2. fejezet

Egy könnyű nap éjszakája

Már nem is emlékezett, pontosan hogy kerültek ide. Egy darabig sétálgattak. Igen, ez egészen biztos… Aztán kiültek a várfalra beszélgetni… Igen, beszélgettek… Miről is? Mintha Luna is szóba került volna… Akkor a tanulás? Minden bizonnyal… De hogy melyikőjük vetette fel, hogy pont ide jöjjenek, az már más kérdés volt. Az ideútból meg már semmire sem emlékezett.

A narancssárga kanca a szemöldökét ráncolva koncentrált, hogy el ne ejtse a poharát. Még a szarvának izzása is néha egy-egy pillanatra mintha elhalványult volna. Végül jobbnak látta, ha inkább mégis a patájába veszi és gyorsan megissza a maradék bort. Csak hogy ne történhessen valami szörnyűséges baleset, ami az italának elvesztésével járna. Ej, nem a töménnyel kellett volna kezdeni… Nem volt már ehhez hozzászokva.

– Na, mi van? – kérdezte a vele szemben ülő mustársárga csődört.

– Nézlek – mondta ki ő az egyértelműt.

– Ne csináld, nem tesz jót…

Óvatosan visszahelyezte a poharat az alátétre. Még vagy fél percen keresztül igazgatta, majd mikor végre elégedett volt az eredménnyel, újra a csődör felé fordult. Az még mindig őt bámulta. Alig pislogott, csak a feje imbolygott egy icipicit, ahogy a patáján támaszkodott. Hiába bírta jobban az alkoholt, mint ő, ha ennyivel többet ivott nála. Talán rá is fért, ki tudja?

– Szerintem – állapította meg a kanca, majd ő is megtámaszkodott az asztalon. Kicsit lehunyta a szemét, s majdnem úgy is maradt, csak a csődör kizökkentette a mélázásából.

– Szerinted mi? – kérdezte, miután látta, hogy a társa külön kérés nélkül nem fogja kifejteni a véleményét.

– Szerintem menj rúnaszakra! Mióta Luna visszajött, annak is van res… res… respektje – nyögte ki nehézkesen forgó nyelvvel. – Nézd csak meg, Fireboltnak is milyen jól bejött már, nem? Nem?! Tangled után rögtön ő is lett a kis kedvence! Szegény Tangled! – sóhajtott.

– Ugyan, Trin, mindig is hülye voltam ezekhez… Rúnákkal meg nem szabad játszani, te is tudod. Emlékszel, mit mondott mindig Blasted prof?

– Hagyjál már, ő pár száz évvel le van maradva! – legyintett Trinket. – Meg is látszik rajta. Úgy néz ki, mint Starswirl, csak nincs akkora szakálla!

A kanca jót nevetett saját viccén, de a csődör láthatóan nem derült jobb kedvre.

– Jó, nekem meg azt mondta, hogy semmire se fogom vinni! – nyugtatgatta tovább mélabús társát. – Ezzel a béna kis mániámmal, ilyen cukijeggyel! Luna szereti az ilyesmit! Az ő szemében mi nem csoga… csodabogarak, hanem különlegesek vagyunk! Látod, most már csak Prism van előttem! Kihal a társaság…

Erőtlenül kacarászott, aztán halkan szipogva eltakarta az arcát. Frank gyengédnek szánt mozdulatokkal megpaskolta a vállát.

– Bocs – motyogta a kanca, miután megtörölte a szemét. – Nekem nincs okom panaszkodni…

– Semmi baj, Trin. Neked sem könnyű.

– De tényleg… az lenne a legjobb, ha megint megpróbálnád! Tudom, hogy menne!

Trinket közelebb hajolt a csődörhöz, és átölelte a nyakát, miközben majdnem leverte a borospoharát.

– Ejnye, Trin, részeg vagy! – somolygott Frank. – De még így is imádnivaló… De mondtam, amit mondtam: hagyom a fenébe az egészet!

– Én sosem vagyok részeg! – háborgott a kanca, és megpróbálta megkoppintani a csődör orrát a patája hegyével. Miután azonban harmadik alkalommal vallott kudarcot, feladta, és visszaült a helyére. – Na jó, talán most egy picit…

– Egy bajom van csak – folytatta rendületlenül a csődör. – Ha nem jön össze, amit akarok, nem tudom, mihez kezdjek magammal! Nincs Pin, nincs Rosie… én nem akarok újoncokat!

– Össze fog jönni, Franky, ne aggódj!

– De mi van, ha…?

– Össze fog! Nem tudom, mi ez a nagy titkolózás, de tudom, hogy menni fog!

Trinket nagyot nyújtózott. Megpróbált az oldalára dőlni a kényelmes párnázott széken, de a kalapja, amit még korábban odatett, megállította. Összenyomni nem akarta, de most valahogy teljesen kivitelezhetetlennek tűnt a ruhadarab odébb helyezése, így hát jobb híján az asztalra fektette le a fejét. Lehunyta a szemét, de aztán Frank hangja ismét magához térítette.

– Észre sem vettem – hallotta a motyogását.

