Egy apró pont egy hatalmas téren

Egy apró pont egy hatalmas téren

Emlékszem, szerencsém volt, és a Hercegnőt a trónteremben találtam. Egyébiránt a palota meglehetősen kihaltnak tűnt, csupán pár páncélos őr patájának kopogása visszhangzott a falakon az enyémen kívül. Egyszer sem ütötte meg a fülem beszélgetés zaja, pedig a magas, rideg falak között igencsak igényeltem volna. Így viszont, ha nem vitt volna előre az elhatározás, hogy végre utánajárok a különös eseményeknek, legszívesebben visszafordultam volna, hogy aztán hazáig vágtatva bebújhassak Ambrosia mellé az ágyba, és megfeledkezhessek minden gondomról. De már döntöttem. Bármi történhetett, én pedig nem bírtam tovább a tétlenséget. Válaszokat akartam, méghozzá azonnal!

Végig magamon éreztem a gárdisták szúrós pillantását, hát megkönnyebbülés volt behúzni magam mögött a kaput. Igyekeztem visszafogni a lépteimet, mivel a patáim még mindig fájdalmasan nagyokat csattantak ebben a baljós csendben. Még kevésbé siettem, mikor megláttam, hogy Celestia ott ül ugyan a helyén, ám nincs egyedül. A trónszék előtt két pegazus várakozott nekem háttal. Nyamvadt éjjeliőrök… Meg se kellett szólalniuk, hogy rájöjjek a fekete páncéljukból, na meg persze a magasabbik bőrös denevérszárnyából és feltűnően hosszú szőrű füléről. Nem a legjobbkor találták meg a mentoromat. Pláne, hogy amúgy is nappal volt; mi dolga ilyenkor az Éjjeliőrségnek Celestiával?

Ám nem derült rá fény, milyen ügyben jöttek. A Hercegnő amint észrevett, odaintett magához, a két idegen csődör – illetve tán mintha láttam volna már őket korábban is valahol – viszont nem húzódott félre, csupán némán, gyanakvóan méregettek, míg megkerültem őket. Nem szívesen vezettem volna fel előttük a problémámat, de nagyon úgy tűnt, nem maradt más választásom.

– Miben lehetek a segítségedre, Thread? – kérdezte mosolyogva Celestia.

– A barátaimról lenne szó, Hercegnőm – vágtam egyből a közepébe, de legalább a hangom nyugodt maradt. – Ma hárman nem jöttek el teljesíteni a kiszabott… feladatot. – Majdnem büntetést mondtam, de az utolsó pillanatban a két nemkívánatos hallgatózó csődör miatt módosítottam. – Próbáltuk keresni őket, de nem találtuk, és senki nem tud semmit.

– És gondoltad, rákérdezel nálam – bólintott Celestia, mintha cseppet sem lepte volna meg, amit mondtam. Nagyon helyes is, pontosan ebben reménykedtem.

Bólintottam.

– Szükségtelen aggódnod, kedves tanítványom – mosolygott tovább. – A helyzet irányítása a patámban van. Minden rendben lesz.

– Miért, mi történt? – kérdeztem gyanakvóan.

– Semmi nem történt, Thread – jelentette ki tökéletes nyugalommal.

– Akkor megtudhatnám, hova tűntek a barátaim?

– A barátaid jól vannak. Szeretném, ha egyelőre beérnéd ennyivel.

Hitetlenkedve tátogtam. Nem voltam hozzászokva, hogy Celestia így beszéljen velem. Mintha teljesen hülyének nézett volna…

– Miért nem szabad tudnom, Felség? – kérdeztem, mikor újra megtaláltam a hangom.

– Megbízol bennem, Thread? – kérdezett vissza meleg, szeretetteljes mosollyal az alikornis. – Elhiszed, hogy semmit nem csinálok ok nélkül?

Sajnos nem költői kérdésnek szánta; egyértelműen várta a válaszomat. Hazudni nem akartam neki, de pillanatnyilag igencsak kételkedtem a szándékaiban. Összeszorítottam a fogamat, párszor még megrágtam magamban a gondolatot, aztán kimondtam.

– Bízom benned, Hercegnőm, de megtisztelnél, ha nem hagynál bizonytalanságban.

Celestia arckifejezése nem változott, viszont nem is tudta rezzenéstelenül fenntartani velem a szemkontaktust. Mintha elbizonytalanodott volna benne, mit is kéne mondania.

– Elég annyit tudnod, hogy Still Lotus és Stella az én személyes hozzájárulásommal nem jelentek ma meg – mondta végül. – Biztos helyen vannak, ezt garantálhatom, úgyhogy kérlek, ne indulj a keresésükre!

