Epilógus 1

– …és így mentettem meg a lidérceket a csigaszörnytől! – ért a történetének végére Jugem.

– Nos, sajnálom, hogy nem lehettem ott, és nem láthattam – felelt enyhe hitetlenkedéssel a hangjában az orra előtt lebegő kicsi, fénylő golyóbis. – Szó sincs róla, hogy unatkoznék melletted, csak a közös kalandjaink valahogy sokkal… kevésbé extrémek, mint amiket mesélni szoktál.

– Ne bánd, hogy nem voltál velem, Ori…! – motyogta egy pillanatra a semmibe meredve a kirin, majd halványan elmosolyodva újra fölnézett az elementáljára. – Vannak dolgok, amik utólag sokkal… élvezetesebbek.

Egy darabig ennyiben is maradtak, és csendben folytatták az útjukat. Kellett is a koncentráció: Desahutanyang dzsungelei tele voltak veszélyes meglepetésekkel az óvatlan kalandorok számára, Jugem pedig kellőképpen régen járt errefelé, hogy a terep a természet örökös változékonysága miatt teljesen ismeretlennek tetsszen. Ez volt az egyik oka a hallgatásának, a másik pedig az, hogy ismét egy indákkal sűrűn benőtt részen kellett keresztülvágniuk… amihez a lelógó növényeket Jugemnek magának kellett szó szerint keresztülvágnia a bozótvágójával. Amit pedig a nedves talaj csúszóssága miatt biztonságosabb volt a szájába fognia.

– Haza is tervezel látogatni azért? – kérdezte Ori jó pár perc, viszont alig néhány méter után.

– Ja, mimbemképp – felelt a kirin két suhintás között. – Be evőfö a Fém Pempomáp kell meklápokapmumk!

– Igen, tudom, mert megígérted annak a zebrának – mondta az elementál, szerencsére így is sikeresen értelmezve a szavait. – És azt reméled, hogy ha elviszed a templomhoz ezt a szobrocskát, akkor kapsz cserébe egy újabb darabot a kirakósodhoz?

– Nem éppen – felelte Jugem, miután kicsit leszúrta maga mellé a kését, hogy fújjon egyet, és megtörölje a homlokát. – Csak visszaviszem az őt megillető helyére. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ha más nyom nincs is, a könyv nálam van, szóval azt még mindig felhasználhatjuk az Esthajnal Jogar megtalálásához! S ha nem, legalább bejárhatom a világot még egyszer, ezúttal veled!

– Számíthatsz rám! – vágta rá lelkesen Ori.

Jugem visszavette a szájába a bozótvágót, majd egy jó fél-háromnegyed óra csapkolódás után sikeresen át is verekedték vele magukat a legsűrűbb részeken. Mikor azonban megálltak volna pihenni, mindketten különös hangra lettek figyelmesek.

– Te is hallod ezt? – kérdezte a füleit hegyezve a kirin.

– Igen… – mondta az elementál kicsit fentebb lebegve, hogy rendesen kilásson a bozótból. – Mintha arról jönne. Mi lehet ez?

– Nem tudom, de úgy hangzik, mintha egy állat megsérült volna… Gyere, menjünk, segítsünk neki!

Óvatos ügetés tempójával közelítették meg a hang forrását. Ahogy erősödött, hamarosan jól felismerhető, átható vízcsobogással is keveredett hozzá. Jugem pedig már tudta is, merre járnak. A Fény Temploma nem volt messze a Sedikitpercikan vízeséstől. Talán valamit lesodort az áramlat…? Egy ilyen zuhanásban tényleg meg lehetett sérülni, mivel maga a vízesés nem egyenesen az alatta elterülő tavacskába, hanem a szélén fekvő kövekre érkezett. A patái alatt csúszott-tapadt az ingoványos talaj, tovább viszont nem mert lassítani. Nem akarta, hogy bármi is legyen az, a szükségesnél tovább kelljen szenvednie. Tán csak egy félig üres elsősegély-doboz volt nála, és az egészségügyi ismeretei is rendkívül hiányosak voltak, de elhatározta, hogy mindent meg fog tenni, ami tőle telik.

Egy pillanatra megtorpant, aztán még az eddigieknél is nagyobb elszántsággal folytatta az útját, amikor rádöbbent, hogy egy kirin, vagy egy póni hangját hallja. Ugyanakkor az óvatossága is újult erőre kapott, s immár nem a terep miatt. Egy ismeretlen, intelligens élőlény egyben veszélyt is jelentett. Ez az egész lehetett csapda is! Roppant elővigyázatosan közelítette hát meg a tavat, s végig az aljnövényzet takarásában maradva került abba az irányba, ahol a zuhatag volt. Innen már látott is valami sárgás-barnás alakot mozogni a zubogó víz alatt, mielőtt azonban alaposabban is szemügyre vehette volna, valami egészen máson akadt meg a szeme a bokrok ágaira akasztva. Közelebb érve már látta is, hogy valamiféle ruhák azok, méghozzá egy zöldes mellény, egy rendkívül viharvert kalap, valamint egy egyszerű, de tartósnak tűnő nyeregtáska formájában.

