25. Fejezet

Tarn halkan zokogva belefúrta a párnába az arcát. Egyszerűen képtelen volt megérteni… az egész helyzetet, Dave rezignált kedvességét, de legfőképp saját magát. Pocsék, hálátlan szerető volt, aki nem érdemelt egy csepp együttérzést sem. Most mégis itt voltak, és a saját párja próbálta őt vigasztalni. Miféle kanca az, aki nem képes arra, hogy a csődörét kielégítse? Föl nem fogta, miként fordulhatott ez elő, s csak még mélyebben elöntötte a keserűség, ahogy eszébe jutott, hogy már nem is az első alkalommal vallott kudarcot.

Pedig olyan szépen indult minden! A kezdeti bizonytalankodás ellenére némi kísérletezés után Dave fantasztikusan teljesített az ágyban. Csak úgy, mint a finom ujjaival, a puha nyelvével is jóformán behozhatatlan előnybe került a póni csődörökkel szemben, tökéletesen kompenzálva egyéb „elmaradásait”. Még arra is ügyelt, hogy eljátszadozzon vele, kétszer is visszafogva magát, mielőtt a pegazus a csúcsra érhetett volna. Tarn elsőre csupán szánalomra méltóan nyöszörgött, másodjára pedig már meg volt győződve róla, hogy a barátja szándékosan kínozza, s még az is fölmerült a fejében, hogy félrelöki Dave-et, s ő maga fejezi be magának. Alkalma viszont nem lett kivitelezni, mivel a férfi rögtön utána megkönyörült rajta, Tarn pedig átélhette élete eddigi leghosszabb orgazmusát. Azt hitte, ilyen nem is létezik, de még vagy egy perccel az aktus után is belerázkódott egy újabb hullámába a testi gyönyörnek, pedig Dave csupán a cukijegyét simogatta már.

Mi sem természetesebb, hogy viszonozni akarta mindezt a szerelmének. Amint sikerült lenyugtatnia a légzését, szépen helyet is cseréltek, s Tarn a csődöre kérésére mélyen a szemébe nézve munkának is látott. Ám amilyen magabiztosan vágott bele, olyan csúfosan fel is sült… A méretbeli különbségek okán el se tudta képzelni, hogy bármi fennakadás legyen – viszont az ízekkel nem számolt. Pedig ha valamivel, ezzel sosem volt baja. Nem hitegette magát olyasmivel, hogy mekkora szenzáció lenne az orális művészetek terén, semmilyen trükköt nem tudott, még csak utána se olvasott egy-két szenny magazint leszámítva még a középiskolában, de eddig minden partnere elégedett volt vele, Jolttal pedig a közös kedvenc számuk a hatvankilences volt. Tarn ugyan nem kifejezetten élvezte magát a műveletet, viszont az általa kiváltott hatást annál inkább. És azt érezni, ahogy egy megtermett csődör, aki sárlás alatt pár jól irányzott taszítással lihegő-izzadó, magatehetetlen masszát tudott varázsolni belőle, ott fetrengett alatta, összerándulva a legapróbb mozdulataira is… na, az bőségesen megérte a velejáró minimális kényelmetlenséget.

Ennek ellenére egyetlen nyelvcsapás elég volt, hogy minden önbizalmát azonnal elvegye. Nem lett volna szabad nehezebbnek lennie, mint egy indokolatlanul túlméretezett nyalókát szopogatni… és mégis, amit érzett, az fájdalmasan könnyen beazonosíthatóan undor volt. Hiába a mosakodás, hiába a szándék és a vágy, hiába a hormonok, hiába a szerelem, undorodott tőle – és gyűlölte magát miatta. Ha valamit soha nem akart érezni Dave – bármilyen része – irányában, akkor az ez volt. Boldoggá akarta őt tenni, és nem csak a lelkét, de a testét is. Az pedig, hogy erre többedik nekifutásra sem volt képes, legalább annyira megrémisztette, mint amennyire megdöbbentette.