– És Cavernwind?

Megpróbáltam a mosolygó álarc mögé látni, de egyszerűen képtelen voltam.

– Elmehetnek, uraim – szólalt meg kisvártatva Celestia, s utána meg is várta, míg a két éjjeliőr becsukja maga mögött az ajtót. Végre újra a szemembe nézve folytatta. – Tudod, hogy kedvellek, Thread, és a barátomnak tartalak. Nagyon fontos a számomra, hogy boldog légy. És éppen ezért újból arra kell kérjelek, bízz bennem. Hidd el, nekem sokkal nehezebb, mint neked, de csak azért teszem, amit teszek, hogy téged védjelek!

– Mitől, Celestia? – kérdeztem a szándékomhoz mérten túlzottan is keményen. – Az igazságtól?

– Nem szolgálná az érdeked, ha elárulnám – mondta még mindig mosolyogva a Hercegnő.

Hiába vártam a folytatást, mentorom néma maradt. Egy darabig én se szólaltam meg, csupán mélyen a szemébe nézve próbáltam kitalálni, mivel vehetném rá mégis, hogy beszéljen.

– Ha meg akarsz kímélni valamitől, Felség, jusson eszedbe, még a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál!

Fürkészve viszonozta a pillantásomat, de most sem válaszolt azonnal. Végül aztán, tőle szokatlanul sok gondolkodás után egyetlen szóban összefoglalta az álláspontját.

– Pontosan.

Kellett vagy egy perc, mire felfogtam, mit is mondott. És valóban, amilyen következtetésre jutottam, tán még jobban sokkolt, mint ha egyenesen azt mondta volna, hogy a barátom meghalt.

– Nem tudod? – kérdeztem döbbenten.

A válasz csupán annyi volt, hogy a Hercegnő arcáról drasztikus hirtelenséggel eltűnt minden jókedv. Alig tudtam elhinni. Celestia, aki mindig mindenről elsőként értesült, s mindenhol ott volt, képtelen volt felelni egy ilyen egyszerű kérdésre! Mi franc történhetett… minek kell történnie ahhoz valakivel, hogy ez bekövetkezhessen? Vagy én becsültem volna túl, a Hercegnőt mennyire érdeklik a barátaim? Nyilván nem tarthatta minden egyes alattvalóját szoros megfigyelés alatt… De arról meg mégis tudott, hogy Cavern eltűnt! Akkor most hogy is van ez az egész?

– Már bevetettem a szükséges erőket az előkerítéséhez – mondta végül határozottan, ám feltűnően visszafogott hangon. – Innentől csupán idő kérdése lehet.

Hitetlenkedve ráztam a fejem. Nem létezik… egyszerűen nem létezik, hogy Celestiának ennyire fogalma se legyen, hol keressen valakit!

– Nyugodj meg, kérlek! – próbált elébe menni a kirohanásomnak. – Nem állítom, hogy a helyzetünk nem bonyolult. Mégis arra szeretnélek kérni, bízz bennem! A legfontosabb most, hogy ne ess pánikba! Látom a szemeden, hogy túlságosan is aggódsz. Ne tedd! Menj szépen haza Ambrosiához, és foglalkozz vele, a többit pedig bízd rám!

– Szeretnék segíteni… – mondtam már szinte remegve az indulattól. Komolyan nem értettem, miért csinálja ezt velem…

– Bölcsebben tennéd, ha hallgatnál rám – mosolyodott el újra Celestia. – Tudom, lehetetlent kérnék, ha azt mondanám, felejtsd el, ami történt, így csak annyit kérek, maradj ki belőle, és ne idegeskedj miatta. Fiatal vagy, és előtted még az élet. Használd ki a lehetőséget, s élvezd ki!

– De…

– Most menj! – folytatta ugyanolyan lágyan. – Szeretnék minél hamarabb utánajárni a dolgoknak. Téged pedig már biztos vár a szerelmed. Ne hagyd őt egyedül!

A lábaim szinte maguktól indultak el kifelé. Képtelen voltam feldolgozni ezt az egészet. Úgy éreztem, kicsúszik a patám alól a föld. Mi történik, és én miért nem vehetek részt benne? Mit titkol előlem ennyire látványosan a Hercegnő? Korábban sosem csinált ilyet. Gyakorlatilag mindig hagyta, hogy vele legyek, és a másokkal folytatott tárgyalásaiba is belehallgattam. Néha mintha látható élvezettel figyelte volna, ahogy próbálom kitalálni, éppen mit szervezkedik. Tán ezt afféle játéknak fogta fel kettőnk között, amiben mindig ő győzött. Ha nyílt lapokkal játszott is, sosem tudtam pontosan, mit miért csinál.

