Legjobb barátok
Egy vastag, kényelmetlenül szoros, tűzálló acélpánt fogta körbe a derekát, két hasonló lánccal csatlakoztatva a falba szilárdan rögzített sínekhez, amikben hangosan csörögve végighúzva ezeket egy nagyjából két méterszer egy méteres területen tudott fel-alá járkálni és forgolódni, vagy akár lefeküdni. A mozgásterének a legszélén, a kicsit süllyesztve elhelyezkedő sarokban, amit nyújtózkodva még éppen el tudott érni, egy keskeny, bűzös lyuk volt a kőbe fúrva. Patanyújtásnyi távolságra tőle egy menthetetlenül mocskos tálca hevert a földön, rajta két alaposan kinyalt, vízköves fémedénnyel: az egyikben az egészségesnél kevesebb víz volt nem is olyan régen, a másikban pedig valami moslék állagú – de szerencsére ízetlen –, agyonáztatott kásaszerűség. Más szóval az életkörülményei nagy mértékben feljavultak a korábbi viszonyokhoz képest.
Nem is beszélve arról, hogy végre, végre volt valami mozgás is körülötte. És ráadásul nem is olyanok jöttek, akik bántani akarták! Pedig még talán azt is hajlandó lett volna elviselni, csak ne kelljen tovább egyedül maradnia! Ugyan beszélgetni nem sikerült velük, hiába próbált – még ha őket meglátva mindig ösztönösen be is húzta a farkát –, cserébe viszont mind azért jöttek, hogy elviselhetőbbé tegyék számára a fogságát. Az első bagázs négy lidércből állt, akik körülbelül a szemébe se néztek, viszont olyan ügyesen átrendezték az őt rögzítő fémeket, hogy egyetlen olyan másodperc se volt, amikor ne fogta volna őt le legalább két elszakíthatatlan kötelék, értelmetlenné téve minden esetleges szabadulási kísérletét. Nem sokkal utánuk jött egy elég torz kinézetű csődör – aki némiképp emlékeztette is arra, aki a farkától próbálta megszabadítani, de sikeresen megpörkölődött a nirik-lángjain –, és behozta neki azt a tálcát, amin a régóta áhított élelem és víz volt elhelyezve, és amit azonnal mohón elpusztított.
Most pedig végre megérkezett a jótevője, a narancssárga szemű beszélő macska, akivel a társalgását Maninmangkornnak hála úgy látszik, tényleg nem csak hallucinálta. Először csak az árnyékát látta bekúszni a bejárat előtt izzó kristályok fényében, viszont annak kicsi mérete, s a léptek zajának hiánya elárulta, hogy ő az, mielőtt ő maga belépett volna a helyiségbe.
– Szia, cicus! – szólította meg mosolyogva, végre nem csontszáraz torokkal Jugem. És a mostani látogatójával szemben még csak az a késztetés sem uralkodott el rajta, hogy összekucorodjon a tisztábbik sarokba. – Köszönöm, hogy segítettél rajtam; nem tudom, meddig bírtam volna még!
– Hát, mit ne mondjak, hálás is lehetsz! – dorombolta önelégült hangon a cica, ahogy kecses léptekkel és tekergőző farokkal kényelmesen közelebb sétált hozzá, s patanyújtáson kívül tőle leült a kőre. – Nem könnyű ám kimenteni valakit a halálsorról!
Bármi is volt a csikó száján, most elfelejtette, és csak némán tátogott. Még ha korábban úgy érezte is, a lidércek akár hagynák őt elpusztulni, egész más volt a saját fülével hallani, hogy ténylegesen ez volt a tervük. A kalandjai során nem egyszer kerültek Linkkel életveszélyes szituációkba, de ez tényleg nem lett volna egy szép vég…
– Szegény kicsi elveszett kirin! – sóhajtott megértően a macska. – Borzasztó lehetett itt egyedül a sötétben, megkínozva, s tudva azt, hogy a barátaid mind elárultak és magadra hagytak!
– Ők nem árultak el! – vágta rá gondolkodás nélkül Jugem. – Biztosan megpróbáltak kiszabadítani, csak… nem sikerült! Jaj, remélem nem esett bajuk!
