Ahol az álmok valóra válnak

Ahol az álmok valóra válnak

Emlékszem, életem második Nagy Galopp Gálájára sokkal alaposabban fölkészültem, mint az elsőre. Vicces volt: épp csak megemlítettem Ambrosiának, milyen jó lenne együtt ellátogatni a nagy eseményre, másnap pedig már két aranyló jegy fogadott otthon a postaládában. Pedig még hónapok voltak a rendezvényig… Celestia Hercegnő mintha olvasott volna a gondolataimban. Persze kellett is idő, hogy mindent eltervezhessek előre. Márpedig az idő valóban kritikus ponttá vált az életemben. Bár a többiek számára már igencsak esedékessé váló szakosodással nekem nem kellett foglalkoznom, így, tavasszal, az alapvizsgára való készülés nekem is a nyakamba szakadt. Mindemellett, ha tanulásból nem lett volna elég, a Hercegnő az ígéretéhez híven kicsit felpörgette az oktatásomat, ami rengeteg plusz gyakorlást is megkövetelt tőlem. A szabadidőm drasztikusan lecsökkent, hát megpróbáltam a lehető legtöbb tevékenységemet összevonni.

Sosem vetettem meg a lustálkodást, ám az utolsó akadémiai évem vége felé közeledve már nem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Az már teljesen alap volt, hogy zuhanyzás közben mostam fogat – noha ezt régen fizikailag kivitelezhetetlennek tartottam –, közvetlenül utána pedig, a folyamatos gyakorlást célozván por formátumban az ágyamig lebegtem, elterültem a takarómon, s akkorákat horkoltam, hogy néha még magamat is fölébresztettem vele. Rendszeresen hullafáradtan ébredtem, a nem kötelező előadásokat kivétel nélkül ki is hagytam, mégis sokszor rohannom kellett a többire. A kötelező órák alatt tételeket böngésztem a pad takarásában, közben visszasírva azokat a rég letűnt korokat, amikor a hasonló „holtidőket” játékkal töltöttük ki. Még amikor Jasperrel kimentünk gyakorolni, ami egyébként párszor el is maradt, ha nem úgy álltunk a készüléssel, ahogy illett volna, akkor is inkább megpróbáltam összevonni a Hercegnő által kiadott feladataimmal a küzdelmet. Csak az nyugtatott meg, hogy láthatóan Wish sem ért már rá pusztán minket figyelni; gyakran a magával hozott könyve jobban lekötötte, mint a mi idétlenkedésünk.

Mindennek a tetejébe az Ambrosiával töltött időmből jókora szeletkét legnagyobb bánatomra arra kellett áldoznom, hogy segítsek a barátnőmnek fölkészülni a tananyagból. Persze eljárkáltunk néha ide-oda, még színházba is hagytam magam egyszer elrángatni, sőt, a lány tornyába is fölmentem párszor. Nyilván sokkal kényelmesebb volt a szőnyegen, vagy az ágyán odafeküdni egymás mellé, viszont sajnos ennél tovább nem is jutottunk: ilyen helyzetben mindig ott volt előttünk egy undorítóan vaskos kupac átnézendő jegyzet, folyamatosan emlékeztetve minket a kötelességeinkre. Ezek után talán meg se kell említenem, mennyire értem rá egyéb éjjeli kiruccanásokra a többi osztálytársammal…

Az utolsó pár hétben már csak a Gála tartotta bennem a lelket. Az volt az az elérhetetlenül távolinak tetsző cél, ami a szemem előtt lebegett. Mert akkor ugyebár minden tökéletes lesz! Mind túl leszünk a nagy megmérettetésen, és megkezdhetjük a jól kiérdemelt szabadságunkat. Nyugodtak leszünk és boldogak, végre minden kötöttség nélkül. Kiélvezhetjük a legnevesebb rendezvényt egész Equestriában. Mindenestől. És végre lesz… időnk. Lesz időnk pihenni, élvezni az életet, és lesz időnk egymásra. Mert ez volt a legrosszabb az egészben. Most először végre-valahára volt barátnőm, nem is akármilyen, mégsem foglalkoztunk egymással eleget. Átkoztam is magam, hogy miért vacakoltam ilyen soká; egy-két évvel, de akár csak pár hónappal korábban még azt csinálhattunk, amit akartunk. Én meg persze jó ráérős voltam, most meg már hiába szerettem volna többet, ilyen stresszes körülmények között egyszerűen nem lehetett továbblépni. Így meg inkább csak olyan volt, mintha nagyon közeli barátok lettünk volna. Meg néha kicsit csókolóztunk. Meg egyszer a nagy tanulásban elaludtunk egymás mellett az ágyán, az éjszaka közepén felriadva pedig inkább letettem róla, hogy hazamenjek, szóval csak kerítettem magunknak egy takarót, és visszabújtam mellé.

De a Gála majd mindent megváltoztat! Eltöltünk együtt egy csodálatos estét, elvegyülve a pónitársadalom elitjében. Aztán, ha kiszórakoztuk magunkat, még nem kell, hogy vége legyen! Az egész éjszaka a miénk, teljesen szabadok leszünk! Addigra már a vizsgánkon is pont túlleszünk, szóval, ha úgy tetszik, onnantól már gyakorlatilag hivatalosan is felnőttnek számítunk. Biztos nem tudatosan időzítették idén pont így, hogy a Gála az akadémiai alapvizsga után legyen egy teljes héttel, de azért hálás voltam a szervezőknek. Jobban nem is alakulhatott volna.

Bár igyekeztem jóelőre felkészülni mindenféle értelemben, az egyik legfontosabb elintéznivalót pont a végére hagytam. Igaz, jó kifogásom volt ilyen sokáig halogatni a megfelelő ruha megvételét, mivel azt szerettem volna, ha Wish és Jasper is velem tartana, és segítene válogatni, Ambrosiának pedig nem akartam előre megmutatni. A vizsga előtt viszont képtelenség lett volna összehozni, hogy egyszerre mindhárman ráérjünk, és ne is kelljen elkapkodnom a döntést. Ha már egyszer meglepetést akartam, szerettem volna megadni a módját. Másfelől meg ezáltal végre újra aránylag nyugodt körülmények között találkozhattam a barátaimmal, ami ritka alkalmat érdemes volt kihasználni.

A vizsga amúgy sem sikerült egyikünknek sem valami jól, ami miatt egyébként is akartam velük beszélgetni. Ami azonban még ennél is jobban meglepett, az a szakválasztásuk volt. Az még nem volt hatalmas csoda, hogy Jasper a Hadászati Tanszéket jelölte meg, viszont annál furcsábbnak találtam, hogy Wish követte a példáját. Legalább annyira megdöbbentett, mint hogy a lány alapvizsgája mindössze a harmadik legjobb lett az osztályból, Stella és Lotus után, de még így sem érte el a jeles érdemjegyet. Pedig láttam, hogy nagyon sokat tanult rá. Ráadásul a magához képest siralmas eredménye nem sokkal előzte meg a miénket, márpedig a saját, erősen közepes értékelésemmel Celestia Hercegnő magántanítványaként én se mertem volna dicsekedni.

Persze, ha már ilyen szempontból nézzük, nem mi jártunk a legrosszabbul. Ambrosia írásbelije a ponthatáron lebegett, a gyakorlati vizsgán pedig minden biztatás ellenére megmakacsolta magát, és semmit nem volt hajlandó csinálni, így kizárólagosan Mr. Polter jóindulatán múlt, hogy átengedték. Azt is csak azért, mivel – mint mondta – korábban már látta, hogy elérte azt a szintet, amit az Akadémia megkövetel a végzős hallgatóitól. Volt is megint zúgolódás diákok és tanárok között egyaránt az egyenlőtlen elbírálás miatt, de szembeszállni senki sem mert a bizottság döntésével, ami mögött nyilvánvalóan a dékánunk állt…

Utána Ambrosia teljesen maga alatt volt, s hiába próbáltam megbeszélni vele a dolgot, vagy kicsit jobb kedvre deríteni. Megkért, hogy hagyjam kicsit békén, és a vizsgáról egyből haza is ment. Annyit azért sikerült egyeztetnem vele a biztonság kedvéért, hogy a Gálára eljön velem, bármi is lesz. Komolyan tartottam is tőle, esetleg mégse fog minden a tervem szerint alakulni, de azért tartottam magam hozzá. Másnap pedig csak azért is fölmentem hozzá, hátha meg tudom vigasztalni. Azt azért nem állítanám, hogy olyan sokat segíthettem neki, de talán kicsit megkönnyebbült, miután kisírta magát a vállamon. És bár nem mondta el, miért nem elégedett azzal, hogy meglett az a fránya papírja – bár sejtettem, hogy nem tartja magát érdemesnek rá –, újfent biztosított felőle, a Gálára már össze fogja szedni magát, és nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

* * *

– Hát… nem a legolcsóbb helyet nézted ki, az már biztos – jegyezte meg aggodalmas arccal Wish, pár pillanatra lecövekelve a szalon előtt.

– Most nem is az volt a cél – feleltem. – Azt hallottam, a legjobb alkalmi ruhákat itt árulják.

– Az már biztos – bólogatott Jasper. – Plusz egész Canterlotban ez az egyetlen butik, vagy mi a tök, amiből nem akarok pár perc után üvöltve kirohanni. Azt a fasza kis mentét is itt vettem, szóval jól választottál. Meg itt tényleg minden van egy helyen.

