Közjáték II

Közjáték II

Oszladozni kezdett a kellemes langyos füst, ahogy a hűvös szellő végiglebegett a szobán. Egész megborzongott tőle. A tekintete az ablakra siklott, hátha megtalálja a váratlan légáramlat eredetét. Valóban, az résnyire nyitva állt. Különös. Pedig meg volt róla győződve, hogy becsukta, miután beengedte a testvérét. A szarva felragyogott, ahogy gyorsan korrigálta a hibát. A régies illatot viszont már nem tudta visszahozni. A füstölő gyorsan hamuvá vált, s már épphogy csak a tövénél parázslott egy icipicit. Újat gyújtani viszont már nem volt kedve.

Érezte, hogy a kishúga még szorosabban odabújik hozzá. Luna a lábaira hajtotta a fejét, miközben ő átölelte a szárnyával is. Lenézett, és látta, ahogy a testvére lehunyja a szemét, s halványan elmosolyodik. Mégis, a szempilláin mintha könnycsepp csillogott volna. Összeszorult a szíve, de nem szólt semmit.

A testvére halkan hümmögni kezdett. Kissé szakadozottan, de aztán egyre jobban fölismerhetően egy dallamot dúdolt magának. Nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.

– Merre jársz? – suttogta lágyan.

– A csillagok között – felelt Luna, aztán halkan folytatta a dalocskát. Celestia merengve figyelte, ahogy a kanca szeme és füle meg-megrezdül, mintha csak álmodna. Legalább most jó neki…

– Te emlékszel még rájuk? – kérdezte alig hallhatóan a testvére, ahogy szünetet tartott a dudorászásban.

Nem volt valódi kérdés, de azért válaszolt rá.

– Sosem tudnám elfelejteni őket.

– Szerinted visszatérhetnek még valaha? – Luna hangja egészen elvékonyult. Már nagyon kellett figyelnie, hogy ki tudja venni a szavait.

– Nagyon remélem…

Egyre jobban fájt ez a beszélgetés. Nem vágyott erre egyikőjük sem, de pontosan tudta, hogy a húgának mekkora szüksége van rá. Hiszen ő volt az egyetlen, akinek kiönthette a lelkét. Hogy is érthetné meg őket bárki?!

– Milyen érzés lehet meghalni? – szegezte neki váratlanul az újabb kérdést.

Tudta, hogy miért ez foglalkoztatja. Tudta, de ő se szívesen gondolt volna bele. Pedig nem érezhették többé biztonságban magukat. Minden a lehető legrosszabbkor jön… Mindenki ki akarja használni, amíg sebezhetők…

– Nem tudom – felelt őszintén. Bármennyire is szeretett volna, képtelen volt ennél biztatóbbat mondani.

– Mi lenne, ha mi nem lennénk többé?

Luna úgy tűnik újra megtalálta a hangját, de ez mit sem javított a helyzeten. A szavaiból csak a kétségbeesés sütött.

– Valószínűleg Equestria idegenek martalékává válna.

– Ennyi?

– Nem tudom, Luna.

– Ha csak ennyit érünk, nem számít, élünk-e, vagy halunk – állapította meg szomorúan a kanca. – A világ menne tovább nélkülünk, ugyanúgy, mint a többiek nélkül. Csak ránk senki nem fog emlékezni…

– Ne mondj ilyet, húgocskám! Ha bármi történne, pónik egész generációi gyászolnának minket!

– Halandók… – suttogta elhalóan Luna.

– De nem lesz semmi baj, jó? – Celestia gyengéden megemelte húga állát, hogy a szemébe nézhessen. Mosolyt erőltetett az arcára, bár most nem ment olyan könnyen, mint szokott. – Minden a tervek szerint halad még ezekben a nehéz időkben is!

A testvére azonban csak a fejét csóválta. A szája megremegett, s a szemébe lassan könnyek gyűltek.

– Nem tudom kiverni a fejemből Minuette szavait! – szipogta. – Jaj, Tia, én úgy félek, hogy mindent elrontottam!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.