Jó, más volt. Hurr-durr, ki nem számított rá? Az is benne volt mindvégig a pakliban, hogy nem fog tetszeni az íze, elvégre Dave testszaga sem tartozott a kanca által kifejezetten kedvelt tulajdonságai közé, ha a férfi egy kicsit is megizzadt. A lidércek nem is gondoskodtak nekik szappanról, de Tarn hozott magával, és használták is, még ha nem is túl nagy alapossággal a fagyos víz miatt, szóval erre legfeljebb csak részben lehetett fogni a problémát. De legyen bármennyire rossz is, túl kellett volna tudnia tenni magát egy ilyen apróságnak tűnő valamin, nem? Venni egy nagy levegőt, és az orrán keresztül szuszogva csak a mozdulatra és a párja reakcióira koncentrálni… Hogy lehetett ennyire szánalmas, hogy ennyit nem volt képes megtenni a szerelméért? Hogy gondolhatta egyáltalán ezek után, hogy tényleg megérdemli ezt a férfit…?

És ha mindez önmagában nem fájt volna épp eléggé, Dave még nem átallotta külön méltatni is, a pegazusnak milyen egyedi és különleges íze van… Olyasmi, amihez hasonlóval még sosem találkozott, pláne ilyen helyzetben. Hatalmas riadójelzésnek kellett volna ennek lennie, így utólag belegondolva, de Tarn akkor még csak nem titkolt büszkeséggel benyelte a kiérdemeletlen dicséretet, teljesen elveszve a mámorban.

– Semmi baj nincs, semmi baj… – suttogta sokadjára Dave, indokolatlanul szelíden simogatva a kanca hátát.

Hát hogy ne lenne baj? – kérdezte volna Tarn, ha nem rázza még mindig a sírás. Olyan kanca nem létezik, aki nem tudja kielégíteni a csődörét… mert annak a kancának nincs csődöre, vagy legalábbis záros határidőn belül elveszíti. Faji különbségek ide vagy oda, ugyan hol tűrnek meg egy ilyen hasznavehetetlen nőstényt? Erre egyszerűen nem volt elfogadható kifogás… és egyszerűen érthetetlen volt, hogy Dave nem vetette még a szemére, sőt, megpróbálta meggyőzni, hogy ez nem is akkora gond valójában. Pont az a férfi, aki a saját bevallása szerint nem is találta őt vonzónak, és úgy kellett saját magát meggyőznie, miszerint igenis gondolhat rá szexpartnerként… Akinek azóta is harcolnia kell a belső énjével, hogy a vágyait egy póni felé irányítsa, kizárólag az ő kedvéért. És ő mit tud ezért nyújtani cserébe…?

– Tudod, hogy szeretlek, és mennyire sokat jelentesz nekem? – kérdezte halkan Dave.

Tudta hát, csak azt nem tudta, ugyan mivel szolgált rá. Önző módon kihasználta egy magányos ember kétségbeesett kapálózását egy szilárd pontért az új életében. Mindent megtett azért, hogy ő lehessen az egyetlen, akibe kapaszkodhat. Lehetett volna a hűséges barátja is, de nem, ő nem bírt a vérével, és mindenképpen többet akart. Pedig, úgy látszik, bárki alkalmasabb lett volna nála mindkét feladatra…

– Beszélj hozzám, kérlek! – szólalt meg ismét kisvártatva a férfi. – Elég álmos vagyok már, bevallom, de nem akarom, hogy bármelyikünkben is megmaradjon a tüske. Nyugodtan elmondhatod, mi bánt, meg fogjuk tudni oldani egymás között.

