9. Fejezet

Tarnnak végül sikerült elaludnia, de olyannyira későn – vagy már korán, ki tudja –, hogy utána konkrétan az ébresztőjét is átaludta. Mikor Honey csivitelésére kinyitotta a szemét, és félkómásan kivánszorgott a konyhába a szárított halért – amit a változatosság kedvéért ismét elfelejtett adni az állatkájának, mivel a gondolatait este túlságosan lefoglalta egy bizonyos ember –, és futólag ránézett az órára, elsőre fel se fogta mit lát. Az etetés közben, két hajítás között állt meg a mozdulatában, ahogy tudatosult benne: el fog késni. A biztonság kedvéért fölnézett a nappali faliórájára is, hátha téved. De szó sem volt ilyesmiről: már jócskán egy órára járt az idő. A szívverése egyből a duplájára ugrott, a halakat kiejtette a patájából, és rémülten felnyüszített, majd a fürdőszobába vágtatott, hidegre állította a csapot, és a zuhanyrózsából teljes erővel, nyitott szemmel az arcába locsolta a vizet.

Csak pár másodpercig bírta – többre nem is volt idő, a fenébe is –, majd gyorsan megtörölközött, fölkapott magára valami ruhát, aztán már rohant is ki a lakásból. Persze annyira sietett, hogy még a táskáját és a kulcsát is otthagyta, így kénytelen volt visszafordulni, amikor rájött, bezárni se fog tudni maga mögött. Értékes másodperceket vesztett tehát ismételten, bár lassacskán amúgy is megfogalmazódott benne, hogy most már csak repülve érhet be a laborba elfogadható határértéken belül. Ha rendesen odateszi magát, talán Gush sem fojtja meg, amiért elcsúszik a leváltásával…

A lépcsőn lefelé rohanva átmozgatta kicsit a szárnyait, és meglepetten tapasztalta, hogy még komolyabb bemelegítés nélkül is egész tűrhetően készen álltak a légi bevetésre. Jó kis szerencse a szerencsétlenségben; ha Celestia ne adja, mégse késne el, megint jön eggyel Dave-nek. Jó, persze eleve a férfi miatt aludt el, de ha olyan szempontból nézte, nem ő tehetett róla, szóval az nem számít… Lényeg, hogy Tarn amint kiért az ajtón, nyomban föl is szállt, keresett egy kényelmes és biztonságos magasságot, és repült, ahogy bírt.

Se menet közben, sem a laborba beérve nem merte megnézni az időt, csupán vágta közben köszönt a portásnak, fénysebességgel átvedlett a harmadikon egyenruhába, aztán türelmetlenül fel-alá járkálva várta, hogy a lift leérjen az alagsorba. Zihálva robbant be a megfigyelőhelyiségbe, amivel láthatóan sikeresen ráhozta a frászt a két benntartózkodóra. Érkezése pillanatában Ether Gush Dave ágyán heverészhetett, mert bár egy pillanat alatt izzó szarvval patán volt, arra nem volt ideje, hogy leugorjon a földre. Dave az unikornis fejénél ült egy kényelmes széken, a lábait keresztbe vetve, és csak a tollát ejtette ki a kezéből a váratlan robajra.

– Mi történt, Tarn, baj van? – kérdezte aggódva Gush, miközben a szarván kialudt a fény.

A pegazus nagyokat szuszogva, tétován nézett egyikükről a másikra, aztán fújt egy nagyot, és megvakarta a sörényét.

– Izé… nem késtem sokat? – kérdezett vissza, bár már sejtette a választ.

– Majdnem két teljes percet – nézett le a patájára Gush, majd gúnyosan hozzátette: – Hű, máris vágtatok Panzerhez, és bepanaszollak!

– Bocsánat, nem hallottam meg az ébresztőmet! – fintorgott szerencsétlenül Tarn. – Utána meg siettem, ahogy tudtam… még rekord időt is futottam, úgy látszik…

– Jaj, nehogy komolyan vedd már! – Az unikornis mosolyogva Dave felé fordult, aki viszonozta a gesztust. – Dave mesélte, hogy te is mindig túlórázol. És meg is értelek, jó társaságban csak úgy repül az idő!

