7. fejezet: Vadon, bábjáték, rejtett erők

Vadon, bábjáték, rejtett erők

Kiállhatott volna éppenséggel Holder mellett, de nem érezte úgy, hogy bele kéne szólnia efféle családi ügyekbe. Még akkor sem, ha a kancának nyilvánvalóan nem volt más választása, mi több, ő maga mondta neki, hogy adja oda a fejpántját a kecskének. Persze az eszébe se jutott, hogy Platinum hercegnő ebből ekkora ügyet fog csinálni. Ha valami régi ereklyéről lett volna szó, még tán megértette volna, de mivel csak egy közönséges ékszert „hagyott el” a tanítványa, nem vélte indokoltnak a hercegnő felháborodását. Annyiban természetesen igazat adott neki, hogy ő maga sem szívesen bízott volna értékesebb holmikat Holderre, de ennek semmi köze nem volt afféle unikornis büszkeséghez, vagy az ősök tiszteletéhez, amikkel a hercegnő felhozakodott, sokkal inkább Holder szeleburdiságához.

Amúgy sem úgy nézett ki, mint aki segítségre szorul. A kanca lesütött fülekkel, de magasba emelt fejjel állta a korholást. Meg sem próbált felhozni bármit is a védelmére. Akkor meg ő minek is törje magát? Hiába élt már közöttük évtizedek óta, sosem fordított rá figyelmet, hogyan intézik el egymás között a nézeteltéréseiket. És igazából most sem volt rá kíváncsi. Inkább csak némán nézte őket a kalapjának karimája alól, s közben jóízűen szipákolt a tartalék pipájából. Sokkal jobban lekötötte például Clover, aki a hercegnő oldalán hozzá hasonló nyugalommal szemlélte a kibontakozó egyoldalú vitát. Azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta kifürkészni a csődör békés, kiegyensúlyozott arcáról a gondolatait, de egyszerűen nem jutott semmire…

– Bocsásson meg, amiért ezt végig kellett hallgatnia, Starswirl mester! – szólította meg végre Platinum hercegnő.

– Nem tesz semmit – szűrte a fogai között, ki se véve a pipát a szájából. – Ráérünk.

– Szóval ott tartottunk, hogy ön szerint nincs esélyünk rátenni a patánkat a kristály pónik kincseire? – kérdezte továbbra is ideges hangon a kanca. Bizonyára a kielégítetlen kapzsisága is közrejátszott abban, hogy ilyen kedvesen beszélt az imént Holderrel…

– Amíg az alikornis védelmezi az országukat, kizártnak tartom – felelt higgadtan, igyekezve némiképp békésebb mederbe terelni a beszélgetést. – Márpedig nem úgy tűnt, mint akinek szándékában áll feladni a pozícióját. Sőt, azt állította, hogy ha a szükség úgy hozza, egy másik alikornis is átveheti a helyét, hogy fenntartsák a folytonosságot.

– Valami nagy dolgot őrizhetnek… – morfondírozott a hercegnő. – Bárcsak rá tudnánk jönni, hogy mi lehet az!

– Nem tartanám bölcs döntésnek beleártani magunkat a halhatatlanok ügyleteibe – jegyezte meg Starswirl.

– Felség, egyet kell értenem vele – csatlakozott hozzá Clover is. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kivívjuk az alikornisok haragját. Inkább örüljünk neki, hogy a Kristály Hercegnő megtűr minket!

Platinum hercegnő megvetően prüszkölt, aztán büszkén a magasba emelte az orrát.

– Szóval kénytelenek leszünk valóban hosszú távon együttműködni a többi törzzsel, ha maradni akarunk – állapította meg gőgösen. – Felettébb kellemetlen fordulat. Ráadásul Decadence Hercegnő még csak föl sem vetette egy jövőbeli szövetség lehetőségét?

– A Kristály Birodalom, olybá tűnik, nem szorul ilyesmire – sóhajtott Starswirl. – A Hercegnő jóindulatára pedig nem hiszem, hogy építhetnénk. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy tényleg tudomást sem vesznek majd rólunk a továbbiakban.

– Úgy az elért eredményeket a legjobb esetben is félsikerként könyvelhetjük el – nézett kissé szemrehányóan a csődör szemébe a hercegnő, mintha ő tehetne róla, hogy így alakult. – Van még valami, amiről tudnom kell, mester?

– Semmi lényegi – felelt halkan az unikornis.

– Ez esetben távozhatnak – intett felsőbbségesen a kanca.

Starswirl árnyalatnyit biccentett, aztán a hátát mutatva kisétált a trónteremnek kinevezett szobából. Nem is lassított, egyenesen a táboruk széle felé vette az irányt. Kisvártatva Holder is felzárkózott mellé, de nem mutatta ki, hogy észrevette a kancát, s ő sem szólalt meg. Legalább ennyi haszna tényleg volt a tanítványának: ott volt mindig mellette és figyelt, de pontosan tudta, hogy mikor ne beszéljen. Ha valaki ostobaságokat kérdezgetett tőle, kényelmesebb volt Holderre bíznia a magyarázatot, és közben attól sem kellett tartania, hogy a kanca esetleg túl sokat is mond. Ezért is merte magával hozni a Belső Kör mágusai elé. Celestiáról és a testvéréről ugyanis szándékosan nem számolt be Platinum hercegnőnek, így hát joggal bízott Holderben, hogy még akkor sem említi meg őket Barrage mester és a többi mágus előtt, ha a pónik közvetlenül rákérdeznek ilyesmikre. Azáltal pedig, hogy a tanítványán nem fog látszani, ha bármit elhallgatnak, ő maga is őszintébbnek tűnhetett.

Persze tudta, Holder tisztában volt azzal, hogy sikerült találkoznia négyszemközt a fehér alikornissal. Elvégre Celestia egyenesen tőle kérdezte meg, merre találhatja a mesterét. Mivel pedig ezt követően estig nem is került elő, nem volt nehéz összerakni még Holder értelmi képességeivel sem a történteket – legalábbis nagy vonalakban. És szerencsére a kancának volt annyi esze – vagy volt olyan tapintatos, ezt nem tudta eldönteni –, hogy meg se próbálja faggatni ezzel kapcsolatban. Mivel pedig azóta is féken tartotta a kíváncsiságát, hát a továbbiakban is számított a diszkréciójára.

Kissé el kellett távolodniuk a kerítéstől, hogy elérjék a varázslók sátrát. Nem volt igazán nagy távolság, épp csak ahhoz elegendő, hogy a dolgos pónik zaja kissé tompuljon. Inkább volt a Kör ideiglenes székhelyének ily jellegű kihelyezése formális jelentőségű, elvégre ilyen körülmények között aligha lehetett elvárni az unikornisoktól, hogy valóban komoly kutatómunkát végezzenek, vagy átfogó, nagy volumenű varázslatokkal foglalkozzanak. Ettől függetlenül persze láthatóan igyekeztek maguknak egy nyugodt sarkot kialakítani, amit Starswirl még a plusz testmozgás ellenére sem bánt igazából. Főleg ennyi ideig a többi törzs követei és a kristály pónik közé szorulva jól esett már végre kizárólag a saját fajtája közt lenni.

A szarvának egy könnyed intésével elhajtotta maga előtt a vásznat, majd belépett. Hagyott a szemének egy kis időt, hogy alkalmazkodjon a rosszabb fényviszonyokhoz, aztán fölnézett a süvegének karimája alól. Kicsit meglepődött, hogy az előtte álló emelvényen a szokásos tizenkettő helyett mindössze öt póni trónolt, az övéhez hasonló higgadt pillantással vizslatva kettejüket. Azt hitte, nagyobb érdeklődésre tart számot a Kristály Birodalomról, s azon belül is elsősorban az alikornis Hercegnőről szóló beszámolója. Vagy talán a tegnapi sejtése mégis igaznak bizonyulna, s Barrage mester egészen más okból idézte meg?

Halvány mosolyra húzta a száját. Akárhogy is, eddig meglehetősen kedvezően alakultak a dolgok. Bármi oka is volt ennek az egész felhajtásnak, kimondottan örült neki, hogy az ellenlábasai közül egy sem tette itt tiszteletét. Annak pedig már pusztán a lehetősége is ígéretes volt, hogy esetleg tényleg nem csak egy egyszerű jelentés miatt hívták, sőt, a legjobb esetben akár egyenesen nem is érdeklik őket az alikornisok.

– Köszönöm, hogy megjelentél, Starswirl mester! – szólt le a legmagasabb helyről egy aranyló szőrű, szinte bántóan rikító vörös-fehér sörényű csődör. – Beholder kisasszony? Jól telt az utatok?

Jó, ezt egyértelmű utalásnak vette, hogy Barrage mester abszolúte nem kíváncsi az élménybeszámolóra. Ez volt ám a megkönnyebbülés! Bármi kényelmesebb volt annál, mint kerülgetni a mágus keresztkérdéseit. Így viszont… mi a fenét akarhatnak tőle? Remélte, hogy az unikornis ismeri őt annyira, hogy nem rabolja soká az idejét ostoba udvariaskodással és gyorsan a lényegre tér.

– Ráfoghatjuk – felelt semleges hangon, s jókora füstfelhőt fújt az orrán át.

– Ki is pihentétek magatokat? – tette fel az unikornis a következő merőben felesleges kérdését.

Starswirl ezúttal tovább várt a válasszal. Ha ők ráérnek hiábavalóságokat kérdezni, akkor arra is ráérnek, hogy őt kivárják. Lentebb hajtotta a fejét, s kényelmesen pöfékelt. Majd' egy percen át mindössze némán ácsorgott, s csak utána köszörülte meg a torkát.

– Ráfoghatjuk – szűrte a fogai között.

– Remek! – vágta rá azonnal a mágus. – Ugyanis találtunk valamit, ami szerintünk érdekelne téged. Egy igazi különlegesség! Olyat nem állítanék, hogy nagyobb jelentőségű, mint a szakrális csomópontjaink, de garantálom, hogy izgalmasabb. – Mivel Starswirl nem volt hajlandó továbbra sem érdemben lereagálni, folytatta: – Elvégre te kértél minket, hogy értesítsünk, ha bármilyen anomáliát észlelünk az ország mágikus terében.

