14. fejezet

Elveszve

Sötét volt és dermesztően hideg. Nem is… inkább csak félhomály, de pont az a fajta, amihez nem tudott hozzászokni a szeme bármennyi idő után sem. Valami kicsi, durva kövezetű, szabálytalan falakkal körbevett helyiségben, talán egy barlangban volt, de nem emlékezett rá, hogy került oda. Ami azt illeti, nem is teljesen tért magához, mintha túl mély álomból kelt volna, vagy keltették volna fel. A testhelyzete mégis összeegyeztethetetlennek tűnt ezzel a megállapításával. Nem feküdt, hanem… lógott? Legalábbis a gravitáció húzásából ítélve függőlegesen volt. A végtagjai teljesen el voltak zsibbadva, nem is tudta mozgatni őket. Elég fáradt volt mondjuk, hogy ne is nagyon akarjon mocorogni, noha fogalma sem volt, mitől.

Valaki volt még vele a barlang-szobában. Eltartott egy darabig, mire tudatosította magában, hogy a folyamatos mocorgás az orra előtt lent, az valakitől származik, egész pontosan valami szürkés-pettyes kirinforma lénytől. Vagy talán póni, mert szarva nem volt, szárnya viszont igen. Egy kis pegazus, bizonyára. Hogy mit ügyködött, az teljesen homályban maradt előtte, pedig az ő kinyújtott hátsó lábainál matatott valamit. A pegazus halvány vörösen izzó patájába fémesen csillant valami, Jugem pedig felszisszent egy pillanatnyi váratlan, szúró érzéstől.

A póni felnézett rá gyéren derengő, pupilla nélküli szemeivel, elvigyorodva kivillantotta rá rendezetlenül álló fogait, majd rásziszegett, mint valami kígyó. Jugem csupán bágyadtan pislogott, s lustán követte a szemével, amint az alacsony pegazus a kontyba fogott sörényéből egy hosszú, vékony tűt húzott elő, majd felröppenve lassan a csikó kinyújtott – kifeszített – mellső lábához közelítette.

– Au… – nyögte nehezen forgó nyelvvel Jugem. – Miért bökdösődsz?

Csak egy újabb, nem túl gusztusos vigyort kapott válaszul. A kis szürke randaság következőképp kényelmetlenül közel ment a hülye pozíciójából adódóan kiszolgáltatott hátsó fertályához, s még egy hegyes bigyulát húzott elő a sörényéből.

– Hé, ne taperold már a farkamat, hallod? – szólt rá fokozatosan magához térve a csikó, mikor az idegen a patájával elkapta az említett végtagját.

Megpróbált csapkolódva kiszabadulni a pegazus szorításából, de nem úszta meg, a farka közepébe is kapott egyet a tűkből, s ezúttal a szúró érzés nem is szűnt meg, csupán összefonódott a zsibbadással. És már a farkát se bírta mozgatni, bár azt érezte, hogy az izmai rendszertelenül meg-megrándulnak benne. A mocskos manőver viszont immár elegendőnek bizonyult, hogy kiűzze az álmot Jugem szeméből.

Így aztán immár teljesen éles tudattal figyelhette, amint a lidérc odamegy a falból kiálló szögekre akasztott gyanús szerszámokhoz, és gondos mérlegelés után kiválaszt közülük egy meglehetősen tompának és rozsdásnak tűnő bárdot. Hogy pontosan mi célja lehetett vele, a csikó egyre kevésbé akarta kideríteni, de minekutána még mindig nem bírt mozogni, és egy gyors körbenézéssel azt is megállapíthatta, hogy a végtagjait a fura, bénító tűkön kívül még valami más is rögzíti a falhoz, nem igazán tehetett semmit némi szánalomra méltó rángatózást leszámítva. Márpedig a lidérc elég határozottan felé indult el a csak fájdalmat ígérő eszközzel, és az eddigi minimális tapasztalatokból kiindulva nem fogja semmi sem megakadályozni, hogy használja is rajta…

– Kérem, uram-vagy-hölgyem! – próbálkozott azért megremegő hangon Jugem. – Nem lehetne valahogy megbeszélni a dolgot? Tudom, hogy nem kellett volna idejönnöm a városba, meg ilyenek, de megtanultam a leckét! Nem le… a… a farkamat szeretném megtartani, kérem! Kérem…? Ne… ne…

A lidérc félreérthetetlenül jelezte a szándékait azáltal, hogy a bárdot Jugem farkához illesztette, majd kényelmesen többször kimérte a mozdulatát, néha még hozzá is érintve a pengét. A hűvös huzaton felül is kirázta a hideg a csikót minden egyes alkalommal, s egyre biztosabb volt benne, hogy hiába tiltakozik nyöszörögve, a fogva tartóját abszolúte nem érdekli. Vagy… talán egyenesen élvezi is… A felismerés iszonyatos haraggal töltötte el, s ahogy a lény elhatározta magát, és lendületet véve lecsapott rá, felüvöltött.

