5. fejezet: Szobrok, legendák és mesék

Szobrok, legendák és mesék

Több haszna is volt annak, hogy végre korlátozások nélkül mozoghatott. Például így egyáltalán nem esett nehezére egy ilyen hatalmas mágikus potenciálú lény közeledését megéreznie. Eddig nem terjeszthette ki annyira a tudatát, hogy ilyen szempontból is letapogathassa bármelyik alikornist, most viszont végre-valahára teljes kapacitással bevethette magát, hogy megfigyeljen egyet.

Pontosan tudta, hogy ott áll a háta mögött, mégis úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná az előtte álló, fekvő pónit ábrázoló szobrot. Ha már a kanca talált rá előbb, meg akarta várni, míg ő teszi meg az első lépést. Jobb volt az óvatosság; nem akarta elriasztani.

A szeme elé emelte a lábát, és fölnézett az égre. A nap még magasan járt, bár őt nem ez érdekelte igazán. Valójában csak meg akarta törni ezt a mozdulatlanságot, hogy a kanca kizökkenjen a várakozó álláspontjából, és meg merje szólítani. Nem is kellett csalódnia…

– Elnézést, uram, zavarok? – kérdezte halkan, mégis magabiztosan ugyanaz a hang, amit a trónteremben is hallott.

Ugyan nem is kételkedett benne, hogy az iszonyatos mágikus kisugárzás a fehér alikornistól ered, azért eddig a pillanatig nem is vehette biztosra.

– Nem, dehogy, csak nézelődöm! – felelt könnyedén, hátra sem nézve.

Megvárta, míg a kanca odalép mellé, addig csak a fél fülével kagylózott felé. Utána kiszámított mozdulattal elfordította a fejét, s meglepetést mímelve rögtön le is sütötte.

– Bocsásson meg, Felség! – hajolt egész a földig. – Nem tudtam, hogy ön az.

– Semmi szükség efféle formalitásokra, nagykövet úr – hallotta az alikornis hangját, ami most úgy csengett, mintha a kanca mosolyogna. – Én nem az a fajta Hercegnő vagyok, mint a nagynéném.

– Decadence Hercegnő az ön rokona lenne? – kérdezte újfent megjátszott döbbenettel Starswirl. Elvégre ő is erre a következtetésre jutott magától… Mi mást keresne itt még egy alikornis?

– Hát persze! – kacagta el magát a kanca. – Bocsánat, megtenné, hogy a szemembe néz? Nem a legkellemesebb így társalogni…

Csak az engedélyére várt. Lassan fölemelte a pillantását, közben alaposan fölmérve partnerét, immár közvetlen közelből. A hófehér alikornis csupán egy fél fejjel volt magasabb nála, viszont olyan vékonynak tűnt, hogy Starswirl úgy tippelte, súlyban tán még vezetne is vele szemben. A kanca ezúttal rendesen fel volt öltözve: nem csak a kis aranykoronát és patavédőket viselte, mint legutóbb, hanem egy különösen elegáns, mégsem hivalkodó napsárga dísznyerget is magára öltött, amiből hátrafelé rövid szoknyaszerű áttetsző szövet omlott a farára, épp csak a farka tövéig beborítva azt. A szőre makulátlanul ragyogott a fényben, hosszú, rózsaszín sörénye pedig helyes lófarokba fogva hullámzott az enyhe szélben. Mielőtt azonban Starswirl az alikornis szarvát is megszemlélhette volna, találkozott a tekintetük. Az a végtelen, játékos derű, ami azokból rózsaszín szemekből áradt, megragadta, és nem is engedte el.

– Látja? Ugye, hogy jobb így? – mosolygott kedvesen a kanca.

– Igen, Asszonyom… – felelt nehézkesen forgó nyelvvel Starswirl.

Az alikornis a szája elé emelte a patáját, de így sem tudta elfedni a nevetését. Starswirl el is pirult. Ezt nem pont így tervezte… és elég esetlenül is sikerült.

– Így sem szólítottak még, kedves nagykövet úr! – törölgette a könnyeket a szeméből beszélgetőpartnere. – Mit szólna ahhoz, ha inkább szépen, szabályosan bemutatkoznánk egymásnak? Utána pedig, már ha nem bánja, hogy én vetem fel, akár tegeződhetnénk is.

– Miért bánnám, hölgyem? – kérdezte immár kimértebben a csődör, majd kinyújtotta a patáját. – Starswirl.

A kanca levette az egyik patavédőjét, és hozzáérintette a lábát Starswirléhez.

– Celestia. Azért, kedves uram, mivel láthatóan én vagyok a fiatalabb kettőnk közül.

– Hány éves vagy? – csodálkozott az unikornis.

– Ejnye, nem illik egy kancát a koráról kérdezni! – somolygott hamiskásan Celestia.

– Elnézést – mosolyodott el Starswirl is. – Nem volt alkalmam elégszer alikornisokkal találkozni, hogy legyen viszonyítási alapom. Az igazat megvallva sejtettem, hogy egy ilyen pompás kanca csakis ifjú lehet, mindössze nem tudom, a ti mércétekkel ez mit jelent.

Celestia mosolyogva legyintett, de közben az arcát árnyalatnyi pír lepte el. Tehát jól reagált a bókokra… Starswirl úgy találta, ennek az információnak még hasznát veheti a jövőben.

– Volna kedved sétálni? – kérdezte a kanca, oldalvást intve a fejével. – Megmutatom a parkot.

– Decadence Hercegnő nem veszi rossz néven?

– Ugyan! Cadence néni nem olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát. Csak komolyan veszi a feladatát.

A fehér alikornis kissé elfordult, s lassan elindult az egyik sövénnyel határolt úton. Starswirl nem is tétovázott, azonnal felzárkózott mellé. Közben vetett egy kósza pillantást a kanca farára is, amin egy szép nagy stilizált nap díszelgett. Erőt vett magán, és nem kérdezte meg, inkább csak elraktározta magának, mint újabb különlegességet.

– Azt megkérdezhetem, minek köszönhetem, hogy itt vagy? – fordult oda menet közben az alikornishoz.

– Kíváncsi voltam rád – vallotta be Celestia, a pillantását az ösvényhez szegezve. – A kristály pónik egy idő után kezdenek unalmassá válni… Kicsit kérdezősködtem, és a tanítványod mondta, hogy valószínűleg itt talállak. Nagyon kedves kanca…

– Ez igazán hízelgő – biccentett Starswirl, szándékosan figyelmen kívül hagyva Celestia megjegyzését Holderre. – Bár igazából én arra lettem volna kíváncsi, hogy itt miért vagy – mutatott körbe az egyik mellső patájával.