De ez most más volt. Ezúttal szó sem volt arról a pajkosságról, amit felnőtt – vagy mifene, több ezer éves – kanca létére velem művelt. Most nem vicc, és nem is kihívás volt ez a titkolózás. Nem tudtam eldönteni, csak azért csinálja, mert a barátaim érintettek ebben az egészben, vagy mert tényleg ilyen súlyos a baj…

Mielőtt azonban még kinyitottam volna az ajtót, eszembe jutott valami. Bármennyire nem kérte, hogy beleszóljak ebbe az egészbe, meg akartam adni minden segítséget amit csak a hatalmamban állt.

– Quicksilver Catalyst – mondtam, visszafordulva a trón felé.

– Tessék? – nézett rám értetlenül Celestia.

– Egy körülbelül velünk egykorú, szürke unikornis kanca az Alkímia Tanszékről. Ha elő akarod keríteni Cavernwindet, jó ötletnek tartanám vele kezdeni.

A Hercegnő fura, kifürkészhetetlen arccal viszonozta a pillantásomat, aztán aprót bólintott.

– Menj, és pihend ki magad, Thread! – mondta búcsúzóul. – Rád fér már. Míg ez az ügy nem rendeződik, én se foglak zaklatni a magánórákkal. Így is épp elég volt ennyi stressz.

Megint! Megint csak elküld magától, mintha nem akarná, hogy a közelében maradjak! Miért…?

– Nekem sosem megterhelő, ha tanulhatok tőled – próbálkoztam, noha már sejtettem a választ.

– Ha nagyon szeretnéd, csak fejlesztgesd tovább azt a technikát, amit az elmúlt órákon is gyakoroltunk. Míg az nem megy egészen tökéletesen, úgysem tudunk továbblépni.

Valóban, ennek már volt értelme. Bár sok ötletem nem volt, mire fog kelleni a diszpergáló varázslatom ilyen irányú továbbfejlesztése – több alkalmat is azzal töltöttünk el, hogy a testemet alkotó szemcséket igazán, egészen apróra tudjam bontani –, viszont mivel már a metódust elmagyarázta egyszer, az utóbbi időkben nem is nagyon fűzött hozzá új kommentárt. Inkább csak ugyanazokat ismételte, és fölhívta a figyelmemet, hogy többet kéne koncentrációs gyakorlatokat végeznem.

– Amennyiben így kívánod… – hajtottam meg magam kissé felé, aztán távoztam.

* * *

– Akkor sem hagy nyugodni! – magyaráztam a többieknek másnap a munka után, ami a változatosság kedvéért megint gazolás volt ugyanott, csak körülbelül másfélszeres mennyiségben, hogy véletlenül se kapjunk levegőt. – Azt mondta, ne szóljak bele, körülbelül mintha csak útban lennék neki. De nem bírok megülni a seggemen, ha közben Cavernnel bármi is történhetett!

– Gondolod, Stellát és Lotust is azért bújtatta el, hogy megvédje őket ugyanattól, ami miatt Cavern eltűnt? – kérdezte aggódva Wish.

– Nem tenném rá fel a lábamat, de valószínű – feleltem.

– És azt mondta, mi nem vagyunk veszélyben? – ráncolta a szemöldökét Jasper, néha gyanakvóan körbepillantva. – Mi a nyavalya fenyegetheti őket, ami minket nem?

– Te nem hiszel a Hercegnőnek? – kérdezte Ambrosia.

– Nagyon fura ez az egész – felelt a csődör. – Főleg az, hogy megpróbálta megnyugtatni Threadet. Miért nem mondta azt, hogy szarban a haza, és bújjunk el az óvóhelyeken? Ha meg nincs gáz, akkor meg pláne elárulhatta volna.

– Azt állította, nem tud semmit, hova tűnt Cavern – mondtam töprengve. – De pónik nem szoktak nyomtalanul egyik pillanatról a másikra eltűnni. Főleg nem jól körülhatárolható ok nélkül.

– Ő is el tudta tüntetni Stelláékat – jegyezte meg Wish. – De minden esetre ez valóban nem sok jót ígér, ha valaki olyannal van dolgunk, aki Celestiához hasonló befolyással bír.

– Mi van, ha ez egy csali? – vetette föl Ambrosia. – A Hercegnő azt kérte, ne járj utána, Thread. Ha valaki ismer téged, és pont Cavernnel akar lépre csalni…?

– Miért akarna engem bárki is csapdába csalni? – értetlenkedtem. – És akkor ennyi erővel Celestia meg Stelláékkal akarja csőbe húzni a tettest?

