27. Fejezet

Sosem volt még része testen kívüli élményben. Nem is tudta, mit kezdjen vele. Nem tudta, számít-e egyáltalán, ha megpróbál csinálni valamit, vagy teljesen felesleges, és jobban jár, ha csak a környezetét figyeli. Nem tudta, képes lehet-e bármilyen formában kommunikálni másokkal. Még csak azt se tudta eldönteni, egyáltalán életben van-e még. A tekintetét viszont nem bírta elszakítani a saját testétől, s minden egyes másodperc mélyebbre rángatta őt a rettegésbe.

Egy konkrét részlet a látványból fájdalmasan magához ragadta a figyelmét. A mellkasa nem csupán nem emelkedett és süllyedt, hanem mintha fokozatosan összeesett volna, mintha a tüdeje megrekedt volna a folyamatos kilégzés állapotában. Nem fuldoklott, még csak nem is érzett légszomjat… de ez nem jelentette, hogy ezt fizikailag néhány röpke percnél tovább bírhatja.

Egyszerűen nem érhetett így véget! Ennél többet ért az élete! Nem hagyhatták csak úgy… csak úgy meghalni! Nem lehet belőle is csupán egy csupasz csontváz, az idők végezetéig a kristályba ragadva…!

A szárnyait kitárva megpróbált felröppenni magához, hátha segít valamit, ha hozzáér a testéhez, ám némi esetlen csapdosás után rá kellett döbbennie, hogy képtelen elemelkedni a földtől. A levegőt ugyan nem érezte maga körül, de ennyi erővel a fizikai mozdulatnak nem is kellett volna számítania…

– Segítség…! – nyöszörögte zihálva. – Valaki segítsen…!

– Nem számít – törte meg az őt körbeölelő majdnem tökéletes csendet vagy tucatnyi hangon egyszerre megszólalva Gjenklang. – Ha az ő hibája is, vissza már nem tudja csinálni. De te még megmentheted. Egyedül te.

Tarn megfordult. Dave ott állt még mindig vádlón Sovenstupra emelve az ujját, a szemét továbbra is a pegazus magatehetetlen testére szegezve. Mellette ült vadul tekergőző farokkal Gjenklang, s kíváncsian figyelte az arcát. A lidérceket jelentő árnyak mintha még közelebb húzódtak volna hozzájuk.

A férfi szája mozgott, de Tarn nem hallotta, amit mond.

– Ha nem győződ le a félelmedet, meg fog halni – mondta együttérzően, többszörösen visszhangozva a macska. – Jól érezted, az a kristály szörnyen gonosz; szép fokozatosan kipréseli belőle az életet… míg végül nem marad más belőle… csak egy szikkadt… üres…

Nem fejezhette be – bár a pegazus nem is bánta –, mivel Dave hangtalanul üvöltve ráförmedt, mire Gjenklang pár másodpercre lesütötte a szemét, de nem csapta le a füleit.

– Talán igazad van – mondta kisvártatva, újra a férfi szemébe nézve. – De a kérdés még mindig az, számít-e ez egyáltalán bármit. Döntést nem hozhatok helyetted: hagyhatod meghalni, hogy bizonyítsd a saját igazad… Bárhogy is, kezdesz kifogyni az időből…

A macska szavaira Dave lépett is párat a kristály felé, de Tarn legnagyobb rémületére még mindig tétovázott.

– Ne hagyj így itt! – könyörögte, hiába tudta, hogy a barátja nem hallja. – Nem akarok még…! Dave, szeretlek, ments meg, kérlek! Kérlek! Gyorsan!

Idegesen toporgott, míg a férfi fájdalmasan lassan megközelítette a pulzáló sziklát. Fogalma sem volt, meddig bírhatja oxigén nélkül, de kezdett attól félni, hogy ha Dave még akár csak egy pár másodperccel tovább húzza, az agya nem ússza meg helyrehozhatatlan károsodás nélkül… Talán csak a saját elméje tette, de a látása is mintha kezdett volna homályossá válni a periférián…

– Dave, a kurva életbe, ha jelentek neked bármit is, ne szarakodj már! – vinnyogta el-elcsukló hangon, ahogy a pánik lassan teljesen a hatalmába kerítette.

