6. Fejezet

Másnap Graph professzornak a színét sem látták. Mikor Tarn belépett Dave szobájába, a férfi épp Gush-sal viccelődött ennek kapcsán. Az unikornis igen jóízűeket kacagott a professzor rovására, és némi puhítás után Tarn is csatlakozott hozzá. Harmadnapra viszont már elkopott a jókedvük. A professzornak nyoma sem volt, pedig Tarn pontosan emlékezett rá, hogy ő becsületesen hazakísérte. Nem is volt addig semmi gond. Utána viszont a portások sem tudtak pontosabbat mondani a kanca hollétével kapcsolatban, mint hogy a rendszer nem érzékeli a nyomkövetőjét az épületen belül.

Felettébb nyugtalanító volt, a pegazus azonban nem foglalkozhatott sokat a kérdéssel, hiszen Dave-re kellett vigyáznia, aki azóta sem akart kimozdulni a szobájából. Valami azonban szerencsére megváltozott a férfi hozzáállásában, aminek a kanca rendkívüli módon örült. A fő motivációt bizonyára Discord megjelenése adta – bár az is közrejátszhatott, hogy Graph professzor ezúttal nem fárasztotta le délelőtt a véget nem érő kérdéseivel –, Dave ugyanis hirtelen érdeklődni kezdett Equestria lényei és történelme iránt. Tarn pedig, bár nem volt épp a téma avatott szakértője, örömmel mesélt neki.

Elmondta mindazt, amit Discord uralmáról, legyőzéséről, visszatértéről és ismételt legyőzéséről, majd megreformálásáról tudott, aztán abból kiindulva elmagyarázta, mik és kik azok a Harmónia Elemei. Kénytelen volt belemenni egy sehova sem vezető vitába annak kapcsán, hogy az Equestriát uraló két alikornis Hercegnő miképp irányíthatja a nappalok és éjszakák váltakozását. Dave makacsul kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig nem lehet elérni azt, hogy a nap úgy keljen föl, hogy valaki – akár mágiával is – megfogja és odébb pakolja, mert a napkelte „igazából csak látszólagosan a csillag mozgása, valójában a bolygó saját tengelye körüli forgásából adódik”, és a „nap gravitációs vonzása amúgy is a többszöröse egy bolygónak, szóval ha azt elmozdítanánk, egy egész naprendszer kavarodna össze tőle”. Tarn nem volt kellőképpen kompetens, hogy tudományos érvekkel cáfolja meg az ember állításait, helyette inkább a saját személyes tapasztalatait hozta fel, ugyanis látta már párszor, mi történik akkor, ha Celestia és Luna nem tud megfelelőképp gondoskodni a napszakok változásáról. Erre meg Dave nem tudott nagyon mit mondani azon túl, hogy ez hülyeség.

Lett is egy kis sértődés belőle mindkettőjük részéről, aminek köszönhetően egy jó negyed óráig nem szóltak egymáshoz, ám hamar belátták, hogy értelmetlen ilyesmi miatt haragudni a másikra. Mindkettejüknek megvolt a maga tudása és hite, szóval ezen fönnakadni nagyjából annyi értelme volt, mint ha Tarn egy bölénynek akarta volna elmagyarázni, miszerint fölösleges totemoszlopok között esőtáncot járni, mert az időjárást úgyis a természet, Celestia, és a pegazusok munkájának az eredője fogja meghatározni. Ha pedig már itt tartottak, Dave nem volt menthetetlen, elvégre viszonylag kevés győzködés után elfogadta, hogy a felhőket és a szivárványokat Cloudsdale-ben gyártják, pedig az ő világának szabályai szerint ez is elég vad állítás lehetett.

– Te is szét tudod rúgni a felhőket? – kérdezte érezhető csodálattal a hangjában a férfi.

