő pónit. Később azonban egyre hasznosabb és hasznosabb tanácsokkal tudta ellátni a társát, majd lassacskán ő is kezdett aktív résztvevőjévé válni a gyakorlásnak.

– Ha a mágia eszközeként akarod használni a szárnyaidat, tekints is aképpen rájuk! – mondta egyik alkalommal a kanca. – Tudatosítsd minden apró mozdulatodat, de ne legyél merev! Lazulj el hogy felfoghasd magad körül az egész világot s megérezd hol tudsz te hatni! Lásd át a folyamatokat és tapasztald meg a korlátaidat, aztán pedig toldd ki őket! Ha így teszel, meg fogod látni hogy semmi sem lesz lehetetlen.

Silvermane rendkívüli kitartásának, eredendő tehetségének és persze Firebolt segítségének köszönhetően igen látványos fejlődésen ment keresztül, s ezért elmondhatatlanul hálás volt a kancának. Az új szemléletmódjának köszönhetően a pegazus kezdte fölismerni eddig rejtett képességeit s lassan elkezdte tudatosan használni őket. Emellett a nagy igénybevételtől a szárnyai is jelentősen megerősödtek, s bár eleinte szinte minden nap jó kis izomlázzal ért vissza a szállásukra, egyre jobban bírta az önkéntes tréninget. Végül már képes volt arra is, hogy minimális lendülettel, egyetlen szárnycsapással kibillentse a földön álló Fireboltot az egyensúlyából. Azt ugyan azóta sem tudta reprodukálni amit a Deepfire szurdokban csinált, azaz ha az unikornis varázslattal rögzítette magát a földhöz akkor még zuhanórepülésből sem tudta fellökni, de érezte hogy jó irányba halad.

Amíg a két póni a parkban volt, Jelly sem tétlenkedett. Mikor már nem látta értelmét minden erejét a nyomozásba ölni ő is követte Silvermane példáját és megpróbálta formába hozni magát. Éjszakánként az idejét – és a poharát – a kocsmákban töltötte, de nappal ő is kőkeményen edzett. Főleg erőnléti gyakorlatokat végzett, de volt hogy párszor elnézett egy-egy buck-box mérkőzésre a közeli sportcsarnokba s néha kihívta a „nehézfiúkat”. Néha el is szenvedett kisebb zúzódásokat, de azért többnyire győztesként került ki a ringből a nézők nagy ámulatára. Igaz nem volt olyan kemény mint egy Éjjeliőr-kiképzés, de a szintentartáshoz tán elég volt. Meg aztán miután a keménykötésű csődörök sorra szégyenben maradtak vele szemben, egyre inkább elkezdtek piszkos kis trükkökhöz folyamodni hogy elverjék a kancát. Így legalább már nagyobb kihívást jelentettek Jellynek ha a szabályokat betartva akart nyerni, de végső soron így sem okozott neki különösebb gondot.

Egyik alkalommal mikor Silvermane épp egy újfajta trükköt próbált ki, Jelly meglátogatta őket. A pegazus épp a hátsó lábaira állva puhán lépdelt a füvön s közben a szárnyaival aprókat csapva egyensúlyozott mikor a kanca megzavarta a koncentrálásban. Majdnem hanyatt is esett amikor meglátta Jelly arcát, de egy ügyes perdülettel sikerült a patáira érkeznie. A pár csikóból álló alkalmi közönsége akik néha kijártak megnézni gyakorlás közben lelkesen megtapsolta a mutatványt, de Silvermane most ügyet sem vetett rájuk. Firebolt is fölpattant a fűről s odasietett a kancához.

– Eljött a mi időnk! – mondta izgatottan a póni.

Többet nem volt hajlandó elárulni, csak mikor már sikerült távolabb kerülniük a kíváncsi fülektől.

– Újabb gyilkossági kísérlet! – lihegte Jelly miközben a kórház felé vágtattak. – Nem tudok sokat, de úgy tűnik nagyon be akarja fejezni amit elkezdett. Ki akarta használni hogy Miss Swatter sebezhető, de alábecsülte a rendőröket!

Mikor odaértek, még a legutóbbinál is nagyobb volt a felfordulás s minden helyiség tele volt rendőrökkel. Jellyék egyenesen az ügyész szobája felé vették az irányt. Még jó, hogy ott volt velük Firebolt is, különben tán sose érnek oda. Az unikornis viszont olyan eréllyel lökte félre patával és varázslattal a pónikat, hogy a végén már inkább jó előre félrehúzódtak az útjukból. Nem mertek ellentmondani a Hercegnő képviselőjének. A kanca viszont még akkor sem vett vissza a lendületéből mikor már a célnál voltak s tiszta erőből berúgta az ügyész ajtaját. Odabent a sokkos állapotban lévő Swatter és egy rendőrtiszt kanca fogadta őket szúrós tekintetével, amit nem csak a durva érkezésüknek köszönhettek. Igaz ilyen körülmények között nehéz is lett volna elnyerniük Susan Grimtail szimpátiáját.

– Ahh, megint maguk! – dohogott a citromsárga kanca. – Igazán tekintettel lehetnének a betegre! Ez egy egészségügyi intézmény ha esetleg nem tudnák!

– És majdnem egy gyilkosság helyszíne is! – vágott vissza Firebolt lángoló szemekkel, de Jelly a vállára tette a patáját hogy lecsitítsa.

– Kérem! Elnézését kérem Miss Swatter, de első patából kell értesülnünk mindenről ami Mare in Blackhez kapcsolódik!

A rózsaszín kanca remegve pillantott egyik póniról a másikról, aztán lassan bólintott. Susan azonban védelmezően elé állt és fenyegetően toppantott a patájával.

– Figyelmeztetem Önöket! Ne merjék zaklatni! Egyetlen rossz szó és nem érdekel kik maguk meg ki küldte magukat, mindenkit ki fogok paterolni!

Firebolton látszott, hogy nagyon nehéz visszafognia magát, de végül meg tudta állni hogy visszaszóljon. Jelly közelebb lépett a beteg ágyához, s csak ekkor látta meg hogy az ablakot csillag alakban vastag repedések borították. Megpróbálta volna betörni? Fényes nappal? Igaz valószínűleg nem lett volna szüksége sok időre hogy elvégezze amiért jött, de akkor is fura, hogy ennyire eltért az eddigi módszerétől. Nem is próbált meg besurranni hanem rögtön a nyers erőhöz folyamodott volna, ráadásul kudarcot is vallott vele? Ráadásul így biztosan voltak szemtanúk is! Ez nem rá vall!

– Nem Ő volt, igaz? – kérdezte a nyomozót.

A kanca a fejét rázta.

– Úgy tűnik ezúttal másokra akarta bízni a piszkos munkát. Az őrök két griffet láttak erre repülni. Az egyiknél egy hosszú rúd, vagy hasonló volt, azzal próbálták betörni az ablakot. Szerencse, hogy az üveget kicseréltük már korábban, számítva az ilyen eshetőségre. A pegazusaink a nyomukba eredtek…

– … de sikerült elmenekülniük – fejezte be a mondatot Jelly, mire Susan összevonta a szemöldökét. – Sötét volt a tolluk és az egyik lényegesen vékonyabb volt mint a másik?

– Igen. Illik rájuk a leírás amit Luna Hercegnő adott ki körözésre. Most láttuk őket először Manehattenben. Mi közük lehet Mare in Blackhez?

– Feltehetően ugyanahhoz a bérgyilkos-szervezethez tartoznak és sejtjük hogy kinek a parancsait teljesítik. Volt már dolgom velük, azaz pontosabban az egyik „munkájukkal”. Most már legalább tudjuk hogy itt vannak és mi a céljuk.

– Végülis nem számít – vonta meg a vállát a sárga póni. – Közönséges bűntársak s a körözés úgyis érvényben marad velük szemben is. Amit lehet megteszünk hogy elkapjuk őket!

– Nagyon is számít, nyomozó! Miss Swatter nagyon veszélyes lehet rájuk nézve, ha ennyi mindent elkövet a megbízójuk hogy eltegye láb alól! Talán tud valamit! Ügyésznő, nincs esetleg valami ötlete mi lehet az?

– Én esküszöm… én semmit! – motyogta rémülten a rózsaszín kanca. Ijesztő volt látni, hogy az egyébként kötélidegzetű pónit ennyire megviselte az újabb orvtámadás. Úgy látszik már neki is sok volt hogy ismét az életére törtek. Nem is beszélve arról milyen félelmetes lehetett hallani ahogy a két griff nekiesik az ablaknak. S abban a tudatban ott feküdni betegen egy ágyon hogy csupán az az üveg áll közte és a halál között. Érthető volt hogy egy pónit mennyire kikészíthet hogy eddig mindig meg tudta védeni magát, s most tehetetlenül kell várnia a végzetét, ami tán most is makacsul keresi a hozzá vezető utat.

– Kérem, tényleg nagyon fontos lenne! Ha van valami amit tud az mások és a saját életét is megmentheti! – kérlelte Jelly.

– Na jó, elég volt! Nyomatékosan megkérek mindenkit hogy hagyja el a szobát!

Susan halkan, de ellentmondást nem tűrően mondta ki ezeket a szavakat. Jelly meg volt róla győződve hogy az ügyész a kulcs minden válaszhoz amit keresnek, de nem akarta hogy a nyomozó erővel távolítsa el őket. Intett két társának, akik gyorsan kihátráltak a helyiségből, majd ő is követte őket. Jött utánuk Susan is és jó alaposan bezárta mögöttük az ajtót jelezve, hogy ennyi volt mára a látogatási idő. Meg akarta várni míg a három póni távozik, de ekkor egy egyenruhás pegazus vágtatott oda hozzájuk lélekszakadva.

– Miss… Grim… tail… újabb… gyilkosság! – kapkodta a levegőt.

– Micsoda?! Most?!

– Senki ne nyúljon semmihez míg oda nem értünk! – kiáltotta el magát Jelly. – Hol történt?

– A… Hock… Streeten. Meg fogják… találni.

A három póni akkora iramban hagyta el az épületet, hogy a rendőröknek ezúttal esélyük sem volt félreugraniuk előlük. A Hock Street, Manehatten üzleti körzete elég távol esett innen, úgyhogy igencsak kapkodniuk kellett a lábukat hogy időben odaérjenek a helyszínhez. Ha sikerül még érintetlen állapotban találniuk, akkor végre meglesz a lehetőség hogy bizonyítsanak! Jellyt jóleső izgalommal töltötte el hogy végre csinálhat valamit. Kicsit tartott ugyan tőle hogy nem fog tudni többet megállapítani mint az eddigi helyszínelők, de bízott magában s a barátai is mellette voltak ami önmagában is újult erővel töltötte el.

Valóban nem volt nehéz odatalálni. Az egyik felhőkarcoló előtt hatalmas tömeg póni gyűlt össze s mind fölfele bámultak, mutogattak, fényképeztek. A magasban az épület egyik törött ablakából egy ernyedt test lógott ki. Mare in Black úgy tűnik stílust váltott s most már kifejezetten kereste a feltűnést, vagy csak egyszerűen kezdett kijönni a formából s már nem végzett olyan tiszta munkát. Jellyék viszont nem álltak meg, keresztülverekedték magukat a tömegen. Odabent a kék póni elővette a Hercegnő levelét s azt lobogtatva tört utat magának a rendőrökön keresztül, akik kiérkezésük óta minden erejükkel azon voltak hogy feltartsák az érdeklődőket. A rangidős tiszttől megtudakolták hanyadik emeleten történt a gyilkosság majd nyomban el is indultak a lifttel. A kérdéses irodát két megtermett rendőr őrizte, de Jellyéket egyetlen szó nélkül beengedték.

– Ne nyúljatok semmihez! – adta ki az utasítást a kanca, s a társai biccentettek.

Benyitottak. A helyiség belülről úgy nézett ki mintha hurrikán söpört volna rajta végig. Nagyon hasonlított azokhoz a képekhez amiket Swatter szobájáról láttak. A bútorzat, a szobanövények, az iratok, minden fel volt borogatva s egyik sem úszta meg teljesen épen. Minden szét volt törve, be volt repeszte, szét volt cincálva. A falból is sok helyen ugyanolyan nyílvesszők álltak ki mint amiket Mare in Black korábban is használt. Durvább harc folyhatott itt az életbenmaradásért mint az ügyésznél. Silvermane már indult is volna befele hogy alaposabban szemügyre vegye a helyszínt, de Jelly kinyújtott patája megállította. Ő akart belépni elsőnek.

Jelly lehunyta a szemét és aprókat szimatolt a levegőbe. Aztán lassan körbenézett, majd óvatosan átlépte a küszöböt. Mielőtt még bármit is alaposabban megszemlélt volna, az ablakhoz ment, kinézett rajta és felhúzta a hullát. Legnagyobb meglepetésére az áldozat egy pegazus volt. Egy vékony, türkizkék középkorú kanca, bankjegy cukijeggyel. Egy hosszú rózsaszín selyemsállal lett fölakasztva. A sál nagyon erős lehetett, hogy képes volt elbírni a póni súlyát és megfojtani őt. Bár az kérdéses volt hogy a kanca abba halt-e bele. Mivel pegazus volt, meg kellett volna tudnia állítani a saját zuhanását. Előtte leüthették vagy valami hasonló. Jelly óvatosan megfordította a hullát s valóban látta is nyomát hogy a pónit fejbevágták. Nem lehetett túl erős az ütés – talán megpróbált kitérni előle csak nem sikerült – mert nem látszott súlyosnak a sérülés. Csak rövid eszméletvesztést okozhatott de úgy látszik elég volt ahhoz hogy kihajítsák az ablakon.

A póni arca teljesen eltorzult a traumától, de Jelly a rend kedvéért leellenőrizte a pulzusát. Miután megállapította hogy minden kétséget kizáróan halott, alaposabban is megvizsgálta ugyanúgy ahogyan Nightfallal tette Appleloosában. Ezt követően a helyszínt is körbejárta. Nyújtotta a patáját mintha meg akarná érinteni a tárgyakat, de nem nyúlt semmihez. Aztán ismét kutya módjára szimatolni kezdett a levegőbe. Megszagolta még a falba lőtt nyilakat is. A földön talált egy pontot ahol különösen sok időt eltöltött, aztán újra kiegyenesedett és intett a társainak hogy jöhetnek.

– Kár hogy befúj a szél – mondta. – Ti mit láttok, mit éreztek?

Silvermane és Firebolt is gyorsan körbejárták a szobát és megszemlélték a holttestet, noha nem voltak olyan alaposak mint a kék kanca. Közben kínosan ügyeltek arra hogy semmit se mozdítsanak el a helyéről.

– Sajnálom, Jelly, de én semmivel sem érzem közelebb magamat a megoldáshoz! – szólalt meg elsőként Firebolt. – Nem vagyok valami jó az ilyesmiben. A papírmunka még elmegy, de ez…

– Sokat én sem tudok mondani – mondta Silvermane. – Amit meg tudok arra úgyis rájöttél már magad is. Ismerlek már eléggé. Jó a szimatod. Én itt csak annyit látok, hogy ez a kanca sem adta olcsón a bőrét. A támadók között meg nem lehetett túl jó az összhang.

– Támadók? – kérdezte meglepetten Firebolt. – Miből gondolod hogy többen voltak?

– Ez elég egyértelmű és nem is volt nehéz rájönni. Hárman voltak és szinte biztos vagyok benne hogy a két griff barátunk volt Mare in Black segítője. Úgy hiszem nem a legjobb társakat választotta magának, mert akkor nem kellett volna ekkora felfordulást csinálniuk hogy elbánjanak egyetlen pónival.

– Kivéve ha az áldozat még ügyesebb harcművész volt mint Miss Swatter – jegyezte meg Jelly. – A griffeket én nem becsülném alá. Az is lehet, hogy a kórházi kísérletük csak elterelés volt, utána rögtön ide jöttek mindhárman, mert számítottak rá hogy a kanca még keményebb ellenfél lesz mint az ügyész.

– Miből gondolják, hogy griffek is voltak? – kérdezte nyersen Susan Grimtail, aki éppen ebben a pillanatban érkezett meg a helyszínre.

– Tolldarabkák – mondta nemes egyszerűséggel Silvermane és körbemutatott patájával a földön. Firebolt csak most látta meg a sok helyre szétszóródott nagyon apró sötétszürke szálakat. – A színük alapján nem tartozhatnak sem Mare in Blackhez, sem az áldozathoz.

– Erre mi is rájöttünk volna! – mondta kissé sértődötten a nyomozó. – Mellesleg sokkal egyszerűbb lett volna megkérdezni a szemtanúkat. Rengetegen látták és többen le is fényképezték őket. Mare in Black távozott elsőként, közvetlenül utána pedig a két griff. Az egyikőjük még gyorsan le is ellenőrizte hogy Narcissa Broomberg tényleg halott-e.

– Narcissa Broomberg? – kérdezte döbbenten a három póni.

– Igen, az a Narcissa Broomberg – sóhajtott Susan. – Equestria egyik leggazdagabb pónija… volt valaha.

– De… én úgy tudtam, neki rengeteg testőre van! – értetlenkedett Jelly. – És elég ritkán is veti be magát az üzleti életbe személyesen, a legtöbb idejét otthon tölti! Miért tenné ki magát ilyen veszélynek ha tudja hogy egy sorozatgyilkos, aki híres pónikat szemel ki célpontnak szabadon mászkál a városban? Ennek nincs értelme!

– Ha ez Önnek túl bonyolult, Jelly hadnagy, nyugodtan visszaadhatja a patánkba a nyomozást!

Jelly elvörösödött, de nem szólt semmit.

– Maguknak sem sok hasznát fogjuk látni, tudtam már mikor először megláttam Önöket! – háborgott a nyomozó. – Azt mondták hagyjuk békén a helyszínt, mert mi vandál módon tönkretesszük! Mégis csak ennyit tudnak felmutatni?!

– Érzi ezt a fémszagot? – kérdezte halkan Jelly.

– Mi? – Susan beleszagolt a levegőbe. – Milyen fémszagot? És hogy jön ez egyáltalán ide?

– Köszönöm nyomozó, nincs több kérdésem.

Jelly még mindig vörös fejjel, de nyugodt hangon beszélt. Intett a többieknek, azzal otthagyták a meghökkent kancát. Silvermane és Firebolt sem nagyon értette pontosan mi történt, de némán követték. Jelly szép lassan lépdelt, pedig nagy akaraterőre volt szüksége ahhoz hogy ne rohanjon. Hívta a liftet, beszálltak, és a társai megdöbbenésére Jelly nem lefelé, hanem föl, a legfölső emeletre irányította a szerkezetet.

– Ne álljon meg sehol! – súgta oda a kék póni Fireboltnak.

Az unikornis szarva felragyogott egy pillanatra, aztán kialudt.

– Jól van, most már nyugodtan beszélhetünk – szusszant Jelly.

– Mi az, mire jöttél rá? – kérdezte aggódva Silverbolt.

– Sajnos még semmire, de motoszkál bennem egy sejtés – a kanca idegesen járkált fel-alá. A társai figyelmesen hallgatták. – Valami nagyon nagyon nagyon nem stimmel. Ez az egész ügy valahol nagyon sántít. Valamit nem látunk. Valamit amiről érzem hogy itt van az orrunk előtt és mégse vesszük észre! Kezdenek összeállni a részletek, de mégsem látom az összefüggést!

– Mire gondolsz?

– Az az érzésem hogy valamit kihagytunk. Minden itt van előttünk. Már rég rájöhettünk volna ennek az egész gyilkossági sorozatnak a mozgatórugójára. Emlékeztek Mare in Black legelső gyilkosságára? Azt a szerencsétlen pónit napokon keresztül kínozta! Egészen biztos vagyok benne hogy a többi célpontjának a kilétét akarta belőle kiszedni! Mi mégsem találtunk közöttük semmi összefüggést! Érzem hogy valami nagyon egyszerű dologra kellene gondolnunk, de valahogy mégse… mégse megy!

Jelly dühös tehetetlenségébe belerúgott a lift oldalába, amitől az egész szerkezet beremegett.

– Igen, én is úgy vélem hogy már rá kellett volna jönnünk az összefüggésre – vakargatta az állát Silvermane. – Az lehet tényleg a gond hogy pont az orrunk előtt van a megoldás és azért nem látjuk. Túlkombináljuk, pedig valami nagyon egyszerű dolog áll a háttérben.

– Rossz felé indultunk volna el?

– Barátaim! – nézett rájuk nagy lila szemeivel Firebolt és halványan elmosolyodott. – Én ugyan nem nagyon értek a nyomozósdihoz, de ha tényleg valahol téves következtetésre jutottunk és azon is indultunk tovább, akkor csak egyetlen megoldás lehet. Emlékszel, Silvermane, mit mondtam neked, hogyan fedezd fel saját képességeidet?

– Azt mondtad, felejtsem el amit eddig tudtam, úgy próbáljam újratanulni őket.

– Nem, Silvermane. – Firebolt úgy nézett a pegazusra hogy az egészen zavarba jött. – Azt mondtam neked, felejts el mindent! Ha bármit is evidensnek veszünk és Celestia ne adja rossz alapkövetkeztetésből indulunk ki, soha nem keveredünk ki belőle. Kezdjünk mindent a legelejéről!

A felvonó erőteljes zökkenéssel megállt a felhőkarcoló tetején s kinyílt az ajtaja. A három póni kiszállt és némán kiálltak az épület szélére. A szél borzolta a sörényüket, ahogy végignéztek a hatalmas betondzsungelen. Valahol a városban ott rejtőzött Mare in Black és a két griff. Vajon ők tudnak róluk? Tudják, hogy Luna Hercegnő új éjjeliőröket küldött a megtalálásukra? Jelly fejében kavarogtak a gondolatok. Aztán megrázta magát és elhatározta, hogy hallgat az unikornisra és tényleg tiszta lappal indítja a nyomozást. Lehunyta a szemét s hagyta hogy a gondolatai lassan elszállingózzanak s magára hagyják őt itt, Manehatten tetején. A végén már csak arra figyelt ahogy a szél borzolta a szőrét. Percekbe került, mire tényleg sikerült kiüríteni az elméjét és eltávolodnia a nagyváros zajától és nyüzsgésétől. Nem törődött vele hogy milyen elvárások voltak vele szemben akár a Hercegnő, akár a rendőrök felől, csak ő volt, a szél és a barátai. Semmi más nem számított.

Jelly szeme kipattant. Ránézett a társaira, s csak akkor látta hogy ők is lehunyt szemmel álltak mellette. Silvermane kitárt szárnyakkal állt s lassan mozgatta őket az aktuális széliránynak megfelelően. Firebolt szinte teljesen mozdulatlanná volt dermedve. Nem látszott rajta, hogy erősen koncentrálna. Valami olyasmi lelkiállapotban lehetett, mint az imént még Jelly is. A kék kanca elmosolyodott ahogy figyelte a két pónit. Az unikornisnak igaza volt. Túl erősen próbálkoztak. Túlságosan erős volt az elhatározásuk. Azt hitték pontosan tudják hogy mit akarnak. Most hogy mindent kiűzött a fejéből, már látta hogy mennyire feltételezésekre és előzetes információkra építették az egész nyomozást. Ez alapján rangsoroltak minden új adatot lényegesnek és lényegtelennek. Most viszont minden megváltozott. Most már tényleg tudta mi az amit tudtak s mi az amit nem. S ami a legfontosabb, tudta mi az amit csak tudni véltek.

Egy terv kezdett benne körvonalazódni. Nem tudta hova vezet, de már érezte hogy ez végre vezet valahová. És már tudta is hogy mi lesz a következő lépés…

16. fejezet

A bérgyilkos és az órás

A terv meglepően jól működött. Jelly aznap este ismét a kocsmákat járta s felkereste alvilági kapcsolatait. Ezúttal viszont nem a titokzatos feketébe öltözött kancáról kérdezgetett, hanem a két griffről. Némi kérdezősködés után, egy kis kenőpénzért cserébe egy csuklyás póni meglepően bőséges információval szolgált az idegenekről. Állítólag a griffek ahhoz képest hogy milyen sötét alakok elég beszédesek voltak ilyen körökben s bizony olyan pónikat is beavattak a titkaikba, akik nem éppen a megbízhatóságukról voltak ismertek. Jelly kicsit furcsálkodott is a dolgon, hogy hogy lehetnek ilyen ostobák, de tartotta magát ahhoz hogy minden adatot fenntartással és előítéletektől mentesen kezel.

Az ismeretlen pónitól viszont még a két griff nevét is megtudta: Bill Plummet és Feather Waste. Állítólag azért jöttek a városba mert el kell intézniük egy bizonyos illetőt. Azt mondták magukról hogy profi bérgyilkosok, de a csuklyás szerint csak a szájuk jár. Jelly már nem volt olyan biztos ebben. Azon pedig főleg csodálkozott, hogy a griffek még a nevüket is elárulták. Az idegen viszont azt állította hogy a griffek elég sokat szoktak inni s olyankor eléggé eljár a szájuk. Ez már ismerősebb volt Jellynek is az appleloosai nyomozása alapján. Ami viszont már kifejezetten gyanús volt az az volt, hogy az idegen azt állította hogy tudja ki lesz a következő áldozat. Jelly hitetlenkedve rázta a fejét, de a csuklyás póni csak vigyorgott. Aztán közölte az árat, amit az információért cserébe kért. A kék kanca kis híján leesett a székről, de végül a kíváncsisága csak nem hagyta nyugodni. Minden pénzét oda kellett adnia, s csak reménykedhetett hogy a póni nem akarja átverni.

– A kanca festőművész – suttogta rejtelmesen az idegen miután eltüntette a zacskót amit Jelly az asztalra tett. – A neve Ironseed Sunflower. Ennyit tudok róla. Mi pedig sosem találkoztunk!

Azzal az idegen fölállt és sietve távozott, magára hagyva a megkopasztott kancát. Jelly vett egy mély levegőt, kiürítette a poharát aztán nagyokat sóhajtva visszatért a hotelbe. Vetett egy pillantást a békésen alvó Fireboltra és Silvermane-re, aztán halkan elhelyezkedett az unikornis mellett az ágyban. Átfutott a fején hogy lehet hogy már nem kell sokáig ittmaradniuk s végre elhagyhatják ezt a borzasztó várost. Az egyetlen kellemes dolog tényleg csak az volt, hogy itt kényelmes puha ágyban alhattak amit egyébként nem gyakran engedhettek meg maguknak. Kedves volt Silvermane-től hogy felajánlotta hogy alszik a földön. Tényleg jobb volt így hogy mind egy szobában maradtak. Rossz lett volna ha bármelyiküknek is egyedül kellett volna töltenie az éjszakákat.

Nem tudott elaludni. Nagyon fáradt volt, de túl izgatott volt. Még a szemét is alig tudta csukva tartani. Tartott tőle, hogy rossz döntést hozott mikor megbízott abban a gyanús alakban. Lehet hogy a griffek tudnak róluk és ez az egész egy csapda? Vagy a póni csak blöffölt és kitalálta az egészet? Még csak nem is a legrosszabb eset ha csak a pénze bánta. Jelly nyugtalanul forgolódott. Legszívesebben már most felkeltette volna a többieket, elvégre nem tudhatták hogy ha igaz amit az idegen mondott, Mare in Black és a griffek mikor fognak lecsapni. Meg kellett erőltetnie magát, hogy nyugton bírjon maradni pirkadatig. Akkor viszont első dolga volt hogy kíméletesen felrázza a társait s elmondja mi történt.

– Mmm – nyögött félálomban Silvermane mikor a kanca bökdösni kezdte. – Nem kérek többet, köszönöm.

– Silver, kelnünk kell! Lehet hogy végre meg tudjuk fogni a kancát!

– De én nem akarok kancát fogni – motyogta a pegazus.

Megpróbált átfordulni a másik oldalára, de Jelly nem hagyta. A pegazus saját szárnyának egyik tollával elkezdte csiklandozni az oldalát.

– Hé-hé-hé! Mi van már? – tért magához a csődör.

– Lehet hogy megvan a pónink! Igyekezz, indulunk!

Silvermane hatalmasat ásított, de azért engedelmeskedett. Álmosan ugyan, de követte Jellyéket, akik egyenesen a rendőrség felé ügettek. Szerencsére elég korán érkeztek ahhoz hogy ezúttal egyáltalán ne kelljen sorbanállniuk hogy beszélhessenek a rendőrfőnökkel. Alfred elég rossz hangulatában volt, de hajlandó volt fogadni őket. Jelly gyorsan elmondta neki, hogy sejtik ki lesz a következő áldozat, de az információ elég bizonytalan ezért nem szeretnének nagy feltűnést kelteni. Nem kért rendőri segítséget, csupán a festő címét kérte el, amit a kapitány gyorsan meg is keresett nekik a név alapján.

A három póni késedelem nélkül el is vágtatott a megadott hely felé. Ironseed a külvárosban lakott egy panelházban. Jellynek esze ágában sem volt figyelmeztetni a pónit. Talán nem volt szép dolog a tudtán kívül csalinak használni, de tán ez volt az egyetlen esélyük hogy elkaphassák az orgyilkost, vagy orgyilkosokat. Így hát kerestek maguknak egy helyet ahonnan jól be lehetett látni az egész terepet, de őket magukat nehéz lett volna kiszúrni. Silvermane úgy találta, a legpraktikusabb lenne ha a szemközti ház tetején bújnának meg. Miután Jelly is beleegyezett, a pegazus a lehető legkisebb feltűnést keltve felszállította a két kancát. Még jó hogy itt nem volt olyan nagy a sürgés-forgás mint a belvárosban és meg lehetett csinálni egy ilyen manővert. Abban is elég nagy szerencséjük volt, hogy errefelé jóformán nem laktak és még csak nem is jártak pegazusok így attól sem kellett tartaniuk, hogy felülről kiszúrják őket.

Eleinte mindhárman feszülten figyelték a terepet de ahogy múlt az idő, a lelkesedésük is lanyhult. Hamarosan már csak felváltva őrködtek a művész háza felett. Inkább azzal foglalatoskodtak, hogy részletes tervet készítsenek Mare in Black elfogására. Mivel tudták hogy az orgyilkos pegazus, így Silvermane-re hárult a feladat, hogy ha menekülni próbál, üldözőbe vegye. Ezzel viszont arra is fel kellett készülniük, hogy úgy tudjanak gyorsan lejutni a tetőről hogy közben nem számíthatnak Silvermane segítségére. Firebolt erre a célra két rúnát is megtervezett és lerajzolt a porba. Mivel ő magától nem volt képes teleportálásra, kénytelen volt ezekre hagyatkozni. A rúnák viszont elég megbízhatóknak tűntek s a szél sem tudott kárt tenni bennük. A kisebbik kört többször is kipróbálták, mivel az képes volt egyesével leszállítani őket a ház tetejéről, a nagyobbikkal viszont már gondban voltak. Az azt a célt hivatott szolgálni, hogy a két póni szükség esetén Silvermane után tudjon teleportálni. Firebolt nagyon sokat dolgozott a rúnákon, még kölcsön is kért egy tollat a pegazustól, hogy még személyesebbé tegye a varázskört, de így sem volt benne biztos hogy tökéletesen fog működni.

Ahogy sötétedett, Silvermane fölvette az éjjellátó szemüvegét s úgy kémlelte tovább a környéket. Firebolt igencsak meglepődött hogy a pegazusnak ilyenje is van és mégsem látta rajta eddig. Ezt szóvá is tette neki, de a pegazus elég elfogadható magyarázattal szolgált neki.

– Egyetlen alkalommal szerettem volna fölvenni mióta találkoztunk – mondta. – Deepfireben jó lett volna, csak túl sok volt az unikornis és nem akartam hogy a nagy villódzás kiégesse a szemem. Illetve volt még egy alkalom amikor jó lett volna használni, az pedig a sárkány barlangja volt. Ott viszont már túl sötét is volt. Elég lett volna egyetlen apró lángcsóva és tán bele is vakulok. Egy hibája van ennek a kicsinek és az az, hogy nehezen alkalmakodik a hirtelen fényváltozásokhoz.

– Ha csak ennyi a gond, ezen tán tudnék segíteni – jegyezte meg az unikornis. – Kár lenne ha csak ezért nem hordanád. Jól áll neked.

– Gondolod? – kérdezte hitetlenkedve a pegazus. – De nagyon vigyázz vele, mert ritka ügyes kis jószág!

– Adtam már rá okot, hogy ne bízz bennem? – kacsintott a kanca.

Silvermane kicsit tétovázott, aztán átnyújtotta Fireboltnak a szemüvegét. Aggódva nézte ahogy a kanca hozzáérinti izzó szarvát a szerkezethez. Látszólag semmi sem történt, de Firebolt vigyorogva adta vissza a szemüveget a pegazusnak. Silvermane újra felpróbálta, aztán olyasmit talált mondani, amire jócskán ráfért volna némi cenzúrázás.

– Azt' ilyet minden unikornis tud csinálni? – forgatta döbbenten a lencséket. – Ha ezt előbb tudom!

– Talán nem mindegyik – húzta ki magát büszkén a kanca.

Így aztán nem volt kérdés, kire bízták az éjszakai őrködést. Silvermane hatalmas élvezettel próbálgatta régi-új szemüvegét. Most is ugyanolyan jól látott vele mint eddig, de most már egyáltalán nem zavarta meg ha valahol felkapcsoltak egy villanyt. Sőt, még a nagy kontraszt ellenére is képes volt belátni a kivilágított szobákba is.

Később aztán a fények szépen sorban kialudtak s csend szállt a városnak erre a részére is. A pónik lassan nyugovóra tértek s Jellyékre is kezdett rátelepedni az álmosság. Egy darabig még figyelték a festő sötéten álló lakását, aztán magára hagyták Silvermane-t a feladattal. Előpakolták a magukkal hozott takarókat, mivel éjszakára elég csípős lett az idő. Le is feküdtek a földre, de hamar rá kellett jönniük, hogy a beton olyannyira kihűlt már, hogy ha így maradnak reggelig, egész biztos fel fog fázni mindkettőjük. Így hát inkább összehajtották és maguk alá terítették a takarókat s Jelly kérésére Silvermane engedte, hogy a két kanca odabújjon mellé. Így legalább jó társakként melegen tudták tartani egymást a hideg éjszakában. A pegazus még be is takarta őket a szárnyaival, hogy tényleg ne fázzanak. Amúgy neki is eszébe jutott hogy aludhatnának így is, de nem merte volna fölvetni. Jól esett neki, ahogy a két kanca szorosan hozzásimult s nem csak azért mert így érezhette a testük melegét…

Silvermane megborzongott, aztán megrázta a fejét. Már megint hagyta hogy elkalandozzanak a gondolatai. Pedig most nagyon is koncentrálnia kéne a feladatára. Már megint csak kósza ábrándokat kerget, ahelyett hogy a jelenre figyelne. Igen, nagyon kellemes így, de most azt a házat, azt az ablakot kell szemmel tartania. Most csak ez számít és semmi más! Silvermane mereven az ablakra szögezte a tekintetét. Semmi sem történt. Az idő csak telt és telt eseménytelenül, de Silvermane kitartott. Valami finoman megbökte az oldalát, aztán valami puhán körbecsavarodott a hátsó lábán. Oldalra nézett és látta, hogy Firebolt hanyatt fordult és hosszú, bozontos farkával belekapaszkodott a pegazusba. Önkéntelen mozdulat volt, de Silvermane szívverése felgyorsult tőle.

– Ó, Celestia…

A pegazus kicsit megemelte a szárnyát, hogy ránézhessen a pónira, de Firebolt visszahúzta magára. Silvermane elvörösödött, de szerencsére a kanca nem ébredt fel. Ekkor ütötte meg a fülét a furcsa nesz. Halk, suhogó hang, ami kissé elütött a széltől. A pegazus észbe kapott és gyorsan visszafordult az utca felé, pont időben ahhoz, hogy lássa a sötét alakot elrepülni az épület előtt, mielőtt az eltűnt egy árnyékban. Silvermane-nek most már egészen más miatt volt gyors a szívverése. Egyetlen határozott mozdulattal megrázta a két kancát. Jelly és Firebolt laposakat pislogva kinyitotta a szemét, de ahogy meglátták a pegazuson a feszültséget, rögtön megértették mi történt. Azonnal fel is pattantak s fürkészni kezdték a kihalt utcát. Egy darabig nem volt semmi mozgás, aztán az árnyalak újra felbukkant. Lassan, a vadászó macska mozgásával lépkedett, szorosan az épülethez lapulva. Ha Jellyék nem kifejezetten rá vártak volna, egész biztos nem is veszik észre, olyan ügyesen mozgott.

– Szedd le! – adta ki suttogva az utasítást Jelly. – Ne legyen ideje rájönni honnan érte a csapás!

Firebolt kissé megemelkedett, felragyogott a szarva és egy fényes sugarat lőtt az árny felé. A varázslat egy pillanatra nappali világosságba borította az utcát, de nem találta el a célpontot, csupán egy kis körben elszenesedett nyomot hagyott fölötte a ház falán.

– Mi a…?

– Hova lett? – kérdezte rémülten Jelly. A villanás teljesen elvakította.

– Ott van! – mondta Silvermane és azzal a lendülettel levetette magát a tetőről.

A pegazus zuhanórepülésben száguldott a fekete ruhás kanca felé, de az résen volt. Mielőtt még Silvermane elérhette volna, kitárta a szárnyait s egyetlen csapással a magasba emelkedett s oldalra szökkent a levegőben. Silvermane-t meglepte a manőver, de még időben irányt tudott változtatni s üldözőbe vette Mare in Blacket. A kanca félelmetes ügyességgel cikázott az épületek között, de úgy tűnt szerencsére neki is a sebesség volt a gyengéje, Silvermane-hez hasonlóan. A csődör meg már épp eleget gyakorolta hogyan finomhangolja a szárnyai mozgását, így nem jelentett neki kihívást, hogy kövesse a kancát.

A kanca mikor látta, hogy így nem fog sikerülni leráznia a pegazust újabb trükkökhöz folyamodott. Úgy tett mintha egyenesen neki akarna repülni épületeknek, aztán az utolsó pillanatban lefékezett és a lábaival rúgta el magát a faltól, egy teljesen új irányban. Mást ezzel tán össze is zavarhatott volna, de nem a mostani üldözőjét. Silvermane akár tökéletes hátraarcot is csinált a levegőben ha arra volt szükség. Viszont bárhogy is igyekezett, a kanca végig tartotta az előnyét vele szemben. Egyre beljebb és beljebb kerültek a belvárosba, de egyikőjük sem akarta feladni a vérre menő fogócskát. Végül Mare in Black új ötlettel állt elő, s a földhöz közel repülve bevezette a pegazust egy szűk sikátorba. Repült, repült egyenesen, egyre közelebb engedve magához üldözőjét, aztán egyszer csak hirtelen irányt változtatott és merőlegesen fölfelé kezdett el repülni.

Hiába volt a megbűvölt éjjellátó szemüveg, Silvermane így is csak az utolsó pillanaban vette észre, hogy a kanca egy zsákutcába vezette őt. Az utca, amin keresztülrepültek befelé egyre szűkült, aztán hirtelen egy magas drótkerítés állta el az utat, amit a sötétben szinte képtelenség volt észrevenni. A pegazus kis híján fönt is akadt benne, de aztán egy kis fékezéssel sikerült követnie a kanca irányváltását. Mindketten jelentős lendületet veszítettek a manőverrel, s bár Mare in Black most látszólag előnybe került, Silvermane-nek támadt egy ötlete. Pár erőteljes lökéssel fellökte magát, aztán egy erőteljes suhintással megpróbálta kicsapni a menekülő alól a levegőt.

A pegazus újfent megdöbbent saját magán, mennyit fejlődött az elmúlt időkben. A rögtönzött mozdulat olyannyira jól sikerült ahogy még álmában sem merte volna gondolni. A hirtelen szárnycsapással akkora légörvényt kavart ami szabályosan lerántotta a kancát. Mare in Black hiába kapálózott, nem tudta visszanyerni az egyensúlyát s hanyatt fordulva zuhanni kezdett. Silvermane mérhetetlenül büszke volt magára, hogy sikerült így meglepnie a gonosztevőt.

A fekete ruhás póninak az utolsó pillanatban sikerült úgy fordulnia, hogy ne teljes erőből a hátára zuhanjon, hanem egy elegáns gurulással tudta tompítani az esést. Silvermane elrúgta magát a kerítéstől s egy hátraszaltóval pont a pónival egy időben ért földet vele szemben, hogy elzárja előle a menekülési utat. Mare in Blacket úgy tűnik eléggé megviselte az esés. Látszott rajta, hogy nehezére esik fölállni, s az egyik szárnya is természetellenes szögben meredt felfelé, szétálló tollakkal. Silvermane meg is volt róla győződve, hogy a póninak nem is egy csontja eltörhetett a betonnal való találkozáskor. Egy lépést tett az ellenfele felé, de az nyomban kihúzta magát és fenyegetően felemelte az egyik mellső lábát. A pegazusnak eszébe jutott, hogy a gyilkosnak rengeteg rejtett fegyvere lehetett, úgyhogy jobbnak látta nem mozdulni.

Pár pillanatig farkasszemet néztek. Mare in Black nem eresztette le a lábát, de egy pillanatra fölnézett saját kificamodott szárnyára. Silvermane szerette volna kihasználni az alkalmat, de nem mert lépni. Nem akarta elkövetni azt a hibát, hogy alábecsüli ellenfelét. A kanca látta, hogy Silvermane nem fog támadni, ezért lerakta a lábát, a másikkal pedig a háta felé nyúlt, majd a pegazus megdöbbenésére egyetlen mozdulattal kitépte a szárnyát a helyéről, majd még nagyobb meglepetésére elhajította. Fémes csörömpölés hallatszott a helyről ahol a leszakított tollas végtag földet ért.

– Micsoda?! – tört ki a pegazusból. – De… egy földi póni? Hogy…?

Silvermane elindult a kanca felé, de az újra fölemelte a patáját. A pegazus sejtette, hogy azon lehetett a szerkezet amivel a mérgezett nyilakat tudja lőni, ezért ismét megtorpant. Várta, hogy a póni tüzet nyisson rá és ő kitérhessen a lövedékek elől, de nem történt semmi. Mare in Black csak egy helyben állt és nézte. Vajon miért nem támadott? Vagy azt várta volna hogy ő lépjen először? Vagy túl veszélyes ellenfélnek tartotta, azért nem mert kezdeményezni? Talán a menekülési lehetőségeket latolgatta? Ha így van, már be kellett látnia, hogy a szűk sikátorban szárnyak nélkül nem tudott másfele menekülni, csak Silvermane-en keresztül. Azt pedig sejthette, hogy a pegazus nem fogja könnyedén elengedni.

– Állj félre! – morogta a kanca. – Nem akarlak bántani!

– Nem vagy olyan helyzetben hogy parancsolgathass!

Silvermane dobbantott a patájával, hogy nyomatékot adjon a szavainak. A sötétben is jól látta, hogy a kanca szeme résnyire szűkül. Lesunyta a fülét és a fal fele kezdett oldalazni, mintha meg akarná kerülni a pegazust. Silvermane kitárta a szárnyát, hogy ha a kanca megpróbálna átugrani fölötte, egy jól irányzott széllökéssel visszatarthassa. Mare in Black megtorpant és hátrakapta a fejét, de aztán összerándult. Fémes kattanás vert visszhangot a falakon. Silvermane pattanásig feszült idegekkel várta, mi lesz az ellenfele következő lépése, de a kanca úgy tűnt nem akar harcolni.

– Állj félre! – mondta most már suttogva a kanca, de Silvermane még tisztán értette a szavait.

– Mi történt a félelmetes sorozatgyilkos Mare in Black-kel? – kérdezte gúnyosan a pegazus. – Megfutamodik egy egyszerű éjjeliőrtől? Úgy hallottam, eddig nem okozott gondot, ha bárkit félre kellett állítanod az útból! Ja, illetve tévedek! Azt hiszem az ügyésznővel egy kissé meggyűlt a bajod! Vagy nincs igazam? Csak nincs valami gond?

– Fölösleges gúnyolódnod – suttogott tovább a kanca. – Állj félre, Silvermane! Te nem vagy az ellenségem.

– Szóval nem tartasz méltó ellenfelednek? – kérdezte kihívóan a pegazus és megrezegtette a szárnyát. Akkora légáramot csinált, hogy a kanca hosszú fekete ruhája belebegett tőle. – Nem érdekel honnan tudod a nevemet. Gyere csak és játsszuk le szemtől szembe!

– Félreértesz…

Éles visítás hasított a levegőbe. Mare in Black félrevetődött. Pont időben tette, mert ahol az előbb állt, most egy jókora dárda állt ki a betonból. Silvermane-nek még csak arra sem volt ideje, hogy felfogja mi történt, mert a következő pillanatban fölizzott alatta a beton s neki is csak annyi ideje volt, hogy villámgyorsan hátraugorjon. A járdán egy vörös kör rajzolódott ki szédítő sebességgel, s egyre fényesebben ragyogott. Aztán egy éles villanással a körben két póni materializálódott: a ragyogó szarvú Firebolt és Grape Jelly. Az unikornis arcán látszott, hogy borzasztóan nagy erőt kell kifejtenie, Jelly pedig még félig anyagtalanul alig bírt megállni a lábán. Végül a varázslat mégis sikerült, a rúnakör kialudt és Firebolt ájultan összeesett.

Túl gyorsan történt túl sok minden, Silvermane-nek nem is volt ideje felfognia. Az első gondolata az volt, hogy szem elől tévesztette Mare in Blacket, de aztán hamar megnyugodott, mikor látta ahogy a kanca nehézkesen kikecmereg két kuka közül. A következő információ ami eljutott a tudatáig az volt, hogy Jellyék elunták a várakozást és úgy döntöttek, megpróbálnak utánajönni. Már csak egyetlen dolgot nem értett. Mi a jó kékeget keres egy lándzsa a betonban és honnan érkezett? Hamarosan erre is megkapta a választ.

– Hohó, remek munkát végeztetek, drága kicsi pónijaim! – szólt le egy károgó hang felülről.

Mielőtt még a pegazus felnézett, két megtermett griffmadár szállt le a sikátorban közé és az üldözött kanca közé. A kisebbik könnyed mozdulattal kikapta a dárdát a betonból és a vállára fektette. Széles vigyorral nézett körbe a pónikon.

– Látod, mondtam én hogy működni fog! – mondta diadalittasan a társának. – Ezek a szánalmas kis teremtmények olyan ostobák tudnak lenni!

– Legközelebb inkább célozz pontosan és ne jártasd a szád! – szólt rá a nagyobbik.

A nagy zajra meg fényekre már pár ablakban világosság gyúlt s álmos, de kíváncsi pónik fejei jelentek meg az üvegen keresztül. A két griff azonban láthatóan cseppet sem zavartatta magát.

– Pontos voltam, nem panaszkodhatsz! – vitatkozott a kisebbik griff. – Láttad milyen gyorsan ugrott félre megint!

– Igazából arra akartam utalni, hogy fogd már be a pofád!

– Nyugi már, egyik sem tud elszökni! – vigyorgott magabiztosan a másik.

– Látom megvan az önbizalom, fiúk – morogta a háttérből Mare in Black.

A kanca macskamód felpúposította a hátát, lecsapta a füleit és vicsorgott. A patájára szerelt íjpuskával, ami most már jól látszott a félig leszakadt köpenye alól most már a griffeket célozta. Lassan megint oldalazni kezdett, aztán leemelte szabad patájával az egyik kuka fedelét s pajzsként maga elé tartotta. A két griff egyszerre röhögte el magát. Éles, rikácsoló kacagásuk bántotta a pónik fülét.

– Ugyan, póni! – köpte a szavakat a kisebbik griff. – Szárnyak nélkül esélyed sincs elmenkülni. Ezúttal nem csinálsz bolondot belőlünk!

– Nem – morgott a kanca a kukafedél mögül. – Ezúttal belém törik a csőrötök!

A két éjjeliőr eddig passzív megfigyelőként vett részt a párbeszédben, Firebolt pedig még mindig félig eszméletlenül feküdt a betonon. Silvermane ott volt a kanca mellett, hogy az ellenfeleik ne tudják kihasználni a sebezhetőségét, Jelly pedig a fal mellett lapulva hallgatta a griffeket. A kék póninak kellett egy kis idő, mire magához tért annyira, hogy felfogja egyáltalán hogy hova került és mi is történik körülötte. Most viszont végre összeállt benne a kép és hirtelen minden értelmet nyert! Hát persze! Pontosan ott rontották el, ahol gondolta s az alapvető feltételezéseik miatt jutottak téves következtetésekre! Most viszont már minden világos volt!

Mare in Black hatalmasat ugrott, s a levegőből kisebbfajta nyílzáport zúdított a griffekre. Azok azonban nem hagyták magukat: villámgyorsan kitértek előle, s nyomban ellentámadásban is mentek át. A kanca rögtönzött pajzsával az utolsó pillanatban eltérítette a felé száguldó dárdát. Aztán ahogy földet ért, megpördült és frizbiként hajította el a bádog fedőt. A nagyobbik griffet el is találta volna, de az egy ügyes mozdulattal elkapta és könnyed mozdulattal galacsinná gyúrta a fémet. A használhatatlanná vált pajzsot félredobta, aztán az övéből előhúzott egy rövid szablyát, s üvöltve nekiugrott a póninak. Közben a társa újra fölszedte a dárdáját és megpróbálta hátbatámadni a kancát. Mare in Black két tűz közé került, de boszorkányos ügyességének köszönhetően sikerült elkerülnie a csapásokat. A pengék apró darabokat szakítottak le fekete köpenyéből, de a póniban nem sikerült kárt tenniük.

A póni lendületből felfutott kicsit a téglafalon, ellökte magát és zuhanásból hatalmasat ütött a mellső patájával a kisebbik griff fejére. A griff összeesett s egy pillanatig úgy tűnt, ezzel a váratlan csellel a kanca előnybe kerül, viszont a másik támadó kihasználta hogy a póni a levegőbe már nem tudott irányt változtatni s mielőtt még földetért volna, a szablyával felhasította a kanca oldalát egészen a véknyáig. Mare in Black fájdalmasan felkiáltott. Az esését sikerült most is gurulással tompítani, utána viszont erejét vesztve elnyúlt a hideg betonon. A griff diadalittasan rávetette magát és lesúlytott rá az acéllal. Úgy tűnt, a küzdelem itt véget fog érni. A griff szándéka egyértelműen az volt, hogy halálos csapást mérjen ellenfelére, a kanca viszont minden maradék erejét összeszedve megfordult és maga elé kapta ugyanazt a lábát, amelyikkel a másik ellenfelét fejberúgta. A szablya akkora erővel csapódott bele, hogy azt lehetett hinni, a griff tőből levágja a póni lábát. Mégsem ez történt. Fém csattant a fémen, s a penge kicsorbulva pattant le a kancáról.

– Védd meg a pónit! – kiáltotta el magát rémülten Jelly.

Silvermane szívesen nézte volna, ahogy a két ellenségük végez egymással, de hallgatott Jelly szavára. Azonnal reagált: nekirugaszkodott, apró szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett, csinált röptében egy perdületet, aztán kitárta a szárnyait és előrecsapott velük. A griff már éppen készült, hogy a kicsorbult szablyájával elvágja a kanca torkát, kihasználva hogy annak már egyáltalán nem maradt ereje a védekezésre, de a hirtelen jött széllökés váratlanul érte. Silvermane szárnycsapásai kisodorták a karmaiból a pengét, s őt magát is félrelökték. A griff láthatóan megzavarodott. Nyúlt volna a kardjáért, de a pegazus újabb szárnyrebegtetése újfent odébblökte a fegyvert.

– Mi a…?

A griff kezdett dühbe gurulni és úgy döntött, puszta kézzel fejezi be amit elkezdett, még ha ehhez először a pegazussal is végeznie kell. A karmait csattogtatva indult Silvermane felé, de addigra már Jelly is csatlakozott a pónihoz. Mellső lábával kapart egyet, s elszánt tekintettel várta a támadást. A griff egy pillanatra megtorpant, fölmérte az erőviszonyokat, aztán elrugaszkodott és átrepült Jellyék feje fölött. Egy pillanatra leszállt még, káromkodva felkapta a hátára a társát, aztán elrepült az éjszakába.

– Kövessem? – kérdezte felszállásra készen Silvermane.

– Fölösleges – felelt Jelly. – Most már nem tudnak ártani nekünk.

– Hogy érted?

– Majd később elmagyarázom. Most inkább beszélgessünk el egy kicsit a titokzatos Mare in Blackkel!

A kanca még mindig ott feküdt remegve a betonon ahol a griff hagyta. Amint viszont meghallotta hogy róla beszélnek összerándult és láthatóan megpróbált lábra állni. Majdnem sikerült is neki, de összeesett volna ha Jellyék nem kapják el. Merész ötlet volt hogy még ilyenkor is menekülni próbált volna. A két póni viszont segített neki felülnie úgy hogy a hátát a falnak támasztották, de közben szorosan lefogták, hogy ne tehessen hirtelen mozdulatokat. Silvermane arra számított, hogy a kanca meg lesz rémülve és ellenkezni fog, de meglepetésére a póni teljesen nyugodtnak tűnt. Meg sem próbált ellenszegülni, sőt már-már hálásan nézett rájuk. Valahol érthető volt hiszen végsősoron megmentették az életét, de ettől függetlenül ők is ugyanúgy a vesztére törnek. „Élve, vagy holtan”, ez volt a parancs. Márpedig Silvermane egyáltalán nem akarta megerőltetni magát hogy az előbbi teljesüljön.

– Megmaradsz? – kérdezte a helyzethez mérten meglepően kedvesen Jelly.

– Most már igen – mondta halkan a póni.

A kanca maszkja csak a szemét és a száját nem takarta, de most hogy rendesen hallotta a hangját, Silvermane-nek valami furcsán ismerősnek tűnt benne. Mintha már találkoztak volna valahol.

– Mondd, miért csinálod ezt?

– Az nem fontos. Nem az számít hogy miért, hanem hogy mit teszek. De most már úgyis vége, nem igaz, Jelly? Milyen fura fintora a sorsnak!

– Micsoda?

Mare in Black halványan elmosolyodott. Megpróbálta megemelni a patáját, de Silvermane még erősebben nekipréselte a falnak. A kanca felnyögött, ahogy a sebe meghúzódott, de aztán összeszorított fogakkal tűrte. Megvárta amíg a pegazus enged egy kicsit a szorításán s csak akkor válaszolt.

– Az, hogy pont titeket küldtek, hogy megállítsatok – körbenézett, s látta hogy az utcában már szinte mindenki őket figyeli. – Ígérem, nem hagyok nyitott kérdéseket. Ennyivel tartozom nektek. Keressetek öt órakor s megkapjátok a válaszokat!

Az utolsó mondatot a kanca kifejezetten Jellynek mondta.

– Azt gondolod talán, hogy elengedünk? – horkantott Silvermane. – Ezek után? Megmondom én, mi lesz! Most szépen megnézzük kicsoda is valójában a titokzatos Mare in Black!

A pegazus rátaposott a kanca lábára, hogy lefogja és már nyúlt is hogy levegye a maszkot. Mare in Black a következő pillanatban elroppantott valamit a szájában, aztán ráfújt a két pónira mielőtt még Silvermane befejezhette volna a mozdulatot. Aztán minden elsötétült. A pegazus mikor újra magához tért különös zsibbadást érzett az egész arcában. Megpróbálta mozgatni az állkapcsát, de nem sikerült becsuknia a száját sem. Még a szemeivel sem bírt rendesen fókuszálni. Érezte, hogy valami körbe van tekeredve a nyakán. Le akarta szedni magáról, de a patái mintha ólomból lettek volna. Lassan kezdett visszatérni az érzékelése. Most már érezte, hogy ülő helyzetben van és valaki tartja, sőt azt is hogy a nyála vékony sugárban csorog lefele az arcán. Az éjjellátó szemüvege valószínűleg leeshetett róla. Elég szánalmasan festhetett ilyen magatehetetlenül. Behunyta és kinyitotta a szemét. Kezdett élesedni a látása, bár szinte az egész látóterét betöltötte valami nagy lila és feketeség.