– Mit? – kérdezte anélkül, hogy fölemelte volna a fejét az asztallapról.

– Hogy pontosan mikor lettél ilyen eszméletlenül dögös!

Trinket horkantva fölnevetett, de nem mozdult.

– Ha tipp… hikk… ha tippelnem kéne, úgy nagyjából… a negyedik pohár után…

Érezte, hogy a csődör a vállára teszi a patáját. Nehézkesen fölemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Nem ezt… nem így értettem – magyarázkodott Frank. Úgy tűnt, mintha ő is félálomban lett volna már. – Csak mintha lemaradtam volna… mikor lett belőled igazi, érett kanca?

– Hát arról lemaradtál, bátyus! – vigyorgott bizonytalanul Trinket.

– Bátyus… – ismételte merengve a csődör. – Trin… Trin…?

– Mi van?

– Nagy gond lenne…? Aludhatok nálad…?

* * *

A két póni egymást támogatva vánszorgott végig a palotán. Még szerencse, hogy elég késő volt, s ilyenkor már csak pár éjjeliőr rótta a folyosókat. Bennük pedig volt annyi jó érzés, hogy ne szólják meg a párost. A legtöbbjükben még élénken élt a ponyville-i buli emléke, hát meg tudták érteni, hogy nem mindőjük vágyik még vissza a szürke hétköznapokba.

A kanca úgy ismerte a palotának ezen részét, mint a saját patáját. Többször is hangoztatta már, hogy akár csukott szemmel is megtalálná a lakosztályát. Most azonban, hogy tényleg bizonyítania is kellett az állítását, már egyáltalán nem volt olyan magabiztos. Legalább annyi energiáját emésztette fel, hogy megállapítsa a helyes irányt, mint hogy ne aludjon el menet közben. Az sem sokat javított a helyzetén, hogy Frank is itt volt vele. A csődör több alkalommal is járt már nála, de most ő sem volt teljesen beszámítható. Mégis igyekeztek együttes erővel kilogikázni, hogy merre kell menni. Nem vette volna ki magát túl jól, ha a szolgálatban lévő őröktől kellett volna segítséget kérniük…

Végül úgy sikerült rátalálniuk a keresett helyiségre, hogy mikor már harmadjára haladtak el előtte, Trinket megbotlott, és mindketten orra estek. Utána vették csak észre, hogy már jó ideje egy körfolyosón bolyongtak. Halkan röhögcsélve fölsegítették egymást, aztán a kanca nekiállt, hogy kinyissa az ajtót. Először a szarvával próbálkozott, de hamarosan megállapította, hogy már egy ilyen egyszerű varázslatot is képtelen kivitelezni. Utána a patájával akarta lenyomni a kilincset, de az is csak akkor sikerült, amikor már a csődör is besegített. Mielőtt azonban még beléphettek volna, valaki kedélyesen megszólalt mögöttük.

– Jó szórakozást!

Ismerős volt a hangja. Trinket hallotta már párszor, de most képtelen lett volna azonosítani a gazdáját. Meg akart fordulni, de a társa gyorsabb volt nála.

– Meglesz, ezredes! – kacagott Frank.

Black Ruby? Ez magyarázza, hogy miként sikerült észrevétlenül mögéjük lopóznia… Trinket is üdvözölni akarta a kancát, de mielőtt még megtehette volna, Frank akkorát sózott a farára, hogy előrebucskázott, s elhasalt a padlón.

– Te… hülye… – méltatlankodott, mikor a csődör végre becsukta maguk mögött az ajtót.

– Bocs, Trin, muszáj volt!

– … hülye… hülye… hülye… – ismételgette egyre lassulva a kanca.

Tompán érezte, hogy a társa átöleli, és megpróbálja fölemelni. A következő pillanatban a csődör már az egész testsúlyával ránehezedett.

– Au! …hülye… hülye…

– Bocs, Trin! – nyögte a csődör, miközben nehézkesen föltápászkodott róla. – De legalább az ágyadig jussunk má' el!

– …hülye…

Nem állt ellen neki. Hagyta, hogy a csődör végigvonszolja a szobán, és felpakolja a fekhelyére. A kényelmes dunyhán majdnem azonnal el is nyomta az álom. Amíg még magánál volt, bebújt a takaró alá, és befordult a fal felé. Az ágy vészesen megnyikordult, ahogy Frank odamászott mögé. Halványan még derengett neki, hogy a csődör átöleli, és suttog valamit.

– Szeretlek, Trin!

– …hülye… – motyogta, aztán már aludt is.

* * *

Valahogy hiányérzete volt. Még ki sem nyitotta a szemét, máris kezdte a hatalmába keríteni. Összébb húzódott a takaró alatt, hogy egy patája se lógjon ki. Elég hűvös volt a levegő, egész beleborzongott. Megfordult, és a fejét belenyomta a puha tollpárnába. Kellemes virágillat töltötte meg az orrát. Pont, mint…

Kinyújtotta a lábát, de csak az üres, hideg lepedőt tapogatta. Pedig mintha… mintha együtt feküdtek volna le… A csődör lassan kinyitotta a szemét. Búsan a mellette fekvő párnára pillantott, aztán hanyatt fordult. Egy darabig a plafont bámulta, s közben próbálta fejben összerakni, mit is csináltak tegnap. Vajon nem mondott semmi olyat? Nem tett semmit, amivel magára haragíthatta a kancát? Miért hagyta itt ilyen korán? Korán… Mennyi lehetett egyáltalán az idő? A választ keresve körbenézett a szobában, mígnem a polcokat borító limlomok között végre megpillantott egy órát. Nagymutató tizenegy, kismutató egy… Az mennyi is? Már majdnem egy óra?! Celestiára, hogy aludhatott el ennyire?!