– Ó, értelek! – somolygott a kanca. – Csak a kishúgommal eljöttünk látogatóba Cadence nénihez. A szüleim azt…

– Van húgod is? – csapott le rá azonnal Starswirl.

Három alikornis? Ez túl szép, hogy igaz legyen!

– Igen, van egy tündéri kishúgom – bólogatott vidáman Celestia. – Szívesen bemutatnám neked, csak, tudod, elég félős. És nemigen kedveli az idegeneket, már ha nem haragszol…

– Képzelem, milyen ijesztő lehetek! – sóhajtott ravaszkás mosollyal Starswirl a kanca felé fordulva.

Az alikornis derűsen viszonozta a pillantást, majd ahogy a szeme a csődör szakállára siklott, félreérthetetlenül elvigyorodott.

– Hát, mit ne mondjak, ez a fajta szőrzet elég extravagáns! Ne vedd sértésnek, de ha Luna meglátna, szerintem sikítva menekülne előled.

– Kár – húzta el a száját Starswirl. – Pedig vele is szívesen összeismerkedtem volna. Nem lehet őt valahogy meggyőzni róla, hogy nem harapok?

– Neki nem vagy az esete… – felelt Celestia, úgy téve, mintha a felhőket tanulmányozná. – Bezzeg Emerald Zephyrt egyszerűen imádja! Ha tehetné, szerintem egész nap az ő hátán lovagolna, meg borzolgatná a sörényét. Néha komolyan sajnálom szegényt!

A kanca utóbbi mondatára erősen rácáfolni látszott az arckifejezése. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy roppant mód élvezi a helyzetet. Starswirl azonban hiába viszonozta csendben a mosolyát, valójában annyi minden kavargott a fejében, annyi kérdése lett volna, amit már nem csak nehéz volt visszatartania, de abban is elbizonytalanodott, hogy milyen sorrendben, vagy milyen módon tegye fel őket. Nem akarta, hogy Celestia úgy érezze, csak azért beszélget vele, mert információkat akar szerezni tőle. Végül úgy vélte, a legjobb, ha elsősorban ő alkalmazkodik a kancához, és legfeljebb egészen óvatosan próbálja terelgetni a témát az általa érdekesebbnek talált részek felé. Így viszont – bár ezt vélte a legkevésbé sürgetőbb kérdésnek – maradt ő is a denevérkancánál.

– Ő amúgy micsoda, ha megkérdezhetem? Úgy értem, láttam már korábban denevérszárnyú pónikat, de azoknak egyáltalán nem csillogott a szőrük – tette hozzá, látva, hogy partnere nem érti, mire gondolt. – Zephyr meg egyszerre olyan, mintha ide tartozna, valahogy mégis tájidegennek tűnik nekem.

– Ilyen szempontból nincs is benne semmi különös. Tényleg nem sokat tudhatsz a fajtájáról! – Celestia hangja elég meglepetten csengett. Sőt, egy röpke időre még a mosoly is lehervadt az arcáról, Starswirl őszinte aggodalmára.

– Való igaz, őelőtte sosem volt alkalmam egyikőjükkel sem társalogni, bár találkoztam már néhány hozzá hasonló pónival. Nos, persze csak bizonyos szempontból hasonlítottak rá, hiszen akikhez eddig szerencsém volt, azok valóban civilizálatlan vadállatok voltak.

– Azt hiszem, értelek – felelt merengve az alikornis. – Van valami abban, amit mondasz, de azt tudnod kell, hogy Zephyr fajtája egészen elképesztően adaptív tud lenni. Elég csak ránézned! Nem véletlenül ragyog úgy a szőre, mint a kristály póniknak.

– És… ezt akkor ő maga csinálja? – csodálkozott Starswirl. – Sosem hittem volna, hogy ilyesmire lehetnek képesek!

– Csupán alkalmazkodik a környezetéhez – vonta meg a vállát séta közben Celestia, aztán újra ravaszul elmosolyodott. – De pont egy unikornisnak magyarázzam a mágia mibenlétét?

Végre témánál voltak! Bármily rég érzett ilyet, Starswirl a legszívesebben kiscsikóként ugrándozott volna az örömében, amiért ily szerencsésen alakult a beszélgetésük. Kifelé persze nagyon ügyelt rá, nehogy véletlenül meglátsszon rajta a lelkesedése. Sőt, hogy továbbra is rejtve maradjanak a valós szándékai, direkt ő maga terelte vissza a szót Zephyrre, közben gondosan megjegyezve, milyen kontextusban vetette fel partnere a mágiát, mint potenciális beszédtémát, hogy majd egy alkalmasabb helyzetben visszautalhasson rá.

– Hát, ami azt illeti, most elég ostobának érzem magam. – Látványosan sóhajtott. – Annyi mindent lenne még tanulnom…! És mondd csak, ha Zephyr ennyire más, mégis mit keres itt? Decadence Hercegnő úgy emlegette, mint a tanítványát. Elárulnád, kérlek, mégis mivel érdemelte ki ezt a kegyet? Vagy, hogy egyáltalán mit tanulhat egy… – majdnem sikerült egy elég degradáló jelzővel illetnie a denevérszárnyú kancát, de szerencsére időben észrevette magát – szóval a Hercegnő mire tanítja?

– Na igen, ez a hivatalos verzió – ingatta a fejét Celestia.

– És mi a nem hivatalos? – kérdezett vissza a csődör meglepetten.

A fehér alikornis arca egy pillanatra fájdalmas grimaszba rándult, mintha máris megbánta volna az előbbi kijelentését. Menet közben bizalmatlanul körbenézett, aztán odahajolt Starswirl füléhez.

– Elmondom, de csak akkor, ha megígéred, hogy senkinek nem adod tovább – suttogta.

– Esküszöm, Hercegnőm, ha kell, a sírba viszem a titkot! – bólintott komolyan Starswirl.

– Vonuljunk egy kicsit félre! – indítványozta Celestia, azzal át is váltott ügetésbe.

Nem volt könnyű tartani a lépést. Fiatal, fürge kanca, hosszú lábakon… Starswirlnek még ettől a rövid megerőltetéstől is lihegnie kellett, de persze eszében sem volt megemlíteni az alikornisnak. Inkább próbált felhőtlenül örülni ennek a hihetetlen lehetőségnek, s persze annak, hogy a kanca érezhetően egyre nyitottabban viselkedett vele.

Celestia befordult az első lehetőségnél, ahol az ösvény többfelé vált, s intett a csődörnek. Egy egyszerű, hagyományos szökőkút előtt álltak meg, ami mellett két kőből formált pad nőtt ki a földből. Az utat leszámítva pedig minden irányból magas sövénnyel voltak körbevéve, így aránylag jól el voltak határolódva a külvilágtól. Legalábbis Starswirl azt hitte. Mikor azonban a pillantása a partnerére siklott, annak tompán felizzott a szarva.