– Ó, hála Celestiának hogy jól vagy! – hallotta halványan Firebolt hangját.

Most jött csak rá, hogy a kanca arca közvetlenül ott volt az övé előtt és a szemét látta. Firebolt újra átölelte és jó erősen megszorította. Silvermane felnyögött ahogy a kanca kiszorította belőle a szuszt.

– Huhh, bocsi, de annyira aggódtam miattatok! – hadarta Firebolt. – Tudom, nem sikerült túl jól a teleportáló varázslatom. Elég nehéz volt megállapítani mikor szállsz le, de ugye nem akartam kockáztatni, hogy mondjuk pár emelet magasan jelenjünk meg. De nem gondoltam volna, hogy ilyen messze elmentek ilyen rövid idő alatt! Azt sem hittem volna, hogy ennyit kivesz belőlem a varázslat! Nem haragszol hogy így elszúrtam? Amúgy mi történt? Mire magamhoz tértem már így voltatok mindketten! Nem sikerült elkapni Mare in Blacket?

Az unikornist láthatóan nagyon bántotta, hogy mindenről lemaradt és nem lehetett a társai segítségére. Silvermane szerette volna lecsitítani a kancát. Más körülmények között jól esett volna neki hogy így foglalkozik vele, de most csak még jobban zsongott tőle a feje. Ráadásul még mozogni is alig tudott, ezért hát szólni sem tudott neki, hogy kicsit hallgasson el amíg magához nem tér teljesen.

– A oadék… – nyögte a pegazus mikor már újra tudott beszélni.

– Hogy mondod?

– Rohadék – ismételte Silvermane. – Valami jó erős altatógázt használhatott. Még mindig alig érzem a lábamat. Jelly?

A kék kanca ott volt a pegazus mellett a falnak támasztva mint ahogy ő is. A kérdés mégis indokolt volt, mivel a csődör látóteréből már pont kiesett és a póni nem bírta elforgatni a fejét.

– Remélem ő is hamarosan magához tér! – nézett oldalra aggódva Firebolt.

– Ahh!

Jelly mintha csak meghallotta volna hogy róla esett szó rögtön kinyitotta a szemét.

– Elmenekült a mocsok! – mondta neki Silvermane mikor már oda bírt fordulni felé.

– Tudom – felelt nyugodtan a kék kanca. – Nem baj.

– Hogy-hogy nem?! – hökkent meg a pegazus. – Nem az lett volna az egyetlen feladatunk, hogy elkapjuk?

– De, de megváltozott a terv. A nagyobbik baj, hogy a griffeknek is sikerült meglépniük.

– Griffek? – csodálkozott Firebolt. – Hát azok is megjelentek?

Jelly nehézkesen körbeforgatta a fejét. Az ablakokból már nem szűrődött ki fény. Úgy tűnik a pónik kiélvezték a leskelődést, de mostanra elunták magukat. Bezzeg nem volt bennük annyi tisztesség, hogy kihívják a rendőrséget!

– Most már tudom mi folyik ebben a városban – halkította le a hangját Jelly. Nem gondolta ugyan hogy kihallgatják őket, de mégsem akarta a nyílt utcán megtárgyalni a dolgot. – Igazad volt, Firebolt, rögtön a legelején tévedtünk el. Érjünk vissza a hotelbe és mindent elmondok. Létfontosságú hogy ne jusson illetéktelen fülekbe mire jöttem rá!

A két póni komolyan bólintott. Firebolt segített fölállni nekik, Silvermane-nek visszaadta a szemüvegét és elindultak kifele a sikátorból. Jelly azonban még egy pillanatra visszafordult. Elügetett a kukák felé, kicsit turkált a szemét között, majd hangos csörömpöléssel kirángatott valamit a szemétből. Firebolt furcsálkodva nézett Silvermane-re, de a pegazus már értette mit csinál a kanca. Jelly a táskájába gyömöszölte Mare in Black elroncsolt szárnyait, aztán ismét csatlakozott a többiekhez. Silvermane-éknek nehezükre esett hogy ne kérdezzenek semmit a visszaúton, de végül csak sikerült megállniuk. Mikor aztán visszaértek a szobájukba, mindketten felpattantak az ágyra s izgatottan várták Jelly magyarázatát. A kék kanca gondosan becsukta maga mögött az ajtót, eltakarta a kulcslyukat és behúzta a függönyöket.

– Egyikőtök sem tudja, hogy mi történt? – kérdezte. – Vagy rájöttetek mit hibáztunk el?

Firebolt a fejét rázta.

– Most hogy volt egy kis időm gondolkodni azt hiszem valamire rájöttem – mondta Silvermane. – Arra gondolsz, hogy eddig azt hittük hogy a griffek Mare in Blacknek jöttek segíteni? Mert így elég fura volt hogy meg akarták ölni. Azt hittem mindhárman nekünk fognak esni, de velünk gyakorlatilag nem is foglalkoztak.

– Igazad van, de valójában sokkal súlyosabb volt a tévedésünk – kezdett a magyarázatba Jelly, miközben fel-alá járkált. – Amikor idejöttünk, azt hittük, Mare in Black Burning Soul bérgyilkosa, aki káoszt akar szítani a városban. Sorra történtek a gyilkosságok, a rendőrség tehetetlenné és elkeseredetté vált. Aztán megjelent a két griff, akiket szintén a Boszorkányúr bérgyilkosainak hittünk. Ott voltak a legutolsó gyilkosságnál, de előtte tiszteletüket tették a kanca előző áldozatjelöltjénél is. Nem értettem hogy lehetett az, hogy a hírhedt Mare in Black nem bírt el pár egyszerű pónival s miért kellett hozzá még két griff segítsége is. Mikor megláttam Narcissa Broomberg irodáját, már éreztem hogy valami nagyon nem stimmel. Három ilyen profi bérgyilkosnak nem okozhatott ekkora gondot még egy olyan szintű póni sem mint Miss Swatter! Most már nyilvánvaló, hogy azért volt ekkora a felfordulás, mert a griffek próbálták megmenteni a pónit Mare in Black-től. Meglepő hogy még három ellenféllel szemben is sikerült kivégeznie a kancát, még ha nem is végzett olyan tiszta munkát mint szokott, de sikerült elmenekülnie a griffek, és a rendőrség elől is. Emlékeztek a legelső gyilkosságra?

– Persze – felelt Silvermane. – Nehéz lenne elfelejteni. A holttestre egy elhagyatott raktárban találtak rá. Mare in Black napokon keresztül brutális módszerekkel kínozta. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez volt az összes többi gyilkosság kiindulási alapja. Valószínűleg belőle sajtolhatta ki a többi áldozat nevét.

– Ha nem is feltétlenül neveket, de valamit biztos amin el tudott indulni – pontosított Jelly. – Ebben nem is tévedtünk. Mare in Black Burning Soul ügynökeire vadászott Manehatten szerte! Valahogy sikerült elkapnia egyet s kiszednie olyan bizalmas információkat, ami alapján megtalálhatta a többieket. Lehet, hogy nevek voltak…

– De miért nem szólt akkor a rendőrségnek? – vetette közbe Firebolt. – Miért kezdett ilyen kockázatos magánakcióba? Miért nem kért segítséget?

– Tudta, hogy a rendőrségen is vannak olyanok akiket Burning Soulnak már sikerült behálóznia. Ha megnézed a halottak listáját, az igazságügytől elég sokan szerepeltek rajta. A kanca tudta, hogy Manehatten korrupt, ezért gondolta úgy, hogy egyedül kell cselekednie. Ezt mondta: „Nem az számít hogy miért, hanem hogy mit teszek”! Tudta hogy nem számít a személyes motivációja, csak az hogy végez Equestria ellenségeivel.

– És miért nem értesítette a Hercegnőt, vagy az Éjjeliőrséget?

– Talán bennük sem bízott. Ezt nem tudhatom pontosan. Ami számít, az az hogy nem nekünk akart ártani, hanem Burning Soulnak. A Boszorkányúrnak meg gondolom nem tetszett hogy valaki mészárolni kezdte a pónijait. Ezért is küldte a griffeket. Az tán csak szerencsétlen véletlen volt hogy előtte összefutottak Nightfallal.

– Jelly! – pattant fel hirtelen Silvermane. – Akkor ez azt jelenti, hogy az ügyész is Burning Soulnak dolgozott! Akkor miért akarták a griffek őt is megölni?

– Ha a sejtésem nem csal, Waggish Swatter nem egyszerűen Soul ügynöke volt – torpant meg Jelly és jelentőségteljesen a pegazusra nézett. – Szerintem az ügyész a griffek elődje volt, akit Soul azzal bízott meg, hogy intézze el a kancát. Valahogy sikerült is elcsalnia magához Mare in Blacket, de alábecsülte és majdnem ő hagyta ott a fogát! Burning Soul nem akart elvarratlan szálakat. Tudja, hogy amíg Swatter a kórházban van rendőri őrizet alatt, addig sebezhetőek. Swatter nem tudott volna megszökni, ezért a griffek próbálták meg „elrabolni”. Ha Mare in Black cinkostársai betörnek a kórházba és elviszik a kanca egy korábbi célpontját, az ügyészt egész biztos halottnak könyveltük volna el.

– Viszont a griffek elszúrták, így Swatter a mi patánkon maradt! – ugrott fel Firebolt is izgatottan az ágyon. – És most már tudjuk róla, hogy a Boszorkánymester ügynöke! Így már minden stimmel! Jelly, te zseni vagy!

– Várjatok, még nincs vége! – mondta a kanca, de közben elpirult a bóktól. – Tudom kicsoda a titokzatos Mare in Black!

– Mi? Honnan? – csodálkozott Silvermane.

Jelly elővette a törött szárnypárt a táskájából és ledobta az ágyra. A fémtollak hangosan összezörrentek ahogy egymásnak ütköztek. A pegazus és az unikornis nagy szemeket meresztett a szerkezetre. Jelly megfordította az épen maradt szárnyat és a tövétől a leghosszabb fémtoll végéig végigsimította a patájával.

– Nézzétek, milyen tökéletesen kifinomult mechanikájú gépezet! Csavarok, fogaskerekek, apró szegecsek, minden tökéletesen illeszkedik – megmozgatta a műszárnyat. – Hihetetlen pontossággal és finomsággal irányítható. Ha megnéztétek a mérgezett nyílvesszőket, azok is ugyanilyen precizitással lettek elkészítve, csakúgy mint a fegyver, amiből kilőtte őket. Egy ilyen brilliáns mérnöknek nem a gyilkolásban van az igazi tehetsége, bár egyértelműen azt is professzionális szintre fejlesztette. Az alkatrészei, az ötvözetek viszont elárulják! A műszerei óramű pontossággal működnek. Barátaim, egy óraművest keresünk!

Silvermane hitetlenkedve rázta a fejét.

– Még ha igazad is van, akkor is rengeteg órás lehet egy ekkora városban! Mégis hogyan találjuk meg úgy, hogy közben tudja hogy a nyomában vagyunk?

– Úgy, Silvermane, hogy pontosan tudom hogy kit keresünk! Ez a kanca bizony jó régi ismerősünk már. Bizony, ki is gyanakodna egy óraművesre, hogy pónikat gyilkol az éjszakában? Nem is sejtitek ki az? Igaz, hogy csak egyszer találkoztunk vele… – Jelly somolyogva hatásszünetet tartott, de a két póni továbbra is értetlenül nézett rá. – Megmentettük egy sárkánygyík karmaiból…

A kék póni élvezettel nézte ahogy a társai arcára kiül a döbbent felismerés.

– Conker!

17. fejezet

A Káosz Ügynökei

A fekete ruhás kanca üldözte mindenfele, s hiába menekült, egyre közelebb és közelebb ért hozzá. Gyengének és védtelennek érezte magát. Minden erejét beleadta a futásba, de ahogy hátranézett, a kanca még mindig a nyomában volt. Felrohant a lépcsőn és bevágta maga mögött a lakása ajtaját. Kereste a kulcsot, de nem találta. Egy fémpenge belevágódott az ajtóba és könnyedén átszúrta a fát. A póni fölsikoltott. Hirtelen ötlettől vezérelve felborított egy szekrényt, hogy eltorlaszolja a támadó útját. A fekete ruhás kanca dühösen rugdosta patáival az ajtót, s az egyre beljebb és beljebb lökődött. A póni tehetetlenségében hátrálni kezdett, de beleütközött valamibe. Megfordult és meglátta az egyetlen pónit, akitől még Mare in Blacknél is jobban félt. Remegve lekuporodott a csődör lába elé. A kárminvörös unikornis megvetően nézett rá.

– Utoljára vallottál kudarcot! – mondta mély, dörgő hangján.

A csődör szarva villámokat szórva felragyogott, a kanca pedig ijedten felkiáltott.

A rózsaszín kanca verejtékben úszva ült fel a kórházi ágyon. Eddig elaludni nem tudott, most meg az álmai sem hagyták nyugodni. Megrázta magát s úgy érezte mintha valami leesne az arcáról. Mintha pernye borította volna be fekvés közben. Ahogy a patájával megtapogatta az arcát, akkor vette csak észre, hogy valami lepörkölte a szempilláit. Milyen különös…

– Khm! – köhhintett valaki a szobában.

Swatter azonnal a hang irányába kapta a fejét. Először azt hitte még mindig álmodik, de mikor rájött hogy nem, újra elfogta a rettegés.

– Mesterem! – szólalt meg remegő hangon. – Kérlek, ne bánts! Én mindent megpróbáltam!

A kanca ágya mellett egy megtermett karmazsinvörös szőrű csődör állt. A sörénye lángoló glóriaként vette körbe a fejét, kígyó-vágású szemei pedig túlvilági fényben ragyogtak. Komoran végigmérte a félig takaró alá bújó kancát. Swatter ösztönösen megpróbálta magát minél kisebbre összehúzni.

– Ostoba! – köpte oda fitymálva a csődör. – Miért akarnálak bántani?

– Bocsáss meg, Mester! – Swatter legurult az ágyról és odakuporodott a póni patái elé. – Úgy sajnálom, hogy kudarcot vallottam! Nem vagyok méltó hozzád!

– Kudarcot vallottál, mint előtted oly sokan. Sokadjára követjük el ugyanazt a hibát. Alábecsüljük Mare in Blacket. Majd találok alkalmasabb pónit a feladatra, mint te vagy!

– Kérlek, Mester! – fogta könyörgőre a rózsaszín póni. – Adj még egy esélyt! Ha kijutok innen, tálcán fogom elhozni neked a fejét! Esküszöm!

– Ostoba! – kiáltott a csődör, mire a kanca összerándult. – Vége! Figyelnek téged és nem engedhetem meg magamnak hogy téged is elveszítselek! Jó tanítványom vagy, szükségem van rád!

– Köszönöm! Köszönöm, Mesterem! – Swatter csókolgatni kezdte a csődör patáját, de az elhúzta.

– Félre ne érts, megkapod a büntetésedet, ha sikerül kijuttatnunk innen!

– Megértettem, Mester! – mondta beletörődően a kanca.

– Most pedig felelj, kik maradtak!

– Mester, nem hallgathatnak ki?

– Az őrök mind alszanak – bökdöste meg a szarvát a csődör. – Nem kell emiatt aggódnod.

– Értem, Mester. Nagyon kevesen vagyunk. Mondhatni Manehatten elveszett. Akik még élnek: Tim Brightwater, Summersong, Ironseed Sunflower és Frederick Darkwind. Narcissa Broomberg tegnap meghalt, Teresa Oldshore és a férje meg itthagytak minket. Az a baj, hogy akit nem öl meg az az őrült, az elmenekül.

– Ezt sajnálattal hallom. De nem baj, fussanak csak! Ha majd a miénk lesz a hatalom, már nem lesz hová futniuk!

– Mester, megengednél egy tiszteletteljes kérdést? Valami baj van a levelekkel, vagy miért jöttél el személyesen, kockáztatva a lebukást?

– Ilyen ostobának nézel? – förmedt rá a csődör. – Nem vagyok itt személyesen, ez csak egy kivetülés! Ami azt illeti, elég élethű, szinte tényleg itt is vagyok.

A póni bizonyításképpen belerúgott egy szekrénybe, mire az meginogott.

– Ami pedig a leveleket illeti, nos nem nagyon kényeztettetek el az utóbbi időben.

Swatter csodálkozva meresztette nagy rubinvörös szemeit.

– Elnézést, de nekem mostanában nem volt lehetőségem jelentést írni. De azon mélységesen meg vagyok döbbenve, hogy a többiek sem tették meg!

– Senkiben sem bízhatok – mondta komoran a csődör.

– Mester, tudod, hogy rám bármikor bármiben számíthatsz! Bármit, bármit megteszek amit csak kérsz!

– Ez esetben a segítségedet kérném.

– Amit csak parancsolsz!

– Jól ismered a környéket. Azt mondod, Manehatten elveszett. Lehet hogy igazad is van. Evakuálnunk kell a megmaradtakat. Mit javasolnál, hogy lehetne a legegyszerűbben megcsinálni? Úgy hogy ne keltsünk semmilyen feltűnést.

– Az a baj, Mester, hogy Luna Hercegnő rajtunk tartja a szemét. Újabb éjjeliőröket küldött rám és úgy látszik ezek már értik is a dolgukat. Az sem kizárt, hogy előbb-utóbb rájönnek hogy Mare in Black miért ránk vadászik. Ez a Grape Jelly elég okosnak tűnik nekem. Ha pár ilyen ismert póninak hirtelen nyoma vész, azonnal kerestetni fogja őket. Ha pedig rájön hogy mi az összefüggés, akkor én sem fogok tudni menekülni!

– Azt pedig nem akarjuk, igaz? – a csődör arcán egy pillanatra halvány mosoly futott át, amit a kanca nem tudott mire vélni. – Mit javasolsz hát?

– Azt hogy ha innen kiengednek, összeszedem őket és elszökünk a vadonon keresztül, közbe pedig alkalmazzuk a megszokott taktikát. A két griff segíthetne elterelni rólunk a figyelmet amíg szükséges. Mester, már meg ne haragudj, de Plummet és Waste teljesen használhatatlanok! Még engem sem bírtak kiszabadítani!

– Ne aggódj, majd velük is számolok ezért! És velük nem leszek olyan kíméletes mint veled!

– Köszönöm, köszönöm Mesterem!

Swatter megint megpróbálta átölelni a csődör lábát, de az megint elhúzta.

– Folytasd!

– Hát ha már kijutottunk a városból akkor már nem lesz nehéz eljutni Shade Towerbe! – nézett furcsállkodva a rózsaszín póni.

– És hogy jutnak el a San Palomino Desertig ha nem használják a vasutat?

– Miért akarnának oda jutni? – pislogott zavartan Swatter.

– Semmi, nem számít – mondta a csődör, miközben felragyogott a szarva s valahonnan előhúzott egy papírlapot. – Most aludj! És felejts!

Swatter ijedten felkiáltott ahogy a papírlap hirtelen az arcához tapadt és lángra lobbant. A fénylő kör és a benne lévő fura jelek szinte beleégtek a szemébe, aztán minden elsötétült.

Firebolt halkan becsukta maga mögött az ajtót, körbenézett a rendőrökön, majd megállapodott a tekintete Silvermane-en és Susan Grimtailen.

– Mindent feljegyeztek? – kérdezte, mire a nyomozó bólintott. – Kérem vegyék őrizetbe az ügyésznőt amint felébredt!

* * *

Alig múlt el három óra, de Jelly már nem bírt tovább magával. Már délelőtt utánaérdeklődött a város összes órásának s végül rá is bukkant a Tailwhip Clockworksre, aminek állítólag Conker Freewind volt a tulajdonosa. Ezek után aztán nehéz volt tűrtőztetnie magát, de Mare in Black biztos hogy nem véletlenül mondta, hogy öt órakor keressék. A kanca már biztos korábban rájött hogy Jelly tudja róla hogy kicsoda, de nem akarta hogy a kiléte nyilvánosságra kerüljön. Biztosan ez az időpont is azt szolgálta hogy nehezebb legyen rátalálni ha esetleg figyelik is a pónit.

Szilárd elhatározása dacára Jelly mégis korábban indult el a külvárosi kis órásműhely felé. Azt gondolta, ha nem is megy be, azért egy kicsit talán még körbeszaglászhat a környéken. Így hát felöltötte a köpenyét, a vállára ültette Frostyt – a kismadárnak már amúgy is elege volt a bezártságból, mivel Jelly csak északánként engedte ki a hotelből – és elindult a megadott hely felé. Gyalogosan amúgy is elég hosszú volt az út, de nem volt képe Silvermane-től vagy Firebolttól pénzt kérni taxira. Amúgy sem szívesen húzatta magát más pónival, s így legalább az idő is gyorsabban múlt. Mégis minden igyekezete ellenére is a vártnál sokkal korábban érkezett meg. Vett magának egy újságot és azt olvasgatva leült egy padra az órás üzlet előtt, hogy feltűnésmentesen szemmel tarthassa. Miközben ráérősen lapozgatott elengedte Frostyt, aki vidáman csiporogva röpködött összevissza. Ezalatt neki volt ideje alaposan megszemlélni a bolt elsötétített kirakatait s nagy rézveretes céhtábláját.

Fura régi-új érzés lett rajta úrrá ahogy az órást nézte. Egy apró, de nagy múlttal rendelkező boltocska állt előtte. Ez sugárzott az antik időmérőkből, amik a kirakatban álltak, s ez látszott a szépen karbantartott, de patinás díszekből amik kívülről beborították az egész órásműhelyt.

De az üzlet zárva volt. Ez nagyon szokatlan volt még ilyen korán. Jellynek elég jó szeme volt hozzá, hogy még ilyen messziről is tisztán láthassa a kiírt nyitvatartást. Még jócskán nyitva kellett lenniük, de odabent sötét volt s nem is volt semmi mozgás vagy bármi arra utaló jel, hogy Conker be akarja tartani az ígéretét. Az utcáról a járókelők is páran benéztek kíváncsian az üvegen, de ők is mind csalódottan távoztak. Jelly végül elunta a várakozást. Odahívta magához Frostyt, aztán ő is odalépett a rácsos ajtóhoz és bekukucskált. Bent teljesen kihalt volt minden, de a póni érzékeny füle így is hallotta az ezernyi óra halk kattogását. Jelly fölnézett a toronyórára. Négy óra. Nem létezik, hogy még egy teljes órát várni tudjon! A kanca körbenézett, hogy figyeli-e valaki, aztán alaposan szemügyre vette a lakatot ami az ajtót védő rácsokat zárta. Kicsit megnyálazta a patáját, megpöckölgette a szerkezetet, aztán kissé felágaskodva egyetlen jól irányzott rúgással letörte a lánccal együtt amivel rögzítve volt.

Odabent ugyanaz a dohos fémes szag fogadta, mint a legutóbbi gyilkosság helyszínén. Csak itt rend volt. Nem is kicsit, mondhatni tökéletes rend! A falakon mindenfele függőórák ketyegtek, de olyan remekül elhelyezve, hogy egyetlen üres folt sem maradt, mégsem takartak még az ingáikkal sem semmit az ablakokból vagy egymásból. A tulajdonos még arra is láthatóan kínosan ügyelt, hogy a kiállított üvegvitrinekben a patára vehető órák méret, szín, és alak szerint is könnyen átláthatóan legyenek rendezve. Itt is érződött a bolt kettőssége. Egyszerre voltak jelen az antik bútorok és a régies hangulatú kakukkosórák, s a legmodernebb szerkezetek is.

Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Négy óra tíz perc. Az órák mind azonos időt mutattak, ezzel is éreztetve Jellyvel milyen lassan is tud múlni az idő. A kék póni türelmesen nézelődött, s hallgatta az órák monoton kattogását. Frosty nyugodtan ücsörgött a vállán, csak néha trillázott egyet-egyet. Jelly nem bánta meg hogy nem hívta a többieket. Swatterrel már így is remek munkát végeztek, kijárt nekik egy kis pihenés. Silvermane ugyan aggodalmát fejezte ki, amiért egymaga akar felkeresni egy sorozatgyilkost, de Jelly most hogy tudta az igazságot már nem tudott félni Conkertől. Már amikor a helyszínekről készült fotókat nézegette először, már akkor motoszkált benne valami kis sejtésféle, hogy már találkozott az elkövetővel. A megérzései pedig helyesek szoktak lenni, s most sem kellett csalódnia bennük. Amikor aztán közelről is meglátta a hírhedt Mare in Blacket, már rögtön tudta kit rejt az álarca. Silvermane-nek nem volt túl jó az arc- és névmemóriája, ő viszont ha csak egyetlenegyszer is találkozott valakivel, azt rögtön meg tudta jegyezni.

Most már csak arra volt kíváncsi, mi lehetett az indítéka. A Káosz Ivadékait egész Equestria ellenségeinek lehetett tekinteni. Mégis mi oka lehetett egy póninak, hogy magányosan, a törvény ellenében kezdjen ilyen akcióba? Ha Luna Hercegnő segítségét kérte volna, egészen biztosan nem maradt volna egyedül ügyével bármi is motiválta s még csak a rendőrséggel sem került volna összetűzésbe. Az egész Éjjeliőrség egy póniként állt volna ki mellette. Sőt egy ilyen remek harcost akár tárt patákkal is várt volna a soraiba. Talán félt hogy ha napvilágra kerül a személyazonossága, akkor Burning Soul könnyen rátalál s esélye se lesz a békés magánéletre? Vagy a családját akarta védeni ily módon? Vagy egyszerűen csak nem bízott a rendszerben? Elvégre még a manehatteni rendőrségen is követett el merényletet. Ha pedig a rendőrök között vannak, úgy az Éjjeliőrségben s tán Luna Hercegnő udvartartásában is lehetnek romlott elemek. Conker tán ilyesfajta logikát követhetett. De végülis nem számít, nemsokára úgyis minden kiderül.

Négy óra húsz perc. Lehet hogy őbenne is csak azért bízott meg, mert már egyszer megmentette az életét, s most hogy fölismerte újra megtette. Még ha a véletlen, vagy a sors akarta így, de Jellyék már másodjára segítettek neki. Biztosan sokat jelentett neki, hogy nem maradt magára még így sem, hogy fény derült kilétére és szörnyű tetteire. Ez talán lehet út a bizalom kiépítéséhez egy ilyen póni felé, s az hogy Conker találkozni akart Jellyvel az csak jót jelenthetett. Őszintén szólva Jelly sokkal szívesebben tudta volna az órásmestert a szövetségei, semmint az ellenségei között. Ahogy pedig visszagondolt arra az időre amikor először találkoztak, mindig összeszorult a szíve. Mégis mi mindent kellhetett kiállnia annak a szegény kancának! Szörnyű lehetett a sárkány fogságában lenni. Kiszolgáltatva kényének-kedvének s csak reménykedhetett hogy egyáltalán újra megláthatja a napvilágot.

Fél öt. Jelly unottan nézegette a szebbnél szebb drágakőberakásos remekműveket az üvegek mögött. Sosem hatották meg az efféle világi hívságok, de el kellett ismernie, Conkernek igazán kifinomult szépérzéke volt. Ennek ellenére az órák között kevés volt a hivalkodó. Az órás láthatóan ebben is sokkal inkább szem előtt tartotta a praktikusságot a túlzott díszítéssel szemben. Jelly mondjuk még ennek ellenére sem vette volna fel egyiket sem. Nem szerette ha mindenféle vicik-vacak van ráaggatva, a pontos időhöz pedig még annyira sem szerette tartani magát. Igaz most lehet jobban járt volna ha nem siet ennyire ide. Ha Conker öt órát mondott, akkor azt biztosan nem véletlenül tette. Most már mindegy, gyakorlatilag betört egy üresen álló üzletbe. Baja mondjuk nem lehet belőle, elvégre a Hercegnő küldöttjeként gyakorlatilag szabad patát kapott egész Manehattenben. Mégis tán udvariasabb lett volna megvárni a pónit, csak már egyszerűen tényleg nem bírt a kíváncsiságával.

Négy óra harmincöt. Az idő mintha direkt múlt volna ilyen csigalassúsággal. Jelly leült az egyik kis székre és türelmetlenül dobogott a patájával. Ahogy nézelődött, valami zavarni kezdte a szemét. Először nem is jött rá hogy pontosan mi lehet az. Mindenhonnan csak egy ütemre járó órák vették körbe. Mindenhonnan, kivéve… kivéve az ami pont szembe volt vele. Egy szép nagy ingaóra állt a pult mögött, ami társaival ellentétben tökéletesen mozdulatlan volt. Elég szokatlan egy olyan üzletben ahol a tulajdonos ennyire ügyel arra hogy minden tökéletesen működjön. Jelly csak ekkor vette észre, hogy az óra mutatói pontosan öt óránál állnak. Rögtön felgyorsult a szívverése. Erre utalhatott Conker? Mégsem azt akarta hogy személyesen találkozzanak? A kanca úgy pattant fel a helyéről mintha áramütés érte volna. Könnyedén átugrotta az üvegasztalt, és közelebbről is megvizsgálta a különc szerkentyűt. Óvatosan megtapogatta, megpróbálta megmozgatni a mutatókat, megpróbálta odébbhúzni az egészet, aztán finoman megbökte az ingát. Ahogy remélte, a fém az egyik irányba mozdítható volt, s ahogy félrehúzta, egyszercsak megakadt, s egészen apró kattanásokat hallatott.

A kattogás hangosodott, terjedt, bekúszott mélyen a falba, aztán egy szisszenéssel elhallgatott. Jelly várt egy kicsit, de mivel látta hogy nem fog semmi sem történni, elindult hátra, a műhely felé. Odabent ugyanolyan tökéletes rend fogadta, mint ami kint is volt. Minden szerszám és alkatrész méret szerint volt sorba téve a polcokon, de még a munkaasztalon is amik használatban voltak azokon is látszott hogy nem csak úgy le lettek dobva, hanem szépen el voltak rendezve. Ahogy a póni körbenézett, nem is látott igazából semmi különöset. Az sokkal jobban érdekelte ami a szomszéd helyiségben volt. Az a pici szoba egészen más volt. Az ajtajának a külső oldala olyan volt mintha a falból emeltek volna ki egy darabot, s Jelly úgy sejtette, valóban ez is történt. Sikerült rábukkannia Mare in Black titkos kis szobájára! Valóban, Conker nem azt mondta hogy találkozzanak öt órakor, hanem hogy keresse – vagyis talán inkább keressen – öt órakor és megkapja a válaszokat!

Jelly izgatottan lépett a rejtekajtó mögé. Akkor vette csak észre hogy a kis helyiség valójában csupán egy csigalépcsőt rejt. Annál jobb! – gondolta. Ez már tényleg vezethet valamihez! Nem kellett csalódnia. Odalent még a fentinél is sokkal sokkal jobban felszerelt szerelőműhelyben találta magát. Bár itt már nem volt meg az a tökéletes rend, Jelly megtalálta a Mare in Black által használt fegyverek több prototípusát is. Volt többféle különböző méretű, de többségében óraalkatrészekből összetákolt nyílpuska, hozzájuk rengeteg méregbe mártott nyílvessző, de voltak furcsa félautomata rugós pengék, tőrök, acél szöges patkók, patavédők, sőt még részleges testpáncélok is. Ezen kívül Jelly a különleges pehelykönnyű rézötvözet szárnyakból is látott több párat is a mennyezetről lelógni. A kancát azonban elsősorban nem ezek érdekelték.

A falakon mindenfele ott voltak Conker gyilkosságainak nyomai. Az egyik oldalon egy hatalmas Manehatten térkép volt, rajta rajzszögekkel feltűzve képek, újságkivágások, cetlik apró jegyzetekkel minden egyes póniról akivel eddig végzett, vagy végezni akart. Ami viszont furcsa volt bennük, hogy a patával írott szövegek nagy része nem is betűkből állt hanem sokkal inkább valamiféle rovásírásból. Jelly megpróbálta őket kibogarászni, de nem járt vele sok sikerrel. Meg is állapította magában hogy lehet hogy mégis jobban járt volna ha engedi Fireboltnak hogy vele tartson. Tán ő jobban értett volna ezekhez a különös jelekhez, elvégre eléggé hasonlítottak a rúnákhoz amiket rajzolgatni szokott.

Ahogy nézte a térképet, Jelly észrevette milyen pontosan tervezte meg a merényleteket a póni, Mare in Black álarca mögé bújva. Megfigyelte az áldozatát, feljegyezte mikor merre jár, mit csinál, kivel beszél. Aztán kiszemelte a legalkalmasabb búvóhelyet ahol elbújhatott és lecsaphatott rá. Precíz volt ugyanúgy mint minden másban is. Ami viszont nagyon furcsa volt hogy nem csak azt tudta az áldozatairól hogy a Káosz Ivadékainak dolgoznak, hanem részletes leírást is csatolt a képek mellé hogy pontosan milyen feladatokat látnak el a titkos szervezeten belül. Az hogy ilyen részletes információkkal bírt róluk felettébb gyanús volt Jellynek. Elvégre ők még a kilétükről is csak hatalmas nehézségek árán tudtak adatokat szerezni. Conker viszont némely póni képe mellé egész kis esszéket biggyesztett. Narcissa Broomberg például nem meglepő módon elsősorban pénzügyi támogatást nyújtott Burning Soulnak és pónijainak. Ironseed Sunflower a toborzásban vett részt, Frederick Darkwind az alvilági kapcsolataikat ápolta és Manehatten bomlasztó elemeit karolta fel. Ami viszont még ennél is megdöbbentőbb volt, az a kórházra tűzött, elbűvölő rózsaszín kanca képe mellé tűzött cetlin állt. Conker úgy tűnik pontosan tisztában volt vele hogy Swatter Burning Soul bizalmasa és bérgyilkosként érkezett a városba. Jó nagy lehetett az önbizalma hogy még ennek ellenére is kereste az összetűzést vele. A kanca képébe mérgezett nyílvessző volt szúrva, amin egy külön kis papírfecnin ez állt: elsődleges célpont, különösen veszélyes.

Jelly először azon is meglepődött, hogy a térképen fenn volt Alfred Grimtail és a lánya is a rendőrségre tűzve. Viszont amikor elolvasta a hozzájuk tartozó szövegeket, kicsit megnyugodott. Conker úgy tűnik többször is leellenőrizte őket hogy nem tartoznak a korrupt rendőrök közé. Tudta, hogy Susan vadászik rá, de nem tartotta őt jelentős veszélyforrásnak és nem is akarta félreállítani az útból. Miután Jelly az összes képet végigtanulmányozta, megállapította hogy Conker igazán remek munkát végzett. Swatter nem hazudott Fireboltnak, szinte az összes ügynöküket elveszítették miatta. Már csak az volt a kérdés mégis hogy volt képes ilyesmire. Jelly a választ keresve eltávolodott a térképtől s szemügyre vette a többi falat is. Azokra is minden szabad foltban papírok voltak ragasztva. Akár újságkivágások teljesen véletlenszerű hírekkel amik valószínűleg csak Conkernek mondhattak valamit, vagy újfent azokkal a fura jelekkel teleírt papírokkal amiket már a térképen is sokat láthatott. Jelly jó sok időt töltött el ezek tanulmányozásával mire végül megtalálta amit keresett.

Több rétegnyi papír alatt végre rábukkant egy jókora fatáblára, amire fekete festékkel komplett jelmagyarázatot írt valaki a fura jelekhez. A rejtjelezés elég bonyolult volt, nem csupán a betűk átírásából állt, hanem a szavak egyesével történő megfordításából és csak minden második-második-harmadik betű volt olvasandó. Jelly ezen információk alapján saját maga is lefordított pár rövidebb titkosírásos szöveget. Ez még több időt vett igénybe, de amire rájött az bőségesen kárpótolta érte. A rejtjelezett papírok többsége belső üzenetek voltak Burning Soul ügynökei között. Ezek után már nem volt kérdéses, Conker honnan volt ilyen jólértesült a Káosz Ivadékait tekintve. Innen már azt sem volt nehéz összeraknia, hogy a titkosírás megoldókulcsára hogyan sikerült rábukkannia. Nyilván a legelső gyilkossága előtt próbálta kiszedni a szerencsétlenül járt póniból a titkot. És sikerült is neki, bár ehhez kegyetlen vadállattá kellett változnia. Sokkal kegyetlenebbé mint amennyire a puszta gyilkosságokhoz kellett.

Vajon mi adhatta neki ezt a borzasztó céltudatosságot? Miért volt ez a könyörtelen gyűlölet a Káosz Ivadékaival szemben? Jelly tudni akarta a választ. Hinni akarta hogy Conkernek van valami jó oka ami magyarázhatja szörnyű tetteit. Mert a gyilkosságok akkor is szörnyűek voltak ha azokat egész Equestria érdekében vitte véghez! Jelly ügyelve arra hogy ne forgassa fel az egész helyet alapos kutakodásba kezdett. Egyszerűen muszáj volt találnia valamit hogy nyugodt szívvel tarthassa őt a barátjának, s nem egy álnok orgyilkosnak. Úgy tűnt azonban hogy Conker nem tartott itt semmi olyasmit ami a személyes indíttatására adott volna magyarázatot.

Már majdnem fel is akarta adni a keresést, mikor az egyik kis szekrényt kinyitva rábukkant valamire amitől rögtön könnybe lábadt a szeme. Egy fotó volt ott. Egy egyszerű csoportkép, rajta egy magas, mályvaszínű, jó kiállású csődör, egy kicsit alacsonyabb, kövérkés szürke kanca és két nagyobbacska csikó, akik a kanca lábába kapaszkodtak s onnan vigyorogtak a fényképezőgépbe. Vidámnak tűntek. Jelly a nagyobbik csikóban fölismerni vélte Conkert. Így nézhetett ki fiatal korában. A többi póni pedig nyilván a családja volt. A kép előtt több leégett mécses is állt, mögötte pedig vörös betűkkel egyetlen szó állt a szekrény hátuljába írva: Értetek!

Jelly megtörölte a szemét, aztán remegve bezárta a kis szentélyt.

– Megértelek, testvér! – suttogta.

A patáját nekitámasztotta a szekrénynek, nekitámasztotta a fejét és halkan sírdogálni kezdett. Váratlanul érte a boldog családi fotó látványa. Mostanában egyre ritkábban gondolt rájuk. Nem elfelejteni akarta őket, csak nem akarta fájdalomban leélni az életét. Próbált boldogulni a maga egyszerű módján. Találni valami értelmet a létezésének. Mindent megtenni azért hogy másokat ne érhessen ilyen tragédia… Úgy hiányoznak…

Föntről motozást hallott. Úgy rándult tőle össze mintha áramütés érte volna. Megint megtörölte a szemét és hegyezni kezdte a füleit. Odafönt mintha valaki dudorászott volna. Jelly azonnal a lépcsőhöz futott és elindult fölfelé olyan gyorsan és olyan halkan amennyire csak tudott. Mikor már elég magasra ért hozzá hogy beláthasson a másik műhelybe megállt és óvatosan bekukucskált. Egy barna csődör volt az üzletben, aki szórakozottan motyogott magában. Viszont úgy tűnt már éppen indulni készült. Jelly látta ahogy kifele fordul. Még arra volt ideje hogy egy pillantást vessen a cukijegyére.

– Homokóra?! – suttogta döbbenten. – A Doktor?! Doktor!

Az utolsó szót Jelly már kiabálta. Futni kezdett fölfele a lépcsőn, de hiába igyekezett, a szűk fokokon nem lehetett akármilyen gyorsan közlekedni. A póni azonban még visszafordult, felvonta a szemöldökét, de aztán elnevette magát ahogy meglátta a kancát.

– Ohó, Miss Jelly! – kiáltott vissza vidáman. – Ne aggódjon, csak azért jöttem ami az enyém!

A Doktor bizonyítékképpen meglóbált valamit ami leginkább egy csavarhúzóra emlékeztetett, aztán újra hátat fordított és elindult kifelé.

– Doktor! – kiabált Jelly miközben az utolsó pár fokot átugorva végre feljutott a pincéből, s a csődör nyomába eredt. – Doktor, várjon! Lenne magához pár kérdésem!

Jelly meg volt róla győződve hogy még az üzleten belül utoléri a csődört, de csalódnia kellett. Mire kiért a rengeteg óra közé, a Doktornak már hűlt helye volt. Már csak az ajtót láthatta utána becsukódni. Jelly kirohant az utcára, de a póni mintha teljesen eltűnt volna. Hiába kereste bármerre, még csak a nyomát sem találta. Pár járókelőt is megkérdezett, de azok rajta kívül mást nem láttak kijönni az üzletből.

– Milyen különös – állapította meg Jelly, aztán visszament az óráshoz hogy összeszedjen mindent aminek esetleg később még hasznát láthatják. Sejtette, hogy Conker már nem fog ide visszatérni soha többé.

18. fejezet

Torony a hegyekben

Kedves Grape Jelly s társai!

Nagy örömmel olvasuk legutóbbi leveleteket! Megnyugvással töltött el bennünket, hogy Mare in Black többé nem fogja zargatni Manehatten polgárainak nyugalmát. Még ha úgy is van, hogy valóban ellenségeink s nem barátaink életére tört. Ami a titkosírás megfejtését illeti, amire Jelly hadnagy bukkant, az kódfejtőink által elemzésre került és helyesnek találtatott. Igen nagy szolgálatot tettetek ezzel nekünk, hogy a dokumentum másolatát továbbítottátok! Ennek a segedelmével komoly előnyre tehetünk szert ellenséginkkel szemben!

Kérésedet, Grape Jelly, azonban sajnos el kell utasítanunk! Conker Freewind minthogy vétett a törvény ellen, s többrendbeli gyilkosságot követett el, nem kaphat amnesztiát. Mégis, mivel a tetteivel végsősoron Equestria érdekeit szolgálta, a rá kiszabandó büntetését enyhíthetjük. A manehatteni rendőrségnek és az Éjjeliőrségnek is új parancsot adtunk ki, miszerint a kancát élve kell elfogni és lehetőleg sértetlenül.

Hálával tartozunk nektek, s remek munkátokért cserébe szeretnénk benneteket megjutalmazni. Ezzel azonban még sajnos várnunk kell, mivel továbbra is nagy szükségünk van a szolgálataitokra. Arra kérünk benneteket, hogy titokban keressétek fel azt a helyet amit az ügyész említett! Shade Tower fontos stratégiai pont lehet az ellenség patáján. A feladatotok csak annyi, hogy megkeressétek a tornyot és aztán azonnal értesítsetek minket a pontos helyzetéről! A legfontosabb hogy várjátok meg az erősítést! Semmi esetre se kezdejetek bármilyen akcióba az engedélyünk nélkül, bármi is történjék!

Kedves Tanítványom!

Köszönjük, hogy megfogadtad a tanácsunkat! Tudnod kell, hogy nagyon büszkék vagyunk rád! Ne bántson a lelkiismeret, azt tetted, amit tenned kellett! Kérünk légy nagyon körültekintő és elővigyázatos a küldetés alatt! Talán most lépéselőnyben vagyunk, de ne becsüld alá az ellenfeleinket!

Luna Hercegnő

Jelly összegyűrte a levelet, aztán átadta Fireboltnak, aki egy szempillantás alatt porráégette, aztán máris nekiláttak a csomagolásnak. Kijelentkeztek a hotelből, aztán még beugrottak a rendőrségre elköszönni és persze megköszönni a rendőrkapitánynak a segítőkészségét. Mikor beléptek az épületbe, hirtelen mindenki abbahagyta a munkát s minden szem rájuk szegeződött. A három póni kicsit zavartan lépdelt az őket bámuló rendőrök között. Azt hitték nem is fogják őket átengedni, de a pónik udvariasan félrehúzódtak az útjukból s szabályos sorfalat alkottak egészen a kapitány irodájáig. Afred Grimtail már várta őket, s az oldalán ott volt vele a lánya is. Mikor Jellyék közel értek hozzájuk, kihúzták magukat és komolyan tisztelegtek az éjjeliőröknek. A többiek is követték a példájukat. A rendőrfőnök aztán köszönetet mondott hármójuknak amiért fényt derítettek Mare in Black titkaira és végre megoldották a hosszú-hosszú ideje húzódó ügyet, ami már régóta borzolta a kedélyeket. Utána Susan lépett elő és töredelmesen bocsánatot kért a három pónitól a viselkedéséért. Jellyék meg is lepődtek milyen korrekt módon viselkedtek velük, s természetesen azonnal meg is bocsátották a dolgot. Azután búcsút is vettek a rendőröktől, s a pónik patadobogásának kíséretében otthagyták őket s az egész várost is.

Felültek az első vonatra amit elértek, de csak a legközelebbi állomásig utaztak vele. Így éppenhogy kijutottak a városból, de így is megérte, mivel egyikőjüknek sem lett volna kedve keresztülgyalogolni a tömegen. Most hogy végre elszabadulhattak a civilizációtól és újra a vadont járhatták, rögtön jobb kedvük kerekedett. Illetve csak Jellynek és Silvermane-nek. Firebolt valami érthetetlen okból nagyon szótlan lett mióta megkapták a Hercegnő levelét. A többiek próbálták finoman kérdezgetni hogy mi bántja, de a kanca csak kitérő válaszokat adott. Így viszont a kezdeti jó hangulat hamar elapadt mivel így már Jellyéknek sem maradt kedve beszélgetni. Jódarabig némán meneteltek egymás mellett a hegyek felé mire végül Firebolt megtörte a csendet.

– Amikor Swattert kihallgattam, nagyon aljas trükkhöz kellett folyamodnom. Reménykedtem benne hogy nem lesz rá szükség, de valószínűleg nem lett volna más mód arra hogy rábírjuk a vallomásra. Luna Hercegnő tudta: elképzelhető hogy ezt a varázslatot kell majd használnom, azért is tanította meg nekem mielőtt eljöttünk Canterlotból. Mégis ez a mágia olyan sötét, olyan aljas! Tudom milyen gonosz szándék vezérelte, de ez nem mentség arra, hogy így kihasználtam a sebezhetőségét!

A két póni csodálkozva nézett rá.

– Nem értelek – mondta Silvermane. – Nagyon ügyesen játszottad Burning Soult. És végsősoron ez volt a legegyszerűbb és legkíméletesebb módja annak, hogy megtudjuk amit akarunk.

– Nem egészen erről van szó – sóhajtott az unikornis. – Luna Hercegnő megtanította hogyan vegyen fel a Boszorkánymester alakját és hogyan utánozzam a stílusát, de ez nem lett volna elég. Swatter elég dörzsölt, nem lehetett volna ilyen könnyen megtéveszteni. Ezért kellett használnom azt a varázslatot.

– Milyen varázslatot? – pislogott a két póni.

– Azt amivel elhomályosítottam az elméjét – sunyta le a fülét a kanca. – Máskülönben könnyen rájött volna, hogy nem a mesterével áll szemben. Megfogadtam hogy nem fogok ilyesmihez folyamodni csak ha nincs más lehetőség. Nem akarok olyanná válni mint ők!

Silvermane megtorpant így a többiek is kénytelenek voltak megállni. A pegazus komolyan nézett a kancára.

– Nem vagy olyan mint ők! – mondta felháborodottan. – Eszedbe se jusson ilyen ostobaság!

– Így van! – helyeselt Jelly. – Ne feledd, háború van! Néha szükség lehet ilyen döntések meghozatalára is.

– Köszönöm, hogy így ki akartok állni mellettem – hajtotta le a fejét Firebolt. – De ezzel nekem kell elszámolnom magam előtt. És nem akarom, hogy ti is terheljétek magatokat az én bajommal.

Jelly rátette a patáját a kanca vállára, de az láthatóan nem érezte magát jobban a gesztustól. Silvermane gondolkodott hogy ő is csatlakozik, de látva Firebolt arcát inkább mégsem tette. Nem akart a kanca terhére lenni és Jelly is elég hamar elengedte. Csöndesen, de mégis oldottabb hangulatban folytatták az útjukat a hegyek felé. Jelly útközben többször is elővette a távcsövét, hogy a tájat kémlelje, de egyszer sem látott gyanús mozgást, vagy nyomát a keresett toronynak, bár ez nem volt meglepő hiszen még elég messze jártak a céljuktól. A Tailwhip Clockworksben ugyanis a kanca sok egyéb érdekesség között talált egy Equestria-térképet, amin Conker spekulációi voltak feltüntetve, amiket a rejtjelezett levelek alapján készített. Ezen meg volt jelölve több valószínűleg kulcsfontosságú stratégiai pont feltételezett helye amiről a Káosz Ivadékai egymásnak említést tettek. Ezek között pedig volt egy jókora piros kör, ami magába foglalta az egész Cotton-Tuft hegységet, s Jelly úgy sejtette, valahol azon belül lehetett Shade Tower is.

A hegység valóban remek rejtekhelyül szolgálhatott hiszen aránylag közel volt mindenhez, mégis egy kevéssé ismert és kevéssé látogatott hely volt. Ez leginkább a nehézkes megközelíthetőségének volt betudható, hiszen így csak a legmerészebb turisták merészkedtek ide, na meg akiknek bújkálniuk kellett. A kacskaringós ösvényeken könnyű volt eltévedni ha a póni nem ismerte az utat, az égbenyúló hófödte hegycsúcsok pedig még a levegőből is nehezen átláthatóvá tették a helyet. Egy ilyen sötét szervezetnek valóban ideális rejtekhely volt. Még Jellyéknek, a tapasztalt természetjáróknak is meggyűlt a baja a hegységgel. Eleinte amíg még lankásabb volt a terep, elég gyorsan haladtak még annak ellenére is, hogy Jelly pár percenként megállt körülnézni. Aztán ahogy távolodtak Manehattentől, az út lassan kezdett egyre meredekebbé válni. Rendületlenül poroszkáltak az egyre inkább a természetbe vesző földutakon s végül az este is itt érte utol őket egy sűrű sötét erdőben.

Elég messze voltak a céljuktól így kénytelenek voltak letáborozni. Tüzet nem gyújthattak, mivel félő volt hogy észreveszik őket, így viszont hamar dideregni kezdtek. Ha nem is voltak még túl magason, az idő így is kezdett egyre hűvösebbre fordulni. Manehatten felől is folyamatosan fújt a hideg tengeri szél. A három póni pedig nem volt éppen rétegesen öltözve. Jelly fölvetette, hogy aludhatnának úgy, ahogy a háztetőn is tették mikor Mare in Blackre vártak, de Silvermane őszinte sajnálatára Firebolt rögtön elutasította az ötletet. Az unikornis inkább összekucorodott egy fa tövében, nem messze két társától. Látszott rajta hogy fázik, de nem akarta elismerni s még annyira sem akarta megmásítani a döntését. Jelly végül előhúzott egy vékony, de a szél ellen jól védő lepedőt a táskájából – mindig meg tudta lepni Silvermane-t, hogy mennyi mindent bírt magával hordani – és ráterítette a kancára, őmaga meg szorosan odabújt a csődörhöz. Jó szokás szerint az éjszakai őrséget Frosty látta el.

Másnap aztán folytatták az útjukat, igaz továbbra sem történt semmi említésre méltó. Firebolt ugyanolyan szótlan és távolságtartó maradt, Jelly továbbra sem látott semmit se közel se távol, az ösvények pedig egyre szűkösebbé és nehezebben járhatókká váltak. A nap egyetlen fénypontja az volt, amikor találtak egy magaslatot, ami aránylag szélvédett volt a sűrű növényzet miatt, s onnan csodálhatták meg a naplementét. Elég fáradtak voltak már ahhoz hogy aznap már egyikőjük se akarjon továbbmenni így ott is maradtak éjszakára. Mikor a két kanca már elaludt, Silvermane fölvette az éjjellátó szemüvegét és óvatosan repülve tett egy jókora kört a hegyekben. Meg is lett az eredménye: talált egy olyan utat, amerre talán érdemes lett volna továbbmenniük. A toronynak azonban továbbra sem látta nyomát sem.

– Most már legalább értem miért hívják Cotton-Tuftnak a hegységet – közölte a két kancával mikor azok felébredtek.

Értetlen pillantásukra Silvermane elvezette őket egy olyan helyre ahonnan már jól lehetett látni a különálló tűhegyes csúcsokat. Olyan magasságban már nem volt meglepő hogy a hegyeket hó borította. Ami az igazán különleges látványt nyújtotta, azok a felhők voltak. Ahogy a pónik a magasba néztek, nem láthattak olyan sziklaóriást amihez ne tapadt volna vattapamacs-szerűen legalább egy felhő. Ahogy aztán sokáig nézték őket miközbe meneteltek, megfigyelték, hogy a felhők nem rögzültek szorosan a hegyekhez, hanem lassacskán vándoroltak közöttük, helyet cseréltek egymással, majd újra hozzácsapódtak a csúcsokhoz. Mindehhez csatlakozott a havon szikrázva csillámló napfény, ami miatt az egész táj olyan nagy hatással volt rájuk ami még Fireboltot is kizökkentette melankóliájából. Nemsokára már újra hajlandó volt szóbaállni a többiekkel, sőt még nevetett is Silvermane egyik viccén.

Megint közeledett az este, de még nem találtak alkalmas helyet a letáborozásra. Errefelé már sokkal ritkábbak voltak a szélvédett zugok, viszont az út meg már több helyen is szinte teljesen járhatatlanná vált. Már ahol egyáltalán még volt egybefüggő ösvény. Sokszor egészen váratlanul találták szembe magukat szakadékkal s csak az óvatosságuknak köszönhették hogy egyikőjük sem zuhant bele. Ilyenkor aztán kénytelenek voltak Silvermane-re hagyatkozni, hogy a pegazus szállítsa át őket a váratlan akadályokon. A csődörnek immár egyáltalán nem okozott nehézséget a kancák cipelése a levegőben. A sok gyakorlástól a szárnyai sokat erősödtek, s bár némiképp lomhábban repült az eddiginél is, sokkal kitartóbb is lett.

Az egyik ilyen alkalommal egy különösen széles hasadék tátongott előttük. Silvermane már rutinosan föl is kapta Fireboltot és már repült is át vele. Nem volt nehezebb mint bármikor máskor. Ahogy azonban félúton jártak, a pegazus egy árnyékot látott elsuhanni a szeme sarkából. Rögtön odakapta a fejét, de nem látott semmi különöset. Hirtelen nagyon rossz érzés lett rajta úrrá. Lelassított. Már-már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor Firebolt megszólalt a patái között.

– Valami baj van?

A vörös kanca hátranézett, s az a gyönyörű lila szempár mindent kitörölt Silvermane fejéből.

– Őőő semmi, szálljunk le gyorsan – indítványozta a pegazus.

Úgy is lett. Silvermane óvatosan lerakta a pónit a földre, aztán leszállt mellé. Szóra nyitotta a száját, de csak egy tompa puffanás hallatszott s a pegazus elterült a sziklán. Firebolt ijedten hátraugrott. Egy szürke griff állt előtte és szélesen vigyorgott az ájult Silvermane fölött. A griff fenyegetően meglóbálta a feje fölött a dárdáját, mire a kanca lesunyta a fejét. Egy pillanatra farkasszemet néztek, végül a póni törte meg a csöndet. Fireboltnak remegett a dühtől a hangja.

– Egyetlen esélyt adok, hogy most azonnal eltűnj!