– Ti tudjátok… – pislogott bizonytalanul Wish, azzal újra elindult. – Nem az én pénztárcám bánja…

Az üzletbe belépve – ami belülről még nagyobbnak tetszett, mint kívülről tippeltem volna – azonnal ott termett előttünk egy feltűnően elegáns eladócsődör, bár inkább megkönnyebbültnek tűnt, miután közöltük vele, hogy egyelőre csak körülnézünk. Ha a vásárolgatás nem is tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, kivételesen nem csak simán túl akartam lenni rajta. Még az ellen sem volt kifogásom, hogy az összes többi sort is végigjárjuk; addig is együtt lehettünk.

– Jó, hogy el tudtatok jönni; amilyen kificamodott ízlésem van, tuti beleválasztanék… – mondtam, mikor épp egy hatalmas kupac zokni között turkáltunk bemelegítésképp, vicces mintájú darabok után kutatva.

– De legalább felvállalod – bólogatott elnézően Wish.

Levett a polcról egy négydarabos, combig érő hosszúságú, lila-piros zoknit, óvatosan körülnézett, a varázslatával gombócot gyúrt belőlük, picit előre-hátra billegtette a füleit, majd elhatározásra jutva szépen megívelve puhán fejbe dobta vele Jaspert.

A fiú mozdulat közben dermedt meg, aztán vészjósló lassúsággal megfordult.

– Hogy merészeled, földi halandó? – kérdezte fenyegetően halkan. – Ím, Tartarus dühe lesújt rád!

Szavainak nyomatékot adva izzó szarvval megemelt néhány zoknit, s egyre gyorsabban pörgetve Wish felé közelítette őket. A kanca vidáman kuncogott, közben meg-megemelve a patáit, mintha vágtára készen menekülési utat keresne. De nem hagytam őket kibontakozni. Nagy volt a kísértés, hogy a kedvenc varázslatom továbbfejlesztett változatát alkalmazva fékezzem meg a két barátom idétlenkedését, ám azzal pont azt értem volna el, amit épp elkerülni igyekeztem. Helyette csupán finoman Wish vállára helyeztem a patámat.

– Jelzem, nem lennék elragadtatva, ha miattatok engem is kidobnának innen – mondtam csendesen.

– Ő kezdte! – mutatott Jasper a patáival és a zoknikkal is Wish-re.

A lány csak az orrát ráncolva grimaszolt. Komolyan, mint az óvodások…

– Ha csintalankodtok, nem kaptok vattacukrot… – próbáltam adekvát módon utalni rá, pontosan mi a gondom a viselkedésükkel.

Cserébe amint hátat fordítottam nekik, kaptam egy harisnyát a két fülem közé. Bolondok… Azt viszont be kellett látnom, valóban túl komolyak voltunk mostanában. Folyton csak a tanulás, a felelősség, a szorongás a jövő miatt. Még csak egy normális buliban sem voltunk már beláthatatlanul régóta. Most még itt a Gála, de utána feltétlenül sort kell ejteni valami ilyesmire is. Meg persze az lett volna a legjobb, ha ide is eljöhettek volna velünk ők is – nyilván nem azért, hogy egymás nyakában lógjunk folyamatosan –, de ez meg nem volt olyan könnyen kivitelezhető. Celestia Hercegnő nem vágott hozzá csak úgy mindenféle pónikhoz jegyeket…

– Igazatok van, nem volt bölcs húzás kikezdenem két harcospalántával – sóhajtottam. – Tényleg, Wish, neked honnan is jött az ötlet?

– Én csak mentem Jasper után – felelt a legkisebb tétovázás nélkül a lány. – Sok variációt nem hagytatok; te nyilvánvalóan elkötelezted magadat a Hercegnő mellett.

Olyan nyíltan kimondta, teljesen ledöbbentett. Valószínűleg láthatta is az arcomon, habár úgy tűnt, mintha nem tartaná szükségesnek megmagyaráznia a döntését.

– És mi van a saját terveiddel? – próbáltam puhatolózni.

– Az az, hogy veletek maradok – vont vállat ő. – Így tudom a legjobban tartani magam hozzá.

– De most őszintén… rólad sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy katonának való vagy.

– Majd elmegyek papírnehezéknek – vágta rá somolyogva. – Nekem aztán nincs gondom az irodai-, meg egyéb háttérmunkákkal.

– Ez pazarlás – állapítottam meg. – A te képességeid jócskán túlmutatnak az ilyesmiken.

– Csak lesz valahogy! – forgatta a szemét. – Föltalálom magam, ahogy eddig is. Nyilván nem fogok olyasmit csinálni, amit nem szeretek.

Egy kisebb szünet állt be a beszélgetésben, ami alatt át is mentünk egy másik sorba, ahol már sokkal ünnepibb viseletek voltak – és ennek megfelelően a minket körülvevő pónik száma is megtriplázódott; nyilván nem én voltam az egyedüli, aki ennyire az utolsó pillanatban próbálta beszerezni a ruháját.

– És ha nekem is kellett volna szakot megjelölnöm, akkor mit csináltál volna? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

– Akkor nehezebb lett volna dönteni – felelt némi gondolkodás után a lány, majd bedugta a fejét két öltöny közé.

– De te már csak olyan vagy, mint a levegő, barátom! – veregetett hátba Jasper. – Színtelen, szaktalan, és gáz halmazállapotú!

Pár másodpercig csupán értetlenül néztem, ahogy vigyorog, de aztán meg kellett támasztanom a fejem valami jó kemény felületen, ami jelen esetben egy öltözőfülke volt. Ennyi év alatt ennyire nem változni semmit! Mintha abból nyerné az életenergiáját, hogy engem fáraszt a poénjaival…

– Szóval eljutottunk odáig, hogy most már levegőnek nézed? – bújt elő Wish, a szarvával egy fekete mellényt lebegtetve felém. – Ezt próbáld föl! – tette hozzá nekem címezve.

Nyilván pont ezért hoztam őket magammal, szóval ellenvetés nélkül behúzódtam az egyik szabad fülkébe, és gyorsan fölkaptam a ruhát. Mikor aztán kijöttem, Wish töprengő arccal körbejárt, de aztán csak a fejét csóválta.

– Nem, ez neked nem fog tetszeni – állapította meg végül. – Jól áll pedig, de túl kontrasztos. Valami kevésbé feltűnő kéne, igaz…? A méret viszont jó…

– Nagyon vágod Thread méreteit, mi? – próbált piszkálódni Jasper, viszont a lány csupán egy egészen picit kilépve oldalra már ki is rúgott felé. A fiú reflexeit dicséri, hogy ki tudott térni előle.

– Valami krémszínű, vagy bézs jobban illene hozzád – merengett tovább a kanca, mintha mi sem történt volna. – Bár az meg azért hülyeség, mert akkor meg úgy néznél ki, mintha meztelen lennél… Na, várjál csak, nézek másikat!

– Bemutatom Wish-t, a tükröt! – fordult felém Jasper, mialatt a lány átbújt a fogasok alatt. – Mák, hogy itt van, mi? Ő még azt is megmondja, neked mi nem tetszik.

– Nem látom magam, de ahogy ismerem, biztos igaza van – mondtam, miközben kigomboltam a mellényt.

– Amúgy hogy belelkesült már, hogy ruhákat nézegethet! – jegyezte meg Jasper a még mindig kissé ringatózó ruhák felé nézve, ahol a kanca eltűnt.

– Bizony…

– Ez kicsit gengszteres, de kíváncsi vagyok, hogy áll! – szólt át a lány a másik oldalról, és át is lebegtetett a ruhák fölött egy sötétszürke, merevített vállú zakót, amit szőrszálvékony fehér csíkok díszítettek.

Ezúttal picit szűkebbet választott, ügyeskednem kellett vele, mire fölvettem. Mikor azonban kijöttem, kissé meglepve láttam, ahogy Jasper épp egy meglehetősen rövid szoknyát illesztett oda Wish farához, mintha csak próbálgatná, hogyan nézne ki benne. Nofene…

– Hát… sejtettem – állapította meg Wish, ahogy észrevett. Legyintett Jaspernek, mire ő azonnal el is vette mellőle a ruhát, mintha olyasmin kaptam volna őket, amin nem lett volna szabad. – Nem csípem a világos öltönyöket, de neked nem szabad sötétet venned. Majd csak találunk valami középutat. Viszont a zakó az elég elegáns, szóval formára ilyesmi kéne. Két számmal nagyobb persze… – tette hozzá, mikor megkönnyebbülten kigombolkoztam.

Elvette tőlem a felsőt, aztán újra eltűnt a másik oldalon.

– Ne vegyünk neki is valamit? – vetettem föl halkan, mikor kettesben maradtunk Jasperrel.

A csődör gondterhelt arccal simogatta az állát, aztán hirtelen földerült az arca.

– Bízd csak ide! – bökött meg. – Már van is ötletem!

– Csak attól félek, visszautasítja…

– Nem fogja, csak ügyesen kell megjátszani!

Tovább nem is tervezgethettünk, mivel Wish már vissza is ért egy kicsit rövidebb, de tágasabb, világosszürke darabbal. A tetszését azonban az sem nyerte el, így hát végül ugyanannak a fazonnak még legalább nyolcféle variációját felpróbáltatta velem. Közben viszont, amikor elment keresgélni, egyik alkalommal Jasper is eltűnt, csak ő a másik irányba. Mikor visszajöttek, Wish egy egyszerűbb szabású zakót hozott, a csődör viszont egy hófehér blúzt lebegtetett maga előtt.

– Na mi van, te is kiöltözöl? – próbált viccelődni Wish.