Megint kompromisszumokra kényszerítette a barátját… Ebből igazán nem engedhetett volna. Ez az ő hibája volt, és egyedül az övé. Megoldásra volt szüksége, nem kerülőutakra, és nem is megbocsátásra – ezeket egyszerűen nem érdemelte meg. A gond csak ott volt, hogy eleve a problémának nem is lett volna szabad léteznie, így aztán a lehetőségek mérlegelésében teljesen elveszetten bolyongott. Eszébe jutott néhány hülyeség, mint például hogy megpróbálhatná elnyomni az ízeket majd a jövőben talán tejszínhabbal, mézzel, vagy valami más hasonló édességgel, de már a felvetéstől is csak még nyomorultabbul érezte magát. Ezzel kimondatlanul is folyamatosan emlékeztetné a párját, hogy undorodik tőle, és csak muszájból csinálja…

– Figyelj… hiba volt erőltetnem a dolgot – suttogta Dave, áttérve a pegazus hátáról a szárnyainak simogatására. – Ennyit nem ér az egész, és nem akarom, hogy úgy érezd, bármi olyasmire kényszerítenélek valaha is, amit nem szeretnél. Ne haragudj, kérlek!

– Neked… neked… kéne… – szipogta erőtlenül Tarn, még mélyebbre fúrva a fejét a párnájába.

– Tessék? – kérdezte a barátja megállva a mozdulatában.

– Olyan… akkora egy… csődtömeg vagyok! – nyöszörögte a kanca. – Még… még csak ennyire se… vagyok képes…

– Ugyan, ez legyen a legnagyobb bajunk az életben! – mondta könnyeden Dave. – Nem te vagy az első lány, akinek nem megy.

– De én nem… nekem nem… én… – kezdte Tarn, de aztán felcsapta a füleit. – Mi?

– Megnyugtatlak, jól hallottad – paskolta meg finoman a vállát a férfi, aztán odafeküdt mellé, egy pillanatra sem szakítva meg a kontaktust, és kihasználva, hogy a pegazus végre fölemelte a fejét, belenézett a szemébe. – Hallottam azért ezt-azt, és beszélgettem otthon emberekkel, sőt, van némi személyes tapasztalatom is, úgyhogy elég magabiztosan állíthatom, hogy kevesebb az olyan nő, aki szívesen csinálja, mint aki nem. És igen, van, akiben van annyi pszichés gát, hogy már a gondolatától is irtózik – ütögette meg a halántékát a mutatóujjával.

– De nekem sosem… sosem volt ezzel semmi nehézségem! – motyogta lefelé görbülő szájjal a kanca.

– Hát, most meg van – mondta elnézően mosolyogva Dave, és kisimított egy rakoncátlan sörénytincset Tarn szeméből. – Megesik; nem történt semmi tragédia. Nem mondom, biztos jól esett volna, de azért nem kardinális kérdés az egész…

– De én úgy szeretném! – zokogta az újra a szemébe gyűlő könnyekkel küzdve Tarn. – Annyira szeretném, ha… ha te is úgy tudnád élvezni, mint én.

– Hehe, drága vagy, de ez gyárilag esélytelen! – kuncogott a férfi. – Nagyon máshogy vagyunk összerakva eleve, még akkor is, ha nem számoljuk, hogy te póni vagy, én meg ember.

– Akkor is vissza… szeretnék visszaadni neked valamit abból, amit… amit kaptam! – nyögte fájdalmasan a pegazus, s már készült rá, hogy újra belefúrja a fejét a párnájába. – Én vagyok a valaha élt legrosszabb póni a világon…

– Nos, ebben nem értünk egyet – emelte meg a kanca állát Dave, mielőtt elbújhatott volna. – Nem cserélnélek le senkire, tudod?