– Igen! – emelte fel büszkén a fejét Tarn. – Nem vagyok épp egy repülőbajnok, földipóni szülőkkel mit is várhatna a póni, viszont legalább egyszer minden pegazusnak „kötelező” elmenni az egyik felhővárosba. Ha pedig már ott voltam, nyilván ki kellett próbálnom a felhőn járást, és az ehhez hasonló trükköket, amikkel születünk. Egy bárányfelhő-pamacsot második próbálkozásra sikerült is szétrúgnom, pedig még csikó voltam! Sőt, az alatt a kirándulás alatt kaptam meg a cukijegyemet is! Azt mondták, aki ilyen fiatalon képes villámot rúgni egy gyakorló viharfelhőből, annak az időjárásgyárnál a helye!

– És hogyhogy nem maradtál akkor ott? – kérdezte meglepetten Dave.

– Hát, nem mondom, megfordult a fejemben – vakargatta a sörényét Tarn. – De egyrészt a családomat sem akartam hátrahagyni, főleg úgy, hogy egy rokonunk se lakik arrafelé, másrészt pedig…

Beharapta az alsó ajkát, és érezte, hogy elpirul.

– Na! Ki vele, csajszi! – bökte meg játékosan a szügyét fektében a férfi.

– Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni? – kérdezte szégyellősen, lecsapott fülekkel.

– Becsszó! – érintette a tenyerét a mellkasához Dave.

Tarn odalépett hozzá, óvatosan – bár fölöslegesen – a megfigyelőkamra felé pislantott, aztán bizalmaskodva intett a patájával az embernek, hogy hajoljon közelebb. Dave engedelmeskedett, de a kanca még mindig nem volt elégedett az eredménnyel, és még közelebb hívta. Mikor megfelelőképp kicsinek vélte a távolságot, odahajolt a férfi füléhez, és belesuttogott.

– Tériszonyom van…

Összeszorított szemmel várta az ítéletet, bár utólag rájött, hogy némiképp feleslegesen: Dave nem egy olyan világból származott, ahol a szárnyas csikókat halálra szekálják, ha félnek a magasságtól. Még akik túl fiatalok voltak, vagy lassabban fejlődtek, azok is rendszeresen kiültek a többemeletes épületek tetejére, mint a galambok, pusztán az érzés miatt, Tarn meg már az utcalámpák szintjében is kissé kényelmetlenül érezte magát. Amikor Ponyville-ből elindult a hőlégballon a cloudsdale-i kirándulásra, egyedül neki nem kellett visszafognia magát, hogy a társaival ellentétben legalább egy rövidke távon ne kövesse a levegőből a járművet. Inkább úgy csinált, mintha szolidaritásból maradt volna amellett a lila sörényű, narancssárga bundájú pegazuscsikó mellett, aki szívesen csatlakozott volna a többiekhez, csak elmondása szerint túl gyengék voltak hozzá a szárnyai.

– Hú, el tudom képzelni! – veregette meg finoman a vállát Dave. Ahogy Tarn fölnézett, egy cseppnyi gúnyt sem látott a szemében, csak együttérzést. – És akkor hogy… a felhők között?

– Ó, a felhők nagyon kényelmesek, imádom őket, hehe… – kacarászott a kanca, majd ismét suttogva hozzátette: – Csak nem szabad róluk lenézni!

– És mi van a cukijegyeddel? – bökött a pegazus fara felé Dave. – Nem azt mondtad, hogy az szokta meghatározni, mivel foglalkoztok az életben?

– De, örülök is, hogy megkérdezted! – vidult fel Tarn, azzal a szárnyait kitárva lekapta az övéről a sokkolóját.

– Hé, megegyeztünk, hogy távol tartod attól a mancsod, ha velem vagy! – emelte fel figyelmeztetőleg az egyik ujját Dave, miközben hátrébb is csusszant egy jó lépésnyit.

– Jaj már, olyan vagy! – öltötte ki a nyelvét a kanca. – Tudod, hogy nem akarlak bántani! Csak mutatni szeretnék valamit. Szóval… ilyen szempontból is hihetetlen szerencse, hogy az Orb&Marble-höz kerültem, na meg hogy meglátták a képességeimben a lehetőséget. Ebben a fegyverben unikornis– és pegazus-mágiát hibridizáltak, ami kiválóan szinergizál az én villámos cukijegyemmel. Ezt lesd meg!