– Dehogy, drágaságom, ez neked lesz! – felelt a fiú. – El nem megyünk innen, amíg nem találtunk neked is valami alkalmi ruhát!

– Jó, de most hülyeséget félretéve, mit akarsz azzal? – váltott bizonytalanra a lány arckifejezése.

– Káposztát hámozni! – forgatta a szemét Jasper. – Szerinted?

– Igen, ez most komoly – szóltam közbe, megelőzve a kérdést.

Wish pár másodpercig gyanakvóan méregetett minket felváltva, aztán halkan sóhajtva átvette a blúz lebegtetését.

– Mintha amúgy nem lenne épp elég ruhám… – dohogott.

– Tudtommal egy kancának sosem lehet elég ruhája – kacsintott Jasper.

– Hát jó. Felpróbálom, de nem garantálok semmit.

Jasper olyan szélesen vigyorgott, mintha tudna valamit, amit én nem. Lendületesen beterelt minket két szomszédos fülkébe, aztán még a függönyt is behúzta utánunk. Ezúttal kicsit jobban igyekeztem az öltözéssel, és Wish előtt is jöttem elő, a barátomat viszont nem láttam semerre, hiába néztem be még pár szomszédos sorra is.

– Igazából ilyesmim már van is – jegyezte meg Wish a hátam mögött.

– És nagyon jól is áll! – mondtam azonnal.

Tényleg kis csinos volt benne; ugyanolyan visszafogott, mint mindig.

– Köszönöm, de ha már ragaszkodtok hozzá, inkább mást választanék… – Zavartan körülnézett. – De hova lett az ötletgazda?

– Fogalmam sincs – vontam vállat. Nem volt kedvem megmondani, hogy valójában én találtam ki az egészet, főleg, mivel nem tűnt túlzottan lelkesnek.

– Neked meg ez sem lesz jó – ingatta a fejét, miután végigmért. – Lehet, kénytelenek leszünk valami színeset nézni. – Kicsit még várakozott, türelmetlenül dobolva a patájával, aztán folytatta. – Azért szólhatott volna… Nincs kedvem csak így itt ácsorogni. Meg most így nézelődjünk, miközben ez rajtam van?

– Ne haragudj rá, jót akar biztos!

– Dehogy haragszom! – legyintett. – Csak lehetne picit összeszedettebb.

– Olyan jól megvagytok együtt, öröm rátok nézni – jegyeztem meg. – Remélem, jól érzitek majd magatokat a katonai szakon is.

Szándékosan az arcát figyeltem, és úgy tűnt, mintha egy kicsit el is pirult volna. Gyanúsak voltak már nekem egy ideje ezek ketten… Néha már-már feltűnően jól elszórakoztatták egymást, amiben mondjuk nem is volt semmi kivetnivaló. Egy bizonyos kor után viszont megfordul a póni fejében ez-az, ha egy kanca és egy csődör ennyit piszkálja egymást. Főleg ahogy ők szokták csinálni…

Hogy is mondjam, na, nem voltam vak. Legfeljebb néha megpróbáltam úgy tenni, mintha az lennék. De az nem kerülte el a figyelmemet, Jasper sokszor csak ürügynek használja a véletlenszerű bohóckodásait, hogy hozzáérhessen Wish-hez. Ez néha már a kiscsikós szintet súrolta, mint amikor például „véletlenül” meglökte kicsit séta közben, vagy játékosan meghúzta a sörényét. Arra is pontosan emlékeztem, amikor a kollégiumi szobájában hülyéskedtünk valamit, és addig csiklandozta a lányt, amíg az nem könyörgött kegyelemért… Wish meg húzta kicsit a fiú agyát, de ettől függetlenül végső soron hagyni szokta magát.

Örültem volna, ha összejönnek – állapítottam meg magamban. Első ránézésre nem tűnt úgy, mintha összeillenének, de ki tudja, talán jól kiegészítenék egymást. Ha rajtam múlna, én biztosan támogatnám őket.

– Na, itt is vagyok, drágáim! – jelentette be cseppet sem feltűnően az érkezését Jasper. – Hadd nézzelek!

Wish közelebb lépett a fiúhoz, és puhán az orrára koppintott, de aztán mégis körbefordult, minden szögből megmutatva magát.

– Nem rossz, nem rossz – bólogatott a fiú.

– Ja, de otthon van egy majdnem ugyanilyenem – felelt a lány.

– Tudom, de nem baj! – vigyorodott el Jasper. – Olyan alkalmi ruhát találtam neked, te! Le fog esni az állad!

– Oké, ne kímélj, hol van? – nézett körbe kíváncsian Wish.

Jasper előlebegtetett a háta mögül valami meglepően kicsi, viszont egyértelműen ruhának tűnő dolgot. Odamentem hozzájuk én is, hogy alaposabban szemügyre vehessem, de a látványtól még én is elpirultam, nem csak Wish, akinek már a fülei is szinte égtek. Az apró, kissé áttetsző textildarab ugyanis egy piros, csipkés alsónemű volt.

– Tessék, alkalmi ruha, különleges alkalmakra! – nyújtotta Jasper a kanca felé, aki tétován megemelte az egyik mellső lábát, de aztán vissza is rakta a földre.

– Nem fogom ám nektek felpróbálni – motyogta végül rettenetes zavarban Wish.

– Sebaj! – legyintett Jasper. – Csak ígérd meg, hogy hordani fogod! Szoktál fölvenni bugyit, ugye?

A fülét hegyezve előrelépett, mintha a lány szoknyáját célozta volna meg, Wish viszont elővigyázatosan kitért előle, egyenesen nekiütközve a farával az oldalamnak. Én meg szóhoz se jutottam…

– Addig nem hagytok békén, míg meg nem veszem, igaz? – kérdezte Wish egy árnyalatnyit határozottabban.

– Van rajta pici masni is – lóbálta a lány orra előtt a fehérneműt Jasper, elővéve a legmegnyerőbb arcát.

– Hát jó… – sóhajtott Wish, bár közben éreztem belőle, hogy egész finoman reszket. – Rábeszéltetek. Ilyenem még úgysincs…

Ellépett tőlem, a varázserejével előhúzta a pénztárcáját, s halkan hümmögve zörgette benne az érméket.

– Jaj, félre ne értsd, mi fizetünk! – fogtam meg a patáját.

– Minek? – nézett rám megütközve.

– Mert csak – jelentette ki Jasper. – Ha már kényszer alatt cselekszel, legalább ennyi hasznod legyen belőle.

– Ne szórakozzatok már velem! – horkantott Wish.

– Akkor tekintsd szülinapi ajándéknak!

– Addig még fél év…

– Hát aztán?

A két barátom pár másodpercig farkasszemet nézett egymással, aztán végül Wish hunyászkodott meg.

– Jól van – mondta fejcsóválva. – De akkor te viszed a kasszához…

– Naná!

Ebben meg is egyeztek, s lassacskán Wish arcáról is eltűnt a pír. Jasper valami kevésbé feltűnő helyre átcsoportosította a fehérneműt, mi pedig folytattuk a próbálást. Végül sikerült is találni egy középkék öltönyt, amiről aztán egy valódi tükör elé beállva meg is állapítottam, hogy Wish tényleg alaposan ismert: a választása egyszerűen tökéletes volt.

Időközben viszont végig kettejüket figyeltem, hátha fölfedezek még árulkodó jeleket, amik arra utalnának, hogy esetleg tényleg vonzódnak egymáshoz. Az öltözőfülkében töltött idők alatt nem tarthattam őket szemmel, egyébként viszont nem csináltak semmi különöset; még egymás pillantását is mintha kerülték volna. Csak mikor a fizetésre került a sor, akkor volt megint nagy pironkodás.

– Neki lesz – közölte az eladóval Jasper, miközben lerakta elé a csipkés bugyit, s a fejével Wish felé intett.

A kasszánál álló póninak a szeme se rebbent, Wish viszont újra fülig vörösödött, s az egyik lábával eltakarta az arcát. Utána viszont, mikor már biztonságos távolságba értünk, kicsit szégyellősen ugyan, de megköszönte nekünk egy-egy puszival az ajándékot, sőt, azt is megígérte, hogy hordani fogja…

* * *

A Nagy Galopp Gála megnyitójáról természetesen elkéstünk Ambrosiával. Nem is számítottam másra: egyikünknek sem volt erőssége a gyors felkészülés, s hiába kerülhettünk meg bármilyen sort, így is csak a Wonderboltok előadásának kellős közepére érkeztünk meg, és mindössze a hátsó székek mögött találtunk állóhelyet. Eléggé bántam is, bár legalább ott lehettünk, és láthattuk őket. Ambrosiát mondjuk olyan nagyon nem érdekelte ez a része a programnak, de azért udvariasan végighallgatott, miközben kommentáltam neki az égen látható eseményeket a megfelelő figurák és nevek segítségével – már amennyire meg tudtam a pegazusokat különböztetni a kék-sárga egyenruhájukban.

Ezzel az egésszel mondjuk némiképp föl is rúgtam az udvariassági normákat, hiszen tudom, illett volna először a bálteremhez mennem, és üdvözölnöm Celestia Hercegnőt, ha másért nem is, mivel neki köszönhettük a meghívást. Ha viszont rögtön beálltunk volna a sorba – itt azért tényleg nem illett volna tolakodnom –, lemaradtunk volna mindenről. Mivel pedig a Wonderboltok erre az alkalomra tartogattak valami új, lélegzetelállító repülési formációt is, szörnyen rosszul esett volna, ha nem láthatom őket. Még a levonulásukat is figyelemmel kísértük, s némi lökdösődés árán sikerült is olyan közel kerülnöm a korláthoz, hogy még két patapacsit is besöpörjek a légi mutatványok nagymestereitől. Ugyan nem láthattam ki rendesen, de az egyikük mintha pont Typhoon Wing, a csapat kapitánya lett volna, akihez hozzáérhettem.