Mindketten jót kacagtak, ami Tarn arcára is mosolyt csalt. Ahhoz képest, mennyire kellemetlenül elsülhetett volna a mai beérkezése, ez egyáltalán nem volt vészes. Ráadásul mikor találkozott a szeme a férfiéval, könnyedén megállapította, hogy ő vele ellentétben nem rágódott hülyeségeken egész éjszaka. Valószínűleg túltette magát az egész incidensen… vagy tán még csak úgy sem érezte, hogy bármin is túl kéne tennie magát… Hogy ennek hosszabb távon örülni fog-e, Tarn nem tudta eldönteni, pillanatnyilag viszont csak megkönnyebbülést érzett.

– Viszont tényleg nem akarlak feltartani, Gush – mondta Dave, miközben fölszedte a golyóstollát a padlóról, és a jegyzetfüzetére akasztotta. – Menjél nyugodtan, otthon már várnak! Tarn vigyáz rám, én meg holnap is itt leszek…

– Rendben, David! – mosolygott az unikornis. – Aztán jó legyél!

Furcsa volt látni, ahogy Gush leugrott az ágyról, odasétált a férfihoz, és az orrával finoman megbökte a kezét. Dave barátilag megborzolta a kanca sörényét, Tarn valahogy mégis érzett valami féltékenység-szerűséget – ugyan mióta lett kettejüknek ennyire közvetlen a viszonya? Jó, a férfi amolyan köszönésképpen bármelyikőjüket meglapogatta, de azt általában nem ők kérték… A fenébe is, túl nagy hatással volt rá az a tegnapi dolog, nem lenne szabad hagynia, hogy ennyire belelovalja magát…

– Na szia, Tarn! – fordult felé Dave, mikor Gush a pegazustól is elköszönve távozott. Elég semlegesnek tűnt a hangja, úgyhogy a kanca nem számított rá, hogy a férfi bármilyen formában szóba hozza a tegnap történteket. – Látom, nem tartott soká a közös tollászkodásunk eredménye. Repülve jöttél?

– Öh… igen… – mondta zavartan Tarn. – Izé, szia Dave, bocsánat, hogy csak így rátok rontottam és nem is köszöntem!

– Ugyan, az égvilágon semmi sem történt – legyintett a férfi, aztán a mutatóujjával közelebb hívta a kancát. – Gyere, rendbe szedlek, ha nincs ellenedre!

– Nem muszáj! – vágta rá kapkodva a kanca, bár a szárnyait ösztönösen kitárta kissé.

– Valóban nem muszáj… de szeretnéd, igaz? – kérdezte már-már idegesítően mindentudó mosollyal Dave.

– Tényleg nem muszáj… – motyogta kissé sértődötten Tarn.

Mintha ilyen könnyen manipulálni lehetne… Nem fog megalázkodni csak azért, hogy…

– Gyere, na! – intett most már a fejével is Dave. – Érdekes ez a tollászkodás, és szívesen csinálom.

Ilyen irányból megközelítve a kérdést Tarn ellenállása pillanatok alatt semmivé foszlott. Volt azonban annyira előrelátó, hogy ez alkalommal nem feküdt le, hanem egyenes gerinccel felült a férfi ágyára. Arra is kínosan ügyelt, nehogy túlságosan relaxált állapotba kerüljön, ami némiképp rontott a tollászkodás élvezhetőségén, bár nem egy fokkal volt még így is jobb, mint ha saját magának csinálta volna.

Nagyon viszont nem merülhettek el ezúttal a műveletben, mivel pár perc telhetett csak el, és már kopogtattak az ajtón. Valaki a másik oldalról varázslattal nyomta le a kilincset, Tarn pedig hirtelenjében úgy érezte, illetlenségen kapták rajta, így gyorsan megpróbálta összehajtogatni a szárnyait, ám amelyiken Dave dolgozott, a férfi azt a szárnyát az egyik kezével fixen tartotta, hogy kényelmesebben hozzáférhessen. A kanca egyetlen másodperc alatt volt kénytelen eldönteni, mégis kirántsa-e magát az ember kezéből, vagy hagyja a fenébe. Az utóbbi mellett döntött, elvégre hiába érezte pillanatnyilag úgy, valójában semmi szégyellnivaló nem volt abban, amit csináltak.