Odaugrott, felágaskodott, és a mellső patáival püfölte a férfi hátát, aki reszkető kezekkel még mindig ott álldogált a kristálytól egyetlen lépésnyire, mint valami idióta. Bár szilárd ellenállásba ütközött, a kanca érezte, hogy semmilyen hatást nem tud kiváltani a tombolásával. Nem mintha ez a legkisebb mértékben is visszafogta volna a lendületét…

Aztán Dave végre elhatározásra jutott, és kinyújtott kezekkel előrelépett. Tarn a hirtelen megszűnő támasztéka híján a földre esett, s onnan nézte hatalmasra tágult szemekkel, vicsorogva, ahogy az óriási mennyiségű, ragyogó sárga füst bizarr tornádó alakját öltve az emberbe áramlik. Egy rövidke ideig – ami a jelen helyzetében akár az életet a haláltól is elválaszthatta – semmilyen látható változás nem történt ezen túl, aztán a kristály felületén egyetlen vékony, de hosszú repedés jelent meg. Ugyanabban a pillanatban a pegazus finom érintést érzett a nyakán. Odakapta a fejét, és akkor látta, hogy Gjenklang pont mellette telepedett le, s miközben átszellemülten figyelte a kristályt, a kancának döntötte a farkát.

Tarn elsőre véletlen egybeesésnek hitte, s a felfokozott lelkiállapotában nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget… egészen addig a pillanatig, amíg halk recsegéssel az egész sziklát el nem borították a pókhálószerű repedések. Akkor látott a szeme sarkából valami mozgást, ami újra magához vonzotta a tekintetét, s rögtön észrevette, hogy a mellette ülő macskából lassan szürkés füst szivárog. És mintha csak Gjenklang észrevette volna, hogy a kanca őt figyeli, szép fokozatosan felé fordította a fejét… és egyenesen belenézett a szemébe.

Látta őt…

A macska arcára széles, kaján vigyor kúszott. Pajkosan kacsintott, aztán fölállt, kényelmesen nyújtózott egyet, újra a kristályra nézett, amiből éppen abban a pillanatban szakadt le egy nagyobb darab a törések mentén, majd visszafordult Tarnhoz, és a mancsával búcsút intett neki… aztán egész egyszerűen semmivé foszlott. Nem füstté vált, nem felszívódott az árnyékokba, csak… eltűnt.

Tarnnak nem maradt ideje merengeni a történteken, mivel az érzékei hirtelen visszatértek, s a kínzó, égető légszomj minden gondolatot kitörölt a fejéből. A torkához szorította a patáját, de nem érezte, csupán azt az elviselhetőség határát súroló szívó erőt, ami ehhez a kemény, nyálkás felülethez tapasztotta, és a szárnyába hasító éles fájdalmat. Aztán az árnyak körbeölelték, és minden elsötétedett.

* * *

Ködösek voltak az emlékei, s homályosak a gondolatai. A fájdalom, a fuldoklás, a halálfélelem mind folyamatosan ott visszhangzott az elméjében, de nem értette, nem fogta fel teljesen őket. Azt sem tudta, hova rohan, miért, vagy ki elől. Abban viszont biztos volt, hogy menekülnie kell.

A sötétség többször is elkapta, beborította, megrágta és megemésztette, valahogy mégis újra és újra kiköpte, mintha csak a szenvedését akarta volna elnyújtani. Fogalma sem volt, hogyan történhetett, sőt, abban is bizonytalan volt, tényleg megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele, ő játszott a képzeletével, vagy a képzelete volt maga a valóság. A semmi közepén rohant a semmibe. Egy kopár fenyőerdőben rohant, de a fák egyre távolodtak tőle. Egy szurokkal teli tóban rohant, de a lábai körül szilárdan megkötött a nyúlós, fekete massza, és moccanni se tudott tőle. Egyedül volt. Izzó szemek lesték minden apró mozdulatát. Egy városnyi póni vette körbe, de egy se nézett felé.