– Vagy inkább őket akarja védeni, és mi vagyunk a csali… – vicsorgott Jasper.

Pár másodpercig megállt a mondat a levegőben. Nem tudtam volna ilyesmit elképzelni Celestiáról, a fiú álláspontja mégis jogos volt. Mi másért tüntette volna el a barátainkat, és hagyott volna minket itt, mindenki szeme előtt, a nyílt terepen dolgozgatni?

– Akárhogy is, azzal nem árthatunk, ha utánajárunk pár dolognak – állapítottam meg végül. – Természetesen együtt, egy csapatként kutatunk, és nem megyünk bele semmilyen rizikós vállalkozásba. Mindenesetre én nagyon szeretnék elbeszélgetni ezzel a Quickie-vel. Ha lehet hinni Cavernnek, hogy tényleg ennyit járkált utána, tán az sem zárható ki, hogy ő látta utoljára…

– Vagy hogy pont miatta tűnt el – mutatott rá Jasper. – Aki van olyan agyalágyult, hogy pónik után járkáljon az akaratuk ellenére még akár késő éjszaka is, abból bármit kinézek!

– Egyetértek, elő kell kerítenünk – bólogatott Wish. – Van róla fogalma bármelyikőtöknek is, merre találjuk a csajt?

– Cavern nem sokat mesélt – morfondíroztam. – A nevén kívül, meg hogy alkimista, gyakorlatilag semmit nem tudok róla.

– Én is legfeljebb látásból ismerem… – jegyezte meg Ambrosia.

– Akkor nincs mit tenni, a Tanszéken kell kérdezősködnünk – sóhajtott Wish.

* * *

Ezúttal még az eddigieknél is jobban örültem, hogy Scorch már korábban leszakadt rólunk. Amilyen nyűgös volt megint munka közben, ahányszor csak szóltunk hozzá, valószínűleg meg is fojtottam volna, ha keresgélés alatt nyafog, meg megjegyzéseket tesz. Még szerencse, hogy amint végeztünk, a vörös csődör már kapta is föl a táskáját, és elindult valamerre, de nyilvánvalóan nem a koli irányába, így a továbbiakban megkímélt minket a társaságától.

Márpedig amilyen szenvedős volt az Alkímia Tanszéken kompetens pónikat találni, biztos nem állta volna meg szó nélkül. Nekem is nehezemre esett, habár az eredménytelenségünk nem pusztán bosszantott, sokkal inkább megrémisztett. Akárkit kérdeztünk, nem hallott a kancáról. Nem csupán nem ismerték, még csak nem is csengett senkinek sem ismerősen a neve. Amúgy sem voltak bent valami sokan, és az a pár póni is nagyjából olyan létfontosságú tevékenységekkel foglalták le magukat, mint például hogy nézték, amint a tápoldat kis csöveken keresztül valami növényekre csöpög. A legszebb az volt, amikor egy másik laborban egy csődör, miután kérdőre vontuk, még jó fél percen át jegyzetelt egy füzetbe egy sistergő oldatot tartalmazó lombik előtt, és csak utána közölte velünk, hogy fogalma sincs, kit keresünk.

Az intézetvezetőt nem találtuk meg, más pedig nem tudott hasznos információval szolgálni, így kénytelenek voltunk más módszer után nézni. Először a Starswirl koliban érdeklődtünk körbe, főleg az ismerőseink között – és persze, ha már ott jártunk, a biztonság kedvéért arra is rákérdeztünk, hátha valaki hallott Cavern eltűnéséről –, ám előrébb ezzel sem jutottunk. Annyit viszont elértünk az eredménytelen keresgéléssel, hogy Jaspernek eszébe jutott, esetleg a Canterloti Királyi Őrség keresett személyekre vonatkozó nyilvántartásába is érdemes lenne belenéznünk. Ha másért nem is, hát legalább azt kideríthetnénk, a barátunk hivatalosan is eltűntnek lett-e nyilvánítva, illetve Celestia a katonaságot is bevonta-e a kutatásba. Út közben pedig Wish is előállt egy olyan ötlettel – ami miatt szidtam is magamat, miért nem én gondoltam rá hamarabb –, hogy Mr. Polternél is rákérdezhetnénk erre az egészre. Ha valakinek, hát neki tájékozódnia kellett az Akadémia ügyeit és tanulóit illetően, főleg ha efféle különös dolgok történnek. Még arra vonatkozóan is láttam némi esélyt, hogy ő tán még a Hercegnőnél is többet tudhat erről az egészről.