A füle pár röpke másodpercre bedugult, és hunyorognia kellett, pedig nem érezte egyiknek sem az okát. A gondolatai kissé összekuszálódtak, de aztán hamar magához tért. És már fel is ismerte a varázslatot… Elég jellegzetesek voltak a tünetek, főleg nála, így nem is téveszthette volna össze mással. Azért – pusztán a biztonság kedvéért – hátrafordult, és megállapította, hogy nem tévedett: a sövény összezáródott mögöttük, immár teljesen elszigetelve őket minden irányból. Egész élethű illúzió volt, bár egy alikornistól nem is várt volna kevesebbet. Érezte, hogy a bűbáj rá is ugyanúgy hat, mégsem volt sem túl erős, sem túl erőszakos, hogy nehezére essen ellenszegülnie. Meg tudta jegyezni, hogy merről jöttek, s ha nagyon koncentrált, át is tudott látni a látszat-falon.

Olybá tűnt, a kanca tényleg csak egy nyugodtabb sarkot keresett, semmi többet, mivel nem közelített sem a szökőkúthoz, sem a padokhoz, ahogy Starswirl eredetileg számított volna rá. Csupán oda fordult elé, s kissé szomorkásan a szemébe nézett.

– Amit mondani fogok, nyílt titok a kristály pónik előtt – kezdett bele visszafogottan Celestia. – Nem beszélnek róla, csak csendben elfogadják Cadence néni döntését. Szeretném, ha emiatt te sem helyeznéd más megítélés alá Zephyrt. És nagyon szépen kérlek, még csak utalás szintjén se említsd neki soha! Elég érzékeny pontja ez az életének.

– Tudomásul vettem, és tartom is magamat hozzá – hajolt meg udvariasan Starswirl.

– Évekkel ezelőtt történt, hogy Cadence néni rátalált. Úgy mesélte, éppen Surge Herceghez repült délre, a Sötét Kapuhoz, amikor meghallotta a hangját. Zephyr akkor csak egy szerencsétlen kiscsikó volt, aki segítségre szorult. A fajtája, a családja gyengének, életképtelen selejtnek találta, ezért kitaszította magából. Nénikémnek viszont megesett rajta a szíve, és magához vette. A tanítványának mondja, hiszen azóta is oktatja mindenre, amire csak tudja, de szerintem inkább a fogadott lányaként tekint rá. Még beszélni, írni-olvasni is ő tanította meg, és ő mutatta meg neki, hogyan tud beilleszkedni egy, a számára teljesen idegen társadalomba. Zephyr azóta is igyekszik mindenben megfelelni neki, Cadence néni pedig nagyon büszke rá, még ha nem is mindig mutatja ki. Luna pedig egészen odáig van érte, azt hiszem, mondtam már…

Starswirl merengve megemelte a patáját, de aztán észbe kapva módosította kissé a mozdulatot, és csak a szakállát simította végig. Eddig is sejtette, hogy denevérszárnyú kísérőjükben van valami különleges – azon kívül, hogy láthatóan nehezére esett normális póniként viselkedni és elnyomni alantasabb ösztöneit –, de abba nem gondolt bele, mi állhat a hátterében. Ugyanúgy az sem merült fel benne, hogy a kanca valójában így is bámulatos teljesítményt nyújt a beilleszkedés terén. Igaz, cseppet sem hatotta meg a történet, mégis valami elismerés-féleség kezdett benne körvonalazódni Zephyr irányába.

– Elég zord, kegyetlen törvények szerint élhetnek ezek a pónik – állapította meg végül.

– Ez sajnos így van – helyeselt Celestia. – És Zephyr valóban sosem lesz olyan erős, mint a fajtársai, de itt mindenki elfogadja így, ahogy van. Másfelől pedig itt olyasmikben lehet része, amit ők el sem tudnának képzelni. És végső soron egy nagyon kedves, intelligens kanca lett belőle, nem gondolod?

– Nem láttam ugyan, milyen volt előtte, de hiszek neked – biccentett Starswirl.

– Ne érts félre, én sem ismerem régóta! – emelte maga elé a patáját az alikornis. – Arra próbáltam utalni, hogy most milyen. Még a kristály pónik mércéjével is kimondottan udvarias. És még csak nem is játssza meg magát!

– Értem – mondta Starswirl, s tétován a sövény-illúzió felé nézett. Úgy vélte, bőven eleget tudott meg Zephyrről, hát cseppet sem bánta volna, ha továbblépnek rajta.

A kanca sejthette, mi jár a fejében, mert könnyedén intett a szarvával, s az út újra megnyílt előttük. Kényelmesen sétáltak tovább, mintha mi sem történt volna.

– Akkor, ha jól vettem ki a szavaidból, igazából nem rég érkeztél… érkeztetek ide? – törte meg újra a csendet a csődör.

– Én már jártam itt korábban is – felelt ábrándos arccal Celestia. – Szeretem ezt a világot, és szeretem Cadence nénit is. A második otthonom, ha úgy vesszük. Luna viszont most van itt először, bár láthatóan ő is nagyon élvezi. Kérdésedre válaszolva pedig igen, alig egy hónapja vendégeskedünk itt.

– És merre van az első otthonod, ha szabad ilyet kérdeznem? – érdeklődött Starswirl.

A kanca fölnézett az égre, s a magasba lendítette a lábát. A patája kicsit bizonytalanul járt ide– oda, aztán legyintett. Pajkos mosollyal a csődör szemébe nézett, s halkan elkacagta magát.

– Majd megmutatom, ha besötétedett – vigyorgott, aztán felcsillant a szeme. – Erről jut eszembe, valamit mutatni szeretnék!

Celestia begyorsított, de ezúttal nem váltott ügetésbe, így az unikornisnak nem esett nehezére követni. Starswirlt pedig – bár némiképp az is érdekelte, mit szeretne neki mutatni az alikornis – inkább az a tudat derítette fel, hogy a kanca hozzá hasonlóan hosszúra tervezi nyújtani a beszélgetésüket.

– Ha ilyen rövid ideje vagytok csak itt, akkor különösen hálás lehetek a szerencsémnek, amiért alkalmam nyílt találkozni veled – jegyezte meg, mire Celestia egy pillanatra zavartan lecsapta a fülét.

Bekanyarodtak egy, az előzőhöz nagyon hasonló félreeső ösvényre, de ezúttal abba az irányba is folytatódott az út. Kicsit tényleg olyan volt, mintha az egész kert egy nagy labirintus lett volna. Elhaladtak több szobor mellett is, amik ezen a részen meglehetősen nonfiguratívak voltak, mindössze egy volt, ami kilógott a sorból, és egy nem épp méretarányos sárkányt ábrázolt, a szájában egy pegazussal. Starswirl először azt hitte, az alikornis ide vezette, elvégre ez volt errefelé az egyetlen, aminek értelmét látta, Celestia azonban egyetlen szó nélkül vonult el emellett is. Ő maga viszont nem tudta megállni, hogy menet közben ne nézze meg alaposabban.