Nem voltak szárnyai. Felderengett előtte valami halvány emlékfoszlány egy kórházi ágyról, körülötte a szülei aggódó arcáról, és egy fehér köpenyes orvosról, amint sajnálkozó hangon, perverz vigyorral közli vele, hogy le kell vágni a szárnyát. Nem lehetett megmenteni – duruzsolta kajánul, és a szarvával már emelte a csontfűrészt…

Lassan kezdett benne körvonalazódni valami. Ez nem most történt. Ez a múlt volt, ami magyarázatot adott a jelenre… legalábbis arra a részére, miért nem tudott a levegőbe emelkedni. A jelen pedig egészen más volt; ijesztően közeli és valóságos. Ha nem is tudta, hogy került oda, ahol volt, vagy hogy mi történt előtte, az itt és most érzése úgy zuhant rá, mint egy óriási kőszikla. És ha másban bizonytalan volt is, tudta, hogy itt és most menekülnie kell.

Most nem egy arctalan sötétség kergette, hanem egy valami, egy lény, egy patával fogható idegen jelenlét. Most már visszatért annyira a tudata, hogy ne fogadja el pusztán az érzést, látni akarja az üldözőjét. Őrülten vágtázott a fenyvesben, és csupán egy pillanatra nézett hátra, de a látvány megragadt, és tovább mozgott az elméjében. Egy fehér gömb volt az, rajta egyetlen, folyamatosan változó alakú fekete folttal: egy szem, szivárványhártya nélküli, torz pupillával.

Közeledett. Lassan, de megállíthatatlanul. Tarnnak már hátra se kellett néznie, hogy érezze. És nem csupán a jelenlétét érezte, de már a szándékát is. Nem bekebelezni akarta. Nem megkínozni és megölni akarta. Még csak nem is akarta megfélemlíteni. Egész egyszerűen kíváncsi volt. Illetve… nem egyszerűen volt kíváncsi. Mindent tudni akart róla. És ahhoz, hogy ezt elérhesse, készen állt élve felboncolni őt.

A kanca az összes maradék erejét beleadta a futásba, bár érezte, hogy az is egyre kevesebbre elég, s lassacskán késleltetni se fogja tudni az elkerülhetetlent. Noha tudta, segítséget nem várhat onnan, vágyakozva emelte az égre a tekintetét. Nem látott semmit, csupán kavargó feketeséget, ami még a fák koronáját is eltakarta a szeme elöl. Mintha maga a tér szűkült volna be körülötte. Csapdába esett…

Megbotlott. A hasán csúszva a földre zuhant. Fel akart ugrani, hogy folytathassa a reményvesztett menekülését, de teljesen kimerült. Egy láthatatlan erő lefogta, ellenállhatatlanul, mégis gyengéden a talajnak szegezve minden tagját. Testtelen szikék hasították fel megszámlálhatatlan helyen a bőrét. Olyan precízen végezte a lény a műveletet, hogy a kanca alig vérzett. Fájdalmat sem érzett. Annál jobban megrémítette és taszította a támadója puha érintése, amivel finoman behatolt a testébe, befúrva magát a lecsupaszított izomrostjai közé, a csontjait elválasztó ízületei közé, a belső szervei közé. Nem volt ura többé a testének. Még csak megfeszülni, ellenállni sem tudott a tolakodó, idegen akaratnak. Arra sem volt már képes, hogy könyörögjön neki, hogy engedje el, hagyja békén, ne gyalázza így meg… Csupán ott feküdt, tökéletesen magatehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva…

– Tudod, elég sokáig tartott… – dorombolta egy ismerős hang kedélyesen, valahonnan felülről.