Kihasználva Jasper kapcsolatait, amiket a katonai pályájának megalapozása céljából kötött pár rangosabb – és mellesleg elég jó fejnek tűnő – tiszttel, viszonylag könnyen rá tudtuk venni a rend hű őreit egy kis keresgélésre a körözési jegyzékekben. Cavern valóban szerepelt is benne, ám egy részletes személyleíráson kívül más információ nem volt róla. Quickie-ről pedig semmit sem találtunk, noha nem lepődtünk meg túlságosan ezen a fejleményen. Jasper ismerősei mondták is, hogy Celestia Hercegnő említette nekik, hogy az őröknek elő kell keríteniük egy eltűnt csődört, de nekik konkrétan nem adott parancsba semmit erre vonatkozólag.

Más lehetőségünk nemigen maradt hát, s az idő is jól eltelt, így mind a négyen a dékánunk irodája felé vettük az irányt. Abban sem lehettünk biztosak, egyáltalán ott találjuk még Mr. Poltert, az otthonában pedig nem lett volna képünk zavarni őt, így nagy megkönnyebbülés volt, mikor megláttuk a Dékáni Hivatal ablakán kiszűrődő fényt. A nemes feladatot persze rám osztották, hogy bekopogjak…

– Egy pillanat! – szólt ki egy meglehetősen ideges női hang, akiben Mr. Polter titkárnőjére ismertem.

Valószínűtlen is lett volna, ha nem ő jön ajtót nyitni, bár cseppet sem voltam elragadtatva a ténytől. Az enyhe kifejezés lett volna, hogy nem kedveltem a kancát. Sokkal többször futottam bele abba, mit nem csinált meg, ami a dolga lenne, mint amit igen, így volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a kosztümje alatt rejtőző cukijegyének köze sem volt a papírmunkához, legfeljebb a kávékészítéshez, vagy valami hasonlóhoz. Az biztos, ha Mr. Polter valaminek az elintézését rá bízta, a határidők hirtelen eltolódtak. Még jó, hogy ezúttal pár szónál többet nem állt szándékomban váltani vele.

Kisvártatva résnyire ki is nyílt az ajtó, s a tőlünk alig pár évvel idősebb kanca kidugta rajta a fejét. Barátságtalanul végigmért, a többiekre pedig már alig pazarolt egyetlen pillantást is. Mivel pedig látta, kikkel áll szemben, köszönés gyanánt is csupán felvonta az egyik szemöldökét.

– Dékán úr bent van? – kérdeztem egyből, hozzá hasonlóan mellőzve az udvariassági formulákat.

– Milyen ügyben?

Szóval igen… Nekem ennyi elég is volt.

– Sürgős. És mindenképpen ő kell – igyekeztem elébe menni, hogy a kanca megpróbálja magára vállalni a „segítségnyújtást”. Ha ő intézkedik, ebben az életben már nem kapunk válaszokat…

A titkárnő kelletlenül hátat fordított nekünk, s noha nem hívott be minket, legalább Mr. Polter hamarosan megjelent az ajtóban.

– Sziasztok, gyerekek – biccentett a bordó csődör, majd az olvasószemüvege fölött enyhe érdeklődéssel nézett végig rajtunk, míg a pillantása meg nem állapodott Ambrosián. – Mi járatban vagytok?

– Jó napot… estét, tanár úr! – vágott bele sietősen Jasper. – Az lenne a nagy kérdésünk, hallott-e valamit Cavernről.

A dékán levette a szemét a barátnőmről, s érzelemmentes arccal újra végignézett rajtunk, de még várt egy kicsit a válasszal.

– Annyit tudok, hogy nyoma veszett – mondta végül. – Éppen ezért nem is vagyok elragadtatva tőle, hogy ilyen későn idekint látlak titeket.

– Miből gondolja, hogy nem biztonságos az utcán mászkálnunk? – kérdeztem azonnal.

– Én nem gondolok semmit – felelte kifürkészhetetlenül a csődör, hol rám, hol Ambrosiára nézve. – Ám ha bármi ehhez hasonló, nos… furcsaság történik, nem árt némi plusz… óvatosság. Nincs igazam?

Egyikünk sem tudott mit felelni. Nyilván igaza volt. Engem viszont egyre jobban nyugtalanított ez az egész, szóval képtelen lettem volna otthon ülve kivárni, míg végre kiderül valami. És láttam a barátaimon, hogy őket is kellőképpen nyomasztja a kialakult helyzet.

– Tanár úr! – szólította meg a csődört Wish. – Annyit esetleg kérdezhetnénk még, hogy egy bizonyos Quicksilver Catalyst nevű kancának utána tudna járni?

– Ezt hogy érted? – kérdezte a lány felé fordulva Mr. Polter. Kicsit úgy tűnt, mintha bizonytalan lett volna a hangja, de ezt azért nem mertem volna egyértelműen kijelenteni.