Meglepetésére Ether Gush jött vissza. Az unikornis izgatottnak tűnt, megállt az ajtóban, a tekintete egy pillanatra megakadt Tarnon és Dave-en, aztán a patájával mutatta nekik, hogy álljanak föl.

– Itt van Malachite Orb, és hozott magával valakit! – suttogta jó hangosan.

– Kicsodát? – kérdezte ugyanúgy Tarn, miközben lekászálódott az ágyról.

– Fogalmam sincs, még sosem láttam! Valami unikornist!

Gush szélesre tárta az ajtót és félreállt az útból. Bizonyára előreszaladt, mivel az említett két póni nem lépett be azonnal, csak a hangjukat lehetett hallani a folyosóról… amiből Tarn csak annyit tudott elsőre megállapítani, hogy az idegen szintén kanca. Az őr társa izgalma viszont már át is ragadt rá: ha Malachite Orb ennyi idő után hirtelen előbukkan, ráadásul nem egyedül, az biztosan azt jelentette, hogy talált valami nyomot. Még az sem kizárt, hogy konkrét, részletes megoldással fog előállni, miképp juttathatják haza Dave-et, csak a hatás kedvéért várt ilyen soká, hogy egyben rájuk boríthassa.

Tarn érezte, hogy összeszorul a torka… Nem akarta, hogy Dave hazamenjen, és soha többet ne találkozhassanak. Nem akarta elveszteni a barátját. Nem akarta, hogy… hogy ne kapjon egy esélyt, hogy… hogy…

Egy ragyogó napsárga bundájú unikornis lépett be a megfigyelőbe. Napszemüveget és egy pár nyeregtáskát viselt, de ezen kívül különös módon semmi nem volt rajta. Közvetlenül mögötte ott jött Malachite Orb, az arcán kevés jót ígérő széles vigyorral, a szokásos trehány öltözékében, és egy nyalóka pálcikája lógott ki a szájából. Ether Gush természetesen nem akart kimaradni semmiből, így a két kanca után ő is beugrott a helyiségbe, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Császtok! – üdvözölte őket kedélyesen Malachite Orb.

– Sziasztok – viszonozta a köszöntést Tarn Dave-vel egyetemben.

– Megígértem, hogy kiderítem, hogyan juttathatjuk haza az embert, és hosszú, nagyon hosszú, és még annál is kacifántosabb kutatás után megtaláltam a portál alapú asztrális utazás jelenleg élő legnagyobb szakértőjét! – A kanca szinte már ünnepélyesen a sárga unikornis felé lendítette a patáját. – Szívesen elmesélném, hogyan bukkantam rá, eszméletlen egy sztori, de először is szeretném bemutatni nektek…

– Sunset Shimmer, örvendek! – segítette ki mosolyogva az unikornis, majd közelebb jött hozzájuk, és pónihoz egyáltalán nem illő módon a két hátsó lábára állva rázott kezet Dave-vel. – Az igazat megvallva nem hívnám magam valódi szakértőnek, bár valóban nekem van a legtöbb gyakorlati tapasztalatom ezen a téren.

– David Ferguson, részemről a megtiszteltetés! – A férfi láthatóan akkora örömmel és izgalommal szorította a felé nyújtott patát, hogy elengedni se nagyon akaródzott neki. – El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy el tudott jönni!

– Hehe… – kacarászott a kanca zavartan, viszont nem próbálta meg kiszabadítani a patáját, megvárta, amíg Dave magától elereszti. – Rég fogadtak már ilyen kitörő lelkesedéssel!

– Nézze, én…

– Tegeződhetnénk, ha megkérhetlek? – vágott közbe finoman a sárga unikornis. – Annyival bizonyára nem vagyok idősebb nálad…

– Persze, szóval… nézd, amióta átkerültem ebbe a világba, senki semmit nem mondott arról, mennyi időre ragadtam itt – magyarázkodott a férfi. – Illetve annyi „biztatót” mondtak, hogy nem nagyon van ötletük, hogyan is ugorhatnának neki egyáltalán a kérdésnek. Bevallom, már az is megfordult a fejemben, hogy csak afféle elterelésképp bizonygatják, hogy dolgoznak a dolgon. El sem tudja… tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülés azt látnom, végre van valami foganatja a kutakodásnak!