Kicsit csodálkozott az ötleten. Mégis kinek juthatott eszébe, hogy ilyen naturálisan ábrázoljon egy ehhez hasonló brutális jelenetet? És milyen céllal? Mikor azonban a pillantása találkozott a kőbe fagyott póniéval, csak még jobban meglepődött. A pegazus arcán nem fájdalom, vagy szenvedés tükröződött, de még csak nem is félelem. Nyugodtan, mégsem beletörődően simult a szörnyeteg fogai közé. És ahogy alaposabban megnézte, a sárkány sem vágta bele a fogait a póniba. A nyelvével finoman megtámasztotta alulról, de nem érződött belőle ártó szándék. Gyorsan megkereste a szemével a szobor címét, s csak még jobban elámult. „Igaz barátság – Withered Tailspin patája nyomán” – ez állt egy kis fémtáblán a talapzatra szegezve.

Ilyen badarságot! Starswirl hitetlenkedve csóválta a fejét séta közben. Mégis milyen elvetemült művész lehet az, akiben ilyen gyermetegen naiv gondolatok egyáltalán megfogalmazódhatnak? Hiszen az, hogy a ragadozóktól, kiváltképp a sárkányoktól félni kell, még azoknak a póniknak is a vérében kellett lennie, akik sosem jártak még a szabadban! Jó, természetesen lehetett uralkodni az ösztönökön, elvégre ő maga sem rémült meg egy ilyesfajta óriáshüllő látványától, de ami sok, az sok! Az egyetlen elfogadható magyarázat az lett volna, hogy a művész valami elvadult, nonszensz irányzatnak a többé-kevésbé neves képviselője, ám Starswirl nem talált semmi jelet, ami erre utalt volna.

Hirtelen torpant meg, de még épp idejében, hogy ne ütközzön neki a kancának. Nem is gondolta volna, hogy az ennyire ügyel minden mozdulatára… Csak egy egészen kicsit kalandozott el, s az alikornis máris élénken kereste figyelmének legújabb célpontját.

– Elnézést, csak elég meglepőnek találtam ezt a kompozíciót – magyarázkodott Starswirl.

– Igen, valóban elég különleges – helyeselt mérsékelt lelkesedéssel Celestia.

– Mármint mind tudjuk, hogy egy ilyen helyzetből mi a folytatás, a cím viszont elég… mit ne mondjak, elég együgyű.

– Nem feltétlenül – billegtette a füleit a kanca, mintha már menne tovább.

– Akkor te pedig a sárkányokat nem ismered – állapította meg Starswirl. – Ahogy az alkotó sem. Északon tán ilyen ritkának számítanak?

– Szó sincs ilyesmiről! – intett elutasítólag az alikornis. Láthatóan sértette a becsületét, hogy ezúttal a csődör tartja őt tudatlannak. – Tailspin nagyon is tudatosan tervezte meg minden egyes művét! Egyszerűen csak ha valami elsőre értelmetlennek tűnik, hát mögé kell nézni! Te a szobrot figyelve egy pónit és egy sárkányt látsz, én viszont erőt és gyengédséget. A jelentés előbbre való a formánál. Ennyi, és nem több.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani! – sunyta le a fejét Starswirl, mivel a kanca még mindig elég csalódott arccal méregette, amiért megkérdőjelezte a hozzáértését. – Úgy értettem, nem a legjobb párosítást találta ki a művész. Mást is választhatott volna, s akkor nem vész el a realitás az egészből.

– Semmi gond – sóhajtott Celestia. – Értem, mire gondolsz. És az is igaz, hogy a többi művét nem ismered. Amit mutatni akarok, azt is ő készítette amúgy. De ne aggódj, az egészen más lesz! Gyere!

Némiképp csalódottan vette tudomásul, hogy a kanca megint ügetni fog, de azért követte. Celestia ezúttal alaposan meg is izzasztotta: perceken át vezette a több póni magas bokrok alkotta útvesztőn belül. Mikor pedig elfordult, alig tudta követni a fordulóban a hosszú, rózsaszín farok hullámzását.

– Ígérem, mindjárt ott vagyunk, csak eszembe jutott, hogy hátha ez is érdekel téged! – mondta kissé kipirulva Celestia, mikor a csődör felzárkózott mellé.

Hiába igyekezett visszafogni, Starswirl így is sokáig kénytelen volt félhangosan lihegve nézni az újabb szoboregyüttest.

Ezúttal szerencsére olyasmivel álltak szemben, ami sokkal inkább tűnt valós, történelmi témájúnak, semmint egy logikátlan, metaforikus helyzet bosszantóan irreális ábrázolásának. Két póni állt kőbe fagyva egymással szemben, jól kivehetően harci pozícióban. A földipóni – azaz valószínűleg kristály póni, tekintetbe véve, hogy hol vannak, illetve azt, hogy ez az alak markáns, csillámló kőből lett kifaragva – kissé a hátsó lábaira ágaskodva döfött egy hosszú, lándzsaszerű fegyverrel egy szürke pegazus felé. A kristály póni szeméből és mozdulataiból elszánt akarat sugárzott, míg a kígyóként lelapuló ellenfelének vicsorgó arcán álnok, könyörtelen düh. A szárnyasnak nem volt fegyvere, sem páncélzata, valamiért mégsem tűnt egyenlőtlennek a küzdelem.

– „Ardent Harpoon és a lidérc” – olvasta fel hangosan Starswirl a szobor címét.

– Ez még akkor készült, amikor Cadence néni legyőzte és visszavonulásra kényszerítette az északi lidérc-seregeket – magyarázta Celestia. – Azóta nem is háborgatta senki a Kristály Birodalom békéjét. Kicsit ironikus, hogy Harpoon parancsnok három évvel a döntő csata után meghalt, az a „Zöld szeleken szárnyaló”, vagy mi a fene a neve a lidércnek, azóta is él… De nem is ez az érdekes! Nem ismerős valahonnan a páncél, amit a kristály póni visel?

Starswirl gyorsan nekilátott, hogy hasonló mintázatot keressen az emlékei között, s hamar rá is lelt a válaszra.

– Ugyanolyan, mint amit Trident parancsnok is hordott, mikor idekísért minket.

– Nem ugyanolyan, hanem ugyanaz! – somolygott Celestia. – Trident parancsnok Ardent Harpoon unokája!

– Ó! Érdekes…

Valószínűleg a kancának is feltűnhetett az unikornis hangjából csengő meglehetősen csekély lelkesedés, mivel hamar lehervadt az arcáról a mosoly.