– Hát… hallottunk egy ilyen nevű illetőről – mondta bátortalanul Wish. – Elvileg az Alkímia Tanszéken tanul, vagy dolgozik, de ott senki nem hallott róla. Ha megkérnénk önt, utána tudna nézni? Valószínűleg már a posztgraduális képzésben vesz részt, de nem merném biztosra mondani.

– Máris utánajárunk – felelt színtelen hangon a csődör, majd egy pillanatra el is tűnt az ajtó mögött. – Quill, kedves, keresse már elő a lajstromból a Q betűt! Ha emlékezetem nem csal, nem lesz túl hosszú…

Motoszkálás, meg papírzörgés szűrődött ki az irodából, majd kisvártatva újra a dékánunk hangját hallhattuk.

– És a korábbi évek? Nem, elég csak néhány…

Ezúttal kicsit tovább tartott a keresgélés. Addig se tudtam mást csinálni, mint hogy váltottam pár aggódó pillantást a barátaimmal, meg egy puha csókot Ambrosiával. Őszintén szólva már sejtettem is, mit fog mondani Mr. Polter, és cseppet sem voltam tőle elragadtatva.

– Nincs ilyen nevű tanuló a nyilvántartásban – szólt ki nekünk a bordó csődör, majd újra elénk is lépett, elgondolkodva rágcsálva a szemüvege szárát. – Nem tudom, honnan vettétek… Vagy lehet, csak rosszul emlékeztetek a névre.

– Elképzelhető – vágta rá lendületesen Jasper. – De nem baj, nem is olyan fontos! Úgyis csak érdeklődtünk. Köszönjük, tanár úr! Viszontlátásra!

– Remek – állapította meg halvány mosollyal Mr. Polter. – Sziasztok, gyerekek!

Mi is búcsút intettünk a dékánnak, aztán gyorsan felzárkóztunk Jasperhez, aki időközben már el is indult visszafelé.

– Mi van veled? – kérdeztem a fiút, mikor utolértem.

– Nem fogja megtalálni… – nézett komolyan a szemembe Jasper, de nem vett vissza a tempóból. – Senki se fogja. Az a csaj… mintha nem is létezne!

– De én emlékszem, hogy láttam is! – szólt közbe lecsapott fülekkel és aggódó arccal Wish. – Nem most, hanem régebben. Az nem lehet, hogy nem létezik!

– Valami mégsem stimmel vele – morgolódott a fiú. – Arra én is emlékszem, hogy párszor összefutottam egy csajjal, akiről azt mondták, ő Quickie. Mégis, ez alapján el kéne hinnem, hogy valóban egy egyszerű, hétköznapi unikornisról van szó? Mi van, ha az ofőnek van igaza, és ez tényleg csak valami álnév? Mi van, ha valaki így akart beépülni a hallgatók közé?

– Bármi lehetséges, de miért? – morfondíroztam. – Kinek van és milyen titkos ügye az Akadémián? És mi köze ehhez az egészhez Cavernnek?

– Vagy Lotusnak és Stellának – tette hozzá Wish. – Igen, erre én is nagyon kíváncsi lennék…

– Szép is lenne, ha lenne ötletem – szusszantott ingerülten Jasper.

– Talán Cavern túlságosan is sokat tudott erről a Quickie-ről, és ez volt a baj? – vetette fel óvatosan Ambrosia.

– Hogy tudott volna sokat? – csóválta a fejét a fiú. – Ő maga mondta, hogy csak egyszer voltak együtt összesen!

– És neki elhiszed, ha ezt mondja? – mutatott rá Ambrosia.

Jasper egy pillanat alatt úgy lefékezett, hirtelenjében föl se fogtam, hova tűnt. Csak mikor mi is megálltunk, és megfordultam, akkor láttam meg, hogy tátott szájjal és égre emelt tekintettel lecövekelt.

– Ó, a jó életbe már! – nyögte olyan hangosan, mint ahogy más kiabálni szokott. – Hogy nekem mennyire elegem van mindenből! Komolyan, legszívesebben meghagynám ezt az egész szart az Őrségnek! Csak akkor meg én milyen kapitány lennék, ha egyszer az leszek? Akkor meg hozzám jönnének az ilyen hülyeségekkel! De most mégis mi a szart csinálhatnánk? Senki nem tudja, egyáltalán ki ez a Quickie, talán egyedül Cavern, az a hülye meg eltűnt. Na, most mi van?

– Stelláéknak meg az Alkímia Tanszékhez van közük, ahova elvileg a kanca is jár – próbáltam összerakni a darabkákat. – Ez lehet köztük a kapcsolat?