Alapbeállításról közepesre tekerte a szabályozót a sokkolón, majd fölágaskodott a hátsó lábaira, kitárta a szárnyait, és a mennyezet felé irányította a fegyvert. Ahogy megnyomta a gombot, egyszersmind meg is rezgette a tollait, mintha a levegőt akarná elterelni. A fölfelé csapódó szikrák elgörbültek a mozdulatára, s bár jelentős veszteséggel dolgozott, vagy három-négy másodperc alatt így is összegyűjtötte a szárnyai közé a megfelelő mennyiségű elektromos töltést. Elengedte a sokkoló gombját, majd kitartotta maga elé az eszközt, és a szárnyait kissé előrehajtva visszafókuszálta rá az elektromosságot. Apró, köröző mozdulatokkal formára gyúrta, aztán visszapatából a megfigyelőhelyiség reflexiós üvegének hajította a keletkező gömbvillámot.

– Azt a rohadt…! – kiáltotta Dave félig izgatottan, félig rémülten, ahogy a gömbvillám visszhangozva szétpukkant a mágikus védőernyőn. – Az igen! Coulomb bekaphatja, mi? Juhú!

– Na? Milyen volt? – vonogatta a szemöldökét Tarn.

– Király vagy! – tapsolta meg a férfi.

– Ja, nem ez a fegyver rúgja a legnagyobbat, amit pegazusokra terveztek, de egyértelműen ez a legmenőbb – kacsintott a kanca, bár egy árnyalatnyit azért elpirult a bóktól.

– Ezt látatlanban is elhiszem – bólogatott elismerően Dave. – Ha ilyen cuccokat osztogatnak, akkor tényleg megfontolandó, hogy biztonsági őrnek, vagy rendőrnek éri meg inkább menni.

– Azért ilyet itt sem adnak akárkinek! – hunyorgott büszkén a pegazus. – És ja, ha átmennék mégis zsarunak, nem tarthatnám meg ezt a kis édest.

Tarn visszacsúsztatta az övébe a sokkolót, letekerte a szabályzógombját, és kicsit meg is paskolta a fegyvert. Szerette, na, ezen nem volt mit cifrázni, és ügyesen is bánt vele. Ha fölkínálták volna választási lehetőségnek, hogy fölveszik a tisztképzőbe, amennyiben hajlandó lemondani róla, hát, legalábbis nehéz döntés lett volna. De valószínűleg maradt volna ott, ahol van. Élvezte a munkáját, hozzá is szokott már, a kollégákat is bírta, és nem tervezett váltani.

– Szerintem most értettem meg igazából ezt a cukijegyes dolgot – állapította meg az ember. – Azért tök jó lehet valamiben ennyire különlegesnek lenni.

– Biztos te is különleges vagy a magad módján – mondta Tarn. – Mármint a saját világodban is; itt eleve hatalmas szenzáció vagy. De, érted, itt is vannak griffek, szamarak, meg más lények cukijegy nélkül, és köztük sincs két egyforma.

– Persze, nem is erre gondoltam – kelt fel az ágyról Dave, hogy kinyújtózzon. – Nyilván mindenki egyedi és megismételhetetlen, viszont az embereknél ritka az, ha valaki tényleg ki tud tűnni a tömegből. Engem is például jó képességűnek tartanak sok szempontból, és pszichológiára sem a két szép szememért vettek fel. Ugyanakkor semmi lenyűgözőt nem tudnék mutatni.

– Nem mindenkinek ilyen látványos ám a cukijegye! – magyarázkodott a kanca. – Ott van például Graph professzor, aki abban kiemelkedő, hogy milyen okos…

– Hát, én még annak sem számítok – somolygott a férfi. – Az átlaghoz képest talán, de a „kategóriámban”, az évfolyamomban legfeljebb középen lehetek valahol. Még a kedvenc tárgyaimban sem vagyok a legjobb. Graph professzor az, aki a legtöbbet tud a különféle fajok biológiájáról.

– Jó, de ő azért nem is olyan fi… mármint neki volt ideje kiforrnia magát – forgatta a szemét Tarn.