A griff rikácsolva fölnevetett.

– Ezek után hagynál futni?

– Nem szeretem az égett toll szagát! – vicsorgott a kanca.

– Pedig nem vagy abban a helyzetben hogy…

Firebolt szarva fölizzott s az ölnyi vastag lángcsóva belefojtotta a szót az ellenfelébe. A varázslat telibetalálta a griffet. A kanca egy kicsit fenntartotta a tüzet, hogy levezesse az indulatát, de mikor a szarva kialudt, rémülten tapasztalta hogy a legcsekélyebb kárt sem sikerült tennie a támadóban. A griff újra fölnevetett.

– Ennyire futotta? Hát ez sajnos nagyon kevés lesz ellenem!

Az unikornis újabb lángtömeget indított útjára a griff felé, de az is ártalmatlanul szertefoszlott mielőtt még elérhette volna. Firebolt dühösen horkantott. A patájával villámgyorsan megrajzolt egy kört a porba, de az ellenfele ennek láttán támadásra emelte a fegyverét és elindult felé.

– Nézd, vöröske! Kétféleképpen játszhatjuk ezt le. Az egyik variáció hogy úgy végzed mint a barátod, a másik… tudod mit, ezzel most mégsincs kedvem vacakolni!

Azzal a griff rávetette magát a kancára. Firebolt az első csapás elől még ügyesen elhajolt, de a második elől már nem tudott kitérni. Csak egy erős ütést érzett a fején, aztán minden elsötétült.

* * *

– Ahh! – nyögött Silvermane. – Hol vagyok?

Sötét volt, a pegazusnak pedig borzasztóan fájt a feje. Eltartott egy darabig amíg felfogta mi is történt. Először csak annyit érzett, hogy hideg kövön fekszik. A lábai annyira el voltak gémberedve, hogy alig bírta megmozdítani őket, a szemének pedig sok idő kellett mire hozzászokott a kevés fényhez. Hallott valami furcsa kaparászó hangot is amit nem tudott mire vélni.

– Firebolt? Te vagy az?

A hang elhallgatott.

– Én vagyok.

Silvermane azt hitte meg fog nyugodni ahogy meghallja a kancát, de tévedett. Bár Firebolt suttogott, így is hallatszott mennyire remegett a hangja. A pegazus nehézkesen ráállt a patáira és óvatosan tapogatózva elindult a hang irányába. Kicsit elszámolta magát, mert bele is ütközött a póniba.

– Ne haragudj! – mondta halkan.

Érezte, hogy a kanca átöleli a nyakát. Silvermane is úgy tett.

– Félek – suttogta Firebolt a csődör fülébe.

Valóban, a kanca egész testében reszketett. Silvermane látta már a pónit elkeseredettnek, de nem gondolta, hogy valaha érezni fogja a rettegését is. Végtére is Firebolt egy határozott, kemény kanca volt, aki sosem mutatta jelét a gyengeségnek. Szorosan fogta hát amíg a társa kicsit megnyugodott, aztán elengedte.

– Mi történt?

– Az az átkozott griff! Az történt! Meglepett minket. Téged leütött, én meg… Silvermane, még soha életemben nem éreztem magam ennyire tehetetlennek! Most meg ez…

– Mi…?

Firebolt megfogta a pegazus patáját és végighúzta a saját szarván. Silvermane érezte, hogy az unikornis szarván volt valami. Valami, ami szorosan illeszkedett, de a tapintása sokkal durvább és érdesebb volt.

– Így teljesen használhatatlan vagyok! – suttogta a kanca. – Teljesen ki vagyunk szolgáltatva nekik!

– Kiknek?

– Hát Burning Soulnak és a pónijainak!

– Ne haragudj, de még alig tértem magamhoz!

– Semmi baj.

– Akkor most Shade Towerben vagyunk?

– Ha jól sejtem, igen. Elvették mindenünket és bedobtak ide. Nem tudom mit akarhatnak tőlünk.

– Ne félj! Az csak jót jelent hogy életben hagytak minket!

– Az nem biztos. Attól félek, tudják hogy kik vagyunk és fel akarnak használni minket az Úrnő ellen. Nem akarom úgy végezni mint Tangled Web! És nem akarom ennek még egyszer kitenni a Hercegnőt!

Silvermane egészen elcsodálkozott hogy Fireboltot még ebben a szorult helyzetben is azt tartja szem előtt hogy a Hercegnőnek ne okozzon fájdalmat. Tán jobban aggódott ezért mint pusztán azért a tényért hogy meghalhat.

– Ki volt Tangled Web?

Silvermanet már régóta érdekelte a kérdés, de nem akarta feszegetni, mert túl közeli volt még a gyász s látta mennyire megviselte a kancát amikor a Hercegnő elmondta neki mi történt.

– Az Úrnő egy másik tanítványa. Sokkal tehetségesebb volt mint én. Jóbarátok voltunk. Sok mindent tanultunk egymástól és sok nehézségen küzdöttük át magunkat együtt. Az Úrnő egyik kedvence volt közöttünk is. Nem akarom, hogy az én ostobaságom miatt újra neki kelljen szenvednie! Már-már azt kívánom bár én lettem volna ott Tangled helyett!

– Ne is mondj ilyet! – mondta felháborodottan Silvermane. – És mi mégis mihez kezdenénk nélküled?

Firebolt megint a csődör nyakába borult, s keservesen sírni kezdett. Silvermane finoman magához ölelte és úgy simogatta a sörényét. Érezte ahogy a kanca könnyei átáztatják a szőrét. Közben a felhők mögül előbukkant a Hold s halvány, ezüstös fényével bevilágított a rácsos ablakon. A pegazus így már láthatta miféle börtönben voltak. Kicsit szűkös volt a hely két póninak, de a tervezők valószínűleg nem foglalkoztak ilyen apróságokkal. Volt bent két kicsi, szalmával lefedett alvórész és ezzel igazából a teljes berendezés is le volt tudva. A kő alattuk durva volt és hideg, a rácsok pedig vastagok. Pont akkora hely volt hagyva közöttük, hogy a pónik éppen kidughatták a fejüket. Csak hogy csábítsa őket arra hogy megpróbálják magukat kipréselni közöttük holott első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy ez minden ügyeskedés ellenére is lehetetlen lenne. Valószínűleg ugyanilyen célból volt a cella kulcsa is jól látható helyre, pont velük szemben elhelyezve egy falba vert szögön. Közel akarták éreztetni a szabadulás lehetőségét a rabokkal, s így folyamatos csalódás lehetett ez nekik, hogy mégse érhetik el.

– Én sem tudom mihez kezdenék nélkületek! – szipogott a kanca s kicsit távolabb húzta a fejét a pegazustól hogy láthassa a szemét. Közben sem engedte el a csődör nyakát.

– Ne aggódj, ki fogunk innen jutni! – nyugtatgatta Silvermane miközben kisimított egy tincset a kanca szeméből. – Jelly biztosan ki tud találni valamit. Szól a Hercegnőnek és kiszabadítanak minket. Talán Burning Soul is csak túsznak akar minket s akkor az is lehet hogy majd megegyeznek valahogy! Nem hagynak minket hátra!

– És ha így is lesz? – Firebolt olyan elkeseredéssel nézett Silvermanere hogy a pegazus szíve egészen összeszorult.

– Nem értelek.

– Ha a küldetésünknek vége, Luna Hercegnő el fog küldeni titeket pihenőidőre. Nekem viszont egész biztos folytatnom kell a tanulmányaimat! Utána meg ki tudja ki hova kerül! Talán soha többé nem találkozunk!

– Szerinted a Hercegnő feloszlatná a kis csapatunkat?

– Talán nem most, de előbb-utóbb sort fog keríteni rá. Equestria nem mindig lesz közvetlen veszélyben s nem mindig lesz így szüksége ránk. De én nem akarom hogy ez megváltozzon! – Firebolt zavartan lesütötte a szemét. – Soha nem éreztem még ennyire hogy tartozom valahova. És nagyon megkedveltelek benneteket. Nem akarom hogy vége legyen! Se így se úgy!

– Én sem akarom! – suttogta Silvermane. – Nem tudtam hogy ez bánt. Ezért voltál ilyen szótlan, igaz?

A kanca újra belenézett a csődör szemébe, akinek ettől görcsbe rándult a gyomra, és bólintott.

– Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy nélküled… nélkületek kéne folytatnom. Jelly olyan remek társ és te…

A kancának elcsuklott a hangja. Csak nézték egymást némán, aztán egyszerre zavartan félrefordultak. Silvermane megköszörülte a torkát.

– Bár le lehetne ezt szedni valahogy!

Végigsimította Firebolt szarvát, amin egy vékony szürke gyűrű éktelenkedett. Silvermane sejtette, hogy az eszköz valahogy képes elnyomni az unikornis mágikus képességeit.

– Aha – motyogta a kanca, de látszott hogy nem arra figyel amit a pegazus mond.

– Te olyan különleges vagy – mondta halkan a csődör. Puhán végigsimított patájával a kanca arcát. – Hálás vagyok a sorsnak hogy megismerhettelek. És még inkább neked, hogy érdemesnek találtál arra hogy foglalkozz velem. Olyan csodálatos póni vagy, akinek nem is remélhetem hogy valaha a nyomába érhetek.

– Ne mondd ezt! Te sokkal különlegesebb vagy mint én! Egész Equestriában nincs hozzád fogható…

Firebolt amilyen csodálattal nézett Silvermane-re, a pegazus kénytelen volt elhinni, hogy komolyan gondolja. És a kanca csak nézte, nézte nagy lila szemeivel, amikben a csődör mindannyiszor elveszett ahányszor csak megpillantotta őket. Észre sem vette milyen közel voltak már egymáshoz, pedig az orruk már szinte összeért. De már nem létezett más a világon, csak Firebolt és ő. Nem tudta hogy történt, nem is érdekelte, de a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy hosszan s gyengéden csókolózik a kancával…

19. fejezet

Egy Hercegnő hangja

A hajnal első napsugarai beszűrődtek a rácsokon. Firebolt merengve bámulta a durva, érdes kőfalat. Ébren volt már egy ideje. Mélyen el volt merülve a gondolataiban. Fogoly volt, mégis még sosem érezte magát ennyire felszabadultnak. Csodálatos volt az este. Csodálatos, mert azzal tölthette akit a világon a legjobban szeret. Szíve szerint örökre kettesben maradt volna Silvermane-nel, még akkor is ha ehhez a négy fal közé zárva kellett volna maradnia, de tudta hogy ez aligha lenne kivitelezhető. Elrablóik bármelyik pillanatban értük jöhetnek s akkor aztán vége a meghitt perceknek. Talán csak túsznak tartják őket, hogy megzsarolhassák velük a Hercegnőt. Ha szerencséjük van. Ha nem, akkor lehet hogy titkos információk reményében meg is kínozhatják őket. Vagy ha nem találják őket eléggé hasznosnak, akkor lehet hogy az életüknek is vége ha a Boszorkánymester úgy ítéli. Mégis, Firebolt tökéletes nyugalommal, már-már közönyösen mérlegelte a lehetőségeket.

Az éjszaka alaposan széttúrták a szalmát amit Silvermane egybehordott hogy együtt alhassanak. Még az unikornis sörénye is teljesen telement vele, bár most egyáltalán nem zavartatta magát ilyesmin. Higgadtan törte a fejét azon, hogy miként tudnának elszökni. A köveken nem tudták volna átkaparni magukat mivel résmentesen illeszkedtek egymáshoz. A rácsok masszívak voltak, egyikőjük sem fért volna ki rajtuk bárhogy is próbálkoztak volna. A zárat sem tudta volna egyikük sem feltörni, mivel érezte rajta hogy mágikusan volt lezárva. Jó lett volna ha hagyatkozhatott volna a szarvára, vagy a rúnáira, de jelenleg nem volt ilyen helyzetben. Az egyetlen patánfekvő megoldás a kulcs maradt, ami makacsul lógaszkodott a velük szemközti falon. Az viszont természetesen pont úgy volt elhelyezve hogy még véletlenül se férhessenek hozzá. Fogvatartóik olyannyira előreláthatóak voltak, hogy még a kikészített szalmaszálakat is úgy tördelték hogy ne lehessen őket egymásbailleszteni, nehogy egy élelmesebb póni ily módon próbáljon meg szabadulni. Pedig milyen egyszerű lett volna egy hosszú szalmaszállal leakasztani a kulcskarikát!

Miközben ezen merengett, érezte hogy Silvermane mocorogni kezd mellette. Még szorosabban ölelte át a kancát, amitől Fireboltnak melegség járja át a szívét. Legszívesebben így maradt volna, történjen körülöttük bármi is, de ahogy a pegazus álmában kinyújtóztatta a szárnyait, támadt egy ötlete. Nem volt ugyan biztos benne hogy sikerülhet, de egy próbát talán megért. Burning Soul pónijai számoltak az ő különleges mágikus képességeivel, de talán újra elkövették ugyanazt a hibát, hogy alábecsülték Silvermane erejét ahogy a griffek is tették Manehattenben.

– Silver…! Ébredj, Kedves!

Firebolt gyengéd csókot lehelt a csődör orrára, mire az lassan kinyitotta a szemét és álmosan elmosolyodott ahogy meglátta a kancát.

– Ki kell jutnunk innen! Meg tudnád tenni hogy akkora szelet csinálsz a szárnyaiddal hogy idesodord hozzánk azt a kulcsot?

– Azt?! – hunyorgott meglepetten a pegazus. – Ki van zárva! Túl messze van. És ha esetleg mégis sikerülne levernem, nem létezik hogy felénk tudjam terelni. Csak még jobban nekilökném a falnak.

– Megpróbálnád mégis? – pillogott kérlelően Firebolt. – A kedvemért?

– Hát jó – sóhajtott Silvermane. – Tudod hogy nem tudok neked ellentmondani.

Mindketten fölálltak, aztán a pegazus nyújtogatni kezdte a szárnyait hogy kicsit bemelegedjen. Odaállt egészen közel a rácshoz, aztán fújt egyet és csapott egy nagyot mindkét szárnyával. A légáramlat megrezgette a kulcskarikát, de nem mozdította el a helyéről. Silvermane újra és újra megpróbálta, de az eredmény nem sokat változott. Volt hogy a kulcs himbálózni kezdett és talán kijjebb is csúszott a szögről, de aztán a következő széllökés megint távolabb sodorta.

– Mi lenne ha nem a kulcsot céloznád, hanem egy kicsit alá? – szólt közbe a kanca.

Úgy is lett. Silvermane a következő légáramlattal megpróbálta alulról leemelni a kulcsot, s az erőfeszítéseit végre siker koronázta. A fém hangosan csörömpölve leesett a földre.

– Annyira tudtam hogy meg tudod csinálni! – lelkendezett Firebolt, átölelve a csődör nyakát.

– Most jön még csak a neheze! – fintorgott a pegazus.

Végtelennek tűnő percek teltek további eredménytelen próbálkozással. Silvermane magától már régen feladta volna, de Firebolt olyan reménykedve nézett rá, hogy egyszerűen nem tudott meghátrálni. Újra és újra megsuhogtatta a szárnyát, mindig más és más irányba és sebességgel. Mégis egy idő után kénytelen volt szünetet tartani. Még a sok manehatteni gyakorlás ellenére sem bírta ezt a fokozott megterhelést. Úgy érezte mintha a szárnyai le akarnának szakadni, s az izmait egyszerűen képtelen volt mozgásra bírni. Szomorúan pillantott a kancára, megrázta a fejét és kimerülten elterült a szalmán. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy Firebolt gyengéden masszírozza a patáival a szárnyai tövét. Jól esett, segített egy kicsit ellazulnia.

– Egy kicsit ne gondolj semmire! – hallotta a kanca hangját a háta mögül. – Ne koncentrálj, hagyd hogy kitisztuljon az elméd! Lazíts! Érezd, ahogy áramlik körülötted a levegő! Érezd át az egész szobában minden apró rezdülését! Érezd mekkora ereje van mégis milyen puha! Milyen finoman körbevesz minket, igaz? A te tollaid is milyen puhák, mégis hatalmas erőt tudsz kifejteni velük. Képesek akár két pónit is a magasba emelni. Képes vagy velük uralni a szelet. Úgy mozgathatod ahogy csak szeretnéd. Képes vagy arra is hogy egy apró kis fémdarabot fölemelj és mozgass vele. Te, Széltáncos Silvermane!

Mindig így segített neki az eddigi gyakorlások alatt is. Többnyire nem is gyakorlati jótanácsokkal látta el, leginkább csak bíztatta. Ez valahogy mégis rengeteget jelentett neki és tényleg képesnek érezte magát olyan dolgokra amikre korábban azt hitte lehetetlen. Most is pontosan ugyanígy volt vele. Így ahogy Firebolt végigmondta neki mit is csináljon, hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Valóban érezte maga körül a szél legfinomabb rezdüléseit s eddig is remek módon az uralma alá tudta hajtani. Most tényleg, mennyire lehet nehéz fölemelni egy kulcsot a földről? Ahogy azonban Firebolt kiejtette a Széltáncos nevet, hirtelen nagyobb erőt érzett magában mint valaha. A kanca megbízott benne, számított rá, s olyan áhítattal mondta ki a nevét, hogy Silvermane meg akart felelni neki. Ki akarta érdemelni. Nem csak a csikókori álmát akarta beleljesíteni, de szerette volna lenyűgözni a pónit, aki mostanra már mindennél többet jelentett neki.

Fölállt és lassan kinyitotta a szemét. Kényelmesen odalépett a vasrácshoz mint ahogy az előbb. Ráérősen kibontotta féligmeddig a szárnyát, aztán nagyon apró, de határozott mozdulatokkal rezegtetni kezdte őket. Aztán folytatta egyre erősebben és erősebben. Érezte, ahogy a levegő egészen különlegesen áramlik körülötte, mintha az egész testét körbefolyta volna. Aztán még erősebben kezdett csapkodni, megtartva az eredeti sebességét. A légburok, ami körbevette, kezdett kitágulni és lassan átfogta az egész helyiséget. Silvermane picit változtatott a szárnyainak a dőlésszögén, hogy a földön fekvő kulcsra irányuljon. Máskor talán tényleg kiscsikó módjára ugrálta volna körbe a cellát örömében, de most annyira természetesnek érezte hogy a kulcs lassan elemelkedett a földtől és apró cikkcakkokat téve a levegőbe feléjük vándorolt, hogy szinte észre sem vette mennyire különleges dolgot vitt véghez. Érezte az egész szobát maga körül és el sem tudta volna képzelni hogy bármi is történhetne másképp. Hiszen pontosan azt és úgy csinálta ami ahhoz kellett hogy mozgásra bírja az apró tárgyat.

Mikor a kulcs elég közel ért hozzájuk, Silvermane csapott egy hatalmasat a szárnyával, mire a kulcs hirtelen fölröppent, s egyenesen belerepült a kinyújtott patájába. Aztán mintha mi sem lenne természetesebb, a pegazus könnyedén átnyújtotta Fireboltnak szabadulásuk eszközét. A kanca viszont annyira ledöbbent hogy meg sem bírt mozdulni, csak hitetlenkedve bámult a pegazusra. Eddig csak reménykedett a csodában, de most hogy látta is a saját szemével megvalósulni egyszerűen fel sem bírta fogni mi történt. Silvermane nem csak hogy megcsinálta a lehetetlent, de olyan bámulatos eleganciával tette azt, amire nem is voltak szavak.

– Na akkor indulunk? – kérdezte vidáman a pegazus.

– Igenis, Széltáncos! – hajolt meg mélységes tisztelettel előtte Firebolt. – Ezentúl csakis ezen a néven foglak szólítani! Egyszerűen… egyszerűen…

– Köszönöm – pirult el Silvermane. – De jobban esne, ha néha máshogy szólítanál, Kedvesem. Egyébként is csakis neked köszönhetem hogy sikerült. Ha te nem vagy…

– Ugyan, ez csakis a te érdemed, Édes…

– Kérlek! Hagyjuk ezt későbbre! Most inkább lépjünk le amíg még tehetjük! Ha észreveszik hogy eltűntünk akkor nem sok esélyünk marad!

– Igazad van! Ne haragudj!

Gyorsan kinyitották a ketrec ajtaját, de hamar rá kellett jönniük, hogy utána még egy zárral kell szembenézniük, aminek már nem tudják megszerezni a kulcsát. Ugyanis az egész börtön is le volt zárva kívülről. Miután eleget szitkozódtak, Silvermane előállt egy új tervvel. Sok türelem és jó időzítés kellett hozzá, de az előny ezúttal náluk volt, ezért Firebolt úgy ítélte, működhet. Legalábbis más esélyük nem nagyon volt. Meg kellett várniuk amíg valaki kinyitja kívülről az ajtót, aztán leütik aki megpróbál bejönni és annak a kulcsaival tán már kimenekülhetnek az egész toronyból is. Így hát elbújtak a bejárat két oldalánál és vártak ugrásra készen. A cellájuk ajtaját látványosan nyitva hagyták, hogy a belépő figyelme először arra terelődjön.

Nem kellett sokat várniuk, hamarosan lépteket hallottak odakintről. Valószínűleg ketten voltak. Hamarosan már a beszélgetésüket is tisztán lehetett érteni. Az egyik hang egy ismeretlen kancához tartozhatott, a másikban viszont a két póni a támadó griffet vélték felismerni.

– …nemsoká meg is érkezik – mondta a griff.

– De Waste, mi legyen az éjjeliőrökkel? – kérdezte a kanca hangja.

– Az unikornis jó lesz túsznak. A Nagyúr kicsit megszorongathatja vele a Sötét Hercegnőt. Luna nem kockáztatná meg hogy elveszítse még egy tanítványát. Szerintem még a legutóbbit se heverte ki!

A griff durván felröhögött, amitől Firebolt felborzolódott a szőr a hátán. Hogy beszélhet ez a szemét így Tangled Webről?! A kanca legszívesebben a saját farkával fojtotta volna meg a griffet. Bár tudta hogy az sokkal erősebb nála s a varázserejére sem bízhatja magát. Főleg a legutóbbi esetből okulva. De azért olyan jól esett volna elégtételt venni rajta…

– És a pegazus?

– Az nem hiszem hogy túl érdekes lenne neki. Havoc azt mondta nyírjuk ki. A legegyszerűbb ha kivéreztetem a társa szeme láttára, akkor legalább már vele se lesz gondunk. Nem hiszem hogy az után merne ellenkezni bármiben is.

Waste megint károgva felröhögött, Firebolt viszont rémülten pillantott Silvermane-re. Bele sem mert gondolni ilyen szörnyűségbe. Hogy lehet ilyen lelketlen szörnyeteg ez a griff?! Silvermane viszont vele szemben nagyon magabiztosnak látszott. Elszánt arccal fölemelkedett a hátsó lábaira és szorosan hozzásimult a falhoz. Készenállt rá hogy azonnal rávesse magát az első belépőre.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – hallották már egész közelről a kanca hangját.

– Nem fogom megkérdőjelezni a parancsot. Ha meg már így alakult, miért ne szórakozhatnánk egy kicsit?

Kulcs csörrent a zárban és kinyílt az ajtó. Egy pillanattal később megjelent benne egy sötét, tollas fej. Silvermane azonnal reagált. Patájával jókorát sózott a griff fejére, s rögtön utána a nyakánál fogva megragadta és teljes erejéből nekihajította a falnak. Waste nagyot nyekkenve elterült, a pegazus pedig a másik „vendégük” felé fordult. Meglepetten látta, hogy az sem egy póni volt. Egy fiatal szamár kanca, akinek most a torkán akadt a szó és ijedten menekülni próbált, de olyan sietősen, hogy megbotlott a fölfele vezető lépcsőkben.

– Ne! Ne bántson kérem!

Silvermane rávetette magát, a magasba emelte a lábát s lesújtott vele. A patája jókorát csattant a kövön, alig pár centire a szamár arcától.

– Egy hangot se! – mordult rá fenyegetően. – Most pedig le a köpenyt!

A kanca remegve engedelmeskedett. A pegazus a fogai segítségével kisebb darabkákat szaggatott a ruhadarabból és bekötötte vele a szamár és a griff száját és szemét. A kanca már nem mert ellenkezni sem. Ezek után alaposan megkötözte mindkettőjüket és Firebolt segítségével belökdöste őket a cellába, ami eddig őket tartotta fogva és rájukzárta az ajtót. Halkan de sebesen ügettek fölfele a hosszú lépcsőn. Óvatosnak kellett lenniük ha azt akarták hogy idő előtt ne derüljön fény a szökésükre. A szerencse viszont melléjük állt, nem találkoztak egyetlen pónival vagy hasonló lénnyel útközben. Mikor pedig kiértek, sikerült folyamatos takarásban mozogniuk, így aligha lett volna rá esély hogy észrevegyék őket. Egyedül akkor voltak gondban amikor a kijárathoz értek. A kaput ugyanis erősen őrizték. Csak akkor tudtak feltűnésmentesen kisurranni, amikor az őrök figyelmét elvonta egy nagy sebességgel és még nagyobb robajjal érkező légi fogat, amit két pegazus húzott.

A két sötétkék páncélos póni még oda is vágtatott az érkezőkhöz, tálcán kínálva a lehetőséget Silvermane-nek és Fireboltnak. A páros pedig teljes mértékben ki is használta azt. Olyan gyorsan futottak ahogyan csak tudtak s amint megfelelő távolságba értek, Silvermane felkapta társát és minden erejét összeszedve messzire repült vele. A pegazus jóformán kifulladásig cipelte Fireboltot, végül aztán letette őt egy nagyobb sziklán az egyik felhőkbe burkolózott hegycsúcs tövében. Innen még éppen vissza lehetett látni a toronyig ahol fogva tartották őket, de ha valaki nem tudta hol keresse őket, aligha bukkanhatott a nyomukra. Silvermane levegő után kapkodva terült el a hideg kövön, Firebolt pedig odabújt mellé.

– Nem csoda, hogy nem találtuk meg eddig Shade Towert – jegyezte meg a kanca.

– Merthogy? – pihegte a pegazus.

– Ha nem figyeltem volna repülés közben már én se tudnám megmondani hol van pontosan.

A kanca egy távoli hegy felé bökött a patájával. Silvermane meresztgette a szemét arrafelé, de nem látott innen semmit.

– Ügyesen elrejtették – mondta Firebolt. – Elvégre kinek jutna eszébe, hogy a szikla belsejében keressen egy épületet?

Most már Silvermane is látta. A torony valóban borzasztóan jól el volt rejtve. A kissé különálló, de egyébként szintén terepszínű kapuját leszámítva Shade Tower gyakorlatilag tökéletesen illeszkedett a környezetébe. Még az apró lyukszerű ablakok is természeti képződményeknek tűnhettek a beavatatlan szemnek. Főleg hogy a torony külső falát ugyanúgy benőtte a ritkás zuzmó mint minden környező hegyet. Most viszont a pegazus már azt is meg tudta saccolni, hogy a szikla belsejében milyen magasra nyúlik az épület és hogy ők milyen mélyen voltak bebörtönözve.

– Zseniális! – hüledezett. – Sosem találtak volna ránk!

– És sose jutottam ki ha te nem vagy! – ölelte át Firebolt a csődört. – Te vagy az én hősöm, tudod?

– Öhh, érted bármit! – mosolygott zavartan Silvermane.

Firebolt még erősebben szorította a pegazus. És nem csak a szabadulás miatti háláját fejezte ki ezzel. Még most is olyan hihetetlen volt számára hogy gyakorlatilag szerelmet vallottak egymásnak s hogy ez az érzés még a halál torkából kijutva is megmaradt. A félelem könnyen ráveheti a pónit hogy olyasmiket mondjon vagy tegyen amit később megbán, s megnyugtató volt hallani, hogy Silvermane még mindig így érzett iránta. Igaz ez sok mindent megváltoztathat a későbbiekben s tán nem lesz tőle egyszerűbb az életük, de Firebolt egészen biztos volt benne hogy együtt boldogabbak lesznek.

– Már csak az a kérdés, hogyan fogjuk így megtalálni Jellyt – sóhajtott a pegazus. – Az a baj hogy fogalmam sincs hol vagyunk és még az éjjellátó szemüvegemet is elvették. Ebben a labirintusban még annak is örülhetünk ha élve ki tudunk jutni nemhogy őt megtalálni!

Ez a probléma meglepően hamar és különleges módon oldódott meg. Még ki sem pihenték magukat teljesen, mikor egyszercsak lelkes csiporgás ütötte meg a fülüket. Silvermane rögtön fölismerte a hangot. Frost Flower volt az! Hát persze! Jelly madárkája hihetetlen távolságból is képes volt bárkit megtalálni még akkor is ha elvileg azt sem tudhatta volna merre keresse. Hamarosan meg is látták Frostyt, aki egyenesen feléjük repült, hogy aztán lendületből többszörösen körberepülje őket s közben vidáman sipítson. Aztán mikor kicsit lenyugodott, leszállt Silvermane marjára és lelkesen ugrált az egyik póni sörényéről a másikéra.

– Jól van, Frosty! – kacagott Silvermane. – Ügyes vagy! Meg tudod nekünk mutatni merre van a gazdi?

Miután a kis kék madár kissé lecsillapodott a nagy örömmámorából, rögtön szárnyra kapott és leröppent a hegyről, lefele vezetve őket a völgybe. Silvermane gyengéden átölelte Fireboltot, lehelt egy csókot a nyakára, aztán fölemelte és lassacskán elkezdett leereszkedni a hegyről. Útközben Frostynak többször is vissza kellett fordulnia, mert annyira lelkes volt, hogy többszörösét produkálta a pegazus repülési sebességének. Végül aztán amikor már egészen közel voltak a talajhoz, Frosty egészen előrerepült és pár másodperccel később a két póni meghallotta Jelly kiabálását.

– Megtaláltad őket?! Hol voltak?!

– Itt vagyunk! – kiabált vidáman Silvermane mielőtt még földet értek volna.

Hamarosan meg is pillantották a kék pónit, aki most bújt elő pár zúzmarás fa alól hogy fogadhassa őket. Azonban Jelly nem volt egyedül. Volt vele egy sokkal magasabb, sötétkék póni is, akiben Luna Hercegnőt vélték felismerni. Silvermane óvatosan lerakta a földre a társát, aztán felszabadultan elvigyorodott. Jelly és a Hercegnő tátott szájjal bámulták őket, aztán közelebb léptek hozzájuk. Silvermane azt hitte, Jelly a nyakába fog ugrani örömében ahogy meglátja, a kanca azonban gyanakodva vizsgálgatta őt mintha el sem hinné hogy tényleg ő az. Aztán Jelly kinyújtotta a patáját és jó erősen pofán csapta vele a pegazust.

– Hogy van képed itt vigyorogni nekem?! – üvöltötte dühösen. – Halálra aggódtam magam miattatok! Most meg úgy jössz vissza mintha mi sem történt volna?!

– Bocsáss már meg hogy örülök hogy kiszabadultunk Burning Soul börtönéből és hogy örülök neki hogy mindketten élve megúsztuk! – vágott vissza nem kisebb hangon Silvermane, de aztán rögtön visszafogta magát amikor meglátta hogy Jelly sír. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani csak tényleg boldog vagyok hogy újra látlak.

A kanca remegve átölelte a csődör nyakát és az arcát a sörényébe fúrta. Míg Silvermane Jellyvel volt elfoglalva, Firebolt a Hercegnő elé lépett, s meghajtotta előtte a fejét.

– Micsoda barbár, álnok boszorkányok! – háborgott Luna, mikor meglátta az unikornis szarvát. – Hogy képesek ilyesmit tenni az én kedves tanítványommal?!

Luna hozzáérintette a szarvát a gyűrűhöz ami blokkolta Firebolt mágikus képességeit, mire az fölrepedezett, aztán apró darabokra esett s a földre hullott.

– Köszönöm, Úrnőm! – hajtotta meg ismét magát a kanca.

– Az ilyenek ne várjanak tőlem könyörületet! – sziszegte a fogai között válaszképp a Hercegnő.

Ijesztő volt így látni. Jelly legalább levezette a dühét, félelmét és minden felhalmozódott érzelmét a pegazuson, Luna viszont visszafogta magát holott érződött rajta hogy szinte szétfeszíti az indulat. Kimérten beszélt és cselekedett, mégis lehetett tudni hogy mélyen magábafordulva tombol. Firebolt ismerte már eléggé hogy tudja hogy így van. Amikor legutóbb találkoztak a Hercegnővel, látták hogy milyen amikor kibukik belőle az elkeseredés és az nagyon elszomorította. Most viszont félt. Tudta hogy Luna haragja nem felé irányul, mégis félelem töltötte el őt is már csak ennek a dühnek a puszta lehelletétől is. Mit érezhetnek akkor az ellenségei?

– Bántottak titeket? – kérdezte hidegen a Hercegnő.

– Nem – felelt halkan Firebolt. Hozzá akarta tenni, hogy „de akartak”, de végül nem tette. Nem szerette volna ha a Hercegnőt még jobban átjárja ez a pusztító indulat.

– Meg akartalak keresni benneteket álmotokban. De nem találtam egyikőtöket sem. Nem hagytak aludni sem?

– De, de, aludtunk! – felelt gyorsan a kanca. – Shade Tower mágikusan is védve van, ez akadályozhatott meg téged, Úrnőm, hogy kapcsolatba lépj velünk!

– Lám mily rég volt alkalmam használni ezt a képességem, s most is ellehetetlenítik számomra! Biztos nem kínoztak meg titeket? Elég viharvertnek tűntök.

– Nem, Úrnőm! – sunyta le zavartan a fülét Firebolt és idegesen elkezdte kiszedegetni a szalmát a sörényéből. Igyekezett kerülni Luna tekintetét. A Hercegnő mintha bele akart volna látni a fejébe. Ő viszont nagyon nem szerette volna ha fény derül a Silvermane-nel folytatott románcára. Legalábbis még nem. Ez lett volna erre a lehető legkevésbé alkalmas időpont.

– Értem – vette le végre vizslató szemét a Hercegnő a tanítványáról. – És meg tudnátok nekünk mutatni, hol találjuk meg az ominózus tornyot?

– Hogyne! Máris mutatjuk, igaz, Silvermane?

A pegazus bólintott, aztán a vezetésével mind elindultak a keresett hely felé. Időközben Jelly kissé megnyugodott, de Luna Hercegnőről ugyanez már nem volt elmondható. Rezzenéstelen arccal követte őket, de Firebolt komolyan aggódott, hogy egyszercsak előtör belőle mindaz a harag amit gyűjtöget magában. Akkor pedig jaj mindenkinek aki az útjába kerül!

Még nem voltak látótávolságon belül, de már elég közel értek a toronyhoz, amikor a Hercegnő hirtelen megtorpant. A fejét a magasba emelte s kecsesen fölemelte az egyik mellső lábát. Lehunyta a szemét, s olyan volt mintha a levegőben szimatolna, bár az orrlyukai nem is mozogtak.

– Érzem őket! – mondta halkan, aztán szárnyra kapott és előreröppent.

A többieknek igencsak szedniük kellett a lábukat hogy utolérjék őt. Szerencsére Silvermane elég gyorsan talált földipóniknak is járható ösvényt a meredek emelkedőn. Mielőtt azonban még odaérhettek volna a toronyhoz, meghallották a Hercegnő hangját. Az semmihez nem volt fogható amivel eddig találkoztak. Luna hangja úgy zengett, hogy még a hegyek is beleremegtek. Olyan ereje volt a szavainak, mintha egy felbőszült ősi hurrikán kelt volna életre.

– BURNING SOUL! ELJÖTTEM ÉRTED!

A három póni nagy nehezen felkapaszkodott a sziklára. Láthatták, ahogy az apró Hercegnő megáll a hatalmas és komor toronnyal szemben. Egy pillanatig kicsinek és jelentéktelennek tűnt a magas épülettel szemben, aztán Luna kihúzta magát, széttárta a szárnyait, a szeme túlvilági fényben felizzott, s a szarva is felragyogott. Gyorsan manifesztálódó halványkék burkot idézett az épület köré. A kaput őrző páncélos pónik tettek egy elkeseredett kísérletet hogy áttörjenek a pajzson, de az visszalökte őket. Most már senki sem menekülhetett el előle.

– ALATTVALÓINK, KIK A BOSZORKÁNYMESTER SZOLGÁLATÁBAN ÁLLTOK! MÉG NEM KÉSŐ MEGHÁTRÁLNOTOK! ADUNK NEKTEK EGYETLEN UTOLSÓ ESÉLYT! ADJÁTOK MEG MAGATOKAT MOST, S AKKOR NEM KELL SZEMBESÜLNÖTÖK HARAGUNKKAL! ADJÁTOK KI A VEZÉRETEKET, S AKKOR KEGYESEN ÍTÉLKEZÜNK BŰNEITEK FELETT! NE LEGYETEK OSTOBÁK HOGY ELLENÁLLTOK!

Semmi válasz nem érkezett. Az a pár póni aki innen kintről látszott, fedezékbe menekült, mindössze azok ketten maradtak akik megpróbáltak kitörni. Azok viszont jobbnak látták hogy engedelmeskedjenek a Hercegnő parancsának. Lándzsájukat s páncéljukat ledobva elhasaltak a földön, jelezve meghunyászkodásukat. Luna, miután látta hogy szép szóval nem fog hatni rájuk, méltóságteljesen megindult a torony felé. Hű tanítványa és a két éjjeliőr tiszteletteljesen tartva a távolságot követték. A Hercegnő szarva ismét felragyogott, s egy könnyed varázslat segítségével kitépte a vaskos kaput a helyéről. Ezt látva néhány póni és egy öszvér előbújt a rejtekhelyéről és ők is leborultak a Hercegnő lábai elé. Luna azonban csak rezzenéstelen arccal rájuk pillantott és ugyanúgy folytatta az útját. Kényelmesen sétálva kiszakította a torony ajtaját is a sziklából, aztán újra elkiáltotta magát.

– EZÚTTAL NEM MENEKÜLSZ, BURNING SOUL! HASZTALAN IS PRÓBÁLKOZNOD! JÖJJ ELŐ ÉS FOGADD MÉLTÓSÁGGAL A VERESÉGEDET!

Valahonnan föntről artikulálatlan üvöltés hallatszott, aztán megszólalt egy, a Hercegnő erejével vetekedő öblös hang.

– TARTSÁTOK FEL, FÉRGEK! HA NEM ENGEDELMESKEDTEK, AKKOR AZ ÉN HARAGOMMAL KELL SZEMBENÉZNETEK! AKI ELÁRUL ENGEM, AZ NE VÁRJON TŐLEM IRGALMAT!

Egy póni ezekre a szavakra elindult Lunáék felé, de ahogy a Hercegnő rápillantott, nyomban visszavonult. A Hercegnő így hát anélkül vonulhatott be a toronyba hogy ellenállásba ütközött volna. A hosszú, felfelé, a hegy belsejébe vezető csigalépcsőn is mindössze egy nyurga aranyszínű griff próbálta meg az útját állni, de Firebolt egy jól irányzott varázslattal kilökte a Hercegnő elől az ablakon. Úgysem eshetett baja, hiszen tudott repülni. Nem akarta hogy ilyesmivel vesztegessék az Úrnő idejét.

Ahogy fölértek a lépcső tetejére, egy lezárt ajtó fogadta őket. Az ajtó mögül azonban még így is lehetett érezni mekkora mágikus erő sugárzik ki. Burning Soul valami nagy horderejű varázslaton mesterkedhetett. Luna Hercegnő lehajtotta a fejét s a szarva ismét felragyogott. Ezúttal azonban semmi sem történt. Az ajtó szilárdan ellenállt. Luna összehúzta a szemét. Látszott rajta hogy erőlködik. Firebolt érezte ahogy a mágikus védelem lassan szertefoszlik, s végül a fa is megadja magát. A deszkák szilánkosra törtek s az ajtó maradéka félrevágódott az útból.

Bent a helyiségben négyen voltak, s ahogy a Hercegnő belépett, a legközelebbi felé fordult. A karmazsinvörös unikornis csődör gyűlölködve pillantott rájuk, de aztán ahogy a szobát betöltötte egy túlvilágian gonosz, de mégis furcsán kedélyes nevetés, a Boszorkánymester elvigyorodott.

– Elkéstél, Felség!

20. fejezet

Viszály

Két póni csődör és egy nőstény griff állt a hatalmas üst körül, amiben vörös lángok lobogtak. Úgy tűnt mintha önkívületi állapotban lettek volna: nem is reagáltak az érkezőkre. Aztán a nevetés lassan elhalt s ők is magukhoz tértek. Úgy tűnt, megrettentek a Hercegnő láttán, de nem adtak hangot a félelmüknek, sőt még csak el se mozdultak a helyükről. Várták hogy mi fog történni. Burning Soul dacosan farkasszemet nézett Lunával. Kígyószerű szemei diadalittasan izzottak.

A Hercegnő toppantott egyet, de olyan erővel, hogy még a falak is beleremegtek.

– Méltó ellenfelünk voltál, Boszorkánymester, de most itt a vége!

– Úgy van, ó Éjszaka Úrnője! Itt a vég! A zsarnoki uralmatoknak a vége!

– Mit műveltél te őrült?!

Luna hangja parancsoló maradt, de Burning Soul magabiztossága kissé megingatta. A csődör válaszul felkacagott.

– Moonwatch elesett. Az éjjeliőreink most tartóztatják le a megmaradtakat. Shade Tower most szintén elesik. A menekülésre ezúttal esélyed sincs. Mi okod van hát vígadni?

– Egy hosszú, sok éves tervünk beteljesülésének lehettél tanúja, ó, Hercegnőm! – a csődör szavaiból csak úgy sütött a gúny. – De mivel már úgysem tehetsz ellene semmit, hát nyugodt szívvel be is avathatlak a kis titkunkba. Akiket magad előtt láthatsz, azok szervezetünk leghatalmasabb igézői, akik velem az élükön segédkeztek nagyurunk kiszabadításában.

Az említettek fülüket-farkukat behúzva a falhoz hátráltak. Láthatóan nem vették jó néven hogy a vezetőjük rájuk terelte a Hercegnő figyelmét. Luna azonban egy pillanatra sem tévesztette szem elől a karmazsinvörös pónit.

– Úgy bizony! – folytatta önelégülten a csődör. – Nem volt egyszerű rést ütnünk a varázslatotokon ami fogva tartotta. De már azóta ezen munkálkodtunk amióta megtudtuk, hogy a drágalátos testvéreddel együtt már nem kapcsolódtok a Harmónia Elemeihez úgy mint régen. Tudtuk, hogy csak idő kérdése, hogy az Urunk visszatérhessen közénk, de az idő ellenünk dolgozik, hát segítettünk neki ahol tudtunk.

– Az Uratok? – vonta fel a szemöldökét Luna. – Mégis miről beszélsz?

– Ugyan, hisz ismered! Pontosan tudod hogy kiről beszélek! – a póni arcára olyan elragadtatás ült ki, ami már a téboly határát súrolta. – Ő az akit féltek, mert nem tudjátok kordában tartani. Ő az, aki hatalommal bír még fölöttetek is! Ő az, aki végre megszabadít minket a biztonság és béke illúziójától, amikkel már évszázadok óta próbáljátok elfedni a valóságot! Ő minden káosz atyja, a diszharmónia ősszelleme!

– Discord… – suttogta Luna s most először félelem tükröződött a szemében.

– Az nem lehet… – visszhangozta a Hercegnő gondolatait Firebolt.

Társaival ellentétben, ő pontosan tudta kiről volt szó. Ő olvasott azokról az időkről, amikor még nem Celestia és Luna uralkodott Equestria felett. Mikor a káosz torz manifesztációja, Discord igába döntötte az ország minden szabad póniját, mígnem a két nővér a Harmónia Elemeinek segítségével le nem győzték őt. Akkor úgy tűnt, Discordot az idők végezetéig kőbe zárták. A Boszorkánymester mégis talált volna módot a kiszabadítására? Ha ez valóban igaz, akkor mind súlyos veszélyben voltak! Azok alapján amiket Firebolt a Káosz Szelleméről hallott, Equestriában egyetlen póni sem volt biztonságban.

– Most már nem olyan királyi a modorod, igaz-e felség? – kacagott Burning Soul. – Sokkal nagyobb erők is munkálkodnak ezen a világon nálatok, még ha ezt nem is lennétek hajlandóak elismerni. Komolyan azt hittétek, hogy ilyen könnyen eltaposhattok minket?! Önhittségetekért most drágán meg fogtok fizetni!

– Érdekes – szólalt meg szenvtelen hangon a Hercegnő. – Bár ez előtt sosem találkoztunk, eddig a tetteid mögött egy rossz útra tévedt zsenit sejtettem. De hogy ilyen ostoba lennél, hogy olyasmit szabadítasz a világra, ami a saját pusztulásotokat is okozná! Csalódtam benned, Boszorkánymester!

A csődör sunyin összehúzta a szemét.

– Inkább őt lássam viszont, mint Nightmare Moont!

A szavak úgy hasítottak a levegőbe mint a tőrök. Luna Hercegnő felkiáltott és ragyogó szarvát az unikornisra szegezte. A feltörő kékes fénycsóva oly könnyedén söpörte félre a csődör mágikus pajzsát, mint a hurrikán a nádszálat. Burning Soul nekirepült az üstnek, de olyan lendülettel, hogy majdnem ki is borította azt, aztán elterült. Luna odaugrott hozzá s a patájával a földhöz szögezte. A Hercegnő arca egészen eltorzult a dühtől: a szemei villámokat szórtak, s úgy vicsorgott mintha bele akarná vájni a fogait a póniba. Úgy tűnt, a Boszorkánymesternek sikerült az elevenébe vágnia.

– HOGY MERÉSZELED?! – üvöltötte. – MÉGIS KINEK KÉPZELED MAGAD?! KI VAGY TE HOGY ÍTÉLETET MONDJ MÁSOK FELETT?! S KOMOLYAN AZT HITTED, LÁTHATOD URATOK VISSZATÉRTÉT?! KOMOLYAN AZT HITTED, MEGHAGYOM AZ ÉLETED AZOK UTÁN AMIKET ELKÖVETTÉL?!

Vakító fény villant, aztán visszhangzó dördülés rázta meg az egész tornyot. Grape Jellynek és a társainak a falhoz kellett lapulniuk, hogy el ne sodorja őket a lökéshullám. Burning Soul teste egy pillanatra felragyogott s elemelkedett a földtől, aztán tehetetlenül visszazuhant. Még hallani lehetett egy utolsó, hosszú sóhajt, aztán a Boszorkánymester élettelenül elterült a földön. Luna a patájával a hátára fektette a csődört. Ugyanolyan gyűlölettel szemlélte mint eddig. Biztosan nagy megnyugvással tölthette el, hogy végre sikerült elégtételt vennie a pónin, de az arca semmit nem árult el belőle.

– A mesteretek ím halott! – szólalt meg, mire a három igéző összerezzent. – Nincs értelme ellenállnotok. Adjátok hát meg magatokat!

A griff kissé előrelépett és megköszörülte a torkát.

– Vezérünk nemes célért áldozta az életét s ha kell hát mi is bátran nézünk szembe a halállal – mondta, de a hangja meg-megremegett. – A csatát talán megnyerted, Hercegnő, de Discorddal az oldalunkon nincs esélyetek ellenünk! Mind…

Luna pillantása beléfolytotta a szót.

– Káoszt s pusztulást szabadítotok a világunkra, s még ezt merészeled nemes célnak hívni? S azt hiszitek, Discord mellétek fog állni? Ő a káosz élő megtestesülése! Teljesen kiszámíthatatlan! Azt tesz amit csak akar, nem törődve senkivel és semmivel még akkor sem ha ti segítettétek a kiszabadulását. Ostobaság volt hallgatni egy őrült szavára.

A griff meghunyászkodva lesunyta a füleit és hátrálni kezdett. Úgy látszik, a Hercegnő szavai elbizonytalanították. Luna fenyegetően tett egy lépést felé, de aztán hirtelen megtorpant és a fejét a magasba emelte.

– Valami nem stimmel…

– Úrnőm!

Firebolt arcán rémület ült, ahogy patájával a holttest felé bökött. A Boszorkánymester szőre lassan egyre sötétebb árnyalatot kezdett felvenni, aztán az egész teste elkezdett egyre gyorsuló tempóval átalakulni. Kissé kitátott szájában megnőttek a szemfogai, a csontjai egyre jobban kilátszottak a bőre alatt, mintha hirtelen lesoványodott volna. A szarva lassan alakját vesztette, s egyre feketébb és hullámosabb lett, s a lábain egyre táguló és mélyülő lyukak jelentek meg, amik végül teljes hosszában keresztülfúrták a húsát. A szemei teljes egészében azúrkékre színeződtek, bár megtartották kígyószerű vonásukat. Aztán a teljesen elfeketedett hátából lassan kinőtt egy pár áttetsző, tépett, hártyás szárny.

– Nem! NEM! – Luna szeme felizzott, s egy könnyed varázslattal hozzávágta az üstöt a falhoz, ahol az imént még az egyik igéző állt. A fém hatalmasat csattant a kövön, ahogy összelapult, a fal pedig vastag sugárban vörös lett a kiömlő létől. A póninak nagy szerencséje volt, hogy időben félreugrott, különben ő is ottmaradt volna.

– Burning Soul changeling lett volna? – kérdezte döbbenten a griff a másik társát. Az értetlenül nézett vissza rá.

– Nem, nem volt az! – dühöngött Luna. – HALLASZ BURNING SOUL?! ÉRZEM HOGY ITT VAGY! NEM MENEKÜLSZ EL ELŐLEM!

– Biztos van valami titkos átjáró! – szólalt meg Jelly amint felocsúdott első meglepetéséből. – Talán azon keresztül fut.

– Varázslat védi, ez biztos! – vágta rá gyorsan Firebolt. – Ezért nem éreztük eddig!

– Igazatok lehet! – mondta Luna. – De alaposan elrejtette, nem fogjuk időben megtalálni és feltörni!

– Most mit tegyünk, Úrnőm? – kérdezte kétségbeesett tehetetlenségébe az unikornis.

– Gondolkozz! Gondolkozz! Ti nem árulnátok el, igaz? – fordult a Hercegnő az igézők felé.

– Őszintén Felség, boldog lennék ha elárulhatnám! – felelt az egyik csődör. – Arról nem volt szó, hogy ez a féreg sorsunkra hagy minket, míg ő vígan elmenekül!

– Bár tudnánk! – bólintott a másik.

Luna leszegte a fejét és lassan elkezdte körbejárni a termet, miközben fénylő szarvát ide-oda ingatta. Kereste az elrejtett védővarázslatot. Látszott rajta, hogy nem fűz sok reményt ahhoz, hogy időben megtalálja. Szerencsére azonban Silvermane-nek váratlanul támadt egy ötlete.

– Várj, Hercegnőm! Engedd, kérlek, hogy én próbálkozzak!

– Ha a titkos járatot varázslat védi, puszta szemmel képtelenség észlelni – jegyezte meg Luna, rendületlenül folytatva körútját. – Varázslattal is csak akkor ha előtte megtaláljuk ami védi és sikerül feltörnünk azt.

– Azon gondolkodtam, hogy ha tényleg van ilyen járat, ami esetleg kapcsolatban van a külvilággal, akkor az kell hogy keltsen egyfajta huzatot, de legalábbis meg kell hogy változtassa a levegő áramlását. Ha egy kicsit megmozgatom a levegőt, talán észrevehetjük hol van szivárgás. Persze csak úgy hogyha senki nem mozdul. Még sosem csináltam ilyesmit.

A Hercegnő habozott kissé, aztán rábólintott.

– Rendhagyó felvetés, de érdemesnek ítéljük próbát tenni vele.

Silvermane lehunyta a szemét, kinyújtotta a szárnyait és lassan körözni kezdett velük. Érezte, ahogy az egész helyiséget bejárja a szellő, amit gerjesztett. A légáramlat végigfutott a falakon minden irányban, a pegazus pedig erősen koncentrált, hogy megérezze a legkisebb disszonanciát a levegőben. Nem is kellett sokat várni, hamarosan az egyik kis beugró felől észrevette hogy egész enyhén, de mégis észrevehetően máshogyan mozdult a visszatérő szellő.

– Ott! – mutatott a gyanús irányba.

Jelly rögtön oda is ugrott a falhoz. Mivel semmilyen külső eltérés nem látszott rajta, a patájával finoman kopogtatni kezdte a követ. Egy helyütt valóban olyan hangja volt, mintha üreges lett volna a fal.

– Megvan! – kiáltotta.

A többiek is odagyűltek. Luna Hercegnő szarvának egyetlen intésével félresöpörte az álcázó varázslatot, s hamarosan már mind láthatták a rejtekajtót, sőt mi több, érezhették a levegő áramlását már Silvermane nélkül is.

– Remek munka, zászlós! – biccentett elismerően a Hercegnő.

– Fantasztikus vagy, Széltáncos! – ölelte át Firebolt a csődör nyakát, de aztán észbekapott és gyorsan el is engedte. Még nem akarta, hogy mások is tudják mi van köztük.

Az ajtó kitárult, de Luna alig tette be a patáját a sötét, nyirkos folyosóra, nyomban meg is torpant.

– Elkéstünk – hajtotta le szomorúan a fejét. – Már nem érzem a jelenlétét. Sikerült elmenekülnie. Megint… Most örülhetünk, ha Discord puszta szórakozásból nem gyalulja síksimára egész Equestriát – folytatta halkan az igézők felé fordulva. – Talán ezt akartátok?

– Megbocsáss, Felség, de Discordnak nem célja, nem lehet célja a pónik elpusztítása – szólalt meg most óvatosan az egyik csődör. – Ő pusztán széthúzást és boldogtalanságot terjeszt. De ezt inkább vállaljuk mint sokkal rosszabb dolgok bekövetkezését. Mesterünk elmondta, hogy csak úgy szabhatunk gátat a terjedő sötétségnek, ha a Káosz Ősszelleme vezet minket.

– A káosz nem tesz különbséget fény és árnyék között – vette át a szót a másik póni. – S Discord számára mind egyenlőek vagyunk, még Felségtek is.

– Idióták! Minek mondtok neki bármit is? – szólalt meg a griff is. – Ő Nightmare Moon! Ha már úgyis végez mindőnkkel, legalább a Mester terveit ne fedjük fel előtte!

– Nem állt és nem is áll szándékunkban vérfürdőt rendezni – jelentette ki Luna. – Az egyetlen póni, akit feltétlenül érdemesnek találtunk a halálra, az Burning Soul és senki más… már amennyiben más nem áll az utunkba. A Boszorkánymester azonban aznap aláírta halálos ítéletét, amikor meggyilkolta kedves tanítványunkat és egyben jóbarátunkat, Tangled Webet. Álnok, alattomos s egyszersmind fölösleges vérontás volt ez a részéről, amit nem tudunk megbocsátani. Ami pedig Nightmare Moont illeti, a régi sérelmeinken már túltettük magunkat. Az elménk megtisztult attól a tébolytól, és nem tűrjük senkitől, hogy eképpen nevezzen bennünket! Most pedig válaszoljatok a kérdéseinkre! Miből gondoljátok, hogy Equestriában bármi más sötétség is terjed azon kívül, amit ti magatok gerjesztetek?

– Mi nem tettünk semmi rosszat, Felség! – tiltakozott a griff. – Egyetlen póninak, vagy más lénynek sem akartunk ártani! Mindössze annyi történt, hogy a Felséged által kirendelt éjjeliőrök zaklattak minket, ezért került sor néhányszor összetűzésre.

– Hazugság! – reccsent rá Luna, mire a griff nyomban elhallgatott. – És Manehattent mivel magyarázod? Szabályos háborút folytattatok ott a rendőrség és Mare in Black ellen!