– Kíváncsian hallgatlak – felelt minden lelkesedéstől mentesen Starswirl.

A magas sátor belsejében elhalványultak a fáklyák, aztán a földön lassan felderengett egy négyszögletű ábra. Ha Starswirl jól sejtette, ez lehetett az eddig megismert új területek sematikus térképe. Hegyek, erdők, mezők képe rajzolódott ki, amit egyfelől a tenger, észak felől a Kristály Birodalom hegyei, míg a többi irányból elhomályosodó vonalakkal folyók határolták. A térbeli emlékezete alapján megpróbálta gyorsan elhelyezni, hogy ők merre lehetnek, s hamar fel is fedezte a táborhelyet jelző szürke háromszögeket.

– Mint azt láthatja, mester, tőlünk dél-délkeletre terül el egy nagy kiterjedésű erdő – szólalt meg egy feltűnően orrhangú kanca.

Starswirl a beszélő felé fordult, s kissé elhúzta a száját a minden szőrszálában ősz póni látványától. Fading Light mester csak az imént léphetett ki az emelvény mögötti árnyékból, elvégre eddig nem vette észre, hogy ő is itt van. Pedig egyébként igazán nem bánta volna, ha elkerülheti vele a találkozást – a kanca azok közé tartozott, akik nyíltan vállalták, hogy nem szimpatizálnak vele és a módszereivel. És az érzés természetesen kölcsönös volt…

– Sűrű és vad, s valamiféle különös varázslat lengi körül minden egyes fáját, aminek az eredetét nem tudtuk beazonosítani – folytatta az unikornis. – A növényzet határában kezdődik, s olyan, mintha egy önmagába forduló spirál lenne. Egy varázslónk sem volt képes eddig a mélyére látni a távolból, közelről viszont még egyikünknek sem volt alkalma megvizsgálni a jelenséget. Ez a fajta mágia ártalmatlannak tűnik, ám Barrage mester úgy vélte, a Belső Körnek önt kéne felkérnie, hogy járjon utána az ügynek.

A kanca a térkép felé mutatott a patájával, mire az említett irányban egy fákkal benőtt részt vörösen derengő köd borított el. Starswirl megpróbálta a méretek alapján felmérni a távolságot, s arra jutott, hogy az említett terület legfeljebb pár napi távolságra lehet tőlük.

– Nos, nem bánom – bólintott némi gondolkodás után. – Ha a Belső Kör úgy kívánja, hát megvizsgálom az anomáliát, azzal a kitétellel, hogy azt követően tényleg csak akkor zargattok efféle gondjaitokkal, ha biztosak vagytok benne: rajtam kívül más nem tudja megoldani. Egyébiránt megelégszem azzal, ha csak beszámoltok nekem az ilyesmikről.

A fáklyák újra fellobbantak, a térkép pedig elhomályosult. Starswirl várakozón körbenézett a pónikon, aztán hátat fordított nekik, s Holderrel az oldalán elindult kifelé.

– Csak egy pillanatra még, Starswirl mester! – hallotta még Barrage mester hangját, mielőtt kilépett a sátorból. Megtorpant, de már nem is nézett vissza. – Van esetleg bármi, amiről tudnunk kéne azon kívül, hogy a mágikus hálózatunk biztos patákban van?

– Nem tudok ilyesmiről – felelt, azzal ott is hagyta az unikornisokat.

* * *

Túl könnyen kötélnek állt. Megint hagyta, hogy eltereljék. Pedig elhatározta, hogy a terve minden mással szemben prioritást élvez. Igaz, amíg nem volt megfelelő kiindulási alapja, teljesen fölösleges volt otthon ülnie. Ha csak úgy a semmiből próbált ötleteket kreálni, hát jobban szokott menni, ha közben valami mással is lefoglalta magát. A hosszan tartó gyaloglás ilyen szempontból mondhatni ideális tevékenység volt. A tanítványa pedig kevés kivételtől eltekintve továbbra sem zavarta meg az elmélkedésben. Illetve még az útjuk elején vetett fel valamit, de igazából az abból kiinduló rövidke beszélgetésüket sem bánta meg, mivel utólag úgy találta, lehetett valami a kanca szavaiban.

– Mester, neked nem fordult meg a fejedben, hogy csak távol akarnak téged tudni maguktól? – kérdezte Holder, mikor épp egy lassú folyású patakon gázoltak át.

– Miből gondolod?

– Nem hangzik egy veszélyes küldetésnek; bármelyikőjük gyorsabban intézkedhetett volna nálunk…

– Elképzelhető – mormolta, majd lefékezett a vízmosás közepén, hátrafordult, s belenézett a kanca szemébe. – Csakhogy van egy kis gond, Holder! Az, hogy ez engem a legkevésbé sem érdekel! Tőlem aztán a Belső Kör annyit szervezkedik, amennyit csak akar; nekem semmi dolgom nincs velük. Semmivel sem több ez, mint Platinum hercegnő udvartartásának az intrikái.

A kanca lesütötte a fejét, mire ő megfordult és tovább indult.

– Mester? – Holder hangja újfent megállásra bírta, de ezúttal már nem nézett vissza. – Megkérdezhetem, hogy miért nem említetted meg senkinek az elementálokat? Vagy a másik alikornist…?

– Nos, talán azért, mert egyiknek sincs gyakorlati jelentősége? – kérdezett vissza dühösen Starswirl. Pedig remélte, hogy a kanca továbbra sem fog felhozakodni a témával… – Bőven elég annyit tudniuk, amennyit elmondtam.

– Megértettem, Mester – mondta halkan Holder, s a következő pár órában szerencsére nem is szólalt meg többször.

Egész pontosan sikerült felmérnie a távolságot. Csupán kétszer esteledett rájuk, mire meglátták az erdő szélét, s az első masszív törzsű fákat még a déli nap fényénél érték el. Nem is tétováztak: még az enyhe mágikus bizsergés ellenére is gyorsan átlépték a vadon határát. Igaz, Holder rögtön ezt követően le is cövekelt, s nem is volt hajlandó megmozdulni, amíg Starswirl vissza nem ment hozzá.

– Meggondoltad magad, vagy mi? – kérdezte a kancát.

– Csak… Mester… nem lehet, hogy óvatosabbnak kellett volna lennünk? – kérdezett vissza kissé remegő hangon Holder. – Ha előbb még odakint megállunk, most nagyobb biztonságban lennénk!

– Kétlem, hogy a szerencse még egy alikornissal hozna össze minket, Holder – felelt Starswirl, azzal eloltotta és eltette a pipáját. – Aligha van mitől tartanunk, s ha mégis, hát ott van az ősi, örök póni taktika: elfutunk! Nem vagyunk túl messze a tábortól; még visszateleportálni sem lehet nehéz, főleg, hogy most csak ketten vagyunk.

Holder csupán csendben megemelte az egyik mellső lábát, s bizonytalanul az erdő széle felé pislogott. Starswirl azonban nem várt tovább, és elindult a sűrű aljnövényzetben előre, nagyjából próbálva bemérni a tompa, mégis átható mágikus kisugárzás eredetét. A szarvát nem is használta, kizárólag zsigeri szinten figyelt az éteri hullámok finom fodrozódására. Kisvártatva hallotta, ahogy a tanítványa nagy zörgéssel fölzárkózik mögé, végigvágtatva a több éves avarrétegeken.

Szerencséjükre ha ösvényt nem is, de hamarosan találtak egy elég széles vadcsapást, ami a keresett irányba vezetett, így nem kellett sokáig vérre menő küzdelmet folytatniuk a néhol bizony tövises-tüskés bokrokkal. Madaraknál és rovaroknál nagyobb állatokba azonban egyszer sem botlottak, legfeljebb nagyon távolról hallották a neszelésüket. Pedig mind a ketten folyamatosan hegyezték a fülüket bármilyen gyanús zaj után kutatva. A nap fénye csak igen erősen megszűrve érkezett az ő szintjükre, így igen hamar elvesztették az időérzéküket. De kitartóan haladtak tovább, még annak ellenére is, hogy Starswirl a hosszas séta hatására sem érezte magukat közelebb a különös kisugárzás forrásához. Sőt, ahogy egyre mélyebbre haladtak, lassacskán kezdte úgy érezni, hogy ez az enyhén fojtogató mágia szép fokozatosan minden irányból körbefonja.

Ilyen viszonylagos csendben azonnal kiszűrte hát az egyre kifejezettebbé váló csörtetést, ami egyenesen feléjük közeledett. Intett Holdernek, de ő maga is mozdulatlanná dermedt. Megvetette a lábát, s izzó szarvval igyekezett villámgyorsan bemérni a zaj forrását. Valami élőlény volt, még a sűrű növényzetben is szilárdan elkülönülve a környezetétől. Épp csak egy kicsivel lehetett nagyobb egy póninál, de meglepően fürgén mozgott. Ilyen távolságból azonban Starswirl még csak azt sem tudta megállapítani, hogy vajon valami intelligens lény, vagy csak egy közönséges ragadozó lehet-e. Sőt, lényegében azt sem tudta kizárni, hogy a látogatójuk az eredete az egész erdőt behálózó bűbájnak…

Az idegen lelassított, mielőtt még előbukkanhatott volna a bokrok közül. Starswirl ezt egyszerre találta aggasztónak és megnyugtatónak is. Némiképp örült, hogy bármi is volt a lény, nem rontott azonnal nekik, másfelől azonban az is előfordulhatott, hogy csupán megvolt a magához való esze, és nem akart őrült módon bármiféle felkészülés nélkül rátámadni két varázshasználó pónira…

– Üdvözletem! – kiáltott oda neki Starswirl, közben felkészülve rá, hogy ha kell, akár egyetlen csapással leterítse az idegent. – Nem kell félnie tőlünk; békés szándékkal jöttünk!

A legközelebbi bokor megrezzent, ahogy előlépett mögüle egy magas, mogyoróbarna szőrű lény. Starswirl egy pillanatra azt hitte, mégis sikerült még egy alikornisba botlaniuk, ám ahogy annak a valaminek a fejére tévedt a tekintete, némi megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy nem így történt. A különös jószágnak ugyanis a méreteihez képest is feltűnően nagy fülei voltak, nem is beszélve a cseppet sem póniszerű fekete orráról, vagy épp arról, hogy nem egy szarva volt, hanem kettő.