A kis helyiségből egyetlen másodperc alatt tűnt el a hideg. Részben a sötétség is, ahogy a tomboló vörhenyes– és cián lángok mindent körbeöleltek, újra színt hozva a világba. Jugem… nem érzett éles, hasogató fájdalmat. Az őt átjáró, és a belőle kiáradó düh viszont még nem szűnt meg, s addig ordított, míg az őt fogva tartó bilincsek is fel nem puhultak, és el nem engedték a lábait. Vicsorogva csúszott le a kemény talajra, hagyta magából kifolyni az undorító kis tűk maradékait, aztán tett egy reszketeg lépést.

Többet viszont nem tudott. A rés, amiből eddig a kellemetlenül hűvös fuvallat áramlott, valahogy bezáródhatott. A sárkánytűz pedig pillanatok alatt felfalta előle a levegőt. A szabadulása feletti öröme csak egy röpke pillanatig tarthatott, aztán újra összecsuklott, s a gondolatai szertefoszlottak a haragjának fulladozó lángjainak maradékával együtt.

* * *

Hirtelen tért magához, levegőért kapkodott, vizet nyelt, égette a tüdejét, hörögve-köhögve próbált megszabadulni tőle. Mindene égett, mindene reszketett a fagyos hidegtől. Pontosan ugyanolyan testhelyzetben volt kifeszítve, pontosan ugyanott, mint ahol legutóbb. Ami megváltozott, hogy a bilincsei ezúttal sokkal szorosabbak, simábbak és hűvösebbek voltak. És most nem volt körülötte sötétség, így tökéletesen láthatta az előtte álló lidércet és a mellette elhelyezett, jókora hordóban lötyögő vizet. Ahogy a szürke lény semleges arccal lerakott mellé egy üres vödröt, Jugem fejében össze is állt a kép, mi történt. Ha azt hitték, egy kis víz megfékezi a lángjait, fogja még érni őket kellemetlen meglepetés.

– Beszélgetni fogunk – jelentette ki a lidérc, aki egyértelműen nem az volt, aki a legutóbb tűkkel szurkálta, és megpróbálta megszabadítani a farkától.

– Oké, a-abban jó vagyok! – felelte enyhén még mindig vacogó fogakkal a csikó. – Szeretnék beszélgetni! É-én Jugem vagyok, téged hogy hívnak?

– Én az vagyok, aki kérdez – mondta kimérten az idegen. – Te meg az vagy, aki válaszol, elveszett kirin.

– Ez… nem igazán nevezhető beszélgetésnek – forgatta a szemét Jugem. – Annak azért az alapfeltétele lenne, hogy ugye kölcsönösen… Ugye nem azt akarod azzal, amire gondolok…?

A középszürke csődör kifejezéstelen arccal megmerítette a vödrét a hordóban, aztán az egészet Jugem arcába zúdította. Nem kapkodott, így a csikónak volt ideje felkészülni, még ha ez csak annyit is jelentett, hogy a szemébe és a szájába nem ment bele a víz. De ettől függetlenül pontosan ugyanolyan hideg volt.

– Pfej… – köpködte ki az arcáról lecsorgó vizet, aztán dühösen az őt érdektelenül figyelő lidérc szemébe meredt. – És így mégis hogy akarsz beszélgetni, köcsög? Ne már! Esküszöm, ha még egyszer…

Nem volt sok lehetősége pihenni, már kapta is a következő adag jeges vizet a fejére. Rekord idő alatt sikerült annyira felidegesíteniük őt, hogy lángra lobbanjon. Ezúttal azonban a tüze távolról sem bizonyult olyan erősnek és pusztítónak, mint legutóbb – vagy általában. A lidérc arcát megvilágította ugyan a kirin-mágiájának fénye, de még csak egy szemöldök-felvonást sem tudott kiváltani belőle. Jugem felüvöltött tehetetlenségében, aminek hála aztán még egy adag fagyos folyadék loccsant az arcába. A haragja csak még forróbban tombolt a belsejében… ám még három vödör kényelmes és megállíthatatlan egymásutánban azt is kioltotta, s Jugem reszketve és megadóan lesunyta a fejét. Résnyire nyitva hagyott szemei előtt még ott táncoltak a testéből kígyózó hiábavaló füstcsíkok.