– Felség, való igaz, hogy sokunk Manehattenben rejtőzködött, s az is igaz, hogy ott is többször is sor került konfrontációra – felelt újra az első csődör. Ő úgy tűnt sokkal együttműködőbb lesz mint a másik kettő. – Felséged talán tudja, hogy a szervezetünk legfőbb feladata, hogy fellépjen a társadalmi igazságtalanságok ellen. Márpedig megbocsásson Felséged, de Felségtek uralma óta ezek az igazságtalanságok nemhogy enyhültek volna az azelőtti állapotokhoz képest, de épphogy fokozódtak! A másik dolog pedig, hogy szervezetünk a végsőkig kiáll a tagjaiért és azok jogaiért. A Felségtek vezette rezsim azonban létrejöttünk óta üldöz bennünket, ahol csak ér. Mi pedig nem hagyjuk magunkat. Ennyi és semmi több.

– Honnan vesznek ezek a pónik ennyi badarságot?! – sóhajtott Luna. – Talán ott voltál ezer évvel ezelőtt s a saját szemeddel láttad a hajdani Equestriát? Talán azt is láttad, milyen volt a mi uralmunk előtt? Mert mi ott voltunk, és hidd el, ha tudnád miről beszélsz, fel sem merülne benned hogy visszakívánd azokat az időket. Sem Discordot.

Az igézők úgy tűnt, mérlegelik a Hercegnő szavait, Firebolt és a társai pedig végre megnyugodhattak, hogy Luna kissé lecsillapodott még annak ellenére is, hogy nem sikerült elkapnia a Boszorkánymestert.

– Mióta állnak a changelingek Burning Soul szolgálatában? – kérdezte Luna, ahogy a szeme a holttestre tévedt.

– Én a magam részéről még őróla sem tudtam – jegyezte meg a griff.

– A Mester nem sokat beszélt róluk, s akkor sem mint potenciális szövetségeseket említette – toldotta meg a beszédesebbik csődör.

– Kíváncsi lennék mivel tudta rávenni, hogy átvegye a helyét velem szemben… – morfondírozott a Hercegnő.

– Úrnőm! – szólalt meg Firebolt. – Ha changelingek segítik Burning Soult, akkor az azt jelenti, hogy senkiben sem bízhatunk meg! A jelenlévőket is beleértve!

A szobában mintha megfagyott volna a levegő. A kancának tökéletesen igaza volt, ezt mind belátták. Luna egyesével odalépett a három igézőhöz és megvizsgálta őket a szarvával, aztán sorrakerítette Jellyt, Silvermane-t, és végül a saját tanítványát is.

– Most pedig te engem! – mondta Fireboltnak.

– De Úrnőm!

– Senkinek ne maradjon kétsége afelől, hogy az vagyok, akinek kiadom magam!

A Hercegnő nem tűrt ellentmondást, így a kanca kénytelen volt megvizsgálni. Kicsit félve közelített Lunához, de nem volt meglepve, amikor megállapította, hogy valóban nem changeling. Luna ezek után alaposan kikérdezte az igézőket. Kíváncsi volt minden apró részletre, amit csak tudtak a Káosz Ivadékairól. A két póni és a griff közül továbbra is a beszédesebb csődör bizonyult a legegyüttműködőbbnek. Legalábbis annak tűnt. Egyre lelkesebben felelgetett a Hercegnőnek, de Firebolt nem volt róla meggyőződve, hogy nem próbál valamit eltitkolni, illetve, hogy amiket mond egyáltalán fedik-e a valóságot, s ezt meg is említette Lunának. A Hercegnő azonban elégedettnek tűnt a hallottakkal. Ezt látva pedig a másik két igéző nyelve is hamarosan megoldódott remélve, hogy így elnyerhetik a Felség jóindulatát. Lassacskán már egymást felüllicitálva igyekeztek minél hasznosabb információkkal szolgálni.

Elmondásukból kiderült, hogy bár Burning Soul és elődeinek tervei nagy múltra tekintenek vissza, ők maguk csak nemrég lettek bevonva. Ráadásul a Boszorkánymester nem is teljesen bízott meg bennük, így messze nem tudhattak sok lényeges részletről. Aminek viszont a Hercegnő nagyon megörült, hogy a sejtése beigazolódott, hogy Moonwatch és Shade Tower a Káosz Ivadékainak két legfőbb támaszpontja és rejtekhelye volt, így ezek felfedésével és lerohanásával potenciálisan végzetes sebet ejtettek ellenfelükön. Az is kiderült, hogy az ellenség létszámát is jócskán túlbecsülték, így a Különleges Egység, köztük is legfőbbképpen Shadow Twist áldásos tevékenysége következtében a túlnyomó többségüket már most sikerült elkapni azok közül, akik a civilek között bújkáltak. A megmaradtak közül pedig szinte mindenkit sikerült elfogni a két torony elfoglalásával.

Az ellenállást tehát lényegében sikerült megtörni, leszámítva Burning Soul elmenekülését és persze Discord kiszabadulását. Az igézők szerint a Boszorkánymesternek befolyásos támogatói voltak még Equestria határain kívül is. Igen jóban volt a griffek s a minotauruszok vezetőjével is, bár a kevésbé közlékeny csődör szerint Chrysalissal, a changelingek királynőjével már korántsem volt felhőtlen a viszonya. Viszont sok magányos bérgyilkost is sikerült maga mellé állítania – vagy felbérelnie – és valószínűleg közöttük pár volt changeling is. Az viszont rejtély maradt, hogy ez az egy, aki jelen volt hogy lehetett olyan hűséges hozzá, hogy még az életét is hajlandó volt föláldozni érte. Ez igazán nem volt jellemző a fajára.

Lényeg a lényeg: Burning Soul így hogy sikerült elmenkülnie, jelentős fenyegetés maradt Equestria számára. Discord pedig önmagában is nagyobb veszélyt jelentett, mint a Boszorkánymester az összes csatlósával együtt. Minden előrelépés ellenére tehát az akciót mindössze félsikernek lehetett tekinteni, ennek ellenére Luna Hercegnő roppant elégedettnek tűnt ahogy az igézők minden kérdésére feleltek. Mintha nyoma sem maradt volna korábbi haragjának.

– Úrnőm, és mi lesz Discorddal? – kérdezte Firebolt, aki korántsem örült a Hercegnő hangulatingadozásainak. Komolyan félt attól, hogy Luna tényleg összeomlik a rá nehezedő terhek miatt. Ráadásul miközben ők itt kedélyesen elbeszélgetnek a Boszorkánymester által szövögetett terveken, a Káosz Szelleme szabadon garázdálkodik Equestriában.

– Ne aggódj, kedves tanítványom! – mondta derűsen Luna. – Ő nem a mi gondunk lesz. Bármennyire is sajnálatos, de Burning Soulnak igaza volt amikor azt mondta, hogy Celestiával már nem kötődünk a Harmónia Elemeihez. Öröm az ürömben, az Elemeknek új hordozói vannak, akik most sokkal könnyebben és gyorsabban intézkedhetnek helyettünk, így nem kell mindenhol nekünk személyesen ott lennünk.

– És egészen biztos, hogy teljes egészében rábízhatjuk magunkat Twilightra és a barátaira, Úrnőm? Ne érts félre, Twilight rendkívüli tehetségű unikornis, de nem vetném őt össze Felségtekkel…

– Természetesen nem fogunk minden felelősséget rájuk hárítani! Túl fiatalok és tapasztalatlanok még ahhoz, hogy ilyen terhet rójunk rájuk. Az Éjjeliőrség hamarosan megérkezik és átveszi tőlünk Shade Towert, s azon nyomban elindulunk Canterlotba, hogy testvérünk segítségére lehessünk. Ha Stormcloud és a pónijai ideértek, ti is kövessetek! Ha szerencsénk van, ez a vihar elül mire ti a fővárosba értek.

– Ahogy kívánod, Úrnőm!

– Használjátok a titkos járatot! Legalább megtudjuk hova vezet. De legyetek nagyon óvatosak!

A pónik meghajoltak. Luna nyugodt léptekkel kiment a teremből, magukra hagyva az igézőket az éjjeliőrökkel. A griff és a két csődör meglepetten egymásranéztek. Egy pillanatra talán azt hihették, hogy most lehet az utolsó lehetőségük a menekülésre, de aztán látszott rajtuk, hogy letettek minden ilyen szándékukról. Hamar fölmérték, hogy Jellyék még nehéz és ismeretlen terepen is könnyedén utolérhették őket, elvégre ők mégsem harcosok voltak. És akkor a Hercegnővel még nem is számoltak. Kénytelenek voltak az ő kegyességére hagyatkozni, más esélyük nem maradt.

– Firebolt! – kiabált vissza Luna. – Gyere gyorsan!

A kanca azonnal a Hercegnő után rohant. Luna a lépcsőfordulóban állt és meredten bámult ki az ablakon. Aztán lassan megemelte a patáját és egy távoli pont felé bökött.

– Azt láttad?

– Azt hiszem igen, Úrnőm! – nyelt nagyot Firebolt.

Valahol messze tőlük az egyik sziklacsúcson egy mozdulatlan sötét alak várakozott. Sokkal nagyobb volt mint egy póni s egyértelműen nem volt griff, vagy más hasonló teremtmény, amivel a kanca valaha is találkozott. Ilyen távolságból nehéz lett volna megmondani, de Fireboltnak kétsége sem volt affelől, hogy az alak őket figyeli. Mintha a lény is megérezte volna, hogy észrevették, mert felemelte a fejét, kitárta a szárnyait és elrepült. Firebolt hátán végigfutott a hideg. Pontosan ugyanolyan érzés volt, mint amikor a Deepfire szurdokban látta meg a lényt. Akkor csak egy homályos folt volt, egy szellemalak a ködben, de most nappali világosságnál már egészen biztos volt a valódiságában. Most már tudta, hogy jól tette, amikor jelentette a Hercegnőnek a furcsaságot.

– Elfogott egy nagyon rossz érzés – mondta halkan Luna. – Indulnom kéne! Remélem Stormcloud hamar ideér.

– Mi lehetett az, Úrnőm? – kérdezte aggódva Firebolt.

– Nem tudom. De attól tartok, hamarosan más gondunk is akad, mint Burning Soul és Discord…

A Hercegnő nagyot sóhajtott, feltámasztotta a patáit az ablakpárkányra és rájuk hajtotta a fejét. Firebolt óvatosan odahajtotta a fejét Luna vállára. Tudatni akarta vele, történjen bármi is, ő mindig hűségesen mellette fog állni. Luna motyogott valamit, amit a kanca úgy értett „Mikor lesz már vége ennek?”, de erre válaszul csak Nightfall, az öreg éjjeliőr szavai csengtek vissza a fülében: a káosz csak az első lépés…

21. fejezet

Ünnepség

Az Éjjeliőrség légiereje nem váratott sokat magára. Kisvártatva Stormcloud, Razor Blade és még vagy kéttucat könnyűpáncélos pegazus landolt Shade Tower udvarán. Elég viharvertnek tűntek, de ahogy megérkeztek, rögtön átvették a Hercegnő patájából az irányítást. Szó nélkül tették a dolgukat miközben Luna elrepült Canterlot irányába. Ellenállásba nem ütköztek, s mivel a kék pajzs is még ott derengett az épület körül, az elfogott pónik, szamarak és griffek meg sem próbáltak menekülni. Stormcloud őrizetbe vett minden egyes élőlényt aki csak az útjába került, beleértve Feather Waste-et és a szamár kancát is, akik a torony tömlöcében voltak még mindig megkötözött állapotban.

Megtalálták Silvermane és Firebolt ruháit és felszereléseit is. Szerencsére sértetlenül és hiánytalanul vissza is tudták adni a tulajdonosaiknak. A százados megörült, amikor meglátta, hogy Jellyék is itt vannak, s láthatóan csalódottan vette tudomásul, hogy Luna Hercegnő ismét más utat szánt nekik, mint az Egység többi tagjának. Ahogy mondta, régen látta már együtt a teljes csapatot. Bár szorította őket az idő, Stormcloud azért gyorsan beszámolt nekik a moonwatch-i diadalról és mellesleg gratulált Jellyéknek Mare in Black leleplezéséért. Büszke volt rá, hogy ismét az ő csapatából oldotta meg valaki az ügyet, amivel mások már régóta szenvedtek.

Miután viszont Stormcloudék letartóztatták a három igézőt is, ezzel végére érve a sornak, Jellyéknek nem volt tovább maradása. Elindultak a hegy mélyébe vezető titkos sötét alagúton. Egy darabon eléggé emlékeztetett a sárkányos kalandukra a földalatti ösvény, de aztán Firebolt világot gyújtott a szarvával s így máris kevésbé volt félelmetes a hely. Elvégre most nem egy tűzokádó bestiával kellett megküzdeniük, mindössze egy menekülő pónit követniük. Másrészről itt nem terjengett olyan dögletes bűz. A falak ugyan eléggé nyirkosak voltak és egyre kifejezettebben lehetett érezni a hűvös légáramlatot, de még így is kellemesebb hely volt mint a sárkány barlangja.

Lassan haladtak mert óvatosan kellett mozogniuk a csúszós talaj miatt. Firebolt az úton többször is erős késztetést érzett, hogy odabújjon Silvermane-hez és átölelje, de tűrtőztette magát. Őszintén szólva kicsit félt, hogy mit fog szólni Jelly kettejükhöz. Elvégre a kék kanca sokkal régebbóta volt a pegazus társa, joggal feltételezte, hogy nagyobb esély lett volna rá, hogy Silvermane inkább Jellyt választja kettejük közül. Elvégre Jelly olyan kedves és gondoskodó volt, amilyen ő sosem remélhette, hogy lesz s nem mellesleg sokkal csinosabbnak is tartotta a kancát magánál. Ki tudja, hogy Jelly nem akart-e titokban valamit Silvermane-től, ugyanúgy mint ő? Bárhogy is volt, nem akarta féltékennyé tenni vagy hasonló. Nem akarta, hogy úgy érezze, el akarja venni tőle a partnerét. Nagyon megkedvelte Jellyt is az együtt töltött idő alatt és nem akarta őt kellemetlen helyzetbe hozni.

Mikor viszont a földipóni épp nem figyelt, a csődörrel sokszor lopva egymásra pillantottak, s Firebolt minden egyes alkalommal látta ugyanazt a tüzet a pegazus szemében, ami az ő szívében is égett. Mindannyiszor átjárta ugyanaz az ismerős borzongató érzés. Boldog volt, hogy volt egy póni, akit szerethet és aki viszontszereti. Amíg még nem voltak együtt, mindig azt leste a pegazuson, hogy vajon éppen mi járhat a fejében. Most azonban kétsége volt afelől, hogy mi. Pontosan ugyanaz, ami neki is. Nagyon örültek, hogy újra láthatják Jellyt, de most legbelül mégis sokkal szívesebben lettek volna újra kettesben. Firebolt mást se kívánt, mint hogy egy kicsit meghittebb környezetbe lehessenek, s hogy újra elvesszen Silvermane szemeiben. Hogy újra csókolózzanak…

– Szerintetek Burning Soul tényleg őrült? – kérdezte hirtelen Jelly, mire mindkét póni összerezzent.

– Hogy… hogy érted ezt? – kérdezte zavartan Firebolt. – Mi másért engedte volna szabadjára Discordot? Ha uralkodni akarna Equestrián, miért engedné át az uralmat egy nála sokkal hatalmasabb lénynek, akit még csak esélye sincs megfékeznie, ha úgy alakul? Ez nem vall ép elmére.

– Sem az, ahogy az elfogott pónikkal bánik – toldotta meg Silvermane.

– Miért mi történt? – torpant meg a kanca. Az arcán döbbenet ült. – Mégis bántottak titeket?

– Nem… még nem – felelt a pegazus. – De akartak. Úgy vélték, rám nincs szükségük, ezért hát ki akartak végezni.

– De amilyen kegyetlenül! – háborgott Firebolt. – Ha tényleg… ha… én jobban szenvedtem volna!

A kanca most már nem bírta tovább és átkarolta a patájával a pegazust, s a fejét a sörényébe temette. Silvermane megpaskolta a kanca nyakát.

– Végül csak jól alakult minden.

– Hála neked, Széltáncos!

– Ugyan…

– Elárulnátok végre, hogy mi történt odalent?

Firebolt elengedte Silvermane-t és zavartan kaparászta a földet.

– Hááát…

– Őt túsznak akartak, engem meg hullának – segítette ki a pegazus, aztán a szárnyaira bökött. – Csak nem számoltak ezekkel itt. Firebolt edzései meghozták a gyümölcsüket. Sikerült megszereznem a kulcsokat pont mielőtt jöttek volna értünk. A griffet meg a szamarat bepakoltuk a helyünkre, mi meg leléptünk, ennyi történt. Firebolt csak azért nem merte eddig mondani, mert félt, hogy a Hercegnő csak még dühösebb lesz ha megtudja az igazságot. Ugye, csak meg akartad kímélni?

– Mindenki érdekében – helyeselt gyorsan a kanca. – Ha megtudta volna milyen közel volt hozzá, hogy elveszítse még egy tanítványát…

– Értem, értem – bólogatott Jelly, miközben újra elindultak. Bár nem úgy tűnt, hogy kielégítőnek találná a választ, nem firtatta tovább a témát. – Egyébként arra akartam utalni, hogy eddig a meglátásom szerint Burning Soul nagyon is tudatában van minden cselekedetének következményével. Ha Luna Hercegnővel nem is veheti fel a versenyt, mégis mintha pontosan tudná hogy mit csinál. És arról se feledkezzünk meg, hogy valamivel meg kellett győznie a híveit is. Márpedig őt nem csak egy naiv tömeg követte, hanem sok agyafúrt elme is. Nekik pedig észérvekre van szükségük!

– A hatalom bárkit képes megrészegíteni – jegyezte meg Silvermane.

– Igen, de csak akkor ha reális közelségben érzi magához, csak akkor sarkallhatja őket ilyen szélsőséges lépésekre. Márpedig az egyik oldalon a két Hercegnővel, a másikon Discorddal aligha remélhettek maguknak bármit is.

– Mire gondolsz? – kérdezte Firebolt. – Ne haragudj, de nem nagyon tudlak követni!

– Olyan mintha valami más lenne az egész hátterében! Egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, mint Mare in Black esetében. Megint olyan mintha nem látnánk valamit. Mintha hiányozna egy tényező az egyenletből, ami az egésznek értelmet adna!

– Tudom, hogy érdemes hallgatni a megérzéseidre, de ez alkalommal nem látom a hibát – szólalt meg újra Silvermane. – Most is valami alapvetően téves feltételezésre építenénk? Evidensnek vennénk valamit ami nem az? Ennek nem sok értelmét látom!

– Pedig bizony ez sincs kizárva – sóhajtott Jelly. – Végsősoron most is ugyanúgy nyomozunk mint akkor. Azt akarjuk kideríteni mik Burning Soul valódi céljai. És akárhányszor végiggondolom, mindig rá kell jönnünk, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs róla. Olyan mintha pontos tervek alapján csinálna mindent, a végeredmény mégis egy kusza összevisszaság! Ennek kell, hogy legyen értelme!

– A Káosz Ivadékainak vezetőjéről beszélsz – jegyezte meg ismét Silvermane. – Semminek sem kell hogy értelme legyen ami vele kapcsolatos.

– Nem feltétlenül. Sőt, ha úgy vesszük, hihetetlenül hatékony volt mindezidáig velünk szemben. Most is sikerült véghezvinnie amit akart és elkapni sem sikerült. Igaz ezúttal ez komoly áldozatokat követelt tőlük.

– Burning Soul is tévedhet, elvégre ő is csak egy póni – mondta Firebolt. – Talán ezúttal ő számolta el magát, nem mi. Elvégre jogosan hiheti azt, hogy ha segít egy ősszellemnek kiszabadulni a fogságból, akkor az cserébe segíteni fog nekik a céljaik elérésében. Csakhogy ez esetben Discordról van szó, ő viszont teljességgel kiszámíthatatlan. Az egyetlen amit várhatunk a Káosz Szellemétől, hogy nem tudhatjuk mit várjunk tőle. Sajnos még az is előfordulhat, hogy tényleg Burning Soul mellé áll.

– Reménykedjünk benne, hogy ez sosem fog kiderülni! Tán bízhatunk benne, hogy Twilight Sparkle és a csapata elvégzik a feladatukat, mielőtt még a Boszorkánymester felvehetné a kapcsolatot Discorddal.

– Honnan tudhatjuk, hogy tényleg képesek rá? – kérdezte Silvermane.

– Ők a Harmónia Elemeinek hordozói, tehát képesek az Elemekben rejlő energia felszabadítására, az pedig a létező leghatalmasabb erőforrást jelenti Equestriában. Discordot az Elemek segítségével zárta kőbe a két Hercegnő, s ha Twilighték nem is rendelkeznek akkora hatalommal mint ők, az Elemek akkor is meg tudják ismételni a varázslatot.

– Jó tudni, hogy a Hercegnőkön kívül is van még aki vigyáz ránk. Az Éjjeliőrség önmagában teljesen tehetetlen lenne az ilyen szörnyek ellen.

Ebben mind egyetértettek. Még Equestria legjobb unikornisainak sem lett volna esélyük megálljt parancsolni ilyen erőknek. Igaza volt Luna Hercegnőnek: épeszű póni nem kívánta volna vissza az ő uralmuk előtti időket. Akkor a pónik tán tényleg szabadabbak voltak s a pegazusok, unikornisok és földipónik is a saját külön törvényeik szerint élhettek. De cserébe jóformán teljesen ki voltak szolgáltatva a ragadozóknak, a természet viszontagságainak, s persze az olyanoknak is mint Discord.

A földalatti ösvény egyre mélyebbre és mélyebbre vezetett, s egyre hűvösebbé vált benne a levegő is. A pónik már rég elveszítették az időérzéküket, de abban biztosak voltak, hogy már több mint egy órája meneteltek. Még az volt a szerencse, hogy nem voltak elágazások, különben az örökkévalóságig bolyonghattak volna idelent.

A továbbiakban nem beszéltek túl sokat. Illetve Jelly próbált párszor fölvetni valami semlegesebb témát, s a két póni felelgetett is neki, de a kanca nem tudta rávenni őket, hogy egymáshoz szóljanak. Firebolt egyszerűen nem tudott volna olyasmit mondani a pegazusnak, amivel nem árulta volna el túlságosan magukat, s valószínűleg Silvermane is hasonlóképpen lehetett ezzel.

Számításaik szerint már jó mélyen járhattak, mikor a járat újra felfelé vette az irányt. Ráadásul nem is kicsit meredeken. A három póninak úgy kellett kapaszkodót keresnie a kövek között, hogy vissza ne zuhanjanak. Sőt, a biztonság kedvéért Silvermane-t kérték meg, hogy leghátul jöjjön, hogy ha esetleg bármelyikőjük megcsúszna, a csődör el tudja kapni. Végül szerencsére nem volt szükség ilyesmire. Firebolt örömére Jelly akart elöl menni, így ismét adódott számára alkalom, hogy titokban megosszon pár gyengéd pillanatot a szerelmével. Mikor Jelly nem figyelt, az unikornis kicsit közelebb engedte magához a pegazust, aztán egy váratlan pillanatban huncutul a csődör nyaka köré tekerte hosszú bozontos farkát. A hatás persze nem maradt el, de hogy ne legyen feltűnő hogy lemaradtak, utána be kellett gyorsítaniuk hogy beérjék Jellyt.

Már nem kellett sokat mászniuk, s hamarosan elértek az emelkedő tetejére. Itt azonban váratlan akadályba ütköztek: két jókora szikla pont úgy borult össze előttük, hogy csupán egy szűk rés maradt közöttük. Firebolt talán még átfért volna rajta, ha nagyon erőlködtek volna rajta, hogy átpréseljék, de Silvermane-nek és Jellynek már esélye sem lett volna. Valószínűleg ezt Burning Soul hagyhatta így nekik, hogy ezzel is nehezítse, hogy a nyomába eredhessenek. Elsőként Jelly próbálta elhárítani az akadályt, de miután kissé megmozgatta a köveket, megállapította, hogy nem tudja őket biztonságosan eltávolítani az útból. Egyetlen óvatlan mozdulattól rájuk is borulhattak volna. Kénytelenek voltak hát Firebolt mágikus képességeire hagyatkozni. Az unikornis számolgatott egy kicsit, aztán nekiállt a rúnakör megrajzolásához.

– Reménykedjünk benne, hogy megtaláljuk a kijáratot! – mondta közben. – Mert meg tudom fogni ezeket a köveket amíg átmegyünk közöttük, de azt már nem tudom garantálni, hogy utána nem fog beomlani mögöttünk az egész járat.

A kanca lehunyta a szemét és ráhelyezte az egyik mellső patáját a körre. Az lassan fölizzott, s a sziklák nagy recsegéssel félrehajoltak az útból. A három póni óvatosan átkelt közöttük, aztán Firebolt intett egyet a szarvával. A két hatalmas kődarab szép lassan visszadőlt egymásra, de ahogy a póni megszakította a varázslatot, nyomban kibillentek az átmeneti stabil helyzetükből, s jókora porfelhőt kavarva betemették maguk mögött az alagutat. Firebolt a fejét csóválta, de Jelly csak legyintett.

– Ha Burning Soul ki tudott jutni, nekünk is sikerülni fog, nem kell emiatt aggódnod.

Hamar látszott, hogy a kék póninak valóban igaza lesz. Itt már sokkal biztonságosabb volt a talaj, így lényegesen gyorsabban tudtak haladni. Ráadásul a járat is úgy kiszélesedett, hogy már kényelmesen tudtak egymás mellett is menni. Hamarosan rájöttek, hogy ez már nem is lehetett póni-vájta alagút, csak természetes barlang. A mennyezetről lelógó cseppkövek arról árulkodtak, hogy a hegynek ez a része már jóval régebbi lehetett mint a földalatti ösvény. Emellett itt már nem voltak kénytelenek teljes mértékben a Firebolt által megidézett fényre hagyatkozni, mert ahogy haladtak előre a sötétség lassacskán átadta a helyét a félhomálynak, majd fokozatosan a nappali világosságnak. A patáik kopogását is egyre inkább kezdte elnyomni valami monoton zúgás, ami egyre jobban körülvette őket, s a többszörözött visszhangjával hamarosan olyannyira fölerősödött, hogy már a saját gondolataikat is alig hallották.

Mikor aztán a zaj már olyan erejűvé duzzadt, hogy az elviselhetetlenség határát súrolta, akkor megpillantották. Közvetlenül ott volt előttük, a barlang kijáratánál. El kellett takarniuk a szemüket a hirtelen fényáradattól. A déli nap sugarai aranyló függönyként zúdultak le rajta keresztül, s az apróbb szemcséken pici szivárványdarabkákra hullott s pattogott szerteszéjjel. Mikor a pónik már újra oda bírtak nézni, csak álltak megbűvölve a csodálatos látványtól, s hosszú percekig szóhoz sem jutottak. Még a küldetésükről is egészen elfeledkeztek.

– Hát ide vezet! – kiabált Jelly, de inkább csak magának, mivel nem tudta túlharsogni a mennydörgésszerű robajt. – Ha nem jövünk végig, sose találtam volna ki!

* * *

A Neighagra-vízesés valóban felséges látvány volt, főleg ilyen közelről. Jellyék még sokszor visszanéztek rá, miután a hátuk mögött hagyták. Még a Canterlot felé menő vonatról is vetettek rá pár búcsúpillantást. Út közben próbálták találgatni, hogy a Boszorkánymester vajon milyen útvonalon menekülhetett, de nem érezték úgy, hogy közelebb kerültek volna a válaszhoz. Túl sok volt a lehetőség. Meg aztán a vonaton nem is volt nagyon lehetőségük ilyesmiről beszélgetni, mivel ezúttal nem sikerült üres kocsit kifogni maguknak. Meglepően sokan utaztak most erre Manehattenből. Talán Discord kiszabadulásának a híre még nem ért volna oda? Akinek most volt esze annak minél messzebbre kellett volna futnia a királyi fővárostól!

Útközben Jelly végig az ablakot figyelte rendellenességek után kutatva. Ha volt valami jele a Káosz Ősszellemének tevékenységére, arról azonnal tudni akart. A táj fürkészése közben szemet is szúrt neki pár rózsaszínes árnyalatú felhő, de nem tudta róluk biztosan eldönteni, hogy csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg jól látta a dolgot. Mikor Fireboltéknak is megmutatta a jelenséget, ők sem tudták megerősíteni egyik vélekedését se. Silvermane szerint okozhatta egyszerű időjárási jelenség, a fénytörés egyik különleges formája is ezt a színt. Mindenesetre mire Canterlotba értek semmi rendkívüliről nem tudtak volna beszámolni ha arról lett volna szó. Sőt, a főváros is elég nyugodtnak tűnt, egészen amíg a palotához nem értek. Ott akkora tömeg gyűlt össze, hogy alig tudták magukat átverekedni rajtuk.

Habozás nélkül a trónterem felé vették az irányt. Bármi is volt a csoportosulás oka, biztosak voltak benne hogy ott megtalálják. Jelly elméjén különféle rémképek suhantak át, amikben Canterlot elesett és Discord épp bejelenti a hatalomátvételt. Mérhetetlenül megkönnyebbült hát, amikor a gonosz kacaj helyett Celestia Hercegnő hangja ütötte meg a fülét. Persze, hogy is lehetett ilyen bolond! Ha Discord uralkodna, már felforgatta volna az egész várost, ha nem is az egész országot.

– …ennek a hat jóbarátnak a hősiességét, akik kiálltak a gonosz Discorddal szemben és megmentették Equestriát az örökös káosztól!

A teremben éljenzés tört ki, a három pónit pedig elöntötte a végtelen megkönnyebbülés. Hát sikerült nekik! Méghozzá milyen gyorsan! Ahogy odaértek a kapuhoz, Jelly óvatosan belesett, aztán mindhárman elosontak a két őr mellett és beálltak a tömeg mögé. Innen ugyan nem sok mindent láttak, csupán annyit, hogy valaki varázslattal elhúz egy függönyt egy mozaiküveg ablak elől és minden fej odafordul. Az ablak tetején valami fura torz lény volt látható, amiben Jelly Discordot vélte felfedezni, de az örömükben ugráló és integető póniktól nem tudta volna egész biztosan megállapítani mit is lát.

Mikor aztán a tömeg kissé lecsillapodott és lassacskán oszladozni is kezdett, megpróbálták a szemükkel megkeresni az ünneplés tárgyait. Twilight Sparkle-t elég könnyű volt kiszúrni, hiszen pont ott állt Celestia Hercegnő mellett és fogadta a gratulációkat. A barátait viszont már nem sikerült beazonosítani, mivel teljesen elvegyültek az őket éltető tömegben, Jellyék pedig nem tudták még azt sem, hogy hogy néznek ki. Mielőtt viszont még ők maguk közelebb kerülhettek volna a trónszékhez, valahonnan oldalról pisszegést hallottak. Luna Hercegnő volt az, aki egy oldalról nyíló ajtóból integetett nekik, hogy kövessék. Jellyék tétovázás nélkül úgy is tettek.

A fiatalabbik nővér egyenesen kivezette őket a várkertbe. Méltóságteljesen lépdelt, nem lehetett érzelmeket leolvasni az arcáról, ezért a három póni nem is mert hozzászólni. Inkább csak csöndesen kullogtak utána, ugyanolyan koszosan és borzosan, mint ahogy kibújtak az alagútból. Ha bárki is látta volna a különös kis csapatot, biztosan megrökönyödött volna, főleg hogy egy Hercegnő társaságában voltak. Szerencsére azonban a canterlotiak úgy tűnt sokkal inkább az ünnepléssel foglalkoztak, így rajtuk kívül most egy teremtett lélek sem járt a kertben. Csupán a madarak csiporogtak halkan, de még a többi állat is elbújt ahogy a közelükbe értek.

Mikor egy nagyobb fához értek, Luna Hercegnő váratlanul megtorpant. Az éjjeliőrök hasonlóképpen tették s figyelmesen bámulták úrnőjüket. Luna tüdejéből mély sóhaj tört fel. Ahogy megfordult, hogy szembenézhessen alattvalóival, látszott rajta, hogy ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. A Hercegnő halványan elmosolyodott, aztán váratlanul lehuppant a puha fűre. Intett Jellyéknek, hogy ők is tegyenek így.

– Azt hisszük, kissé alábecsültük az ifjú Twilight Sparkle képességeit – jelentette ki vidáman Luna, miközben kényelmesen kinyújtotta meggémberedett tagjait. – Mérhetetlenül hálásak vagyunk, hogy nem akasztottak újabb terhet a nyakunkba.

Jelly és Silvermane bátortalanul viszonozta a Hercegnő mosolyát. Furcsa volt ilyen, cseppet sem hercegnőhöz méltó helyzetben látniuk őt, de megértették mennyit jelenthetett Lunának, hogy végre nyugodt körülmények között, s minden titkolózás nélkül, nyíltan akár a szabadban beszélgethetett velük Canterlot közepén. Firebolt ezzel szemben csak még feszültebbnek tűnt. Úgy feküdt a friss pázsiton, mintha karót nyelt volna, s hegyezte a füleit. Aggódott, hogy Luna különös viselkedésének ismételten csupán a felgyülemlett feszültség volt az oka, s hogy ez a jókedv is csupán átmeneti tünemény.

– Visszatérésünk óta nem volt alkalmunk pihenni, de talán most, a ma elért győzelmeknek köszönhetően végre megadatik nekünk a lehetőség! Ó, milyen régen is volt már! Feltételezzük ti is hasonlóképpen vagytok ezzel. Az Éjjeliőrség nem biztosított számotokra túl sok szabadidőt, Grape Jelly és Széltáncos Silvermane, s te sem tartottál rég szünetet a tanulmányaid folytatásában, sem a küldetéseid teljesítésében, Firebolt. Pedig nagyon, bizony nagyon is kiérdemeltétek! Hármótok nélkül a mai napot nem nevezhetnénk győzelemnek, csupán az elkerülhetetlen halogatásának! Nagy örömünkre szolgál, hogy ilyen remek pónik fogadtak nekünk hűséget. Tudnotok kell, hogy egyikőtöket sem pusztán alattvalónknak, de jóbarátainknak tartjuk!

– Köszönjük, Felség! – hajtott fejet fektében Jelly.

– Minthogy ily remek szolgálatot tettetek nekünk, szeretnénk mindőtöket megjutalmazni, mint azt már korábban is említettük – folytatta kedélyesen Luna. – Minthogy végre nem fenyeget bennünket közvetlen veszély, engedélyt adok határozatlan idejű eltávozásra, melyet kedvetek szerint eltölthettek. Természetesen a felmerülő költségeket az Éjjeliőrség állja. Az aktív szolgálatba bármikor visszatérhettek ha kedvetek tarja, de előtte feltétlenül pihenjétek ki magatokat! Mi megfogadjuk, hogy csak akkor zargatunk benneteket, ha nagy szükség van a segítségetekre. Továbbra is kislétszámú az Éjjeliőrség, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy nélkületek is rendezni tudjuk az esetleg felmerülő problémákat.

Jelly és Silvermane meg sem próbálta leplezni örömét, de Firebolt mindössze kimérten biccentett. Két társa nem is értette miért fogadja ilyen visszafogottan a hírt. Ők maguk már régóta vágytak egy kis szabadidőre. Hónapok óta gyűjtögették azoknak a teendőknek a listáját, amiket szerettek volna megcsinálni ha lehetőségük lesz rá. Jelly sok ismerősét szerette volna már meglátogatni s végre-valahára nem csak futtában váltani velük pár szót. Silvermane viszont abban reménykedett, hogy a hirtelen támadt szabadságát Firebolttal töltheti, ezért elég rosszul esett neki a kanca látszólagos közönye.

– Úrnőm! Megkérdezhetném, hogy mi történt pontosan? – kérdezte csendesen az unikornis.

– Discord valóban kiszabadult, s a fejébe vette, hogy Equestriát az uralma alá hajtja. A végtelen káosz közepette Ponyville-t választotta ki székhelyének, de úgy tűnik alábecsülte a Harmónia Elemeit s új hordozóit. Twilight Sparkle a barátai segítségével visszazárta őt kő-börtönébe, ahol eddig is raboskodott. A káosz-vihar pedig azon nyomban elült. Erre voltál kíváncsi?

– Igen, de van ami még ennél is jobban érdekelne! Ha Discord valóban átvette a hatalmat, hogy-hogy mi nem vettünk észre az egészből semmit az ideúton?

Luna csodálkozva felvonta a szemöldökét.

– Nem sötétedett el, s világosodott ki újra az ég egyik pillanatról a másikra, ahogy Discord a napszakokat változtatta?

Firebolt a fejét rázta. Luna egy pillanatra mintha elvesztette volna eddigi jókedvét s az arca újra gondterhelt lett. De aztán lehunyta a szemét, megrázta a sörényét és prüszkölt egyet, s a hangja újból ugyanolyan vidám lett mint eddig volt.

– Szokatlan az ha valami nem szokatlan egy káosszal teli világban – jelentette ki. – Nem tudom a magyarázatot, Firebolt. Most azonban ne foglalkozzunk ilyen gondokkal! Élvezzük ki a pillanatot amíg még tehetjük! Majd később gondolkodunk ezen, ígérem! Inkább áruljátok el, ki merre szándékozik eltölteni a szabadságát! Persze csak ha nincs ellenetekre! – tette hozzá barátságos mosoly kíséretében. – Silvermane?

– Éééééén… – a pegazust kissé váratlanul érte a nekiszegezett személyeskedő kérdés. – Nos én olyasmin gondolkodtam, hogy elutaznék Stalliongradba. Tudom jó hosszú út lenne, de még sosem jártam ott, de állítólag gyönyörű város. És… én a magam részérül örülnék, ha nem kéne egyedül mennem. Hiányoznátok ha nem lennétek mellettem! – fordult Jelly és Firebolt felé, bár elsősorban a vörös kancára gondolt amikor ezt mondta.

– Nagyon szívesen veled tartok! – mosolyodott el az unikornis, mire Silvermane-t elöntötte a melegség egészen a szárnyai hegyéig. – Nekem is nagyon hiányoznál! S nem mellesleg én sem jártam még Equestriának azon részében. Izgalmas útnak ígérkezik!

– Én azt hiszem inkább meglátogatom Jimet, meg majd Pinkie Pie-t Ponyville-ben ha ideje engedi – szólalt meg Jelly, de a szavaiba mintha egy csipetnyi szomorúság is vegyült volna, amit nem vehetett más észre, csak olyasvalaki, aki már nagyon régóta ismeri. – Hiányozni fogtok, de azt hiszem illendőbb lenne, ha inkább kettesben hagynálak benneteket…

Luna Hercegnő fölkapta a fejét és kérdőn nézett hol a tanítványára, hol Silvermane-re. Firebolt nagyot nyelt, s közben érezte hogy elvörösödik. Hozzászokott már, hogy a szőre színe elrejti a zavarát, ezért igyekezett rezzenéstelen arccal állni a Hercegnő tekintetét. A pegazus azonban már nem volt ebben a szerencsés helyzetben. Tökéletesen látszott az arcát borító pír s egyébként sem sikerült tökéletesen leplezni mennyire zavarba jött.

– Ó! – szólalt meg végül Luna. – Ó! Ez esetben kellemes utazást nektek és persze jó szórakozást!

Azzal a Hercegnő felállt és méltóságteljesen elvonult, magukra hagyva a pónikat.

22. fejezet

Őrségváltás

Repült, ahogy csak a szárnya bírta. Körülötte a táj elmosódott pacává folyt össze a közel s távol felvillanó tarka fényekkel együtt. A szél olyan vadul vágott az arcába, hogy hunyorognia kellett. Olyan gyorsan suhant az éjszakában, hogy minden más meg is szűnt létezni körülötte. Kivéve az az egyetlen alak, aki felé repült. Mindenképpen el kellett érnie! Nem hagyhatta, hogy baja essen! A póni a hátsó lábaira állt és ide-oda kapkodta a fejét, varázssugarakat bocsátva az őt körülvevő és minden irányból közeledő sötét füstfelhő felé. Ha más helyzetben lettek volna, nagyon csinosnak tartotta volna a kancát, de az elszánt arca s a rajta éktelenkedő friss vágás félelmetessé tette.

Mindent meg akart tenni, hogy időben odaérjen, de mégis mintha egyre lassabban szállt volna. Az ibolyaszínű, vörös sörényű pónihoz egyre közelebb kúszott a füstfelhő. Lassan, de kérlelhetetlenül körbeölelte, s ő érezte, hogy nem tehet semmit. Bárcsak tudna varázsolni! Bár olyan erősek lennének a szárnyai, hogy egyetlen suhintással elhessegethetné az álnok felhőt! Bár olyan gyors lenne, hogy egyetlen szemvillanás alatt felkaphatná a pónit! De nem. És a füst csak közeledett, közeledett. Megnyúltak az árnyékok, s belőlük sötét, nyolclábú teremtmények bújtak elő. Lassan, de megállíthatatlanul kúsztak a póni felé. A kanca tekintetében az elszántság átadta helyét a félelemnek. Az ösztönös, kétségbeesett, mindent megbénító halálfélelemnek. Most már tudta: nincs menekvés.

Begyorsított. Vagy legalábbis szeretett volna. Az idő mintha megnyúlt volna körülötte, de ő maga mintha még az eddiginél is jobban lelassult volna. Bár semmi más nem létezett már a számára, minden egyes apró részletet meglátott a kancán. Meg tudta volna számolni a krátereket a teliholdat formáló cukijegyén, felfedezett egy forgót a csípőjénél a szőrében, s látta azt az kicsiny rózsaszín masnit is, amivel a nyakán leomló dús sörényének egyetlen összefonott vékonyka tincsét összefogta. Látta az apró gyűrődéseket a csúcsos varázslósüvegén. Látta a patájára száradt sárfoltokat. Látta, ahogy egy élénkpiros vércsepp kiszivárog a vágásból az arcán s lehull a földre. És legfőbbképpen látta a szemében azt a végtelen, végtelen elkeseredést.

A pókforma lények lassacskán elérték és rámásztak a testére. A kanca elborzadva rázta meg magát, de a lehullott szörnyek helyére újabbak és újabbak érkeztek. Ahol csak hozzáértek a bőréhez, apró vérző sebeket hagytak maguk után. A póni riadtan nézett körül segítségért s ekkor pillantotta meg a közeledőt. A szemében egy másodpercre remény csillant meg, de rögtön tudatosult benne: most már késő, s az apró lángocska ugyanolyan gyorsan kihunyt ahogy keletkezett. A pókók a hátára másztak, s belemélyesztették szörnyű csáprágóikat a húsába. Rengetegen voltak, szinte teljesen elborították a kanca testét. A póni még egy utolsó, néma sikolyra nyitotta a száját, de már arra sem volt ideje, hogy hangot adhasson ki. A lények villámgyorsan és módszeresen próbálták széttépni. Hátborzongató reccsenés hallatszott, ahogy eltörték a póni gerincét. A kanca szemében az élet utolsó szikrája is kialudt.

Szörnyülködve lefékezett a levegőben. Szerette volna elfordítani a fejét, de nem tudott szabadulni a horrorisztikus látványtól. Soha, még a legádázabb ellenségének se kívánt volna ilyen halált. Ekkor érezte meg, hogy valami hozzáér a hátához. Apró, hegyes lábacskák karistolták végig a lapockáját.

Silvermane összerándult. Csatakos volt az izzadságtól. Eltartott egy darabig, mire felfogta, hogy egyáltalán hol van. Mikor aztán rájött, hogy álmodott, hálát adott az égnek, amiért nem rúgott ki alvás közben. Pedig a tévképzete miatt erős késztetést érzett rá, hogy megtegye. Firebolt azonban, aki ma este is a patái között aludt el, feltehetőleg nem örült volna ha így ébreszti fel hajnalok hajnalán. Óvatosan elengedte hát a kancát és lekászálódott az ágyról. Halkan átment a másik szobába és elkezdett fel-alá járkálni. A régi emlék nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy nem az ő hibája volt, hogy hagyta meghalni a pónit. Esélye se lett volna időben odaérni. Mégis gyötörte érte a bűntudat. És szégyellte is magát, mert még csak a póni nevére sem emlékezett, pedig többször is találkozott már vele, sőt beszélgettek is párszor. Majdnem egyszerre léptek be az Éjjeliőrséghez s bár nem igazán ismerték egymást, a pegazus úgy vélte illene többet tudnia róla. Már csak azért is, mivel az Éjjeliőrségnél sok póninak nem voltak már élő rokonai, vagy nem tartották velük a kapcsolatot, így nem biztos, hogy lett volna egyáltalán valakije, aki emlékezne rá és meggyászolná.

A felkelő nap belesütött a pegazus szemébe. Silvermane hunyorogva megállt. Ásított egyet és megdörgölte a patájával a szemét. Kicsit elmélázott. Korán volt még, nem tért teljesen magához. Megrázta a sörényét s azon kapta magát, hogy megint ugyanazt a festményt bámulja, ami megérkezésük óta vonzotta a tekintetét. Nem volt előtte kérdés, hogy miért. A kép a végtelen óceánon ringatózó hajót ábrázolt. Nem volt éppen remekmű, vagy bármilyen más szempontból különleges, de a víz mélykék színe mindig eszébe juttatott valakit. Hetek teltek már el azóta, hogy elküldte az utolsó levelét Jellynek, de a postagalamb azóta sem tért vissza. Sőt Frostyt sem látta mióta Canterlotban elváltak. Ami azt illeti Luna Hercegnő is tartotta magát a szavához, így Silvermane és Firebolt jóformán semmi hírt nem kapott afelől mi folyik mostanában Equestriában.

Igaz eddig nem is nagyon érdeklődtek a dolog iránt. Nagyon is jól érezték magukat kettesben. Miután ellátogattak Stalliongradba, ami egyébként valóban olyan gyönyörű volt ahogy Silvermane remélte, újra útnak indultak és jóformán bejárták fél Equestriát. Nem csak Fillydelphiát és Manehattent nézték meg – az utóbbi egyébként lényegesen jobb állapotban volt legutóbbi ittjártukhoz képest, főleg hogy most nem kötelességből voltak ott –, de elmentek egészen Griffins Rest-ig is. Szépen ráérősen utazgattak s gyűjtötték a közös élményeket, s olyan boldogok voltak együtt mint még soha. Silvermane úgy érezte, napról napra egyre szerelmesebb lesz a kancába, s úgy látta, Firebolt is így van vele. Csodálatos érzés volt, hogy mindegy merre jártak együtt feküdtek le és együtt is keltek. Mindig ott voltak egymásnak s Silvermane azt kívánta ez maradjon is így örökre.

Kedves gesztus volt Silverglow-tól, Silvermane kuzinjától, hogy megengedte nekik, hogy használják a Strawholme-beli nyaralóját. Ő volt a pegazus egyetlen rokona, aki hajlandó volt vele szóbaállni mióta eljött otthonról. Igaz ő maga is ki volt közösítve a Silver-családból, mivel nemzedékek óta ő volt közöttük az első földipóni, s ezt nehéz volt elviselnie a nagy múltú pegazus dinasztiának. Silverglow ennek ellenére ha egyedül is, de megcsinálta a szerencséjét. Otthagyta Los Pegasust és Manehattenbe költözött, ahol hamarosan híres színész lett belőle s jókora vagyonra tett szert. Népszerűbb és gazdagabb lett mint bármelyik Silver őelőtte, noha a család ezt sosem lett volna hajlandó nyíltan elismerni. Silvermane viszont nagyon kedvelte unokaöccsét, s jó volt tudni, hogy bármi legyen is, mindig számíthat rá. És természetesen Silvermane is bármikor a rendelkezésére állt Silverglownak – már amennyiben éjjeliőri kötelességei nem akadályozták benne.

Így esett hát az is, hogy amikor Firebolttal együtt felkeresték Manehattenben az ifjú színészcsillagot, az még bokros teendői ellenére is tudott rájuk időt szakítani. Gratulált is Silvermane-nek, hogy „végre talált magának egy normális kancát” és azonnal felajánlotta a szerelmes párnak a hétvégi házát, hogy csendben és nyugalomban is eltölthessék pihenőidejüket.

– Ott aztán nem kell attól tartanotok, hogy bárki is megzavar titeket – mondta a csődör.

Silvermane először udvariasan vissza akarta utasítani az ajánlatot, de Firebolt unszolására végül megadta magát. Ugyan nem akart unokaöccsén élősködni, de valóban jól esett volna néhány nap – vagy hét – távol a civilizációtól, kettesben a párjával.

Strawholme pedig valóban festői szépségű falucska volt, Silverglow háza pedig eléggé a szélén helyezkedett el, így Firebolték nyugodtan kiélvezhették társas magányukat. Nem mellesleg a nyaraló is gyönyörű volt s fel volt szerelve mindennel amire egy póninak csak szüksége lehetett az intenzív kikapcsolódáshoz. Persze bőségesen szakítottak időt a pihenésre is, de sem Silvermane sem Firebolt nem elégedett meg azzal, hogy egész nap csak a hasukat süttessék, vagy épp a közeli tavacskában lubickoljanak. Hamarosan mindkettőjükben feltámadt az igény a tudásuk és erejük karbantartására is. Minden nap szakítottak arra is időt, hogy a képességeiket tovább csiszolgassák, fejlesztgessék. Silvermane tovább erősítette a szárnyait, hogy a későbbiekben sokkal többet is ki tudjon hozni belőlük, Firebolt pedig az elméjét élesítgette újabb és újabb rúnakörök kitalálásával s tesztelésével. Emellett Silvermane a fejébe vette, hogy bevezeti Fireboltot az éjjeliőrök által is használt közelharci technikák rejtelmeibe, hogy a kanca ne legyen teljesen védtelen ha nem használhatja a varázstudományát. Igaz Firebolt rengeteget fejlődött ezen a téren, de a küzdelmek még azóta is kivétel nélkül úgy végződtek, hogy Silvermane leteperte a kancát a puha pázsiton.

Silvermane halványan elmosolyodott a gondolatra. Lassacskán kezdett eloszlani a Jelly iránt érzett aggodalma. Ha szüksége lett volna a segítségükre, a kanca biztosan írt volna nekik. De amúgy is tudott vigyázni magára. Csak jó lett volna már hallani felőle. Amióta beosztották a kanca alá a Különleges Egységben, azóta nem voltak ennyi időt távol egymástól mint most, pedig már elég régóta társak voltak. Firebolton kívül ő volt az egyetlen póni, akivel igazán jól tudta magát érezni. Úgy érezte, egész Equestriában csak ők ketten értik meg őt. S most hogy Jelly nem volt itt, egyre jobban hiányzott. Bármennyire is jó volt kettesben lenni Firebolttal, újra vágyakozni kezdett rá, hogy a vadont járják. Természetesen hárman, ahogy az utóbbi időkben is tették. Bármilyen nehéz feladatot is szívesen vállalt volna csak hogy újra együtt legyen a kis csapat.

Ezen felbuzdulva nyomban ki is ment a postaládához, hogy leellenőrizze a leveleket. Hátha végre megjött a várva várt válasz a kék pónitól. Sajnos azonban csalódnia kellett. A kis dobozka kongott az ürességtől. Már éppen vissza akart menni a házba, amikor szárnysuhogást hallott a háta mögül. Mielőtt még megfordult volna, kitárta a szárnyait és engedte a látogatót leszállni a háta mögött. A sok gyakorlásnak hála már egészen kis rezdüléseket is képes volt érzékelni a levegőben, s kíváncsi volt mennyit fejlődött az elmúlt időben. Kellemesen langyos szélcsendes idő volt, így jól fel tudta mérni az érkező felől jövő légáramlatokat. A póni egész biztosan kisebb termetű volt mint ő, s a lágyabb szárnycsapásaiból ítélve kanca lehetett. Elég furán mozgatta a szárnyait… talán volt valami a hátán?

– Hali! – szólalt meg a kanca, miközben puhán landolt a földön. Ismerősen csengett a hangja, noha Silvermane hirtelen nem tudta volna megmondani honnan ismerheti. Abban viszont egészen biztos volt, hogy nem éjjeliőrrel van dolga. – Levelet hoztam!

Silvermane úgy pördült meg a tengelye körül, mintha villám csapott volna belé. Hát mégiscsak kap ma levelet? Ahogy azonban meglátta az üzenet kézbesítőjét, elkerekedett a szeme. Bárkire jobban számított volna, mint erre a szürke kis pegazusra. Ha a neve nem is jutott eszébe, a kancsali szeméről rögtön fölismerte. Ő volt az, akit Cloudsdale-ben megkerestek, hogy segítsen nekik a titokzatos Doktor nyomára bukkanni. A fiatal kanca most is ugyanolyan nyugodt magabiztossággal állt előtte, mintha semmitől sem kéne tartania. Noha Silvermane valóban nem akart neki ártani, furcsának találta, hogy a kanca olyan fesztelenül viselkedik vele szembe, mintha már régi ismerősök lettek volna.

A szürke póni a fejével beletúrt az oldalára erősített helyes kis postástáskába, s a szájával előhúzott belőle egy levelet. Silvermane kissé gyanakodva átvette tőle. A borítékon nem volt semmiféle címzés, de az egyszerű pecsét sértetlennek tűnt. Silvermane kíváncsian nekilátott, hogy felbontsa, de közben a szeme sarkából látta, hogy a kanca újra a levegőbe emelkedett.

– Hé! – kiáltott utána. – Meg sem várod a választ?

– Fölösleges – kacagott a pegazus. – A válasz irreleváns, lehetőség meg úgysem lesz rá. Csak az időzítés kérdése.

– Mi van? – értetlenkedett a csődör, de a szürke már el is repült.

Silvermane meg sem próbálta követni. Mostanában elég nagy hangsúlyt fektetett a szárnyainak az erősítésére, de egészen máshogyan, mint a pegazusok szokták. Sokkal inkább a finommotoros képességeit fejlesztette, s az izmait is úgy edzette, hogy egészen kis mozdulatokba hatalmas energiákat tudjon belesűríteni. A szárnyai ennek köszönhetően jelentősen átalakultak, aminek azonban megvolt a hátránya is. Eddig sem tartozott a legjobb repülők közé, de a megváltozott testfelépítésének köszönhetően mostanra annyira esetlenül mozgott a levegőben, hogy még a tapasztalatlanabb pegazusok is könnyedén leelőzhették, főképpen hosszabb távon. Cserébe viszont komoly előnybe került társaihoz képest a földön, zuhanórepülésben, vagy más olyan helyzetben ahol manipulálhatott a levegő mozgatásával.

Igaz ebben az esetben nem is volt sok kedve versenyt repülni a kancával. Ha a Doktor üzent nekik, akkor bele kell törődniük, hogy nem fognak tőle többet megtudni, mint amennyit közölni akar velük. Inkább újra nekiesett hát a borítéknak. Olyan lendületesen tépte a papírt, hogy kis híján szét is szakította a levelet. Szerencsére nem történt így, hát izgatottan belefogott az olvasásba.

Kedves Széltáncos és Rúnamágus!

Nehéz idők várnak ránk, s olyan sok mondanivalóm lenne! Mégis kénytelen vagyok csak a legszükségesebbekre szorítkozni. Éppen ezért nem is térek ki a következő két levél tartalmára. Csupán emlékeztetnélek benneteket, hogy a madaraknak is időre van szükségük ahhoz, hogy repüljenek. Az idő pedig változás.