– Micsoda öröm! – Az ismeretlen lény szinte rájuk kiabált, miközben a szája már-már irreálisan széles mosolyra húzódott. – Mily régóta vártam egy ilyen csodás alkalomra! Kérlek titeket, nemes egyszarvúak, tiszteljétek meg szerény hajlékomat, s legyetek a vendégeim!

Az idegen valami egészen érthetetlen boldogsággal az arcán közelebb lépett hozzájuk, s mélyen meghajolt, mire a két póni meglepetten összenézett. Starswirl továbbra is cselt sejtett, ezért egyetlen pillanatra sem engedte, hogy bármi elterelje a figyelmét a furcsa alakról. Ugyanúgy a mágikus tartalékjait is folyamatosan készenlétben tartotta.

– És kihez van szerencsénk, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte, mire a lény kihúzta magát és még egyet lépett feléjük. – Illetve miféle szerzet ön egyáltalán?

– Ó, milyen udvariatlan is vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam! – kapott a fejéhez az idegen, majd rögtön utána a csődör felé is nyújtotta különös, több ujjú patáját. – A nevem Oaken Pillar, és utóbbi kérdésére válaszolva őz vagyok az Everfree Forestből. A legközelebbi erdőség, innen délkeletre – tette hozzá, látva az értetlen arcukat.

Starswirl visszafogta a mágikus energiáit, hogy a szarva ragyogása alábbhagyjon, s bizalmatlanul hozzáérintette a patáját az őzéhez. A lény újra barátságosan elmosolyodott, majd Holder elé lépett.

– Nahát, ilyen gyönyörű póni kancát sem láttam még soha! – füttyentett elismerően. – Hódolatom, kedves hölgyem!

Holder zavartan pislogva hátrált pár lépést, mire az őz is megtorpant.

– Jaj, elnézést, kedves, nem akartam megijeszteni! – visszakozott magasba emelt patával az idegen. – Hogy is fejezhetném ki…? Ó, igen!

Pillar gyorsan körbenézett, aztán elfordult, s csípőig elmerült az egyik bokorban. Hamarosan egy hosszú szárú tűzpiros virággal a szájában lépett a kancához. Ezúttal azonban tisztes távolban megállt tőle, s egész óvatosan nyújtotta felé az apró ajándékot. Holder ezúttal is tétovázott, de mivel az őzbak nem tágított, végül kelletlenül elfogadta a virágot.

– Még csodásabban festene, kisasszony, ha a sörényébe tűzné – jegyezte meg Pillar, le se véve a szemét a kancáról.

Holder kissé pironkodva követte az őz javaslatát, aztán bizonytalanul ácsorogva az avart kezdte kapargatni a patájával.

– Szóval hogy is keveredett erre, tisztelt Pillar úr? – szólította meg Starswirl, mikor már idegesítette, hogy ennyire mellőzik a beszélgetésből.

– Ó, bocsánat, kedves uram! – mosolyodott el az őz. – Nos, ami azt illeti, nemrégiben költöztem ide. Néha kell egy kis változatosság, nemde? És önöket mi szél hozta ide? Feltételezem, külföldiek lehetnek, ha még sosem találkoztak a fajtámmal…

– Mondhatni, igen – felelt a csődör.

– Fantasztikus! – lelkesedett Pillar. – És mi is vette rá önöket, hogy pont ezt az erdőt látogassák meg?

– Miért, talán gondot okoz? – kérdezett vissza furcsállkodva Starswirl.

– Szó sincs ilyesmiről, drága uram, mindössze a kíváncsiság kérdezteti velem! Gondoltam, esetleg a segítségükre lehetek eligazodni itt, a szűkös ösvények között!

Lehetett valami abban, amit az őz mondott. Starswirl újra megpróbált az ismeretlen varázslat után kutakodni, de ez alkalommal sem tudta betájolni a helyzetét. Viszont valamilyen okból úgy érezte, ennyi bizalmat igazán megelőlegezhet az idegennek a céljaik megvalósítása érdekében. Amúgy sem tűnt olyasvalakinek, aki reális veszélyt jelentett volna rájuk nézve…

– Ami azt illeti, egy igen sajátos mágikus anomáliának jöttünk utánanézni – mondta, mire az őz egy pillanatra gyanakvóan felvonta a szemöldökét.

– És mondják csak, mit tennének, ha megtalálnák ennek az anomáliának a forrását? – kérdezte különös felhanggal.

– Ez merőben attól függ, hogy mi az – felelt Starswirl, de aztán egy pillanattal később benne is fellobbant a gyanú. – Jól értelmezem, ön tud erről valamit?

Az őz szemében félelem csillant, ahogy gyorsan körbenézett.

– Nagyon kérem önöket, drága barátaim, folytassuk ezt a beszélgetést otthonosabb környezetben! – Az őzbak meglepő hirtelenséggel váltott esdeklő hangnemre. – Higgyenek nekem, nem fogják megbánni! Ígérem, alkalmasabb időben válaszolni fogok a kérdéseikre! – tette hozzá szinte suttogva.

Starswirl váltott egy sokatmondó pillantást a tanítványával, majd határozottan bólintott. Bármi okból is erősködött ennyire az idegen, nem kockáztatnak sokat, ha hallgatnak rá. Legalábbis nem veszélyesebb, mint vaktában bolyongani a rengetegben. És persze több sikerrel is kecsegtetett…

A lehetőségekhez képest csendesen követték Pillart keresztül a bozótoson. Alig pár perc múlva el is értek az erdőnek egy olyan részére, ami valahogy sokkal nyitottabbnak és rendezettebbnek tűnt az eddig látottaknál. Mint egy kényelmes pihenőhely, egy igényesen kialakított lugas, üde, egynemű, szinte hívogató növénytakaróval borítva, s feltűnően tüskementesítve.

– Itt lakik? – kérdezte ámulva Holder. – Hiszen ez gyönyörű!

– Köszönöm, hogy így gondolja, kedves hölgyem, de az ön arcát látva számomra új értelmet nyert a gyönyörű szó! – mondta az őz, majd kecsesen előre ugrott, s játékosan meghempergett a virágok között. – Csak nyugodtan szolgálják ki magukat! Többet nemigen nyújthatok, bármennyire is restellem. Esetleg egy hideg gombateát készíthetek, amennyiben igényt tartanak rá…

Starswirl leheveredett a földre, s azonnal megállapította, hogy valóban roppant idilli kis helyre hozta őket alkalmi vezetőjük. A nap is pont besütött a fák közti réseken, megtörve körülöttük a baljós félhomályt. Sőt, mintha itt még a levegő is könnyebb lett volna… Mélyeket lélegzett a finom, virág és nyers zöldség illatú szellőből, s derűsen kereste Holder pillantását. Ha rá pozitív hatással volt ez a kis felüdülés, hát a kanca teljesen el volt varázsolva. Ő is elfeküdt a puha aljnövényzetben, de olyan ábrándos arccal nézelődött, mintha ébren álmodna.

– Valamivel mégiscsak szeretném megkínálni mélyen tisztelt vendégeimet! – kelt fel Pillar, s barátságosan rájuk mosolygott.

Odalépett az egyik magasba nyúló futónövényhez, s a szájával leszakított róla két jókora, halványkék harangvirágot. Kicsit oldalvást fordította a fejét, hogy a két tölcsér az ég felé mutasson, aztán meghúzott valami indát, ami pont felé nyúlt. Pár méterrel a feje fölött egy hatalmas lapulevél lekonyult a mozdulattól, s vékony sugárban víz zúdult le róla. Az őz pontosan a kis zuhatag alatt állt, de olyan ügyesen igazította a szájába fogott virágokat, hogy egyetlen cseppet sem hagyott leesni a földre.

– A természet ajándéka! – nyújtotta a rögtönzött poharakat a pónik felé.

– Nagyon köszönjük! – biccentett Starswirl, s megízlelte a harmatot. Különleges tisztaság, különleges tálalásban… Valamit tudott ez az őz…

– Mindig öröm új barátokra lelni – felelt somolyogva Pillar. – S még nagyobb öröm a kedvükben járni.

– Most azonban térjünk a tárgyra!

Starswirl lerakta a levelek közé a harangvirágot. Beletúrt a köpenyébe, de aztán mégis meggondolta magát. Most valahogy semmi kedve nem volt magában füstölögni. És ami azt illeti, meglepő módon egyáltalán nem is hiányzott.

– Nos, ami azt illeti, sokat tudnék mesélni a bűbájról, ami az egész erdőt átitatja – nézett mélyen a csődör szemébe az őz. – És higgye el, semmi sem tenne boldogabbá, ha két ilyen remek mágus segítségére lehetnék! Mégis, a tudásom oly sekélyes az önökéhez mérten ezen a téren, hogy attól tartok, elenyésző részleteknek tartanák mindazt, amit mondhatok erről a különös jelenségről. A kérdés hát ugyanaz marad: önök mit remélnek ettől az információtól.

– Nincsenek konkrét céljaink, csupán vizsgálódunk – felelt Starswirl. – Márpedig minden plusz adatnak igen nagy hasznát vehetjük a továbbiakban.

– És mégis… bármit is mondanék, hajlandóak lennének továbbra is partnerként tekinteni rám? – kérdezte reményteljes arccal Pillar.

– Talán lenne okunk másképp kezelni önt, uram? – kérdezte furcsállkodva Holder.

– Természetesen szó sincs ilyesmiről, szépségem! – Az őz odalépett a földön fekvő kancához, s finoman hozzáérintette a patáját a lábához. – Csupán azt szeretném megtudni, mit várhatok a kapcsolatunktól.

Holder tágra nyílt szemekkel, ijedten szuszogva nézte a fölé tornyosuló lény arcát, de nem húzódott el tőle.

– Tudják, ha segítségre van szükségük, rám feltétlenül számíthatnak! – mondta Pillar, továbbra sem eresztve tekintetével a kancát. – Bármiben hajlandó vagyok a segítségükre lenni, ha önök is így érzik.