– Nyugi, nem fogok depresszióba esni, csak azért, mert semmiben sem vagyok én a király – jelentette ki Dave, miközben a nyakát és a kezeit ropogtatta. – Csak így belegondoltam, milyen menő dolgokat mutathatnék neked, ha mondjuk profi harcművész lennék. Ilyesmibe nem is mentünk bele a fizikai vizsgálatnál, mert Graph már azon is el volt ájulva, hogy máshogy csettintek az ujjaimmal, mint a griffek, de egyébként zöld öves karatés vagyok a kyokushin stílusban. Szóval van még pár trükk a tarsolyomban… még ha nem is olyan lélegzetelállító, mint egy kibaszott gömbvillám.

– Juj, de, ez izgalmasnak hangzik! Muti, muti! – csapta fel lelkesen a füleit Tarn.

Előbb mozdult, mint ahogy végiggondolta volna, és egy ugrással elfoglalta Dave helyét az ágyán. Csak mikor megérezte a kisugárzó hőt arról a részről, ahol a férfi feküdt, akkor kapcsolt, hogy meglehetősen udvariatlan volt.

– Őőő…

– Ugyan, csak nyugodtan, engem nem zavar – legyintett Dave halvány mosollyal, mielőtt befejezhette volna. – Egyébként tényleg ne számíts tőlem olyanokra, hogy keresztüldobok egy tűt az üvegen, meg három ujjon megtartom magam, meg ilyenek! Azt legfeljebb a mesterek tudják, nekem meg már régen is volt ez az egész. A zöld öv az még mindig tanuló, nem tudom, nálatok hogy van… vagy van-e ilyesmi.

– Vannak ilyesmik, de amennyit én értek hozzá… – vont vállat Tarn.

– Ó… – engedte le csalódottan a kezeit a férfi. – Akkor ezzel tényleg nem tudok újat mutatni.

– Légyszi! – vette elő a kanca a legjobb elveszett kiscica nézését.

– Heh, erre tényleg nem lehet nemet mondani! – csóválta a fejét Dave. – És… kérdezted, hogy cuki vagy-e. Most szerintem a Föld összes létező póniját egybegyúrva lepipáltad!

– Hihi!– kuncogott Tarn, kacérkodva a szája elé emelve az egyik szárnyát.

– Komolyan mondom, még ha direkt csinálod is, ez instant diabétesz! – fenyegetőzött az ujjával játékosan az ember. – Tessék abbahagyni, ha nem akarja a kisasszony, hogy a mentő vigyen el!

Tarn kihúzta magát, és láthatatlan cipzárt húzott a patájával a szájára. Többé-kevésbé csendben ülte végig az „előadást”, csak néha tapsolt meg egy-egy jobban sikerült rúgást, vagy ütést. Dave közelharci tudása valóban nem tűnt extrémnek – főleg mivel a mérések alapján túl sok erőt nem is volt képes belevinni egy földipónihoz képest –, viszont kifejezetten ügyes volt, a mozdulatai pedig eredendően precízebbek voltak bármilyen patásénál. Mégsem a bemutató fogta meg igazán, sokkal inkább az, amilyen kedvesen a férfi beszélt vele… és hogy elismerte, valóban tud cuki is lenni…

* * *

Cryo Orb aznap késő délután érkezett vissza Manehattanbe az elhúzódó canterloti kiruccanásából. Tarn nem maradt le az eseményről, erről egy halk pukkanással az orra előtt megjelenő levél gondoskodott elsőként. Abban az unikornis még csak annyit mondott, hogy hamarosan ott lesz, és a kanca álljon készen, mert beszélni szeretne vele, valamint figyelmeztesse az embert is, hogy ne érje őt váratlanul a felbukkanása. Pontos időt, vagy egyéb részleteket nem közölt, így a pegazust sikerült jó alaposan meglepnie, amikor sokadmagával beállított a megfigyelőbe.