– Jó, értettem, nem untatlak ilyesmivel – mondta kissé szomorkásan.

– Dehogy untatsz! – tiltakozott hevesen Starswirl. – Nagyon is élvezem, hogy veled lehetek! És igenis érdekel, amit mutatni szeretnél!

– Jó, de látom rajtad, hogy ez utóbbit kár volt… – legyintett Celestia, azzal tovább indult, végre újra sétatempóban. – Viszont tudod mit? – fordult vissza, újra huncutul hunyorogva. – Ha ezt az utolsót még kibírod, akkor utána az lesz, amit te szeretnél!

– Áll az alku! – vágta rá azonnal a csődör, kicsit talán túl vehemensen is, mivel úgy tűnt, ezzel sikerült újfent némi pírt csalnia az alikornis arcára.

* * *

Szerencsére nem kellett sokat gyalogolniuk. A harci jelenetet megörökítő szobrot maguk mögött hagyva észrevehetően egy egész más részlegébe értek a parknak. Itt már nem külön beugrókban voltak elhelyezve a műalkotások, mint eddig, hanem közvetlenül a sövény mentén. Ráadásul a kövek egész más stílusban és témában is lettek faragva. Immár nem volt semmi cselekményük, semmi mögöttes tartalmuk, mindössze pónikat formáztak meg egyszerű, álló helyzetben, mintha csak egész alakos portrék lennének. Ami mégis különleges volt bennük, hogy kivétel nélkül alikornisokat formáztak.

Celestia hagyott a csődörnek elég időt, hogy menet közben mindet alaposan megszemlélje, viszont egyikhez sem fűzött magyarázatot. Starswirl bánta is, meg nem is, mivel egyszerre úgysem tudott volna elég jól figyelni, viszont így túl sokat nem is mondtak neki a sosem látott alikornisok másai.

Egy azonban feltűnt neki, mikor egy kissé nyitottabb, központinak tűnő térrészre értek, s még jobban lelassítottak egy – kivételesen két alakot egyszerre ábrázoló – szobor előtt. A két alikornis egy közös, a földből kissé kiemelkedő talapzaton állt, egymással szemben, a jobb lábukat kissé a magasba emelve, még délcegebb tartást kölcsönözve ezzel maguknak. A szemüket lehunyták, a szarvukat pedig majdnem összeérintették. Mind a kettő drágakőből lett kifaragva, s Starswirl a rubinból formált kancában azonnal rá is ismert Decadence Hercegnőre.

A másik egy nála épp csak sörényszálnyival magasabb csődör volt, halványlila ametiszt kristályból alkotva. A Hercegnőhöz hasonlóan rajta sem látszott a kora, viszont ő is ugyanolyan méltóságteljes volt az egész megjelenésében, mint a kanca. Ugyanolyan simák, közel tökéletesek voltak a vonásai is, így egyedül a robusztusabb testfelépítése és karakteresebb csontozata utalt rá, hogy az ellenkező nem képviselője – na meg persze az aranyozott tábla, ami a talapzaton állt, s fennen hirdette a két alikornis nevét.

– „Világunk Védelmezői: Decadence Hercegnő és Surge Herceg” – olvasta ismét hangosan a címet Starswirl. – Nagyon impozáns! Ezt akartad mutatni?

– Nem éppen – vigyorgott Celestia. – De ne félj, itt vagyunk már egészen közel! És örülök, ha ez is tetszik.

Maguk mögött hagyták a díszes, ragyogó szobrot, s rögtön ezt követően Celestia le is fékezett az úton. Egy újabb „közönséges” kőből készült alikornissal álltak szemben. Rajta azonban rendhagyó módon valamilyen szinten valóban meglátszott az idő. Igaz, épp csak a bölcs, mélyen ülő szemei környékén voltak ráncok, ám az egész megjelenésén érződött az évek – tán évezredek – lenyomata. És Starswirl már azt is sejtette, hogy Celestia miért hozta őt pont ide. A kőből formált alikornis állán ugyanis az övéhez hasonló – bár azért beláthatóan nem olyan tekintélyes – szakáll díszelgett.

– Szerintem hasonlítasz rá – jegyezte meg kifürkészhetetlen arccal a kanca.

Ó, hát fantasztikus poén volt! Ezért aztán tényleg megérte ennyit húzni az időt! Főleg, hogy eleve rühellte, ha másokhoz hasonlítgatják. Legalább annyira, mint ha a szakálla miatt piszkálták.

De nem… Nem volt szabad kimutatnia. Nyugalmat erőltetett magára, és a szobor felé fordult.

– „Quasar Flare Főherceg” – olvasta szenvtelen hangon az újabb nevet. – És róla mit kell tudni?

– Azt, hogy inkább örülnöd kéne, ha rá emlékeztetsz! – bökte oldalba játékosan Celestia.

Starswirl nem volt róla meggyőződve, hogy ez tényleg olyan örömteli dolog lenne, ahogy azt sem túlzottan díjazta, hogy a kanca hozzáért. De olybá tűnt, ez volt az ára annak, hogy egy ilyen fiatal, szertelen alikornist fogott ki magának. És talán igaza is volt a kancának: tényleg megpróbálhatna egy kicsit feloldódni…

Félszegen rámosolygott a partnerére, mire ő vidáman rákacsintott.

– Attól függetlenül még lehetek kíváncsi, hogy ki ő, nem? – kérdezte könnyedebb hangvételben.

– Ő az egyik legerősebb alikornis, a Hatok vezetője – felelt titokzatosan Celestia.

– Hatok?

– Úgy van – bólintott a kanca. – A legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni, hogy ha valahol gond van, akkor őket hívják. Tudod, alikornis és alikornis között is van különbség.

– Akkor ő igazán különleges lehet – állapította meg Starswirl.

– Bizony – helyeselt Celestia. – De bármibe lefogadnám, hogy a néped számára te is különleges vagy!

Starswirl meglepetten felvonta a szemöldökét, de ahogy a tekintete találkozott a kanca pillantásával, valami egészen más érzés járta át. Nem is tudta igazán mire vélni, de azok a derűs, rózsaszín szemek mintha a lelke mélyére láttak volna.

– És… ezt miből gondolod? – kérdezte zavartan.

– Ó, csak megérzés! – Celestia olyan meleg mosolyt küldött felé, amitől szabályosan megborzongott – habár fogalma sem volt róla, hogyan lehet rá ilyen hatással. – Meg aztán feltételeztem, hogy nagykövetnek csak nem küldenek akárkit.

– Lehet benne valami – ingatta a fejét Starswirl, halványan viszonozva a gesztust. – De nem szeretek dicsekedni.

– Azért mesélnél majd magadról? – kérdezte aggodalmasba váltó arccal Celestia. – Eddig szinte csak én beszéltem, pedig szeretnélek én is megismerni!