A férfi kezdeményezésére váltottak egy hosszú, gyengéd csókot, amitől Tarn fokozatosan végre megkönnyebbült kicsit, aztán szorosan átölelték egymást, és a pegazus lehunyva a szemét a barátja vállára hajtotta a fejét. Egy időre csend telepedett közéjük, az egész szobában csak Silksong halk, egyenletes hortyogását lehetett hallani. Tényleg elképesztően mély alvó volt a csaj; akár még tűzijátékot is pufogtathattak volna a füle mellett…

– Ha ez megnyugtat, fel voltam készülve rá, hogy lesznek ezen a téren problémáink – suttogta Dave a kancája fülébe. – Már az is csodaszámba megy, hogy te ennyire élvezed… pláne tényleg ilyen jónak is találsz engem. Önmagában is hatalmas élmény, hogy valakire ilyen hatással lehetek, mindenféle színlelés és hasonlók nélkül. Ne becsüld le, milyen boldoggá tesz az, amikor téged ilyen boldognak láthatlak! És… az igazat megvallva… ezzel az egésszel kapcsolatban kicsit most meg is könnyebbültem, hogy nem csak nekem vannak nehézségeim az elfogadással.

Tarn kissé eltolta magát a barátjától, hogy a szemébe nézhessen.

– Szerinted azért… még van esélyünk? – kérdezte reszketegen. – Még helyre lehet hozni…?

– Nincs mit helyrehozni – jelentette ki Dave, mire a pegazus lecsapta a füleit. – Teljesen rendben vagyunk. Nem tökéletes minden, de hát mi se vagyunk azok, senki se az. Egyszerűen csak próbálkoznunk kell, kísérleteznünk és csiszolódnunk… – végigsimította egy ujjal Tarn arcát, letörölve a könnyei maradékát – és megértően meghallgatni egymást. Ez fontos, és nem az, melyikünk hányszor jut el egy-egy alkalommal az orgazmusig, és hogyan.

– Túl jó vagy hozzám; nem érdemellek meg téged – rebegte a fejét csóválva Tarn.

– Én sem érdemellek meg téged – vont vállat Dave, aztán a kanca szájára szorította a mutatóujját. – Úgyhogy csak csitt, nehogy odafent úgy találják, túl sok jutott nekünk a jóból, és elszakítsanak minket egymástól!

Ez valami földi mondás lehetett, de Tarn így is megértette a lényeget, s végre felszabadultan jót kuncogott rajta. Váltottak egy újabb hosszú csókot, majd még egy rövidebbet, de azon már mindketten érezték a másikon, hogy az érzelmek kiadása után az álom lassacskán erőt vesz rajtuk.

– Remélem, hamarosan hazamehetünk – motyogta némi aggodalommal a hangjában a férfi.

– Minden rendben lesz, érzem…! – suttogta halvány mosollyal a pegazus.

– Ha te mondod, elhiszem – ásított Dave.

Benyúlt a kezével Tarn alá, és lusta mozdulattal fordított egyet rajta, hogy a hátával legyen felé, aztán magához ölelte, mint valami plüssállatot. Tarn pedig nem bánta: csupán hátrahajtotta a fejét, hogy odadörgölőzhessen a csődöréhez, nagyot sóhajtott, amivel érezte a korábbi feszültségének és bánatának az utolsó foszlányait is tovarepülni, majd rögtön utána azon kapta magát, hogy a szemei is ragadnak lefele. Nem állt ellen a késztetésnek.

* * *

A digitális kijelző a folyosó végén -0,13 mSt/min-t mutatott, amiről Tarnnak még mindig fogalma sem volt, mi a Celestia valagát jelenthet. Nem is foglalkoztatta a kérdés most sem, csupán azt várta, hogy átváltson, és megnézhesse az időt. Oda kellett érnie pontosan a szintfelmérő vizsgára, különben akár le is fokozhatták, de közben pedig nem mozdulhatott el a folyosó végéből, különben Cryo Orb leharapja a fejét. Elvileg még ráért, de a sürgető érzéstől nem tudott szabadulni, hiszen ötlete se volt, hogyan szakít majd időt a felkészülésre… például nem ártott volna lezuhanyozni, ha már indokolatlanul, lucskosan izzadtnak érezte magát annak ellenére, hogy csupán egy helyben álldogált.