– Ugyan, túl sokat nézel ki belőlük, kis drágám! – vonta fel fitymálóan a hosszú szemöldökét a cica. – Bár nem lehettem ott, hallottam, pontosan mi történt. Igaz, nem voltak teljesen érdektelenek irántad, de mikor megtudták, hogy határsértésért elfogtak, összecsomagoltak és hazamentek. Ennyi volt a történet, még csak alkudozni sem próbáltak.
Jugem nem hitt ugyan a fura macskának, de nem mert vele leállni vitatkozni. Így is sokat köszönhetett neki, és végre volt társasága, amit eszébe sem volt megkockáztatni elveszíteni azzal, hogy megsérti, vagy ilyesmi. Inkább lassan bólogatott csupán, hervadozó mosollyal az arcán.
– De nem kell félned, kirin, most már itt vagyok, hogy vigyázzak rád! – érintette a kidüllesztett mellkasához az egyik pracliját a cica.
– Igazán lekötelezel, még ha nem is tudom, hogyan viszonozhatnám neked a jóságod – hajolt meg felé kissé Jugem.
– Ó, bizonyára lesz még alkalmad! – mondta a macska újra felállva, s odasétálva egész közel a csikóhoz, mintha egyáltalán nem is félne a tüzétől.
Persze jogos volt, Jugemnek esze ágában sem lett volna patát emelni az egyetlen jószándékú lényre, akivel az elmúlt időkben találkozni volt szerencséje. Ahogy a cica hozzádörgölőzött az egyik mellső lábához, a másikat meg is emelte, hogy végigsimítsa a hátát, ő azonban a fajtájához illő ügyességgel tért ki előle, épphogy annyit engedve csak neki, hogy a szőrét felborzolja kissé a patájával.
– Még nem is mondtad, hogy szólíthatlak – állapította meg, miközben letett a simogatási kísérleteiről, s inkább hagyta, hogy a macsek átbújjon a hasa alatt, a farkát végighúzva az acélpánt mentén. – Az én nevem Jugem Tidak…
– Nincs nevem, ahogy neked sincs, kicsikém – vágott a szavába a cicus, ahogy kibújt a két mellső lába között, s a farkát hozzáérintette a szájához. – Csak egy névtelen árnyék vagyok, te meg egy elveszett senki. De ha szeretnél, szólíthatsz Gjenklangnak.
– Gjenklang… – ismételte Jugem. – Akkor így foglak hívni. Te pedig szólíts akkor Jugemnek, jó?
– Nincs neved, kirin – ült le vele szemben és nézett mélyen a szemébe a macska. – Elhiszem, hogy szeretnéd, ha lenne. Biztos sokat jelentett a számodra, amíg volt. De ha életben szeretnél maradni, akkor pontosan azt teszed, amit mondok. És nem csak ebben, mindenben. Én vagyok az egyetlen, akire számíthatsz idelent. Úgyhogy ha jót akarsz, felejtsd el azt is, hogy valaha volt neved! Megértettél?
Túlzás lett volna azt állítani, hogy értette. Nem látta a mögötte húzódó okokat, és nem is érezte magát képesnek, hogy elfelejtsen valamit, ami a saját lényének a részét képezte. Ha pedig képes lett volna rá, akkor sem akart volna, vagy lett volna hajlandó így tenni. Ugyanakkor ha együttműködést színlelt, azzal bizonyára több esélye volt elnyernie a cicus szimpátiáját, és maga mellett tartania őt. Az egyedül a sötétben töltött hosszú órák után az elméje ugyanúgy szívta magába a felé forduló figyelmet és valódi szavakat, mint ahogy a kiszáradt teste a poshadt, fémes ízű vizet.
– Értelek – bólintott félszegen. – Megfogadom a tanácsaidat, Gjenklang.
– Helyesen teszed, aranyoskám! – vigyorodott el a hegyes kis fogait kivillantva a cica. – Tudom, hogy hazavágysz már. Mindent megtennél, csak hogy újra láthasd a rokonaidat…
– Nem – csóválta meg határozottan a fejét Jugem. – Nem akarok hazamenni.
Most először tűnt úgy, hogy sikerült kibillentenie Gjenklangot az eddig megingathatatlannak tűnő önbizalmából. Láthatóan elakadt a szava, a narancsvörösen izzó szemeit pedig úgy meresztette rá, mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van a szobában, és nem csupán az üres fallal beszélget.
– Jól hallottalak, kirin? – kérdezte olyan éllel, amivel az a lidérc is vallatta, aki az arcába locsolta a jeges vizet. – Nem akarsz hazajutni?