– Ejnye, nem arról volt szó, hogy most az lesz, amit én szeretnék? – felelt ravaszkásan Starswirl.

A kanca orra felé lendítette a mellső lábát, hogy mókázásból megbökje, de Celestia éppen abban a pillanatban öltötte ki csúfolódva a nyelvét. A váratlan mozdulatuk együttesen pedig úgy sikerült, hogy az alikornis pont megnyalta a csődör patáját. Starswirl azonnal elrántotta a lábát, de Celestia is szégyellősen behúzta a nyakát, s fülig vörösödve elfordult.

– Nos… khm… természetesen szívesen beszélek magamról, ha ez az óhajod – krákogott zavartan a csődör.

– Jaj, nem, nem, teljesen igazad van! – visszakozott azonnal Celestia, továbbra is kerülve a pillantását. – Ha már megígértem, tartom is magam hozzá! Most te vagy a főnök!

– Kedves vagy. – Starswirl ezúttal sokkal körültekintőbben és lassabban emelte meg a lábát, s finoman megérintette a kanca vállát. – De én akkor lennék a legboldogabb, ha csak simán tovább beszélgetnénk, mindenféle korlátozás nélkül. És te is kérdezz nyugodtan!

– Hát jó – felelt Celestia, továbbra is lesunyt fülekkel, de végre újra a szemébe nézve.

– Akkor újonnan szerzett hatalmamnál fogva indítványozom, hogy sétáljunk tovább! – húzta ki magát megjátszott komolysággal Starswirl, mire a kanca újra elmosolyodott. – De csak szépen, ráérősen, ha szabad kérnem!

– Vezess, Starswirl mester! – biccentett Celestia.

Az ismeretlen terepre való tekintettel a csődör egész egyszerűen megindult tovább az úton, amin eddig jöttek. Ha nem is különösebben érdekelte, milyen látnivalókat találhat errefelé, vissza nem volt kedve menni. Épp csak a tudatának legtávolabbi szegmenseivel ügyelt a környezetére, közben minden figyelmét az alikornisnak szentelve, aki időközben gondosan felzárkózott mellé.

– Szóval… te nagy varázslónak számítasz a pónik között? – kérdezte óvatosan Celestia.

– Igen, mondhatjuk, hogy annak – bólogatott. – De egy alikornisnak egész biztos a nyomába sem érhetnék. A Platinum család főmágusa voltam sokáig, csak már visszavonultam. Azóta a kutatásaimnak élek. És persze tanítgatok.

– Kutatsz? – csillant fel lelkesen a kanca szeme. – De jó! És mit, ha szabad érdeklődnöm?

– A mágia minden ágát, amire csak lehetőségem van. Most, mielőtt idejöttem, épp a sárkányok tüzének kezdtem neki.

– Hű, ez izgalmasan hangzik! Én is szeretek kísérletezgetni, csak még nagyon kezdő vagyok. Nem tudom, találkoztatok-e a kis védővarázslatommal, amikor beléptetek a kastélyba… bár feltételezem, igen, mivel nem kalibráltam túl jól…

Celestia kérdő pillantására Starswirl gondolatban gyorsan visszapörgette, amikor először léptek be Decadence Hercegnő kastélyába, s hamar meg is találta, mire gondolhatott a kanca.

– Az lett volna az, amikor minden olyan… fura lett? – kérdezte meglepetten. – Az te voltál?

– Bizony! – húzta ki magát büszkén Celestia. – Szeretem az ilyesfajta illúziókat, csak még kéne gyakorolni. Sokat…

– Szerintem hatásos volt – jegyezte meg a csődör.

– Tudsz te is ilyen trükköket?

– Hogyne tudnék! Igaz, nem épp az erősségem.

– Mutatsz valamit? – perdült vidáman Starswirl elé a kanca.

– Az attól függ! Itt lehet szabadon varázsolni?

– De még mennyire! – vigyorodott el újra lelkesen Celestia.

Akkor valami egyszerű, de hatásos kellett. Starswirl lehunyta egy pillanatra a szemét, és fókuszálta a gondolatait. Oldalra lépett, egyenesen a sövény felé, s látszatra úgy ment bele a bokorba, mintha az puszta levegő lenne. Ugyanakkor ami része csak hozzáért a növényekhez, az a másik oldalon bukkant elő. Közben arra is végig ügyelt, hogy a szarvának fényét a lehető legalaposabban elrejtse. Mikor pedig újra megállt a kanca előtt, az őszinte elismeréssel nézett a szemébe.

– Ez aztán ügyes volt! De láttam ám, hogy kicsit csaltál! Kombinált komplex teleport, de ravasz módon lefedted, ez tény. Fogadjunk, hogy még egyszer nem tudod megcsinálni ugyanígy!

Starswirl fáradtan a magasba emelte a pillantását, aztán ismét megindult a magas cserje felé. Mikor azonban újra nekilátott a varázslatnak, az meglepetésére pont a legutolsó pillanatban félresikerült, és másodpercekkel később már arccal a levelek között találta magát.

Kedélyes vihogás ütötte meg a fülét, mire némán káromkodva kihúzta a fejét a bokorból. Ó, mennyire utálta, ha belenyúlnak a varázslatába…!

– Jaj, ne haragudj, de ezt nem tudtam kihagyni! – kuncogott Celestia.

– Ugyan, semmi gond! – legyintett a képességeihez mérten a legkevésbé mogorván Starswirl. – A kedvedért, Hercegnőm, akár a Napot is lehoznám az égről!

Szavait alátámasztandó felállt a hátsó lábaira, mellső patáival lassan köröző, táncszerű mozdulatokat tett a fénylő korong felé, s közben újabb varázslatba kezdett, ezúttal kizárólag kettejükre koncentrálva. Minden egyes idegszálával a kanca reakcióit figyelte, de nem is tehetett volna másképp, különben nem működött volna a trükk.

Óvatos, kimért mozdulattal benyúlt a lángoló gömb mögé, és maguk felé húzta. Teljesen megváltoztatta maguk körül a fényviszonyokat, s folyamatosan igazította is az aktuális helyzetükhöz. A patáján egyensúlyozva odaemelte kettejük közé a Napot, engedve, hogy a rettentő hő és ragyogás átjárja őket, közben ügyelve rá, hogy elnyomjon minden külső fényforrást. Kicsit hagyta, hogy Celestia megbűvölve bámulja testközelből az ég tüzét, aztán ugyanolyan lassú és kimért mozdulatokkal visszahelyezte az égitestet az őt megillető helyre.

– Bámulatos póni vagy, Starswirl mester! – nézett megint olyan mélyen a szemébe az alikornis, amitől a csődör egész zavarba jött. – Nem hittem volna, hogy ilyesmire is képes vagy! Cserébe viszont most én mutatok valamit!