– Ki küldött titeket? – tette fel az első kérdését a lidérc.

– Se-enki nem kü-üldött, ma-agamtól j-jöttem… ez…e-ez az igazság!

De hiába mondta, és hiába volt ez az igazság, így is kapott még egy friss adagot a hordóból. Most már kisebb volt a sokkhatás, viszont ahogy a hűvös folyadék teljesen átitatta a szőrét, lassacskán magával vitte a testének megmaradt melegét.

– Ki küldött titeket? – ismételte türelmesen a vallatója.

– Esküszöm, n-nem tudok mást mondani! – nyöszörögte Jugem. – I-igen, magamtól vagyok ilyen hülye…

A lidérc ismét megmerítette a vödrét, a kirin pedig összeszorította a fogát, lehunyta a szemét és behúzta a nyakát. Ezúttal azonban nem jött a víz.

– Mi volt a célotok?

– A… a rejtett f-fényt kerestük! – sziszegte Jugem, résnyire nyitott szemeivel bizalmatlanul figyelve a csődör patájában himbálózó fémedényt. – A… a k-könyvben volt, ami n-nálam volt, biztos láttátok!

A lidérc patájában megállt a vödör, mire Jugem olyan erősen összeszorította a fogait, hogy félő volt, el is tör egyet közülük. A kínzója szenvtelen arcából pedig lehetetlenség lett volna megmondani, ezt a választ várta-e… vagy, hogy ez „helyes” válasz volt-e, függetlenül az igazságtartalmától.

– Mivel fogalmam sincs, mi az, roppant kíváncsivá tettél, ugyan miből gondoltad, hogy itt megtalálhatjátok… – állapította meg végül.

Elfogták, elvették tőle Linket, az egyetlen állandó barátját az elmúlt években, s most ilyen rohadt módszerekkel akartak információkat kiszedni… és mégis, az, hogy tudta, mindez hiábavaló volt, tudott tovább rontani a helyzeten. Ez egyszer tényleg hiba volt nem hallgatnia másokra. Link is megmondta, hogy ostobaság idejönni. Kihagyhatták volna a lidércek városát. Nem vesztettek volna vele semmit… Mármint nem vesztettek volna vele… túl sok mindent. Legalábbis Linket nem vesztette volna el a semmiért cserébe.

– A könyv a-azt írta, a legnagyobb s-sötétségben ragyog – motyogta Jugem. – És… és hát itt… e-elég sötét van…

A lidérc lassan újra lóbálni kezdte a vödröt, majd mikor a csikó már épp kezdett lelkileg felkészülni, hogy a tartalma újra a nyakában fog landolni, a szürke csődör lerakta maga mellé a kőre.

– Lehet, mégsem fog nehezedre esni meggyőznöd engem a saját ostobaságodról – csóválta meg a fejét. – Most pedig mindent el fogsz nekem mondani, és akkor talán nem is kell többet ezt használnom.

* * *

Kimerítő „beszélgetés” volt, de ahogy Jugem lassacskán visszanyerte a normál testhőjét, a nyelve is egyre könnyebben forgott. A lidérc valóban mindenre kíváncsi volt, Desahutanyang dzsungeleitől az utazásának minden állomásán keresztül Swatterék csapatának minden tagjának egyéni preferenciáiig. Különös érdeklődéssel hallgatta a Sudraboggal és a pókokkal való találkozást, sőt, olyan lényegtelen dolgokra is képes volt rákérdezni, amiknek nyilvánvalóan olyan szinten semmi köze nem volt az eseményekhez, hogy Jugem jó eséllyel még akkor sem tudott volna válaszolni rájuk, ha kifejezetten odafigyelt volna rájuk. Ki emlékszik már, hogy amikor átlökték őket az „Örök Felemásba”, és „behatoltak a tudatukba”, volt-e a pókoknál „valami”? Eleve mit akart jelenteni egy ilyen kérdés? Nos, mint kiderült, hosszú kihagyás után egy újabb vödör olvasztott jeget, amolyan sikertelen emlékezési segédletként…