Értelmetlen lenne azt kérnem, bízzatok meg bennem, ezért csak annyit kérek: emlékezzetek a szavaimra. Van amit már nem lehet helyrehozni, de még sok minden áll előttünk. Alakíthatunk a sorsunkon.

Firebolt, az elméd olyan mint a tűz, de meg kell tanulnod hideg fejjel gondolkodni! Ha hagyod, hogy a harag uralkodjon rajtad, pont annak a bekövetkezését siettetheted, amit éppen elkerülnél. És emlékezz a tizenharmadikra!

Silvermane, neked csak annyit tudok mondani: folytasd bártan amibe belekezdtél! Ne bízd azonban el magad, a szárnyak sem képesek mindenre! És igyekezz, hogy minél nehezebben ismerjenek ki az ellenségeid! Tartalékolj! Ami pedig az ellenségeket illeti, sosem tudhatjátok ki az és ki nem. Amíg lehet ne ítélkezzetek, csak szemlélődjetek! A látszat most nagyon könnyen csalhat.

Üdvözlettel: a Doktor

Silvermane többször is végigfutotta a levelet, de egyszerűen nem értette mit akart ezzel üzenni nekik a titokzatos póni. Eléggé frusztrálta, hogy a Doktor megint úgy tett, mintha már jól ismerné őket, mi több azt is, hogy mi vár rájuk a jövőben. Ennek ellenére nem sikerült kibogarásznia semmi használhatót a levélből. A legérthetetlenebb rész az volt számára, ami Fireboltnak szólt. Annyit még megértett, hogy a Doktor figyelmeztetni akarja őket valamire és óvatosságra inti őket. Mintha egyébként nem lennének azok! Mellesleg, ha már így figyelmeztetni akarja őket, azt igazán megtehette volna egyértelműen.

Most a legszívesebben visszament volna a házba, hogy megkérdezze párját a levélről, de tudta, hogy úgysem lenne szíve fölébreszteni. Szerencsére nem is volt rá szükség. Ahogy megfordult, meglátta a vörös kancát az ajtóban, aki álmos szemekkel, bágyadtan nézett rá. Silvermane nagyot nyelt, ahogy végigmérte párját, aki ismét azt a lenge hálóinget viselte, amit még Stalliongradba vettek közösen. Olyan helyes volt még ilyen kócos sörénnyel is… de a csődör most nem akarta, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Odalépett hát Firebolthoz és az orra alá nyomta a levelet. Az unikornis nagyokat ásítva, hunyorogva végigböngészte a sorokat. Látszott rajta, hogy még nem tért teljesen magához.

– Ez miez? – kérdezte álmatagon mikor befejezte az olvasást.

– Levél a Doktortól. Sejtettem, hogy te sem tudsz többet kihámozni belőle, de gondoltam jobb ha te is tudsz róla.

– Köszönöm – Firebolt átölelte a pegazus nyakát, aztán teljes testsúlyával nekidőlt. Még szerencse, hogy sokkal könnyebb volt mint a csődör, különben felborultak volna. A kanca megrázta magát, de úgy maradt a csődör nyakába kapaszkodva. – Huhh! Ahh! Szóval ezért keltél ilyen korán?

– Nem ezért, de így legalább találkoztam a pegazussal aki a levelet hozta. Ugyanaz a póni volt, akivel Cloudsdale-ben találkoztunk. Emlékszel rá?

– Derpyre? Persze!

– Igen, igen Derpy!

Firebolt halkan kuncogott. Még így félálomban is mulatságosnak találta, milyen könnyen elfelejtett neveket a párja. Silvermane mogorván prüszkölt.

– Milyen tizenharmadikra kéne emlékezned? – kérdezte a kancát. – És mi az amit el akarsz kerülni?

– Fogalmam sincs – jött a felelet kis szünet után.

– Tényleg? – csodálkozott a pegazus. – Azt hittem ha te nem tudod, nem tudja senki. A Doktor megint elég személyeskedve üzent nekünk. Azt tán értem ami nekem szól, de a tiedet…

– Álmos vagyok, Kedvesem! – sóhajtott a kanca, s hogy hangsúlyt adjon a szavainak ismét hatalmasat ásított. Elengedte a pegazust, hogy a szemébe nézhessen. – Ne félj, ha rájövök mit akart ezzel mondani, te leszel az első akinek elmondom. De hosszú volt az éjszaka és nehezemre esik gondolkodni – tette hozzá huncut félmosollyal.

Silvermane halványan elpirult. Megcsókolta az unikornist, aztán az orrával bökdösve megpróbálta finoman visszaterelni a házba.

– Hé, te! Héé! Mire gondolsz, mi? Várj!

Az utolsó szót Firebolt olyan hangsúllyal ejtette ki, amitől a csődör nyomban megtorpant. A szemével követte a kanca tekintetét, s nyomban meg is állapodott egy az égből gyorsan közeledő fehéz ponton. Hamar fölismerte, hogy egy galamb volt az, nem kizárt, hogy az, amelyiket Jellyhez küldte a levelével. Erre a gondolatra rögvest gyorsabban kezdett verni a szíve. Nagyon izgatott volt már, milyen híreket kap rég nem látott társától. Firebolton is látszott, hogy kíváncsian várja a fejleményeket.

Nem tévedtek. A postagalamb valóban feléjük repült, s a nyakában meglehetősen nagy és gyűrött boríték fityegett. Silvermane meg is lepődött. Jelly nem szokott a levelezéseiben ilyen bőbeszédű lenni. Kicsit meg is ijedt, hogy talán mégsem tőle jött a levél, de ahogy a madár leszállt előttük és kibontották a borítékot, rögtön ráismertek a kanca írására.

Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy írtatok, jó volt végre hallni felőletek! És azt is köszönöm, hogy így aggódtatok miattam, örülök, hogy ti jól érzitek magatokat! Mi most éppen az öregekkel kempingezünk. Sokat kell gyalogolni, de legalább friss levegőn vagyunk. Amúgy is jót tesz már egy kis mozgás. Tudjátok mennyire nem bírom a tespedést. Bár be kell valljam, eleinte jobb ötletnek tűnt ez a túra, mint most így visszagondolva. Az öregek még most is nagyon jó formában vannak, pedig élesek erre a kövek mint a borotva és egyre több a viharfelhő is. Félek alaposan meg fogunk ázni megint. Igaz egyelőre jól bírjuk, de nem biztos, hogy eljutunk az útvonal végéig. Ha megint megfázik valamelyik, vagy elbotlik, lehet hogy vissza kell fordulnunk. Tudjátok milyen makacsok tudnak lenni, de féltem őket. Nem szeretném ha bajuk esne.

Szabadidőmben megpróbáltam megkeresni egy régi cimboránkat. Még mindig ugyanolyan könnyű őt megtalálni, mint mikor Manehattenben összefutottunk vele. De majd mesélek, ha találkoztunk, ami remélem hamarosan bekövetkezik. Persze a világért sem zavarnálak benneteket, de hiányoztok és jól esne, ha ti is csatlakoznátok hozzánk. Az öregek is gyakran emlegetnek titeket. Együtt biztosan melegebb lenne még a tábortűz is, s egész biztos sokkal gyorsabban is haladnánk! Ha esetleg mégis úgy döntötök, hogy velünk jöttök a túra végére, szívesen látunk titeket.

Gondolom emlékeztek még arra a helyre, ahol leugrottunk egyszer a vonatról. Az milyen bolondság volt! Ha kicsit továbbmentünk volna, úszhattunk volna abban a fantasztikus folyócskában és még ide is eljöhettünk volna ahol, most az öregekkel vagyunk. Ha az orrotok bírja, igazán gyönyörű egy hely, nem érdemes kihagyni! Ja, és ha mégis jöttök, hozzatok magatokkal meleg ruhát! Hidegek az éjszakák.

Üdv: Kékség

Olvasás közben Silvermane arca egyre gondterheltebbé vált. Már ahogy a megszólítást meglátta, rögtön tudta, hogy valami nem stimmel. Jellynek csak egyetlen esetben volt szokása, hogy mellőzi a nevek használatát.

– Mi a baj, Kedves? – kérdezte Firebolt, aki szorosan a csődörhöz simulva olvasta a levelet, így érezhette a párjában egyre növekvő feszültséget.

Silvermane még egyszer átfutotta a levelet, mielőtt válaszolt volna.

– Jellyéknek szükségük van a segítségünkre. Van egy térképed, Drágám?

Azt az ijedt lila szempárt látva a pegazus legszívesebben magához ölelte volna a kedvesét, de most túl ideges volt. Tudva azt, hogy Jelly veszélyben van, nehezére esett másra gondolnia. Firebolt elsietett a házba, aztán a szarva segítségével kilebegtetett egy jókora kihajtogatható Equestria-térképet és leterítette a földre. Silvermane némi keresgélés után egy pontra bökött, aztán dél fele húzta a patáját a papíron.

– Haysead Swamp túl nagy! – bosszankodott. – Hogy a fenébe találjunk meg titeket?

– Áruld el kérlek, miről van szó! – kérlelte Firebolt. – Ez valami éjjeliőr-titkosírás, vagy mi?

– Olyasmi. Nem akarta, hogy ha illetéktelen patákba kerül a levél, bármi is kiderüljön a számára.

Jelly, Razor Blade és Stormcloud titkos küldetésen vannak, de felfedezhették őket, mert csetepatéba keveredtek és valamelyikük meg is sérülhetett. Valahol errefelé lehetnek – bökött a térképen egy jókora mocsaras részre. – Fogalmam sincs, hogy mit kereshetnek ott, és azt se tudom mi hogyan találhatnánk meg őket!

– Valahogy megoldjuk, ne félj! Biztos nem véletlen, hogy nem írt semmi pontosabbat a helyzetükről. Talán majd akkor, ha odaértünk. Máris kezdek csomagolni – mondta a kanca, miközben ledobta magáról a hálóingét.

– Köszönöm, Kedves! Te vagy a legjobb! – nézett rá szeretetteljesen Silvermane.

– Sosem hagynám cserben Jellyt! Nekem is jelent annyit, mint neked! Amúgy szerinted Conkert kereshette? – kérdezte Firebolt, miközben felöltötte fekete utazóköpenyét, s összehajtogatta a térképet.

– Minden bizonnyal. Kíváncsi vagyok, mire jutott…

A mondatot halk sistergés szakította félbe, aztán egy pillanattal később kékesfekete lángocska lobbant fel a földön, közvetlenül Firebolt előtt. A két póni meglepetten hőkölt hátra a váratlan varázslattól, de egy perccel később már kíváncsian olvasták a harmadik levelet ami ma hajnalban érkezett nekik. Luna Hercegnő mindeddig odafigyelt, hogy ne zavarja meg őket a pihenésben, így meglepő volt, hogy ő is éppen ezt az órát választotta.

Kedves Tanítványom, s Kedves Széltáncos!

Remélem élveztétek pihenőidőtöket! Mindazonáltal roppant mód sajnálom, de ismét szükségem van szolgálataitokra! Kérlek titeket, amint lehetséges, látogassatok meg Canterlotban!

Üdv: Luna

Ezúttal Firebolton volt a sor a szörnyülködésben. Hitetlenkedve forgatta a papírdarabot.

– Nem értem! Ezer közül is felismerném az Úrnő varázslatát! A pecsét sértetlen volt, a betűk ugyanolyan szépen íveltek!

– Mi a baj akkor? Nem értelek.

– Jelly talán máshogyan ír levelet, ha az Úrnőnknek írja, máshogy ha nekünk, s megint máshogy, ha fenyegetve érzi magát! – Firebolt idegesen járkált fel-alá. – Úrnőnk viszont mindig ugyanúgy ír! Akár alattvalónak, akár barátnak, akár a saját testvérének címezi, mindig a királyi többesszámot használja! Hallani is csak akkor hallottam, hogy megfeledkezik erről, amikor nagyon fel van zaklatva! Te jó ég, mi történhetett?!

Erre már Silvermane-t is elfogta az aggodalom. Való igaz, a Hercegnő valóban mindig így szólt hozzájuk. Ráadásul az sem lehet véletlen, hogy ilyen hirtelen rendeli őket be audienciára.

– Jól van hát – mondta végül. – Akkor Canterlotba megyünk. De előbb kérlek tájékoztassuk Jellyék helyzetéről a Hercegnőt! Ne hagyjuk őket segítség nélkül!

23. fejezet

Szúnyogok és tüzecskék

A szél vadul belekapott a sörényébe. Kár, hogy errefelé még aljnövényzet is alig volt, ami megfoghatta volna a lendületét. Ráadásul még csak nem is lehetett hozzászokni, mert nem is fújt állandóan. Csak néha jött egy-egy pöff, de az olyankor hatalmas erővel csapódott nekik, s az apró vízcseppeket, amik az enyhén szitáló ködből kiváltak a szőrükre, egészen a bőrükig préselte, majd gőz formájában nyomban tova is sodorta. A csontig hatoló hidegtől semmilyen felszerelés nem védte meg őket. A fémpáncélok csak még jobban elvezették a testüktől a hőt, a köpenyeik pedig pillanatok alatt átáztak. Tüzet gyújtani pedig egyszerűen lehetetlen lett volna. Éghető anyag sem volt a közelben, de ilyen időben nem is tudták volna megakadályozni, hogy a széllökések ellobbantsák a lángokat. De már csak pár óra volt hátra az éjszakából. Addig kénytelenek voltak tűrni.

Megpróbált még kisebbre összegömbölyödni. A farka hegye már így is az orrát csiklandozta. Jó lett volna, ha legalább összebújhattak volna, hogy melegítsék egymást. Mikor azonban a legutóbb ilyesmivel próbálkoztak, csak még jobban lehűtötték egymást vizes szőrükkel, amit egyébként nagyjából távol tudtak tartani a bőrüktől. Így inkább csak háromszögbe feküdtek le, hogy legalább egymás között egy aránylag szélvédett zugot ki tudjanak alakítani. Ha sokat nem is segített, de valamit azért számított.

Ilyen időben roppant balesetveszélyes repülni. Hirtelen bűntudat fogta el, amiért nem várta meg a reggelt, hogy útjára engedje azt a galambot. Ha a nappalok nem is voltak éppen kellemesek ezen az átkozott helyen, az éjszakák életveszélyesek voltak. Volt ugyan aki vigyázzon rájuk, mégis már-már örült neki, hogy nem tud elaludni. Adott egy kis biztonságérzetet. Bár a társai sem mozdultak, nem volt benne biztos, hogy ők tudnak aludni. Szükségük lenne az erejükre, de így csak még jobban ki lennének szolgáltatva ha rajtuk akarnának ütni. Mint tegnap este is! Akkor is csak a denevér éles fülének köszönhették, hogy mind megmaradtak… Az után úgy örült annak a lüke galambnak, meg az üzenetének mintha három napi meleg élelmet küldtek volna utánuk.

Gondolatban megint az számolgattata mennyi ideig bírják még ilyen körülmények között. Még ha többször nem is támadják meg őket, akkor sem húzhatják már sokáig. Ha éjszaka nem is fagynak meg, akkor is hamar ki fogja szívni minden maradék erejüket ez a nedves, hideg szél. Nappal meg a szúnyogok gyötörték őket folyamatosan miközben meneteltek. Eleinte még a farkukkal legyezgették magukat, de mostanra már olyan fáradtak voltak, hogy még vakarózni sem bírtak rendesen. Megpróbáltak tudomást sem venni az apró, ámde kellemetlen csípésekről és a szűnni nem akaró döngicsélésről. Mégis hiába számítottak az éjjeliőrök között is keménynek, ezek az apróságok lassan, de biztosan kikezdték őket. Nem is beszélve arról, hogy fogalma sem volt arról mihez kezdenek akkor, ha a titokzatos támadó újra visszatér. Ha az életük forog kockán, tán újra mozgósítani tudnák az erőtartalékaikat, de kérdéses, hogy ez most is elég lenne ahhoz, hogy megvédjék magukat.

Már azt is bánni kezdte, hogy Silvermane-ék segítségét kérte. Borzasztó nagy tapintatlanság volt tőle, hogy ilyesmit kért tőlük. Csak azért elrángatni őket ide, erre a szörnyű helyre, hogy őket is veszélybe sodorja! Hogy is fordulhatott meg ilyesmi a fejében?! Még ha a kétségbeesés is szülte a sorait, akkor is csak az önzése sütött belőlük. Ő vállalta ezt a küldetést szabad akaratából. Hiba volt, hogy a barátait is bele akarta keverni. Főleg, hogy a pegazus leveléből az derült ki, hogy roppant jól érzik magukat kettesben.

Kettesben. Igyekezett minél kevesebbet gondolni erre. Igyekezett nem irigykedni rájuk. Ő ugyan régóta nem érezte már szükségét, hogy komolyabb kapcsolatot építsen ki egy másik pónival. Félt, hogy ha lenne valakije, örökké csak azon aggódna, hogy őt is elveszíti. Mégis, valahol belül csak még magányosabbnak érezte magát, ahogy eszébe jutott két társa, akik egymásban megtalálták a boldogságot.

Sejtette már egy ideje, hogy lesz valami közöttük. Nem kerülték el a figyelmét az apró jelek. Celestia napjánál is világosabb volt számára, hogy mindketten többet szeretnének a másiktól, mint puszta barátság. Elég volt csak látni ahogy egymásra néztek. Szinte vibrált közöttük a levegő mióta megküzdöttek a sárkánygyíkkal. Onnantól már pusztán idő kérdése volt. Jókat szórakozott rajta, ahogy a két fiatal kerülgette egymást, s közben igyekeztek előle, egymás elől, sőt talán még saját maguk elől is titkolniuk az érzéseiket. Silvermane különleges repülőleckéi jó okot, s egyszersmind jó ürügyet is adtak Fireboltnak, hogy kettesben maradjon a pegazussal. Ezt nagyon is jól látta. Mindig nagyon ügyelt is rá, hogy ne álljon az útjukba. Mégis, úgy tűnik csak a halál torkában tudott végre megnyílni egymás előtt a két póni. Tipikus éjjeliőrök – gondolta –, könnyebben megbírkóznak a halál gondolatával is, mint hogy saját magukat így kiadják. Igaz az unikornis nem volt egzakt módon tag, de a velük eltöltött idő alatt többször is bizonyította a rátermettségét, s az életútját tekintve is beillett volna közéjük. Együtt tudott hát érezni vele. S bár régóta figyelte kettejüket, amikor bekövetkezett mégis kissé váratlanul érte őt az egész.

Egyszerre tudott nekik tiszta szívből sok szerencsét kívánni ehhez a kapcsolathoz, féltette őket, nehogy csalódjanak, és bármennyire is igyekezett, mégis féltékeny is volt rájuk. Nem hitte volna, hogy ilyen érzés egyáltalán megtelepedhet benne. Mikor még fiatalabb volt többször is belegondolt, mi lenne, ha nem csak beosztott társaként gondolna a pegazusra. Végtére is Silvermane elég jóképű volt, érzékeny és intelligens. Ha egy kicsit bátrabb, kezdeményezőbb lett volna, gyakorlatilag bármelyik kancát megkaphatta volna. Jelly mégsem tudta elképzelni, hogy bármi több is lehetne köztük mint barátság. És feltételezte, hogy a pegazus is így van ezzel. Most viszont, hogy Firebolttal így egymásra találtak, mégis felkavarta az érzéseit. Ha mástól nem is, attól félt, hogy elveszti azt a pónit, aki a legközelebb áll hozzá. Tán nem véglegesen, s nem is rossz értelemben, de akkor is elveszíti. És akkor újra magára marad. Ugyanolyan magányos lesz ismét, mint mikor a Különleges Egységhez került.

A szél akkora erővel csapott az arcába, hogy felkapta a fejét. A dermesztő légáramlat égette a szemét, de nem mert kockáztatni. Ha visszatért, akkor csak pár pillanatuk van felkészülni a harcra. De nem. Úgy tűnik most csak a természet játszadozott velük. Csak maradjon is így… Nincs már sok hátra az éjszakából, nem kell sokáig kibírniuk. A reggeli nap hamar fel fogja melegíteni őket, s még a nagy páratartalom ellenére is gyorsan megszáradnak majd. Akkor már nem lesznek majd ilyen sebezhetőek. Igaz kipihentebbek sem nagyon lesznek, s azzal is várniuk kell, hogy ismét jóízűen ehessenek egyet. De ha már megígérték a Hercegnőnek, hát lelkiismeretesen el fogják végezni a feladatot.

Persze könnyen átháríthatta volna a felelősséget másra. Elvégre épp a pihenőidejét töltötte s a puszta véletlennek volt köszönhető az is, hogy pont akkor látogatta meg a Hercegnőt, amikor az éppen Stormcloudnak és Razor Blade-nek ecsetelte az új küldetésük részleteit. Az elcsípett mondat az eltűnt pónikról és a Haysead Swampet körüllengő misztikumokról viszont azonnal fölkeltette az érdeklődését. Már úgyis úgy volt vele, hogy megőrül a semmittevésben, ezért megkérte a Hercegnőt, hogy csatlakozhasson a két csődörhöz. Luna természetesen hamar beleegyezett, s a két éjjeliőr is örült, hogy Jelly velük tart. Úgyis nagyon régen volt már, hogy együtt mentek bevetésre. Nagyon-nagyon régen. Mennyire más idők is voltak azok, mikor még nem ismerte Silvermane-t! Most pedig lehet, hogy kicsit vissza is fognak köszönni azok az emlékek…

Fölnézett a két pegazusra. Ők is ugyanúgy igyekeztek a lehető legkisebbre összegömbölyödni, hogy védjék magukat a metsző széltől. Viszont a szemük csukva volt, s úgy tűnt a kancával ellentétben ők át tudták aludni az éjszakát. De még így álmukban is látszott rajtuk, mennyire megviseltek. Jellyben csak most tudatosult, mennyit változott a két póni mióta megismerte őket. Razor Blade még majdhogynem csikó volt, amikor elkezdte a kiképzést, s mostanra már a Különleges Egység egyik legkeményebb harcosa vált belőle. Régen egy jó humorú fiatal csődör volt, de kezdeti lelkesedése, s keserédes vidámsága hamar kihunyt. Egyike volt azoknak, akik éjjeliőrként a legtöbb szörnyűséget tapasztalhatták meg. Mindig őt küldték a legvéresebb feladatok elvégzésére, s a csatákban is mindig az első sorokban harcolt. Nem egyszer fogságba is esett, s még akik kiszabadították, azok sem szívesen mesélnek róla, milyen állapotban sikerült őt kihozni.

Stormcloud viszont már akkor is a Különleges Egység élén állt, mikor Jelly csatlakozott hozzájuk. Ő már akkor is ugyanaz a megfontolt, komoly csődör volt, mint most. Az évek azonban lassacskán őt is kikezdték, bár ő a szerencsésebbek közé tartozott, akik a kétségbeejtő helyzeteket is képes volt egyfajta szarkasztikus humorral kezelni. Az ő korában a legtöbben már rég kiégtek és otthagyták az Éjjeliőrséget, de ő csak egy fáradt félmosollyal nézett szembe a legsötétebb fenyegetésekkel is. Nála könnyebben tán csak Moss Ranger, az unikornis kezelte könnyebben a problémákat. Őt Jelly még sosem látta felzaklatva. Egyedül akkor lehetett érezni rajtuk mekkora stresszben tarja őket az éjjeliőri hivatás, amikor Luna Hercegnő visszatért és gyakorlatilag levette a vállukról a terheik s a felelősségük legnagyobb részét. Akkor látta őket önfeledten ünnepelni, amire azóta sem került újra sor.

Újra föltámadt a szél. Felborzolta a sörényét és apró vízcseppeket zúdított az arcába, amitől hunyorognia kellett. Bolond idő! Mintha nem tudná eldönteni mit tegyen: essen, vagy sem, fújjon a szél, vagy sem. Jelly halkan morogva lehajtotta a fejét a földre és ráborította a farkát a szemére. Fáradt volt és nyűgös. Most már úgy gondolta, jobb lenne ha minden kockázat ellenére mégiscsak kihasználná a maradék időt és aludna egy kicsit. Watcherre úgyis nyugodtan rábízhatja magát. A gond már csak az volt, hogy a gondolatai nem hagyták nyugodni. Túl sok minden járt a fejében, s ezek között több olyasmi is volt, ami önmagában is zavarta volna az elalvásban. Végül úgy tűnt, mégiscsak elég fáradt lehetett, mert már arra sem maradt ereje, hogy gondolkodjon, s lassacskán mégis elmerült – még ha felszínesen is – a zaklatott és zavaros álmaiban.

* * *

– Százados…!

– Igen? – kérdezték egyszerre.

– A régi… századosra gondoltam.

– Mondja, Blade!

– Meddig szándékozik folytatni a bolyongást? Eleddig semmit sem találtunk, s voltaképpen azt sem tudjuk mit keresünk!

– Ha megtaláltuk, tudni fogjuk.

– Ha megtaláljuk. A Shadowboltok semmit sem találtak. Mennyi esélyünk van nekünk, hogy gyalogszerrel meglátunk bármit is amit ők föntről nem vettek észre.

– Nyilván nem lehet egykönnyen felfedezni. Megjegyzem a lángocskákat sem vették észre, mi viszont igen.

– Tűt a szénakazalban hamarabb… – dohogott Razor Blade.

– Közel járhatunk már – jegyezte meg Jelly. – Az legalábbis bíztató, hogy megpróbáltak minket megállítani.

– Bíztató? Az a bíztató, hogy még életben vagyunk! Az a valami viszont minden volt, csak bíztató nem!

– Megértem az aggodalmát, hadnagy, de nem fogjuk föladni – mondta nyugodt hangon Stormcloud. – Egyelőre nem. Ha nem is találunk semmit, addig kint maradunk terepen amíg csak bírjuk!

A pegazus nem tiltakozott, bár látszott rajta, hogy nem ért egyet a feletteseivel. Jelly mindenesetre örült neki, hogy a csődör a továbbiakban nem adott hangot a nemtetszésének. Ha nem is volt már olyan hűvös mint az éjszaka, a levegő ugyanolyan fullasztóan párás volt, s a korgó gyomruk sem sokat javított a kedélyállapotukon. Ráadásul azok a dög szúnyogok is kezdték őket újra megtalálni! Megértette hát a sokat próbált Blade hadnagy kitörését, hiszen őt is ugyanúgy kikezdte a viszontagságos út, a nélkülözés, s az hogy bár már lassan egy hete járták a mocsarat, semmi jele nem volt, hogy közelebb jutottak volna a céljukhoz. Csupán annyi változott, hogy a talaj alattuk egyre ingoványosabb lett, s a mocsár körülöttük egyre hínárszagúbb. Csak az elmúlt pár napban bukkantak rá a titokzatos kis lángocskákra, amik minduntalan keresztezték az útjukat, de soha sem sikerült őket közelről megfigyelni, mert hol kigyulladtak, hol elaludtak, s amíg látták is őket, addig is a legnehezebben megközelíthető helyeken bukkantak fel.

Eleinte örültek amikor felfedezték őket, hiszen ezt már eredményként könyvelhették el. Mivel azonban hamar megállapították, hogy az illékony lángocskáknak már a közelébe menni is életveszélyes, a lelkesedés hamar alábbhagyott. Jelly azon a véleményen volt, hogy a tüzek mágia szüleményei, de mivel egy unikornis sem volt velük, nem tudta alátámasztani a sejtését. Ez a feltételezés azonban nem sok jót ígért, elvégre a lángocskák csak a süppedős-ragadós puha latyakba vezették volna őket, tehát a megidézőjüket nem valószínű, hogy jó szándék vezette volna.

Aztán ott volt a titokzatos támadó is. Hirtelen, a semmiből bukkant fel, s ugyanolyan hirtelen el is tűnt, ugyanúgy mint a lángocskák. Jelly akarva-akaratlanul párhuzamot is vont közöttük. Úgy érezte össze kell függeniük, ha másért nem is, hát csak azért, mivel egyformán megmagyarázhatatlanok és tűvékenyek voltak. A félhomályban a póniforma támadó ugyanis alig különbözött a környezetétől. Ugyanolyan szürke és jellegtelen volt, mint az őket körülvevő köd, viszont villámgyors volt és félelmetesen ügyes. Csak annyi volt a szerencséjük, hogy nem használhatta ki ellenük a meglepetés erejét Watcher miatt. Így aztán a három éjjeliőr lélekjelenléte és tapasztalata hamar komoly lépéselőnybe juttatta őket. A támadónak ugyan jócskán sikerült az amúgy is kimerült pónikat kifárasztania, de végül mégis neki kellett menekülnie. Elég volt egyetlen szempillantás, s már a nyomát sem látták. Ha nem erősítették volna meg egymást, még abban is elbizonytalanodtak volna, hogy egyáltalán tényleg harcolniuk kellett az éjszaka közepén. Visszagondolva olyan abszurd volt az egész.

– Ha nem találunk hamarosan valami ehetőt, esküszöm, a füvet fogom megenni! – bizonygatta Razor Blade, s a szavainak nyomatékot adva menet közben a föld felé hajolt. – Csak ne lenne ilyen irgalmatlanul büdös… – sóhajtott.

– Hehe, most úgy nézel ki mint valami vadló! – vigyorgott bágyadtan Jelly. – Még a sörényed is olyan kuszán áll.

– Kösz – morgott a csődör. – Olyan távol vagyunk a civilizációtól, lassan tényleg kezdem is annak érezni magamat.

– Ne aggódj Razor, én is egyre csábítóbbnak érzem a füvet olyan éhes vagyok már.

– Kicsit tűrtőztessék még magukat kérem – szólalt meg Stormcloud. – Nem küldtek volna ide minket ha nem lett volna fontos.

– Természetesen, főnök! – biccentett kelletlenül Razor Blade.

– Amúgy észrevettétek, hogy minél bentebb megyünk, annál gyakoribbak a lángocskák? – kérdezte Jelly.

– Lehet, hogy igazad van – felelt a százados. – Ha nem is nagy a különbség, de ez azért bíztató.

Némán folytatták az útjukat. Jelly nem volt teljesen biztos benne, hogy tényleg több táncoló tüzet találtak volna, de próbálta tartani a lelket a társaiban s magában is. A nap egyre magasabbra hágott, így hamarosan rettentő fülledt lett a levegő. A patáikkal mégis folyamatosan kénytelenek voltak kisebb-nagyobb mértékben a vízbe gázolni, ami viszont cseppet sem volt még csak langyosnak sem mondható. Még az volt a szerencséjük, hogy este sikerült olyan helyet találni, ahol aránylag szárazon átvészelhették a vihart. Így is épp eléggé le voltak gyengülve és kihűltek, ha nem sikerül talán másnap már meg se bírtak volna mozdulni. A szélsőséges körülmények viszont még tovább feszegették a tűréshatárukat.

A kimerültség és az éhség miatt egyre gyakrabban kellett megállniuk. Éppen egy ritka, a mocsárban is megélő tüskés bokor savanykás, apró gyümölcseit próbálták komolyabb sérülés elszenvedése nélkül leszüretelni, amikor meghallották a hangot. Az éles sipításra mindhárman mozdulatlanná dermedtek. Aztán lassan, igyekezve, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsék, az ég felé fordították a fejüket, ahonnan a hang jött. Egyetlen pillanattal később Frosty bukkant fel, s újabb éles füttyel berepült hozzájuk a bokorba. A kismadár gyorsan elrejtőzött gazdája sörényében. Jelly érezte, hogy még most is remeg. Épp azon tűnődött, vajon mi zaklathatta fel az állatkáját, amikor különös zúgás ütötte meg a fülüket. Olyan volt, mintha egy óriási darázsraj tartott volna egyenesen feléjük.

– Hasra! – adta ki halkan a parancsot Stormcloud.

Nyomban úgy is tettek, s megpróbálták minél kisebbre összehúzni magukat. Még a nyirkos talajjal sem törődtek. A zúgás egyre erősödött. Hamarosan már érezni is lehetett az egyre kifejezettebbé váló légáramlatot. Nem sokkal később pedig a forrása is megérkezett. Hatalmas csapat éjfekete lény húzott el közvetlenül a fejük fölött. A három póni ugyan takarásban volt a szúrós bokor alatt, de a biztonság kedvéért inkább mozdulatlanná dermedve figyelték a vonulást. Jelly megpróbálta azonosítani a különös lényeket, de azok túl gyorsak voltak, s a nagy páratartalom sem könnyítette meg a dolgát. Csupán annyit tudott megállapítani, hogy póni nagyságúak voltak, de egész biztosan nem pegazusok.

Lélegzetvisszafojtva várták, hogy az egész raj elhaladjon fölöttük. Mikor az utolsó lény is eltűnt még pár percig fekve maradtak, utána amikor Stormcloud biztonságosnak ítélte intett nekik. Óvatosan kikecmeregtek a cserje ágai alól, de még jódarabig az eget kémlelték. A szúnyogok – akik eddig szintén meglapultak – közben szintén előmerészkedtek, s újra ott döngicséltek körülöttük s csípték a pónikat ahol érték. Azok azonban a legkevésbé sem zavartatták most magukat miattuk.

– Mi a jófene volt ez?! – törte meg végül a csendet Razor Blade.

– Fogalmam sincs – felelt Jelly. – Sosem láttam még ilyesmit.

– Ahogy én sem – jegyezte meg töprengve Stormcloud. – Ahogy számoltam, legalább ötvenen lehettek. Vajon merre tarthattak?

– Dodge City? Appleloosa? Tán egyenesen Canterlot? Itt a semmi közepén elég nehéz megmondani.

A szürke pegazus elkezdett fel-alá járkálni, nem törődve azzal, hogy minden lépésénél belesüllyed a patája a puha, nedves talajba. Szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében. Jellyék tanácstalanul figyelték, próbálták kitalálni mire gondolhat. A csődör aztán váratlanul megtorpant és szembefordult velük.

– Változott a terv! – mondta határozottan. – Úgy vélem amit az előbb láttunk sokkal komolyabb fenyegetést jelenthet Equestria pónijaira, mint bármi amit ebben az elátkozott mocsárban találhatunk. Mindazonáltal tartani fogjuk magunkat a küldetésünkhöz. Maguk ketten most vissza fognak fordulni és mihamarabb jelzik a veszélyt. Blade hadnagy amint kiért a mocsárból kapjon szárnyra és jelentsen a közelben lévő támaszpontjainknak. Amint lehet, vonják megfigyelés alá az egész környéket! Jelly százados, maga haladéktalanul utazzon Canterlotba és figyelmeztesse az Úrnőnket! Használhatja Frostyt is ha innen kiért, de addig semmiképp! De ne írjon le levélben semmit amit esetleg ellenünk fordíthatnak!

– Értettem! – felelte kórusban a két póni.

– És Önnel mi lesz, százados? – kérdezte aggódva Jelly.

– Én folytatom amit elkezdtünk. Úrnőnk nem örülne ha félbehagynánk a megkezdett feladatunkat. Nem az én tisztem eldönteni, hogy melyik veszély a fontosabb.

– Egyedül túl veszélyes! – akadékoskodott a kanca. – Ha visszatér a támadó hogy fogja megvédeni magát?

– Értékelem, hogy félt, Jelly százados, de tudok magamra vigyázni – sóhajtott Stormcloud. – És itt van velem Watcher is. Legutóbb is megmentett minket, most sem fog cserbenhagyni. Menjenek csak nyugodtan!

– De…

– Lehet, hogy nem fogalmaztam világosan, de ez parancs.

Jelly és Blade egymásra néztek, aztán szalutáltak a századosnak, jelezve, hogy megértették.

– Ez esetben ég Önnel! – mondta szenvtelen hangon Razor Blade. – És térjen vissza minél hamarabb!

– Kísérjen jószerencse az utadon! – toldotta meg Jelly.

Stormcloud kimérten biccentett, aztán ő is szalutált, majd hátat fordított két társának és továbbindult. Jellyék egy percig még néztek utána, aztán visszafordultak, kifele ebből a döletes lápból. Jelly még egyszer hátranézett, s még látni vélte a százados ködbe vesző alakját, ahogy lassan távolodott. Ahogy eltűnt, a kancát egy pillanatra elfogta az a szörnyű félelem, hogy talán most látta utoljára hű parancsnokát. Aztán megrázta magát, prüszkölt egyet, s ő is folytatta az útját, ugyanazzal a rendíthetetlen elszántsággal, amivel Stormcloud is mindig tette a dolgát s amit ő olyannyira becsült benne.

24. fejezet

Az Elfeledettek

Miután megkapták a Hercegnő levelét, Silvermane és Firebolt a tőlük telhető leggyorsabban összepakoltak, hogy elérjék a délelőtti vonatot. Még indulás előtt Firebolt gyorsan összedobott egy rövidke üzenetet, amiben figyelmeztette az Úrnőt Jellyék szorult helyzetére. Az úton aztán végig kifele bámult az ablakon, mintha azt remélné, hogy onnan érkezik a válasz. Ennek ellenére a pecsétes tekercs meglepően sokat váratott magára. Mikor aztán mégis apró kékesfekete lobbanással mégiscsak megérkezett, a kanca egyáltalán nem volt vele megelégedve. Luna Hercegnő ugyanis ezúttal is bántóan szűkszavú volt, s bár azt állította, hogy nem kell aggódniuk mert Jelly még hamarabb fog Canterlotba érni mint ők, Firebolt ugyanazt az – ahogy ő fogalmazott – aggasztó flegmaságot hallotta ki a soraiból.

Az út hátralevő részében nem is mulasztotta el ezt többször is részletesen kifejteni párjának. Silvermane ugyan nem érezte olyan vészesnek a helyzetet ahogy a kanca lefestette, de ő sem tudott teljesen megnyugodni. Szerette volna biztonságban tudni Jellyt, s a Hercegnő levele nem volt neki elég meggyőző, főleg Firebolt aggályai miatt. Sőt, ahogy a kanca az ölébe hajtotta a fejét s csak mondta és mondta, egymásba szőtte a feltételezéseit, lassan a pegazusra is átragadt a félelme. Mire a vonat csikorogva fékezve megállt a canterloti állomáson, már azt kellett megállapítania, hogy jóformán minden szörnyűséget számba vettek, ami a Hercegnő különös viselkedését magyarázhatja. A szerelvényről leszállva aztán további megerősítést kaptak sötét gyanúiknak. A peronon ugyanis két marcona, denevérszárnyú, csipkézett fülű, lándzsával felfegyverzett éjjeliőr várta őket.

A pónik nem szóltak semmit, csak az egyik intett nekik, hogy kövessék őket. Firebolt és Silvermane nem is tettek másként. Az őrök tétovázás nélkül egyenesen a palotába, s azon belül a trónterembe vezették őket. Különös volt ez a díszkíséret. Nem voltak ehhez szokva, s épp ezért azonnal sejtették, hogy a Hercegnő nem kedveskedésből rendelte melléjük a fegyvereseket. Míg oda nem értek, Firebolt alig tudta visszafojtani kíváncsiságát. Mégis úgy vélte, jobban teszi ha nem kérdezősködik. Ha az éjjeliőrök nem árulták el jöttük okát, nyilvánvalóan nem kaptak rá engedélyt, hogy tájékoztassák őket. Nehezére esett megtartóztatnia magát, de végül mégis erőt vett magán. Hiszen mellette Silvermane olyan tökéletesen kifejezéstelen arccal tudta követni az előtte haladó pónit! Tényleg hallgatnia kellene a Doktorra és meg kéne tanulnia jobban uralkodni az érzelmein.

Canterlot egyébiránt ugyanolyan békésnek tűnt mint mindig. Illetve a békés szó nem fedte le megfelelőképpen azt a nyüzsgést ami megszokott volt a fővárosban, de nem volt semmi látható jele annak, ami indokolta volna ezt a különös fogadtatást. Sőt, a pónik akikkel menet közben összetalálkoztak ugyanolyan meglepettnek tűntek a furcsa csapat láttán, mint amennyire ők maguk is voltak, csak ők igyekeztek nem kimutatni. Akkor találkoztak csak az első szokatlan dologgal amikor elértek a trónteremhez. A lezárt ajtók előtt ez alkalommal ugyanis nem kettő, hanem négy őr strázsált. Mind unikornis volt, de közülük ketten az Éjjeliőrséghez, ketten pedig minden bizonnyal Celestia Hercegnő személyes testőrségéhez tartoztak. Ez egyértelműen látszott a páncélzatukból is.

Miközben az őrök megmotozták őket s elvették a táskáikat Fireboltnak ismét a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy miért a megerősített védelem, de ezúttal is meg tudta tartóztatni magát. Remélhetőleg hamarosan úgyis minden kiderül. Az őrök a biztonság kedvéért még egyszer átvizsgálták őket, sőt az egyikőjük még valamilyen varázslatot is végrehajtott rajtuk, de mivel ekkor sem találtak náluk semmi veszélyeset s a varázslat sem okozott szemmel látható változást, továbbengedték őket.

Odabent akkora tömeg fogadta őket, amitől a két póninak rögtön deja vu érzése támadt. Itt volt ugyanis a teljes Különleges Egység, de még a Shadowboltok, s a Nightstalkerek – az Éjjeliőrség lopakodó alakulata – közül is megjelentek néhányan. Legutóbb a Deepfire szurdoki csata után láttak itt egyszerre ennyi éjjeliőrt. Firebolték nagy megnyugvására itt volt Grape Jelly és Razor Blade is, s bár rettentően koszosak és viharvertek voltak, egészségesnek tűntek. A pónik azonban ügyet sem vetettek az érkezőkre. Minden szem a trónszék felé fordult, amin nem más, mint Celestia Hercegnő foglalt helyet. Közvetlenül mellette viszont ott állt Luna Hercegnő is, aki úgy tűnt mintha nagyon elmélyülten magyarázott volna valamit a nővérének. Firebolték is halkan közelebb húzódtak hát, hogy hallhassák miről folyik a szó.

– …és azóta sem volt rá szükségünk. – fejezte be épp Luna a beszédet. Az arca és a hangja is nyugodtnak tűnt, de Firebolt érezni vélte rajta a feszültséget.

– Nem kell egyedül végigcsinálnod – jelentette ki Celestia hasonló hangvételben mint a testvére. – Tudod, hogy kiállok melletted, akármi lesz is! És számíthatsz a canterlotiakra is! Shining Armor és a legjobb harcosaim ott voltak Moonwatch ostrománál ugyanúgy mint a Deepfire szurdokban. Most sem hagyunk magadra.

– Ez az én harcom. Az enyém és az Éjjeliőrségé. Mindig is az volt. Köszönöm a segítséget és a felajánlást, de tudjuk kezelni a helyzetet.

– A Boszorkánymester sokat veszített a hatalmából, de még így sem lebecsülendő ellenfél. A legutóbbi akciójuk is ezt bizonyítja. A Káosz Ivadékai továbbra is valós fenyegetést jelentenek Equestriára. De rád hagyom a döntést. Ha ragaszkodsz hozzá, természetesen nem szólok bele az ügyeitekbe.

– Ragaszkodom hozzá. Ez már személyes. Azok után amiket elkövetett, nem nyugszom amíg én magam nem végeztem vele.

Celestia közelebb hajolt a húgához, s úgy mondott neki valamit, hogy a teremben lévők ne hallhassák.

– Tisztában vagyok a felelőségemmel! – csattant fel a kelleténél kissé erősebben Luna, de aztán rögtön vissza is fogta magát. – Burning Soul végzetes hibát követett el amikor előmerészkedett az odújából és ezt meg is fogjuk neki mutatni. Ezek a pónik itt – mutatott körbe patájával a termen – mind azért gyűltek össze, hogy véget vessenek a lázadásának. Erőfölényben vagyunk s ezt neki is tudnia kell. Discordra pedig immár nem számíthat, hogy megnyerje neki ezt a háborút. Semmi nincs a patájában, amit ellenünk fordíthatna, s ha mégis hát állunk elébe. Az Éjjeliőrség nem olyan gyenge mint régen volt!

A trónteremben helyeslő morajlás futott végig.

– Megbízom benned, testvérem, s mint mondtam: ez a te döntésed – hajtotta meg a fejét Celestia. – Csak szeretnélek titeket biztonságban tudni.

– Ezernyi évet vártam rá, hogy újra tehessek valamit a népünkért. Végigharcoltam ezt a reménytelenül elhúzódó árnyékháborút. S most végre itt az alkalom, hogy véget vethessek neki. Csak annyit kérek, hogy ezt ne vedd el tőlem! És ne félts, tudom mi az óvatosság!

Celestia összehajtotta a szárnyait és ismét közelebb hajolt húgához, hogy csak ő hallja a szavait. Mikor befejezte, a két nővér alig észrevehetően összeérintette a szarvát, majd elfoglalták eredeti helyzetüket.

– Ha megengeded, azért maradnék még amíg végeztek – mosolygott derűsen Celestia.

Luna beleegyezően bólintott, majd az éjjeliőrök felé fordult. Büszkén fölemelte a fejét, ahogy végignézett harcosain. Mikor megtalálta a tömegben a tanítványát és Silvermane-t, az ajka egy pillanatra mintha mosolyra húzódott, de mikor megszólalt a hangja komoly volt és zengő.

– Üdvözöllek benneteket hű katonáim, barátaim! Örülök, hogy ilyen sokan meg tudtatok jelenni. Mint azt hallhattátok, hamarosan véget vethetünk a Boszorkánymester lázadásának! Nemrégiben ugyanis Burning Soul sikeres támadást intézett Manehatten börtöne ellen, s kiszabadította megmaradt csatlósait. Azonban elszámította magát, mivel ezzel a lépéssel felfedte a helyzetét, s azóta is menekülnie kell Grimtail rendőrkapitány és nyomozói elől. A rendőrkapitány pedig igazán remekül teljesített, mivel mindezidáig sikeresen követte a szökevényeket. Most azonban, hogy ennyien összejöttünk, átvesszük Grimtailtől az ügyet és közös erővel végre leszámolunk a Boszorkánymesterrel! Ezúttal nem menekülhet előlem!

Az éjjeliőrök lelkesen dobogtak a patájukkal.

– Van azonban még egy feladatunk is! – folytatta Luna amikor a dobogás elhalkult. – Stormcloud százados, a Különleges Egység parancsnoka a napokban szokatlan aktivitást jelzett a Hayseed Swamp környékéről. A déli határra kirendelt őrök is megerősítették a jelentést. Különös fekete szárnyas lényeket láttak azokon a környékeken az égen. Ezek a lények már csak létszámuknál fogva is veszélyt jelenthetnek Equestriára, ezért az itt jelenlévők közül megkérném Cloudsplittert és Razor Blade-et, hogy haladéktalanul vonuljon ki a déli határra egy-egy szakasz pegazussal, hogy megfelelően tudjuk biztosítani a védelmet! Lehetőség szerint ne bocsátkozzanak harcba a lényekkel, és ha bármi gyanúsat tapasztalnak, azonnal jelentsék Celestia Hercegnőnek!

– És még valamit szeretnék mondani. Bár a szokás szerint a Shadowboltokat Descent őrnagy, s a Nightstalkereket Black Ruby ezredes fogja vezetni, a Különleges Egység parancsnokságát Stormcloud százados visszatértéig Grape Jelly százados fogja átvenni. Az akciót egyébiránt én fogom vezetni személyesen.

– Éljen! – kiabált be valaki a hátsó sorokból. A többiek ismét izgatottan dobolni kezdtek a patájukkal, majd skandálni kezdtek: – Luna Hercegnő! Luna Hercegnő! Luna Hercegnő!

– Köszönöm! – harsogta túl a pónikat a Hercegnő. Láthatóan nagyon jól esett neki az éjjeliőrök lelkes támogatása. – Köszönöm mindnyájatoknak a bizalmat és a támogatást! És szeretném megköszönni a kitartásotokat is ezekben a nehéz időkben! Többet nem is várhatnék tőletek. Most viszont megkérnék mindenkit, hogy kezdjen el készülődni! Hosszú út áll előttünk! Cloudsplitter és Razor Blade! A barakkoknál megtaláljátok az alátok rendelt csapatokat. Induljatok délnek amint lehet! A többiek pedig…

A Hercegnő elharapta a mondatot, mert a trónterem ajtaja váratlanul hatalmas robajjal kivágódott. Egy fura, rogyokba csavart valami lebegett be a terembe természetellenes gyorsasággal, nyomában a négy unikornissal akik a kaput őrizték. Az őrök szemmel láthatóan próbálkoztak megfékezni a szellemszerű alakot, ami egyenesen a trónszék felé repült. Az éjjeliőrök meglepetten félrehúzódtak, utat engedve a jelenésnek. A szellemszerű alak fölött egy közepes méretű dísztelen faládikó lebegett. A ládáról madzag lógott le, aminek a vége elveszett a rongyok között.

A kapuőrök miután látták, hogy nem fogják tudni megállítani azt a valamit, tanácstalanul néztek a Hercegnők felé, akiket viszont annyira lefoglalt a látvány, hogy nem is foglalkoztak semmi mással. A bebugyolált alak lassított, és tisztes távolságban a Hercegnőktől leereszkedett a földre. A láda azonban nem szállt le, de úgyszintén lelassítva odalebegett Luna Hercegnő elé, s közben végighúzta maga mögött azt a valamit a márványpadlón. Mikor megállt szemmagasságban, Luna Hercegnő egy darabig gyanakodva figyelte, de mivel a doboz nem mozdult többé, óvatosan körbejárta, majd a szarvával átvette a tárgy lebegtetését. Lassan megforgatta a levegőben, aztán felnyitotta a tetejét, de úgy hogy csak ő és Celestia láthassa a tartalmát.

A hatás azonnali volt. Luna Hercegnő eltátotta száját ahogy a dobozba meredt. A szemét tágra nyitotta, de a pupillái tűheggyé szűkültek. Akik elég közel álltak hozzá, mint Firebolt és Silvermane azok azt is láthatták, hogy még levegőt venni is elfelejtett a látványtól. A doboz finoman remegni kezdett, miközben Celestia Hercegnő felállt a trónusáról, s összevont szemöldökkel odalépett testvére mellé. Az idősebbik nővér egy pillantást vetett a ládába, majd a földön fekvő, rongyokba bugyolált alakra, aztán határozott hangon megszólalt.

– Hallhattátok a parancsot! Razor Blade és Cloudsplitter jelenjen meg a barakkoknál, a többiek pedig készüljenek fel az útra! Két órán belül mindenki legyen menetkész! A három parancsnok marad, a többiek elmehetnek! MOST! – tette hozzá mennydörögve, mivel az éjjeliőrök tanácstalanul nézegettek egymásra, s egyik sem indult az ajtó felé.

Innentől kezdve azonban nem kellett még egyszer mondani. A pónik tempósan, de fegyelmezetten elkezdtek kivonulni a teremből. Pár perc múlva nem maradt bent más a Hercegnőkön kívül, csak Jelly, egy magas Shadowbolt-egyenruhás szürke pegazus csődör és egy vörös szemű, éjfekete szőrű kanca. Még Firebolt is megkérte Silvermane-t, hogy távozzon, de ő maga még a kapuból visszafordult és megpróbált visszasomfordálni Luna Hercegnő közelébe. Luna azóta visszanyerte némiképp az önuralmát, becsukta a száját, s a doboz remegtetését is abbahagyta, de még most is ugyanolyan megilletődve bámult maga elé.

– Felség! – szólította meg Firebolt Lunát, mire az összerezzent.

– Azt kértem, mindenki…! – szólalt meg ellentmondást nem tűrően Celestia, de Luna közbevágott.

– Maradhat – mondta erőtlenül.

– Köszönöm, Úrnőm! – hajolt meg Firebolt.

Luna finoman visszacsukta a láda fedelét és leengedte a földre, aztán lehajtotta a fejét. Celestia rátette a patáját a vállára és közelebbhúzta magához a húgát. Egy darabig egyikőjük sem szólalt meg, aztán Celestia intett a póniknak, hogy lépjenek közelebb.

– Nem lesz szép látvány – mondta halkan, aztán a szarvával felnyitotta a dobozt.

Mind a négyen egyszerre néztek bele a dobozba. Jelly reakciója pontosan ugyanolyan volt, mint Luna Hercegnőé. A másik két parancsnok pedig ijedten hőkölt hátra a doboztól. Egyedül Firebolt nem értette mit kéne látnia. Az egyszerű faládikót belülről teljesen kibélelt valami fekete, prémes anyag, amin hosszú, kacskaringós fehér csík húzódott végig. Csodálkozva nézett fel Jellyre, s csak akkor vette észre, hogy a kanca szemében könny csillog. Szörnyű balsejtelme támadt, ezért újra a ládára pillantott. Valahogy ismerős volt neki az a szőrös valami, mintha már látta volna valahol. De hol? Lehunyta a szemét és igyekezett semmire sem gondolni. Igen, az a valami határozottan emlékeztette valamire, vagy sokkal inkább valakire. Mintha már találkozott volna egy olyan pónival akinek pont ilyen volt a…

Firebolt alig tudott úrrá lenni a hányingerén, amikor felfogta mit látott. Újra kinyitotta a szemét, s most már egész másképp nézett a dobozkára. Undorral vegyes félelemmel pillantott rá, s most már teljesen megértette Úrnőjét. Most már csak két kérdés maradt a fejében. Ki, és miért? Ki lehetett olyan elvetemült, hogy ilyen szörnyű módon akarná kínozni szeretett Hercegnőjüket? Egyetlen választ látott csupán, s ez csak még tovább fokozta a gyűlöletét amit a Boszorkánymester iránt érzett.

Jelly odaült mellé, átkarolta a nyakát és odanyomta a fejét Firebolt szügyéhez. Az unikornis érezte, hogy a kanca remeg, aztán egy pillanattal később már azt is érezte, ahogy a forró könnyeket beissza a szőre. Gyengéden ráhelyezte a patáját Jelly fejére. Tudta milyen kevés vigasz ez, de szerette volna kifejezni együttérzését és megmutatni Jellynek, hogy bármi lesz is, ő kitart mellette. Közben a tekintete ismét a láda felé siklott, s ekkor észrevett valami különöset. Így, hogy a doboz a földön volt, s a teteje is teljesen ki volt nyitva, úgy tűnt mintha az a fele nem is fából készült volna. Firebolt kíváncsian odanyúlt és megbökte a patájával. Valóban, a láda tetejéhez papírlap volt rögzítve, amit a kanca kissé meg is gyűrt az előbbi mozdulatával.

– Mi ez? – kérdezte félhangosan, mire a többiek is odanéztek.

Celestia Hercegnő a szarvával kiemelte a lapot, s odalebegtette maga elé.

– Egy üzenet – mondta. – Mintha vérrel írták volna.

Luna meglepetten felkapta a fejét.

– És mit ír? – kérdezte rekedten.

– Elég nehéz kiolvasni – hunyorgott az idősebbik nővér. – Éjszaka Úrnője! Ugye… emlékszel még ránk? Jól figyelj, mert… ez az utolsó… figyelmeztetésünk! Tartsd távol magad… tőlünk… különben a következő mocskos… kis póninak már… a feje lesz ebben a ládában!

Jelly izgatottan felsikkantott.

– Akkor lehet? – kérdezte reménykedve, majd félrelökte Fireboltot és nekiállt, hogy kicsomagolja a rongyokba bugyolált alakot. Igyekezett óvatosan, de mégis olyan gyorsan dolgozni amennyire csak lehet. A textília több helyen is véres volt, de ez nem állíthatta meg Jellyt, sőt hamarosan Descent és Black Ruby is csatlakozott hozzá. Nem sokkal később előbukkant a rongyok alól egy póni sötétszürke háta, s rajta a két megtépázott, de egyébként épnek tűnő szárnya. Jelly kicsit lassított, s a társaival most már sokkal óvatosabban szabadították ki a bebugyolált pegazust. Mikor a fejéhez értek, meglátták, hogy a póni szemét bekötötték, s a száját kitömték.