Celestia közelebb lépett hozzá, majd ő is a nap felé fordult. Kissé széttárta a mellső lábait, meghajtotta a fejét, hogy a szarva pontosan az égitest felé mutasson. Lehunyta, majd összeszorította a szemét. Akkora erejű mágikus sugárzást bocsátott ki magából, amitől Starswirlnek szabályosan hideg futkosott a gerincén. Az alikornis szarva élesen felragyogott, s a szemei is kipattantak, az előbbivel vetekedő sárgásfehér fényárban úszva.

És a Nap az égen elmozdult. Nem nagyon, csak egy egész kicsit. Épp csak észrevehető volt a változás, s utána hamar vissza is ugrott a kiinduló helyére. Starswirlnek mégis bőségesen elég volt. Bőségesen elég, hogy a létező legmélyebb tisztelettel a halhatatlan Hercegnő lábai elé boruljon, s megcsókolja a patáit.

– Egy senki vagyok melletted, Felség – mondta lesütött szemekkel.

– Ne… ne csináld ezt, kérlek! – Celestia elhúzta a patáját a csődör elől, s gyengéden a fejére helyezte. – Tudod, néha olyan jól esne, ha valaki rám is egyszerű, hétköznapi póniként tekintene. Szépen kérlek, tedd meg ezt nekem!

Starswirl fölkelt a földről, mire a kanca visszahúzta a lábát.

– Most mardos a bűntudat, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak – mondta szomorkásan Celestia. – Ugye nem haragszol rám nagyon?

– Eszemben sincs, F… kedves Celestia – csóválta halvány mosollyal a fejét az unikornis. – Jót tesz az néha, ha szembesítenek vele, milyen apró porszem is vagyok.

– Dehogy vagy az! – vágta rá szinte riadtan az alikornis. Láthatóan akart még valamit mondani, ám végül mégsem tudta rávenni magát, hogy folytassa.

Rövidke ideig kínos csendben ácsorogtak egymással szemben, kerülve egymás pillantását. Végül Starswirl volt az, aki kitört ebből a kellemetlen helyzetből.

– Van kedved még sétálni velem? – kérdezte könnyedebb hangvétellel, s közben az út felé intett a fejével.

– De még mennyire! – A kanca kapva kapott a szaván, s rögvest mellé is pördült.

* * *

Bár végre újra úton voltak, egész sokáig alig szóltak egymáshoz. Csupán pár jelentéktelen mondat hangzott el közöttük. Starswirl eléggé bánta is, de egyszerűen valahogy nem tudott olyan témát találni, amivel újra fölvehették volna a beszélgetés fonalát. Pedig így is nagyon örült, hogy maga mellett tudhatta a kancát, s továbbra is mindig megdobbant a szíve, ha csak a szemük találkozott egy-egy kósza pillanatra, vagy meghallotta a játékos hangját.

Igencsak ráérősen haladtak, ám így is egész messzire elkerültek az alikornisokat ábrázoló szobroktól. Amerre jártak, sajnálatos módon sokkal kevesebb volt az ezekhez hasonló művészi alkotás, ráadásul ezek nem is voltak olyan jellegzetesek, így hát Starswirl nem tudott velük kapcsolatban sem jó kérdéseket megfogalmazni, és láthatóan Celestia sem érezte szükségét, hogy kommentárt fűzzön bármelyikhez.

A nap szép lassan járva megszokott, természetes pályáját, egyre alacsonyabbra és alacsonyabbra szállt, immár arany-narancs fénybe vonva a két póni körül a kertet. Starswirl szíve pedig minden egyes alkalommal aggodalommal telt el, ha csak a lenyugváshoz készülő égitestre tévedt a tekintete. Tartott attól, hogy vele együtt a kedves kanca is le akar majd pihenni, ki a farán hordja az izzó gömb képmását. Ha pedig ez így történik – márpedig sok ideje nem lehetett már hátra –, úgy a meghitt perceknek is vége szakad. Márpedig továbbra is nagyon bánta volna, ha anélkül kell lemondania az alikornis társaságáról, hogy még legalább egy kicsit beszélgethettek volna.

Ezért is határozta el, hogy a következő szobornál, bármi lesz is az, végre fölvet valamit, ami megtöri a jeget. Szívesebben maradt volna valami semlegesebb témánál, de elhatározta: ha az kell, akár egészen személyes dolgokról is hajlandó lesz csevegni.

A szerencse azonban mellé állt, mivel a következő darab még az elhatározásától függetlenül is kimondottan érdekesnek tűnt már messziről is. Kicsit ügetésbe is váltott, hogy ezzel is kimutassa őszinte érdeklődését, de azért hagyta, hogy a kanca kövesse.

– Nahát! Ez micsoda? – kérdezte meglepetten, mikor odaért a több póni magas szoborhoz. – Még csak hasonlót sem láttam soha!

– Őszintén szólva fogalmam sincs – felelt Celestia, mikor felzárkózott mellé. – Valóban elég érdekes darab…

Starswirl kíváncsian körbejárta a hátsó lábain álló ismeretlen lény szobrát. Eltartott egy darabig, mire el tudta különíteni a testtájait, és a fejet sem ismerte fel egyhamar, olyan mélyen ült a vaskos vállak között. Amit azonban ennél is sokkal különösebbnek talált, az az volt, hogy a mellső lábak csőszerűen végződtek, és egészen el is vékonyodtak, látszólag teljesen képtelenné téve azt a valamit a négy lábon járásra. És az is meglepő volt, hogy így közelebbről megfigyelve az egész nem is kőből készült, hanem…

– De hiszen ez fém! – kiáltott fel döbbenetében. – Ez az egész fém!

Hogy megbizonyosodjon róla, óvatosan meg is kocogtatta a szobor lábát. Tompa, mély, kongó hang támasztotta alá a feltevését. Gyorsan körbejárta a művet, magyarázat után kutatva. Hamarosan meg is találta a címét, vagy legalábbis azt hitte. „Besorolatlan régészeti lelet” – hirdette az apró táblácska.

– Ez most komoly? – kérdezte, mire Celestia odament hozzá.

– Cadence néni gyűjti a régiségeket – bólogatott a kanca. – Úgy látszik, akkor elértünk egész a belső részlegig. Eddig csak egyszer jártam errefelé.

– Jó nagy ez a szoborpark – jegyezte meg elismerően Starswirl.

– Az bizony! – somolygott Celestia. – Nekem nagyon tetszik. Majd egyszer én is szeretnék valami hasonlót magamnak.

– Nem rossz ötlet! – helyeselt a csődör, s újra a szobor felé fordult. – És amúgy ez nem rozsdásodik?