Még ennél is jobban érdeklődött a szürke csődör az általuk talált másik lidérc felől. Jugemnek előbb szaladt ki a száján a dolog, mint hogy eszébe jutott volna, mit beszéltek meg Swatterékkel, akkor viszont már késő volt. A lidérc újfent rengeteg olyan kérdést tett fel, amire a csikó nem is tudhatta volna a választ, ugyanakkor hirtelen Masquerade is újra felmerült, mint téma, és Jugemnek ismételten el kellett az elejétől kezdve mindent mesélnie róla. Ehhez képest a szabadulásuk, az ide vezető útjuk, de még a városba való alászállásuk kitárgyalása is jóformán formalitássá vált csupán, aztán a szürke csődör egyszer csak fogta magát, és patán fordulva Jugemet a mondata közepén hagyta magára.

Azóta teljes sötétségben élvezhette a magányt, s az idejét pihenéssel és párolgással töltötte. Nem volt kellemes, de legalább nyugalmas, és mást úgyse tehetett. Ha kellőképpen fel tudta volna magát spontán idegesíteni, talán a lángjait újraéleszthetné, azok meg, ha másban nem is, a felgyorsított megszárítkozásában a segítségére lehettek volna. Az igazat megvallva viszont nem érzett magában erőt hozzá. Nem dühös volt már, csak fásult és fáradt. Most aztán várakozhatott, míg a lidércek eldöntik, hogy eleget hallottak-e tőle, és elengedik-e. Meg fene tudta, mennyi idő lehetett, talán Swatterék is felébredtek már, észrevették, hogy eltűntek, és jönnek érte kiszabadítani. Bárhogy is, Jugem rettentő fáradt volt… elég fáradt, hogy tán még ebben a borzasztóan kényelmetlen testhelyzetben is elaludjon.

Próbált úgy forgolódni, hogy a láncokra terhelje a súlyát, mégse húzzák nagyon a lábait. Nem igazán sikerült, a legjobbnak még az tűnt, ha a hátsó lábai berogyasztotta, a mellsőket hagyta kifeszülni, a fejét pedig hátradöntötte. Így, ha éppen nem ringatózott, már szinte el tudta magával hitetni, hogy egy baromira szarul kialakított széken ül. Jó, nem igazán… De legalább valamennyire stabil volt, és odáig sikerült eljutnia, hogy egyre nagyobbakat ásítson.

Talán sikerült is pár percre átsiklania valami felületes alvásba, bár nem tudta igazán eldönteni. Ami a biztos, hogy a nyugalmából kemény, és érezhetően dühös, közeledő patakoppanások zökkentették ki. Bár Jugem reménykedett benne, hogy a gazdájuk a hangok ellenére nem őt keresi, nem volt ilyen szerencséje, s a gyér megvilágításban egy alacsony, lila sörényű lidérc kanca viharzott be hozzá a kis barlangba. A jövevény először pillantásra sem méltatta, hiába próbált a kirin nyökögni valami köszöntésfélét. Csak odament ugyanahhoz a falrészhez, ahonnan a legelső lidérc a bárdot emelte le, hogy megcsonkítsa vele a farkát… Jugem nagyot nyelt, ahogy a kanca rövid válogatás után leemelt közülük valamiféle ostort, vagy korbácsot, egy gyors patamozdulattal kiegyenesítette, aztán érzelemmentes arccal kitárta a szárnyait, és egy pillanat alatt átszelte a kettejük közt lévő távolságot.

– Kérem, ne…! – vinnyogta hadarva, és még tőle is szokatlanul magas hangon Jugem.

Mindhiába. A lidérc a szemébe nézett, aztán megpördült a levegőben, az ostor vége belevágott a csikó húsába, ő pedig elsőre még csak üvölteni sem tudott a fájdalomtól. Utána viszont ha megpróbálta volna, se tudta volna magában tartani. A kancát nem érdekelte a szenvedő nyöszörgése, vagy a könnyei, ugyanakkor az sem érdekelte, a fájdalmon kívül maradandó sérülést is okoz-e neki. Jugem összehúzta magát, amennyire csak ilyen kiterített helyzetben képes volt rá, a farkát a hasa elé húzta, a füleit a koponyájához lapította, a fejét pedig félrefordította, hogy legalább az érzékenyebb részeit egy kicsit védje, még ha nem is érezte úgy, hogy bármilyen mértékben is sikerült volna. Csapás csapást követett, rendszertelenül és végeláthatatlanul, ám a lidérc nem kérdezett semmit. Jugem érezte, ahogy a bőre megadja magát, s több helyen szakad fel, mint számon tudná tartani, a kibuggyanó vére pedig maróbban égette, mint a legforróbb lángok.