– Lehet, haver, de őket se tudjuk megkérdezni, mert Celestia jól bepakolta őket a sufniba! – morogta Jasper. – Szerintem ő se nagyon akarja, hogy bármire is rájöjjünk…

– Akkor tényleg nem valami okos dolog tovább kutakodni – csóválta a fejét Wish. – Miért akarnánk szembeszállni a Hercegnő akaratával?

– Azért, mert ő se tudja, mi történt – válaszoltam. – És mert a barátunkról van szó. Nem kötelességünk mindent megtenni, hogy előkerítsük?

– De mi van azzal, amit Ambrosia mondott? – akadékoskodott Wish. – Mi van, ha ez az egész egy csapda?

– Tegyük föl, hogy az! – feleltem, kicsit keményebben, mint szándékomban állt. – Akkor csak üljünk a seggünkön, és várjuk ki, amíg az ellenségünk kitalál valami új módszert, hogyan csalhatna tőrbe minket? Vagy akit akar? Vagy bármi? Most jóformán semmit nem tudunk. Mi garantálja azt, hogy a tudatlanságunk nem károsabb, mint ha legalább megpróbálunk csinálni valamit?

– Nem tudom – húzta be a nyakát a lány. – De vaktában nekimenni a nagyvilágnak tán a legrosszabb ötlet. Eddig legalább volt valami ötletünk, merre induljunk el. Jó, zsákutca volt, de legalább azt tudjuk, mi nem vezet sehová. Ahogy azt is, hogy óvatosnak kell lennünk. Mindenki ezt mondja. Mi lenne, ha megfogadnánk?

– Támogatom – bólogatott Ambrosia.

– Nagyon egy követ fújtok, lányok! – prüszkölt Jasper.

– Csak annyit szeretnék, hogy egy kicsit hagyjuk ülepedni ezt az egészet! – nézett kérlelően a fiú szemébe Wish. – Kerüljük a feltűnést, és gondolkodjunk el, mi történhetett! Legalább aludjunk rá egyet! Így is ezzel ment el az egész nap, és már fáradt vagyok.

– Ebben mondjuk sajnos van valami – sóhajtott Jasper, fölnézve az égre. – Ez a kényszermunka, vagy mi a frász is épp elég lenne önmagában, nem még ilyesmik után rohangászni…

– Így legalább nem csinálunk semmi meggondolatlanságot – mosolyodott el Wish.

Közelebb lépett Jasperhez, és finoman a vállára rakta a patáját, mire a csődör is megenyhült kissé.

– Jól van, kiscsaj – mondta, gyengéden megpaskolva a lány lábát, bár ahogy rájött, hogy mi is látjuk Ambrosiával, gyorsan el is engedte. – Akkor hazakísérünk, igaz, Thread?

– Á, menjetek csak nyugodtan! – Igyekeztem elrejteni a mosolyomat, bár nem voltam róla meggyőződve, hogy valóban sikerült is. – Tényleg elég volt már ebből a napból. Kicsit pihenjük ki magunkat, aztán holnap újra rátérünk a kérdésre!

* * *

Miután Wish-ékkel elváltak az útjaink, egyenesen Ambrosia tornyához sétáltunk. Abban a pillanatban azonban, hogy beléptünk, meg is torpantam. Ha egy fél órával korábban gondolkozok el ezen a kis részleten, sokkal egyszerűbb lett volna a dolgom, de már nem nagyon volt mit tenni. Megbeszéltük ugyan a barátaimmal, hogy a biztonság kedvéért együtt megyünk mindenhova, ha ilyen furcsaságok után nyomozunk, viszont nem láttam szükségét a mai nap során még egyszer zavarni őket ilyesmivel. Holnapra hagyni viszont képtelen lettem volna. Ez az apró ötlet, érzet, vagy nevezhetjük bárminek, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Mint egy tüske… mint egy apró igazság-szilánk, ami a bőröm alá fúródott; muszáj volt kihúznom, muszáj volt kiderítenem.

– Vissza kell mennem – mondtam Ambrosiának, mikor értetlenül felém fordult. – Azt hiszem, rájöttem, mi az, ami zavart azon a téren!

A lány arcára szabályos rémület ült ki a szavaimra.

– Már majdnem besötétedett! – tiltakozott azonnal. – Eszedbe ne jusson kimenni! Ne hagyj itt egyedül!

Hogy a kérésének nyomatékot adjon, oda is lépett hozzám, s a két mellső patája közé fogta az arcomat.

– Akkor gyere velem! – ragadtam meg az egyik lábát. – Nem kell félned, vigyázok rád!