A különös bömbölés hirtelen elhallgatott, s ahogy a forrása előlépett a vízfüggönyből, Jugemnek tátva maradt a szája… és elpirult a füle is. Az eddig sérültnek hitt állat ugyanis egy teljesen egészséges – mi több, kifejezetten fitt –, középkorú, mustársárga pegazus kanca volt, akinek a nedves sörénye a szürke különböző árnyalataiban pompázott. És akinek a ruhái minden bizonnyal itt lógtak a bokrokra kiakasztva. És akinek a meglehetősen ordenáré éneklését a „zuhany” alatt Jugem összetévesztette egy kiszenvedni készülő nagyvad üvöltésével. És akit a kirin szándékán kívül és engedély nélkül megbámult fürdés közben… és még csak meg se bánta! A fenébe is, piszokul jól nézett ki!

Az ismeretlen kanca kutyamód megrázta magát, pár pillanatra szabályos gömböt formált a bundájából – indokolatlanul jól állt neki –, a szárnyairól is lerázta a vizet, aztán… elindult egyenesen Jugem felé. Azonnal ki is szúrta a betolakodót, ám az arcán a meglepetés hamar átadta a helyét a magabiztosságnak. Jugem… nagyon nem szerette ezt a nézést… Hátrálni kezdett, ám mielőtt még megfordulhatott volna, hogy eliramodjon, a pegazus megszólította.

– Hé, kölyök! – kiáltott oda neki az öblös hangján, ami szerencsére nem emlékeztette senkire. – Izé… én lenni… turista? Turista menni természet! Nem zargatni tovább nagy tó, csak menni tovább! Te nem szólni bennszülöttek, oké, és kapni csillogó tallér! Megegyez?

Jugem teljesen ledermedt. Ugyan nem volt már kifejezetten menekülhetnékje, és a nyelve hegyén is volt, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, de egy szót se bírt kibökni. Az idegen… mégiscsak emlékeztette valakire a szálkás, erőt sugárzó testfelépítésével. Swatterre. Talán nem volt olyan csinos, de pont az a kategória, ami neki nagyon bejött…

– Szép napot, höl…

– Á, mi a szar? – ugrott hátra az elementál szavaira a pegazus, kis híján a vízben landolva.

– Bocsánat, hölgyem, én egy elementál vagyok, és Orinak hívnak – mutatkozott be a kis fénygömb. – Ő pedig itt a megidézőm, a gazdám és a barátom egyben: Jugem Tidak Tersembunyi Lightcaller. Beszéljük mindketten a nyelvet, csak a barátom kicsit meg van illetődve. Néha csinál ilyet kancák közelében.

– Oh… – lehelte a pegazus, aztán a sörényét megigazítva újra fölvette a magabiztos arcát. – Ez esetben örvendek! Akkor, remélem, nem sértettem meg a kis tisztálkodásommal semmiféle titkos, törzsi tabut, hehe! A nevem Daring Do. Kalandor vagyok, és a Fény Templomát keresem! Esetleg tudnátok adni egy kis útbaigazítást?

– Azt hiszem… – kezdte Ori, de Jugem félbeszakította.

– Természetesen, hiszen mi is arra igyekszünk! – kiáltotta, igyekezve elővenni a legmegnyerőbb vigyorát. – Bocsánat, Jugem vagyok, szia! Szóval király lenne, ha csatlakoznál hozzánk! Vagy ha mi csatlakozhatnánk hozzád! Itt is van egyébként nem is olyan me…redek a hegy, de a növényzet miatt nehézkes tájékozódni, szóval szerencse, hogy összefutottunk!

– Kiváló! – kacsintott rá a pegazus, majd közelebb jött hozzájuk. – Akkor áll az alku, mehetünk együtt! Csak gyorsan összeszedem a cuccaimat.

Jugem mosolyogva bólogatott, majd ösztönösen a farkát is elkezdte csóválni, ahogy a kanca neki háttal állva előrehajolt, hogy fölvegye a nyeregtáskáját. A kalandok soha nem érnek véget, és ez a mostani különösen érdekesnek ígérkezett! Még az sem kizárt, hogy együtt találnak valami nyomot, és ha a pegazus meghallgatja a terveit, talán kedve támad egy kicsit hosszabb, közös kalandhoz is!