– Nem, é-én a rejtett fényt keresem…! – felelt óvatosan lelapítva a füleit Jugem. – Amint kijutok innen, folytatom a keresést, amíg meg nem találom…
Gjenklang kínosan hosszúnak tetsző ideig nem szólt semmit, csupán meredten bámulta. Mikor pedig fölállt és elindult felé, az olyan hirtelenül történt, hogy Jugem ijedtében hangos lánccsörgéssel nekihátrált a falnak és a fenekére tottyant.
– Nocsak! – mondta különös hangsúllyal a macska, ahogy lassan, de megállíthatatlanul közeledett felé. – Szóval így állunk…
Ahogy a cica felágaskodott a hátsó lábaira, Jugem összehúzta magát, és remegve a hátsó lábai közé vonta a farkát. Gjenklang feje így pont egy magasságban volt az övével, de ő összeszorította a szemét, hogy ne kelljen látnia, mit fog csinálni vele. Azonban a lény nem bántotta. Jugem érezte, ahogy megtámaszkodik a bordái elé húzott lábain, s a langyosan csiklandós lehelete végigfut a nyakán. Aztán felszisszent, ahogy egy érdes nyelv végigszántotta a kulcscsontjánál lévő, csúnyán hegesedő, és azóta is nedvező felhasadt bőrt. Fájt, csípett és égetett, de megértette, hogy a macska csak jót akart neki. Megfelelő ellátás híján elfertőződhettek a sérülései, sőt, még a jobbik esetben is maradandó nyomot hagyhattak rajta. Bármennyire is dörzsölte hát, engedte Gjenklangnak, hogy elégedetten dorombolva lefertőtlenítse a sebeit.
* * *
Mióta újra kapott rendszeresen enni-inni, az idő se számolatlanul és mérhetetlenül telt körülötte. Azt nem tudta ugyan, milyen időközönként cserélte ki a tálcáját a foglár lidérc, csak annyit, hogy nem elég gyakran. De ez is jobb volt a semminél, és sokat segített pusztán a tény is, hogy immár volt viszonyítási alapja. A megfelelő mozgás hiányának ellenére azonban így is érezte a halmozódó hiányt a testén és a pszichéjén is. Gyengébb és lassabb lett, valamint olyan sokat fogyott, hogy a lidérceknek már harmadik alkalommal kellett igazítaniuk a derekán lévő acélpánton, hogy kellőképpen feszes maradjon. Viszont bármennyire is szerette volna azt hinni, Gjenklang hazudott neki a barátai kapcsán, ahogy múlt az idő, egyre valószínűbbnek tűnt az állítás, miszerint tényleg végleg lemondtak róla. Jugemnek pedig nem volt se lehetősége, sem ereje a kiszabaduláshoz. Az egyedüli, ami igazán tartotta még benne a lelket, az a szürke macska rendszeres látogatásai voltak.
Gjenklang a legtöbbször nem maradt sokáig, de két étkezés között mindig leugrott hozzá legalább egyszer. Sőt, olyan is volt, hogy két tálcacsere között nem kevesebb mint négyszer dugta be hozzá az orrát, hogy meghallgassa, mit van kedve épp mesélni a kalandjairól, vagy hogy szóljon pár szót arról, mi folyik odakint a lidércek városában. Ez utóbbi rendszerint nem volt sok, és még kevésbé volt „használható”, leginkább csak pletyka-szintű információk, mint például X összejött Y-nal, vagy hogy Z sikeresen elcserélt egy hordó gombapárlatot egy hordó jaktúróra, és most az egész város azon csámcsog. Az egyedüli, amire Jugemnek oda kellett figyelnie, hogy a füle se rezdüljön, mikor a cica nem a nevén szólítja.
Néha még az is megesett, hogy az első ilyen alkalomhoz hasonlóan Gjenklang hozzádörgölőzött. Azt a cicus továbbra sem engedte, hogy ő is simogassa, így nem volt igazán teljesnek mondható az élmény, ám a nagy elszigeteltségében Jugem hálás volt minden kontaktusért, ami nem okozott fájdalmat. Ami amúgy utóbb szerencsére nem történt már meg – nem, miután egyszer, még régebben a macska belevájta a karmait abba a lassan gyógyuló csupasz részbe a mellkasán, ahol az őt korbácsoló lidérc leköpte azzal a maró kátrány izével. De akkor is ő volt a hibás, mivel akkor még nem vette elég komolyan Gjenklang figyelmeztetését a nevével kapcsolatban, és meglehetősen balga módon felvetette, mint témát.