– Nos, remélem, tudok segíteni, de egyelőre csak annyit ígérek, megteszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében – bólogatott megértően Sunset.

– Lekötelezel – biccentett mosolyogva Dave. – Ahogy te is – fordult Malachite Orb felé. – Köszönöm a fáradozásodat!

– Nem tesz semmit – legyintett ravaszkásan somolyogva a fiatal kanca.

Sunset Shimmer kihasználta az alkalmat, hogy Dave pár pillanatra másfelé figyelt, és gyorsan Tarnnal is patát fogott ugyanolyan bizarr testtartásban, mint a férfival is tette. A pegazus erőltetett mosollyal fogadta a gesztust: ő messze nem tudott úgy örülni az idegen kancának, mint a barátja. Sőt, bár eszébe sem jutott volna szóvá tenni, de Dave lelkesedése is rosszul érintette őt… mi több, egyenesen fájt neki. Mintha az ember egész eddig csak azt várta volna, hogy hazamehessen, és minden más – köztük maga Tarn is – csak arra volt jó, hogy valahogy addig kibírja. Talán Dave nem csupán… szerelem-féleséget, vagy bármilyen vonzódást nem érzett iránta, de igazából… még csak a barátjának sem tartaná?

Mikor senki nem nézett felé, a pegazus lendületesen megrázta a fejét, hátha a mozdulattal a pesszimista gondolatait is elűzheti. Lehet, hogy Dave nem osztozott az érzéseiben, de az biztos, hogy jelentett valamit a számára. És már elég régóta volt ebben a világban rekedve, sok reménnyel pedig nem is kecsegtették, hogy egyáltalán valamikor haza is juthat. Pedig érthető módon hiányzott neki a családja, hiányoztak a barátai, az addigi élete, még a tanulás és a munka is. Nem telt el nap, hogy valamelyiket ezek közül ne hozta volna szóba.

És ha tényleg megtalálták most számára a visszautat, az sem jelent feltétlenül rosszat! Tarn maga is kíváncsi lett volna a Földre, az emberek világára. Amennyiben a férfinak nincs ellene kifogása – na meg persze varázsolástechnikai, vagy milyen szempontból kivitelezhető –, szívesen vele tartana Manehatten vicces névrokonába, Manhattanbe, és megnézné vele az országának nevezetességeit. És végre talán megérthetné az internetet, amit Dave olyan sokat emlegetett, valahogy mégis annyira távoli és megfoghatatlan fogalom maradt a kanca számára. Kideríthetné, hogy egy picike doboz előtt ülve tényleg be lehet-e járni egy egész bolygót. Dave az Orb&Marble laboratóriumában elhelyezett monitorokra mutogatva többször is megjegyezte, hogy a pónik sem lehetnek olyan messze ettől a technológiától, de annyit Tarn is meg tudott állapítani a saját, ezen a téren minimálisnak mondható tudásával, hogy a pónik mágiával ötvözött gépei egészen más elven működtek, és nagyon más dolgokra is voltak használhatóak.

Lényeg a lényeg: önként és dalolva vállalta volna, hogy hazakíséri Dave-et. Bár nem nyugtatta meg teljes mértékben ez a lehetőség, de ebbe a gondolatba kapaszkodva sikerült rávennie magát, hogy a körülötte zajló eseményekre koncentráljon. Idő közben ugyanis Malachite Orb és Ether Gush átcsoportosította Dave asztalát és két székét ahhoz hasonló pozícióba, mint az első napokban is volt, és annál foglaltak helyet. Tarn is csatlakozott hozzájuk, s a férfi mellett ágaskodva az asztal lapjára támaszkodott, de fejben annyira máshol járt, hogy a beszélgetés elejéről már le is maradt.

– …eléggé más – magyarázott éppen valamit Sunset Shimmer, miközben a nyeregtáskájából előhúzott pár fényképet, és a patájával Dave felé nyújtotta őket. – Részben ezért is maradtam ott, hogy tanulmányozhassam.