Utána viszont természetesen nem akartam tovább halogatni a dolgot, s az új élménytől felfrissülten, lelkesen beálltam a párommal a mentorom előtt kígyózó sorba. Eleinte elég unalmas tevékenységnek tűnt, viszont a jókedvemen sokat dobott, amikor megláttam Celestia Hercegnő mellett Nimbus Strike-ot, valami elképesztően kényelmetlennek tűnő frakkban. Na, nekem azért még mindig sokkal jobb dolgom volt, elvégre a barátnőm is itt lehetett velem – tényleg, nem is tudtam, neki vajon van-e –, és elég volt csak egyszer kivárnom a soromat, utána szabad voltam, mint a madár. Ezt meg is mondtam Ambrosiának, szóval jót nevetgéltünk a csődör rovására.

– Life Thread és Ambrosia – biccentett felénk Celestia, mikor sorra kerültünk. – Örülök, hogy el tudtatok jönni! Érezzétek jól magatokat!

– Köszönjük a meghívást, Hercegnőm! – hajoltam meg, azzal már mentem is volna tovább, immár egyetlen pillantást se vesztegetve a Celestia mellett álló fehér csődörre, a Hercegnő viszont nagyon finoman a vállamhoz érve megállított.

– Ha egy kicsit ráérsz, majd lenne számodra egy aprócska feladatom… – suttogta, a lehetőségekhez mérten feltűnésmentesen a fülemhez hajolva. – Ne keltsünk nagy feltűnést!

Hátra sem fordulva aprót bólintottam, majd zavartalanul folytattam tovább az utamat Ambrosiával az oldalamon a bálterem felé. Mit ne mondjak… nem voltam elragadtatva, hogy Celestia épp mostanra talált ki nekem valami kis plusz munkát. Pocsék volt az időzítés, köszönöm szépen… Viszont mivel nem akart látványosan megkérni, volt egy sejtésem a feladat jellegéről. Megint valami olyasmi, amit magamtól nem szívesen csinálnék, kizárólag az ő kedvéért. Újra követnem kell valakit ebben a nagyon finom por-formámban, kvázi láthatatlanul, vagy esetleg ki kell hallgatnom észrevétlenül egy beszélgetést. Csináltam már ilyet egyszer-kétszer, elvileg gyakorlási célzattal, s utána be kellett számolnom róla Celestiának, habár én meg voltam róla győződve, hogy a célszemélyek nem mindig voltak tisztában vele, hogy rájuk lettem állítva. Igaz, sosem láttam át, pontosan mi célja lehetett ezzel tanáromnak, illetve miért nem oldotta meg az én bevonásom nélkül – elvégre egy uralkodónak, ahogy elképzeltem, meg lehettek a módszerei az ilyesmikre, ha nagyon szüksége volt rá.

Azt mondjuk nem akartam, hogy ez az apróság a kedvemet szegje, szóval először inkább a tánctérre vezettem Ambrosiát, s meglehetősen szánalmas tánctudásomat palástolva inkább csak a nyakunkat egymásnak döntve ringatóztam vele. Nem mintha ez önmagában ne lett volna elég kellemes. Puha zene ölelt körbe minket, a kanca szőrének édeskés illata pedig teljesen betöltötte az orromat. Az érintése majdnem minden mást ki is törölt a fejemből, másodpercről másodpercre jobban ingerelve, hogy még szorosabban nekidörgölőzzek. Csak akkor távolodtam el tőle kicsit, amikor már túlzottan koncentrálnom kellett, nehogy finoman megcsipkedjem a fogammal a nyakát – az ilyesmit későbbre szántam, amikor nem lesznek ennyien körülöttünk.

Mikor félreálltunk kicsit „pihenni”, kerestem a lánynak valami alkoholmentes italt, és kicsit magára hagytam az egyik asztalnál, mondván, hogy gyorsan elintézem, bármit is akar tőlem Celestia, aztán újra az övé vagyok. Kerülve a feltűnést, behúzódtam egy oszlop mögé. Úgy tettem, mintha csak nézelődnék, aztán mikor úgy ítéltem, senki nem vesz észre, ha hirtelen eltűnök, gyorsan nagyon finom szemcséjű porrá omlottam. Igyekeztem a lehető legritkásabb felhőcskeként közlekedni, hogy így se szúrjak senkinek szemet, s lassan szállingózva a bejárat felé vettem az irányt.

A Hercegnő és hűséges tanítványa nem mozdultak azóta tapodtat sem, de az előttük kanyargó sor se lett kurtább. Persze ez engem semmiben nem akadályozott meg; szépen odalebegtem mentorom mellé, s vártam az instrukciókat. Celestia már vagy fél perce ugyanazzal a vendéggel váltott semmitmondó szavakat, mikor azonban végzett, egy pillanatra felém fordult, mintha csak a nyakát mozgatná meg a nagy ácsorgásban. Óvatosan még közelebb húzódtam hozzá.

– Üdv a Nagy Galopp Gálán! Nagyon örülök, hogy újra találkozunk! – köszöntött épp egy újabb párost, utána viszont rögtön hozzám szólt, noha a szája jóformán meg se rezdült, szóval vagy nagyon ügyesen suttogott, vagy eleve telepátiát, vagy hasonlót használt. – A dékánotok, Mr. Poltergeist nagyjából egy perce érkezett. Még a kinti kapunál járhat. A meghívója a mellénye belső zsebében van. Hozd ide nekem, légy oly kedves!

Ismét sikerült meglepnie… Bár talán az lett volna a meglepőbb, ha nem lep meg. Egyszerűen semmi értelmét nem láttam a „küldetésemnek”. Egyrészt eleve aligha ért volna el vele bármit is – miután valaki már bent volt, senki sem firtatta, vajon van-e nála jegy. Másrészt miért pont a jó öreg Mr. Polter a célpontom? Rábökhetett volna bármelyik véletlenszerű pónira. Persze mivel nem tette, feltételeztem, hogy nem az én trenírozásom volt a fő szempont. Bár a dékán úr meg lehet, elég könnyen átlátott az effajta trükkökön, plusz tudta is, hogy van az osztályában valaki, aki képes ilyesmire.

Celestia érezhette rajtam a bizonytalanságot, mivel miután még két párost letudott, én pedig nem mozdultam el a helyemről, fűzött is hozzá némi magyarázatot.

– Üdv a Gálán! Remélem, jól fogják érezni magukat! – mosolygott az újabb érkezőkre, aztán a fogai között szűrve hozzátette: – Ez csak egy kis játék. Unatkozom…

Ha nem féltem volna, hogy lebukok – na meg persze képes lettem volna normális hangokat formálni még ennyire szétszórt formámban is –, biztos elröhögtem volna magam. Való igaz, ennyi indoklás bőven elég volt… amint túltettem magam a hirtelen támadt, túláradó jókedvemen, óvatosan libegve el is indultam kifelé, a lehetőségek szerint messze elkerülve az össze-vissza csámborgó pónikat. Az érzékeimre nem nagyon támaszkodhattam a távolság és a tömeg okán, hát megpróbáltam egy egyszerű – és szarv nélkül is kivitelezhető – keresővarázslatot alkalmazni. Valami nagyon halványan derengett is az elmémben a Celestia által jelzett irányból, hát megpróbáltam arrafelé orientálódni.

Némi kutakodás után meg is találtam a tanárunkat, aki épp Tome professzor asszonnyal sétált rettentően ráérősen a bálterem felé. Szerencsétlen körülmény – állapítottam meg. Mindkettejük érzékei eléggé kifinomultak voltak, s noha elvileg nem számítottak rám, komolyan tartottam tőle, hogy így is észrevesznek. Ez persze nem tartott vissza. Óvatosan, egész a föld szintjére süllyedve közelítettem meg őket. Nem akartam indiszkrét lenni, de így is elcsíptem a beszélgetésüket, míg vékony, csápszerű képződménnyé formáltam a porrá omlott testem azon részét, ami nagyjából martól csípőig alkotta a hátamat normális esetben. Többnyire ezt használtam Celestia javaslatára, mivel ehhez még a póni-formámban is viszonylag gond nélkül hozzáférhettem, ha csak részben kellett átalakulnom, például – mint most is – egyszerre akartam varázslattal és fizikailag is kinyúlni valami felé.

– …nem azért kapjuk a pénzünket – mondta éppen Mr. Poltergeist, bár fogalmam sem volt, miről lehetett előzőleg szó. – Tartottuk magunkat a megállapodáshoz.

– Nehéz elfogadni – jegyezte meg a szokásoshoz képest meglehetősen csendesen Tome professzor asszony. – De be kell látni, ez mindannyiunk érdeke.

Igyekeztem legyőzni az ösztönös viszolygásomat, s végtelenül óvatosan, követve a csődör mozgását, benyúltam a mellénye alá. Még szerencse, hogy valódi, fizikai érzetekkel nem társult, így teljesen közömbös ingerként ért, mikor tapogatózva megtaláltam a kicsi, aranyszín kártyát. Ezzel persze nem volt megoldva a gondom. Úgy kellett kihúznom a helyéről, hogy a dékán semmit ne érezzen meg belőle.