– Valóban praktikus lenne együttműködnünk – állapította meg Starswirl, hátha sikerül egy kicsit elszakítania a bakot Holdertől, de nem érzett igazán csalódottságot, amiért nem így történt. Ha már ennyire érdeklődik a kanca iránt, hát legyen boldog vele…

– Tehát számíthatok a támogatásukra a problémájuk elrendezésében? Igazán fontos feladatuk van, jó lenne minél hamarabb utánajárni… – nézett egy pillanatra Starswirl szemébe az őz, aztán rögtön visszafordult Holderhez. – Nem tudom, mondták-e már, de a szemeid úgy ragyognak, mint a gyémántok! Azt hiszem, el is vesztem bennük! Olyan tiszta vagy… olyan felséges…!

– Én… nem… én… én… – motyogta a kanca, ám láthatóan teljesen megbabonázták az őzbak szavai. Mintha már nem csak megmozdulni, de értelmesen gondolkodni sem bírt volna.

Starswirl halványan elmosolyodott a bizarr páros látványától. Mégis, alig egyetlen pillanattal később már bárgyúnak és ostobának érezte magát. Elvégre… most mégis mi a jó fenét csinálnak? Mit akarhatnának ezek egymástól, és őt miért nem zavarja ez az egész? És miért nem szól rá a tudatának mélyéről az apró, sürgető érzés, hogy ideje lenne a saját dolgukkal foglalkozni? Hiába volt tisztában a küldetésük, a valódi céljuk jelentőségével, egyszerűen semmi motivációt nem érzett magában a megvalósítás irányában. Ám ami még ennél is különösebb volt: feltűnt neki, hogy a barátjuk szándékosan kerüli a direkt válaszadást, s mégsem haragudott rá érte. Hiába volt az őzbak ilyen megnyerő, valami egészen biztos nem stimmelt vele. És az, hogy ez a legkisebb mértékben sem aggasztotta, azonnali cselekvésre késztette…

– Elnézést! Csak egy pillanatra…

Fölállt, s mintha mi sem történt volna, kisétált az idilli kis lugas alól, és elbújt egy vastag törzsű fa mögött az árnyékban. Megpróbálta kiüríteni az elméjét, s a saját tudatába zárkózni, ám döbbenten tapasztalta, hogy nem sikerül. Hiába hunyta le a szemét, hiába igyekezett ellazulni, hiába ismételt el magában pár rövid, ám annál átütőbb erejű mantrát, egyszerűen képtelen volt elérni a megfelelő meditatív állapotot. Így azonban, hogy magára maradt, végre újra tisztán tudott gondolkodni. Ennek pedig abban látta az első jelét, hogy amint rájött, hogy nem fogja tudni áthangolni a tudatát, szabályszerűen pánikba is esett.

Növekvő balsejtelemmel a szarvára koncentrált, de kissé megnyugodott, ahogy a varázslatának hatására néhány apró gally elemelkedett a földtől, s szabályos mintázatba rendeződött az orra előtt a levegőben. Igaz, nem is tűnt úgy, mintha homályosak lettek volna a gondolatai. A mágia finom hullámzását is ugyanúgy érezte maga körül. Mi lehetett hát a gond? Bármennyire is utálta így csinálni, de erőből megidézett egy olyan összetett energiamezőt maga körül, ami a reményei szerint elhatárolta őt bármilyen külső hatástól.

Nyugalmat erőltetett magára, s újra lehunyta a szemét. Mielőtt azonban újra megpróbált volna meditálni, mélyeket lélegezve a hátsó lábaira állt, s amint megfelelőképp stabilizálni tudta magát ebben a szokatlan testhelyzetben, a mellső patáit megemelve kicsi, majd egyre táguló köröket rajzolt a levegőbe. Az orrán keresztül hosszasan mély, zümmögő hangot hallatott, aprókat változtatva csak a magasságon, míg el nem érte a keresett frekvenciát. Mikor úgy érezte, minden egyes porcikája arra a hangra rezonál, fölemelte az egyik hátsó lábát is, hogy immár egyetlen ponton érintkezzen a földdel. Óvatosan, nehogy elveszítse az egyensúlyát, a mellső patáit összeérintette a mellkasa előtt, s mozdulatlanná dermedt.

A saját maga által kibocsátott zümmögés háttérbe szorult, noha tudta, hogy kívülről ugyanúgy hallhatná bárki. Hagyta, hogy a csend körbeölelje, s könnyedén belesimult a tudattalanjába. Régi technika volt ez, nem is alkalmazta túl gyakran, de a hatásossága megkérdőjelezhetetlen volt…

Olyan érzése támadt, mintha egy földipóni család kertjének az egész évi komposztját borították volna rá a fejére. Gondolatok és érzet-forgácsok olyan sajátos elegyével találta magát szembe, amire a legjobb kifejezés talán tényleg a mentális szemétdomb lett volna… A saját fejében hasonlóval sem találkozott még sose, hát eléggé zavarba is jött tőle. Először föl is merült benne, hogy csak egyszerűen kihajítja az egészet, a legapróbb nyomot sem hagyva az elméjében, ám végül a kíváncsisága kerekedett felül. Elvégre ennyi tudat alatt elrejtett információ nem ragadhatott meg benne csak úgy, főleg azt figyelembe véve, hogy egész eddig észre sem vette…

Bár viszolygás fogta el tőle, mégis megragadott pár apró részletet, hogy elkülönítse a kavalkádból. Ártatlan, egyszerű, hétköznapi szavak voltak. Csak jókor és jó helyen… És nem utolsó sorban a megfelelő felhanggal… Bizony, nagyon is tudatosan lett odahordva az elméjébe ez az eszmei fertő! És milyen ügyesen, hogy teljesen elkerülte a figyelmét! De már azt is tudta, ki volt érte a felelős… Már meg sem lepődött, hogy újdonsült „barátjuk” próbálta őket manipulálni egészen a legelső perctől kezdve… Azt már nem tudta eldönteni, hogy pontosan mi lehetett a célja ezzel az egésszel, de biztos volt benne, hogy valamilyen módon rájuk akarta kényszeríteni az akaratát. És mindezt persze olyan köntösbe bújtatva, mintha csak szívességet próbálna kérni tőlük! Nem, nem jutott el idáig, de Starswirl határozottan érezte magán, hogy a feltűnésmentes kondicionálásnak hála aránylag könnyen engedett volna az őznek. A továbbiakban már komolyabb erőfeszítés nélkül is meggondolatlan lépésekre vehette volna rá.

Fellobbant benne a harag. Hát nem tudja, kivel kezdett! Ahhoz aránylag hozzá volt szokva, hogy az ellenfelei a józan eszét próbálják becsapni akár illúziókkal, akár direktebb módon, de ilyesmivel ritkán került szembe. Most azonban, hogy átlátta az alattomos taktika lényegét, már fel tudott készülni ellene. És sok veszteni való ideje nem is maradt, elvégre Holder még mindig ott volt azzal a démoni teremtménnyel! Hát most legalább kiderül, mit ér egy őz egy tapasztalt unikornis ellen!

Kiirtott a tudatalattijából minden egyes idegen gondolatot, aztán mentális pajzsot emelt maga köré, még a szarvát is bevonva a varázslatba. Négy lábra ereszkedett, s elszánt arccal kinyitotta a szemét. Ugyan nem lepődött volna meg azon sem, ha először az őzet látja meg, elvégre ennyi idő alatt feltűnhetett neki a hiánya, de azért kicsit megnyugodott, hogy nem így történt. Igaz, sokkal az sem biztatóbb, ha azóta is Holdert szórakoztatja… Starswirl kilépett hát a fa mögül, s a fülét hegyezve elindult vissza a lugas felé.

Kissé meglepetten konstatálta, hogy olyan sokat nem tévedett. A tanítványa még most is pontosan ugyanott volt, ahol hagyta, de időközben már Pillar is lefeküdt mellé, s ha Starswirl jól látta, folyamatosan suttogott valamit a kanca fülébe. Holder pedig lehunyt szemmel, az arcán reszketeg mosollyal hallgatta. Gyenge jellem… Le se tagadhatta volna, hogy teljes mértékben megadta magát az idegennek…

– Ó, örülök, hogy visszatértél hozzám, kedves bará… – kezdte mosolyogva az őz, ám azonnal a torkára forrt a szó, amint Starswirl szarva felragyogott, s egy kísértetiesen derengő penge jelent meg a levegőben, pont Pillar két szeme közé célozva.

– Hirtelen milyen közvetlen viszonyba kerültünk egymással, nemde, kétszarvú barátom? – kérdezte gúnyosan a csődör. – Valóban úgy érzem én is, hogy alig pár centi választ csak el minket!

Az őz arcán izzadtságcseppek jelentek meg, s egész testében remegni kezdett. Holder azonban a következő pillanatban már oda is ugrott elé, készen arra, hogy ha kell, hát a testével védhesse meg Pillart – noha a szemén látszott, hogy tényleg nem volt a maga ura.

– Ezt csak viccnek szántad, ugye? – kérdezte Starswirl megvetően köpve a szavakat az őz felé, miközben kissé hátrébb vonta a fantom pengét, nehogy véletlenül kárt tegyen a tanítványában. – Ki kell ábrándítsalak, de nem a jó pónit nézted ki magadnak! Ez messze nem elég ahhoz, hogy megvédd magad tőlem!

Holder szarva felizzott, de neki még csak meg se kellett erőltetnie magát, hogy kivédje a varázslatát. Cserébe viszont könnyed suhintással ledöntötte a lábáról a kancát, s egy újabb lökettel a földre is szorította. Pillar valószínűleg azt hihette, hogy itt a lehetősége a menekülésre, mivel szemvillanásnyi idő alatt patára pattant, s akkorát szökellt, amivel kis híján el is tudott tűnni Starswirl elől a bokrokban. A mágus azonban résen volt, még a levegőben, ugrás közben elkapta. A csődör meg sem állt egy pillanatra sem, máris kapcsolta egyik varázslatát a másikkal, mire a földből hosszú, zöldes indák törtek elő, s szorosan gúzsba kötötték az őzet, lehúzva őt a póni szügyének magasságába. Starswirl halvány mosollyal figyelte, ahogy ellenfele tehetetlenül vergődik a varázslatának fogságában, majd közelebb lépett hozzá, s pusztán a hatás kedvéért megidézett még egy tucatnyi pengét, s nekiszegezte Pillarnak.