Mikor aztán már gyanúsan sokáig nem sújtott le újra a korbács, a csikó óvatosan kinyitotta a szemét, s visszafordult az immár újra a kövön álló lidérc felé. A kanca továbbra sem méltatta szóra, nem szögezett neki újabb kérdéseket, de az arca megfeszült, a sörénye pedig teljesen összezilálódott. Ahogy a pillantásuk újra találkozott, a lidérc kihúzta magát, és újra a magasba emelte az ostort. De a patája megremegett…

– Miért? – lehelte rekedten Jugem.

A lidérc résnyire húzta a szemét, fölágaskodott, kivillantotta az összes fogát, és szárnycsapások nélkül a levegőbe emelkedett. Az árnyékok vad táncot lejtettek a kis helyiség falain, a kanca orrából, szeméből és szájából pedig émelyítő, sötét és sűrű valami türemkedett elő és csepegett a földre. Jugem soha életében nem félt még így senkitől… és meg volt róla győződve, hogy ennek már nem is lesz alkalma megváltozni. Érezte a tömény gyűlöletet áramlani a lényből, s ha nem is értette, mivel érdemelte ki, azt tudta, senki nem lesz, aki megmentheti a haragjától…

Azonban a lidérc csak újra megemelte a korbácsot, és a nyelével előre Jugem arcába dobta az egészet. A kanca aztán hosszan és fülrepesztően felsikoltott, majd mellkason köpte a kirint ezzel a sötét – és mint kiderült, maró – anyaggal, aztán immár a szárnyait használva kirepült a barlangból, magára hagyva az agóniában reszkető csikót a félhomályban.

* * *

Őszintén nem hitte volna, hogy hiányozni fognak a foglyul ejtői mindazok után, amiket vele tettek. A fájdalomnál és a félelemnél viszont volt rosszabb. A magány. Jugem teljesen el volt zárva a külvilágtól, s még csak azt sem volt módja megállapítani, mióta. Nem tudott mozogni rendesen, maximum kicsit himbálózni a láncok szorításában. Nem tudott rendesen aludni sem, mivel azóta is pontosan ugyanabban a lehetetlen testhelyzetben tartották őt a lidércek. Nem tudott senkivel sem beszélni, mert senki sem nézett rá már egy örökkévalóságnak tetsző idő óta. És ezzel együtt járt az is, hogy nem kapott semmit enni, vagy inni, mintha már abszolút nem számított volna nekik, él-e, vagy hal. És nem maradt így semmi a méltóságából sem, mivel bár utánpótlást nem kapott hozzá, a testének belső folyamatai nem szűntek meg létezni és működni, neki pedig még csak arra sem volt lehetősége, hogy az egyik sarokba elvonuljon a dolgát intézni…

De már azt se bánta volna, ha valakinek így kell őt látnia a barátai, vagy akár az ellenségei közül, csak ne ugyanazt a változatlan, szürke és semmilyen falat kelljen bámulnia! Csak hadd érezze, hogy nem egyedül létezik ebben a fojtogatóan kis világban, míg végre el nem jön érte az elkerülhetetlen… Hogy érezhesse, hogy az idő nem állt meg körülötte, hogy a végtelenségig szenvedhessen. Hogy ne saját magával kelljen beszélgetnie, miközben minden minimális mozgás felélesztette benne a korbács csípését, hogy aztán a lassan beforró sebek utána csillapíthatatlan és megvakarhatatlan viszketéssel válaszoljanak.

A sors azonban nem volt ilyen kegyes vele. Nem jött senki megmenteni. Nem jött senki kikérdezni. Nem jött senki megkínozni, vagy akár csak még egyszer leköpni őt. Hiába érezte úgy néha, hogy ha még egy percet kell így maradnia, meg fog őrülni, hosszú órák teltek el utána is a semmivel minden egyes alkalommal. Az egyetlen mentsvára az alvás volt, ami egyre nehezebben és egyre felületesebben sikerült csak, s az is fokozatosan kezdett összeolvadni az ébrenlétével.