Meg kellett oldanom hát, hogy ebben a formámban épp csak megérintve a jegyet ugyanolyan porszerű állapotba hozzam, mint amiben én vagyok, egyszersmind semmi más nyoma ne maradjon a varázslatomnak. Ha lettek volna fogaim, vicsorogtam volna a koncentrálástól, így viszont pusztán az elmémet feszítettem a végsőkig.

– Itt vannak, igaz? – hallottam nagyon tompán a kanca hangját.

Válasz vagy nem érkezett, vagy csak én nem figyeltem eléggé, mivel az elkövetkező pár másodpercet azzal töltöttem, hogy a sikeremnek megörülve végre visszavonuljak. Éreztem, hogy nálam van a jegy. Magukra hagytam a tanáraimat, s amilyen gyorsan csak mertem, visszalebegtem Celestiához. Nagyon büszke voltam magamra, legszívesebben rendesen, póniként ügettem volna oda hozzá, már messziről lobogtatva győzelmem bizonyítékát. De tudtam, hogy akkor nem csak nem kaptam volna meg az – egyébként szerintem jócskán kiérdemelt – dicséretem, hanem egyenesen az ellenkező hatást váltottam volna ki. Bizonytalanul lefékeztem hát a háta mögött, mivel nemigen volt ötletem, hogyan adhatnám át a szerzeményem.

Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, Celestia Hercegnő méltóságteljesen kitárta a szárnyait, úgy üdvözölte a soron következő vendégeket, s feltűnően több szót is váltott velük, mint a többiekkel. Azonnal kihasználtam az alkalmat, s óvatosan benyúlva két nagyobb tolla közé, egy jól irányzott, részleges integritás rekreáció varázslattal alakra formáltam, s odacsúsztattam neki az aranyszín kártyát.

– Köszönöm! – mondta ki hangosan mentorom, miután a két póni továbbment a bálterem felé.

Még szélesebben mosolyogva összezárta a szárnyait. Az viszont még ennél is jobban esett, hogy Nimbus mellette értetlenül nézett rá, hogy ugyan kinek köszönt meg és mit. Úgy tűnik, bizonyos szempontból én mégis közelebb álltam hozzá, mint a másik tanítványa… Már csak ezért a tudatért bőven megérte kicsit elszakadnom a páromtól, hogy a Hercegnő kedvében járhassak.

Ambrosia! A fenébe is, jól otthagytam… – nyilallt belém a felismerés. Persze ez az egész procedúra nem tartott vészesen sokáig, de azért lassacskán igencsak ideje lett volna csatlakoznom hozzá. Szívesen kivártam volna, Celestia pontosan mire akarja használni Mr. Poltergeist jegyét, viszont a sor hosszát figyelembe véve az még beláthatatlanul messze volt. Inkább gyorsan visszaröppentem a bálterembe, immár kevésbé ügyelve rá, hogy észrevesznek-e.

A rózsaszín kanca pontosan ugyanott volt, ahol hagytam, viszont csalódottan állapítottam meg, hogy nincs egyedül. Egy bosszantóan alacsony, szemüveges, világosszürke földipóni csődör beszélgetett vele – vagy legalábbis próbált. Picit megálltam hallgatózni, de csak annyit vettem ki, hogy az idegen nagyon magyarázott valamit Saddle-Arabiával meg valami griffekkel kapcsolatban, a barátnőm pedig udvariasan mosolyogva bólogatott. Erős kísértést éreztem, hogy pont a csődör orra előtt öltsek újra alakot, de végül inkább mégis beértem annyival, hogy miután elbújtam az oszlop mögé, és ismét póni lettem, odaléptem mögé, s megkocogtattam a vállát.

– Á! Hát maga volna Life Thread! – fordult felém feltűnő örömmel a fickó. – Celestia Hercegnő Őfelsége magántanítványa, ha nem tévedek…

– Mondhatni… – feleltem meglepetten. Nem épp ilyen reakcióra számítottam.

– Engedje meg, kérem, hogy bemutatkozzam! – nyújtotta felém a patáját, amit kicsit tétovázva el is fogadtam. – A nevem Cryptic Phrase, és Lightwind Passből, a tengeren túlról érkeztem ide. Igazán nagy megtiszteltetés, hogy találkozhatok önnel!

– Miben lehetek a segítségére? – kérdeztem továbbra is zavartan.

– Ó, csupán arról csevegtünk épp az elragadó barátnőjével, hogy az ő gyönyörű hazájában aligha kedvelik az idegeneket, így a hozzám hasonló egyszerű régészeknek szörnyen nehéz eljutni Sandreinsbe, vagy a hasonló romvárosokba. Rengeteg feltáratlan titok, elrejtett kincs bújik meg azokon a csodás helyeken. Mondja csak, kedves Life úr, önt érdekli az ilyesmi?

– Sosem foglalkoztam ilyesmivel, de nem is nagyon izgat… – feleltem, noha nem tudtam magam túltenni azon, ahogy az alacsony póni megszólított.

Bár a szürke csődör nem hagyott fel a bájvigyorgással, amint kimondtam, amit gondoltam, tudatosult bennem, hogy valószínűleg rendkívül udvariatlan voltam. De már csak azért sem akartam magyarázkodni…

– Nos, amennyiben esetleg meggondolná magát, és szeretné kivenni a részét a kalandjaimból, itt a névjegyem! – nyújtott felém egy apró kártyát az idegen. – Hét napig tartózkodom még Canterlotban, de odahaza is bármikor nyugodtan megkereshet. Nem is zavarok tovább, látom, dolguk van. A mielőbbi viszontlátásra!

Még mindig nem térve magamhoz az első sokkból, merengve forgattam a fura fickó névjegyét. Alaposan elolvastam, habár azon kívül, hogy egy dombornyomásos griff címer díszelgett rajta az equestriai helyett, nem találtam rajta semmi igazán különöset. Ambrosia pedig, mintha eddig csak azt várta volna, hogy a csődör távozzon, gyorsan odalépett hozzám, s a fejével bebújt a nyakam alá.

– Nem haragszol, amiért eltűntem? – kérdeztem tőle puhán.

– Én nem haragszok – mondta. – Csak hiányoztál. Ne hagyj el megint, kérlek!

– Dehogy hagylak! – kuncogtam, bár az kissé meglepett, milyen szomorkásnak tűnt a hangja. – Mit szeretnél csinálni? Menjünk vissza még táncolni kicsit?

– Bármit, csak maradjunk együtt!

* * *

A magam részéről nem nagyon erőltettem volna a táncolást, ám azt kellett tapasztalnom, ha egy helyben ácsorgunk, bizony könnyen megtalálnak minket a szürke csődörhöz hasonló fura alakok. Egy idő után rá is jöttem, hogy valószínűleg a legtöbbek számára egész mást jelenthetett a Nagy Galopp Gála, mint nekem. Sokaknak ez az egész hercehurca másra sem volt jó, mint új, gyümölcsözőnek ígérkező kapcsolatokat alakítsanak ki a világ minden tájáról érkezett pónikkal. Én pedig, mint Celestia Hercegnő – pillanatnyilag legkevésbé elfoglalt – magántanítványa, olybá tűnt, meglehetősen ígéretes célpontnak találtattam. Az egyszerű kíváncsiskodóktól az undorítóbb fajtába tartozó patanyalókig, üzletpóniktól újságírókig mindenféle népek megkörnyékeztek. Nem érdekelte őket, hogy a párommal szeretném tölteni az estét. Sőt, néha konkrétan eleve őt szólították le, főleg azok, akiknek bármilyen formában voltak saddle-arabiai érdekeltségeik.

Akkor lett csak végre kicsit nyugtunk, mikor kimentünk a szabadba, csatlakozva a „kerti partihoz”. Nem is volt ellene kifogásom, főleg miután a bálteremben megpillantottam Mr. Poltert, s megkértem Ambrosiát, hogy kerülve a feltűnést, húzódjunk kicsit közelebb hozzá. El is csíptem, amint a dékán úr épp esküdözött Tome professzor asszonynak, hogy márpedig visszarakta a jegyét, miután megmutatta az őröknek a bejáratnál. Mosolyogtam rajta egy jót, de igyekeztem elkerülni, hogy ő is meglásson minket.

Teljesen megérte kimennünk a levegőre. Eleve kevesebben is voltak, plusz itt lengedezett egy kis szél is, ami kellemes felüdülésnek bizonyult a visszagondolva már fülledtnek tűnő bálterem után. Sőt, idekint még pár ismerőssel is találkoztunk, akiknek kizárólag az egyébként is remek hangulatomnak köszönhetően kicsit még örültem is. Először Ambrosia hívta föl a figyelmemet Dulcimerre, aki egy kicsi emelvényen, egy zongora előtt ülve szolgáltatta a halk háttérzenét egy általam ismeretlen kvartett részeként. Úgy nézett ki, csak megtalálta nélkülünk a számítását, ha már egy ilyen neves rendezvényre is meghívást kapott, mint előadó… Viszont nem kellett erővel visszafognom magam, hogy oda ne köszönjek neki.

A másik pedig, akit csak és kizárólag azért volt jó látni, mivel legalább ismerős arc volt a tömegben, az Violet Sign volt. Őt én szúrtam ki, miközben épp egy pezsgőspoharat lebegtetve maga mellett nagy vidáman két idősebb kancával cseverészett. Gondoltam, nyilván ő is építgeti a nagyon fontos kapcsolatait Equestria jólétéért… Viszont az mosolyra késztetett, mikor kicsit alaposabban szemügyre vettem a ruháját, mivel az egy ilyen fontos eseményhez képest szinte már nevetségesen egyszerű darabnak tűnt. Szóval a szavaim annak idején azért valahol mégiscsak célba találtak. Bár az igaz, én viszont valóban nem sajnáltam elkölteni két havi ösztöndíjamat az öltönyömre – de mentségemre szóljon, mögöttem nem állt egy egész manehattani birtok, hogy finanszírozza az ehhez hasonló luxuskiadásaimat.