Vele tartott ugyanis a „vizitre” a fél családja, köztük a lánya is, aki egyben az Orb&Marble vezérigazgatója volt, és stílszerűen a Marble Orb nevet viselte sok felmenőjéhez hasonlóan. Ott volt mellette a veje is, Marble Core öltönyben, nyakkendőben, és… karddal az oldalán, valamint a lányuk – azaz Cryo Orb unokája –, Malachite Orb is. A fiatal kanca a többiek büszke és elegáns megjelenésével szemben csupán egy ocsmány siltes sapkát viselt, és olyan látványosan rágózott, amiért bármelyik jóérzésű tanár helyből kizavarta volna az osztályból egy tányér nyaklevessel. Végül, de nem utolsósorban – noha utolsóként belépve – velük jött Graph professzor is.

Tarn és Dave azonnal illemtudóan felpattant, ahogy nyílt az ajtó, s a pegazus kihúzta magát, majd apró főhajtással üdvözölte a vezetőséget.

– Engedjék meg, hogy bemutassam a vendégünket: David Fergusont, az embert! – ugrott előre Graph professzor, majd a patájával egyesével rámutatott az érkezőkre. – Dave, ők a vállalat tulajdonosai: Marble Orb, Marble Core, Cryo Orb és Malachite Orb.

– Örülök, hogy megismerhetem, David – villantott meg egy széles, jól begyakorolt, de jéghideg mosolyt Marble Orb a férfi felé.

– Részemről a megtiszteltetés! – biccentett Dave.

– Sajnálom, hogy a jelen körülmények között ilyen sokára tudtunk időt szakítani a személyes találkozásra – folytatta a kanca. – Egy idegen világ képviselőjének megjelenése hatalmas esemény az országunk számára. Mondja, kérem, megfelelőképp gondoskodtak az ellátásáról?

– Igen, tökéletesen elégedett vagyok azzal is, és a társasággal is, köszönöm – felelt Dave Tarn felé sandítva, aki elkapta a pillantását, s megengedett magának egy futó félmosolyt.

Nem volt hosszú egy beszélgetés, és az egész tele volt említésre sem méltó, parfümmel elfedetten izzadtságszagú formalitásokkal, Tarnt pedig – szerencsére – senki sem igyekezett bevonni a társalgásba, így a pegazus igen rövid idő után már csak fél füllel figyelt oda. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Cryo Orb asszony a nevén szólította.

– Tarn, volnál kedves velünk tartani? – adta ki az utasítást az udvariasság kedvéért kérdésként a főnöke. – Csak egy pár percre szeretnélek elrabolni, utána visszajöhetsz. Core majd addig vigyáz Davidre.

– Természetesen, asszonyom! – vágta rá a pegazus, majd bocsánatkérő mosollyal bólintott Dave felé, és követte az unikornist.

A megfigyelőkamra jól volt hangszigetelve, így nem is sejtette, micsoda felfordulás lesz odakint. Pónik sürgölődtek mindenfelé, fehér köpenyesek, biztonsági egyenruhások, sőt, még királyi gárdista páncélt viselők is egyaránt. Pár csoport nagy ketrecek körül mozgolódott, amik nem olyanok voltak, mint amilyenben Dave-et hozták Canterlotból, hanem valódi Sporeleaf-féle kalitkák, amiben a mágikus nagyvadakat is tartották, csak kisebb méretben. Mindben volt valamiféle lény, amik közül Tarn csak néhányat vélt fölismerni ránézésre, többek között egy windigót, egy tengut, és… valószínűleg az az acsarogva ágaskodó jószág, ami mellett szinte rögtön elhaladtak, egy olyan lángfogú véreb lehetett, mint amiről Prism is beszélt. Hát, ha egy ilyennel találkozna a nyílt utcán, valószínűleg magától sem jutna eszébe egyéb lehetőség a menekülésen kívül, már csak a lény vörösen izzó szemeit és tekintélyes izomzatát elnézve.