A digitális kijelző a folyosó végén 13 °C-ot mutatott, ami végül is érthető volt, elvégre az ablakon már jócskán kopogtatott a tél. Az üvegen kipillantva Tarn látta is, hogy óriási pelyhekben hullik a hó az égen össze-vissza szállingózó, sötét fellegekből. Bent azért igazán lehetett volna kellemesebb idő, szabályosan fázott volna, ha a hátán nincs ez a jó vastag kabát. Biztos elromlott a fűtés… mondjuk akkor a főnökség meg igazán engedélyezhette volna legalább ideiglenesen a zoknik viselését az egy helyben didergő biztonságiak számára. Az lett volna ám egy látvány! De szívesebben elviselte volna cserébe, hogy megbámulják a csődörök, vagy ha más nem, legalább jól esett volna lefeküdni, maga alá gyűrve a lábait, hogy védje őket a hidegtől.

A digitális kijelző a folyosó végén újra 0,13 mSt/min-t mutatott. Tarn csalódottan elhúzta a száját: lemaradt az időről. Biztos elterelte a folyosó közepén álldogáló, póni nagyságú bokor a figyelmét, pedig csak arra kellett volna koncentrálnia, hogy senki illetéktelen ne mászkálhasson a B/2-n, na meg persze arra, hogy ügyeljen az órára. El fog késni, de nem mozdulhat el innen, ha a fene fenét eszik is! Ráadásul azt se tudta, pontosan hol lesz a vizsga! Ether Gush mintha azt mondta volna, hogy az alagsorban, Cave meg talán olyasmit emlegetett, hogy az irodában…?

A digitális kijelző a folyosó végén újra -13 °C-ot mutatott, Tarn pedig megborzongott, s azt kívánta, bár itt lenne valaki, akárki, hogy átölelje és megmelengesse. Nagyon igyekezett a szemét a számlapon tartani, nehogy megint lemaradjon a pontos időről, tovább fokozva annak az esélyét, hogy elkésik, ám a tekintete ezúttal is elkalandozott. A bokor tehetett mindenről: valamilyen úton-módon közelebb araszolt hozzá, hófehér, póni-forma lábakat növesztve. A levelek közti sűrű sötétségben pedig hegyes agyarak és vérvörös szemek villogtak. Nem lett volna szabad, hogy ilyesmik eltereljék a figyelmét a folyosóról…

A digitális kijelző a folyosó végén végre átváltott az időre, de Tarn nem láthatta a számokat, ugyanis a két mellső lábát hirtelen fémes suhogással körbetekerte valami vékony szál. Valaki van a folyosón – villant át a pegazus agyán. Valaki, aki nem tartozik ide. Azonnal akcióba lendült, és hatalmasat ugrott a betolakodó felé, de a lefogott lábaival csak egy ügyetlen félszaltóval hanyatt dobta magát. Fájdalmat nem érzett, csupán egy jókora rántást, üvegcsörömpölést, tomboló szelet, üvegcsörömpölést, aztán langyos sötétséget. Egy pillanattal később egy ismerősnek tűnő denevérpóni csikó arca bontakozott ki a félhomályból, a patája fölött táncoló apró lángocska fényében…

– Ah, Plum nem viccelt, tényleg borzasztó felületesen alszol! – mondta meglepően magabiztos hangon a kis fehér thesztrál. – Rendesen leizzadtam, mire sikerült összekötődni… Légyszi, ne ébredj még fel, beszélnünk kell! Felismersz, ugye?

Silksong megnyerőnek szánt, de ahhoz túlságosan félszeg mosollyal kivillantotta a tépőfogait.

– Asszem…? – kérdezett vissza bizonytalanul Tarn, nem ocsúdva még fel az első meglepetéséből. – Hol vagyunk?

– Az álmodban – felelt azonnal a csikó. – Picit biztonságosabb terepen. Bár egy pár szabályt még le kell fektetnem, hogy biztos ne legyen baj… idelent sohasem lehet tudni…

A kis kanca lendületesen rátaposott az egyik hátsó lábával valami hosszúkás, lándzsaszerű tárgyra, mire az felpattant, és ezüstös szálat húzva maga után átrepült egy vízszintes tartógerendán, s fenn is akadt rajta, párat himbálózott, majd teljesen mozdulatlanná dermedve lógott a hegyével a padlózat felé mutatva.