Kényelmesen sétálgatva körbejártuk a terepet, ám ezúttal már nem hagytuk megállítani magunkat mindenféle pónik által. Mikor pedig ráuntunk a nyüzsgésre, diszkréten fölvetettem Ambrosiának, hogy üljünk le valahol, kicsit távolabb a tömegtől. Lelkesen fogadta az ötletet, és azonnal javasolta is, hogy nézzünk be az arborétumba. Ahogy mondta, ilyenkor különösen érdemes, mivel ahhoz képest, milyen gyönyörű, főleg a Gála estéjén, amikor rendszerint minden épp virágzik is, nagyon kevesen látogatják. Engem sem kellett biztatni, szorosan összekapaszkodva vele már el is indultam a jelzett irányba.

– Csodaszép! – állapítottam meg pár perc múlva, mikor fölmásztunk egy padra, amit három irányból is kellemes, mézes illatot árasztó bokrok öveztek.

Nem véletlenül választottam egy ilyen helyet: így tényleg elbújhattunk kicsit a világ elől…

– Ugye? – Ambrosia lehunyt szemmel aprókat szimatolt a levegőbe. – Odahaza bezzeg sosem lesz ilyesmi…

– Az lehet, de én rád gondoltam – somolyogtam.

– Köszönök – nézett fel rám.

Gyönyörű, élénkzöld szemeiben szinte ragyogtak a lassacskán felbukkanó csillagok. Közelebb húzódott hozzám, s megfogta az egyik lábam. Cserébe a combjára csúsztattam a másik patám. Szerencsére alulról eléggé nyitott volt a ruhája, hogy ne ütközzek ellenállásba, s ténylegesen a puha szőrét simogathattam. Ő pedig hálásan felsóhajtott, s még közelebb hajolt. Éltem a felkínált lehetőséggel, átöleltem a fejét, s lágyan megcsókoltam. Még csodásabb érzés volt, mint eddig bármikor. Most nem kellett törődnünk semmivel és senkivel, csakis egymással. Kellemesen bizsergette minden idegszálam, ahogy egyre szorosabban és szorosabban összefonódtunk. Soha ilyen forrón nem értünk még egymáshoz…

Boldog voltam, amiért ennyire egy volt a gondolatunk, egy volt a vágyunk. Végig akartam simítani csók közben az arcát, de a patám elakadt az általa viselt kötőfékben. Néha egyszerűen tényleg az idegeimre tudott menni ez a hülye kis kellék, amit állandóan hordott. Jó, tényleg különleges volt, meg valahogy illett is az arcához, de bármikor, akár csak ha az orrát akartam simogatni, útban volt… Óvatosan benyúltam hát az álla alá és a füle mögé, egy pillanatra sem véve ki a nyelvem a szájából, s megpróbáltam a lehető legkisebb feltűnést keltve leakasztani róla a kötőféket. Ám amint kicsit sikerült meglazítanom, észrevette, mit csinálok, és finoman, de határozottan elkapta a lábam.

– Egy kicsit nem lehetne ezt levenni? – kérdeztem reménykedve, alig távolodva el tőle.

– Azt nem szabad… – suttogta félig lehunyt szemmel. A lehelete szinte perzselte a bőrömet.

– És ezt szabad? – kérdeztem kihívóan, s újra összetapasztottam a szánkat.

Felelni sem tudott, de az egyre gyorsuló szuszogásából, s a lágyan, nedvesen simogató nyelvéből úgy véltem, cseppet sincs ellenére, amit csinálok vele. Kicsit igazítottam a testhelyzetemen, és kihúztam magam, hogy magasabbnak tűnjek nála – pedig szinte nem is volt különbség köztünk ilyen szempontból –, aztán a lábaimmal az arcát és a szügyét cirógatva nagyon finoman megharaptam az ajkát. Éreztem rajta, ahogy a remegés végigterjed az egész testén, s a halk nyögést, ami elhagyta a száját, csak további biztatásnak vettem. Egyre apróbb, felületes csókokat váltottam vele, amivel úgy sejtettem, el is értem a célom, mivel a lány minden egyes mozdulatomnál jobban nyújtózkodott felém, mintha nehezére esne elszakadnia tőlem.

De én már mást forgattam a fejemben. Az egyik patámmal a sörényébe túrtam, a másikkal viszont szép fokozatosan utat találtam a szoknyája alatt a belső combjára. Gyengéden, de határozottan, egyre hosszabb mozdulatokkal simogattam, míg ő nagyokat sóhajtozva megpróbált újra megcsókolni. Az izmai néha meg-megfeszültek, de egyetlen pillanatra sem állt ellen. Hamarosan teljesen föl is adta, s az állát a vállamra támasztva szuszogott, élvezkedve az érintésemen.

– Nem akarunk inkább hazamenni? – suttogtam. – Itt a végén még meglát valaki minket…

– Nem… – nyögte elhalóan, a fejét a nyakamhoz szorítva.

– Miért nem? – kérdeztem halkan. – Folytathatnánk akár az… ágyadon is…

– Olyan jó itt… – rebegte elhalóan.

– Jó lenne ott is, hidd el! Ne félj! Ha nem akarod most azonnal, én türelmes vagyok. De, tudod… én már nagyon szeretném…

– Ó, Thread! Már én is nagyon! De nem lehet!

– Jó, semmi baj – csitítgattam, közben még mélyebbre nyúlva a szoknyája alá, amivel újra sikerült kicsalnom belőle egy apró, tüzes vágyaktól szinte túlcsorduló nyöszörgést. – Mondom, hogy tudok várni. Viszont ha fölmennénk hozzád, ez is sokkal kényelmesebb lenne.

Ambrosia odaszorított magához a mellső lábaival, s halkan nyögdécselve finoman beleharapott a nyakamba. A hátsó lábai már folyamatosan reszkettek, de nem zárta őket össze, ezért hát lényegében el is könyveltem magamban a sikeremet.

– Gyere, kedvesem! – suttogtam a fülébe.

Bár nem húztam vissza a patámat, kicsit megpihentettem a combján, hogy meg bírjon mozdulni. Lassacskán le is csillapodott a légzése, a fejét pedig a vállamra hajtotta.

– Nagyon szeretnék, Thread, de nem szabad! – mondta halkan. – Olyan nagyon nehéz… Így se lett volna szabad, csak olyan jó… Ne haragudj rám, kérlek!

– Miért mondod ennyire, hogy nem szabad? – kérdeztem. – Ki tiltja meg?

– Hát, kancának nem szabad az összebújás így csődörrel még megházasodás előtt – magyarázkodott Ambrosia.

Csendben prüszköltem egyet. Ilyen idiótaságot sem hallottam még…

– Egyszóval el kéne vegyelek, mielőtt még lefeküdnél velem?

Kicsit eltávolodtam tőle, hogy a szemébe nézhessek, de ő erre lehajtotta a fejét.

– Azt hiszek, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott bánatosan. – Ahhoz, hogy mi csináljunk megházasodást, neked kéne lenni saddle-arabiai póninak. Neked kéne megkérni a patámat apámtól. Nem tudok, mit mondana rá…

Mit ne mondjak, alig kaptam levegőt. Jó, tisztában voltam vele, hogy az ő hazájában igencsak más szokások voltak a mérvadók, de hogy még ilyen hülyeségeket is megszabjanak…! És valaki ezeket tényleg komolyan is veszi?

– És mi van, ha, teszem azt, nem is működne kettőnk között a dolog? Hogy lehet ilyesmibe belemenni anélkül, hogy kipróbáltuk volna, milyen egymással?

– Én nagyon élvezek veled lenni, Thread! – Ambrosia riadt arccal két patára fogta az egyik lábamat, s a szügyéhez húzta. – Sose voltam ilyen boldog, mint most vagyok, veled! Úgy vágyok rád, mint senkire!

– Akkor miről is beszélünk? – kérdeztem kicsit keményebben, mint szándékomban állt. – Most nem otthon vagy; nem vonatkoznak rád az ottani szabályok. Ki akadályozna meg abban, hogy azt tégy, amit akarsz?

– Thread! – pillantott rám esdeklően, s a patámat megemelve hozzáérintette az arcához. – Kérlek szépen, értsél meg engem…!

Elfordítottam a fejem és szusszantam egy nagyot. Lassan vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak. Még mindig megpróbálhatok optimistán gondolkodni…

– Rendben van, megértettem – mondtam egy fokkal higgadtabban, de a lábamat azért visszahúztam – Nem fekhetsz le velem, mert annak nyoma lenne. Természetesen el tudom fogadni, ha kell. Nyilván nem szükséges ezt tragikusan megélni. És remélem, te is megértesz engem, elvégre már vagy fél éve együtt vagyunk, és azóta sem történt köztünk semmi komolyabb. Vannak más módjai is annak, hogy jól érezzük magunkat kettesben! Olyasmik, amiket nyugodtan letagadhatunk, nem tudják ránk bizonyítani. Hidd el, nagyon szeretnék már végre tényleg közel kerülni hozzád!

– Nagyon vágyok rá, Thread, de nem szabad… – motyogta bűnbánóan.