– Elhiheted, ha azt mondom: nem tudom. Ezt most látom életemben először. Nekem is ugyanolyan új, mint neked.

Starswirl körbenézett, hátha talál még valami támpontot, amin elindulhat, de csak egy fapadot fedezett fel kicsit távolabb, szembe a szoborral. Hirtelen ötlettől vezérelve Celestia felé fordult. Még ha esetleg nem is tudnak arról a fémjószágról diskurálni, tán ha kicsit letáboroznak előtte, azzal tovább maradásra bírhatja a kancát.

– Nem ülünk le kicsit? – indítványozta.

– De, persze! – felelt derűsen Celestia.

Kényelmesen elhelyezkedtek a fán, de Starswirlnek feltűnt, hogy bár ő a pad szélére ült le, a kanca így is egész közel került hozzá, mivel jócskán a képzeletbeli felezővonalon belülre telepedett le. S noha az oldalukat mutatták egymás felé, így is már-már zavarba ejtően kevés tér maradt köztük.

– Azt néztem, hogy elég szürreális lábai vannak ennek az izének – állapította meg a csődör, miután alaposan megköszörülte a torkát.

– Hmm… – hümmögött lassan, merengve Celestia. – Azon gondolkozom, hogy talán nem is mind láb…

– Ezt fejtsd ki, kérlek! – fordult felé Starswirl, mire a kanca épp csak oldalt pillantva újra huncutul elmosolyodott.

– Cadence néni mesélt egyszer olyasmiről, hogy régen a pónik felett kétlábú istenek uralkodtak. Mi van, ha ez egy afféle bálvány, amit róluk mintáztak?

– Érdekes teória – simogatta töprengve a szakállát Starswirl, de rögtön abbahagyta, mikor látta, hogy a partnere jót mulat magában a mozdulaton. – És fölvet pár nem épp egyszerű kérdést.

– Ez csak egy mese – vonta meg a vállát Celestia.

– Lehet, de a szobor mégis itt van.

Starswirl halványan izzó szarvval gondolatban kinyúlt a fém felé, s minden irányból letapogatta.

– Nézd csak, ott az üveg mögött üreges! – mutatott a patájával a lény felé, mikor végzett a varázslattal. – Kicsit olyan, mintha egy páncél lenne, nem?

– Valóban – állapította meg Celestia is. – Tehát…?

– Következésképp valószínűbbnek tartom, hogy ezt inkább magukon hordhatták a „kétlábú isteneid”. – Starwirl halkan felkacagott. – Milyen vicces ezt kimondani! Neked, mint alikornisnak, aki jóformán maga is istene a póniknak!

– Jaj, ugyan már! – legyintett lecsapott fülekkel a kanca. – Hol vagyok én attól?

– Nos, halhatatlan vagy, és a közönséges pónik számára felfoghatatlan hatalommal bírsz, és… és úgy is nézel ki, mint egy valódi istennő!

Nem is tudta, hogyan csúszhatott ki ilyesmi a száján! Igazán… nem is tudta…

A kanca behúzta a nyakát, és zavartan az arca elé emelte a szárnyát. Épp csak a szeme látszott ki a tollai vége mögül, s az orrlukai, ahogy édes izgatottsággal tágultak-szűkültek.

– Hűha, most megfogtál! – kacarászott bizonytalanul Celestia, továbbra is a szárnya mögé bújva.

– Én… hát… mármint… szóval… – motyogott tétován Starswirl. Nem, ebből nem fogja tudni kimagyarázni magát…

Az alikornis hirtelen lesütötte a szemét, s lassan leengedte a szárnyát. A tüdejéből hosszú, fájdalmas sóhaj tört fel, ahogy elfordította a fejét.

– Tudod… néha nagyon sajnálom, hogy nem lehet bárki halhatatlan – mondta szomorkásan. – Ennyire tán nem is bántam még soha…

Starswirl óvatosan közelebb húzódott a kancához, mire az bánatosan újra a szemébe nézett.

– Gondolhatod, hogy nekünk akkor milyen nehéz – mosolyodott el halványan. – Nem marad más utánunk, csak az emlékünk. Sokat merengtem ezen én is, hogy vajon fog-e emlegetni az utókor. Ki leszek én az eljövendő koroknak? A nagy Starswirl, a Felfedező, a Mágia-alkotó, a Hatalmas…! Szép tervek a jövőmre nézve, nemde?

Az alikornis szaggatottan felsóhajtott, majd a pillantása ismét a szakállára siklott, s a szája bizonytalan félmosolyra húzódott.

– Ha rajtam múlna, megemlegetne téged az utókor! – mondta, azzal gyengéden ráterítette a szárnyát a csődörre.

Starswirl még egy kicsit közelebb húzódott a kancához, s finoman nekidőlt a vállának, elmerülve a tökéletes, selyemnél is puhább szőrök s a hosszú tollak érintésében. Egy gondolat furakodott be az elméjébe. Egy veszélyes, de makacs gondolat. Nem tudta, meg merheti-e kérdezni, de egyszerűen nem hagyta nyugodni. Ilyen lehetősége pedig nem lesz soha többé. Ebben egészen biztos volt.

– Ez pusztán elméleti kérdés, és nagyon kérlek, ne válaszolj, ha bármilyen szinten is megsértelek vele, de… lehet egy halandó póniból valami módon alikornis?

Celestia átölelte a mellső lábával, s az állát megtámasztotta a csődör fején, de csendben maradt. Starswirl már kezdte is bánni, hogy valóban hangosan kimondta, ami belülről rágta, s épp azon volt, hogy bocsánatot kérjen érte, mikor a kanca újra megszólalt.

– Nem tudom a választ – mondta halkan. – De azt tudom, hogy a halhatatlanság egyszerre bonyolult és egyszerű. Emlékezet. Hogy honnan jövünk, és hová megyünk. Az maga a halhatatlanság. De tudás és sors is. Nincs oly nagy különbség az élet-halál és az örök élet között, mint azt hinnéd. Bizonyos értelemben persze. Van, ami összeköt mindent, s van, ami összeköt minket…

A kanca még közelebb húzta magához, s a patáját lassan a csődör farára csúsztatta. Hamarosan azonban elengedte, s kissé el is távolodott tőle. Mélyen Starswirl szemébe nézett, aztán hirtelen előrehajolt, s az ajkát hozzáérintette egy pillanatra a csődöréhez.

– Feltétlenül keress meg, ha megtalálod a választ! – suttogta. – Odafent foglak várni!

Elengedte, s föl is kelt a padról. A hátát fordítva hosszú léptekkel távolodott tőle. Egy fél percre még visszanézett, egy forró, lélekig hatoló pillantást váltva a csődörrel, aztán csillámló, rózsaszín farkát meglibbentve magára hagyta őt a gondolataival.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.