– Lehet? – kérdezte újra Jelly.

Megpróbálta meglazítani a száján a kötést, mire a pegazus orra láthatóan megrándult.

– Igen! – kiáltott fel diadalittasan a kanca. – Ó, Stormcloud, soha az életben nem örültem még ennyire, hogy láthatlak!

Jellyn látszott, hogy legszívesebben teljes erejéből megölelte volna a századost, de tekintettel annak állapotára mégis türtőztette magát. Firebolt is nagyot sóhajtott, s a többieken is érződött a megkönnyebbülés.

– Szabadítsátok ki! – adta ki vidáman a parancsot Celestia, mert Luna még mindig úgy tűnt, nem tért magához a sokktól.

Most már mind a négyen nekiláttak, hogy eltávolítsanak minden köteléket a pegazusról. Először a fejét tisztították meg, aztán szépen haladtak lefelé. Stormcloudnak a lábai gúzsba voltak kötve, s még a szárnyai is szorosan a hátához voltak fogva, de olyan erősen, hogy mikor levették róla a köteleket, csak akkor vették észre, hogy az egyik szárnya eltörött. Egyébként a pegazus egész testét mindenhol sebek és zúzódások borították, s mint ahogy azt a láda tartalmából már sejteni lehetett, a farka helyén csupán egy véres csonk volt. Mégis a legbrutálisabb az volt, ahogy a láda volt rögzítve a nyakához. A madzag ugyanis ami összekötötte őket, olyan mélyen bevágott a póni nyakába, hogy kis híján megfojtotta azt. Még Celestia varázserejére is szükségük volt, hogy biztonságosan le tudják venni róla.

Amint meglazult a szorítás, Stormcloud zihálva kapkodni kezdte a levegőt. Elég bizarr volt így látni a századost, de most még annak is örülhettek, hogy egyáltalán életben van. A pegazus vért köhögött fel, s kinyitotta a szemeit. Illetve csak akarta, mert mindkét szemhéja olyannyira fel volt dagadva, hogy alig bírta őket megmozdítani. Csupán a jobb szemét tudta nagy nehezen résnyire kinyitni. Megpróbált megszólalni, de csak egy erőtlen nyögésre futotta tőle. Jelly gyengéden ráhelyezte a patáját a pegazus fejére.

– Csitt, most pihenj csak! – mondta remegő hangon. – Ne erőltesd magad! Most már biztonságban vagy!

– Valaki hozzon neki vizet! – fordult a másik két éjjeliőr felé Celestia.

Descent őrnagy szalutált és azonnal elröppent.

– Mégis ki a felelős ezért? – kérdezte felháborodva Black Ruby.

– Azt hiszem sejtem – szólalt meg halkan Luna Hercegnő. A többiekkel ellentétben ő egy cseppet sem tűnt nyugodtabbnak mióta kiderült, hogy a százados mégis életben van. – Rosszabb időpontot nem is választhattak volna a visszatérésre.

– Gondolod, hogy ők lennének azok? – kérdezte Celestia.

– Sajnos minden jel arra mutat. A fekete horda, a hideg lángok, az üzenet. Reméltem hogy többé nem kell szembenéznem velük…

– Kik tértek vissza? – kérdezte Jelly, még mindig védelmezőn Stormcloud fölé hajolva.

– Valakik, akik sokkal nagyobb fenyegetést jelenthetnek mint Burning Soul a fénykorában – felelt Celestia. – Ősi ellenségeink, akiket nagyon régen legyőztünk. Féltem, hogy előbb-utóbb újra találkozunk velük.

– Lidércek – szűrte a fogai között a szót Luna, mintha már kiejteni is gyűlölné a száján.

Jelly és Black Ruby csodálkozva néztek egymásra. Stromcloud megemelte a fejét és újabb adag vért köpött a padlóra. Descent, aki időközben visszatért a vízzel, meglepetésében majdnem a padlóra öntötte az egészet. Fireboltnak azonban felrémlett valami. Valami, amit még nagyon-nagyon régen olvasott.

– Mintha hallottam volna már róluk – mondta merengve. – Úgy tudom nagyon veszélyesek, de elég maguknak valók. Nem bántanak pónikat, csak ha megzavarják őket.

– Ez régen így is volt – vette át ismételten a szót Celestia. – Aztán valami megváltozott. Valami, vagyis valaki megváltoztatta őket. A vezetése alatt vérszomjas szörnyetegek lettek belőlük. S ha Ő már nem is térhet vissza – itt Lunára pillantott – nem tudhatjuk biztosra, hogy velük mi lett.

– Karantént kell vonnunk a Haysead Swamp köré – mondta határozottan Luna. – Egyetlen lélek sem juthat se ki, se be! És meg kell erősítenünk a déli védelmi vonalunkat! Razor Blade és Cloudsplitter nem lesz elég, rendelj ki melléjük canterlotiakat!

– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kétfrontos háborút vívjunk – jegyezte meg Celestia.

– Nem is lesz rá szükség. Kivonulok az Éjjeliőrséggel és végetvetek a Boszorkánymester ámokfutásának egyszer s mindenkorra! Csak addig tartsatok ki, utána visszatérek és együtt elintézzük a lidérceket is!

– Kérlek, ne vállald magad túl, testvérem!

– Azt hittem ezt már megbeszéltük…

Celestia szóra nyitotta a száját, de aztán becsukta és csak bólintott. Luna Hercegnő odalépett Stormcloud mellé, s lehajolt hozzá. A százados megint megpróbálta fölemelni a fejét, de nem bírta, így kénytelen volt beérni azzal, hogy a kevésbé sérült fél szemével fölnézett az Úrnőjére.

– Nagyon sajnálom hogy így alakult – mondta a Hercegnő, s a hangján érződött mennyire fáj neki, hogy így kell látnia a pegazust. – Elővigyázatlan voltam, pedig megfogadtam, hogy soha többé nem teszem kockára egy pónim életét sem. Ostobaságomnak te láttad a kárát, de ígérem nem fordul elő még egyszer! Amíg felépülsz, az Egységet Jellyre bízom, de ha szeretnéd, fel is menthetlek a szolgálat alól. Így is rengeteget tettél értem, az Éjjeliőrségért és egész Equestriáért!

A pegazus fájdalmasan elhúzta a száját, jelezve, hogy cseppet sincs ínyére ez a lehetőség. Luna Hercegnő látta a gesztust és halványan elmosolyodott.

– Tisztelem a kitartásodat, de most akkor is pihenned kell! Amíg nem gyógyultál meg, nem vehetsz részt semmilyen küldetésben. És ez parancs! Az pedig, hogy a százados visszatért, főképp hogy milyen állapotban, bizalmas információként kell kezelni! – fordult a parancsnokok és Firebolt felé. – Ahogy az árnyak létezését is. Legalábbis amíg vissza nem tértünk Canterlotba. Így is épp elég szorongatott helyzetben vagyunk, nem akarom, hogy az Éjjeliőrség harci kedve megtörjön most, hogy végre véget vethetünk a belviszályoknak.

– Ez érthető, Úrnőm, de azt hittem, nekünk részletesebben is kifejted a lidércek jelentette fenyegetés jellegét – mondta Star Ruby. – Csak hogy felkészülhessünk ellenük.

– Azt hiszem bölcsen tennéd, ha ez alkalommal rám hagynád őket – jegyezte meg Celestia. – Tudom mit érzel, testvér, de nagyobb biztonságban lennél ha most én mennék. Te csak törődj a Boszorkánymesterrel!

Firebolt egy pillanatra látni vélte, ahogy Luna szikrázó pillantást vet a nővérére, de amikor a Hercegnő megszólalt, a hangja ismét nyugodt és határozott volt.

– Te csak védd a határainkat! És gondoskodj Stormcloudról! Ha visszatértem, újra beszélünk erről. Ne feledd, nélküle sebezhetőek, én pedig nem vagyok olyan mint régen! Többé nem árthatnak nekem.

Mikor Luna hátat fordított neki, Celestia alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Az Éjszaka Úrnője azonban hajthatatlannak tűnt.

– Készítsétek fel a csapatokat! – szólt a parancsnokoknak. – Egy órán belül mindenkit a vonatállomáson akarok látni teljes felszerelésben, meleg öltözékben! – azzal kiviharzott a trónteremből.

A négy éjjeliőr meglepetten nézett utána, majd Celestia visszaült a trónszékére s egy intéssel jelezte, hogy ők is elmehetnek. Miközben Black Ruby és Descent kifelé igyekeztek, Firebolt picit meglökte Jellyt. Mikor a kék kanca értetlenül ránézett, finoman intett a fejével. A teremből kiérve aztán, ahogy elhaladtak a teremőrök mellett, akik azóta újra elfoglalták a pozíciójukat, félrevonta őt. Gyorsan körbenézett, de senki sem figyelte őket.

– Beszélnünk kell! – mondta halkan. – Aggódom az Úrnő miatt.

25. fejezet

Forró nyomon

Kevesen voltak. Olyan nagyon kevesen. A rózsaszín póni mindig is tökéletesen megbízott a mesterében, s most sem kellett csalódnia benne. Bármilyen reménytelen is volt a helyzetük, mégis eljött érte. Nem hibáztatta őt egyetlen szóval, egyetlen gesztusával sem. Sőt, dicsérte a kitartását. Elsőre meg is lepődött rajta. Azt hitte, megint az az átkozott vörös unikornis járatja vele a bolondját, hogy kiszedjen belőle valamit, amit csak ő tudhat. Éppen ezért nem mondott semmi olyat amivel elárulhatja magukat. Követte az eseményeket, de nyitva tartotta a szemét és nem bízott meg senkiben. Még azokban sem – főleg azokban nem – akikről azt hitte ismeri őket. Hiba volt attól az ostoba rendőrtől, hogy elárulta hogyan sikerült rászedniük. Az a nyavalyás jól játszotta a szerepét. Teljesen sikerült meggyőznie, hogy a Mester látogatta meg. Több volt ez mint az érzékek megtévesztése. Ezért kellett óvatosnak maradnia.

De a Mester már bizonyította, hogy mégsem csupán egy ravasz illúzió része. Olyasmiket mondott, amiket csak ő tudhat, vagy ha már az ellenség is tud róluk, az ügyük már úgyis elveszett. Ha tehát tudtak volna róla nem lett volna többé szükségük őrá sem, tehát az egész színjáték is felesleges lett volna. Így hát félig boldogan, félig csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal tényleg a valóságot éli. A valóságot, ami olyan rideg és kegyetlen volt. Hiszen a terveiknek a nagy része, amiket oly régóta szövögettek, alig pár hónap leforgása alatt értelmét vesztette, vagy kudarcba fulladt. Ráadásul a Mester elmondása szerint még annak is örülhettek, hogy egyáltalán ennyien megmaradtak. Ő persze nem adná fel Equestria minden kincséért sem. Ha nem is töretlen optimizmussal, de ugyanazzal az elszánt céltudatossággal vezette őket mint mindig.

Azt mondta még van remény. Talán csak egy halvány szikra, de van. Egy utolsó, elkeseredett próbálkozás, ami megváltoztathatja a világuk sorsát. Pedig szánalmasan kevesen voltak. És ott loholt a nyomukban tajtékozva az a gyengeelméjű kopó is. Nem tehettek ellene semmit. Ez volt benne a legrosszabb. Lerázni nem tudták őket, harcba nem bocsátkozhattak velük. Pedig könnyedén elsöpörhették volna őket, ahogy a Mester is megmondta. De nem veszíthettek több időt. Előbb-utóbb sarokba fogják szorítani őket, ez ellen már nem volt mit tenni. Ők pedig egyenesen belesétáltak a zsákutcába, s miben reménykedhetnek ez után? Hát igen…

Hogy a végén áttörik a falat…

* * *

Ezt a vonatot nyilvánvalóan nem ennyi pónira tervezték. Hiába csatoltak rá három plusz vagont, még így is eléggé szűkösen voltak, nem is beszélve arról, hogy a mozdonyt is érezhetően megterhelte a túlsúly. Már az állomásról is nehézségekbe ütközött az indulás, s utána is problémásan kezelte a sebességváltozásokat és a terep egyenetlenségeit. Arra azonban egyszer sem volt szükségük, hogy a velük utazó unikornisokat is bevonják a vonat kezelésébe.

A bizakodó hangulatot kissé lerombolta az a kis közjáték ami megzavarta az Éjszaka Hercegnőjének a beszédét, de a póniknak nem sikerült a legapróbb részletet sem kicsikarni a parancsnokaikból. Kénytelenek voltak hát egymás között megvitatni a véleményüket, feltételezéseiket. Természetesen a valósághoz közel sem jártak, s ez nagyon jól is volt így. Nem lett volna szerencsés ha időnek előtte megtudták volna, hogy pontosan mi történt a Különleges Egység parancsnokával. Elfogadták volna, hiszen mind kemény harcosok voltak, mégsem lett volna jó ilyesmivel terhelni őket a közelgő csata előtt.

Grape Jelly nekinyomta az orrát a vonat ablakának és nézte, ahogy a tüdejéből a pára lecsapódik a hideg üvegen. Szeretett volna nyíltan és őszintén beszélgetni a barátaival, de az idő nem is lehetett volna kevésbé alkalmas erre. Kénytelen volt hát megelégedni azzal a rövidke szóváltással, amit Firebolttal folytatott még Canterlotban. Akkor némiképp sikerült megnyugtatnia a kancát, legalábbis annyira, amennyire ő maga is nyugodt volt. Firebolt ugyanis nem is a századossal történtek miatt aggódott a leginkább, hanem a Hercegnő megváltozott viselkedése miatt. Jelly azonban pontosan tudta, hogy Luna azóta lett ilyen közvetlen és barátságos a környezetével, mióta Ponyville-ben részt vett a Nightmare Nighton. Hiszen most, hogy már nem kellett minden percét azzal töltenie, hogy Equestria biztonsága fölött őrködjön, már jutott idő arra is, hogy a köznéppel, az egyszerű alattvalóival is érintkezhessen. Eléggé elszokott tőle, ezt tapasztalhatták a ponyville-iek is, de aztán a körülményekhez képest hamar alkalmazkodott a régi-új körülményekhez. Neki is kijárt már a pihenés, ezért is javasolta neki Celestia Hercegnő, hogy vegyen részt az ünnepségen. S valóban nagyon jót tett neki, hiszen azóta olyan volt mintha kicserélték volna.

A gondjaik tán nem szűntek meg létezni, de az Éjszaka Úrnője már láthatta a konfliktusok végét. Újra bizakodó lett, s napról napra egyre vidámabb. Jókedvét még az sem hervasztotta el, mikor kiderült, hogy az Éjjeliőrségben changeling kémek vannak, akik több fontos vezető helyét is átvették. Mint kiderült, még maga a Generális úr is imposztor volt. Jelly akkor azt hitte, Luna visszazuhan az addigi csendes melankóliájába, de ennek ellenére a Hercegnő a sikeres razzia után csak annyit mondott, hogy szerencséjük volt, hogy idejében fény derült a cselre. Azóta betömték ezeket a biztonsági réseket, és rendszeresen ellenőrizték az Éjjeliőrséget, s a Canterloti Királyi Őrséget is. A legjobb unikornisokat állították rá a védelemre. Celestia Hercegnő pedig felvette a kapcsolatot Chrysalissal, a changelingek királynőjével, aki azonban tagadta hogy bármi köze is lett volna az ügyhöz. Azt állította, a changelingek nem az ő parancsait követték, sokkal inkább Equestria Boszorkánymesteréét, hiszen jópáran közülük már korábban csatlakozott a Káosz Ivadékaihoz. Természetesen ez a kijelentés egyik Hercegnőt sem ösztökélte a biztonsági intézkedések visszavonására.

Mindazonáltal Jellynek nem volt rá lehetősége, hogy több bizalmas információt is megosszon két társával, mivel a vagonuk zsúfolásig tele volt a Különleges Egység többi tagjával. Úgy tűnt, ők eléggé örülnek neki, hogy újra együtt lehetnek, de nekik is feltűnt, hogy nem csak Stormcloud, Cloudsplitter és Razor Blade hiányzik közülük. Rose Cord tette először szóvá, hogy sem Frank Nettle, sem Shadow Twist nem tartott velük. Mivel azonban a többiek sem tudtak semmit felőlük, nem firtatták sokáig a témát. Szokványos volt, hogy az Egység tagjainak másféle feladatokat adtak még a legsarkallatosabb helyzetekben is. Sokkal nagyobb figyelmet kapott viszont Silvermane és Firebolt, mikor mindenki számára kiderült, hogy immár egy párt alkotnak. Jóformán lélegzetvételnyi szünetet sem hagytak nekik a lelkes éjjeliőrök, akik most már a kancát is teljes értékű tagjukként kezelték. Ez eleinte kissé zavarta is Fireboltot de mivel már harcolt is velük, s már megvolt köztük a bajtársi bizalom, hamar fel tudott oldódni a társaságban.

Ki is kérdezték őket alaposan minden apró részletről, amit a szerelmes pár hajlandó volt velük megosztani. Jelly még az elején félrevonult, mondván hogy ő már úgyis ismeri a történetet. Legbelül azonban csak ugyanúgy a keserű magány mardosását érezte. Igyekezett minél kevésbé gondolni rá, de ha Fireboltékról meg is tudott egy pillanatra feledkezni, akkor eszébe jutott Stormcloud. Megint milyen közel került ahhoz, hogy elveszítsen egy jóbarátot! Hiba volt otthagyni őt egyedül abban a mocsárban. Neki kellett volna ottmaradnia. Neki kellett volna szenvednie. Szívesebben elviselte volna a kínt, minthogy így lássa a századost. Hiszen Stormcloud volt az Egység parancsnoka, nem ő. Ő sokkal fontosabb nála. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék. Nem is beszélve Luna Hercegnőről! Jelly ugyan igyekezett megnyugtatni Fireboltot a Hercegnő lelkiállapotát illetően, de ő maga tudta hogy a lehető legrosszabbkor érte a véres üzenet.

Vajon őt is így megsiratnák? Silvermane-nek biztosan hiányozna és Fireboltnak is. Zap-Apple Jim is biztosan nagyon szomorú lenne. Ha Pinkie Pie-t elérné a halálhíre, biztosan ő is meggyászolná. A Különleges Egység hamar túltenné magát a dolgon. Pontosan tudta, mennyire kedvelték őt a csapatban, de az éjjeliőrök már eléggé hozzászoktak a társaik elvesztéséhez. Nem volt idejük keseregni, s ha megtették volna, örök bánatban kellett volna élni az életüket. Aki nem hord páncélt, az hamar elvérzik itt maga is. De legalább a Hercegnőt nem érintené olyan súlyosan, mint az egyik parancsnoka elvesztése. Márpedig most csak ő számított. Az Éjjeliőrségnek egy sziklaszilárd, rendíthetetlen vezetőre volt szüksége. Csak még amíg elül a vihar. Utána talán… talán levehetik végre néha azt a bizonyos páncélt és hétköznapi pónikként élhetik az életüket, s akkor a Hercegnő is a népe, s nem a hadserege vezetője lehet ismét.

Silvermane éppen a stalliongradi kirándulásukat mesélte, amikor a vonat váratlanul hangos recsegés közepette elfordult balra. Akik közel voltak az ablakokhoz, meglepetten konstatálták, hogy letértek a Manehatten felé vezető útról és egy régi, rozsdás, alig használt sínpáron elindultak észak felé. Pár pillanattal később a vagon hátsó ajtaja kinyílt és belépett rajta Luna Hercegnő. A tekintete szigorú volt, de más érzelem nem látszott benne. Hosszú, csillámló farka most is uszályként követte, de a sörényét ez alkalommal vastag csuklya alá rejtette, ami a testének a többi részét is beborító köpenyben folytatódott. Amint megjelent, mindenki azonnal elnémult, s minden szem felé fordult.

– Hamarosan megérkezünk az úticélunkhoz – mondta határozott hangon a Hercegnő. – Öltözzenek fel alaposan és készítsék elő a fegyvereiket!

Azzal kiment. Az éjjeliőrök összenéztek, aztán szó nélkül teljesítették a parancsot. Kisvártatva már mind ott álltak bélelt páncélban, vagy télikabátban, sállal a nyakukban. Előkerültek az íjak, lándzsák, kések is. Úgy tűnt kicsit túlságosan siettek is, mivel a Hercegnő állítása ellenére a vonat még jódarabig lassítani sem kezdett. A meleg ruha mégis gyorsan indokolttá vált, mivel az idő körülöttük rohamosan zordabbá és zordabbá vált. Nem kellett sokat várni, s a hőmérséklet fagypont alá is süllyedt, s az egyre sűrűsödő sötét felhőkből lassan viharossá váló szél hatalmas hóvihart zúdított rájuk. Ebből aztán érezhették milyen közel jártak Equestria határához, hiszen ezt az időjárást már nyilvánvalóan nem pegazus pónik alakították ilyenre, hanem egyértelműen magától formálódott. Ez némiképp aggasztó körülmény volt, hiszen a kiszámíthatatlan időjárás nagyon megnehezíthette még a tapasztaltabb természetjáró harcosok dolgát is.

A szél egyre hangosabban fütyült, ahogy a vonat végigzakatolt a hólepte tájon. Az éjjeliőrök hamarosan nem is láttak mást az ablakon át, csak a szédítő sebességgel elsuhanó hópelyheket. Így hát nem találtak semmilyen tájékozódási pontot ami alapján meg tudták volna határozni a helyzetüket, s mivel a néhányuknál levő térképeken nem jelölték ezt a sínpárt, nem jutottak előrébb. Hamarosan fel is adták a próbálkozást, s inkább mind türelmesen várták, hogy úticéljukra magától fény derüljön. Nem is kellett túl sokáig várniuk. A vonat egy hosszú egyenes szakasz után áthaladt két rozoga alagúton és egy hasonlóan ramaty állapotban lévő hídon, ami egy befagyott folyó felett ívelt át, majd pár perccel azután csikorogva fékezni kezdett.

A majd' száz főt számláló alakulat katonás rendben elhagyta a járművet és a parancsnokok vezetésével felsorakozott seregszemlére. Luna Hercegnő sebesen számbavette őket, aztán miután megállapította, hogy mind megvannak és megfelelőképpen is vannak fölszerelve, elindult előre a hóviharban, s a pónik rendezett sorokban követték. Perceken belül már mind megláthatták hova érkeztek: egy réges rég rommá lett, elhagyatott falucskába ahol a sínek véget is értek. Ez nyomban magyarázatot is adott arra, miért nem találtak a térképeken semmit sem az egykori vonatútról, sem a lakhatatlanná vált településről. Ami azonban sokuknak szinte azonnal feltűnt, hogy bár a hely már nagyon régóta elhagyatottan állhatott, a közelmúltban mégis jártak errefelé pónik. A patájuk nyomait már eltakarta ugyan a frissen esett hó, de egy, a szélben össze-vissza csapongó fekete rongydarabon egyértelműen látszott, hogy a gazdája nemrégiben tűzte ki egy, az egyik ház fából készült korhatag falába szúrt lándzsára. Egyszerű, mégis hatékony jelzése volt ez a haladási irányuknak, amit az éjjeliőrök követhettek.

Dacolva a förgeteggel a Hercegnőjük vezetésével a pónik igyekeztek a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb távolságot megtenni. Nem volt egyszerű dolguk, hiszen a hó helyenként méteres magasságban is felgyülemlett. Csak akkor tudtak némiképp gyorsítani a tempón, amikor egy-egy fekete lobogó után megtalálták azoknak a nyomait, akik előttük jártak s némiképp letaposták előttük a havat. Libasorban haladtak a legtöbbször, de néhol az ösvény olyannyira kiszélesedett, hogy akár ketten is elfértek egymás mellett.

Silvermane kénytelen volt a barátai nélkül menetelni, mivel Jellynek a saját szakaszát kellett vezetnie, Firebolt pedig Luna Hercegnő kérésére a sor legelején haladt. A csődör mégsem maradt magányos, mivel miután leszálltak a vonatról, szinte azonnal hozzácsapódott Red Pin és Rose Cord, s igyekeztek folyamatosan szóval tartani. Nem felejtették el megemlíteni neki, hogy milyen impozánsak lettek a szárnyai az elmúlt hónapok alatt, de elsősorban a pegazus friss kapcsolatának intimebb részleteiről próbálták kérdezgetni, mint az elég hamar kiderült Silvermane számára. Hiába a katonás életvitel, ezek a kancák egyszerűen nem tudtak ellenállni egy kis pletykálkodási lehetőségnek. Silvermane igyekezett hát minél kevesebbet elárulni nekik. Eleinte kifejezetten élvezte, hogy elbüszkélkedhet Firebolttal, de aztán a téma kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a számára, s nem szerette volna ezeket a dolgokat harmadik pónitól visszahallani. Mivel azonban nem akart unatkozni az út hátralevő részében, nem próbálta meg lerázni a két kancát, hanem igyekezett ő is kérdezgetni őket.

Ahogy beszélgettek, lassacskán rá kellett döbbennie, mennyire nem ismeri harcostársait. Valamilyen szinten őket is a barátainak tekintette, de igazából szánalmasan keveset tudott bármelyikőjükről. Egyedül Firebolt és Jelly állt igazán közel a szívéhez. Mégis, elkeserítő volt arra gondolnia, hogy akár most, az elkövetkező ütközetben is elveszítheti akármelyik társát, s még csak nem is volt igazán alkalma rá, hogy megismerje őket. Persze éjjeliőrként nem lett volna célszerű ennél jobban kötődnie hozzájuk, de ez cseppet sem derítette jobb kedvre. Ezt meg is jegyezte a két kancának, de erre Red Pin csak ennyit felelt:

– Ha te nem vagy, én meghalok a deepfire-i csatában. Ha én nem vagyok, Rosie-t eszi meg egy nagy dög tintahal. Mi nem úgy kerülünk egymáshoz közel, mint Equestria békésebb életet élő póniai. Nincs alkalmunk felesleges fecsegéssel tölteni azokat az órákat amikben megadatik, hogy együtt legyünk. Attól, hogy mások többet beszélnek egymásnak, ne gondold, hogy ők jobban is ismerik egymást! Ezek egyszerű szavakkal nehezen kifejezhető dolgok. A tettek, az önfeláldozás viszont mindig magukért beszélnek.

– Lehet… – morfondírozott Silvermane. – De ettől még jól esne néha normális póniként élni, s időt szakítani arra a bizonyos „felesleges fecsegésre” is.

– Nagyon megváltoztál – jegyezte meg halvány félmosoly kíséretében Rose Cord. – Ha nem éjjeliőr lennél, azt mondanám, előnyödre.

– Ezt hogy érted?

– Most már szereted az életet – magyarázta a kanca. – Látszik rajtad. Szereted őt. A legtöbbünk azért lépett az Éjjeliőrségbe, mert akár tudatosan, akár nem, de mindegy volt már hogy élünk-e vagy halunk. Neked már nem mindegy. És ez csodálatos dolog. Csodálatos mindaddig, amíg nem tudják ellened fordítani.

Silvermane elpirult, bár a sűrű hóesésben ez aligha volt észrevehető.

– Igazad lehe… – kezdte.

– Tudod, irigyellek.

A sárga kanca suhintott egyet a farkával, aztán Red Pinnel együtt besorolt a pegazus mögé, mert az ösvény ezen a részen ismét beszűkült. Silvermane nem is bánta, hogy kicsit magára hagyták a gondolataival. Rose Cord utóbbi kijelentése ugyanis alaposan meglepte. Olyan őszinte megnyilvánulás volt ez tőle, ami ritkaságszámba ment az Éjjeliőrség fagyos kancáitól. Most először mutatta meg a pegazusnak, hogy igenis neki is vannak érzései. Pedig mindeddig ugyanolyan távolságtartó volt vele, mint Jellyn kívül bárki más is. Talán Firebolt volt az oka? Vagy Silvermane megváltozott személyisége? Nem tudta eldönteni, de egy valamiben egészen biztos volt: vannak dolgok amiket nem lehet szavak nélkül elmondani.

A kígyózó sor váratlanul megtorpant, s Silvermane kis híján nekiment az előtte haladó csődör farának. Többen kíváncsian nézelődtek előre, hogy láthassák a hirtelen megállás okát, de a szakasz eleje teljesen beleveszett a hóviharba. Nem töltöttek azonban sok időt egy helyben. A csapat hamarosan újra megindult, s mikor elértek arra a pontra, ahol vélhetően az elsők az imént megálltak, az út érezhetően egyre meredekebbé kezdett válni a patáik alatt. Percekkel később, felsőbb utasításra köteleket vezettek le a lentebb lévő csapattársaiknak. A pónik ezeket magukra erősítették, amit bizony a csúszós út hegyi ösvénnyé alakulása gyorsan indokolttá is tett. Így legalább ha az egyikük megcsúszott, a többiek azonnal segíthettek az egyensúlya visszanyerésében.

Eltartott egy darabig, mire sikerült olyan helyre érniük, ahol biztonságosan megpihenhettek. A szikla egy részen kiszélesedett, s ott a hó sem súrolta a hasukat, mivel a szél folyamatosan fújta le a hegyről s így nem tudott nagyobb mennyiségben összegyűlni. A fárasztó gyaloglás ellenére Silvermane mégis kezdte úgy érezni, különös, hogy ennyi időt töltenek egy helyben. Megkereste hát tekintetével Luna Hercegnőt, aki Firebolttal és egy csődörrel együtt a meredek sziklafalat vizsgálta éppen elmélyülten. Silvermane-nek még a sűrű hóesésen keresztül is ismerősnek tűnt a harmadik póni. Talán a tartásában lehetett valami? A pegazus feltűnésmentesen közelebb húzódott hozzájuk.

Kócos, fekete sörény. Bézsszínű bunda. Büszke tartás. A pegazusnak egyetlen pillanat alatt a duplájára ugrott a pulzusa, mikor rájött ki áll előtte. Alfred Grimtail, Manehatten rendőrfőkapitánya személyesen! Megvan! Elérték hát őket! Ha a nyomozóalakulat bevárta őket, akkor a Boszorkánymester s a pónijai sem lehetnek már messze! De mégis merre lehetnek? A sziklafal, ami előttük állt, magasba nyúlt, s nem látszott rajta semmiféle kapaszkodó, de az ösvény amin eddig jöttek, nem látszott folytatódni.

Silvermane úgy döntött, nem fogja vissza a kíváncsiságát, s lesz ami lesz, odamegy Firebolthoz. Luna Hercegnő csak nem lehet túl dühös amiatt, hogy megzavarja őket. Elvégre ő mégiscsak a tanítványának a párja!

– …akkor is szeretném, ha te csinálnád! – hallotta Luna hangját mikor közelebb ért hozzájuk.

– De Úrnőm! – vitatkozott Firebolt. – Még csak azt sem tudom hogy kéne csinálnom!

– Ha én csinálom, lehet, hogy időnek előtte észreveszik mire készülünk. Engem már ismernek. Bízom a képességeidben.

Firebolt bizonytalanul körbenézett, s észrevette, hogy Silvermane ott áll a közelükben és őt figyeli. A csődör látványa máris jobb kedvre derítette. Elmosolyodott, és intett egyet a szarvával, mire a hó villámgyorsan olvadni kezdett körülötte. Mikor már csak egész vékony réteg fedte a sziklát azon a részen ahol álltak, a kanca a patájával nekilátott egy közepes méretű kör megrajzolásának. Azután lassan, megfontoltan öt részre osztotta a kört, s mindbe külön-külön jeleket kezdett írni. Silvermane látta, ahogy a párja ide-oda mozgatja az orrát, s néha felborzolja a sörényét rajzolás közben. Elégszer látta már így Fireboltot és pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Improvizálnia kellett. Bármilyen varázslatra készült is, még ő sem tudhatta, pontosan hogyan is kéne végrehajtani. Silvermane szívesen odament volna s magához ölelte volna szerelmét, de tapasztalta már, hogy a kanca nem tűrte, hogy ilyenkor bárki is megzavarja. Kénytelen volt hát hátulról, csendben szurkolni neki.

Mikor végzett, Firebolt lehunyta a szemét és ráhelyezte a mellső patáit a körre. Először semmi sem történt, de Silvermane már hozzá volt szokva ehhez. Ritkán fordult csak elő, hogy a kanca elsőre össze tudott rakni egy számára ismeretlen varázslatot. Firebolt kijavított pár jelet a körben, aztán újra próbálkozott, de ezúttal sem járt sikerrel. Harmadjára azonban a patái nyomán a vonalak és jelek lassan izzani kezdtek, s még mélyebbre vájták magukat a hóba. A szél egy pillanatra mintha megállt volna, még a hópelyhek is mozdulatlanná dermedtek. Az éjjeliőrök, akik eddig nem sok figyelmet szenteltek Luna Hercegnő tanítványának s a ténykedésének, most egy póniként kapták fel a fejüket s fordultak Firebolt felé. Aztán a szél újult erővel süvíteni kezdett, de más változás nem volt tapasztalható.

Luna és Alfred is kíváncsian néztek körbe, de ők sem vettek észre semmi különöset. Pedig Firebolt varázslata egyértelműen csinált valamit, hisz ezt mind érezték is. Pár perc izgatott várakozás után valahonnan oldalról felbukkant egy pamutsapkás póni, aki egyértelműen nem tartozott az Éjjeliőrséghez. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a manehatteni nyomozók egyike lehetett. A csődör egyenesen Luna Hercegnő felé vágtatott, kis híján fellökve az előtte állókat. Mikor odaért, lihegve megállt előtte, szalutált, és remegő hangon így szólt:

– Felség! Jöjjön gyorsan, ezt látnia kell!

– Miért, mi történt?

– Nem tudom! Egyszer csak eltűnt a fal…

Luna fölemelte a mellső patáját, jelezve, hogy eleget hallott. Fejével intett a póninak, hogy mutassa az utat, aztán jelzett az éjjeliőröknek, hogy ők is kövessék. A nyomozó meghajolt, aztán elvezette őket oda, ahol az eset történt. Ez kicsit távolabb volt a felvezető ösvénytől ezért nem láthatták onnan. S valóban, a sziklán óriási ásító szájként ormótlan lyuk tátongott. Akkora volt, hogy még egy sárkány is kényelmesen elfért volna benne. A hasadék előtt ott volt Alfred Grimtail többi pónija is, akik láthatóan nem merték megközelíteni a helyet.

– Elmés álcázó varázslat – állapította meg a Hercegnő, majd elismerően rápillantott tanítványára. – Szép volt, Firebolt!

– Köszönöm, Úrnőm! – hajolt meg a kanca, s láthatóan ő is roppant büszke volt magára.

– A manehatteniek ittmaradnak és őrzik a bejáratot! – adta ki az utasítást Luna. – A többiek velem jönnek, de mindenki ügyeljen rá, hogy ne csapjunk túl nagy zajt. Fényeket se gyújtsatok, csak engem kövessetek!

Jelly és a többi parancsnok gyorsan összerendezték csapataikat, aztán a Hercegnő vezetésével megindultak le, a hegy mélyébe. Minden póni fegyelmezetten vonult, de a levegőben szinte érezni lehetett a csatát megelőző félelmet és izgalmat. A vérük felpezsdült, s alig várták már az összecsapást, mert tudták: túlerőben vannak, s ha ezt a csatát megnyerik, többé nem kell aggódniuk a Boszorkánymester ármánykodásai miatt.

De még náluk is jobban várta a végső leszámolást Luna Hercegnő. Firebolt – de még Silvermane is, aki most csatlakozott hozzájuk a sereg élén – látta rajta, hogy szinte remeg az izgalomtól. A Hercegnő szeme vészjóslóan felcsillant, ahogy belépett a barlangba, s halkan, szinte csak magának csak ennyit suttogott:

– Most megvagy!

26. fejezet

A Boszorkánymester

A járat hosszan és mélyen vezetett a hegy gyomrába. Silvermane-t erősen emlékeztette a sárkánygyík barlangjára és a Cotton-Tuft hegység belsejében elrejtett alagútra is, bár ez az előbbinél lényegesen kevésbé volt dohos és büdös, az utóbbinál pedig nagyságrendekkel szélesebbnek bizonyult. Nem lehetett ugyanis pontosan megállapítani mennyire széles a földalatti ösvény, mivel a pónik amint átlépték az álcázott falat, nyomban rájuk borult a sötétség. Ők pedig tartották magukat a parancshoz, és nem gyújtottak semmiféle világosságot. Szerencséjükre alattuk a kő sima volt, de nem csúszott, ezért az óvatos lépteik alig vertek visszhangot, s az elcsúszás miatt sem kellett aggódniuk.

A sereg annak ellenére, hogy már mélyen a föld alatt járt, még közel fél óra gyaloglás után is kényelmesen elfért, ami elég különös volt. Másrészt az is fura volt, hogy a járat csak egészen enyhén lejtett, de még mindig nem lehetett látni a végét. Semmilyen apró utalás nem volt arra vonatkozóan, hogy a barlang milyen mélyen nyúlik a földbe, vagy hogy van-e egyáltalán kijárata a másik végén.

Silvermane-t komolyan kezdte aggasztani, hogy a látása mellett más érzékszervére sem hagyatkozhatott. A pónik patáinak halk, szabálytalan kopogásán kívül nem hallott semmit, de a tiszta, hűvös levegő sem hozott felé szagokat, ami alapján eligazodhatott volna. Ez a hely egész egyszerűen semmilyen sem volt a számára, ami sokkal rosszabb érzéssel töltötte el, mintha bármilyen fenyegető, vagy undorító lénnyel kellett volna szembenéznie. Eszébe jutott, hogy talán ilyen érzés lehet halottnak lenni. Ilyen semmilyen. Beleborzongott a gondolatba. A szárnyát kinyújtva óvatosan tapogatózni kezdett arrafelé, ahol Fireboltot sejtette, s mikor elérte, közelebb húzta magához a kancát. A párja testének a melege máris megnyugtatta kissé, bár nem mulasztotta el a kellemetlen érzéseit a hellyel kapcsoltaban.

– Remegsz, Kedvesem! – hallotta Firebolt gyengéd suttogását.

– Csak nagyon idegesít, hogy nem látok semmit – magyarázkodott a pegazus.

– Miért nem veszed fel a szemüvegedet?

Abban a pillanatban Silvermane a legszívesebben beleverte volna a saját fejét a falba – már ha egyáltalán meg tudta volna saccolni milyen messze van tőle. Hogy is lehetett ekkora tökfej? Hiszen az éjjellátó szemüvege, amit még Firebolt bűvölt meg neki most is mint mindig ott lapult a mellényének zsebében! Miért is nem jutott ez magától eszébe? Gyorsan fölkapta hát, s a szeme azonnal alkalmazkodott a rossz fényviszonyokhoz. Amit azonban meglátott, attól azonnal elállt a lélegzete.

– Úrnőm! – suttogta, majd mivel nem érkezett válasz, kissé hangosabban megismételte. – Úrnőm!

– Mi az, Széltáncos?

– Úrnőm, te látsz ebben a sötétben?

– Nem igazán. Mit kéne látnom?

– Úrnőm, ez a hely mesterségesen lett kialakítva, ebben biztos vagyok! A falak tökéletesen simára vannak csiszolva és teljesen párhuzamosan futnak egymással!

– Nyilván nem véletlenül választotta a Boszorkánymester a búvóhelyének. Az utolsó búvóhelyének – tette hozzá kis szünet után a Hercegnő.

A pegazus hasonló válaszra számított, de valahogy mégsem volt vele teljesen megelégedve. Egy ilyen hely egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy valaki pont itt akarjon elrejtőzni.

– Nem hiszem, hogy sárkányok lennének idebent – mondta halkan Firebolt, sejtve mire gondolhat a párja.

– Az lehet, de mégis olyan érzésem van, mintha nem pónik építették volna ezt a helyet. Túl nagy és túl idegen.

– Lehet egy ősi sárkánybarlang, amit a lakói már régen elhagytak – szólt közbe Luna. – A Boszorkánymester csak elfoglalhatta, amíg üresen állt. Jobb helyet nem is találhatott volna: félreeső, nehezen megközelíthető helyen van. Ráadásul alaposan el is rejtette előlünk. Ha nem vezet minket ide, talán sose találunk rá.

– Úrnőm…

– Hagyjuk ezt a megszólítást, kérlek, szólíts egyszerűen Lunának!

– Ömm… Luna Hercegnő! Azt hiszem láttam valamit!

Luna nem állt meg, de fürkészően magasba emelte a fejét.

– Én is látom! Közeledünk!

Valahol előttük az alagútban halványan fény pislákolt. Eleinte nem lehetett határozottan eldönteni, hogy csak a távolság miatt volt-e ilyen gyenge a világítás. Mivel azonban még hosszú perceket kellett gyalogolniuk, s a fény közben lassan, de fokozatosan erősödött, egyértelművé vált, hogy valóban ez volt az oka. Hamarosan már azt is láthatták, hogy a hosszú földalatti folyosó elkanyarodik, s egy szűkebb járattá keskenyedik. A fény forrása is ott volt valamerre, így hozzájuk csak a világosság töredéke juthatott el. Ez némiképp bíztató volt, hiszen ez azt jelentette, hogy ha utolérik a Boszorkánymestert, legalább nem kell vakon harcolniuk, és nem is kellett az unikornisaikra hagyatkozniuk a látási viszonyok biztosításához.

Már jóval azelőtt, hogy elérték volna a kanyart, Luna megállította az egész csapatot, és magához rendelte a három parancsnokot. A terve egyszerű volt a helyzethez mérten biztonságosnak is tűnt. A Nightstalkereket küldte előre, hogy ha a Boszorkánymester hagyott hátra maga után őröket, akkor először azokat intézzék el, mielőtt még a fősereg odaér. A Shadowboltoké lett a feladat, hogy fedezzék a fősereget, amíg az Jelly százados és Luna vezetésével előrenyomul; valamint hogy elfogják azokat, akik esetleg menekülni próbálnak. Csak elfogják őket, semmi több. Végül a Különleges Egységre és a maradék pónikra hárult, hogy a Nightstalkerek után beosonva lényegében megvívják a csatát.

Miután mindhárom parancsnok rábólintott a stratégiára, Black Ruby és a legjobb orgyilkosai lopakodva elindultak szorosan a fal mentén az átjáró felé. Luna igyekezett palástolni izgalmát, de Firebolt és Silvermane figyelmét sem tudta elkerülni, hogy a Hercegnő néha önkéntelenül is apró mozdulatokkal meg-megkaparta patájával maga alatt a követ. Az éjjeliőrök többségén is látszott már az idegesség. Egyik lábukról a másikra álltak, s egyre gyakrabban pillantgattak a Nightstalkerek után.

Pár feszült perc múlva Luna mellett ismét megjelent Black Ruby – jól érthette a dolgát, hogy még ellenfényben sem vették észre, hogy elindult visszafelé – s egy ravaszkás félmosollyal biccentett a Hercegnőnek. S Luna jelzésére végre-valahára megindult a sereg. Most még jobban igyekeztek, hogy a lépteik ne verjenek zajt. Óvatosan lapítva közelítették meg az éles kanyart. Sőt, mielőtt elérték volna, Luna intésére a pónik átváltottak laposkúszásba. Ügyelniük kellett, hogy a páncéljuk ne súrolja a földet, ezért elég nehéz volt a dolguk, de Silvermane megítélése szerint az éjjeliőrök igen jól teljesítettek. Jó esélyük volt rá, hogy tényleg sikerül meglepniük Burning Soult.

Mielőtt még elérték volna az út végét, egyes sorba kellett rendeződniük, annyira leszűkült egy helyen a járat. Egy rövid szakasz után aztán a folyosó kiszélesedett és beletorkollt egy hatalmas csarnokba. A helyiség bejáratánál két halott, vörös egyenruhás póni feküdt. Luna csupán egyetlen pillantást vetett rájuk. A Nightstalkerek jól végezték a dolgukat.

Beszédhangokat hallottak, mire az egész sereg szempillantás alatt mozdulatlanná dermedt. Silvermane gyorsan kihasználta az alkalmat és felmérte a terepet. A terem megközelítőleg gömb alakú volt, és még a befelé vezető alagút méreteit is túlszárnyalta. Sőt, önmagában akkora volt, hogy egy egész falu is elfért volna benne. A pegazusnak ez is volt az első gondolata, hogy olyan, mintha egy földalatti város főterén álltak volna. Igaz itt nem voltak házak, de a falakban mindenfelé lyukak és bemélyedések voltak, amik ha megfelelően lettek volna berendezve, akár lakóhelyül is szolgálhattak volna. A fényforrásként szolgáló kisebb-nagyobb gömblámások is úgy voltak elhelyezve hosszú póznákon, mint egy rendes városban a közvilágítás.

A hatalmas terem lépcsőzetesen lejtett a közepe felé, ami azonban takarásban maradt a pónik szeme elől, csakúgy mint a helyiség sok másik része. Ez részben a monumentális, mennyezetig érő vaskos oszlopoknak, részben pedig a rengeteg kőszobornak volt köszönhető, amik különböző élőlényeket: pónikat és más fajokat ábrázoltak roppant élethű módon. Ezekkel gyakorlatilag tele volt a terem, méghozzá látszólagosan véletlenszerű elrendezésben. Annyi hasznuk azonban volt, hogy az éjjeliőrök fedezékként használhatták őket, amíg óvatosan a központ fele vonultak. Egy fekvő sárkányról mintázott szobor például olyannyira nagy volt, hogy majdnem az egész osztag elfért mögötte.

Innen már tisztábban lehetett hallani a hangokat, de még mindig nem lehetett őket érteni. Két póni beszélt felváltva, az egyik csődör, a másik kanca. A csődörnek ismerősen öblös hangja volt. Silvermane Burning Soult sejtette mögötte, csak ezúttal a hangja nem volt mágikusan felerősítve. A kanca dallamosabb beszéde is némiképp ismerősnek tűnt neki, de így látatlanban nem tudta volna megmondani hol hallhatta ezelőtt. A pónik beszédébe időnként mintha tőlük függetlenül halk nyögések is keveredtek volna, de ezt nehéz volt megállapítani innen.

Miután óvatosan kinézett a sárkányszobor mögül, Luna Hercegnő intett Jellynek és Black Rubynak, hogy kerítsék be a Boszorkánymestert s a pónijait.

– Nagyon kevesen vannak, de azért legyetek körültekintőek! Egyelőre ne hívjuk fel magunkra a figyelmüket! Nem sokat látok innen, de olybá tűnik készülnek valamire. Bármi is legyen az, nem számíthatunk sok jóra, de ne várjuk meg hogy ők lépjenek először! Ha mindenki a helyén van, jelezzetek és egyszerre támadunk! Élve akarom őket, de nem minden áron! Ha ellenállnak, végezhettek velük!

A két parancsnok, nyomukban a beosztottjaikkal eloldalaztak és a Hercegnő parancsa szerint elhelyezkedtek a pónik körül. Luna, Silvermane és Firebolt viszont együtt maradtak. Kiosontak a szobor mögül, s egy közelebbi oszlopot használva fedezékül bezárták az éjjeliőrök alkotta kört. Innen már jobban ráláthattak az ellenségre, de még innen sem lehetett érteni őket. Burning Soul és a társai egy nagyobb, csillag alakú téren gyűltek össze. Egyikőjük sem fordult azonban kifele, ezért Luna megkockáztatta és közelebb kúszott hozzájuk, majd lehasalt a csillag két szárának a tövében lévő kiszögellésben. Firebolt és Silvermane is követte. Így lapítva könnyen észrevétlenek maradhattak, hacsak valaki nem tudja pontosan hova nézzen, viszont mivel jóval magasabban voltak a tér többi részénél, jól láthattak mindent ami odalent történt.

A Boszorkánymester és még vagy tucatnyi társa ott álltak egy kőasztal körül, ami pontosan a tér közepén volt elhelyezve. Az asztalhoz közel egy jókora szobor volt – az egyetlen, ami odalent volt elhelyezve – ami egy ismeretlen lényt mintázott. Körülöttük mindenfele pónik holttestei, vagy lecsupaszított csontvázai hevertek. Mindegyiken látszott, hogy különös kegyetlenséggel ölték meg őket. A legtöbben közülük pegazusok voltak, bár a szárnyuk majdnem mindegyiknek teljesen össze volt roncsolódva, csupán egy fekete, elüszkösödött csonkot hagyva maga után. Mindőjüket ocsmány sebek borították, ami Fireboltot önkénytelenül is Stormcloudra emlékeztette. Az asztalhoz egy póni volt kötözve. Sejthetően ő volt Burning Soul legújabb áldozata.

– Halljam! Hol vannak?! – Burning Soul a szarvával megemelt egy izzó vasdarabot, s a fogoly oldalához nyomta.

Silvermane elámult, mennyire jól bírta a csődör a fájdalmat. Látszott rajta, hogy már sokat szenvedhetett, mert őt is ugyanolyan sebek borították mint a halottakat. Ennek ellenére nem üvöltött. Nem könyörgött kegyelemért. Csak összeszorította a fogait, rázkódott a forróságtól, és elfojtott hangon felnyögött.

– Ostoba! Ostoba vagy! Ó, milyen hihetetlenül ostoba! – toporzékolt dühében a Boszorkánymester. – Twist! Ide hozzám!

Silvermane alig tudott visszafogni egy meglepett kiáltást. A Boszorkánymester hívei közül egy szürkéslila, komor tekintetű kanca lépett elő, s átvette a tüzes vasat Burning Soultól. Ugyanaz a kanca volt, aki már akkor is az Éjjeliőrségben szolgált, mikor a pegazus még csak repülni tanult. Shadow Twist! Hát elárulta volna őket? Silvermane nem akart hinni a szemének. Ahogy Twist közelebb lépett a fogolyhoz, Firebolt is nyugtalanul mocorogni kezdett. Nyilván ő is fölismerte a pónit.

– Nyugalom! – intette le őket Luna, mikor észrevette a reakciójukat.

– De…!

– Mit gondoltok, hogy tudták őket követni a manehatteni rendőrök?

Tégla! Silvermane szeme elkerekedett a felismeréstől. Persze... gondolhatta volna. Hiszen eddig is tudta, hogy Shadow Twist volt az Éjjeliőrség fő informátora a Káosz Ivadékainak a tevékenységéről. Azt azonban mégsem gondolta volna, hogy a Boszorkánymester „bizalmasaként” fogja viszontlátni. Hatalmas teljesítmény volt ez tőle, hogy ilyen sokáig sikerült észrevétlenül játszania a szerepét. Főleg azok alapján, amiket Burning Soul ravaszságáról hallott.

Twist már nagyon közel járt a csődör testéhez az izzó vasdarabbal, amikor a Boszorkánymester váratlanul elkiáltotta magát:

– Arra számítottam, kicsit több időbe telik majd ideérnetek!

A kínzóeszköz megállt a levegőbe, s Twist és a többi póni is zavartan tekergette a fejét. Kisvártatva a csillag egyik szárán lesétált hozzájuk Jelly, s kihívóan megállt a pónikkal szemben.

– Kíváncsi voltam, vajon melyikőtöket küldik, hogy megállítson! – Burning Soul hangja visszhangot vert a barlang falán. – Grape Jelly hadnagy, ha nem tévedek! Nem rossz, nem rossz!

– Százados, de ez most úgysem számít – javította ki a kanca. Az ő hangja tompán kopogott a Boszorkánymesteréhez képest.

– Igazad van, valóban nem számít! – kacagott fel Burning Soul. – Nos, áruld hát el, százados, mégis hogyan akarod teljesíteni a feladatod?

– Ami azt illeti, a legegyszerűbb az lenne, ha megadnátok magatokat! Túlerőben vagyunk!

– Túlerőben? – vakkantotta megvetően a csődör. – Mint mindig, bámulatos a naivitásotok!

Burning Soul hátravetette lángokként lobogó narancsszínű sörényét, mire valami megcsillant a homlokán. A többiek is köré gyűltek – Silvermane fölismerni vélte egy rózsaszín kanca személyében Waggish Swattert, a manehatteni bérgyilkost – s elszántan néztek szembe Jellyvel. Most, hogy végre más szögben álltak, Lunáéknak volt lehetőségük alaposabban is megfigyelni őket. Volt közöttük három unikornis, négy földipóni és három pegazus. Egyikőjük sem viselt páncélt, viszont mindőjük nyakában egy-egy amulett díszelgett. Silvermane sejtette, hogy ez nem sok jót ígér nekik, mivel Firebolt elmesélte neki, hogyan járt a griffel, aki elhurcolta őket Shade Towerbe. Képtelen volt neki ártani varázslattal, és ez egészen biztos a Boszorkánymester műve volt. Úgy látszik talált rá valamilyen módszert, hogy megvédje magát és híveit a mágiától, s Silvermane gyorsan összerakta, hogy valószínűleg ennek köze lehetett az amuletteknek. Nem volt hát olyan meglepő, hogy Burning Soul ilyen magabiztos maradt még az Éjjeliőrség legjobbjaival szemben is.

– Hagyjátok békén azt a pónit! – szólalt meg Jelly határozott hangon. Cseppet sem ijesztette meg a Boszorkánymester hozzáállása, de egyelőre nem is jelzett a csapatának, hogy jöjjenek a segítségére.

– Miért, talán ismered? – köpte megvetően a szavakat a csődör.

Jelly a fejét rázta.

– Akkor meg mit érdekel él-e vagy hal? Ez egy jelentéktelen féreg, aki csak útban van! Jelentéktelen, de makacs féreg.– javította ki magát kelletlenül.

– Ezt nem a te tiszted eldönteni.

– Nem döntöttem, pontosan tudtam.

– Nincs értelme ellenszegülnöd! Nincs már hova menekülnötök!

– Talán úgy festek, mint aki menekülni akar? – Burning Soul megrázta magát, aztán körbenézett a téren, mintha látná az elrejtőzött éjjeliőröket is. – Gyertek ha meg akartok küzdeni velem! Gyertek!

A csillag egyik szárából nyílvessző süvített egyenesen a Boszorkánymester felé, de mielőtt elérhette volna, mintha falba csapódott volna darabokra tört a levegőben.

– Ó! Ha-ha! – kacagott fel a csődör. – Ezt mind? Ennyire futotta a híres Éjjeliőrségtől? Ugyanolyan gyávák vagytok, mint az Úrnőtök! De ti még nála is szánalmasabbak vagytok! Ha látna benneteket, most biztos elszégyellné magát! A valaha volt legkegyetlenebb hercegnő, s a nyámnyila katonái!

Luna meg sem próbálta tovább türtőztetni magát. Mielőtt még Firebolt bármit is tehetett volna felpattant és kecsesen leszállt a Boszorkánymesterrel szemben. Hátravetette a csuklyáját, hogy hosszú sörénye hadd lobogjon újra szabadon. Kihívóan nézett Burning Soulra.

– Itt vagyok hát, te álnok, hogy megküzdjek veled! – kiáltott a csődörre, aki most először tűnt úgy, hogy megrémült. – Nem érdemelnél még egy tisztességes párbajt sem, de most kegyes kedvemben találsz! Mi az, tán arcodra fagyott a mosoly?

– Nem! – Burning Soul ijedten hátrálni kezdett. – Neked nem lenne szabad itt lenned! Nem! Nem! Nightmare Moon!

– Ne szólíts ezen a néven! – dörrent rá Luna.

– Nem lehet, nekem azt mondták csak a rendőrök jöttek! Nem! Bármennyi éjjeliőr, de Celestiára, neked miért kellett jönnöd?!

– HOGY MERÉSZELED A SZÁDRA VENNI TESTVÉRÜNK NEVÉT?!

– Évek… ezzel mindent tönkreteszel! Miért?! Miért pont most?!