– Miért mondod erre is? – csattantam föl elkeseredetten. – Kit érdekel, hogy nem szabad? Senki sem látna minket! Neked az egész életed ebből áll, hogy semmit nem szabad csinálnod? Miért? Nem te éled a saját életedet? Miért adod fel a saját szabadságod? Még titokban sem mersz csinálni semmit, amire egyszer valaki azt mondta neked bármilyen okból, hogy nem szabad…

– Thread… – suttogta nagyokat pislogva Ambrosia, mintha a könnyeivel küzdene.

– Szerinted hányan vártak volna fél évet? – folytattam, bár nekem is fájtak a saját szavaim. – Vagy mikor tervezted elmondani, hogy valójában nem is akarsz tőlem semmit? Mire kellettem én egyáltalán neked?

– Ne bánts, kérlek! – nyöszörögte sírós hangon a lány. – Én nem akartam rosszat! Én csak olyan jól érzek magamat veled!

Kinyúlt felém, hogy megérintse az arcomat, de elhajoltam előle.

– Csak azt nem értem, miért kínzol – mondtam halkan. – Tudod, milyen érzés mindazok után, amiken együtt keresztülmentünk, azzal szembesülni, hogy sosem teljesülhet be a szerelmünk? Lángolok tőled, és nincs semmi, amivel elolthatnám! Mit vársz tőlem, mit mondjak erre?

Csendben szipogott és lehajtotta a fejét. Remegő patával megtörölte a szemét, aztán hüppögve a pad mögötti bokorhoz fordult. Nem is csodáltam, ha nem tudja állni a pillantásomat…

– Meg akartam bukni a vizsgán… – szipogta. – Úgy volt, hogy csak addig maradhatok Equestriában, míg az alapvizsgát leteszek. Ha nem sikerült volna, még maradhatok egy évet… De a családom akarja, hogy menjek haza. Én meg akarok veled maradni! Azért könyörögtem ki apámnál, hogy a nyarat még itt tölthessem.

– De mégis minek? – kérdeztem rekedtesen. Egészen összeszorult a torkom. Úgy éreztem, ha ez így megy tovább még sokáig, bele fogok rokkanni. – Fájdítani a szívemet, mindkettőnk szívét, hogy nem érhetünk egymáshoz? Miért mondtál egyáltalán igent, amikor megkérdeztem, hogy járnál-e velem? Neked látnod kellett, hogy ez lesz a vége!

– A vé… vége? – zokogott Ambrosia.

Úgy nézett rám, mint akiben egy világ dőlt össze. Bár én se éreztem sokkal jobban magam. Egyszerre fájt is így látnom őt, és dühös is voltam rá. De most tényleg… miért tette ezt velem? Minden olyan jól alakult az életemben! Minden olyan szép volt! Minden a terveim szerint alakult! Aztán kiderül, hogy a kapcsolat, amire olyan büszke voltam, eleve halálra volt ítélve… Egy limitált ideig tartó szabadidős program voltam csupán… Bárhogy történt volna mindez, a vége az lett volna, hogy szépen hazautazik, férjhez megy egy ottani pónihoz, és boldogan él míg meg nem hal. Én meg oldjam meg valahogy…

– Ez… nagyon fájt… – Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, hát inkább eltakartam a patáimmal az arcom. – Bár kerestél volna helyettem egy másik balekot…!

Nem is láttam, csupán hallottam, ahogy nagyokat szipogva fölkel a padról. A halk, egyre távolodó patakopogás visszhangzott a fülemben még sokáig. Mint amikor valaki minden fájdalmát beleadja egy vágtába…

De én képtelen voltam akár csak megmozdulni is. Az előbb keletkezett könnyek is elapadtak, elvéve annak a lehetőségét, hogy kisírjam magamból a feszültséget. Mást nem is tudtam csinálni, csak a fogaimat csikorgattam.

Hűvös fuvallat borzolta fel a bundám. Behatolt a ruhám alá is. Késő este van. Melyik barom ücsörög ilyenkor tökegyedül egy parkban?

Lassan elvettem az arcom elől a patáimat. Teljesen felesleges volt tovább maradnom. Még ha nem is volt kedvem, vagy erőm bárhova is menni…

Ahogy fölálltam a padról, hirtelen kedvem támadt valamit összetörni. Akár magát ezt az elátkozott ülőalkalmatosságot. Vagy csak a bokrokat…

A varázslatom nyomán vékony, áttetsző por-csápok nyúltak elő a hátamból. Egyetlen mozdulat volt csupán, s a sövény már semmivel sem volt magasabb, mint a pad. Nem volt tökéletesen egyenes a vágás. Az eszembe véstem, hogy még sokat kell gyakorolnom…

Teljesen elment az eszem – futott át az agyamon, ahogy a lenyesett ágakra és megtépett levelekre esett a pillantásom, amik most ocsmány kupacként csúfították a közvetlen környezetemet. Ez nem csak felesleges volt, de nem is éreztem magam tőle semmivel se jobban. És valakinek tönkretettem a munkáját. Celestia sem lesz elragadtatva. De természetesen felvállalom. Ha már ilyen hülye vagyok, úgy kell nekem. Miért csinálnék úgy, mintha bármit is számítana?

* * *

Egész pontosan nem emlékszem már, hogyan jutottam el a bárig. Csak mentem, amerre a lábam vitt, az pedig valószínűleg jobban tudta, mire van szükségem, mint én magam. Mikor meg már ott voltam, semmi sem akadályozhatott meg, hogy igyak – egyedül a saját gondolataim. Pár sört még viszonylag gyorsan ledöntöttem a torkomon, utána viszont többször is azon kaptam magam, hogy a pohárral a patámban a falat bámulom. A szokásos kifejezéstelen arcom pedig kivételesen jól tükrözte a fásultságomat.

Eleinte még sokszor eszembe jutott Ambrosia, meg hogy mit hogyan lehetett, vagy kellett volna csinálnom. Persze végül mindig ugyanoda lyukadtam ki, hogy végső soron teljesen mindegy; fölösleges lett volna strapálnom magam így is, úgy is. Inkább csak bambán néztem magam elé, s hagytam, hogy az a nem túl tetemes mennyiségű alkohol segítsen eloszlatni az aggályaimat a jövőmre nézve. Jól érezni nem akartam magam, ugyanúgy hülyét csinálni sem akartam magamból a mai nap során még egyszer, szóval nem is igyekeztem berúgni. Bőségesen elég volt a semmiben lebegni, és kirekeszteni a tudatomból ezt az irritáló, zajos labdacsot, amibe zárva voltam, és amit valóságnak csúfoltak…

Egyedül az zökkentett ki a melankóliámból, amikor meghallottam azt az ismerős hangot. Talán föl sem tűnt volna, ha nem a nevemen hív, olyan régi múltból szólt hozzám.

– Thread pajtás, tényleg te vagy az? – kérdezte mögülem egy kanca vidáman.

Mire megfordultam, már tudtam, ki az, viszont épp ezért alaposan meg is lepett, amit láttam. Egy halványrózsaszín szőrű, fehérbe hajló végű, vöröses sörényű, nálam vagy fél fejjel alacsonyabb pegazus kanca mosolygott rám. Még a régi iskolámban voltunk osztálytársak, jóban is voltunk, de azóta szinte semmit nem hallottam róla. A puszta látványa is jókedvre hangolt még a borús gondolataim ellenére is.

– Hack Filter? – kérdeztem mosolyogva. – Tényleg te vagy az? Hát alig ismerek rád!

– Te is szépen… megnőttél! – mért végig tetőtől patáig. – A kis elegáns, nézzenek csak oda!

– Miért, és neked… várj már, milyen ruha ez?

A döbbenettől még az állam is leesett, mikor fölismertem a kék-sárga uniformis. A Wonderbolt-imádatomat annak idején leginkább Filternek köszönhettem, de azt álmomban se gondoltam volna, hogy egyszer ő is egy lesz közülük…

– Menő, mi? – igazgatta a repülős szemüvegét a kanca, aztán oldalvást is fordult, hogy alaposabban megszemlélhessem.

– Nem hiszek a szememnek! – pattantam le a székemről. – Azt a mindenkit! Te aztán nem aprózod el! Hát hadd gratuláljak már!

Nyújtotta felém a patáját, de én egyből átnyaláboltam, és megveregettem a hátát, úgy kellett félrevonnia a szárnyait, nehogy azokat is odaszorítsam.

– Hé, te ittál? – kérdezte rosszallóan, miután beleszagolt a levegőbe.

– Hát naná! – vágtam rá.

– És meg se kínálsz?

Úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, amivel újra mosolyt is csalt az arcomra.

– Igazad van, erre inni kell! – Már intettem a csaposnak, s hamarosan kaptunk is még két pohárral ugyanabból a sörből, amit eddig kortyolgattam. – Egyet a viszontlátásra, egyet meg a wonderboltságodra.

– Akkor arra is külön kéne, hogy te meg a Nagy Fehér tanítványa lettél! – vigyorgott a pegazuslány, miközben fölkászálódott a mellettem lévő székre. – Sok lesz az; inkább vonjuk egybe!

– Ahogy akarod. Egészségedre!

Koccintás után pár másodpercre elhallgattunk, míg elmerültünk az italunkba, utána viszont fejcsóválva visszaraktam a poharat az asztalra.

– El nem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy itt vagy! – mondtam. – Tényleg tartani kéne valahogy a kapcsolatot, mert ez így nem állapot…

– Ja, Cloudsdale-ből picit macerás – ingatta a fejét. – De így aztán itt volt a kellemes meglepetés, és duplán örülhetünk, hogy összefutottunk!