A pónik nagy része a lények ketreceivel volt elfoglalva, a maradék pedig ládákat, dobozokat, vagy műszereket cipelt a megfigyelőkbe. Nagyon úgy tűnt, Graph professzor részlegének Cryo Orb hazatértével hirtelenjében rengeteg munkája támadt… ami nem lehetett véletlen egybeesés. Ennyi idő elteltével bőven lehettek fejlemények a Canterlot tájékán kialakult krízishelyzet, vagy mi kapcsán. Bármi volt is az, az újságok – szokás szerint – semmit nem írtak róla, szóval Tarn nem tudott meg többet erről az egészről, mióta hazaért. Többet pillanatnyilag nem tehetett viszont, mint hogy kihasználta az időt nézelődésre, míg a csoport elért a felvonóig.

Cseppet sem meglepő módon Cryo Orb irodája felé vették az irányt, a földszinten. A laboratórium mindennel együtt az öreglány alá tartozott; idős korára a kanca szerette volna kicsit kivonni magát a forgalomból, és a vállalat ügyes-bajos dolgait a lányára bízta, ő maga pedig így nyugodtan foglalkozhatott a hobbijával: a kutatással. Nem is olyan nagy baj, hiszen még ha kissé hűvös és távolságtartó volt is az unikornis másokkal szemben, Tarn sokkal szívesebben gondolt rá főnökként, mint Marble Orbra, aki állítólag igazi menedzser-típus volt, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Jobban szerette a kevésbé pörgős, megfontoltabb vezetőket, ha másért nem is, mivel jobban kompenzálták a saját, stresszhelyzetben esetenként előjövő kapkodós magatartását.

– Á, Brawny kapitány úr! – köszöntötte az iroda előtt várakozó rendőr egyenruhás csődört Marble Orb ugyanolyan kedves arckifejezéssel, mint Dave-et is. – Köszönöm, hogy el tudott jönni!

– Nem tesz semmit… – felelt keserű mosollyal a csődör. – Azt sem mondom, hogy remélem, megéri az időmet… mert attól tartok, hogy meg fogja érni.

Bár nem tűnt viccnek, Marble Orb udvariasan kuncogott, aztán a patájával intve betessékelt mindenkit maga előtt az anyja irodájába. Odabent nem az a rend fogadta őket, amihez Tarn hozzászokott, ami mindig uralkodott a kis helyiségben. Na, nem volt épp kupleráj, viszont Cryo asszony le se tagadhatta volna, hogy az elmúlt egy hetet máshol töltötte, mivel az íróasztalán halomban álltak a felbontatlan levelek és egyéb iratok.

– Elnézést a felfordulásért, kapitány úr, az imént érkeztünk meg mi is Canterlotból – tette szóvá az idős unikornis a helyzetet, ahogy arra Tarn számított is.

– Ugyan! – legyintett a csődör. – Örülnék, ha az én asztalom így nézne ki.

– Üljön le, kérem! – varázsolt elő egy széket a rendőrkapitánynak Marble Orb.

Ugyanezt megcsinálta Tarnon kívül mindenkinek, így a pegazus kissé tétován az iroda szélére húzódott, az egyik könyvespolc mellé. Mikor mindenki elhelyezkedett, Marble Orb szarva újra fölizzott egy pillanatra, s bár látható változás nem történt, Tarn biztos volt benne, hogy a kanca a hangszigetelő varázslattal csinált valamit… megerősítette, ellenőrizte, vagy hasonló.

– Mint tudja, kapitány úr, az Orb&Marble foglalkozik idegen fajok kutatásával – vágott bele bármi további késlekedést mellőzve Cryo Orb asszony. – És mint arról bizonyára értesült, idegen lényekből mostanság nincs hiány Equestriában.

– Hallottam róla, de nálunk egyelőre csak általános készültség van érvényben szerencsére – mondta a csődör.