Akkor arra is emlékeztetve lett, amit előtte is tudott, és azóta is igyekezett betartani: hogy a macskát nem szabad feldühítenie. Ha Gjenklang nem volt jó hangulatba, azt Jugem valamilyen módon mindig megsínylette, bár a legtöbb esetben csak annyiban, hogy a macska szóban ócsárolta, hasznavehetetlen koloncnak, vagy valami hasonlónak nevezte, ha nem sikerült felvidítania záros határidőn belül, vagy a legrosszabb, amit tehetett, hogy egész egyszerűen megvonta tőle a társaságát.
Néha viszont, mint a mostani alkalommal is, a cica szemmel látható jókedvvel jött be hozzá. Az arcán széles mosoly terült szét, ahogy meglátta Jugemet, s ahogy a csikó udvariasan felkelt a fogadására, egyből oda is ment hozzá hangosan dorombolva dörgölőzni.
– Na, elmeséled, mi történt? – kérdezte hosszú, jó hangulatú beszélgetésben reménykedve a kirin.
– De még mennyire! – felelt derűsen Gjenklang. – Vendégeink jöttek, és nem is akármilyenek! Talán végre eljött az én időm!
– Ezt hogy érted? – kérdezte mosolyogva Jugem. Hiába, a jókedv ragályos volt! – Milyen időd jött el?
– Hohó! – kacagott a macska. – Ohohohó! Ha szerencséd van, hamarosan meglátod, és akkor aztán minden porcikáddal kiélvezheted üdítő társaságomat, kirin! Ó, hogy várom már! Nem is mondtam, a vendégeink között vannak pónik is! Két fiatalka kanca.
Jugem szíve nagyot dobbant, és az arcára is kiülhetett a remény, hogy a szabadulása talán nincs is olyan messze, mert ahogy Gjenklang kibújt a mellkasa alól és elé kanyarodott, vidoran megcsóválta a fejét.
– Nehogy azt hidd, édeském, hogy érted jöttek! Ők miattam jöttek, még ha nem is tudnak róla. Bizony, a szabadulás talán patanyújtásnyira van csupán, és kezdődhet az igazi játék! És két póni, kettő! Olyan ostobának néznek, hogy az már nevetséges!
– Nem értelek, elmagyaráznád, kérlek? – rázta a fejét Jugem.
– Semmit nem kell neked értened, kicsikém! – simította végig a csikó arcát a hátsó lábaira ágaskodva Gjenklang. – Csak annyit, hogy van itt egy finom kis denevér, aki csak azt várja, hogy a hamvas kis teste a Hamis Hold játszótere legyen! Hmm…!
A macska lehunyta a szemét, a szőrét felborzolva megborzongott, aztán elengedte Jugemet, és visszamászott a hasa alá.
– E-ezt ne csináld, légy szíves! – nyögte elpirulva és oldalra lépve a csikó, ahogy Gjenklang kivételesen a hátsó lábai között is átbújt, cseppet sem visszafogottan hozzádörgölve a fejét a… csődörös részeihez, amikről odahaza azt tanították, hogy nem szabad hagynia, hogy mások piszkálják, és ha nem muszáj, ő maga se tegye.
– Talán hagyjalak inkább magadra? – kérdezte incselkedve a cica, már csak azért is végigfuttatva rajta a hosszú, selymes farkát is, mindenféle furcsa és ellentmondásos érzést kiváltva a kirinben.
– N-nem erre gondoltam, csak… csak… – motyogta zavarban Jugem, miközben a saját farkát megelőző céllal a hasa alá húzta, de uralkodva magán nem húzódott be a sarokba, nehogy Gjenklang úgy érezze, nem értékeli nagyra a társaságát.
– Tudod mit, kedvesem? – fordult vele szembe a cica, ezúttal tartva az udvarias távolságot. – Igazad van. Hagyjuk az élményt a maga teljességében kibontakozni! A mihamarabbi viszontlátásra, cukorborsó!
– Ne! Maradj, kérlek! – nyúlt utána Jugem a patájával, de Gjenklang csupán büszkén felcsapott farokkal kivonult a helyiségből.