– Ez lesz az ingám – jelentette ki Silksong, majd némi gondolkodás után egy véletlenszerű pontra bökött az őket körülvevő sötétségben. – Az pedig ott a vészkijárat.

A kanca patájának irányában egy ajtó bontakozott ki a homályból; fölötte egy kis tábla izzott, stílszerűen egy falnak rohanó póni piktogramjával.

– Ha az inga megrezdül akár csak icipicit is, és még mindig nem vagy ébren, arrafelé távozunk – folytatta a thesztrál. – Csak azért mondom, hogy tudjál róla, és ne lepődj meg… illetve szólj, ha megfeledkeznék róla.

Megvárta, amíg Tarn bólint, aztán a… pince, vagy micsoda ablakához röppent, és kilesett rajta.

– Okés, eddig úgy néz ki, rendben vagyunk – jegyezte meg, talán csak saját magának, majd újra a pegazus elé vitorlázott, és aggodalmasan a szemébe nézett. – Tarn… ugye nem baj, ha csak így szólítalak? Szóval, Tarn, el kell húznunk innen, amilyen hamar csak lehet!

– Hogy érted ezt? – pislogott értetlenül a pegazus.

– Nem az álomból, a valóságban! – magyarázta kissé kapkodva Silksong, közben vetve egy gyors pillantást a mozdulatlan ingájára. – Azonnal jelentenünk kell az Úrnőnek! Semmi nem úgy alakult, ahogy arra számított!

Kellemetlen érzés járta át Tarn egész testét, pedig nemigen értette, miről beszél a csikó. Még alig értek ide, de az önkéntes kísérőjük jóvoltából egész jól körül tudtak Swatterék kérésének megfelelően nézni. Beengedték őket a városba még annak ellenére is, hogy a megbeszéltekkel ellentétben hárman voltak, és egyelőre nem is próbálták meg eltenni őket láb alól.

– Egyszerűen fel nem fogom, mit akarhatnak! – szűrte a fogai között a thesztrál. – Az álomjárók akarták, hogy gyertek, ennek ellenére egyikőtök álmaiba se próbáltak eddig befurakodni, pedig Sovenstup megtette veled már akkor is, amikor még Equestriában voltunk. Dave-nek én se tudok a közelébe férkőzni, de azt észrevenném, ha itt kísérleteznének vele az orrom előtt… De akkor mégis mi ez az egész, mire megy ki a játék?

– Ha válaszokért jöttél, nem én vagyok a te pónid – mondta bizonytalanul Tarn.

– Ah, jól jönne pár válasz, de nem, nem ezért jöttem, azért jöttem, mert ennyire vagyok egy pánikrohamtól! – kacarászott idegesen, a két mellső patája közé szorítva az apró lángocskát Silksong. – Épp elég volt azzal szembesülnöm, hogy a Fagyott Városok már megint a Fekete Karommal ügyletelnek… na persze hacsak nem Chain Warden hirtelen átnyergelt valami békésebb szakmára. Ami kizárt. Na meg ott volt ez az izé is, meg ez a Gjenklang…! Hú, valami nagyon nem okés vele, csak nem tudok rábökni a patámmal, hogy mi…!

– Talán az, hogy nem lidérc? – vetette fel a legelső dolgot a pegazus, ami az eszébe jutott.

– Ez… lehet benne valami – motyogta a távolba révedve a thesztrál. – És most, hogy mondod, még furcsább, hogy a lidércek hallgatnak rá. Sovenstup, de még Pulsar is! És annak ellenére is, hogy nem a rendes nevükön szólítja őket! Én mondom, valami nagyon, nagyon nem stimmel vele! El kell tűnnünk innen, amint lehet!