A szemét még tudta mozgatni, hát Tarn a maradék erejét összeszedve elszakította a tekintetét a saját szétszabdalt lábaitól és a bőre alatt émelyítően mocorgó apró kidudorodásoktól, és fölnézett. Az egyik fenyő valószínűtlenül vékony ágán egy szürke, narancsvörös sörényű, szárnyas kanca heverészett az oldalán, kényelmesen dobálva a farkát. A lidérc az egymásra hajtott mellső patáin pihentette az állát, a szája sarkában ravasz mosoly bujkált, úgy vonogatta a fajtársaitól eltérően szintén narancsszín, feltűnően hosszú szemöldökét.

– Ha az elejétől fogva megbíztok bennem, és hallgattok rám, sokkal könnyebb lett volna mindenkinek – jegyezte meg derűsen a lidérc, miközben a lény ráérősen folytatta a pegazus belsőségeinek tanulmányozását. – Bár azt el kell ismernem, kissé… kiábrándító lett volna, ha gondolkodás nélkül belementek a játékba. Ilyen hosszú idő után üdítő volt egy ici-pici izgalom. Egész felpezsdült tőle a vérem… – a kanca egy pillanatra a magasba emelte a szemét, aztán elkacagta magát – ami épp csak egy cseppet hangozhat viccesnek, ha azt nézzük, hogy vagy ezer éven keresztül egyet se dobbant a szívem! Áh, nem számít – legyintett árnyalatnyit az egyik kevésbé foglalt patájával –, a fontos az, hogy végre újra itt vagyok teljes életnagyságban. És szabad vagyok… amit részben nektek köszönhetek.

Tarn szétfeszített izmai önkéntelenül meg-megrándultak, ahogy a lény benyúlt a bordái alá, és émelyítő roppanásokkal egyesével eltörte és kihúzta őket. Így, hogy jobb hozzáférése volt, a lény a tüdejét és a szívét is végigtapogatta, aminek a pegazus már a puszta gondolatától is rosszul volt, viszont még a procedúrát kísérő bizarr érzetek ellenére sem volt ereje tiltakozni se. Az egyetlen, amit tehetett, amit még irányítani tudott, a szeme volt, így csupán esdeklően pislogott a lidérc felé, hátha az megszánja.

– Szóval… igazából ezért jöttem – folytatta ráérősen a narancsvörös sörényű kanca. – Töprengtem rajta pár napig, miként is hálálhatnám meg önzetlen jóságotokat. A szokás az, hogy a kémeket egy alapos vallatás után kivégezzük, és a darabjaikat visszaküldjük a feladónak. A mi drága Lunánk nemigen erőltette meg magát, hogy eltitkolja a szándékait… bár amekkora ritkaság egy álomjáró póni, olyan nagyon nem lepett meg a denevérrel. Mindegy… szóval úgy látom, nemigen vagy olyan állapotban, hogy kérdésekre tudj válaszolni, és ami azt illeti, a jelen helyzetedben a patámat se kéne megmozdítanom, hogy ne éld túl ezt a beszélgetést.

A lény mohó buzgalmában éppen ezt a pillanatot választotta, hogy a kiszolgáltatott kanca minden egyes testnyílásába egyszerre fúrja bele láthatatlan nyúlványait. Tarn ezt viszont már csak részben fogta fel, mivel ezek közül az egyik olyan helyre kalandozott, amitől a gondolatai is teljesen lebénultak. A bal fülén keresztül behatoló valami a dobhártyáját keresztülszakítva mintha egyenesen az agyáig nyúlt volna, s közvetlenül azt csiklandozta, újabb önkéntelen nyikkanásokat és rángatózásokat kicsalva ezzel a kancából. Fájdalmat továbbra sem érzett igazán, noha a fájdalom tudata fel-felvillant előtte… bár meg kell hagyni, amilyen bizarr ingerületek járták át a teste minden egyes pontjából, azok helyett a valódi fájdalom szívesen látott vendégnek számított volna.