* * *
Rég nem számolta már, hány étkezés telt el azóta, hogy bármelyik lidérc ránézett volna, aki nem a kajáját hozta, vagy a láncait igazította. Így aztán a régi reflexek azonnal fölébredtek benne, ahogy a puha patakopogást követve a bejárat felé fordult, és egy narancsvörös sörényű, csontsovány lidérc kancával találta magát szembe. Oldalazva a falhoz húzódott, maga alá húzva a lábait lehasalt a kőre, és óvatosan hunyorogva figyelte a látogatóját. De a kanca nem támadt rá, még ha úgy is nézett rá, mint egy ragadozó egy sérült prédára…
– Ej, hát így fogadod a te legjobb barátodat? – kérdezte furcsán-ismerősen doromboló hangon az idegen lidérc. – Én már úgy vártam ezt a pillanatot pedig! Nem akarod megünnepelni velem, kicsi kirin?
Jugem lassan fölemelte a fejét, és hitetlenkedve végigmérte az előtte álló lényt. Ez az abszurd hosszú szemöldök… izzó, narancssárga szemek… és ez a hang… Nem tudta, örülnie kéne-e, hogy fölismerte…
– Gjenklang? – kérdezte óvatosan.
– Igen, ő én voltam – lépett közelebb a fejéhez a kanca, és kinyújtotta felé az egyik lábát. – De most már én vagyok én. Mostantól Selenis-nek szólítasz.
Jugem tétován elfogadta a patát, a lidérc pedig a véznaságát meghazudtoló erővel rántotta fel őt, és azzal a lendülettel neki is préselte a falnak. A kirin pár másodpercre meg is szédült, ahogy a feje a kőnek koppant, a következő azonban, amit érzékelt, valami nedves és forró volt a száján. Selenis azon patája, amivel nem őt szorította a falhoz, buzgón és áthatóan borzolta a szőrét a mellkasán, a kanca pedig mohón fúrta bele mindeközben a nyelvét a szájába. Csókolóztak. Ennyi még tudatosult Jugem fejében, de tovább nem jutott. Nem tudta, mit csináljon. Nem tudta, mit érez. Nem mert megmozdulni.
Aztán a csóknak hirtelen vége szakadt. Selenis kihúzta a nyelvét a szájából, de nem távolodott el még tőle. Finoman megharapta az alsó ajkát, aztán lassan végig is nyalta. Jugem pedig továbbra sem mert megmozdulni.
– Jókat fogunk mi szórakozni! – lehelte forrón a lidérc.
Majd hátralépett, patán fordult, és halkan kuncogva otthagyta Jugemet. A kirin még hosszú percekig maradt úgy, ahogy a kanca a falnak szegezte.
* * *
Mikor legközelebb találkoztak, Selenis dühös volt. Noha nem tűnt úgy, mintha nem lenne képes uralkodni az érzelmein, annak soha nem volt jó vége, ha még macska formájában rossz volt a hangulata, és Jugem érezte, hogy ugyanez hatványozottan lesz igaz, ha a lidérccel áll szemben. Márpedig a narancsvörös sörényű kanca szinte füstölgött, amikor berobogott hozzá a nyitott cellájába.
– Mi a baj, Selenis, segíthetek valamiben? – kérdezte az ösztöneivel küzdve egyenes háttal és reménykedő mosolyt erőltetve az arcára Jugem.
– Pulsar megőrjít! – szűrte a fogai között a kanca, ahogy patanyújtásnyi távolságon kívül elkezdett fel-alá járkálni előtte. – Ő azt mondja, óvatos, én azt mondom, gyáva! Mikor voltunk erősebbek a póniknál? Soha! És mikor hódoltunk be nekik? Soha! Ezer év alatt sem sikerült visszahoznia a népünket a kihalás széléről. Mégis mit vár? Csodát? Az… alikornisoktól? Mit ér bármilyen győzelem, ha cserébe az ölebeik leszünk? Bolond vénség; elvette a szerelem az eszét! Mindig is mondtam, hogy kár összeszűrnie a levet egy ősszellemmel! Elpuhult. Elfelejtette, hogy kik vagyunk. Elfelejtette, hogy mik vagyunk! Elhagyta a hagyományokat, a régi igaz utakat! Kész csoda, hogy ez a bárgyú balfácán képes volt engem kiszabadítani! És hálás érte a póniknak, mintha nem is ők tehettek volna róla, hogy több mint egy évezredet rohadtam egy kristályba zárva!