– Igen, a jelenség elsősorban az Everfree Forest környékére lokalizálódik, de volt pár kiugró eset Ponyville-ben, Canterlotban, Appleloosában, sőt, még Cloudsdale-ben is – bólogatott az unikornis. – Sok helyen katonai beavatkozásra volt szükség, és a helyzet egyelőre, úgy tűnik, csak tovább romlik. Pillanatnyilag viszont nekünk ezzel nem kell foglalkoznunk, és aggodalomra sincs ok, mivel az illetékeseknek van elképzelése a jelenség kiváltó okára, és dolgoznak is egy lehetséges megoldáson. Addig viszont a cégünk többek között azt a feladatot kapta, hogy az elfogott idegen lényekről a lehető legtöbb információt gyűjtse össze, mérjük fel az általuk jelentett kockázatot, találjuk meg a gyengéiket, ehhez hasonlók. Mildew Tarn, az egyik biztonsági koordinátorunk is egy ilyen lény felügyeletét biztosítja – intett a pegazus felé.

– Ezúttal azért nem csak papíron értesítettük önt, kapitány úr, mivel egyrészt nagyon sok idegen fajú teremtményről van szó, ezért szeretnénk, ha személyesen is látná és felbecsülné az általuk jelentett veszélyt – vette át a szót Marble Orb. – Másrészt pedig a segítségét is szeretnénk kérni, hogy nézze végig, megfelelőek-e a foganatosított biztonsági intézkedéseink. Arra is megkérnénk, hogy a megfelelő formában és mértékben kommunikálja le az idegen lények által jelentett rizikót a rendőrség állománya, valamint ha szükséges, a sajtó felé is. A pónik jobban bíznak egy hivatalos személy szavában, mint a miénkben.

– Úgy hiszem, megoldható… ésszerű keretek között – mondta alig észrevehető fintorral Brawny kapitány. – Ha már idehurcolják az elfogott betolakodókat, még mindig jobb, ha azelőtt tudok róluk, mint hogy… teszem azt, elszabadulnának, és elárasztják a várost.

– Megteszünk mindent, hogy ez ne történjen meg, de sosem árt némi plusz óvatosság – biccentett Marble Orb. – Mindazonáltal időszerű eldöntenünk, mihez kezdjünk azzal az egy „vendégünkkel”, aki a hasadékok megnyílása után közvetlenül a felügyeletünk alá került. Mind olvastuk Graph professzor jegyzeteit, de kíváncsiak lennénk az összegzett benyomására és a személyes véleményére is.

– És a tiédre is Tarn, elvégre te töltötted vele a legtöbb időt – tette hozzá Cryo Orb.

A pegazus picit elpirulva bólintott, aztán várakozóan Graph professzor felé fordult, aki hezitálás nélkül magához is ragadta a szót.

– A jelentésemben minden benne volt, a teljes állásfoglalásom pedig a következő: az ember, mint személy, minimális kockázatot jelent csupán, nagyjából annyit, mint egy kristály póni, az egész népe pedig rendkívül veszélyes ránk nézve. A faja technológiailag rendkívül fejlett, viszont ő maga nem szakértője a témának, így a továbbiakban sok releváns információval nem tud szolgálni nekünk ezen a téren. Az anatómiája rendkívül sajátos és érdekes; tudományos szempontból legalább akkora figyelmet érdemel, mint az aurájának különleges reagálása a mágikus hullámokra. A jelen helyzetben azonban, ennyi új és valóban veszélyes, megvizsgálandó alany jelenlétében az emberre fordított erőforrásaink felülbírálását javaslom. Mindazonáltal mivel a megjelenése teljesen véletlenszerű, kiszámíthatatlan és visszakövethetetlen volt, nem zárható ki, hogy más lények, akár hozzá hasonlóan emberek is érkeztek a világunkba. Diplomáciai szempontból rendkívül fontos, hogy jól bánjunk David Fergusonnal, mivel bár a világán nem egy fontos személy, a rólunk alkotott véleménye, mint első kontaktnak, meghatározó lehet a jövőbeni kapcsolatunkra nézve a világával.

Az irodában lévő pónik figyelmesen végighallgatták a professzort, és most hogy végzett, egyszerre Tarn felé fordultak. A pegazus nagyot nyelt, és önkéntelenül behúzta a nyakát – neki esélye sem volt ilyen frappánsan és lényegre törően összefoglalni a véleményét.

– Hát… én… úgy gondolom… Dave egész jó fej – makogta tétován, fülig pirulva. Megköszörülte a torkát, de semmi értelmes nem jutott az eszébe, így csak zavartan elmosolyodott.