– Hú, ez elég kellemetlen lehet… – állapította meg kajánul a lidérc, és Tarn valamiféle csoda folytán tisztán ki tudta venni a szavait. – Nézd el neki, ilyen mélyen elég ritkán találkozhat pónikkal; nyilván maradéktalanul ki akarja használni a helyzetedet. Egy darabig még biztosan életben hagy… pillanatnyilag láthatóan még a női bájaid is jobban érdeklik, mint hogy felzabálja a tudatodat. Kár, hogy a thesztrál barátnőd ide nem tud utánad jönni, roppant kíváncsi lettem volna, mihez kezd egy avgrunanddal. Ha tippelnem kéne, pontosan ugyanúgy végezné, mint te. Szegény még nagyon fiatal az ilyesmihez… micsoda egy látvány lenne! – kacagta el magát. – Bár azt hiszem, szerencséjére ez sosem fog kiderülni.

Tarn érezte, hogy az egyik szeme a másiktól függetlenül mozdulva befordul a koponyájába. Immár csupán rezignáltan vette tudomásul ezt a tényt, ahogy azt is, hogy testében tekergőző szálak kitalálták, hogyan bírják mozgásra az izmait. Mintha teljesen elzsibbadtak volna a tagjai, úgy állt négy lábra, hogy szinte észre sem vette. A következő, ami felsejlett előtte, már az volt, hogy a vöröses sörényű lidérc ott áll előtte alig patanyújtásnyira, és az arcán nyoma sem volt a korábbi jókedvének.

– Na, mi van, túlságosan megtetszett neked? – kérdezte árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában, de nem a pegazustól. – A testére pályázol? Ugródeszkának akarod használni? Úgy, hogy közben itt vagyok az orrod előtt? A távollétemben ennyire elfelejtette a Mélység, ki is vagyok? Ha újra alámerülök, azt hiszem, lesz mit helyre raknom… Azért csak kíváncsivá tettél, szóval áruld el, kérlek, így ismerős vagyok?

A lidérc sörénye lángoszlopként fellobogott, a pupilla nélküli szemei lila köddel övezve felizzottak, a szájából pedig hosszú, agyarszerű fogak villantak elő. Tarn úgy érezte, mintha a bőre alá évekkel ezelőtt mindenfelé csavarokat dugdostak volna, hagyták volna, hogy a sebei begyógyuljanak és a szövetek körbenőjék az idegentesteket, aztán most egyszerre az összeset egy óriási mágnessel kitépték volna belőle. Visszanyerte az uralmat a teste felett, amit azonnal ki is használva artikulálatlanul vonyítva a földre rogyott.

– Jé, ez meg életben hagyott? – szólalt meg csodálkozva fölötte a lidérc. – Á, egye fene, ennyi erővel tényleg fel is vihetlek a felszínre! Nézzenek csak oda, a végén még tartani is fogom magam a szavamhoz… Pulsar amúgy is azt mondta, manapság már nem dívik ez a felkoncolás dolog sem. Kíváncsi vagyok, mióta tárolja a nyelvét tövig az alikornisok segglyukában… de hogy nekem nincs gusztusom kihúzni onnan, az is biztos!

Lenézett a kilyuggatott lábait reszketve bámuló pegazusra, majd fitymálóan felhorkantott.

– Kihevered – bökte oda neki. – Gyere, mielőtt még meggondolom magam!

Azzal megragadta Tarnt a torkánál fogva, és jókorát rántott rajta.