– Igen, ez valóban nem a Föld – állapította meg Dave már a második fotónál némi csalódottsággal a hangjában. – Bár így ránézésre elég meglepő a hasonlóság. Ez… volnál te? – kérdezte az unikornis felé tartva az egyik lapot.

– Bizony! – bólogatott a kanca. – Azért fölismerhető vagyok ebben a formában is, ugye?

– Ja, kifejezetten – felelte a férfi. – Főleg a színek miatt. Nálunk odahaza a „színes bőrű” inkább csak átvitt értelemben használatos. Hogy úgy mondjam, az alap szín ugyanaz, csak az árnyalatok a mások. Hajban, szemben picit más a helyzet, de azokban is sokkal tarkább a te világod.

Tarn finoman Dave térdére helyezte a patáját, mire az ember észbe kapott, és gyorsan átadta neki a fotókat, hadd nézze meg ő is őket. Valóban igen különös képek voltak: mintha valaki elegyítette volna bennük az Ogres&Oubliettes rajongói rajzait az emberekről Dave valós kinézetével, és megpróbálta volna kicsit póni-szerűbben ábrázolni őket. Ettől függetlenül eléggé életszerűnek tűntek, szóval a pegazus hirtelenjében nem tudta mire vélni a dolgot. Aztán ahogy tovább akarta adni a fényképeket Gushnak, és a szeme újra az előtte ülő sárga unikornisra siklott, visszarántotta a patáját, és hitetlenkedve meredt hol rá, hol a fotókra.

Ugyanaz a sárga-vörös sörény, ugyanaz a szőr… bőrszín, ugyanazok a kékeszöld szemek; ez nem lehetett véletlen! Még az arcában is volt a képen látható embernek valami, ami kísértetiesen hasonlított az asztal másik végén ülő pónira. Mit is mondott a kanca az előbb? „Ebben a formában”?

– Csábító lehetőség lenne újból emberek között élni, bár be kell valljam, ezzel továbbra sem kerülnék közelebb a saját otthonomhoz – mondta Dave. – Ez nagyjából egy olyasmi lehetőségnek hangzik, mintha visszajuthatnék a Földre egy másik kontinensre, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik az emberek, mint én, és… kábé ennyi. És persze nem utazhatnék onnan haza.

– Teljesen érthető – mondta mosolyogva Sunset. – Mindkettőnk dolga sokkal egyszerűbb lenne, ha az én világomból pottyantál volna ide, bár volt egy sejtésem, hogy nem tudjuk majd ilyen könnyedén megoldani a problémát. Nyilván a leggyanúsabb az volt, hogy itt is ember vagy, és nem változtál pónivá. Meg kell mondjam, ez a ténymegállapítás némiképp aggaszt olyan szempontból is, ha esetleg szeretnél velem jönni megnézni a világomat.

– Mármint? – rázta meg értetlenül árnyalatnyit a fejét Dave.

– Hogy is mondjam… – vakargatta a sörényét a sárga unikornis. – Nos, az odavezető út nem egy egyszerű portálon keresztül vezet… ami érthető is, elvégre nem is egy egyszerű „másik világról” van szó.

– Parciális asztrális reflektív anomália – szúrta közbe Malachite Orb. – Funkcionálisan egy konjugált zsebdimenzió.

– Nos… technikailag igen, de a barátunk elvileg egyáltalán nem ért a mágiához… – nézett fölfelé tűnődve Sunset. – Egyszerűsítve valahogy úgy tudnám elmagyarázni, az a hely ennek a világnak a torzított tükörképe. Olyan… mintha egy kifényesített ajtógombon látnád egy szoba belsejét… Annyival kisebb és annyival másabb is. A másságokat tekintve viszont most számunkra csak két dolog fontos. Az egyik az, hogy ha azon a portálon keresztül lép át egy póni arra a világra, amelyiken én is átjöttem, és egyébként az egyetlen ismert út a két dimenzió között, akkor nem csupán fizikailag helyeződik át, de ő maga is átalakul… ilyenné – bökött a patájával a most már Gushnál lévő fényképek felé. – Más fajok esetében is van egy minimális tapasztalatunk arra vonatkozóan, milyen hatással van rájuk az utazás, illetve milyen transzformáción esnek át, de… arra még nem volt példa, hogy valaki ebben a világban lenne jelen emberként. Érdekes lenne ezzel kísérletezni, azonban óvatosnak kell lennünk, mivel te ráadásul nem is innen származol, az a hely pedig ennek a tükörképe… Szóval, hogy úgy fogalmazzak, ha neked nincs „tükröződésed” odaát, akkor az asztrális leképeződésed paradoxont okozhat, ami… a puszta létezésedre jelentene veszélyt.