– Kérem, ne bántson! – fogta könyörgőre a dolgot a mozgásképtelenné tett lény.

– Egy jó érvet mondj, miért hagyjam meg az életedet!

Starswirl ragyogó szarvval fenyegetően a bak fölé tornyosult, bár nem akart tényleg végezni vele – legalábbis egyelőre. Csupán rá akart ijeszteni, hogy végre valóban kiszedhesse belőle, amit tud. Ha már az őz ennyire együttműködésre vágyott, hát itt volt az alkalom, hogy bizonyítsa is szándékának komolyságát!

– Mindent… mindent elmondok! Esküszöm! – nyöszörögte Pillar. – Kérem! Tudom, hihetetlennek fog hangzani, de mindőnk érdekében tettem… amit tettem!

– Teljesen felesleges próbálkoznod – kocogtatta meg a halántékát a csődör. – Átlátok rajtad.

– Ne…! Kérem! Ígérem, soha többet nem csinálom! Kérem, hallgasson végig! Esküszöm, minden szavam színtiszta igazság!

– Szóval ismered ezt a varázslatot, igaz? – Starswirl eltökélt vigyorral végigsimította az egyik pengét. – Légy bármiféle démoni teremtmény, ezek visszaküldenek a túlvilágra! Egyetlen rossz szó, és búcsút vehetsz a fejedtől!

Egy egészen kicsit blöffölt csak. A szellemi síkról megidézett fegyverek valóban alkalmasak voltak arra, hogy egy fizikai testtel csak korlátozottan rendelkező lényben is kárt tegyenek, ám az igazán nagy hatalmú ellenfelekkel szemben nem sokat értek. Mivel azonban az őzet meglehetősen könnyen sikerült elfognia, nem félt attól, hogy esetleg további kellemetlen meglepetéseket is tartogathat a számára. Persze nem ártott az óvatosság…

– Nem vagyok démon, Starswirl mester.

A csődör résnyire szűkítette a szemét. Nem az zavarta igazán, hogy az őz még az egyébként elmulasztott bemutatkozás ellenére is tudta a nevét – biztos nem volt nehéz Holderből kifacsarnia –, hanem az, hogy Pillar arcán a várt hatással ellentétben megkönnyebbülés látszott. Olybá tűnt, nem fogta fel: az élete a patájában van. Valószínűleg az őznek is feltűnhetett, mit forgat a fejében, mivel gyorsan folytatta.

– Esküszöm mindenre, ami fontos, vagy valaha is fontos volt nekem az életben, hogy nem fogja megbánni, ha hagyja elmagyaráznom az egészet! Csak egyetlen esélyt kérek!

– Legyen hát! – morogta válaszképpen.

Közelebb lépett, s kérdőn felvonta a szemöldökét. Pillar bizonytalanul körbenézett, s megvonaglott az indák kötelékében, de aztán hamar beláthatta, hogy a mágus még csak ideiglenesen sem fogja őt szabadon ereszteni. Beletörődően sóhajtott, s Holder felé pillantott. Starswirl követte a mozdulatot, s ahogy a földhöz lapított, magatehetetlen kancára esett a tekintete, megvetően prüszkölt.

– Ó igen, őt kérem vissza! – morogta az őznek.

Pillar fájdalmasan elhúzta a száját, s lehunyta a szemét. Pár másodpercre rá Holder úgy rándult össze, mintha villám csapott volna belé. Riadtan nézett körbe, őrülten kapkodta a levegőt, de hiába próbált fölkelni: Starswirl varázslata még mindig fogva tartotta.

– Mielőtt még megkérdeznéd… emlékszel arra, amit az irányított hipnózisról tanítottam neked? – kérdezte a csődör foghegyről. – Na, ez annak a kisöccse volt. Nem kell szégyenkezned, amiért alul maradtál vele szemben.

Továbbra sem véve le a szemét az őzről, meglazította a kancát megbénító bűbájt. A háta mögött Holder máris nyugodtabban szuszogott, de ezen túl egyetlen nyikkanást sem hallatott. Starswirl nem különösebben foglalkozott vele. Most már rendben lesz…

– Bocsánat…! – suttogta Pillar olyan halkan, mintha csak magának mondta volna.

– Most pedig elkezdheted a mesédet! – Starswirl pusztán miheztartás végett kicsit megropogtatta az őz csontjait az uralma alá hajtott növényekkel, kicsalva pár fájdalmas szisszenést a lény fogai közül. – De aztán ajánlom, hogy valami izgalmas történettel állj elő!

– Csapdába estem, ahogy ti is! – nyögte Pillar. – Én csak… én csak szabadulni próbáltam! Esküszöm, egyetlen percig sem akartam ártani nektek! De a saját erőmből képtelen lennék kitörni innen. Alig mertem elhinni, hogy lehetett ekkora szerencsém és pont két unikornissal futottam össze és hamarabb találtam rátok, mint ő!

– Mi a jó fenéről beszélsz? – kérdezte fenyegető éllel a csődör. – Utoljára figyelmeztetlek…!

– Várj…! Ne…! – Az őz újra kétségbeesve vergődni kezdett. – Ne…! Nagyon… nehéz! Nem… nem mondhatom ki a nevét, mert meghallja! Azt pedig te sem akarhatod! Kérlek! Kérem, uram…!

Starswirl a patájával megragadta Pillar vállát, s a varázslatával kifeszítette a fejét, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. A meghunyászkodóan lecsapott fülek, s a könyörgő pillantás azonban cseppet sem hatotta meg. Közelebb lebegtette az egyik fantom-pengéjét, és odatartotta egészen az őz szeméhez.

– Kezdek kifogyni a türelmemből – állapította meg fagyosan. – A végén még úgy találom, hogy vakon is megfelelőképpen tudsz magyarázni…

– Ne! Könyörgöm! Az erdő az! Ő az erdő! Lezárta az egészet! Még maguk sem tudnak kijutni! Ott van mindenhol! Hinnie kell nekem! Szellem! Egy nagy-nagy szellem! A lelke az erdőnek! De talán… talán, ha szerencsénk van, egy ilyen hatalmas mágusnak van esélye ellene! Én… megmutathatom! Kérem, kímélje meg szánalmas életem!

– Mi ez az ostobaság?! – fortyant fel Starswirl az őz zavaros magyarázatától. – Hogy mi ne tudnánk? Könnyedén ki tudnék most is tele…

Félbehagyta a mondatot. Elkerekedett a szeme. Ne… Hogy lehetett ilyen figyelmetlen? Amatőr hiba?

Nem, tényleg jól el volt rejtve… Nem csoda, hogy még a Belső Kör mágusai sem ismerték fel. Hát mégis volt igazság abban, amit az őz állított. Hiába próbált volna kiteleportálni, a szinte észrevehetetlen torlaszon úgy akadt volna fent, mint egy pókhálón. Most, hogy már tudta, miben áll az erdő mágiája, már megérinthette, s átláthatta a működését – és bizony be kellett látnia, hogy minden tapasztalata ellenére képtelen lett volna áttörni rajta. Olyan mélyre nyúló és magasba törő mágikus blokád ölelte körbe az egész helyet, amin teljes képtelenségnek tűnt átjutni. Tán még lebontani is könnyebb lett volna a láthatatlan, egyirányú falat, mint átugrani rajta. Félelmetesen sokat dolgozhatott rajta az, aki elhelyezte a rengeteg köré.

– Rendben, mi ez az egész? – kérdezte keményen.

– Ez egy csapda! – halkította le a hangját Pillar. – Az erdő szelleme csatlósokat, szolgákat gyűjt! Még messze-messze jár a céljától, de napról napra erősebb! Ha hagyjuk elburjánzani, nem fogjuk tudni megállítani! Ha… ha elég erős lesz, még egy alikornis sem lenne képes gátat szabni a vadon terjeszkedésének! Most kell cselekednünk, Starswirl mester! Benned tán megvan az erő, amivel legyőzhetjük őt!

– Miből gondolod? És… honnan tudsz erről?

– Engem is ideküldtek! – suttogta titokzatosan az őz. – Csak annyi lett volna a feladatom nekem is, hogy felmérjem a veszélyt, de itt ragadtam… Minden hátsó szándék nélkül megkérhetném hát önöket, segítsenek nekem, segítsünk egymásnak kijutni innen?

– Állj! – emelte magasba a patáját Starswirl.

Túl sok információ volt ez egyszerre. Túl sokszor kellett újraértékelnie az elmúlt pár percben mindent, amit a varázslatról, az erdőről, és erről az egy, különleges lakójáról megtudott. Még ha teljes mértékben megbízhatott volna benne, akkor is eltartott volna egy darabig, amíg összerakja a darabkákat. Idő kellett. Nem sok, csak egy kicsi.

Elfordult, s megkereste a szemével Holdert. A kanca a hátát mutatva nekik egészen kicsire kucorodott össze. Meg se mozdult, mintha csak újra a bénító varázs hatása alá került volna. Nyilván nem ez volt a probléma, de a valódi ok most nem igazán érdekelte Starswirlt. Csupán mélyen a gondolatai közé süllyedve bámulta a tanítványa ezüstszürke sörényét.

Végső soron el tudta képzelni, hogy az erdőt egy nagyhatalmú szellem szállta meg. Legalábbis most, hogy már átlátta a mágikus blokád lényegét, egyértelmű volt számára, hogy mesterségesen lett létrehozva. Egy igen erős varázsló állt mögötte, részletkérdés, hogy miféle. Márpedig aki ilyen fajta csapdát állít, annak igen komoly tervei lehettek a foglyokkal. Nem számolhatott hát azzal, hogy önszántából el fogja őket ereszteni. Bármennyire is nem volt ínyére, egyet kellett értenie ebben a kérdésben az őzzel.

Viszont hogy Pillarnak miféle céljai lehettek, arra vonatkozóan ötlete sem volt. Milyen motiváció vezethette ebbe az elátkozott rengetegbe? Mit remélt a varázsló ellen, vagy mit hitt, mit ér el azzal, ha őket kettejüket így félrevezeti? Sőt, még az is homályban maradt Starswirl előtt, hogy most mire számíthatott a bak. Egyedül annyit állapított meg, hogy ha nem is egy kimondottan veszélyes ellenfél, nem fordíthat neki nyugodt szívvel hátat.