* * *

Ólomsúlyúak voltak a szemhéjai. Minden apró lélegzetvétel égette a tüdejét. Valami kőkeményen feküdt, és valami selymesen puha nehezedett a hasára és a mellkasára. A jobb szárnyát leszámítva minden porcikájába éles, tűszúrásszerű fájdalommal tért vissza a vérkeringés, mintha hosszú órák alatt sikerült volna teljesen elzsibbasztani őket. Az előbb említett tollas végtagja sem járt persze jobban: úgy hasogatott, mintha valaki egy kalapáccsal módszeresen szilánkosra klopfolta volna benne az összes csontját. Nyújtott állapotban volt, és valami szilárdan tartotta – Tarn nagyon reménykedett benne, hogy gipsz az –, de ez önmagában a legkevésbé sem kímélte meg a passzív fájdalomtól.

– Na látod, nem is volt olyan vészes! – dorombolta közvetlen közelből egy ismerős, női hang. – Igazán szerencsés vagy, amiért ilyen barátod van, aki hajlandó lenne érted akár az életét is feláldozni… Illetve a saját érdekedben tudom ajánlani, hogy próbáld meg ebből az irányból megközelíteni ezt a kis incidenst! Ha az őszinte véleményemre lennél kíváncsi, úgyis azt mondanám, alaposan belenyúltál vele a darázsfészekbe. És ő is elég sokat gondolkozott, érsz-e neki annyit, hogy utánad nyúljon. A helyedben én biztos alaposan megfontolnám, hozzákössem-e a lelkemet. Nem mintha bármi közöm lenne amúgy hozzá. Az igazat megvallva különösebben nem is izgat, csak különösnek látom, hogy pont egy ilyennel osztod meg az ágyad. Hm… ha így nézem, mondjuk lehet, meg is találtam a választ a kapcsolatotok miértjére… Mindig is tudtam, hogy a pónik sokkal… felületesebbek, mint mi, de azért tudtok még meglepetéseket okozni.

– Gjenklang…? – suttogta elhalóan Tarn. A szemét még mindig nem bírta kinyitni, hát kénytelen volt egyedül a füleire hagyatkozni.

– Igen, így hívtatok – felelte ő halkan sóhajtva. – Egész pontosan én hívattam így magam. Szánalmas egy dolog félálomban egy árnyék-proxyval járni az éber világot, bár szeretném azt hinni, ez inkább a bebörtönzőim érdeme, semmint a saját gyengeségemé. Remélem, sötétebb helyen rothadnak, mint Tartarusz. Uven egham varj-neket slipe! – tette hozzá morogva.

Nem varázslat volt, de a pegazus így is szinte érezte csöpögni a szavakból a rosszindulatot és a haragot. Ha más nem is, ez végre rávette, hogy óriási erőfeszítések árán résnyire kinyissa a szemét. Egy gyéren megvilágított szobában feküdt egy kőágyon, rajta pedig ott hevert egy tépett, narancsvörös sörényű, beesett arcú, csontsovány lidérc kanca, s úgy bámult halványan derengő szemeivel közvetlenül az arcába.

– Ki… vagy…? – nyögte Tarn.

– Jaj, azt nem árulhatom el, még a végén kikotyognátok a Hercegnőiteknek! – mímelt megrökönyödést a lidérc, majd egy pillanattal később lenézően lebiggyesztette a száját, s az orrával finoman megbökte a pegazus orrát. – Csak vicceltem. Ha már az Árnyék Tanács érthetetlenül kegyesen úgy döntött, hazaengedünk titeket, úgyis az első dolgotok lesz Lunához rohanni. A bőrszárnyú barátnődnek meg már úgyis bemutatkoztam. Vicces volt nézni, ahogy majdnem elájult. Nos, több néven is ismernek, főleg attól függően, melyik világot járom éppen. Az árnyék síkon Sladr-mon Omresennek hívnak. Ahol veled igazából először találkoztam, a legtöbben Kétárnyékúként ismernek, de hallottam már, hogy vannak, akik a hátam mögött Vak Vándornak neveznek. A becsületes lidérc-nevem Hamis Hold a Csillagtalan Éjszakában. A régi világ alikornisai pedig általában Selenisként hivatkoztak rám.