– EZÚTTAL NEM FUTSZ EL ELŐLÜNK, BURNING SOUL! VÉGET VETÜNK AZ ÁMOKFUTÁSODNAK MOST ÉS MINDÖRÖKRE! FIZETNI FOGSZ MINDENÉRT, AMIT ELKÖVETTÉL ELLENÜNK!

Luna szarva felragyogott, s a Hercegnő lassan, de megállíthatatlanul megindult a Boszorkánymester felé. Burning Soul tovább hátrált, aztán hirtelen megtorpant. Lehajtotta a fejét, majd mikor újra fölemelte, a szeme vakító fénnyel világított.

– Te kényszerítesz! – üvöltötte elkeseredetten. – Talán ez lett volna az utolsó esélyünk! Ez!

Luna meglepetten megtorpant, ahogy Burning Soul elemelkedett a földtől. A sörénye lelapult, s akkor vált láthatóvá, hogy a fején korona ül, aminek a foglalatában ékkő vöröslött. A társai közül ötnek szintén felizzott a nyaklánca, s ők is fölemelkedtek mesterükhöz. Minden medált pontosan olyan ékkő díszített, amilyen színű a viselője szőre volt, s mind különböző alakú volt. A pónik körül felragyogott a levegő, aztán az amulettekből s a koronából fénynyalábok törtek elő, amik aztán szivárványszínű zuhataggá álltak össze. A szivárvány a magasba emelkedett, aztán egyenesen lecsapott Lunára.

Firebolt, s az éjjeliőrök közül is többen ijedten felkiáltottak. Silvermane lecsapott fölülről és keresztülrepült a szivárványon, de olyan könnyen hatolt át rajta, mintha egy felhőbe repült volna bele. Nem sikerült eltérítenie, a szivárvány telibetalálta a Hercegnőt. A színzuhatag átölelte és körülfogta Lunát, de aztán hirtelen megszakadt. Black Ruby, Jelly és még más pónik is odarohantak a Hercegnőhöz, hogy a segítségére legyenek. Védelmezőn körülvették a földön fekvő Lunát, aztán segítettek neki fölkelni.

– Nincs semmi bajom – mondta a Hercegnő, amint lábra tudott állni. – Mi történt?

Miután Silvermane megállapította, hogy Lunának valóban nem esett bántódása, ismét Burning Soul felé fordult. A Boszorkánymester s a másik öt póni még mindig a levegőben voltak, s lassan ereszkedtek vissza a földre. Az egyikőjük – egy citromsárga kanca – azonban a többiekhez képest nagyon furcsán tartotta a fejét. Mintha nem tudta volna tartani, ernyedten lógott oldalra. Mikor aztán leértek a földre, a többiekkel ellentétben ő nem a patáira érkezett, hanem csak eldőlt mint egy homokzsák. Silvermane értetlenül feléjük lépett, de úgy tűnt, a Boszorkánymester többi társa is meg volt lepve. Aztán meglátta, hogy a póni nyakából vér szivárog és rögtön megértette mi történt.

Mikor rájött, hogy mire készülnek, Shadow Twist késsel a patájában utánuk ugrott és elvágta a legközelebbi póni nyakát, akit elért. Kétség sem fért hát a hűségéhez, hogy így próbálta védeni a Hercegnőt. A földipóni most beletörölte a kését a köpenyébe, aztán rohanni kezdett kifele a csillag formájú térről, mielőtt még a többiek felocsúdhattak volna.

Burning Soul remegő patával megérintette a kancát. Az arcára végtelen elkeseredés ült ki, s elfordult. Lunára nézett, hogy láthassa, áldozatuk nem volt hiábavaló, de a keserűsége csak félelemmel keveredett, ahogy meglátta, hogy a legcsekélyebb kárt sem tudták okozni az Éjszaka Úrnőjének.

– Mégis mi volt ez? – kérdezte számonkérően Luna, miközben újra megindul Burning Soul felé, ezúttal az éjjeliőrök szoros gyűrűjében.

– Minden… minden reményünk oda…

– Magyarázatot várok!

– Mindennek vége! Nightmare Moon…

– Már megmondtam, hogy ne nevezz ezen a néven!

A Boszorkánymester szemében könnyek csillogtak. A társai is lehajtott fejjel, zokogva siratták a sárga pónit. Olyan szánalomra méltóan, olyan megtörten néztek ki, hogy Silvermane talán még meg is sajnálta volna őket, hogyha az imént nem törtek volna a Hercegnő életére. Így azonban őt sem és egyik éjjeliőrt sem hatott meg a gyászuk.

Luna odalépett Burning Soul elé. A csődör könnyes szemmel a szemébe nézett. Nem próbált meg elfutni. Nem könyörgött irgalomért. Megadta magát a sorsának. Luna heves mozdulattal leverte a Boszorkánymester fejéről a koronát. Az aranyló ékszer csilingelve a földre hullott, aztán darabokra tört és elpárolgott. A másik öt póninak is lassan köddé vált az amulettje. Csak azoknak maradt meg a nyaklánca, akik nem vettek rész a varázslatban. A Hercegnő és a Boszorkánymester egy percig farkasszemet nézett, aztán a csődör lesunyta a fejét.

– Most már tudom… – mondta.

– Mit? – kérdezte keményen Luna.

– Hogy tévedtem. Soha nem is volt esélyünk. Jobb ezzel a tudattal meghalni, hogy nem is tehettem volna semmit. Equestria örök sötétségbe borul.

– Te meg miről beszélsz?!

Szellő támadt. Puha, mégis dermesztő szél. A gömblámpások fénye megremegett tőle. Elhaltak az utolsó visszhangok is. Csend borult a hatalmas csarnokra. Mélyebb, vészjóslóbb csend, mint amit az éjjeliőrök valaha megéltek. Megnyúltak az árnyékok.

Zavart nevetgélés hallatszott Burning Soul pónijai mögül.

Az asztalhoz kötözött póni volt az. Luna félretolta maga elől a Boszorkánymestert, s a fogolyhoz lépett. A csődör szeme őrülten csillogott, s a szája torz vigyorra húzódott. Oldalra fordította a fejét, hogy belekacaghasson a Hercegnő arcába.

– Mi ilyen mulatságos? – kérdezte vészjósló hangon Luna.

– Visszajötteeek – duruzsolta egy bomlott elméjű hangján a csődör.

27. fejezet

Üresség

Minden éjjeliőr lejött a térre s körbefogták Lunát és a Káosz Ivadékait. Burning Soulra és követőire lándzsákat szegeztek, de azok nem tanúsítottak többé ellenállást. Jelly intett Moss Rangernek és Shadow Twistnek, hogy vegyék el a fegyvereiket. A Boszorkánymester pónijai tanácstalanul néztek mesterükre, de mivel az nem adott nekik semmilyen utasítást, inkább engedelmeskedtek az éjjeliőröknek. Mikor Shadow Twist Burning Soulhoz ért, a csődör bánatosan nézett rá.

– Miért… miért kellett elárulnod?

– Soha nem is szolgáltalak! – vágta az arcába a szürke kanca.

– Nem tudod mit tettél. De már nem számít. Mindennek vége.

– Kik jöttek vissza? – kérdezte Luna részben a kikötözött pónitól, részben a Boszorkánymestertől.

Abban a pillanatban megremegett a levegő s minden póni a plafon felé fordította a tekintetét. Mintha csak a Hercegnő kérdését várták volna, számtalan szárnyas szürke lény röppent ki a csarnok falainak réseiből. Nem voltak nagyobbak az átlagos pegazusoknál, s innen távolról nem is nagyon különböztek tőlük, de valamiért minden póniban megfagyott a vér a látványuktól.

Lassan közeledtek feléjük minden irányból. Az éjjeliőrök önkéntelenül is közelebb húzódtak egymáshoz, s megbűvölten bámulták a lényeket.

– Mit bámultok?! – bődült el váratlanul Black Ruby, amivel nyomban felrázta a pónikat a kábulatból. – Alakzatba! Mindenki! Védjétek a Hercegnőt! Dustwalker, Midnight, hozzám! Fegyvert a patába!

– Ranger, Red Pin! Vonjatok védőpajzsot körénk! – csatlakozott a parancsok osztogatásába Jelly is. – Csatarendbe! Várjátok a parancsot és ne tévesszétek szem elől a Boszorkánymestert se! Firebolt! Segíts nekik! Bármit is akarnak azok a valamik, ki fogunk tartani! Mutassuk meg mire képes a Különleges Egység!

Az Éjjeliőrség pillanatok alatt összekapta magát és felsorakozott a téren. Firebolt is csatlakozott hozzájuk, s a hátsó sorokban, Luna mellett állt neki pár kisebb rúnakör megrajzolásának a koszos padlózaton. Silvermane is a Hercegnő közelében keresett magának helyet, hogy szükség esetén bármelyikőjük segítségére lehessen.

A lények egyre közelebb értek. Már a szárnyuk suhogása is hallatszott. Luna fájdalmasan felnyögött Firebolt mellett.

– Jaj ne! Csak őket ne!

Mikor az első lény földet ért tisztes távolságban tőlük, Firebolt, Moss Ranger és Red Pin közös erővel mágikus pajzsot vontak a pónik köré. Újabb és újabb lények érkeztek. Sokan a levegőben maradtak, a többiek pedig egyesével leszálltak az éjjeliőrökkel szemben. A szürke különböző árnyalataiban pompáztak, s elsőre póninak is lehetett volna nézni őket. Elvégre alkatra is ugyanolyanok voltak, s a szárnyuk is tollakból állt szemben például a changelingekkel. A patáik azonban különös, túlvilági fénnyel, vöröses-lilás színben izzottak, s pupilla nélküli szemük fehéren világított. Egyszerű vágású sörényükben látszott a legnagyobb különbség közöttük, hiszen az mindegyiknek egyéni színű volt a szivárvány összes színében, s mind zászlóként, természetellenes lassúsággal lobogott még szélcsendben is.

Fireboltnak nem esett nehezére rájönnie, hogy lidércekkel állnak szemben. Képet ugyan sosem látott róluk, de olybá tűnik a leírások is elég alaposak voltak. Csak azon volt meglepődve, hogy hogy lehettek ilyen sokan. Nem rémlett, hogy a magányosan élő lidércek valaha is összegyűltek volna és sereggé szerveződtek volna. Most mégis ránézésre majdnem annyian voltak mint a pónik, ami elég komoly túlerőt jelentett – már ha lehetett hinni azoknak a régi, poros könyveknek.

A lidércek körbekerítették őket, de nem tűnt úgy mintha támadni akartak volna. Sokkal inkább mintha vártak volna valamire. Közömbösen bámulták az ugrásra kész pónikat.

Aztán meghallották a hangot. Nem üvöltött, de suttogott, mégis betöltötte az egész csarnokot. Visszhangzott minden póni fülében s félelemmel töltötte meg még a legbátrabbjaik szívét is. Színtelennek hatott, mégis kegyetlen volt, s csak úgy sugárzott belőle a gyűlölet.

– Szervusz Luna. Rég nem találkoztunk. Kedves tőled hogy meglátogattál.

– Ez a hang! – suttogta Luna. A szemén látszott, hogy sörényszál választja csak el attól, hogy teljesen pánikba essen. – Ismerem… ezt a hangot!

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire segítőkész leszel – folytatta a suttogó. – Elhoztad nekem a barátaidat. Elpusztítottad a Nevetés Elemét. Nagyon megkönnyítetted a dolgomat. Köszönöm.

Többen meghökkenten a sárga póni holtteste, s a Boszorkánymester felé fordultak. Luna Hercegnő hitetlenkedve rázta a fejét.

– Őrültség! – nyögte remegő hangon. – Ismerem a Harmónia Elemeinek hordozóit! Egyik sincs itt! Soha nem is lehetett! Az nem lehet… azok nem lehettek a Harmónia Elemei!

– Valóban úgy lenne? – kérdezte a suttogás, s most mintha már egy csipetnyi gúny keveredett volna a hangjába. – Talán kérdezd meg róla azt, akit eddig a leghatalmasabb ellenségednek tartottál!

– Mit műveltél?! – fordult Luna szörnyülködve Burning Soul felé.

A csődör lecsapta a fülét s indulatosan a Hercegnő szemébe nézett. Egy pillanatra úgy tűnt, megmakacsolja magát, de aztán a suttogó hang ráparancsolt:

– Mondd el neki! Hadd tudja meg mit is tett valójában. Nincs értelme többé ellenállnod. Mondj el neki mindent!

Pillanatnyi csönd támadt, aztán a Boszorkánymester megborzongott és lesütötte a fejét. Lemondóan sóhajtott, aztán belekezdett:

– Valóban nem a valódi Harmónia Elemei voltak. Csupán a másolataik. Az árnyékaik.

– Nem – szólalt meg ismét a suttogás. – Azt akarom, hogy az elejétől mesélj el mindent!

Burning Soul dühösen a mennyezet felé fordította a tekintetét. Tehetetlenül fújtatott, de aztán megint megremegett s meghunyászkodott az idegen akarata előtt.

– Őmiatta volt minden. Ő kezdte az egészet. Miatta jött létre a szervezetünk. Miatta és Nightmare Moon miatt. – Luna összerezzent a név hallatán, de nem szólt közbe. – Celestia legyőzött mindkettőtöket, de tudtuk, hogy egyikőtök előbb-utóbb vissza fog térni, hogy újra sötétségbe borítsa Equestriát. Átkozott volt az a nap, amikor Nightmare Moon kiszabadult börtönéből, s átkozott, mert Celestia visszafogadta őt mint testvérét! Azt mondták, megtisztult a kórságtól, ami belülről ette, de mi tudjuk, hogy ez hazugság! Aztán visszatért ő is! – itt a mennyezet felé fordította a fejét, majd undorodva elfordult. – Abban a percben tudtam: önmagunkban nem küzdhetünk egyszerre kettejük ellen. Szükségünk van valakinek a segítségére, aki van olyan hatalmas mint ők. Egy ősszellem segítsége kellett, a rendünket pedig új alapokra kellett helyezni. Akkor megszűntűnk Szabad Equestria lenni, s mi lettünk a Káosz Ivadékai.

– Nem tehettünk mást. Celestia támogatta Nightmare Moont, s más ősszellemmel nem is volt esélyünk kapcsolatot létesíteni. Igaz ez az út is tele volt veszélyekkel s bizonytalanságokkal, mégis belevágtunk. Igaz, bele is buktunk. De Equestria még az örök káosszal is jobban járt volna, mint… ezzel itt! Hosszas kutatás és szervezkedés után megtaláltuk a módját, hogy kiszabadítsuk Discordot. Nem is lett volna nehéz, de szükségünk volt hozzá a Harmónia Elemeire. Azokat azonban Celestia Hercegnő őrizte Canterlot tornyába zárva. A gonduk nagyobbik része mégsem ez volt. Szükségünk volt hat pónira, akik képesek is hordozni az Elemeket! Volt akiket hamar megtaláltam. Juniper mindig, minden formában támogatta ügyünket, mit sem törődve saját helyzetével. Ironseed Sunflowernek kétlem, hogy valaha is egyetlen hazug szó elhagyta volna a száját. Waggish Swatter irántunk való hűségéhez a legkisebb kétség sem férhet – nem úgy mint másokéhoz – vicsorgott erőtlenül Shadow Twist felé. – Spectral Gazer több kedvességet mutatott még ellenségei felé is, mint szerintem az egész Éjjeliőrség a saját tagjai felé. Hornet Gold pedig…

A csődör hangja elcsuklott. Kicsit maga elé bámult, szipogott, aztán folytatta.

– Hornet volt a legvidámabb póni, akit valaha is volt szerencsém megismerni. Az volt a terv, hogy ellopjuk a Harmónia Elemeit, s felhasználjuk Discord kiszabadítására. Én lettem volna a Mágia Elemének hordozója. Gondosan meg is terveztük, hogy lehetne elcsalni a canterloti őrséget. Egy áltámadás Equestria ellen, aminek elhárítására látszatra nem elég az Éjjeliőrség ereje, nyilván a canterlotiak bevonását hozná magával. A Nagy Galoppgála ideális időpontnak tűnt, hiszen olyankor a Hercegnőket is lefoglalják más teendőik. Gondoskodtunk róla, hogy egészen biztosan le is foglalják.

– És sikerült! Sikerült ellopnunk a Harmónia Elemeit! Közvetlenül Celestia orra előtt! Még csak észre sem vette! Az Elemeket Shade Towerbe vittem, hogy tanulmányozhassam őket. Beletelt egy időbe, mire rájöttem milyen módon tartják fogva Discordot. Szerencsénk volt. Hihetetlen szerencsénk. Tudtam, hogy Luna elvesztésével a Hercegnők kötődése az Elemekhez meggyengült, de nem sejtettem, hogy ennyire. Discord előbb-utóbb magától is kiszabadult volna, mi csak siettettük kicsit a folyamatot, így a Káosz Ősszelleme váratlanul csaphatott le Equestriára. A dolgok azonban nem úgy alakultak ahogy vártuk. Azt hittem, Discord hálás lesz nekünk amiért segítettünk neki kiszabadulni. Arra számítottam, támogatni fog minket, főleg ha megtudja kivel állunk szemben. Ha a terv mégsem vált volna be, még mindig nálunk voltak a Harmónia Elemei, amivel kordában tarthattuk volna Discordot.

– Azonban alábecsültük az Ősszellem erejét. Discord a kiszabadulása után azonnal ellenünk fordult, s ellopta tőlünk az Elemeket. Aztán puszta szeszélyből mégis Celestia patájára játszotta őket. Rövid idő alatt elérte, hogy az Elemek hordozói megfosszák frissen visszaszerzett szabadságától. Talán mondhatom, hogy nem volt meglepő amit tett, hiszen ő mégiscsak a Káosz Ősszelleme. Mégis reménykedtünk benne, hogy őellene hajlandó lesz velünk együttműködni.

– Közben persze megérkezett ő is! – bökött patájával Lunára. – Nightmare Moon előbújt az árnyékból, s elsöpört mindent amit felépítettünk az évek alatt. Azaz majdnem mindent. Páran megmenekültünk. Nekem sikerült még Discord felszabadítása előtt másolatokat készítenem a Harmónia Elemeiről, de nem voltam benne biztos, hogy valóban működőképesek. Reménykedtem benne, hogy többet számít a póni aki viseli, mint maguk az Elemek. Nightmare Moon manehatteni razziája azonban börtönbe juttatta az összes megmaradt követőnket, köztük kettő olyat is, akit az Elemek hordozóinak szántam. Igaz ezzel talán jobban is jártunk, hiszen Mare in Black szörnyű pusztítást végzett a sorainkban, így viszont legalább biztonságban tudhattam a pónijaimat.

– Az az átkozott sárkány megígérte, hogy végleg eltakarítja őt az útból. De ahogy hallottam, túlságosan elragadta a hév, s ezzel esélyt adott az Éjjeliőrségnek, hogy ismét keresztülhúzzák a számításaimat. Aztán arra számítottam, hogy Swatter könnyedén elbánik majd az orgyilkossal, ha már a pikkelyes használhatatlannak bizonyult. De utólag már beláttam: hibát követtem el, amikor odaküldtem, s nem ürítettem ki a várost mikor újból feltűnt Mare in Black. Igaz, nem lettek volna nagyobb biztonságban egyik helyőrségünkön sem. A sors kegye volt, hogy egyáltalán mind túléltük.

– Egyetlen reményünk maradt. Egyetlen utolsó reményünk. Meg kellett találnunk őt. Meg kellett találnunk és le kellett volna számolnunk vele mielőtt még túl késő. Nem volt könnyű az út, de kaptunk egy kis segítséget. Pónik tűntek el Equestria-szerte. Nyomtalanul, mindenhonnan. Kivétel nélkül kancák. Soha egyik sem került elő. Az ő patája volt benne. A lidércei mögé bújva ide gyűjtötte az áldozatait. Nem tudom mire kellhettek neki, talán csak élvezte hogy kínozhatja őket. De nem számít, hibát követett el, hogy mindig egy helyre hurcolta őket, így sikerült rátalálnunk. Merész terv volt, de azt reméltem meglephetjük a lidérceket s a hamis Elemekkel elpusztíthatjuk őt. Ehhez azonban előbb Manehatten börtönéből ki kellett szabadítanunk Swattert és Sunflowert. Tudtuk, hogy a rendőrség követni fog minket, s azt is sejtettem, hogy éjjeliőröket is fognak küldeni utánunk. Arra azonban nem számítottam, hogy Nightmare Moon fogja őket vezetni. Persze ha tudtam volna sem tehettem volna semmit ellene. Megpróbáltunk mindent ami tőlünk telt. Siettünk amennyire csak lehetett, de elkéstünk. Megpróbáltuk megállítani Nightmare Moont, de az Elemek hatástalanok voltak. Most meg már ha működnének, akkor sem tehetnénk semmit.

A Boszorkánymester elhallgatott, s a csarnokra újra rátelepedett a tompa csend. Csak a lidércek szárnyainak halk surrogását lehetett hallani. Luna némán bámult maga elé. Az arca kifürkészhetelten volt. Az éjjeliőrök nyugtalanul mocorogtak. Ők Burning Soul beszédére csak félig-meddig tudtak figyeni. Közben mindegyiknek az esze azon járt, hogyan tudnának kitörni ebből a szorongatott helyzetből. Firebolt például kreatívan használta ki az időt, s a pónik háta mögött vagy öt új rúnakört rajzolt fel a porba, s varázslattal fixálta őket, hogy ne lehessen őket csak úgy eltörölni.

– Mit akartál a legjobban elkerülni, Burning Soul? – kérdezte kis szünet után a suttogás.

– Azt, hogy Nightmare Moon idejöjjön és újra a szolgálatodba álljon! – sziszegte a vörös csődör.

– Miért ez az egész színjáték? – kérdezte erőltetett nyugalommal Luna. – Itt vagyunk előtted! Minek játszadozol még velünk? És miért kellett mindezt végighallgatnunk?

– Azért, mert azt akarom, hogy láss. Lásd minden egyes hibás döntésedet, hogy aztán szembesülhess a következményeivel. Mert pontosan az fog történni, amit Burning Soul mondott. Meg foglak törni. Meg foglak törni, ahogy legutóbb is megtörtelek. Könyörögni fogsz, hogy szabadítsalak fel. Hogy újra te lehess az én Lidérctáltosom.

– Úrnőm! – suttogta Luna fülébe Black Ruby. – Készen állunk a harcra! Csak a parancsodra várunk!

– Várj! – felelt neki ugyanolyan halkan a Hercegnő, aztán ismét fölemelte a hangját. – Tévedsz ha azt hiszed, hogy megint sikerrel járhatsz! Megváltoztam a legutóbbi találkozásunk óta!

– Ó valóban? – a színtelen suttogásba most először mintha egy csipetnyi derű is keveredett volna. – Most talán nem bánt, hogy te vagy a fiatalabbik testvér, akiről mindenki megfeledkezik? Hogy neked kell gondoskodni Equestria védelméről? Hogy te őrzöd minden póni álmát, mégsem kapsz egy csöpp megbecsülést sem? Hmm, valóban nem. Tényleg sikerült ezen túltenned magadat. S most már a népedtől is megkapod azt a szeretetet, amire mindig is úgy vágytál. Ha. Ha.

A láthatatlan lény valami torz, örömtelen nevetésfélét hallatott, amitől a póniknak felállt a szőr a hátán.

– Először te következel, „Boszorkánymester” – folytatta a suttogás. – Most már láthatod mekkorát tévedtél. Aki ellen harcoltál, Luna volt, az Éjszaka Úrnője, s nem Nightmare Moon a Lidérctáltos. Azt hitted jót teszel, de közben meg akartad ölni a Hercegnőt, aki tiszta volt mint a hajnali harmat. Fel akartad ellene használni a Harmónia Elemeit, de azt nem tudhattad, hogy azok nem árthatnak neki. Ki kell ábrándítsalak: az Elemek amiket idehoztál, tökéletesen el tudták volna látni a feladatukat. Visszalökhettetek volna az Ürességbe, ahogy Celestia is tette velem ezer évvel ezelőtt. Most azonban már nem jelenthettek fenyegetés számomra, mivel Luna volt szíves végezni a társatokkal. Mindazonáltal köszönöm neked, hogy idehoztad nekem a Hercegnőt. Nélküled biztosan nem sikerült volna elcsalnom Celestia mellől, ahol biztos menedékben lett volna előlem. Itt, távol mindentől nem kell aggódnom hogy bárki – akár a Harmónia Elemeinek valódi viselői – meg tudna zavarni minket.

Burning Soul dühösen fújtatott, s hitetlenkedve rázta a fejét. A társain is látszott, hogy teljesen le vannak sújtva.

– Nem! – kiáltotta fogcsikorgatva, de a hangja tompán koppant a köveken, ahogy magába itta a sötétség. – Hagyd abba!

– Azt tán el is felejtettem mondani, hogy Hornet halálát is csak magadnak köszönheted. Hiszen te bíztál meg annyira Shadow Twistben, hogy odaadtad neki azt a talizmánt. Máshogy nem is juthatott volna át a védőburkodon. Tökéletesen felfegyvereztél egy árulót saját magad ellen.

– Elég! Elég volt!

– Azt hitted, elég hatalmat, elég támogatót gyűjthetsz össze, hogy átvedd Equestria irányítását. Nézz magadra. A szövetségeseid elhagytak. A követőid szinte mind börtönben sínylődnek, vagy meghaltak. S mindezt miért? Hogy idevezethesd hozzám Luna Hercegnőt, hogy újra átformálhassam Nightmare Moonná. Szép.

A csődör egész testében remegett. Lehasalt a földre s a patáiba temette az arcát. A hívei is megrendülten álltak, csak Swatter kuporodott le a Boszorkánymester mellé s a hátára helyezte a patáját.

– Közben persze rengeteg ártatlan póni életét feláldoztad a „nemes” cél érdekében. Sajátaidat ugyanúgy, mint civilekét, s éjjeliőrökét, akik egész Equestria biztonságáért felelnek. Közben pedig mérhetetlen fájdalmat okoztál Lunának a káosz szításával és legkedvesebb tanítványának megölésével. Rendes volt tőled, hogy így megkönnyítetted a dolgomat.

– Elég volt! Hagyd abba!

Burning Soul egyik unikornisa nem bírta tovább és a mennyezet felé kiabált. Még el sem halt a hangja, a póninak máris kitágult a pupillája s hátrálni kezdett. Aztán ő is remegni kezdett, s halkan zokogva lelapult a földre.

– Pónik! Készüljetek…! – szólt határozottan Luna, de a suttogás azonnal beléfojtotta a szót.

– És te, Luna! Hány pónit akarsz még feláldozni? Hányat szeretnél, hogy itt meghaljanak? Eddigi is nagy büszkeséggel hagytad, hogy helyetted harcoljanak és helyetted pusztuljanak. Micsoda remek uralkodó! Tudod mit? Külön örömmel fogom nézni, ahogy a lidérceim egyesével végeznek velük. És te is nézni fogod. Nézni fogod tehetetlenül. De nehogy azt hidd, hogy ennyivel beérem! Mondjuk itt most megöletem a csapatod felét, de a másik felével más terveim vannak. Addig fogom őket kínoztatni velük, amíg nem könyörögnek majd a halálért! De nem, nem fogom megadni nekik ezt a kegyet! De te megadhatod nekik! Hogy megszabadítsd őket a szenvedéstől, szabadon megölheted őket. Kíváncsian várom, hogyan fejezed le teszem azt… Fireboltot…

– Várj! – kiáltott kétségbeesve Luna. – Várjatok! Ne…

A pónik továbbra is ugrásra készen álltak, de meg se mozdultak. A pajzs halványan vibrált körülöttük.

– Üdv újra itthon! – sustorogta kedélyesen a hang. – Nightmare Moon…

– Miért? Miért teszed ezt velem?

Valahonnan a mennyezet tetejéről kusza, sötét árnyék kezdett leereszkedni. Lassan lebegett, egyenesen a tér felé. Alaktalan volt, de összességében alig volt nagyobb egy póninál. Fireboltot arra a kísérteties ködre emlékeztette, ami Lunát vette körbe, még amikor Nightmare Moonként először találkozott vele az Everfree Forestben. Az árnyék megszólalt, s a suttogása mintha egészen a lelkükig hatolt volna.

– Ezer éven keresztül sodródtam a semmiben, nektek köszönhetően. Nem éreztem semmit. Nem volt élet, nem volt halál, nem volt tér és nem volt idő a számomra. Mégis a tudatomnál voltam. Luna, végig a tudatomnál voltam! És nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy egyszer visszatérek és bosszút állok! Nem tudtam, hogyan juthatok vissza, de tudtam, hogy egyszer sikerülni fog. Már kezdtem elveszteni a reményt, amikor valami hirtelen megragadott. Lerántott, vissza a valóságba. S a lidércek már vártak rám. Testem azonban nem volt többé. Szükségem volt hát egy pónira, akit megszállva újra testet ölthetek. Egy kancára. Hű segítőim hoztak is nekem rengeteget belőlük. Nem volt bennük elég erős a fájdalom, hogy a lelkem utat találjon bennük. Hát csináltunk. Kipróbáltunk minden lehetséges eszközt, hogy annyi fájdalmat okozzunk nekik, amennyit még éppen el tudnak viselni. Fantasztikus érzés volt egyesével megtörni az akaratukat! De gyengék voltak. Egyik sem bírt el engem.

A pónik undorodva néztek körbe a néhai társaik maradványain. Csak most tudatosult bennük mi is zajlott itt valójában. Az asztalhoz kötözött csődör, aki eddig tudta tartani a száját, most ismét betegesen felröhögött. Többen is felé fordultak.

– Ó igen, a kis barátunk segített léprecsalni sokukat. Sok olyan hely van Equestriában, ahol túl nagy feltűnést keltettek volna a lidérceim. De most. Most, hogy itt vagy nekem, Luna, most már nem kell tovább keresnem. Végre megvan az a póni, akiben elég fájdalom tombol, mégis el tud viselni még engem is!

A suttogó hang elnémult. És rájuk borult a sötétség.

* * *

– Ó, milyen csodálatos vagy, Grape Jelly! Annyi fájdalom és félelem van benned, mint kevés póniban. Elvesztetted a szüleidet. Elmentél éjjeliőrnek. Nem akartál soha többet senkit elveszíteni. A még élő rokonaidat is messze elkerülted. Nem kötöttél igazán mély barátságokat. Nem mertél soha senkihez közeledni. Mégis vannak barátaid. Olyan pónikra, akikra azt hiszed mindig számíthatsz. Félted őket. Félsz, hogy egyszer történik velük valami, és soha többet nem találkozhattok. Túl egyszerű lenne ha csak meghalnának. Silvermane és Firebolt. Ők egymásra találtak, s most készülnek új életet kezdeni együtt. Nélküled. Silvermane, akit már olyan régóta ismertél és olyan hűséges társad volt. De te nem mertél hozzá közelebb kerülni, mert akkor csak még jobban fájt volna elveszítened. Ez az igazság. És az az igazság, hogy így is túl közel állsz hozzá. Ha bármi történne vele, teljesen összetörne, nem igaz? Most mégis azzal kell szembesülnöd, hogy hátralevő életedben aligha fogod őt újra látni.

– Jelly. Te azt hiszed, tudod mi az a magány. Rettegsz tőle. Pedig nem is tudod, milyen az igazából. Majd én. Majd én megmutatom neked, mi az igazi magány.

– Szervusz, Firebolt. Mi is volt az a fogadalom? Soha egyetlen csődört sem. Mégis mi történt? Elvakított a szerelem? Pont mint édesanyádat. Nem is érdemelsz jobbat. Te nem érdemelsz senkit. Csak arra vagy jó, hogy kihasználjanak. Mondd, milyen érzés Luna Hercegnő élő fegyverének lenni? Soha nem fogadott volna a tanítványának, ha nem látja meg milyen könnyen manipulálható vagy. Elég pár kedves szó és máris megteszel neki bármit. Ahogy neki is. Bizony, Silvermane ugyanúgy kihasznál téged. Csak arra kellesz neki. Minden csődör egyforma, ő miért lenne különb? Élvezi, hogy irányíthat téged. Azt mondta nem volt előtted senkije. Hazudott, ezt te is tudod. Csak azért mondta, hogy megkaphasson. Azonnal otthagy, amint meglát egy csinosabb kancát, aki ugyanolyan befolyásolható mint te. Fölösleges is hitegetned magadat. Nincs benned semmi különleges. Soha senki sem fog szeretni. Az egész életed egy nagy hazugság. Legfőbbképpen Silvermane. Feladtad érte az elveidet. Ő nem adott fel érted semmit.

– Meg fogod még bánni a döntésedet. Szenvedni fogsz, de mindenki csak nevet majd rajtad. És tudod mit? Meg is érdemled!

– Silvermane, aki a Széltáncosnak nevezteti magát. Ez tényleg komoly? Úgy eltorzítottad magadat mint pegazust, hogy már nem is tudsz rendesen repülni. A fajtád szégyene vagy! Ha a szüleid most látnának, nem bánnák meg, hogy kitagadtak! Kit is akarsz becsapni a szánalmas próbálkozásoddal? Ki hallott már egy olyan póniról, aki a szárnyaival varázsolt? Nem csoda, hogy ilyen hozzáállással csak egy olyan gyenge, önbizalomhiányos kancát tudtál fölszedni, mint Firebolt. Tán nem is szeret téged, csak megszállottan kapaszkodik az egyetlen póniba, akitől valaha is valami megbecsülésfélét kapott…

– Hé! Én szeretem őt és ő is szeret engem! És sosem vágytam arra, hogy a felhők fölött szárnyaljak! Elértem amit akartam! Mindent amit csak akartam! A szüleimet is önszántamból hagytam ott! Mégis mit akarsz ezzel elérni?! Csak engedj el és megmutatom, miért neveznek Széltáncosnak! Mert nem én választottam magamnak ezt a nevet, de büszkén fogom viselni míg világ a világ!

Silvermane dühösen horkantott és széttárta a szárnyát. A mozdulat mintha megtörte volna körülötte a sötétség-falat, s újra ott találta magát a semmibe révedő társai között. Silvermane sejtette, hogy az árny ugyanúgy suttoghatott mindegyikőjükhöz. Külön-külön, egyesével. Beleborzongott a gondolatba.

Odalépett Firebolt elé, s a patájával integetett az arca előtt. A kanca nem reagált. Silvermane-t rossz érzés fogta el. Gyengéden megrázta Fireboltot és csókot lehelt az arcára. A kanca végre ránézett, de a tekintete ugyanolyan üres maradt.

– Menj innen! – mondta Firebolt és lassan hátrálni kezdett. – Menj! Nem akarlak többé látni!

– Kedvesem…!

– Nem vagyok a kedvesed! Hagyj engem békén!

Silvermane-nek szörnyű gyanúja támadt. Kezdte sejteni mit suttoghatott a szerelmének az árny. De ezt nem fogja annyiban hagyni! Silvermane felállt a hátsó lábaira, ágaskodott, aztán lecsapta a patáit és csapott egyet a szárnyaival. A légáramlat arcul vágta a kancát, aki erősen pislogva megrázta a fejét.

– Ezt ki tanította nekem? – kiáltotta Silvermane, nem törődve azzal, hogy a lidércek továbbra is figyelték minden mozdulatukat. – És miért? Emlékezz, szerelmem! Emlékezz rám! Emlékezz kettőnkre!

A kanca újra megrázta a fejét, majd mikor újra a csődörre nézett, a szeme már újra élettel telve csillogott. Silvermane megkönnyebbülten felsóhajtott. Bíztatóan rámosolygott a párjára, mire Firebolt szeme megtelt könnyel. Silvermane szorosan magához ölelte.

– Szeretlek! – suttogta a kanca fülébe.

– Őszintén? – szipogott amaz.

– Amennyire őszintén csak lehet! Bármit is mondott neked az az izé, hazugság volt! Azt akarja, hogy elveszítsük az egymásba vetett hitünket!

– És tényleg… nem csak… arra kellek?

– Ilyesmi az eszedbe se jusson! Többet jelentesz nekem, mint bárki más egész Equestriában! Ha kételkednél, csak gondold végig mi mindent éltünk át együtt!

Firebolt viszonozta a csődör ölelését. Olyan erősen szorította magához, hogy Silvermane pár másodpercig nem is kapott levegőt. Silvermane érezte, ahogy a kanca forró lehellete végigfolyik a nyakán.

– Köszönöm!

Halk, zizegő hangot hallottak. Harcra készen elengedték egymást. Csak ekkor tudatosult bennük, hogy csak nekik kettejüknek sikerült kiszabadulniuk az árnyék gondolatainak fogságából. Ráadásul rá kellett döbbenniük, hogy páran már fel is adták a harcot. Jelly, Rose Cord és még vagy tucatnyian szobormereven a semmibe révedve álltak, s rezzenetlen szemükből könnyek szivárogtak. Még Red Pin is, akinek a mágikus burkot kellett volna fenntartania, csak némán pityergett mellettük.

– A pajzs! – Silvermane csak most döbbent rá, hogy mit művel az árnyék. – Át akarja törni a pajzsunkat!

Firebolt is csak most jött rá, hogy ő is megszakította a kapcsolatot a varázslattal. Már csak Moss Ranger egymaga tartotta fönt a védelmüket, de látszott rajta, hogy már ő sem bírja sokáig. Firebolt megpróbálta átvenni tőle a varázslatot, de túl nagy megrázkódtatás érte ahhoz, hogy elegendő mágikus energiát tudjon összpontosítani. A szarva többször is felizzott, de aztán újra és újra kihunyt. Silvermane próbált neki segíteni, de érezte, hogy nem tud mit tenni a kancáért, legfeljebb biztathatja. Közelebb húzódott hát hozzá s gyengéden ráhelyezte a hátára a szárnyát, s a fejét Firebolt nyakához támasztotta. Gondolatban olyan erősen koncentrált, amennyire csak tudott, de nem mert megszólalni, nehogy megzavarja a kancát.

A pajzs már éppen feloszlani látszott, amikor Firebolt mégis megacélozta magát. Vicsorgott, nagyot toppantott a patájával, s újra belevágott a varázslatba. Minden maradék erejére szüksége volt hozzá, de sikerrel járt. A mágikus burok újult erővel ragyogott fel körülöttük. Sőt, ezzel a lépésével mintha egy pillanatra sikerült is volna megzavarnia az árnyat. A pónik körülöttük ugyanis lassacskán keztek magukhoz térni. Meggyötörtek és összetörtek voltak, de legalább újra tudatuknál voltak.

– Alábecsültél… minket! – kiáltotta diadalittasan Firebolt. Már csatakos volt az izzadtságtól, annyira megerőltető volt, hogy távoltartsa az idegen elmét a társaitól. Mégis határtalanul büszke volt magára, hogy egyedül is képes volt megvédeni az egész csapatot attól a szörnyetegtől.

A suttogó hang nem válaszolt azonnal, de Silvermane-t aggasztani kezdte, hogy a lidércek még mindig ugyanolyan közömbösen bámulják őket, mint első megjelenésükkor. Mintha továbbra sem tartották volna őket számottevő ellenfeleknek. Az árnyék lassan pulzálni kezdett s halk, kuncogásszerű hangot hallatott.

– Mindig megfeledkezem róla, milyen ostobák is tudtok lenni ti, pónik – suttogta.– Kellemes feltételezni, hogy a védelmeteket akartam megtörni. Elárulok nektek egy titkot, ha esetleg még nem lett volna elég egyértelmű magától is. A fájdalmatok, a félelmeitek erőt adnak nekem. Bennetek, éjjeliőrökben s bennetek is Káosz Ivadékaiban annyi van ezekből az érzésekből, hogy vétek lett volna hagynom veszendőbe menni. Jóllakottan amúgy is sokkal kellemesebb lesz megküzdenem a drágalátos Hercegnőtökkel. De sebaj, folytathatjuk később is. Rengeteg, rengeteg időnk lesz együtt. Ahogy veled is, kedves Lunám. Tüntessétek el a pajzsot!

Pár lidérc lassan előreröppent, s a patáikat finoman a burokra helyezték.

– Nem bírom! – sikoltott fel Firebolt. – Nem bírom!

Könnyek záporoztak a kanca szeméből ahogy elkeseredetten próbálta fenntartani a varázslatot. Ranger és még pár másik unikornis megpróbált segíteni, de ugyanolyan erőtlenek voltak a lidércekkel szemben, mint Firebolt volt pár perce. A pajzs pillanatokon belül apró darabokra hullott s felszívódott a semmiben.

Az árnyék felemelkedett a földről, s egyre gyorsulva Luna felé közeledett. Egyetlen póninak sem maradt ereje, hogy megállítsa. Az árny félresöpört mindenkit az útjából, mintha csak levegőből lettek volna. Luna lehunyta a szemét s úgy várta az elkerülhetetlent.

– NEM! – hallatszott valahonnan egy kiáltás.

És az árnyék lecsapott.

Hátborzongató hörgés hallatszott. A halál hangja. De nem a Hercegnő hangja.

Minden fej arrafelé fordult, ahova az árnyéknak kellett érkeznie. Karmazsinvörös póni, Burning Soul állt közvetlenül Luna előtt. A Boszorkánymester az utolsó pillanatban ugrott az árnyék útjába, s úgy tűnik teljesen elnyelte azt. A csődör szeme tágra nyílt s az arcizmai egyre intenzívebben rángatózni kezdtek. Fuldokolva kapkodta a levegőt, s minden egyes kilégzésnél apró fekete füstpamacsokat eregetett az orrából. Szóra nyitotta a száját, de egy hang se jött ki a torkán. Aztán megvonaglott és újra felhördült. A sörényéből egész tincsek hullottak ki, átadva helyüket az újonnan előburjánzó fekete szőrnek.

Apró villanás, rövid, süvöltő hang, s a Boszorkánymester tompán elvágódott a földön. A társai odarohantak hozzá, s Waggish Swatter óvatosan, már-már szeretetteljes gyengédséggel megemelte a csődör fejét. Burning Soul arca fájdalmas grimaszba rándult. A szájából, s az orrából, sőt mintha néhol még a bőre alól is füst szivárgott volna.

– Ismét feleslegesen áldoztad fel magad – suttogta a póni az árny hangján saját magának. – Gyenge próbálkozás volt, hogy megállíts. Igaz, mi ketten jól megfértünk volna egymás mellett ebben a testben. Milyen kár, hogy csődör…

– Meg… kell… akadályoznunk… hogy Nightmare… Moon… visszatérjen… – nyögte a Boszorkánymester a saját hangján, aztán kialudt a szemében az utolsó szikra is, s a póni ernyedten lógott a kanca patái között.

– NEM!

Swatter keservesen zokogott, s szorosan magához ölelte mestere fejét. Ekkor vált csak láthatóvá az apró, ezüstös nyílhegy, ami a csődör nyakából állt ki.

– Úgy tűnik, van még egy látogatónk – jelentette ki szenvtelenül a suttogó hang. – Nem is vettem észre, olyan jól elrejtőzött. Pedig mennyi fájdalmat hordoz magában, s mennyi bosszúvágyat! Szerencséd van, Luna. Találtam egy alkalmasabb jelöltet nálad.

Az árnyék újra összeállt, s a magasba röppent. Elrepült a tér széléig, körülbelül oda, ahol Lunáék is elbújtak még Burning Soul elől. A kiszögellésről egy fekete ruhás póni emelkedett fel. Láthatóan nem magától tette, hanem varázslat kényszerítette rá. Az árnyék a levegőben maga után hurcolta a tehetetlenül kapálózó pónit, s visszahozta a tér közepére. Az árnyék egyetlen varázslattal letépte róla a köpenyét, így láthatóvá vált a kanca gesztenyebarna szőre, s két fémszárnya, amiket ő maga készített, hogy repülhessen. Emellett is a teste nagy részét fém borította rejtett fegyverek, illetve részleges páncélok formájában. Silvermane és a barátai azonnal felismerték: Conker Freewind volt az, akit korábban Mare in Blackként ismerhettek Manehatten lakosai.

De miért? Mi hozhatta őt ide? Talán a remény, hogy végre bosszút állhat a Boszorkánymesteren azért, amit vele és a családjával tett. Azon meg sem lepődtek, hogy úgy tudta őket követni, hogy még csak észre sem vették. A kancának volt már gyakorlata az ilyesmiben. Úgy siklott ki Burning Soul ügynökei, a manehatteni rendőrség, de még Jellyék patái közül is, ami igazán tiszteletre méltó volt. Silvermane ugyan nem volt benne biztos, hogy a barátjaként gondolhat egyáltalán a pónira, de most, hogy ott látta vergődni az árny fogságában, bármit megtett volna, hogy segíthessen neki.

Az árnyék nekiállt és szép komótosan lefejtett minden ruhát, s minden fémet a kancáról. Az hiába is próbált tiltakozni, végül a felszerelésének minden egyes darabja a padlón kötött ki, míg végül teljesen pőrén lebegett a levegőben. Conker elszánt tekintettel nézett szembe az árnyékkal, s mikor az újra közeledni kezdett felé, a földre köpött.

– Ó, hogy ezt mennyire fogom élvezni! – kuncogott ismét a suttogó hang.

A varázslat ami fogva tartotta a kancát, most még jobban megemelte, s szétfeszítette a tagjait. Conker arca megrándult, de egyetlen hangot sem adott ki. Aztán az árnyék lassan kitágult és minden oldalról körbevette. Aztán lassan egyre szorosabban és szorosabban ölelte a kancát, míg végül teljesen körbefolyta.

És akkor fölordított. Földöntúli fájdalom tükröződött a kiáltásában. Jelly és a többiek azt kívánták bár sose kellett volna ezt látniuk s hallaniuk. Conker teste teljes egészében remegett, ahogy elnyelte az árnyékot.

Aztán a póni sörénye a Boszorkánymesterhez hasonlóan hullani kezdett. A szőre kifeketedett, aztán a hátából két fekete csonk nőtt ki, felszakítva a bőrt. Most már kísértetiesen hasonlított a pónikra, akiknek a tetemei szanaszét hevertek a téren.

A folyamat azonban nem állt meg itt. A csonkokból rövid, bőrszerű tollakból álló szárnyak lettek, Conker újonnan nőtt fekete sörénye s a farka is rohamosan őszülni kezdett, mígnem mindkettő csontfehérré nem vált.

Félelmetes látványt nyújtott. Nem volt fogható semmihez, amivel az éjjeliőrök valaha is találkoztak. A torz póni-lidérc hosszan sóhajtott, aztán természetellenesen lassú szárnycsapásokkal visszaereszkedett a földre. Egykedvűen vizsgálgatta új testét, aztán Luna Hercegnő felé forult, aki alig tudott a lény szemébe nézni.

– Örvendezzetek, barátaim! – mondta továbbra is suttogva. – Hollow, a lidércek úrnője végre visszatért közétek!

28. fejezet

Equestria Védelmezői

Conker fájdalmasan megvonaglott. Szörnyű érzés lehetett, ahogy az árny átformálta a testét, de még rosszabb lehetett maga tudat, hogy többé nem ura saját magának. Ismét ki volt szolgáltatva egy hatalmas erejű lény kényének-kedvének, ugyanúgy mint a sárkánygyík barlangjában. Itt azonban már az énjének puszta létezése volt a tét.

– Ahh! – nyögött fel Hollow. – Makacs póni. Próbál ellenállni. Nem baj, legalább izgalmasabb lesz. Még ha nem is kétséges a végső kimenetel. Rég nem volt alkalmam ilyen közvetlenül összemérnem az erőm egy alkalmas ellenféllel. Ó igen, ő nem fogja feladni úgy mint a többiek.

Bármilyen reménytelennek tűnt is a harc, most már legbelül minden póni Conkernek szurkolt. Még az egykori Boszorkánymester hívei a mesterük elvesztése felett érzett gyászuk mellett is a kanca miatt aggódtak. Nem volt értelme többé az ellenségeskedésnek éjjeliőr és boszorkány között. Most már a pónik álltak szemben a lidércekkel s egész Equestria sorsa forgott kockán.

– Készen állsz hát, Luna, hogy Nightmare Moonként újra engem szolgálj?

A lidérc-póni lassan elindult a Hercegnő felé. Látszott rajta, hogy arra számított, hogy az éjjeliőrök, akiket az előbb is már éppen eléggé megszorongatott, ki fognak térni előle. Azonban korántsem ezt történt. Grape Jelly, Black Ruby, s az alájuk rendelt pónik közül szinte mindenki azonnal fegyvert ragadott, s elállták Hollow útját. Csatlakoztak hozzájuk Burning Soul hívei is, akik teljesíteni akarták mesterük végakaratát, miszerint akár az életük árán is meg kellett akadályozniuk, hogy Nightmare Moon visszatérhessen.

Hollow egy pillanatig meglepettnek tűnt, de aztán ugyanazzal a halálos nyugalommal folytatta az útját.

– Tiszteletre méltó a kitartásotok, de nem tehettek ellenem semmit – mondta halkan.

– Majd meglátjuk! – vicsorgott Black Ruby.

A lidérc a patájának egyetlen intésével lökte félre az első sor páncélos pónit. A földipónik nyílzáport zúdítottak rá, az unikornisok pedig varázslatokkel lepték el, de minden próbálkozásuk feleslegesnek bizonyult. Még a boszorkányok szokványostól eltérő mágiája sem volt képes rést ütni Hollow védelmén. Az csak jött és jött megállíthatatlanul, eltávolítva mindent és mindenkit maga elől, ami feltartóztathatta volna.

Jelly látta mi történik, s tudta, hogy valóban nincs esélyük a lénnyel szemben. Luna Hercegnő a földön feküdt s arcát a patáiba temetve zokogott. Már most olyan volt mintha beletörődött volna a végzetébe. Akire még számíthatott volna, az Firebolt volt, aki esetleg még a rúnáival tehetett volna valamit értük, de erre sem látott sok esélyt. Főleg mivel a kanca teljesen kimerült a pajzsvarázslatba, s most ő is a földön hevert szétdobott tagokkal, erősen zihálva. Silvermane próbált belé lelket önteni, de nem lehetett tudni, hogy időben sikerül-e neki.

Megpróbálta kiűzni a fejéből a társaival kapcsolatos gondolatait. Most a feladatra kell koncentrálnia. Ki kellett találnia valamit. Meg akarta menteni a Hercegnőt, de Conkeren is segíteni akart. Tudta mit élt át a kanca, s nem tudta elviselni a gondolatát sem, hogy tovább kelljen szenvednie. Sorstársak voltak, így tökéletesen át tudta érezni a kanca helyzetét. Nem tudta elviselni, hogy még ennyi csapás után is tovább húzódjanak a póni kínjai. Így is gyakorlatilag minden egyes alkalommal amikor csak találkoztak, Conkert valamilyen módon meggyalázták, holott ő úgy vélte, egyetlen póni sem érdemel ilyen bánásmódot. Még a legnagyobb gonosztevővel sem lett volna szabad olyasmiket tenni, amit a sárkánygyík, a griffek, s legfőbbképpen Hollow művelt a kancával. Pedig Conkert csak a jogos bosszúszomj vezette, még ha Jelly nem is értett egyet a módszereivel. Mégis, ha Jelly élete egy kissé máshogy alakul, akár most ő is lehetett volna ott a gesztenyebarna kanca helyén.

Hirtelen ötlet volt. Kisebbfajta csodának kellett volna történnie, hogy működhessen. De nem látott már más kiutat. Gyorsan odafordult a Hercegnőhöz s a fülébe súgott.

– Úrnőm, menekülnöd kell! Most, amíg még lehet! Majd mi feltartjuk a lidérceket! Talán tudunk elég időt nyerni neked!

Luna a fejét rázta.

– De muszáj!

Újabb fejrázás.

– Fenébe!

Hollow éppen Black Rubytól próbált megszabadulni. Hiába lökte félre a kancát, az fantasztikus ügyességgel újra és újra rávetette magát. Végül Hollow megunta a játszadozást: megragadta a pónit a köpenyénél fogva és odahajította két repülő lidércnek, akik a levegőbe elkapták és lefogták.

Már csak Jelly maradt Hollow és a Hercegnő között. Jelly nagyot nyelt, és előrelépett. Igyekezett, hogy ne tegyen semmiféle fenyegető mozdulatot, hogy a lidérc láthassa, hogy csak beszélni akar.

– Lidércek hatalmas úrnője! – kezdett bele, s közben nagyon igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. – Tisztelettel kérlek téged, hallgass meg!

Jelly meglepetésére Hollow pár lépésnyire tőle megtorpant, s a fejét kissé félrebillentve, kíváncsian várta a folytatást.

– Nagyon sajnálom mindazt ami veled történt. Szeretnék őszintén bocsánatot kérni tőled Celestia, Luna és minden póni nevében. Bármit is tettél, nem lett volna szabad ilyen szörnyű büntetéssel sújtani téged. Megértem, ha dühös vagy és bosszút akarsz állni. Hiszen ki is tudna elviselni ezer évnyi magányt? Mégis… nem lehetne másképpen elintézni ezt a konfliktust népeink között?

Reménykedve nézett a lidérc fénytelen, fekete szemébe. Szánalmasnak érezte, hogy könyörögnie kellett egy szörnyetegnek, de talán ez volt az utolsó esélyük.

– Mind sokat szenvedtünk már – halkította le a hangját. – Elég csak arra a pónira gondolnod, akinek a testét használod. Nem érhetne ez az egész másképp véget?

– Túl késő a bocsánatkéréshez, Grape Jelly – szólalt meg fenyegető hangon az árnyék. – Már akkor is késő lett volna, ha ők maguk jönnek el értem és hoznak fel az Ürességből. Elveszem ami megillet és megbüntetem akik vétkeztek ellenem.

Jelly hirtelen előrelépett és két patájával megfogta a lidérc arcát.

– Conker! Ha hallasz engem, kérlek ne add fel! Csak rád számíthatunk…

Hollow felmordult. Megragadta a kancát és a többi póni közé hajította. Elégedetten nézte, ahogy Jelly letarolja az előtte állókat, aztán odalépett Lunához. A Hercegnő remegve nézett fel a lidércre. Már nem küzdött a sorsa ellen.

Hollow már föléhajolt és emelte a patáját, amikor hirtelen zengő csődörhang töltötte meg a termet s visszhangot vert a falakon.

– Bölcsebben tetted volna ha hallgatsz Jellyre, Hollow!

Mindenki – lidérc és póni egyaránt – meglepetten forgatta a fejét a beszélőt keresve. Még Hollow is félbehagyta a mozdulatát s hátat fordított Lunának. Elsőként azonban Silvermane vette észre az újabb látogatót. A szívverése azonnal felgyorsult, amint meglátta. Noha sosem találkoztak személyesen, rögtön sejtette, ki áll előtte. Magas, szemüveges barna csődör, hosszú bőrkabátban. Magabiztosan sétált feléjük s cseppet sem látszott meglepettnek a lidércek és a sarokbaszorított éjjeliőrök látványától.

– Üdv minden póninak! – köszönt kedélyesen a csődör. – Úgy tűnik, pont időben érkeztem!

– Ki vagy te? – kérdezte gyanakodva Hollow.

– Nem ismersz meg? Igaz jó rég nem láttuk egymást. Nagyon megváltoztál azóta.

– Lehetetlen, hogy találkoztunk volna már. Ezer éve, hogy legutóbb Equestriában jártam.

– Nos lehet, hogy én is megváltoztam azóta némiképp – vonta meg a vállát a csődör. – De nem baj, talán ez segít felidézni a régi emlékeket!

A csődör oldalvást fordult, s kissé félrehúzta a kabátját, amitől láthatóvá vált homokóra alakú cukijegye. Hollow hátrált pár lépést és meglepetten prüszkölt.

– Doktor…!