– Hol találom ezt a… hogy is mondtad, szellemet? – nézett végül újra az őz szemébe.

Egyszerre csillant öröm és félelem a lény pillantásában.

– Akkor megpróbáljuk? – kérdezte izgatottan remegő hangon.

– Beszélni akarok vele – mondta higgadtan a csődör. – Ám az biztos, hogy nem vagyok hajlandó senkinek alárendelni az akaratomat. Ha nem tudjuk észérvekkel meggyőzni ezt az akárkit, úgy elképzelhető, hogy erőhöz kell folyamodnunk…

– Őtőle sok jóra ne számíts, Starswirl mester! – figyelmeztette Pillar. – És ne remélj könnyű csatát se! Az erdő szelleme nem lebecsülendő ellenfél még a számodra sem!

– Azt majd meglátjuk… – morogta a mágus. – Vezess hozzá minket!

Meglazította, majd eltüntette az indákat, mire az őz lehuppant a földre. Nem is tévesztették egymást egy pillanatra sem szem elől, de Starswirl kissé elhátrált tőle, hogy Holder is beleessen a látóterébe. A kanca még most is pontosan ugyanúgy feküdt, mint amikor legutóbb ránézett. Hasznavehetetlen leányzó… Néha komolyan nem értette saját magát, minek is viszi mindenhova magával. Holdertől már az is komoly teljesítménynek számított, ha nem volt útban, és nem tartotta fel… Ó, mennyivel jobb volt, amikor még Clovert tanította!

– Jobban vagy? – bökdöste meg a patájával, mire a kanca összerezzent, lassan fölemelte a fejét, s kifejezéstelen arccal aprót bólintott. – Akkor készülődj! Szükségem van rád is!

Nem, cseppet sem volt igaz, de egyrészt nem hagyhatta itt egyedül, másrészt tényleg csak hátráltatni fogja, ha még őt is pátyolgatnia kell. A szeme sarkából figyelte, ahogy a tanítványa négy lábra küzdi magát – fel nem bírta fogni, mi a fene baja lehetett már megint –, majd újra megszólította az őzet.

– Most pedig lássuk azt a híres szellemféleséget!

– Nem kell mennünk semerre – mondta halkan Pillar. – Ahogy említettem: ő maga az erdő. Elég ha a nevén szólítom, s előbújik. Itt ő az úr; nem fog tartani tőletek. Felkészültetek hát?

– Ahogy mondtam, lássuk! – morogta Starswirl, s közben újfent felélesztette mágikus tartalékait.

Az őz lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, aztán a fák koronája felé emelte az orrát, s elkiáltotta magát.

– Baldur! Vendégeid jöttek!

Pár másodpercig semmi sem történt.

Pillar hangja elnyelődött a levelek között, s mély, baljós csend borult hármójukra. A levegő zavaróan nyomottá vált. Nem támadt szellő, a bokrok, fák mégis megrezegtek. Árnyék borult a kis lugasra, mintha a lombok összeértek volna fölöttük, kirekesztve a napfényt. A sűrű félhomályban Starswirl ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy világot gyújtson a szarvával, s végül így is tett. Így hát tisztán láthatták, amint tőlük kissé távolabb a száraz avar felkavarodik egy ponton, tölcsérré formálódik, s mint egy bizarr tornádó, megindul feléjük.

Mielőtt még a jelenség elérte volna a friss, zöld fűvel benőtt lugas határát, még jobban felduzzadt, s port is emelt magához, teljesen átlátszatlanná válva ezáltal. Egyetlen pillanattal később kilépett belőle valami, s ugyanakkor a forgószél is elült. Elsőre póninak tűnt, és talán végső soron ahhoz is hasonlított a leginkább, mégis egész egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy a valóságnak nem sok köze volt a látszathoz. A testfelépítése teljesen olyan volt, mint egy földipóni csődörnek, ám a sörénye és farka úgy nézett ki, mintha tűlevelekből álltak volna, a szőre állagban és színben is inkább sárhoz hasonlított. Arról nem is beszélve, hogy a lénynek láthatóan nem voltak orrlyukai, a szeme pedig borostyánsárgán világított a félhomályban. Starswirl egyértelműen érezte is az intenzív mágikus kisugárzását, ami szintén nem volt cseppet sem póni-szerű.

A lény egy pillanatra megtorpant, aztán határozott léptekkel belépett Starswirl szarvának fénykörébe. Valóban érződött rajta, hogy nem tartja őket számottevő fenyegetésnek. Igaz, Starswirlnek is nehezére esett felmérnie az erőviszonyokat. Csupán annyit tudott nagy biztonsággal megállapítani, hogy potenciális ellenfelének a mágikus hatalma jócskán elmarad az alikornisokhoz képest, ám egy átlagos unikornis képességein messzemenőkig túlmutat, de ennél pontosabban képtelen volt betájolni.

– Látom, végre jobb belátásra tértél, Pillar – dörmögte a lény. – Nagyon helyes. Sokkal könnyebb lesz mindkettőnk élete, ha végre nem próbálsz nekem ellenállni. És az újak? – fordult Starswirlék felé. – Két póni! Csodás! Készek vagytok hát behódolni az erdő urának?

Az őz meg sem rezdült a magabiztos szavakra, Starswirl viszont kihúzta magát, s kihívóan belenézett a sárga szemekbe.

– Szóval te volnál Baldur – állapította meg tárgyilagosan. – Te vontad a mágikus kordont a vadon köré, igaz? Nos, akkor azt hiszem, megtaláltam az illetékest, hogy megkérjem, bontsa le, mert útban van. Békével jöttünk, szeretnénk békével is távozni.

Mély, gurgulázó kuncogás felelt a csődör szavaira. Úgy hangzott, mintha vastag iszapréteg alól törnének elő buborékok. Baldur még előrébb lépett, mire Starswirl lelevitálta a kalapját, s odalökte Holdernek.

– Akkor ki kell ábrándítsalak, egyszarvú, innen se békével, se máshogy el nem mehettek! – recsegte a lény. – Te és a fajtád így is épp elég kárt tettetek a természetben. Ideje hát szembenéznetek a haragjával!

– Tessék? – vonta fel meglepetten a szemöldökét Starswirl.

– Engem fogsz szolgálni, póni, egészen szánalmasan rövid életed végéig! – morogta az indulatának tüzében égő szemeivel Baldur. – Ahogy az egész néped, s a szánalmas alikornis Hercegnőtök is!

Ez megőrült – ennyi futott csupán át Starswirl agyán, mielőtt az erdő szelleme folytatta.

– Mit mondasz, egyszarvú, hajlandó vagy önként beállni a seregembe, vagy a fájdalmasabbik utat választod?

Szavainak nyomatékot adva a lény nagyot toppantott a mellső lábával, mire a fák ágai fenyegetően tekergőzni kezdtek. Starswirl azonban már nem is figyelt arra, amit mondott. Mikor Baldur kimondta, hogy nem hajlandó őket átengedni a mágikus blokádon, rögtön tudta, hogy nem tudja elkerülni a harcot. Igyekezett hát a lehetőségekhez mérten a legjobban felmérni az ellenfelét. Igaz, ezzel kénytelen volt perifériára szorítani az őzet, de a szellemmel ellentétben őt már nem tartotta számottevő fenyegetésnek.

Baldur utóbbi kis mozzanatából azonban már érezte a valódi hatalmát. Ha a szellem meglepi vele, akkor bizony komoly bajba kerülhetett volna, hiszen a mágikus potenciálja jócskán túlmutatott az övén. Ám hibát követett el azzal, hogy megmutatta, hogyan varázsol. Starswirlnek volt már alkalma párszor nála sokkal nagyobb ellenfelekkel megküzdeni, és pontosan tudta, hogy egy ilyen horribilis erőfölénnyel szemben is győztesként kerülhet ki az összecsapásból, ha ügyesen használja ki a saját képességeit, és rést talál a másik védelmén.

Gyorsan fölmérte hát, hogy Baldur bármennyire is nagy mágus, erőből varázsol, és a végletekig a környezetére támaszkodik. Persze érthető volt. Pillar is megmondta: ő lényegében egy az erdővel. Az sem volt meglepő, hogy ilyen durván varázsolt. Sokakat felettébb lustává tesz az, ha olyan erős – vagy erősnek érzi magát –, hogy nincs szüksége jóformán semmilyen technikázásra. Márpedig ez olyasmi volt, amit jó eséllyel felhasználhatott ellene.

De tudta: több ideje nem maradt. A szellem nem tűnt egy türelmes típusnak, s amúgy is pont a meglepetés erejét akarta kihasználni ellene. Tovább hát nem várt, azonnal cselekedett.

Abban a pillanatban, ahogy a sár-szőrű póni tett felé még egy lépést, újra megidézte a fantom pengéket, amikkel az őzet is fenyegette, ám ezúttal a legapróbb tétovázás nélkül előre is lendítette őket. Szellemről lévén szó, ezt a taktikát tartotta a legcélravezetőbbnek, ám alábecsülte Baldur fürgeségét. Ellenfele ugyanis szinte követhetetlen sebességgel siklott el a túlvilági fegyverek között, épp csak egyetlen apró karcolást engedve a mágusnak.

Starswirl számított rá, hogy bármennyire is sikerül a varázslat, azonnali ellentámadásra kell készülnie. Márpedig ő nem engedhette meg magának, hogy a szellem akár egyetlen alkalommal is elkapja, hiszen akkor minden helyzeti előnyét elveszíti, s az ebben a helyzetben könnyen végzetessé válhatott. Villámgyorsan lebukott hát, láthatatlanná vált, s jókora porfelhőt kavarva félre is vetődött, nem kevéssé megsegítve a varázserejével. Teleportálást eszébe sem jutott használni, hiszen akkor rögtön fönnakadt volna a mágikus hálón, de rövidebb távokon ez is volt majdnem olyan gyors. Igaz, megvolt az a hátulütője, hogy így kénytelen volt fizikailag is megtenni az adott távolságot. Könnyen sebezhetővé válhatott hát, de bízott a sok évtizedes gyakorlatában.