– Ó – mondta Dave, majd némi csendes gondolkodás után nagyot sóhajtott. – Igazából minekutána megállapítottuk, hogy az a hely nem az én otthonom, túl sok motivációm nincs kipróbálni.

– Engedelmeddel azért ettől függetlenül próbaképp vinnék majd magammal némi organikus mintát – bólogatott megértően a sárga unikornis. – Tájékozódásképp az eddigi tapasztalatok alapján az is elegendő lenne, hogy felmérjük, milyen hatással lenne rád az utazás. De ez igazából most másodlagos, és csak akkor számít, ha esetleg mégis úgy döntesz, érdekel téged a világom. A másik fontos eltérés viszont az, hogy az én hazám mágikus szempontból igen jelentősen eltér Equestriától. Első ránézésre úgy tűnt, teljesen hiányzik belőle a varázslat, viszont az évek során volt alkalmam megtapasztalni, ez mennyire nem igaz. Ami a te szempontodból lényeges, hogy így van a kezünkben pár nem-konvencionális eszköz, amivel megvizsgálhatjuk a megjelenésed körülményeit.

Miközben beszélt, Sunset Shimmer előhalászott a nyeregtáskájából egy nagy, lapos, hengeres lila tárgyat, és az asztalra csúsztatta. Tarn látott már hasonlót a laboratóriumban, bár nem volt róla meggyőződve, hogy ugyanaz lenne a kettőnek a funkciója. Az Orb&Marble hasonló kinézetű berendezése a fordított polaritású mátrixkondenzor volt, amit a tudósok a finom méréseknél az éteri háttérsugárzás kiszűrésére használtak. Egy ilyen szerkezet bizonyára nem sokat segített volna Dave-en – na meg rendelkezésre is állt a laborban, szóval fölösleges lett volna egy másik világból áthozni –, szóval valószínűleg egész más célt szolgált.

– Érdekességképpen megjegyezném, hogy ezt a gépet a mi Twilight Sparkle-ünk találta ki és építette meg – fordult Sunset a másik két unikornis felé.

Ether Gush válaszképp halkan füttyentett, Malachite Orb pedig elismerően bólogatott. Sunset a patáját finoman az eszközre helyezte, majd lassan Dave felé tolta. Mikor félúton járt kettejük között, óvatosan elfordította a tetejét, mire a kerek tárgyból kékeslila füst gomolygott elő, és szállt egyenesen Dave felé.

– O-ó… szingularitás…? – motyogta összeszűkült pupillákkal, mozdulatlanná dermedve Sunset.

Dave majdnem hanyatt esett, ahogy a széken ülve próbált eltávolodni a füsttől, az azonban gyorsabb volt, körbevette őt, majd az egyik belégzésnél egy az egyben felszívódott az ember orrán keresztül. Tarn legalább olyan rémülten bámulta a barátját, mint amennyire ő maga is megijedhetett, de végül pár feszült másodpercnyi néma csend után Sunset Shimmer nagyot fújt.

– Húha, hallod, jól rám hoztad a frászt! – kacarászott a homlokát törölgetve. – Nem számítottam rá, hogy bármi is történni fog ennyitől, utána meg ami kakaót magadba nyeltél, a legnagyobb csoda, hogy utána nem történt semmi!

– Mi volt ez? – lehelte Dave.

– Essentia Singum Planitiae – felelt a sárga unikornis. – Hmm… a térmágia tudományának egyik nagy vívmánya… talán fogalmazhatnék úgy kicsit egyszerűsítve, egy helymeghatározó varázslat.

– Asztrális térben akartál háromszögelni? – hunyorgott Malachite Orb. – Eldobom az agyam, eszméletlen egy alak vagy! Kár érte, briliáns ötlet volt!