A szürke kanca láthatóan várt tőle valamiféle reakciót, de Tarnnak még az is nehezére esett, hogy értelmezze a lidérc szavait. Gyenge volt és fáradt, annak a nagy része pedig, amiket a kanca mondott, még utána sem magyarázott meg semmit a számára. Legszívesebben visszacsukta volna a szemét, és újra álomba zuhant volna. Egyedül az tartotta vissza, hogy kellőképpen kényelmetlenül érezte magát az azóta is rajta heverésző és az arcába bámuló lidérc miatt.

– Látom, egy millennium alatt jócskán megkopott a hírnevem – horkantott a narancsvörös sörényű kanca. – Mindegy, ez ne okozzon neked… álmatlan éjszakákat! – kacsintott. – Éld tovább boldog tudatlanságban az életedet, ha már ilyen szerencsés vagy, hogy keresztezték egymást az útjaink, és túlélted a találkánkat! Ki tudja, talán különleges vagy! Nem szokásom pónikat menteni odalentről…

Pár másodpercre a lidérc láthatóan eltöprengett a saját szavain, mélyen Tarn szemébe nézve, mintha találni akart volna ott valamit. Aztán bármiféle átmenet nélkül előrehajolt, s belenyalt a pegazus résnyire nyitva hagyott szájába. Tarn szemei elkerekedtek, de a mozdulat épp csak egy pillanatig tartott, utána Selenis elhúzódott tőle, s töprengve végignyalta az ajkait.

– Hm… nem beszélt hozzám – motyogta halkan, továbbra sem szakítva el a tekintetét a döbbent pónitól. – Ki tudja, talán még találkozunk ebben az életben, póni…

Eltűnt az a kevéske nyomás Tarn mellkasáról, amit az ijesztően vékony kanca jelentett. Selenis hosszan nyújtózkodva kiropogtatta minden egyes ízületét, majd hangtalanul leugrott az ágyról, s épp hogy érzékelhető patakopogással minden további nélkül kisétált a félhomályos helyiségből. Bár nem tudta magát túltenni a történteken, a lidérc jelenlététől megszabadulva a pegazus nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy lehunyja a szemét, és hagyja tovasiklani a tudatát.

Talán csak pár perc telt el, talán órák, mire egy újabb ismerős hang magához térítette. Ereje ezúttal sem volt elég, hogy csak úgy felnyissa a szemét, csupán egy jóleső sóhajtással adta tudtára a látogatójának, hogy örül a felbukkanásának. A barátja érintése pedig, ahogy végigsimította a szügyét, s ahogy lágyan megcsókolta, segített neki teljesen ellazulni.

– Ó, Tarn, el nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor szóltak, hogy magadhoz tértél! – suttogta remegő hangon Dave. – Ez a pár nap pokol volt. Őrlődni a bizonytalanságban, megmaradsz-e… Azt mondták, ha egy kicsit felépülsz, hazamehetünk. Nem… nem kértek tőlünk semmit… azóta, szóval hajlok is rá, hogy higgyek nekik. Ígérem, most már végig itt leszek melletted, amíg rendbe jössz! És utána is… Nem hagylak még egyszer magadra…

– Dave… – suttogta Tarn.

– Igen? – kérdezte halkan a férfi.

A pegazus nem válaszolt, csupán kicsit megemelte a fejét, és kérlelően kinyitotta a száját, reménykedve, hogy a barátja rájön, mit szeretne. Szerencsére Dave nem váratta meg, s újabb hosszú és forró csókban egyesültek. Még ha Tarn számára ki is esett az az idő, amíg eszméletlenül feküdt, s a fejében csupán egy őrült katyvasz maradt az azt közvetlenül megelőző eseményekről is, azt tudta és érezte, milyen régóta várt már erre a pillanatra. Hirtelen nem számított, hol voltak és hogy kerültek oda, ahogy az egész testét még mindig tompán átjáró fájdalom sem.

Boldog volt, mert együtt voltak.