Nem csalódott. Ahol az előbb állt, most méteres tüskék törtek elő a földből. Ha ott marad, könnyen kellemetlen helyzetbe kerülhetett volna.

Lendületből nem volt többre lehetősége, mint egy újabb, az előzőre merőleges irányú ugrás közben a szarvával megidézni egy tűzlabdát, s földet érés után a patájával perdületből nekihajítani az ellenfelének. Jól is sejtette: Baldur ezúttal láthatóan fel sem fogta, honnan érte a csapás a hirtelen irányváltásoknak köszönhetően, viszont cserébe nem is tűnt úgy, hogy számottevő kárt tett volna benne.

Nem volt azonban idő sem az ügyes mozdulaton merengeni, sem a mérsékelt sikerén. Nagyon úgy tűnt, egyelőre valóban ez marad az egyetlen esélye, ha kihasználja, hogy még a szellem fürgesége ellenére is képes váratlan lépésekkel meglepni.

Starswirl egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán egy lenyomatot, egy sziluettet hagyva maga után egy jól elrejtett levitációs varázslattal a magasba emelkedett. Csupán egy egészen apró lépéselőnyt akart szerezni, hogy egy bonyolultabb igézetet rakhasson össze, míg az ellenfele az árnyékával van elfoglalva.

Úgy tűnt, újfent jól számolt. Oda, ahol az előbb állt, masszív villám csapott le a szellem patájából, parázsló avart s egy póni méretű kormos foltot hagyva maga után.

Ha nem kellett volna azonnal cselekednie, tán egy pillanatra elmosolyodott volna, amiért sikerült túljárnia Baldur eszén, de természetesen nem így volt. Helyette beérte hát az előnyének további növelésével. Precíz, kiszámolt patamozdulatokat tett a levegőben, s két szót suttogott egy réges-régi nyelven, amik „örök béklyót” jelentettek együttesen, s hagyta, hogy a szarva beteljesítse a varázslatot.

Ahogy várta, a szellem egyik lábát abban a pillanatban sárgásvörös fényben izzó lánc tekerte körbe, s kötötte egyetlen pontban a földhöz. És Baldur reakciója is pontosan az volt, amire számított: legelőször meglepetten megpróbálta egyszerűen kirángatni a fogságba esett végtagját. Ez pedig éppen elég volt…

Ezúttal el sem mozdult a helyéről. Az már sok lett volna. Így azonban képes volt egyszerre végrehajtani mindkét összetett varázslatot. Lángoló gyűrűt idézett Baldur köré, ugyanakkor alattomban egy újabb túlvilági pengével célozta meg a lény oldalát. Míg pedig a szellem a lánccal volt elfoglalva, s legalábbis félig-meddig elhomályosították a lángok a látását, Starswirl összpontosított, s a rövidke idő alatt annyi lendületet sűrített a fegyverébe, amennyit csak bírt, s egy lélegzetvétellel később már útjára is engedte.

Csak egy halk, suhogó hang volt, s egy száguldó kékeszöld villanás, amit aztán rögtön a lény fájdalmas nyögése követett. A tűzkör kialudt, s Baldur előbukkant. Immár úgy festett, mintha egy valószerűtlenül hatalmas kísértet-darázs szúrta volna keresztül a bordáit, s hagyta volna benne a fullánkját. A szőre, sőt, lassan az egész teste iszapként málladozva, apró cseppekben hullott a földre.

Mielőtt még azonban Starswirl láthatta volna teljesen darabokra hullani az ellenfelét, a szellem alatt halványan derengve lapos, sárga fénygyűrű jelent meg. Felfogni azonban nem is volt ideje, mit is lát, a varázslat kiteljesült, s alulról fölfelé kicsapódó, vakító fényárban úszó sugárnyaláb borította el Baldur oszladozófélben lévő testét.

Holder… Hát persze, a kanca mindig is lassú volt, de legalább aránylag jó időpontot választott a közbeavatkozásra. Igaz, az ő tekintélyes, ámbár nyers mágiája valószínűleg messze nem tett még csak annyi kárt sem a szellemben, mint az ő próbálkozásai – ellenben felhívta magára Baldur figyelmét.

És ez hiba volt.

Persze a kanca nem sejthette, de Starswirl érezte, hogy ez a látszólag végzetes seb bármennyire is szép húzás volt tőle, ahhoz nem lesz elég, hogy az erdő urát térdre kényszerítsék. A küzdelmüket tán kissé kiegyenlítettebbé tette, s pár lépéssel közelebb is juttathatta őt a győzelemhez, de a csata még távolról sem ért véget…

Amint az éles fény kialudt, Baldur teste jóformán darabokra is esett, kicsúszva a mágikus lánc kötelékéből. Nem is maradt utána a legapróbb nyom sem, ám a szellem hangja recsegve-ropogva leszólt hozzájuk az ágak közül, amit az utolsó sáros, fenyőtüskés morzsalék is felszívódott a talajba.

– Nocsak! Nem is sejtettem, hogy ilyen hasznos alattvalókra tettem szert a személyetekben! Veletek a sereg összegyűjtése gyorsabban sikerülhet, mint eredetileg reméltem!

Starswirl nem felelt, nehogy elárulja a helyzetét. Igyekezett továbbra is fenntartani a láthatatlanságát, s némán lebegett pár lábnyira a földtől. Próbálta keresni, merre bújhatott el előlük a szellem, vagy honnan számíthat legközelebb támadásra, de csak Holdert, meg Pillart látta a kicsi tisztás közepén, ahogy mindketten félve pislognak körbe.

A következő pillanatban a kanca felsikoltott, ahogy rengeteg inda csapott le rá a fák felől egyszerre, minden oldalról. Ugyanolyan hirtelenséggel ragyogott fel Holder szarva is, s a megidézett pajzson meg is tört az agresszív növények lendülete, de csupán alig pár másodpercig tudott kitartani ellenük. A mágikus erőtér, mint nagyra nőtt buborék pattant szét körülötte, védtelenül hagyva őt.

Hirtelen ötlet volt, de nem jutott eszébe jobb. Starswirl, látva tanítványa vereségét, lángra lobbantott pár, tőle kissé távolabb eső fát. Alaposan átforgatta a varázslatát, hogy jóformán lehetetlenség legyen betájolni, honnan idézte elő. A hatás nem is maradt el, noha nem pont ilyesmit remélt volna elsősorban.

A tüzek nem aludtak el, ami önmagában nem volt túl meglepő, elvégre szándékosan szőtte olyan bonyolultra a bűvös lángokat, hogy a szellem ne boldoguljon velük egykönnyen. Baldur szinte azonnal meg is mutatta magát, ahogy remélte, újra felöltve pónihoz hasonlatos testét. Ám legnagyobb sajnálatára nem őrá próbált fókuszálni, hanem Holdert emelte fel, s húzta magához a növényi kacsok segítségével. Nagyjából olyan szorosan kötözhette meg, mint korábban Starswirl is az őzet. Maga a varázslat is igen hasonló volt, hát a csődör látott rá némi reményt, hogy esetleg egy kritikusabb pillanatban kiszabadíthatja a kancát.

Egy hosszú szárú, tölcséres fejű virág emelkedett ki a földből Baldur intése nyomán. A növény kinyújtózott, s mikor már vészes közelségbe ért a kancához, kitárta a szirmait. Valami áttetsző, sűrű, nyálkás anyag csöpögött belőle, épp csak elkerülve Holdert, aki azóta már teljesen kétségbeesve kapálózott, amennyire csak a csápok engedték, de semmivel sem tudott távolabb kerülni a gyanús virágtól.

– Tudod, milyen érzés, ha élve megemésztenek? – kiáltotta magasba emelt fejjel Baldur. – Hamarosan megkérdezheted a barátodat: első patából tud majd neked beszámolni az élményről!

Blöffölt, ebben egészen biztos volt. Csak nem ártana az egyik „leendő szolgájának”, ha már ennyire megörült nekik… Holder egész biztosan nagyobb biztonságban volt, mint az a helyzete alapján tűnt. Ostoba szellem, ilyen módon próbálna nyomást gyakorolni rá?

Nem reagált hát semmit, ugyanúgy maradt egyhelyben lebegve. Úgy tűnt, Baldurnak nem volt olyan kifinomult érzéke a mágiához, hogy képes legyen őt érzékelni, így igyekezett ezt kihasználni ellene. Sőt, ez adott neki még egy ötletet.

A szarvát ezúttal nem is használva a puszta akaratával nyúlt ki a már megidézett varázslata felé. Módosította, kissé visszafogta a fák törzseit nyaldosó lángokat, hogy ne emésszék el olyan gyorsan a célpontjaikat. Ellenben ráparancsolt a mágikus tűzre, hogy lassan, lehetőleg észrevétlenül terjedjen el, zárt kört alkotva körülöttük. Teret akart nyerni Baldurral szemben. Ezt az aprócska szigetet a sajátjává tenni, alattomban kiszorítva a szellem minden behatását a helyről, ezáltal – ha minden jól megy – elszigetelve mind a fizikai, mind az éteri testét az erdő többi részétől. Talán így, kiszakítva a környezetéből, már ő sem lesz legyőzhetetlen…

– Szóval nem hiszel nekem, mágus? – recsegte Baldur. – Azt hiszed tán, az ő élete ér bármit is a számomra? Komolyan azt szeretnéd, hogy megmutassam, mennyire komolyan gondolom? Nem kell félned, nem muszáj megölnöm ahhoz, hogy elviselhetetlen kínokat okozzak neki! És, tudod, az se olyan nagy baj, ha megsérül! Legfeljebb kipótoljuk az elroncsolódott részeket, aztán úgy fog kinézni, mint én. Nekem ez igazán nem nagy ár azért cserébe, hogy két ilyen jól használható katonát nyerjek. De persze nektek is egyszerűbb lenne, ha megadnátok magatokat…

Túl korán volt még… Valahogy időt kellett nyernie, hogy a varázslata terjeszkedhessen.

Kockázatos lépés volt, de nem látott más megoldást. Lerántotta magáról a láthatatlanság leplét, s visszalebegett a föld szintjére. Még a fűszálak is fenyegetően nyújtózkodtak felé, ahogy a patája hozzáért a talajhoz. Belenézett Baldur gúnyosan vigyorgó arcába, aztán lehajtotta a fejét.