Lehet, tényleg kezdett megőrülni, vagy a lidércek találtak csak ki valami újabb kínzást az elméje számára, de… sokszor úgy érezte, hogy valaki figyeli. Ez még nem volt egy olyan… vészesen kellemetlen, vagy természetellenes érzés, viszont néha kifejezetten az az érzése volt, hogy valaki ott áll közvetlenül a háta mögött. Még az is előfordult, hogy a lélegzetét érezni vélte a nyakán, vagy a fülszőrein végigfutni…

Még csak ellenőrizni se tudta. Nem tudott megfordulni, hogy megnézze, és hiába szólongatta, hiába kiabált, hiába könyörgött, soha nem jött senki, és nem is szűnt meg az érzés. A legrosszabb mégsem ez volt. A legrosszabb az volt, amikor – és ezt még saját magának is rettegett beismerni – úgy érezte, az a valaki nem mögötte áll, hanem… őbenne. Mintha egy láthatatlan szellemalak kúszott volna néha a háta mögé, és lassan megpróbálta volna ellepni őt. Vagy bekebelezni.

Nem tudta, mit jelenthetett ez az egész, nem tudta, hogy ez egyáltalán a valóság volt-e, belegondolni pedig nem mert, mi történhetne, ha a szellem egyszer csak teljesen elborítja a testét. Illetve nem mert volna. Más ingerek híján viszont másra se volt ideje, mint paranoid gondolatokat kergetni. Ő nem… nem akarta, hogy egy kísértet megszállja őt, és… és kiszorítsa őt a testéből, és… és… és ő vegye át a helyét, és legyen helyette Jugem, és menjen vissza a való világba a barátai közé, akik észre se vennék a cserét, és ezt a gonosz szellemet fogadják be őhelyette, aki valójában ki tudja, milyen gonosz terveket akar véghezvinni a szadista lidércek parancsaira!

* * *

Talán csak hallucináció volt, de nem érdekelte már igazán. A legapróbb mozgásra is felgyorsult a szívverése, s hihetetlen megkönnyebbülés volt egy valódi, másik élőlényt látni. Még akkor is, ha Link utolsó tanácsa az volt, hogy ne bízzon benne…

– Szia, cicus…! – motyogta a dörzspapír szárazságú torkától rekedten.

A szürke, macskaforma lény megállt a kicsi helyiség bejáratánál, körbenézett, majd Jugemen is végigjáratta narancssárgán izzó szemeit, különös tekintettel az alatta bűzölgő kupacra.

– Purr… – közölte az állat, bár őszintén szólva inkább hangzott úgy, mintha ezt ténylegesen mondta volna, semmint egy macska természetes dorombolásának.

– Kérlek, ne hagyj itt! – folytatta Jugem, megfogadva, hogy teljes mértékben ki fogja használni, hogy végre nincs egyedül. Vagy az elméje végleg felmondta a szolgálatot, bár azt is hajlandó volt elfogadni, ha ez azt jelenthette, hogy végre enyhülnek a szenvedései. – Légyszi, olyan egyedül vagyok!

A macska közelebb jött kicsit, majd továbbra is tisztes távolságban tőle leült. Újra végigfuttatta rajta a szemét, megrándította a szemöldökét, aztán megemelte az egyik mellső lábát, s azt kezdte nagy műgonddal nyalogatni.

– Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondta a csikó, mit se törődve azzal, hogy a cica láthatóan nem különösebben foglalkozott vele továbbra sem. – Azt hittem már, mindenki teljesen elfeledkezett rólam! Nézz csak rám, szánalmasan festek! Ha… ha nem kapok vizet, teljesen ki fogok száradni, hallod? Nem tudom, meddig bírom még. Tudod… a barátom azt mondta, nem vagy cica… Szóval… ha bármilyen módon… érted amit mondok, vagy tudnál segíteni, kérlek, kérlek szépen, csinálj valamit!

A szürke állat a füleit hegyezve kifelé fordult, aztán újra visszanézett rá, gondos alapossággal ismét végigmérte őt, és Jugem esküdni mert volna rá, hogy látta elmosolyodni. Utána ráérősen feltápászkodott, felpúposítva kinyújtotta a hátát, és a farkát felcsapva hátat fordított a csikónak.

– Meglátom, mit tehetek – szólt még vissza neki a válla felett halk, doromboló hangján, amit a kirin a sűrű csendben így is tökéletesen hallhatott.

Aztán Jugem újra magára maradt. Magára a gondolataival, hogy százszor is megkérdőjelezze, hogy a furcsa beszélő macska valóság volt-e, álom, vagy egyik sem.