Jugem nem állította, hogy értette, miről beszél a lidérc, de azért igyekezett empatikusan bólogatni, ahányszor csak felé fordult. Ha csak megértő füleket biztosíthatott a számára, már megérte, és hátha… hátha sikerül kicsit lecsillapodnia a kancának, mielőtt eszébe jutna rajta levezetni a frusztrációját…
– Komolyan mondom, már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán az eszébe jutottam! – folytatta dühösen Selenis. – De persze idehozni azt a torzszülött mágiaszivacs-lényt is az Árnyék Tanács ötlete volt, nem az övé! Szövetségesekre van szükségünk! Szövetségesekre! Pah! Nem, Se-le-nis, nem ölhetjük meg a szövetségeseinket! – váltott hirtelen mélyebb hanghordozásra, aztán a szemét forgatva visszatért a természetes hangjához. – Kiváló idézet lesz tőle a fejfára, amit a népünk tömegsírja fölé tűznek majd a „szövetségeseink”! És előttem ő volt az utolsó halhatatlan ezen a létsíkon tőlünk! Micsoda világot élünk!
A lidérc még tett pár kört, eleinte csak az orra alá duruzsolva tovább a mondandóját, aztán ahogy kifogyott belőle, folytatta némán egy darabig. Csak mikor végre-valahára megállt, és színpadiasan felsóhajtott, akkor mert Jugem újra megszólalni.
– Tehetek valami érted, Selenis?
– Ami azt illeti… igen – mondta a lidérc, aztán lassan odafordult felé, odalépett hozzá, és végigsimította az arcát. – Pulsar futni hagyja a pónikat, pedig már egy ideje fenem a fogam a kis álomjáró hátsójára. De nem tehetek vele semmit, nem emelhetek rájuk patát, nem játszadozhatok vele. Úgyhogy… most te leszel a kancám.
– De… én csődör vagyok… – motyogta zavartan pislogva Jugem, közben erősen koncentrálva, hogy ne húzódjon el a lidérc érintésétől.
– Az nem baj! – lehelt apró csókot a szájára Selenis. – Az nem baj, kis drágám! Ezt a részt bízd csak rám! Neked nem lesz nehéz dolgod…
A narancsszínben izzó szemekből lilás köd szivárgott elő, Jugem pedig a látóterének a perifériájában mozgást érzékelt, de nem merte odafordítani a fejét. Pár másodperccel később érezte, hogy az árnyak körbeölelik mind a négy lábát, s lassan, szinte már gyengéden, mégis ellenállhatatlanul, különböző mértékben szétfeszítik őket, míg az arca a földet nem érte, a fara pedig a mennyezet felé nem meredt. Mint mikor a kanca ráerőszakolta élete első csókját, most sem mert megszólalni, vagy magától megmozdulni, ahogy Selenis a patáját gyengéden végighúzva az oldalán a kiszolgáltatott hátsó fertályához lépett. Akkor sem, amikor illetlenül megragadta, és a hátára borította a farkát. Csupán tágra nyílt szemekkel szuszogott, reszketve várva, mire készül a lidérc.
– Neked, aranyoskám, mindössze annyi feladatod lesz, hogy sikíts őszintén! – duruzsolta lágyan a fara mögül Selenis.
A felszólítás… redundánsnak bizonyult. Ha Jugem az elkövetkező percekben koherens szavakat lett volna képes alkotni, sírva könyörögte volna vissza a korbácsot.
* * *
Az oldalán fekve még valamennyire elviselhető volt a fájdalom. Érezte, hogy muszáj lenne felkelnie, hogy ne sorvadjanak el teljesen az izmai, de csak akkor vitte rá a lélek, hogy egyáltalán megmozduljon, amikor kicserélték a tálcáját. Az égető éhsége ellenére még így is majdnem elvette a kicsi, alvadt vértócsa az étvágyát, amikor a kásás tálkával a szájában visszafordult és ráesett a pillantása. Nem maga a vér látványa, ahhoz már valamennyire hozzászokott, hanem az eredete. És az emléke. Selenis haragja. Az ő kiszolgáltatottsága. A tudat, hogy bármikor visszajöhet. És nem tehet ellene semmit. Hogy lehetett volna még rosszabb is. Valahogy biztosan. És talán lesz is. A jövőjét nem befolyásolhatta. A lidércet nem téríthette mindig jobb kedvre, vagy legalábbis nem olyan áron, mint ő szerette volna.