Olyan gyorsan próbált meg kikászálódni az ágyból, hogy végül szétdobott tagokkal a padlón kötött ki. Megrázta magát, és újra körülnézett. Csak most vette észre az ajtóra függesztett papírlapot. Odabotorkált hozzá, s hunyorogva olvasni kezdte az üzenetet:

Szia, Franky!

Bocsi, hogy csak így leléptem, de Prism kifiléz, ha nem váltom le délig! Majd ha ráérsz, azért ugorj le hozzám! Persze csak ha van kedved! Addig is érezd magad otthon!

Puszil: Trinket

Nagyot sóhajtott. Akkor nincs gond. Fölöslegesen aggódott megint… Mégsem tudott teljesen megnyugodni. Ez nem volt normális, hogy ennyit aludt! Még másnaposan sem… Sietősen birtokba vette a mosdót – szerencsére pontosan tudta már, merre találja – és bedugta a fejét a csap alá. A jéghideg víz végre segített rendesen fölébrednie. Így már nem kell félnie, hogy elké… honnan is késhetne el? Persze, pihenő… Egyszerűen olyan nehéz volt hozzászoknia a gondolathoz. Ahhoz, hogy nincs időhöz kötve. Hogy nem kell találkoznia Rosie szemrehányó pillantásával, ha túl sokat lustálkodik…

Szomorúan kihúzta a fejét a vízsugárból. Kicsit megrázta a sörényét, aztán megtörölközött. Kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. Itt minden apróság Trinketre emlékeztette. Persze, érthető, hiszen itt lakott, de mégis… Hiába szőtte át a hely minden egyes négyzetcentiméterét a kanca személyisége, nélküle mégis olyan üres volt ez a hely! Ő pedig most társaságra vágyott! Vidám, baráti társaságra!

Nem volt hát tovább maradása. Vetett egy utolsó búcsúpillantást Trinket apró fémszerkentyűire, még egyszer alaposan megszaglászta a párnáját, aztán savanyú képpel otthagyta az otthonos kis fészket. Az első gondolata az volt, hogy rögtön meg is látogatja a kancát, de aztán hamar letett róla. Nem akarta kínozni magát, s ő sem örülne tán, ha minden egyes percét lefoglalná. Lehet, hogy jobb ötlet lenne, ha előbb hazamenne regge… ebédelni, aztán meg benézne a barakkba, hátha Ranger ott van. A többiekre nem is számított. Aki csak tehette, hazament már a rokonaihoz, barátaihoz. Végül is ő is ezt tette. Ponyville után rögtön Manehattanbe utazott, de aztán hamar hiányozni kezdett Trinket, és visszajött Canterlotba. Rangernek viszont nem volt hova mennie. Biztos neki is jólesett volna, ha valaki meglátogatja.

Igen, ez valóban elfogadható terv a mai napra! A főhadnagy ugyan nem volt épp a legvidámabb beszélgetőpartner, de mindig lehetett rá számítani, és szívesen meg is hallgatott bárkit. Neki is nyugodtan kiönthette volna a lelkét, bár talán most mégse keseregnie kéne. Talán egy kis gyakorlás, egy kis mágikus tréning segíthetne feledtetni a bánatát! Arra pedig Ranger mindig kapható volt.

Frank gyorsan a lakása felé vette az irányt. Egész belelkesült: most már szeretett volna minél hamarabb túllenni az ebédjén, hogy végre felkereshesse régi társát. Mi is volt otthon? Egy kis korpás kenyér… zabpehely… tán még egy kis süti is mara…

A csődör tekintete az ajtajára siklott a lépcsőfordulóban, és rögtön tudta, hogy valami nem stimmel. Jártak nála, ez egészen biztos! A lábtörlő sem úgy állt, ahogy szokott, s a papírfecni, amit minden indulásnál gondosan oda szokott csukni az ajtófélfához, hiányzott! Mi ez? Mit akarhatnak tőle? Kirabolták volna? Vagy talán… odabent várnak rá?!

Mozdulatlanná dermedt, aztán a patái hegyén lopakodva óvatosan megközelítette az ajtaját. Megpróbált belesni a kulcslyukon, de nem látott semmit. Sebaj, meglepni már nem tudják. A szarva felragyogott, ahogy felkészült a varázslattal. Egy lövés… elég is annyi… Finoman lenyomta a kilincset, aztán a mellső patájával berúgta az ajtót.

Kereste a célpontot, de aztán… a szeme tágra nyílt s a szarva kialudt. Mégiscsak sikerült meglepniük!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.