– Mi az, hogy kár érte? – kapkodta a két kanca közt a fejét Dave. – Beavatnátok engem is?

– Persze, ne haragudj, csak hol is kezdjem… – fintorgott Sunset. – Szóval az ESP egy olyan varázslat, ami némi variálással azzal a minimális és instabil mágiával is végrehajtható, ami az én világomban elérhető. Hát… gyakorlatilag ezzel a szerkezettel – bökött az asztalon lévő lila tárgyra – elfogva a varázslatot át tudtam hozni ide, erre a világra a sajátom… talán fogalmazzunk úgy, hogy annak a világnak az asztrális térben való koordinátáit. Mivel asztrális teleportot sejtünk a megjelenésed hátterében, reziduális asztrális energia hiányában egy pontból kiindulva elméletileg is képtelenség meghatározni a származási helyedet, így hát… hoztam még egy pontot, és ahogy a kishölgy megfogalmazta, „háromszögelni” akartam. Azonban sajnos, mint azt láthattuk, a „lényed” nem kompatibilis ezzel a típusú varázslattal. Úgy is elég necces lett volna pontosan kiszámolni, ha működik mindkét irányból a varázslat, elvégre tudtommal soha senki nem csinált még ilyet korábban, így viszont fogalmam sincs, mit lehetne még tenni…

Az unikornis egy jó fél percre elmerengett a kérdésen, az állát a patájába támasztva, amit mindenki néma csendben figyelt, aztán kissé megrázta a fejét.

– Van kedved egy kicsit maradni azért dumálni? – vetette fel könnyed hangvételben Malachite Orb. – Körbemászkálnánk kicsit nosztalgiából Manehattant, gondolom jó rég járhattál errefelé. Beülünk valahová, megiszunk egy sört, ilyenek…

Sunset Shimmer oda sem fordulva a fiatal kanca szügyéhez érintette a patáját, hogy megállítsa a szóáradatot. Megértően Dave szemébe nézett, halkan sóhajtott, aztán lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, én igazán szerettem volna segíteni – mondta.

– Ugyan, semmi gond… – legyintett a férfi, de a hangján Tarn érzett egy árnyalatnyi remegést. – Köszönöm, hogy… köszönöm…

Dave fölállt a székből, és nyújtotta a kezét az unikornis felé. Sunset kicsit hezitált, aztán odalépett az ember elé, és ugyanúgy a hátsó lábaira emelkedve köszönt el tőle.

– Tényleg nagyon sajnálom – motyogta bocsánatkérő mosollyal. – Ha bármi használható még eszembe jut, ígérem, azonnal értesítelek!

Dave két kézre fogta a kanca patáját, mosolyogva finoman meglapogatta, aztán elengedte. Sunset Shimmer elpakolta a hozott cuccait a nyeregtáskájába, majd Malachite Orb és Gush kíséretében ismét búcsút intett az embernek, majd távoztak. Ahogy kettesben maradtak, Tarn próbálta keresni Dave pillantását, ám a férfi nekiállt egyedül visszatolni a berendezést az eredeti állapotába, és a pegazus felé sem nézett. Csak akkor szólalt meg újra, mikor az asztalt emelte meg, és Tarn segítőkészen odaugorva megragadta a bútor egyik lábát.

– Egy kicsit magamra hagynál? – kérdezte szárazon, továbbra is kerülve a kanca pillantását a férfi.

Bár tudta, hogy az ember nem látja, Tarn bólintott, elengedte az asztalt, aztán kisétált a megfigyelőből. Leült közvetlenül az ajtó elé, lassan kifújta a levegőt, aztán lehunyta a szemét. Nem tudta, mit érez, mit érezzen. Kicsit megkönnyebbült, amiért Dave maradt, örülni viszont nem tudott neki. Talán most először érezte a barátján a reménytelenséget. Nem akarta azt, hogy szenvedjen, de közben tisztában volt vele, hogy segíteni nem tud rajta. Az egyetlen, ami biztató volt, hogy Dave így is tudott mosolyogni. Kérdés, hogy mennyire volt őszinte a mosolya.

Mennyire volt valaha őszinte a mosolya…