A következő étkezés ideje előtt aztán a narancs sörényű kanca visszatért. Jugem akkor is a kövön feküdt, és nem is volt ereje fölkelni onnan. Bár nem is látta igazán értelmét. Ha Selenis bántani akarta, úgysem akadályozhatta meg. Legfeljebb még jobban felbőszíthette. Nem ért meg annyit sem, hogy a fejét fölemelje a padlóról.
– Feküdj a hasadra! – jött a parancs a kanca szájából.
Jugem engedelmeskedett. A szemét és a fogait összeszorította, ahogy Selenis a farához lépett, de bármennyire is rettegett, és égette a farát a hűvös levegő, nem állt ellen, mikor félrehúzta a farkát. A lidérc könyörületén kívül úgysem menthette meg más.
– Szegény kicsikém… – ciccegett Selenis. – Nézd csak meg, hogy nézel ki! Engedd meg, hogy segítsek!
Mintha lett volna választása… Jugem élesen felnyikkant és megvonaglott, ahogy valami hideg és csípős hozzáért a friss sebéhez. Őszinte meglepetésére azonban hamarosan bebizonyosodott, hogy a lidérc ezúttal valóban nem gyötörni akarta őt. A friss, perzselő fájdalom az érzékeny bőrén fokozatosan eltompult, s a helyette az egész hátsójában szétáradó zsibbadás felért egy kisebb megváltással.
– Jól van, jól van, kicsi kirin! – duruzsolta a finom masszírozgatása közben a kanca. – Igazán bátran viselkedtél! Kiérdemelted a jutalmadat. Gyere, ülj föl szépen!
Bármennyire is nem akart, természetesen nem volt választása. Selenis az árnyékokkal fogta meg és segítette fel őt egy elég esetlen testhelyzetbe, a hátát a falnak támasztva, az elérzéktelenített fenekét a padlóra téve, s mind a négy lábát félrehúzva az útból. Ezúttal azonban egészen mást forgatott a fejében, mint legutóbb. A kanca szinte már szeretetteljesen a szemébe nézett, aztán az arcát lassan a csípőjéhez közelítette. Jugem talán belefásult már a fájdalomba és a félelembe, de ahogy Selenis forró lehelete gyengéden végighömpölygött a lágyékán, az sikeresen pírt csalt az arcára.
Aprókat pihegve lehunyta a szemét és félrefordította a fejét, ahogy a kanca sikamlós nyelve végigsimította. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Nem tudott továbbjutni a számolásban, de nem azért, mert Selenis szünetet tartott, vagy visszafogta magát. Pusztán pár röpke pillanat leforgása alatt olyan reakciókat váltott ki a testéből, amiket nem tudott irányítani, amiknek nem tudott gátat szabni. Hiába volt illetlen. Hiába volt gusztustalan. Helytelen. Szürreális. Bódító.
Érzékeny volt, csiklandós, és túl intenzív… Azt akarta, hogy a kanca hagyja abba, de nem tudta volna elviselni, ha abbahagyja. Selenis azonban hamarosan újra odahúzódott hozzá, egészen közel mindenével a testéhez, a vékony lábaival átölelte a nyakát, a mellkasukat összedörgölte, s a csípőjét lágyan ringatva kisvártatva új, ismeretlen forrósággal ölelte őt körbe.
Nem akart mozogni, mégis próbált, vele együtt, de nem tudott. A testének… nem volt ura többé. Elárulta a teste. Érezte, ha az árnyak nem fogják ilyen szorosan, nem tudta volna féken tartani saját magát. De Selenis igen. Olyan feszültség volt benne, ami minden áron ki akart törni, nem akarta, hogy kitörjön, de kellett neki, hogy kitörjön. Ám a lidérc nem hagyta. Ő uralta, ő váltott ki minden önkénytelen rezzenést belőle…
Oda nem illő sziszegés zavarta meg őket ebben a mámorító, kényszeredett táncban. A forrása felé nézve egy másik, ismeretlen lidércet talált a bejáratnál. Selenis elégedetlenül felsóhajtott, majd minden ceremóniától mentesen kimászott a kirin öléből.