– Mióta laksz ott? – kérdeztem, az államat kíváncsian a patámba támasztva.

– Van az már négy éve is – felelt merengve.

– És a Wonderbolts? Velük hogy sikerült összejönnöd? Ne kelljen már mindent úgy kihúzni belőled!

Mintha csak várta volna a kérdést. Büszkén kihúzta magát, és csak mesélt és mesélt. Elmondta, milyen versenyeken vett részt, meg azt is, hogy ő igazából még nagyon újonc a csapatban, ami némiképp meg is magyarázta, miért nem hallottam még róla – a hivatalos taglistába még nem is vezették föl. Beszélt nekem Typhoon Wingről, meg a többi csapattagról is, hogy milyenek a való életben, és hát mondanom sem kell, egyszerre voltam rá irigy, és járt át a büszkeség, amiért ilyen ismerőseim voltak, mint ő.

– Csak külsőre változtál – állapítottam meg, mikor tartott egy kis szünetet a mesélésben.

– Ja, fölszedtem pár kilót – kuncogott. – Nagyon illik egy sportpónihoz, mi?

– Ugyan már, attól is csak formásabb lettél! – legyintettem. – Még csak ducinak sem vagy mondható. A csődörök többsége pont az ilyen idomokra gerjed!

– Gondolod? – kérdezte valami huncut csillogással a szemében.

– Úgy ám! És ne gyere nekem az aerodinamikával! Más szempontok is vannak a repülésen kívül.

– Hehe, rossz vagy, Thread…

Kinyúlt felém a szárnyával, s oldalba bökött a tollaival. Kicsit csiklandozott, de nem mondtam volna éppenséggel kellemetlennek. Sőt…

– Ez van, Hacky, az Akadémián rontottak el. Inkább nem is mesélek, mik folynak ottan!

– Bármik is, előnyödre változtál! – kacsintott. – Igazi menő csávó lett belőled.

– Hát, te se panaszkodhatsz! Mindig is te voltál a legvagányabb csaj a környéken. Most meg, hogy Wonderbolt lettél, már nem csak a környéken…

– Te most hízelegsz nekem? – kacarászott.

– Á, csak az ital teszi – legyintettem. – Nyugi, idővel elmúlik, és ugyanolyan unalmas leszek, mint voltam.

– Sosem tartottalak unalmasnak. És meg kell mondjam, ez a rámenős Thread még jobban bejön, mint a régi…

– Rámenős? – vontam föl a szemöldököm.

Egyáltalán nem éreztem annak magam, bár tény, hogy az italtól és a régi jóbarátom közelségétől sokkal oldottabb lettem. Egy rövidke időre még el is értem a jövetelem eredeti célját, nevezetesen, hogy kiverjem a fejemből a korábbi beszélgetésemet Ambrosiával. Vagyis mit szépítek… gyakorlatilag szakítottunk! Nem derültem jobb kedvre, hogy végre legalább magamban elismertem a történteket, de legalább egy egész picit megkönnyebbültem. Ha ennyire nem köt semmi, akár tényleg rámenős is lehetnék még Hackyvel szemben is…

Valahogy cseppet sem zavartattam magam, amiért ilyesmi jutott eszembe a csikókori barátomról. Elvégre nem hazudtam, amikor az alakját dicsértem; tényleg takaros kanca volt, amit főleg kiemelt a testhezálló repülős ruha. Meg az is különösen jó volt, hogy nem takarta el az arcát, mint a Wonderboltok teljes öltözete, így láthattam a helyes kis pofiját. Igen, tényleg egyértelműen jót tettek neki az évek, s az is, hogy egy egész kicsit kigömbölyödött. Szívesen kipróbáltam volna, milyen lenne az ölembe kapni, s a saját patámmal érezni, milyen lenne úgy hozzáérni, ahogy eddig soha eszembe nem jutott volna.

Valószínűleg láthatott rajtam valamit a gondolatmenetemből, mivel nem szólt semmit, csupán ravaszkás félmosollyal kocogtatta a fogához a kiürült söröskorsót. Mikor pedig a szemünk találkozott, pajkosan hunyorogva megnyalta az üveg peremét. Hirtelen gondolt egyet, nagyot csapott a farkával, majd lerakva a poharat, fölugrott, s húzott engem is magával.

– Gyere, megmutatom az öltözőnket! Érdekelnek még a Wonderboltok, ugye?

– Mi az hogy! – vágtam rá azonnal. – Egészen odáig vagyok értük, különösen az egyikőjükért!

Számolatlanul ledobtam pár érmét a pultra, aztán lelkesen követtem a kancát. Sokminden kavargott a fejemben, de pont az alkoholnak köszönhetően nem is éreztem az igényét a kibogozásának. Bár Hacky kihívó viselkedése is meglepett, magamat még nehezebben tudtam volna megfejteni. Csupán tényszerűen, és enyhén bágyadtan megállapítottam, hogy udvarolok egy kancának, aki nem Ambrosia, ráadásul cseppet sem érzem magam rosszul miatta. Jó, egy picit fura volt, meg kavargott is a fejem rendesen, mintha csak álomban járnék, de azt még megállapítottam, hogy a lelkiismeretemet valami nagyon távoli és sötét helyre száműzhettem.

A kanca az ígéretéhez híven egyenesen ahhoz a térhez vezetett, ami fölött a csapata is bemutatózott. Egy kisebb épületet célzott meg, amihez neki külön kulcsa volt. Meg is mutatta a korábban emlegetett öltözőt, viszont meg kell valljam, nem sokra tudtam belőle odafigyelni – bár azért nem hagytam volna ki a lehetőséget, hogy az egyik nyitva hagyott szekrénybe bele ne nyúljak, hogy megtapogathassam a fogasra kiakasztott egyenruhát –, mivel sokkal szívesebben bámultam a mellettem sétáló pegazuslányt. El is kalandozott párszor a tekintetem a domborulatain, és amilyen lomha voltam, biztosra vettem, hogy észrevette, de nem szólt érte.

Mikor azonban a közös zuhanyzóhoz értünk, hirtelen megtorpant, s a sörényemet elkapva engem is megállított. A szemeibe pontosan ugyanolyan tűz égett, mint amilyet ma már láttam egyszer… De tudtam, ő nem fog olyan hülyeségeket kitalálni, hogy „nem szabad”, meg ilyenek. Nem, ő egy igazi belevaló kanca volt, aki nem futamodik meg gyáván, és eléri, amit akar!

– Mit szólnál, ha mégis inkább azt mutatnám meg, hol kap egy magamfajta szállást itt, Canterlotban? – kérdezte elszántan suttogva.

– Vezessen, kisasszony! – feleltem neki ugyanolyan határozottan. – Ha repülni kell hozzá, akkor is követlek!

Nem bántam, hogy ennyi volt a nézelődés. Főleg miután Hacky a kulcsaival babrálva egy pillanatra még oda is hajolt hozzám, s játékosan, mégis már-már erotikusba hajlóan megnyalta az orromat. Elképzelni sem tudtam, mi üthetett belé – ennyire nem lehet örülni egy régi ismerősnek –, de még véletlenül sem tiltakoztam, csupán izgatottan követtem, míg Cantelot utcáin végigügetett, egyenesen a szállodájáig. Ezúttal sem kötött le a hely, ahova mentünk, sokkal szívesebben figyeltem a kanca farán az izmok játékának köszönhetően finoman hullámzó ruháját séta közben. Vagy a kecses, piros-fehér farkát, ahogy ingatta. Az sem érdekelt, ha másoknak feltűnik. Sőt, igazából addigra már semmi nem érdekelt rajta kívül…

Mikor beértünk a szobájába, becsuktam magunk mögött az ajtót, s nem is kérdezve semmit, finoman elkaptam őt a varázserőmmel. Nem ellenkezett, nem is fordult meg, csak lassan hátrált felém, engedve a húzásomnak. Alig hittem el, hogy képes voltam ilyen szinten levetkőzni a gátlásaimat, s hogy a kanca tényleg ennyire pozitívan válaszolt a közeledésemre. Viszont azt is tudtam, most már nem fogok meghátrálni. Az pedig, hogy éreztem, ő sem fog tiltakozni az ellen, amit csinálni akarok vele, egyfajta vad, féktelen örömmel töltött el.

* * *

Viszont, hogy pontosan mi is történt köztünk, bizonyos személyes okok miatt nem szeretném elmesélni. Legyen elég annyi, hogy egy olyan csodálatos estét tölthettem el a lánnyal, amire azóta is egyfajta bűnbánattal kevert borzongással gondolok vissza.

Pusztán az a tény, hogy pegazus barátomnak köszönhetően átélhettem azt, amire már olyannyira vártam, azaz elvesztettem a szüzességemet, mindent elmond, és nem mond el semmit. Nem árulja el azt, Hacky mennyire türelmes és segítőkész volt velem így, a legelső alkalommal. Nem írhatja le mindazt az érzéki örömet, amit együtt átélhettünk. Az sincs benne, mennyire hálás voltam, amiért megosztotta velem az ágyát, s bár már akkor is éreztem, neki ez az egész csakis azért jelent bármivel többet egy egyszerű egyéjszakás kalandnál, mert régen, és bizonyos értelemben akkor is, fontosak voltunk egymásnak.

És engedte, hogy miután boldog fáradtsággal eldőltünk egymás mellett, még átöleljem, csókolgassam és becézgessem. Hogy átélhessem vele mindazt, amit Amrosiával nem tehettem, hiába vágytam rá olyannyira…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.