Nem kellett húznom magammal, de éreztem belőle az ellenállást. Jött mellettem ügetve, alig egy fél lépéssel lemaradva, s folyamatosan odabújva hozzám, mintha attól félne, valaki ránk fog ugrani az egyik lámpaoszlop mögül.

– Legalább azt mondd meg, mit keresünk! – kérlelt menet közben.

– A téren volt egy letakart szobor – feleltem. – És ott is van már egy ideje. Te nem gondolkoztál már ezen, mennyi ideig szoktak várni, míg fölavatják?

Odafordultam, de csak értetlenséget és aggodalmat láttam az arcán.

– Nem tudom – mondta. – Sose foglalkoztam ilyesmivel.

– Én meg kizártnak tartom, hogy ilyen sokat vacakolnának vele – jelentettem ki határozottan. – Arra pedig tisztán emlékszem, hogy ki volt rakva a dátum. Szóval meg fogom nézni…

– De… ez miért lett fontos ilyen hirtelen? – kérdezte bizonytalanul. – Miért nem lehet várni reggelig? Miért nem Jasperékkel együtt nézzük meg?

– Mert végre rájöttem, és egy perccel sem vagyok hajlandó tovább várni! Nem tudom, miért, de érzem, hogy fontos! Tán ez az egyetlen nyom…

Tempósan vágtunk át az utcákon, de szerencsére nem is futottunk bele sok póniba. Természetesen ettől függetlenül a szemem és a fülem nyitva tartottam, gondosan ügyelve bármilyen fenyegetésre. Ugyanúgy arra is folyamatosan készen álltam, hogy bármelyik pillanatban porrá omolva tűnjek el az esetleges támadók elől, magammal rántva Ambrosiát is.

Nem volt rá szükség. Gond nélkül megérkeztünk. A tér szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor legutóbb kettesben jártunk erre. A fény és árnyék különös játékától most is fölállt a hátamon a szőr. Ám ezúttal nem érdekelt. A figyelmem egyetlen irányba fókuszáltam, ahogy a barátnőmmel az oldalamon odaügettem a magas, szürke, letakart szoborhoz.

Valóban… nem is emlékeztem rá, milyen alkalomból rakták ki… Kit ábrázol vajon? Ki a művész, aki megalkotta, és miért pont most döntötték el, hogy egy eddig szobormentes térre kirakják? Miért pont most… amikor szemet szúrna nekem? Nem szoktam nagyon odafigyelni az ilyesmire, hát nem is nagyon lepett volna meg, ha előzetesen semmit nem tudok meg a műalkotásról, aztán egyik napról a másikra ott van. De ez, hogy szinte megállt fölötte az idő… Vajon milyen titkot rejthet a lepel?

Vetettem egy pillantást a kis táblára, ami előtte, de a vékonyka láncos korlát mögött állt, ami az egészet elválasztotta a tér bejárható részeitől. A dátum. Igen, a dátum. Ahogy sejtettem. Hétfő délután kellett volna leleplezni. Pedig már szerda este volt. Tudtam én, mi hiányzott, mikor Lotusékhoz mentünk a laborba bulizni. A tömeg. A tömeg a téren. Ahogy csomó póni összegyűlik, és meghallgatja valakinek, akár magának Celestia Hercegnőnek a beszédét, hogy aztán végre-valahára megnézhessék, milyen újabb tereptárggyal bővült Canterlot. És ez szépen, csöndben elmaradt. Mintha senkinek fel se tűnt volna. Mintha senki nem tudna semmit. Pont, mint Quickie, a rejtélyes alkimista unikornis. Vagy mint Cavern. Hogy történhetnek ilyen rendhagyó dolgok ennyire csendben? Mindenki teljesen megvakult?

Nem is tudom, mi vett rá pontosan, de a varázslatommal, finom, porszerű csápokkal kinyúltam a szobor felé, s lerántottam róla a szürke takarót. Tán csak vissza akartam zökkenteni a dolgokat a természetes medrükbe. Ha más nem mutatta meg a szobrot a világnak, amikor eljött az ideje, hát megtettem én. A szívem kihagyott egy dobbanást, mikor megláttam, mi rejtőzik a vászon alatt.

– Ez… nem lehet…! – suttogtam döbbenten s tágra nyílt szemekkel, mikor nagy nehezen földolgoztam a látványt.

A magas talapzaton egy hórihorgas, szürke, fémből készült alak állt. Ahogy a lepel állásából azt sejteni is lehetett, a farkát büszkén fölcsapta, és az egyik lábát elegánsan a magasba emelte. Úgy nézett ki, mint bármelyik normális, nagyra nőtt póni, valami azonban bármi egyébbel összetéveszthetetlenné tette. Hiányzott a szobor feje.

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.