– Tényleg ilyen sürgős? – kérdezte unottan. – Rendben van, megyek, ezt meg majd később befejezem.
Átnézett a válla fölött, hátrált egyelten lépést, belecsapta a félig önkívületben lihegő Jugem arcába a nedvességtől csillogó farkát, aztán ügetve távozott a másik lidérc után.
* * *
Egy darabig tudta tartani magát. Eleinte azt hitte, Selenis mindjárt visszajön. Elvégre miért hagyta volna ott csak úgy, a falhoz kötözve, ha már ő maga gondoskodott róla, hogy futólánca legyen, és legalább az alapvető szükségei kielégüljenek? De a kanca gyanúsan sokáig nem jött. Sokáig senki nem jött. A sötétben és a süket csendben újra magára maradt. És még a mozgás lehetőségét is elvették tőle. A rezzenetlen némaságban az órák egybefolytak, s az idő telésére egyedül a zsibbasztó kenőcs hatásának a múlása emlékeztette. És egyre gyakrabban nézegette vágyakozva a sarokban bűzölgő kis lyukat a kőben. De egy darabig tudta tartani magát.
Aztán a börtönőre megjött, és kicserélte a tálcákat a szokásos helyen, Jugem számára elérhetetlen távolságra. Ő pedig szólt neki, szépen kérte, hogy legalább az árnyak szorításából szabadítsa ki őt, hiszen emlékszik, ő nem így szokott lenni, neki nem így kellene lennie. A lidérc csődör viszont, mint eddig is, egyetlen szó nélkül távozott csupán, otthagyva őt a fojtogató semmibe burkolózva. Aztán Jugem nem tudta többé tartani magát…
A rezzenetlen némaságban az órák egybefolytak. Senki nem jött. A sötétben és süket csendben magára volt hagyva. Nem tudta magát tartani, de már felesleges is volt talán. Ahogy a saját mocskában üldögélt természetellenes testhelyzetben… a rezzenetlen némaságban az órák egybefolytak.
Aztán a börtönőre megjött, egy újabb örökkévalóság után, és kicserélte a tálcákat a szokásos helyen. Jugem pedig érezte, ahogy elpattan benne valami…
– Ki akarok menni! – üvöltötte rekedten az közönyös lidércnek. – Engedjetek ki! Elég volt, ki akarok menni! Szólj Selenisnek, hogy ki akarok menni! Kérlek! Nem bírom! Ne csináld! Engedj ki, elég volt, elég volt, elég volt!
A lidérc csődör viszont, mint eddig is, egyetlen szó nélkül távozott csupán, otthagyva őt a fojtogató semmibe burkolózva.
* * *
A kirin először el se hitte, ami történik. Az árnyékok elengedték. Az őt szorító acélpántot levették. És ott volt végre, végre-valahára Selenis. A sörényélét vakargatta, milyen régóta viszketett már, és mennyire nem fért hozzá, de jó, hogy ezt csinálta! Aztán lábra segítette a kirint, és támogatta, mert nélküle biztos összeesett volna. Édes, cukros vizet csepegtetett a szájába, és az arcát simogatta. Utána valami fémkarikát csatolt a nyakára, és egy hosszú láncon kivezette őt a lidérc-város vakító fényeibe! Többen is csúnyán néztek a kirinre, biztosan bántani akarták, de ő odahúzódott a kanca lábaihoz, és ő megvédte őt. Aztán fölvezette őt egy karmos árnyék-mancsra, ami a magasba repítette őket, de nem volt mitől félnie, mert Selenis ott volt vele. A kanca bevezette aztán egy gyönyörű kis szobába, és a kirin óvatosan, lapulva körbejárta minden szegletét. Selenis beültette egy dézsába, és alaposan megmosdatta mindenhol, hogy megszabadítsa a mocsoktól. Ahogy megtörölgette a kirint, hogy ne pacsáljon össze mindent, a kirin felkúszott az ágyra, hogy befészkelje magát, mert az álmosság újra eluralkodott rajta, de persze, persze rosszul tette, ezért csapta arcon a fémlánccal a kanca, meg is érdemelte. Aztán a lidérc mégis megenyhült, és ledobott neki egy rongyot a földre, a kirin pedig elégedetten sóhajtva összegömbölyödött rajta.