– Úgy bizony! – mondta halvány félmosollyal a póni, s újra szembefordult a lidérccel. – Azért vagyok itt, mert neked nem lenne szabad. Nem jött még el a te időd.

– És mégis mit akarsz tenni? – kérdezte Hollow, visszatérve korábbi szenvtelen stílusába.

– Ez csak tőled függ.

Pár feszült pillanatig farkasszemet néztek, aztán újra a lidérc szólalt meg.

– Csalódnod kell, ha azt hiszed, hajlandó vagyok újra száműzetésbe vonulni.

– Tévedsz ha azt hiszed, meg tudsz állítani – felelt a Doktor.

Újabb csend következett, aztán Hollow elvigyorodott, igaz ez inkább vicsorgásnak hatott. Halk, hátborzongató kacagást hallatott, s félrebillentett fejjel nézte a csődört.

– Egy aprócska körülményről megfeledkezel, Doktor – patájával körbemutatott a termen. – Te egyedül vagy, mi pedig sokan. A reményeid elárulnak, Doktor. Időt akarsz nyerni. Hadd emlékeztesselek milyen messze vagyunk Ponyville-től, ahol a valódi Harmónia Elemeinek hordozói élnek. Ha figyelmeztetted is őket, nem fognak ideérni. S ha mégis, hát félúton összetalálkoznának a lidérceimmel. Nem vagyok teljesen ostoba. Időben le fogok számolni mindenkivel aki csak fenyegetést jelenthet rám nézve. Te pedig semmit sem tehetsz ellenem.

– Nagyon magabiztosnak tűnsz – jegyezte meg a csődör. – Vagy csak nekem tűnik úgy, mintha magadat próbálnád győzködni? Mintha még mindig nem tudnád kivel állsz szemben. Való igaz, én is követtem el hibát veled kapcsolatban. Nem lett volna szabad hagynom, hogy Burning Soul álljon a Szabad Equestria élére. Elvégre nem azért támogattam a létrejöttüket, hogy a két Hercegnő ellen forduljanak, hanem azért, hogy annak idején az utadat állják. Megvallom kissé kicsúszott a patámból az irányítás. Mindent talán én sem láttam előre, de ne hidd, hogy nem készültem föl ellened!

Hollow fájdalmasan felkiáltott és lerogyott a földre. A pillanatnyi előnyt kihasználva két közelben álló éjjeliőr azonnal rá is vetette magát.

– NE! – kiáltott a Doktor, de már késő volt.

Varázslat villant s a két póni holtan zuhant alá. Pár lidérc az úrnőjük segítségére sietett, s fogaikat villogtatva jelezték, hogy ugyanígy végezni fognak bárkivel, aki újra próbálkozik. Hollow időközben remegve felállt, s ismét a Doktor felé fordult. A homlokából méretes fekete szarv állt ki, amitől most már úgy nézett ki, mint egy teljesen eltorzult alikornis. Újra megszólalt, de a hangja most már több volt a suttogásnál.

– Megmondtam, hogy tisztában vagyok azzal, hogy húzni akarod az időt, Doktor – mondta bájos, kancacsikóhoz illő hangján. – Mit gondolsz miért hagytam neked mégis? Kicsit kapkodnom kellett az átalakulással, de most már végre több vagyok a puszta árnyékomnál! Eddig itt volt Luna, aki könnyűszerrel legyőzhetett volna, ha szembe mer szállni velem! Milyen remek, hogy a félelme erősebb volt nála! Többé már nem tud ártani nekem! Most kit akarsz felhasználni ellenem?

A Doktor elgondolkodva ingatta a fejét.

– Szóval azt mondod, nincs alikornis, aki elbírna veled? – kérdezte végül. – Akkor mit szólnál két alikornishoz?

– Őrültség! – vigyorodott el Hollow. – Megbízható forrásból tudom, hogy Celestia még mindig Canterlotban van. Elég gyenge próbálkozás volt, hogy megijessz.

– És ki beszélt Celestiáról?

Újabb feszült csend állt be, aztán Hollow elnevette magát. Kellemes csilingelő kacaj volt, a legkevésbé sem összeegyeztethető a lidérc-póni külsejével.

– Mi? Te? Doktor, ez volt a legjobb vicc amit valaha is hallottam! Tudom, hogy más vagy mint mi, de azért még te sem vagy alikornis! Talán nem hatnak rád az elmetrükkjeim, de az erőd nem érhet fel az enyémmel!

Abban a pillanatban paták dobogása és szárnyak suhogása hallatszott az alagút felől. A távolból egy kanca vékonyka hangja szűrődött feléjük:

– Erre, Hercegnőm!

– Öljétek meg őket! – hördült fel rémülten Hollow, s harcra készen a levegőbe röppent. – Végezzetek mindenkivel!

Pár lidérc követte őt a levegőben, a többiek azonban rávetették magukat a téren levő éjjeliőrökre. Azok azonban most, hogy már megszabadultak a Hollow jelenlétével járó búskomorságból ami elszívta az erejüket, azonnal fel tudták venni a harcot velük. S bár a lidércek félelmetesen erősek és gyorsak voltak, a Különleges Egység s a Nightstalkerek ügyességükkel és szervezettségükkel méltó ellenfeleiknek bizonyultak.

Hamarosan elkeseredett küzdelem alakult ki a két csapat között. Fegyverrel vagy anélkül test a testnek, elme az elmének feszült. A nyílt terep nagyon nem kedvezett sem az unikornisoknak, sem a Nightstalkereknek, ezért a csata hamar kitolódott a téren kívülre is. Csupán páran – Firebolt, Silvermane, és még pár póni a Különleges Egységből – maradtak a terem aljában, hogy védjék Lunát, akinek még mindig nem sikerült összeszednie magát. Velük ellentétben Jelly és Black Ruby igyekeztek kifelé terelni onnan a lidérceket, s becsalni őket a szobrok közé, ahol az éjjeliőröknek sokkal több lehetőségük volt fedezékbe vonulni. Ott még Frosty s pár másik póni állatkája is a segítségükre tudott lenni részint az ellenfeleik megzavarásával, részint pedig a hangjelzéseikkel tudták figyelmeztetni gazdáikat a közeledő veszélyre.

Firebolt azóta nagyrészt visszanyerte az erejét, s minden rúnakörét aktiválva megpróbálta távoltartani a téren maradó lidérceket. Nem volt könnyű dolga, mert a lidércekre szemlátomást nem úgy hatottak a varázslatai ahogy kellett volna. Hiába igyekezett bármennyire, egyiken sem tudott komolyabb sérülést ejteni. Áldotta viszont a sorsot, hogy Burning Soul boszorkányai is átálltak az oldalukra. Egyszerre küzdeni ellenük is gyakorlatilag lehetetlen lett volna, viszont a pónik meglepően sok segítséget tudtak számukra nyújtani. Fékevesztett dühvel és ördöngös bűbájokkal csaptak le bárkire, aki megpróbálta megközelíteni Lunát, vagy a mesterük holttestét. Közülük egyedül Swatter nem vette ki a részét a harcból, mivel ő még mindig Burning Soulra borulva zokogott s a csődör sörényébe fúrta a patáit.

Az éjjeliőrök között is volt aki nem a harccal volt elfoglalva. Silvermane-nek ugyanis eszébe jutott a Doktor levele, s úgy döntött igyekszik pontosan azt tenni amit a póni javasolt neki. Ott maradt hát Firebolt közelébe, de csak akkor lett volna hajlandó beleavatkozni a küzdelembe ha már nagyon szorul körülöttük a hurok. Addig, hogy mégis hasznosan töltse el az időt, megpróbált lelket önteni Lunába, aki még mindig jóformán önkívületi állapotban volt. A Hercegnőnek mintha el sem jutott volna a tudatáig, hogy segítségük érkezett. Túlságosan Hollow befolyása alá került, amiből Silvermane nem tudta kihúzni, még akkor sem amikor ugyanazzal próbálkozott, amivel Fireboltnál már sikerrel járt.

Ami azonban nagyon aggasztó volt, hogy miután kitört a teremben a káosz Hollow és a Doktor is eltűnt. Ráadásul a segítség sem jelent még meg, holott az alagút nem volt túl messze. Ide kellett volna már érniük. Silvermane ugyan el nem tudta képzelni miféle harmadik alikornisról beszélhettek ezek, de nagyon remélte, hogy van olyan erős mint Luna vagy Celestia és tud segíteni nekik megfékezni ezeket a szörnyeket.

Pár perc múlva megpillantotta a Doktort, aki veszett tempóban vágtázott végig a téren, nyomában vagy féltucat lidérccel. A csődör egyenesen feléjük futott, de a lidércek gyorsabbak voltak nála. Silvermane tudta, ha valaki nem segít neki, nem fog időben odaérni. Firebolt és a boszorkányok azonban túlságosan el voltak foglalva a védekezéssel. Észre sem vették a közeledő Doktort. Silvermane már tudta, hogy most jött el az a pillanat, amikor neki kell lépnie.

Gyorsan felmérte milyen szögben s milyen gyorsan repülnek a lidércek, aztán nekirugaszkodott. Vágta közben vadul csapkodott a szárnyaival. Nem emelte el magát a földtől, csak a vágtáján gyorsított velük valamennyit. Mikor már egészen közel ért a Doktorhoz újra fölnézett, s elégedetten konstatálta, hogy a lidércek semmit sem változtattak a röppályájukon a közeledtére. Olybá tűnt nem tartották számottevő fenyegetésnek. Hiba volt. Silvermane összecsapta a szárnyait, aztán teljes erejéből felugrott. Átrepült a Doktor feje felett, aztán spirálvonalban repülve félig kitárta a szárnyát. Közvetlenül a lidércek alatt haladt át, de azok nem is törődtek vele. Egy pillanattal később azonban már mind a földön fetrengtek. A pegazus olyan erővel csapta ki alóluk a szelet, hogy mind orrabuktak.

Nem volt azonban idejük felocsúdni, mivel Silvermane még röptében megpördült, s nyomban rájuk is vetette magát. Amelyik elsőnek próbált felkelni, azt egy jól irányzott rúgással újra a padlóra küldte. A másodiknak az orrát törte be egy villámgyors szárnycsapással. Silvermane-t jócskán kárpótolta, amiért nem repülhetett már úgy mint pegazustársai, hogy ilyesmikre volt már képes a szárnyával. Mostanra már olyannyira megerősítette őket, hogy nem csak puszta légáramlatok keltésére használhatta őket, hanem gyakorlatilag nyert két új végtagot a közelharchoz is. Ezek után azonban jobbnak látta, hogyha tartja a távolságot a megmaradt lidércektől.

Felállt két hátsó lábára, s olyan gyorsan csapkodott a szárnyaival, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. Így jó egy fejjel az ellenfelei fölé emelkedett. Az egyik lidérc varázslatba kezdett. Silvermane számított erre. Koncentrált és olyan pontosan suhintott a szárnyaival, hogy egyetlen lökéssel ledöntötte ellenfelét a lábáról, de közbe a többieknek még csak a sörényét sem borzolta meg. A lidércek összenéztek, aztán elröppentek. Úgy tűnt elment a kedvük attól, hogy megmérkőzzenek az Éjjeliőrség Széltáncosával.

Silvermane büszkén nézett utánuk. Rég nem volt alkalma, hogy élő ellenfél ellen használja a technikáit. Üdítő érzés volt, hogy képes volt megállni a helyét még ekkora túlerővel szemben is. Most azonban nem volt idő ünnepelni. Silvermane gyorsan a Doktor után futott, aki időközben már odaért Firebolthoz.

– Emlékszel mit mondtam? – kérdezte a barna csődör. – Nem felejtetted el a tizenharmadikat?

– De mégis miféle… tizenharmadikat? – kérdezett vissza kiabálva Firebolt, miközben éppen egy újabb lidérccel viaskodott.

– Én nem tudom! Azt mondtad, te tudod!

– Hogy mondhattam volna?

– Ha te mondtad volna magadnak, mire gondolnál?

Ahogy Firebolt egy pillanatra elgondolkodott, a vele harcoló lidérc megpróbálta kihasználni az alkalmat és rá akarta vetni magát. Silvermane azonban éppen akkor ért oda, s rögtön a szerelme segítségére sietett. Elkapta a lidérc nyakát, magával rántotta és végighempergett vele a földön.

– Annak nincs értelme – felelt Firebolt, mintha észre sem vette volna, hogy a pegazus épp az előbb mentette meg. – Gondolkodtam már ezen, de a tizenharmadik rúna amit a tanulmányaim során megismertem nem csinál semmi érdemlegeset. Már akkor sem érte…

– Az lesz az! – kiáltott a Doktor. – Azonnal állj neki! Nagyjából egy perced van rá! Luna! – fordult a Hercegnő felé. – Tudom, hogy mennyire borzalmas emlékek fűznek Hollowhoz és a lidércekhez, de most egyszerűen muszáj túltenned magadat rajta! Kifutunk az időből és szükségem van rád, különben nem fogjuk tudni megállítani őket! Cadence hamarosan ideér! Segítened kell!

– Cadence? – Luna egy pillanatra felocsúdott a név hallatára. – Az hogy lehet?

– Nem számít! – kiabált tovább a Doktor, hogy felrázza Lunát, de látszott rajta, hogy már némiképp elégedett az eredménnyel. – De már nincs szükségünk a Harmónia Elemeire! Ketten elég erősek vagytok, hogy legyőzzétek! Tedd hát félre a félelmeidet, s mutasd meg nekik az Álmok Őrzőjének igazi hatalmát!

– Mi Amore Cadenza! Azonnal gyere vissza! Még nem végeztem veled! – visszhangzott Hollow már-már hisztérikusba forduló hangja.

Lunának nem kellett több bíztatás. A tudat, hogy immár van esélyük a szörnyetegekkel szemben újult erővel töltötte el. Talpra ugrott, s úgy várta be az alagút felől repülve érkező Hercegnőt. A rózsaszín alikornis pár denevérszárnyú Shadowbolt kíséretében repült, de szorosan követte őket Hollow. Ráadásul úrnőjüket meglátva egyre több lidérc hagyta ott a harcot s csatlakozott az üldözőkhöz, illetve próbálta elállni a pónik útját. Sok sikerrel azonban nem jártak, mivel Cadence és a pegazusok is ügyesen manőverezve kikerülgették őket. Emellett immár Luna is a segítségükre sietett s varázslatokkal bombázta mindazokat akik a pónik elé próbáltak vágni. Mégis kezdett úgy tűnni, hogy Hollow hamarosan utol fogja őket érni.

– Megvagyok… nagyjából! – kiabált Firebolt a Doktornak. – És most mit csináljak?

– Mit, mit?! Hát használd!

Firebolt felnézett a közeledő pónikra és a nyomukban száguldó lidércekre. Aztán nagy levegőt vett, s egyszerre mindkét patájával rácsapott a hevenyészett rúnakörére. Különös, csilingelő-cserepelő hang hallatszott, ami egyre erősödött míg végül betöltötte az egész termet. A lidércek akik a közelükbe voltak, abbahagyták a harcot s a fülükre tapasztották a patáikat. Láthatóan alig tudták elviselni a hangot. Hollow azonban valamiféle szürke ködöt idézett meg maga és az őt követők köré, így úgy tűnik rá ugyanúgy nem hatott a varázslat, mint a pónikra.

Ezt látva a Doktor a lidércek felé fordult, belenyúlt a kabátjába és előhúzott valamit. Egy rövid fémrúd volt, aminek a vége halványkéken világított. Felmutatta Hollownak a kis tárgyat.

– Tudod mi ez? – kérdezte hangosan, hogy a teremben mindenki hallhatta a hangját. – Conker ellopta tőlem, s ezzel veszélybe sodort mindent! De szerencsére sikerült megtalálnom és visszaszereznem! Ha kíváncsi vagy mi mindenre képes ez a kis szerkentyű, csak kérdezd meg tőle! Ez az utolsó esélyed, hogy feladd a küzdelmet!

Hollow azonban semmit sem reagált a Doktor szavaira. Ugyanolyan sebes zuhanórepülésben követte a pónikat. Már csak másodpercek választották el őket Lunáéktól. A Doktor hirtelen mozdulattal Firebolt rúnakörére irányította a pálcát, mire az eszköz halk vijjogó hangot adott ki s a kör élénken felvillant. A Hollowt követő lidércek fájdalmasan felüvöltöttek, csak a vezetőjük követte kitartóan Cadence-t. Már majdnem el is érte, már kitátotta a száját, hogy beleharapjon a póni farkába, amikor egy szürke pegazus hirtelen nekiütközött oldalról s ellökte a Hercegnő közeléből.

– Szép volt, Derpy! – lelkendezett a Doktor.

Most már semmi sem akadályozhatta meg a rózsaszín alikornist, hogy csatlakozzon a másik Hercegnőhöz. Ahogy Cadence elegánsan landolt a pónik között, Luna hálásan pillantott rá.

– Köszönöm, hogy jöttél!

– Nagyon szívesen!

Cadence a helyzethez mérten indolkolatlanul szélesen vigyorgott. Firebolt ugyan először látta a Hercegnőt, de mégis úgy tűnt neki, az szinte sugárzik a boldogságtól. Az apró siker, hogy lehagyták a lidérceket nem lehetett az egyetlen oka ennek a határtalan jókedvnek. Ez valószínűleg Lunának is feltűnhetett, mert nyomban szóvá is tette.

– Mi ez a nagy vidámság egy csata kellős közepén?

– Ó, Luna, ez életem legboldogabb napja! Képzeld, ma eljegyeztek! Hát nem csodálatos?!

Luna minden korábbi gyötrelme ellenére majdnem elkacagta magát.

– Hát ezért nem tudott…!

– Nincs idő a csevegésre! – csattant fel mellettük a Doktor. – Hollow…!

Nem tudta befejezni a mondatot, mert a lidérc-póni abban a pillanatban lecsapott rájuk. A szarvából hófehér lángok csaptak elő, s elborították a két Hercegnőt. Csak Cadence lélekjelenléte mentette meg őket, mivel az utolsó pillanatban védőpajzsot vont maguk köré. A varázslat azonban túl gyorsan emésztette fel az erejét. Képtelen lett volna hosszabb távon fenntartani. Luna azonban ahogy ismét szembekerült ellenfelével, ismét elvesztette az önbizalmát.

– Nem adhatod fel! – kiabált rá a Doktor a varázslat hatókörén kívülről. – Most erősnek kell lenned! Nézz szembe a félelmeiddel! Nézz szembe vele, s lásd meg, hogy ő is fél tőled! Tudja hogy legyőzheted, azért küzd ilyen elkeseredetten!

– Segíts! – nyögte erőlködve Cadence. – Kérlek!

Luna nehezen szánta rá magát, hogy szembeszálljon a lidérccel, de ahogy meghallotta Cadence esdeklő hangját, valahogy ismét megacélozta az akaratát. Kihúzta magát. Hosszú sörénye vadul lobogott, ahogy szembefordult Hollow-val. Ragyogó szarvval csatlakozott a másik alikornis varázslatához. Együttes erővel viaskodtak ellenfelükkel, s végül sikerült is őt visszaszorítaniuk. Luna ekkor szárnyra kapott, s fehéren izzó szemekkel ellentámadásba kezdett.

A két sugár egyszerre csapott le Hollowra, aki csupán másodpercekig bírt kitartani a két Hercegnővel szemben. Aki elég közel állt hozzá, láthatta az őszinte rémületet a szemében, ahogy a varázslatok egymásba fonódva eltalálták, s körbefogták a testét. A lidérc megremegett, aztán a testéből mindenhonnan szürkés füst tört elő s foszlott szét a semmiben egy halk, de átható sóhajtás kíséretében.

Ami hátramaradt, csupán Conker teste volt, ami petyhüdten elterült a kövön, amint Luna és Cadence megszakította a varázslatot. A pónik, akik tanúi voltak a harcnak egy pillanatig döbbenten bámultak, aztán éljenzésben törtek ki. Csupán egyetlen jajkiáltás hangzott, ahogy Jelly lerohant a térre, s a patái közé szorította a gesztenyebarna kancát.

– Ég veled, Remény Ősszelleme! – mondta halkan a Doktor, hogy csak Firebolt és a két Hercegnő hallhassák, akik elég közel álltak hozzá. – Sajnálom, hogy így alakult. De közeleg az idő, hogy újra viszontlátjuk egymást. És akkor minden másképp lesz, ezt megígérem!

Időközben lassacskán a lidércek is kezdtek magukhoz térni Firebolt megerősített varázslata után. Látva úrnőjük bukását menekülőre akarták fogni a dolgot, de az éjjeliőrök Luna Hercegnő parancsára az útjukat állták.

– Kérlek, engedd őket futni! – szólt a Doktor a Hercegnőnek. – Hidd el nekem, ők is ugyanúgy ártatlan szenvedői voltak az eseményeknek, mint ti!

– Hogy engedhetném el őket? – fortyogott Luna. – Nézz körül, Doktor mennyi itt a halálra kínzott póni! Nézd meg hányan sérültek s haltak meg ma közülünk! A lidércek mindig is csak a bajt és a pusztulást hozták ránk! Hogy várhatod, hogy megbocsássak nekik?!

– Nem azt kértem, hogy bocsáss meg nekik – felelt higgadtan a csődör. – Csak azt kértem, higgy nekem. Segítettem neked, cserébe hallgasd meg amit mondok!

Luna fürkészően nézte a Doktort, aztán sóhajtott egyet. Intett a patájával, hogy engedjék elmenni a lidérceket. Azok kapva kaptak az alkalmon, s sietve szárnyra kaptak s azonnal eltűntek a barlang kacskaringós járataiban. Luna fintorogva nézett utánuk. Nagyon remélte, hogy nem fogja megbánni, hogy futni hagyta halálos ellenségeit a Doktor kedvéért.

Mikor az utolsó lidérc is elhagyta a csarnokot, kérdőn fordult a csődör felé.

– Most pedig, kedves Doktor, hajlandó lennél magyarázattal szolgálni nekünk?

A Doktor jelentőségteljesen leemelte a szemüvegét és elsüllyesztette a kabátzsebében.

– Természetesen. Mint azt mondtam volt, azért jöttem, mert Hollownak nem lett volna szabad visszatérnie Equestriába. Még nem. Talán ő is mondta, de nem magától került ide. Valaki visszarángatta ide onnan, ahová Celestia száműzte. Ebben a teremben erre mindössze ketten lettek volna képesek. Mivel azonban nem én voltam…

29. fejezet

Egy régi ígéret…

A Doktor fürkészve körbenézett a téren. Bárkivel találkozott a tekintete, fülét-farkát behúzta még akkor is, ha nem is értette pontosan miről is van szó. A Doktor lassan elindult Lunáék felé.

– Nem nehéz még mindig játszanod a szerepedet? Nem volt nehéz végignézni egyetlen szó nélkül pátyolgatott lidérc-sereged bukását?

Luna hatalmas szemeket meresztett, mivel a csődör pontosan előtte állt meg. Értetlenül saját mellkasára mutatott a patájával, de a Doktor intett neki, hogy álljon félre.

– Komolyan azt hitted, hogy meg tudsz téveszteni? – lépett a kőasztalhoz, ahova a póni volt kötözve. – Nincs értelme tovább bújkálnod. A játéknak vége.

Minden fej a téren a póni felé fordult, aki a nagy figyelem középpontjában idegesen forgatta a szemeit. A csata alatt senki sem törődött vele, hiszen nem is csinált mást, csak krákogott és elmebeteg hangon kacagott. Most azonban az összes éjjeliőr leste akár a legapróbb mozdulatait is. Az összes éjjeliőr, de nem a Doktor. Ő a kőasztal mögött álló jókora szobrot fixírozta.

– Azt mondtam, vége! – mondta, s a fémpálcát nekiszegezte a monstrumnak.

Erre a mozdulatra a pónik ilyedten hőköltek hátra, mivel a szobor hirtelen felnyitotta a szemét, s a nyakát kiegyenesítve szembefordult a Doktorral. Borotvaéles karmokban végződő acélszárnyait széttárta, így láthatóvá tette fémes csillogású testét. Olyan volt, mint egy hatalmas, fémből készült madár, mégis a mozdulatai teljesen élővé tették, noha a szemei fénytelenek és halottak voltak.

Lassan előredőlt, s tompa puffanással megtámaszkodott a szárnyain. A feje pontosan egy vonalban volt a Doktoréval, igaz, a lény szürke csőre akkora volt, hogy pár falatból fel bírta volna falni az egész pónit. Felborzolta hosszú acéltollait, amitől még nagyobbnak tűnt, de nem tudta megijeszteni a Doktort.

– Miért hoztad ide őt? – kérdezte fenyegetően a csődör, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a lényről. – Mi hasznod volt neked ebből az egészből?

A lény kinyitotta a csőrét, s olyan károgást hallatott, mintha két hatalmas fémedényt dörzsöltek volna egymáshoz. A póniknak be kellett fogniuk a fülüket, annyira elviselhetetlen volt a zaj, de a Doktor rezzenetlenül tűrte. Aztán a lény lassan körbenézett a téren.

– Áhh, most már értem – bólintott a Doktor, s eltette a pálcáját a kabátzsebébe. – Halálmadár! De mint azt magad is tapasztalhattad, Equestriával súlyosan félrefogtál. A pónik, a griffek, a changelingek, de még a lidércek sem olyan gyilkos természetűek mint azt szeretnéd. Ezért szítottad hát a konfliktusokat! Ezért voltál ott a Deepfire szurdokban és idézted meg a gólemet. Sok energiádba került, de nem hozta meg a várt eredményt, igaz? A kevés pónival aki elesett, messze nem térült meg! Azt hitted, Moonwatchban és Shade Towerben is hatalmas mészárlás lesz, azért mentél oda, kilépve a biztonságos kis odúdból? Hollow is csak azért kellett, hogy pónikat gyilkoljon, hogy legyen kiknek az erővel elvett életén élősködnöd! S ha Hollow egyszer újra testet ölt s innen kiszabadul akkor lett volna neked igazán lakoma! De egy valamivel nem számoltál. Velem!

Fülsiketítő fémes kattogás hallatszott, ahogy a lény csattogtatni kezdte a csőrét. A Doktor azonban túlkiabálta a szörnyű lármát is.

– El foglak engedni! Visszaküldelek a társaidhoz, de egy üzenettel: Equestria védve van! Ne próbálkozzatok itt többé semmivel, különben nem fogom visszafogni magam! Megértetted?!

A fémmadár abbahagyta a csattogást és lehajtotta a fejét. Összecsukta a szárnyait és újra két karmos lábára helyezte át roppant testének súlyát. A Doktor elégedetten hunyorgott.

– Jól van! A hátadon fogsz kivinni, s azután segítek neked hazajutni. Gyere, Derpy, indulunk! – intett a szürke pegazusnak.

Mielőtt a két póni távozhatott volna, Luna utánuk kiabált.

– Várj, Doktor!

A csődör megállt és visszafordult feléjük. Luna a vállára tette a patáját, s mindenki meglepetésére egy csókot nyomott a póni homlokára.

– Köszönöm! – mondta olyan halkan, hogy csak a közelben állók hallhatták. – Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled nem ment volna.

– Ez a dolgom – felelt a csődör. – Te pedig ne becsüld alá az erődet, Álmok Őrzője! Hollow csak azért lehetett ilyen erős veled szemben, mert ezer évnyi szenvedés árnyéka lapult a szívedben. Hidd el, mostantól minden sokkal jobb lesz! De ha bármi rosszul sülne is el, hát én is itt leszek!

– Köszönjük Doktor! – csatlakozott Lunához Cadence. A rózsaszín alikornis átölelte a csődört, de hamar el is engedte. – Remélem látjuk még egymást!

– Ha máskor nem, hát az esküvődön találkozunk! – kacsintott a Doktor. – Azt ki nem hagynám Equestria minden kincséért sem!

Cadence zavartan elpirult. A Doktor felkapaszkodott a vasmadárra, ami nagy nyikorgással kitárta a szárnyait, s jókora szelet kavarva lassan fölemelkedett. Derpy szorosan követte őket. A lény lassan megfordult a levegőben, aztán egyetlen szárnycsapással elhúzott az egyik kisebb alagút irányába. Ahogy a pónik még utánanéztek, hallhatták a szörnyű madár fültépő rikoltását, amibe belekeveredett a Doktor vidám kurjantása:

– Allons-y!

* * *

– Figyelem minden póni! Nézzétek kit hoztam, hogy felpörgesse a hangulatot! DJ PON3, egyenesen Canterlotból! Woo-hoo!

Pinkie Pie vidáman ugrándozta körbe a frissen érkező kancát a többiek lelkes patadobogása közepette. Vinyl Scratch szélesen elvigyorodott a tömeg láttán, megigazította elmaradhatatlan partyszemüvegét, aztán elindult a keverőpult felé, hogy vigyen egy kis életet a zenébe. Útközben többször is meg kellett állnia autogramot adni, de nem zavartatta magát emiatt. Inkább örült, hogy ennyi lelkes, bulira éhező póni között lehetett. Jobb közönséget nem is remélhetett volna.

Épphogy sötétedett még csak mikor a lemezlovas átvette az uralmat a hangszórók fölött. Ponyville nyugalmát rég nem zavarta meg ekkora parti. A legtöbb póninak ez fel is keltette a kíváncsiságát. Egyre többen gyűltek össze a Sugarcube Corner előtt leskelődni. Bemenni eleinte nem tudtak, de mikor a hangulat elég oldottá vált, Pinkie Pie fogta és berángatta a bejáratnál strázsáló két canterloti őrt is. Azok egy darabig kötelességtudóan próbáltak ellenkezni, de végül egész könnyen beadták a derekukat. Onnantól pedig nem volt megállás! A pónik szélesre nyitották a cukrászda ajtaját, így végre bárki szabadon járhatott ki-be. Igaz ez inkább a zártkörű rendezvény szabadtérivé alakulását vonta maga után, mivel a pónik, akik eddig bent buliztak, már addig is elég bajosan fértek csak el.

Persze nem kellett amiatt aggódni, hogy bárki is kimaradt volna akár a zenéből, akár a bent lapuló nyalánkságokból. Vinyl Scratch maximumra tekerte a hangerőt, egy élelmes Applejack nevű kanca pedig septiben felállította a cukrászda mellett a saját standját, kedvesen ajánlgatva a kintmaradtaknak saját készítésű almássüteményeit.

Voltak azonban olyanok is, akik nem örültek annyira a hirtelen jött tömegnek. A cukrászda tulajdonosai kénytelenek voltak ideiglenesen kiköltözni saját otthonukból, mivel az újszülött kiscsikóiknak – és nem mellesleg nekik is – szükségük volt a pihenésre. Nemet mondani persze nem mertek volna egy Hercegnő személyes kérésének…

Mire az első csillagok megjelentek az égen, a hangulat már a tetőfokára hágott. Pedig a buli koránt sem indult felhőtlennek. Az éjjeliőrök kemény csatát vívtak nemrég, s még igencsak a hatása alatt is voltak. Többen nem is tudtak eljönni, mivel sokan megsérültek s pár társukat el is vesztették az ütközetben. Fárasztó munka volt testileg és lelkileg egyaránt, hogy egyesével kicipeljék és méltó módon eltemessék azt a rengeteg halott pónit, akik a lidérceknek estek áldozatul. A civilekkel is nehéz dolguk volt, de még fájdalmasabb volt harcostársaiktól örök búcsút venniük.

A Nightstalkerek között több lett a halott, mivel kevésbé voltak hozzászokva a nyílt csatákhoz mint a többiek, de a Különleges Egységnek így is elég fájdalmat okozott Rose Cord elvesztése. Pedig az éjjeliőrök sokáig küzdöttek a kanca életéért. Nem adták fel a reményt, de végül kénytelenek voltak belenyugodni az elkerülhetetlenbe. Rosie olyan sok vért vesztett a sérülései miatt, hogy még egy jól felszerelt kórházban sem lett volna esélye túlélni. Tovább súlyosbította a helyzetüket, hogy a lidércek az állatkáiknak sem kegyelmeztek. Sok póni találta holtan a madarát, vagy denevérét a csata után. Jelly is majd' egy órán át kereste, hívogatta Frostyt, míg végül könnyes szemmel, egy megpörkölődött, véres tollkupaccal a patáiban tért vissza társaihoz.

Mégis Jellynek volt az ötlete – miután nagy nehezen összeszedte magát a csata után –, hogy az éjjeliőrök közül akik még rá bírtak állni a patájukra látogassanak el Ponyville-be. A pónik nem fogadták kitörő lelkesedéssel a felvetését, ami érthető is volt a részükről. Mikor azonban Jelly elmondta Luna Hercegnőnek, mi jár a fejében, a Hercegnő jóformán parancsba adta a fél Éjjeliőrségnek, hogy kövessék Jellyt Ponyville-be.

– Cloudsplitter jelentette, hogy kiderítették a haysead swampi csapatmozgás eredetét – mondta Luna nem sokkal azután, hogy visszaértek Canterlotba. – A mocsarat szerencsére nem lakja jelentős lidérc haderő, csupán a changelingek vonultak át a terepen egy apró félreértés miatt, a testvérem utólagos engedelmével. Úgy néz ki tehát, hogy egy időre tudom nélkülözni a harcosaimat. Nektek pedig szükségetek van a pihenésre.

Nagy nehezen sikerült is összeszednie Jellynek egy jó csapatnyi éjjeliőrt. Azok kicsit vonakodva, de elfogadták a meghívást. Előtte levő nap Jelly elküldött Pinkie-hez egy galambot az üzenettel – s fájó szívvel, mert a madár Frostyra emlékeztette. Aztán, hogy a gondolatait lekösse, inkább ő maga is a buli megszervezésével kezdett el foglalkozni. DJ PON3 is az ő invitálására jött el Ponyville-be, igaz ő jóval később érkezett mint az éjjeliőrök, mivel más rendezvényekre is elígérkezett már korábban.

Amíg azonban Vinyl Scratch meg nem érkezett, az éjjeliőrök elég szolidan „buliztak”. Miután megérkeztek a canterloti vonattal és bevonultak Ponyville cukrászdájába, jobbára csak csendesen beszélgettek egymással. A rengeteg szolgálatban töltött álmatlan éjszaka, a fárasztó menetelések s harcok s a közeli gyász eléggé megpecsételte a hangulatot. Szegény Pinkie mindent megpróbált, hogy mosolyra derítse a megfáradt harcosokat, de sokáig csak csekély sikereket könyvelhetett el magának. Hosszú óráknak kellett eltelnie, mire az éjjeliőrök fel tudtak oldódni az életvidám kanca társaságától. Mikor azonban belemelegedtek, hangosabban tomboltak mint bármelyik csapat, amit valaha a Sugarcube Corner láthatott.

A végén a pónik már a helyi lakosokkal együtt az asztalokon táncoltak. Páran hamiskásan énekelve megpróbálták túlharsogni Vinyl basszus hangfalait, s voltak akik már majdhogynem a földön fetrengtek mámorukban. Jelly megkereste unokatestvérét s a vállát veregetve kihívta egy ivó versenyre. Az éjjeliőrök vidáman körbeállták őket s szurkoltak nekik, de eredményhirdetésre nem kerülhetett sor, mivel félórányi vedelés után egy szivárványos sörényű pegazus elhappolta előlük az almaboros hordót, mondván hogy ha így folytatják, senki másnak nem fog maradni az értékes nedűből. Jelly és Berry Punch egymást túlkiabálva próbáltak tiltakozni, de végül kénytelenek voltak beletörődni a döntetlenbe. Igaz, lehetett valami a pegazus szavaiban, mivel a hordó már majdnem üres volt, holott a két kancán még csak meg sem látszott az alkohol hatása.

Mások sokkal szolidabban szórakoztak. Voltak, akik inkább megpróbáltak elvegyülni a ponyville-iek között s beszédbe elegyedtek velül. Természetesen tartották magukat éjjeliőri esküjükhöz, s nem hoztak szóba olyan témákat amik szolgálati titkokat érinthettek. Luna Hercegnő amúgy is megkérte őket, hogy ne riogassák feleslegesen a polgárokat azzal, hogy elmesélik miket kellett mostanában elviselniük, hogy megőrizhessék a békét Equestriában.

Firebolt és Silvermane is a békésebbek közé tartozott. Eleinte a lassú számokra próbáltak táncolni. Nagyot ugyan nem alakítottak ezen a téren, hiszen egyikük sem volt profi táncos, de ennek ellenére most is mint mindig élvezték, hogy egymás társaságában lehetnek. Mikor azonban Vinyl hatására a zene stílust váltott, a szerelmespár mondhatni pánikszerűen elhagyta a cukrászdát, s inkább kettesben sétálgatva kényelmesen körbejárták a várost. Leginkább céltalanul andalogtak csak, s hamarosan vissza is tértek a főtéren álló szökőkúthoz. Leültek a szélére, s onnan hallgatták a távolabb dübörgő zenét.

Silvermane közelebbhúzta magához párját, ráterítette a szárnyait s forrón megcsókolta. Firebolt boldogan átölelte a csődör nyakát. Sokáig maradtak így a csillagfényes éjszakában. Hálásak voltak a sorsnak amiért engedte, hogy ennyi veszély után is együtt maradjanak. Silvermane fejébe azonban befurakodott egy gondolat. Ott kell hagynia az Éjjeliőrséget! Hiszen végsősoron eddig is pusztán a szerencsén múlt, hogy még életben voltak. Rosie-nak igaza volt. Az Éjjeliőrség jobbára olyan kancák és csődörök gyülekezete volt, akiknek már nem volt mit veszíteniük. Neki most már volt. Tán túl se élte volna ha bármi történik Firebolttal. És tudta, hogy a kanca is így van ővele. Nem akarta sem őt sem magát kitenni ilyen fájdalomnak. Most már nem akart kockáztatni.

Egy valami azonban nyugtalanította. Nem kételkedett abban, hogy Firebolt elfogadja a döntését, tán még örült is volna neki. Jellyvel viszont már más volt a helyzet. Éveken keresztül hűséges társa volt, nem akarta csak úgy magárahagyni. Főleg hogy tudta, milyen magányos volt azelőtt, hogy megismerkedtek. Így is alig volt lehetőségük találkozni mióta Luna kimenőre küldte őket. De azóta is Jelly mintha szándékosan kerülte volna őket, holott előtte nagyon bizalmas viszonyban volt a pegazussal, s Fireboltot is egész biztosan kedvelte. Silvermane-nek volt ugyan egy sanda gyanúja, hogy a kanca miért lett ilyen távolságtartó, de az egyszerűen túl abszurd volt ahhoz, hogy el is tudja hinni. Mindenesetre úgy érezte, feltétlenül beszélnie kell Jellyvel mielőtt leszerel.

Kibontakozott párja öleléséből és elmondta neki, mire gondolt. Firebolt szó nélkül végighallagatta s mikor befejezte, beleegyezően bólintott.

– Megértem, hogy így érzel – mondta halkan, miközben patájával végigsimított a csődör arcán. – Én is szeretnék veled nyugodtan, békességben élni. Akár családot is alapítani… – tette hozzá szégyenlősen. – De tényleg jobb ha beszélsz vele. Négyszemközt. Hiszen te voltál az igazi társa, én csak úgy csatlakoztam hozzátok utólag. És mondd meg neki, hogy mindig szívesen látjuk, s örökre a barátai maradunk! Addig én benézek ide a könyvtárba, hátha itt van Twilight. Nem láttam a buliban, pedig szívesen váltanék vele pár szót, már csak a régi idők kedvéért is.

Úgy is lett. Váltottak egy gyengéd csókot, aztán mindketten útjukra indultak. Silvermane egyenesen a Sugarcube Cornerhöz ment. Mikor odaért, a kiszűrődő fényben látta, hogy egy póni sziluettje, aki mögött Jellyt sejtette épp most lépett ki a cukrászdából. A póni elkanyarodott, s sietős léptekkel maga mögött hagyta a tömeget. A pegazusnak igencsak ügetnie kellett, hogy utolérje.

Mikor elég közel ért hozzá, megállapította, hogy tényleg Jelly volt az. A kanca a lila utazóköpenyét viselte, s a táskája is az oldalán lógott. Silvermane még kicsit távolabbról finoman meglegyintette a szárnyával, mire Jelly lelassított, megállt s bevárta a csődört egy díszes butiknál. Silvermane csendesen felzárkózott mellé. A kanca felemelte a fejét. A csillagokat nézte.

– Szia! – szólította meg halkan Silvermane.

– Szia – mondta Jelly anélkül, hogy a pegazusra nézett volna.

– Jó ötlet volt ez a party. Nagyon ráfért már mindenkire.

– Megígértem Pinkie-nek, hogy egyszer elhozom ide az éjjeliőröket.

– Látom egész jól kibékültetek Berryvel.

– Nem voltunk eddig sem haragban, egyszerűen csak…

Jelly nem fejezte be a mondatot. Csak csendben bámulta tovább az eget. Silvermane is csatlakozott hozzá. Némán álltak egymás mellett. Silvermane próbálta szavakba önteni azt, amit az előbb még Firebolttal beszélgetett. Valahogy mégis elnehezült a lelke, most ahogy itt állt régi társa mellett. Oldalra nézett s Jelly arcán is hasonló vívódást vélt felfedezni. Silvermane többször is megpróbált nekikezdeni, de egyszerűen képtelen volt szóra nyitni a száját. Akárhogy is, amit mondani akart, az egyenlő volt a búcsúval.

– Én… – kezdte volna éppen, de Jelly is pont abban a pillanatban szólalt meg. Silvermane legnagyobb meglepetésére pontosan ugyanazt mondta amit ő is akart.

– Itthagyom az Éjjeliőrséget – Jelly továbbra sem vette le a szemét az égboltról. – Fr… egy madár már útban van a levelemmel Luna Hercegnőhöz.

– Miért, Jelly? – kérdezte megrendülten Silvermane. Nem számított rá, hogy a kancának is hasonló gondolatok jártak volna a fejében. – Százados vagy, az Éjjeliőrség megbecsült tagja. Akár Stormcloud helyét is átvehetnéd.

– Azt nem akarom. Sosem akartam. Egyszerűen… váltanom kell.

– Tudod, Firebolttal azon gondolkodtunk, hogy mi is…

Jelly végre Silvermane szemébe nézett, amitől a csődörnek torkára forrt a szó. Soha nem látta még ilyen elgyötörtnek, ilyen szomorúnak a társát. Jelly szemében könnycsepp csillogott. Nem hagyta lecsöppenni, de nem is törölte le.

– Tudom… – suttogta a kanca. Silvermane érezte a lehelletén az alkohol szagát, de Jelly tökéletesen józannak tűnt. – Megértelek titeket. Megértem ha ezek után új életet akartok kezdeni.

– Ha gondolod, velünk jöhetnél te is! – vetette fel Silvermane, de már sejtette a választ.

– Harmadiknak? – Jelly komoran elmosolyodott egy pillanatra. – Nem, nem, ez már a kettőtök élete, amiben nekem nincsen hely.

– Mindig lesz számodra hely – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a pegazus.

– Nem úgy értettem – Jelly ismét az ég felé fordult. A Hold fénye tükröződött a szeme csücskében megülő könnycseppen.

Silvermane várt egy kicsit, de mivel a kanca nem folytatta, újra megszólalt.

– És mit tervezel? Mihez kezdesz ezek után?

– Luna Hercegnő szabadon engedte Conkert. Valóságos csoda, hogy mindezt túlélte, nem igaz? De végsősoron sosem akart ártani Equestriának. Hollow megmutatta nekem, milyen az igazi magány. Nekem mindig voltak társaim, Conkernek sosem volt senkije. Többet szenvedett valamennyiünknél. Beleegyezett, hogy csatlakozzak hozzá. Elvégre sorstársak vagyunk. Gondolom emlékszel Feather Wastere. Ő volt az egyik griff, aki Manehattenben meg akarta ölni Conkert. Miután Shade Towert elfoglaltuk, Luna Hercegnő börtönbe akarta őt is záratni a többi fogollyal, de Plummet még az úton rajtaütött a kísérőin és sikerült kiszabadítania. Nem lehettek túl hűségesek a Boszorkánymesterhez, mert azóta nyomuk veszett. De mi meg fogjuk találni őket! Mare in Black visszatér, de ezúttal Luna Hercegnő áldásával! Elvégre azt mégsem tűrhetjük, hogy Equestriában szabadon bóklásszon két veszélyes bérgyilkos! Utána meg… nem tudom. Majd alakul valahogy.

– Arra nem gondoltál esetleg, hogy te is megállapodj? – kérdezte finoman a pegazus.

– Hogy gondoltam-e? – Jelly ismét szomorkásan elmosolyodott. – De, Silvermane, gondoltam. Csakhogy ha valakihez túlságosan közel kerülök, félek, hogy elveszítem. Azt pedig nem tudnám, sosem tudtam volna elviselni. Nem tudom mit érzek. Nem tudom mit higgyek. És nem tudom mi lehetett volna… – a hangja elcsuklott egy pillanatra. – Te, Széltáncos, megcsináltad a szerencsédet. Elértél mindent, amit az élettől remélhettél. Hollow nem is tudott kifogni rajtad. Egyedül rajtad, ami szomorú, főleg hogy olyan sokan voltunk ott. De engem ráébresztett valamire. Illetve… nem tudom… És nem is vagyok biztos benne, hogy igazán tudni akarom-e.

Jelly lehajtotta a fejét, s hagyta, hogy az a könnycsepp végre a földre hulljon. Silvermane szíve elszorult, ahogy a barátjára nézett. Rá akarta teríteni a szárnyát, hogy a kanca érezze, hogy milyen fontos neki és hogy tényleg nem akarja elveszíteni, de Jelly elhúzódott előle. Szembefordult a csődörrel s sűrűn pislogva belenézett a szemébe.

– Eljött a búcsú ideje, Széltáncos Silvermane. Örülök, hogy megismerhettelek s a barátomnak tudhattalak. Kívánok nektek az élethez sok sikert, s hogy tegyétek egymást minél boldogabbá!

Azzal Jelly átölelte a csődör fejét s rátapasztotta a száját a szájára. Aztán megszakította a rövid, de szenvedélyes csókot s végigsimította a csődör sörényét. Silvermane annyira meglepődött, hogy nem is tudott rá reagálni.

– Ég veled, Silvermane! – szipogta a kanca, azzal otthagyta a pegazust, s elvágtatott az Everfree Forest irányába.

Epilógus

Gyönyörű verőfényes nap volt. Egyetlen felhő sem árnyékolta be Baltimare külvárosát. Firebolt kényelmesen elnyújtózott a függőágyon s élvezte a hűsítő árnyékot ebben a rekkenő hőségben. Lehunyta a szemét, s mélyen teleszívta a tüdejét a sós, tengeri levegővel. A lassú ringatózástól szinte álomba is merült. Jócskán dél felé járt már az idő. Kicsit éhes is volt, de olyan andalító volt idekint, hogy meg sem bírt mozdulni. Kedves volt Silvermane-től, hogy felajánlotta, hogy összedob valami harapnivalót. A csődör mostanában különösen kitett magáért, hogy a kedvében járjon. Nem mintha máskor panaszra lett volna oka.

A kanca végigsimított szépen gömbölyödő hasán. Nem volt már hátra sok idő, hogy végre életet adhasson közös csikójuknak. A gondolat mosolyt csalt az arcára. Régebben el sem hitte volna, hogy valaha is valakinek a magzatát fogja a szíve alatt hordani, s most nézzenek csak rá! Bágyadtan kinyitotta szemét, s hunyorogva körbenézett. Lassan egy éve már, hogy ideköltöztek. Luna Hercegnő hamar megadta az engedélyt a leszerelésre. Látszott rajta, hogy bántja, hogy kedves tanítványa ott akarja őt hagyni, de megérti a döntését. Sok más éjjeliőr is kilépett akkoriban az aktív szolgálatból, a legtöbben ott voltak Hollow visszatértekor. Az mindent megváltoztatott.

Firebolt elmosolyodott, ahogy csörömpölés, majd halk káromkodást hallatszott a kunyhójukból. Silvermane igazán különleges csődör volt, de a konyhában nem érezte magát igazán otthon. Egy hete majdnem fel is gyújtotta a házat, de szerencsére még időben el tudta oltani a lángokat a szárnyaival. Utána alig tudta kimagyarázni a dolgot a kanca előtt. Firebolt jót kuncogott, ahogy a pegazus először megpróbálta letagadni a történteket, de a füstszag, amit már nem tudott kiterelni az ablakon mégis elárulta. Nem tudott haragudni érte.

Mióta ideköltöztek nagyon nyugalmas életük volt. Firebolt kicsit hiányolta is a kalandokat, de egy időre most már mindenképpen le kellett mondania róluk. Amit azonban még inkább hiányolt, hogy Jelly egyetlenegyszer sem látogatta meg őket. Miután Silvermane beszélt vele Ponyville-ben, azt mondta, elköszöntek egymástól és többet nem is volt hajlandó megosztani szerelmével. Látszott rajta, hogy nagyon megrázta a beszélgetés a kancával, de Firebolt nem akarta firtatni. Elvégre ők régebbóta ismerték egymást, s ha valami olyasmi lett volna ami rá is tartozik, Silvermane úgyis elmondta volna. Ebben egészen biztos volt. De ettől függetlenül szívesen találkozott volna újra Jellyvel.

Firebolt ásított egyet s újra lehunyta a szemét. Majdnem el is bóbiskolt, amikor hirtelen ismerős hangok ütötték meg a fülét. Először azt hitte, Jelly tért vissza, de aztán rá kellett jönnie, hogy ennek a kancának egészen más volt a beszédstílusa. Sokkal vidámabb, sokkal szertelenebb. Firebolt óvatosan kikászálódott a függőágyból, s a puha pázsiton a kerítéshez sétált. A beszélőt még nem láthatta a két kert között húzódó magas sövénytől, de az egyértelműen felé közeledett, így hát kíváncsian várta kit fog megpillantani. Mielőtt azonban előbukkant volna a takarásból, egy másik póni – egy csődör – hangja is elért hozzá.

– …és megnézhetjük a Póni Játékokat is! Ebben az évben a Kristály Birodalomban lesz megrendezve. De mehetünk bármelyik másikra is, ha gondolod!

Az a derűs, magabiztos hang! Firebolt ezer közül is felismerte volna.

– Doktor! – kiáltotta vidáman.

Paták kopogása hallatszott, majd pillanatokkal később a bokrok mögül felbukkant egy rövid sörényű barna csődör. Mellette ott volt elmaradhatatlan társa, a kis szürke pegazus kanca is. A Doktor bizonytalanul körbenézett, majd mikor meglátta Fireboltot, szélesen elvigyorodott.

– Kegyed szólított, hölgyem? – kérdezte udvariasan.

– Persze hogy én! – kacagott a kanca. – Jó rég nem láttalak már titeket!

– Ne haragudjon, de én nem emlékszem magára – rázta a fejét a csődör. – Én a Doktor vagyok, ő pedig…

– Derpy! – mosolygott Firebolt.

– Ditzy Doo! – javította ki a szürke kanca kicsit durcásan. – A barátaimnak Derpy.

– Nos, azt hittem az után a sok levél után, meg azután amiket túléltünk talán barátoknak tekinthetnénk egymást! – nézett értetlenül Firebolt.

– Ezt hogy érti? – kérdezett ismét a Doktor.

Firebolt nagyot prüszkölt, s az égnek emelte a tekintetét. Hogy lehetett ez a póni, aki mindig mindent tudni látszott most mégis ilyen ügyefogyott?! Hiszen gyakorlatilag egész Equestriát megmentette a lidércektől, most mégis úgy bámult rá mint egy újszülött kiscsikó. Firebolt egy pillanatra elmosolyodott magában milyen találó, egyszersmind aktuális hasonlatot talált a Doktorra.

– Jó, való igaz, nem találkoztunk túl sokszor személyesen – mondta végül. – Talán többet mond, ha úgy mondom: én vagyok Firebolt. Kicsit megváltoztam ugyan mióta legutóbb láttuk egymást, de attól még én vagyok!

A Doktor és Derpy furcsállkodva összenézett.

– A kedves páromra csak emlékeztek! Az egyetlen pegazus aki nem repülésre használja a szárnyát! Széltáncos Silvermane!

– Ó-hó, azt hiszem tudom kik vagytok! – csillant fel végre a Doktor szeme. – Akkor ha nem tévedek, benned pedig Luna Hercegnő személyes tanítványát tisztelhetem!

– Csak volt tanítványát – somolygott Firebolt.

– Akkor ismered őt? – Derpy gyanakodva méregette őt hol egyik, hol másik kancsali szemével.

– Te is ismersz, ne mondd már! Mikor Cloudsdale-ben először találkoztunk már akkor is úgy beszéltél hozzánk mintha régi ismerősök lennénk! Még azt is tudtad mit fogunk mondani!

– Mert mit mondtatok? – kérdezte kíváncsian a Doktor.

– Rólad akartunk kérdezősködni, mert Luna Hercegnő odaküldött minket. De ehelyett csak egy üzenetet kaptunk tőled. Azóta sem volt alkalmam megköszönni, hogy ennyit segítettél nekünk! Mindig bíztattad Silvermane-t is, hogy ne adja fel az álmait. Ha nem teszed, tán most nem járnánk ott ahol. Nekem is segítettél, hogy megtanuljak hideg fejjel gondolkodni. S az, hogy emlékeztettél a tizenharmadikra! Magamtól sose jutott volna eszembe! Pedig most már utánanéztem, kifejezetten a lidércek ellen találták ki az alkotói!

– Lidércek?! – hökkent meg a Doktor. – Ja, sejtem mire gondolsz! Twilight Hercegnő koronázása után, amikor visszatért – hogy is nevezte magát legutóbb – Hollow, igaz?

– Twilight… Hercegnő…?! – Firebolt hatalmas szemeket meresztett a Doktorra, mire az kissé elbizonytalanodni látszott.

– Hát mikor történt mindez, kedves Firebolt?

– Még jóval Cadence Hercegnő esküvője előtt!

– Ez nem jó! Ez nagyon, nagyon, nagyon nem jó! – a Doktor a homlokát ráncolta és az egyik patáját a kabátja zsebébe csúsztatta. – Hadd gondolkodjam!

– Tényleg nem emlékszel ránk, Derpy? – használta ki a kis szünetet Firebolt. – Ott Cloudsdale-ben pedig olyan jót is nevettél rajtam, amikor lebucskáztam a felhőről, mert a Hercegnő pont akkor küldött levelet amikor beszéltünk. Pedig már éppen azt fontolgattuk, hogy elviszünk Lunának, hátha ő kiszed belőled valamit!

– Nem rémlik – hozta egyenesbe a szemeit a kanca, majd kuncogni kezdett. – Pedig az tényleg nagyon mókás lehetett!

– Eltűnt! – kiáltott fel hirtelen a Doktor.

– Mi? – kérdezte kórusban a két kanca.

– A csavarhúzóm! – mondta halálra váltan a Doktor. – A fenébe is, ostobaság volt megbízni az órásban! Most aztán mehetek vissza rendet rakni utána! Vagy magam után! Ó! De ugye nem ő volt? De nem, az lehetetlen! Ő nem hozhatta vissza idő előtt Hollowt!

– Hollowt egy nagy vasmadár hozta Equestriába! Legalábbis azt mondtad ő volt! – jegyezte meg Firebolt. – Tán a nevét is említetted…

A Doktor felkapta a fejét és mélyen a kanca szemébe nézett.

– Nem hazudsz – mondta. – De ne mondj többet. El fog tartani egy darabig, de ígérem kibogozom a szálakat! Gyere, Derpy! – szólt a másik kancának.

– De…

– Ne aggódj, találkozunk még vele hamarosan! De most indulnunk kell! Úgy tűnik mégiscsak volt egy potyautasunk!