– És hogy érzed, Dave be tudna illeszkedni a társadalmunkba? – kérdezte Cryo Orb, amiért Tarn rendkívül hálás volt.

– Hasonlóan gondolkodik hozzánk, szóval a lehetőség adott – mondta a pegazus egy fokkal határozottabban. – Békés, meglehetősen barátságos típus, csak nagyon idegen neki ez a világ. Szeretne hazajutni.

Cryo Orb és Graph váltottak egymással egy sokatmondó pillantás, aztán a professzor Tarn felé fordult.

– Nem akarom kiábrándítani, de mint azt már mondtam, minimális az esélye annak, hogy valaha is haza tudjuk juttatni az embert. Jelen állás szerint még az is valószínűbb, hogy ugyanúgy jut vissza, ahogyan jött. Ha a feltételezéseink helytállóak, a káosz hasadékok felelősek a megjelenéséért. Ha, ismétlem ha képesek lennénk egyet időben elkapni, megfordítani, és stabilizálni, valamint az pont egy térmágia típusú anomália lenne, akkor lenne mondjuk… mondjuk egy a billióhoz az esélye, hogy ugyanott dobja ki Davidet a másik oldalon, ahonnan jött.

Tarn érezte, hogy elsápad. A maga részéről örült, hogy Dave itt volt velük, de abba ő sem gondolt bele, hogy az ember akár örökre itt is ragadhatott. Abba belegondolva pedig, hogy a férfi hogyan fog reagálni rá, ha elmondják neki… Szegény még most is az elszalasztott vizsgaalkalmak miatt lamentált, mi lesz, ha az egész eddigi életét dobhatja a kukába?

– Hozzátenném, az eddigi információk alapján az ember hazajuttatása nem szolgálja Equestria érdekeit – jegyezte meg hűvösen Marble Orb. – Az eredménye meglehetősen kétséges: a legrosszabb esetben felhívnánk magunkra a figyelmét egy komoly katonai fölénnyel rendelkező birodalomnak, ami nem feltétlenül lenne olyan barátságos velünk szemben, mint ez az egy példány. Elismerem, mindenképp érdemes lenne kiderítenünk, honnan származik az ember, és mennyire átjárható egymás közt a két világ, de pillanatnyilag úgy vélem, a beleölendő energiát egyértelműen nem éri meg.

– Hát… kérem, asszonyom, ezt ne nekem kelljen közölnöm a vendégünkkel! – mondta kissé sértődötten Tarn.

– Anya… – kezdett bele Malachite Orb, de Marble félbeszakította.

– Egyelőre senki nem közöl vele semmit – jelentette ki határozottan. – A kérdést függőben hagyjuk, az ember marad a megfigyelőben, az épületen belül továbbra is szabadon mozoghat, az őrei maradnak a posztjukon… egyedül Graph professzort csoportosítom át a többi lény vizsgálatára.

– Anya… – próbálkozott ismét a fiatal unikornis, de ezúttal is hiába.

– Nincs kapacitásunk azon gondolkozni, hogyan kivitelezzünk egy ilyen lehetetlen teleportot. De ha Celestia ne adja, talál olyan pónit, aki hajlandó foglalkozni a kérdéssel, nem fogok az útjába állni, ha ez megnyugtatja.

A visszhangzó durranásra mindenki lelapította a fülét, majd egy póniként a hang forrása felé fordultak. Malachite Orb akkurátosan lenyalta az orrára ragadt rágógumi-lufi maradékát, majd fontoskodva megköszörülte a torkát.

– Anya, az embert nyugodtan bízzad rám! – mondta a kiscsaj önelégült fejjel. – Equestria irodalmában több helyen is említést tesznek a fajáról, szóval túlzás azt állítani, hogy nincs semmiféle nyomunk. Ha valakinek van esélye kideríteni, hogy David honnan jött, és hogyan juthat haza, az én vagyok.

Marble Orb egy másodpercig csupán fintorgott, de aztán Tarn nagy megnyugvására rábólintott a felvetésre.