– Okos póni! – kacagott a szellem. – Látod, teljesen felesleges ellenállnod. Ilyen erővel szemben esélyed sincs a győzelemre!

Egy vaskos ág lendült Starswirl felé, pont a háta mögül, de a csődör már jó előre megérezte a fenyegetést. Épp csak az utolsó pillanatban felelt rá a szarvának apró villanásával, ahogy gyakorlatilag forgácsokká robbantotta a támadó fát. Tán azt hitte az erdő ura, hogy hagyni fogja magát? Ugyan, csak egy kis elterelés…

– Nem érdekel, mit csinálsz – mondta jól hallhatóan Starswirl, s újra a lény szemébe nézett. – Ha kijutni úgysem tudunk, hát miért számítana, mit teszel vele? Nem vagyok hajlandó elismerni az uralmadat, Baldur! De egy esélyt még adok neked! Vagy félreállsz az utamból, vagy én magam vetek véget ennek az őrületnek! És ha kell, hát egyesével perzselem fel az erdőd minden fáját és virágát!

– Mily nagy szavak ezek egy egysz… – kezdte gúnyosan a szellem, ám a csődör nem hagyta befejezni.

Még nem érkezett el az idő, de már nem kellett sokáig húznia. Egy kicsit még el kellett vonnia a figyelmét arról, mit is művel valójában. A terv már szabályosan kirajzolódott a fejében; már csak véghez kellett vinni.

Mégis, a varázslatok mellett is annyi minden történt körülötte az elkövetkező másodpercekben, amit jóformán felfogni sem tudott. Egyszerre intézett egy igencsak direkt és váratlan támadást Baldur ellen, egy kizárólag mágikus természetű statikus kisüléssel, csakis a pajzsát célozva, ugyanakkor a Holdert fenyegető vörös virág fejét is keresztülvágta egy pár pillanatra megidézett pallossal, s rögtön utána fel is vont maga elé egy keskeny sávú frontális védőmezőt, az esetleges azonnali ellentámadást kivédendő. Úgy tűnt azonban, hogy a tanítványa – tán megérezve a szándékát – pontosan ugyanezt a pillanatot választotta a cselekvésre, egyetlen intenzív lökéshullámmal kiszabadította magát az indák fogságából, s kissé esetlenül ugyan, de négy lábbal ért földet. A szeme sarkából azonban Starswirl még azt is elcsípte, ahogy Pillar összegörnyedve, fájdalmas arckifejezéssel öklendezni kezd, de már meg sem fordult a fejében, hogy ennek az okán egy pillanatra is elmerengjen.

Valahol a tudatának mélyén úgy érzékelte, hogy a többiek miatt fölösleges aggódnia, így minden figyelmét Baldurnak szentelhette. A szellem irányából érkező ellencsapás ugyan kissé később érkezett meg, mint számított rá, de így is felkészülten érte, s nem is kellett túl sok energiát elpazarolnia a fókuszált pajzs fenntartására. Hagyta, hogy a varázslat nekiütközzön az övének, s felmorzsolja a védelmét, de az impulzus maradékát már egy könnyed intéssel el tudta kerülni. Direkt beleállni nem mert volna, de teljes mértékben kitérni sem akart már előle. Sejtette, hogy most már jobban jár azzal, ha kicsit közvetlenebb módon méri össze az erejét az ellenfelével. És volt elég önbizalma ahhoz, hogy őszintén higgye: rövid távon akár felül is tud kerekedni az erdő szellemén. Ha pedig igaza van, és a szerencse is mellé áll, az tán elég is lesz…

Nem akarta sokáig húzni az időt, hát fölágaskodott a hátsó lábaira, a mellsőket pedig stabil harci pozícióban maga elé emelte. Így, ilyen természetellenes testhelyzetben tán könnyű célpontnak tűnhetett, elvégre nem tudott hirtelen félreugrani a támadások elől, viszont szüksége volt rá a komplex varázslathoz, amire készült. A létező legnehezebb lépés volt párbaj közben azok közül, amiket ismert, de úgy vélte, ezzel igen komoly előnybe kerülhet. Ha sikerrel jár. De miért is ne járna? Baldur erős volt ugyan, de a mágiahasználata kimondottan primitívnek tűnt, hát elég jó esélyt látott rá, hogy meg tudja csinálni vele szemben, amit akar.

Érezte, ahogy az ellenfele újabb varázslatra készül, de lehunyta a szemét, s meg se rezdült. Még levegőt is alig vett, s minden egyes idegszálával arra koncentrált, hogy kiderítse, egészen pontosan mit és milyen erővel, milyen színezettel, milyen hullámmal és milyen felharmonikusokkal akar használni ellene a szellem… Igen… elemi, átható erőkkel, felhasználva az őt körbevevő élő növények vitális energiáját… egyszerre két oldalról lecsapva rá… Tiszta rezgések… szinte semmi bonyolult rezonancia… Mélyről jövő, szinte ösztöni, s nem is gondolati szintű mágia…

Az akaratát megfeszítve préselte bele magát Baldur készülő varázslatába, s szétzilálta a szellem s a félkész mágiája között feszülő szálakat. Apró, precíz mozdulatokat tett a mellső patáival, mintha azokkal böngészett volna a levegőnél is finomabb szövetben, s jól kalkulálva el is szakított, össze is kavart mindent, amit akart. Hiába is igyekszik a szellem, nem fog rájönni, miért nem sikerül…

Kinyitotta a szemét, s megvárta, hogy Baldur befejezze a megkezdett mozdulatát, aminek a segítségével a varázslatával fel akarta kapni, s nekilapítani valami kemény felületnek. Elégedett mosolyra húzta a száját, ahogy a lény arcán egyik pillanatról a másikra kiül a döbbenet, de már reflexesen is végigvezeti fizikailag a megidézendő mágia hívómozzanatait, s utána még jobban meglepődik, hogy kudarcot vallott, s a legkisebb mértékben sem tudta módosítani maga körül a valóságot.

De nem hagyott rá lehetőséget, hogy felocsúdjon. A saját varázslata is alaposan kimerítette, ám itt volt a lehetősége, hogy végre valóban felkészületlenül érhesse Baldurt az újabb támadása. Bármennyire is nehezére esett újra összekaparni a tartalékait, ismét egyszerre két varázslattal ugrott neki a szellemnek. Egy mélyről jövő, az egész testet éles, húzó fájdalommal megbénító mágiát alkalmazott az ellenfelén, hogy ha más nem is, legalább egy kicsit lelassítsa, közben pedig adott még egy utolsó löketet a körülöttük terjedő tüzeknek, hogy véglegesen összezárjanak, s elszigeteljék őket az erdőtől.

Szenvedő, elnyújtott kiáltás rázta meg a levegőt, ahogy Baldurt cserben hagyták a lábai, s összecsuklott. A lény immár szánalomra méltó módon vergődött a földön, de nem tűnt úgy, mintha fel akarná adni a küzdelmet. Mire Starswirl visszaereszkedett normális testhelyzetbe, ő is felküzdötte magát féltérdre. Az újabb kísértetiesen derengő pengére azonban már láthatóan nem számított, amit a csődör egyetlen pillanattal később belevágott az oldalába.

– Érzed ezt? – sziszegte gyilkos indulattal a szellemnek. – Most már nincs hova menekülnöd! Nos, mihez kezdesz most, hogy nincs mögötted az erdő? Így, a fizikai testedbe szorulva már nem vagy olyan erős, mi? – Ismét elővarázsolt egy túlvilági pengét, s azt is Baldur felé lendítette. – Ostoba vagy és gyenge, amiért így legyőzettél egyetlen póni által! És neked lettek volna ilyen nagyravágyó terveid? Nem ismerője, csak használója vagy a mágiának, Baldur!

– Te… szemét…! – nyögte a szellem, de ezzel nem állíthatta meg az unikornist.

Starswirlnek már a szarva sajgott belé, mégis újabb és újabb fegyvereket idézett meg, s egyre csökkenő lendülettel ugyan, de elszánt arccal mindet Baldur testébe döfte. Vicsorgott, küzdött minden egyes mozdulatért, ám egyetlen pillanatra sem állt le. Mire már az ötödik tüskével vágta át a lény sárszerű testét, odaért hozzá. Fölé tornyosult, s a patájával visszalökte a földre a már támaszkodni is alig bíró szellemet. Egy utolsó, kínlódó varázslattal még megidézett egy, az eddigieknél is nagyobb, lángoló fejszét, s ellenfele nyakához szegezte.

– Most… talán győztél… póni… – suttogta elhaló hangon Baldur. – De… ne feledd… kevés vagy… kevés vagy te… ahhoz… hogy… megölj! Az erdő… örök… hatalmas…

Már megemelte a fegyverét egy végső csapásra, ám mielőtt megtehette volna, valaki megérintette a vállát. Indulattól fűtve, vicsorogva fordult oda. Mégis ki merészelte ilyenkor megzavarni?! Meglepetésére Pillar nézett vele farkasszemet.

– Köszönöm, hogy segítettetek – mondta halk, nyugodt hangon az őzbak. – Innentől már elboldogulok.

Mielőtt még Starswirl tiltakozhatott volna, az őz egy határozott mozdulattal félretolta maga elől, s a patájával a magasba emelt egy kicsi, áttetsző gömböt.

– Az Everfree Forest sosem fog neked behódolni, Baldur! – szólalt meg tőle meglepően komoly, szinte már színpadias hangon Pillar. – Nem fogtad fel, micsoda erőkkel packáztál, de jegyezd meg: én csak egyetlen lakója vagyok annak az erdőségnek! Most pedig… ég veled!

A szellem védekezőn maga elé emelte a lábát, s rémülten hörgött, az őz azonban gyorsabb volt: közvetlen közelről nekihajította a golyót Baldurnak.

Hatalmas lökéshullám söpört végig az erdőn, ledöntve a lábain már amúgy is kissé remegve álló Starswirlt. A csődör tompán még érezte, ahogy az oldalával nekiütközik egy fának, még látta az éles villanást is, de utána minden elsötétült…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.