– Jó, de mégis hogyan gondoltad? – horkantott Tarn. – Szökjünk meg? Verekedjük keresztül magunkat egy városnyi lidércen… és vágjunk keresztül egy olyan portálon, ami csak akkor létezik, ha ők kinyitják nekünk? Aztán pedig bolyongjunk tapasztalt vezetők nélkül a hómezőkön?

– Nem… nem tudom… – hajtotta le a fejét Silksong, majd némi gondolkodás után újra fölnézett a rezzenetlenül lógó ingájára. – De ha az Árnyék Tanács és az Álomjárók nem az álmaitokra pályáznak, akkor az én képességeim itt semmit nem érnek. Márpedig valamit nagyon akarnak tőletek, máskülönben Pulsar nem oldotta volna fel csak Dave kedvéért az embargót, főleg úgy, hogy pónikat is hozhasson magával. Wardennel pedig, azt hiszem, már többet láttunk, mint hogy csak úgy el merjenek engedni minket.

– Lehet, soha nem is tervezték, hogy hazaengednek… – motyogta elsápadva a pegazus. – Azért hagynak minket ennyire nyugodtan nézelődni…!

– El kell szöknünk! – suttogta komolyan a csikó. – Ki kell találnunk valami tervet, és azonnal neki is kell látnunk megvalósítani! Csak… az a baj, hogy egyikünk se tud varázsolni, és innen csak teleportálva juthatunk ki, mert egyrészt gőzöm sincs, hol vagyunk, másrészt azt viszont tudom, hogy eléggé északon, hogy hamarabb fagyjunk meg, mint hogy eljussunk bárhova, ami nem a lidércek felségterülete.

– Más szóval rá kell vennünk valakit, hogy vigyen ki innen minket? – töprengett Tarn. – Ráadásul úgy, hogy a többiek ne fogjanak gyanút? Van valamink, amivel meg tudnánk vesztegetni az egyikőjüket?

– Ha lenne is, nem valószínű, hogy működne – csóválta a fejét határozottan Silksong. – Biztosra veszem, ha találnánk valakit, aki elég megbízhatónak tűnik, az utolsó pillanatban elárulna minket. Illetve… megfenyegetni esetleg lehetne talán valamelyiküket. A… barátod tud harcolni? – kérdezte árnyalatnyit elpirulva.

– Elvileg, valamennyire, de eszemben sincs őt veszélybe sodorni, szóval ezt gyorsan felejtsük is el! – hessegette el a patájával a gondolatot a pegazus. – Viszont ha esetleg vissza tudnánk szerezni valahogy a sokkolómat, az ígéretes tárgyalási alap lenne, ha négyszemközt maradnék egy lidérccel! Ugye ők nem villám-állóak?

– Nem, de kötve hiszem, hogy önként visszaadnák a fegyveredet – bökdösve az állát a thesztrál, közben újra odasandítva az ingájára. – De most eszembe juttattad, hogy akár megoldhatnánk a dolgot anélkül, hogy érintkeznünk kelljen velük… A lidércek szoktak tárolni is varázslatokat kristályokban és tekercseken. Ha egy ilyenre rá tudnánk tenni a patánkat, nyert ügyünk lenne!

– Tudod, hogy kell őket használni? – emelte meg lelkesen a füleit Tarn.

– Izé… nem… – húzta el a száját a csikó. – Meg amúgy is biztos eléggé őrzik az ilyesmiket, és gyanús lenne, ha ilyenek után kérdezősködnénk, nem?

– Ja, meglehet… – ingatta a fejét Tarn. – Asszem, jobb lenne megkérdezni Dave-et. Ő az ész kettőnk közül. Csak azt tudnám, hol a fenében lehet! – nézett körbe a pincében, mintha azt várta volna, a férfi hirtelen előugrik az árnyékból.

– Hát… gondolom még alszik… – rángatta meg finoman az inga zsinórját Silksong.

– Akkor keressük meg! – indult meg az egyetlen kijárat felé a pegazus.

– Az itt nem fog menni – kuncogott halkan a csikó, aztán újra elpirult. – Azt hiszem, még ott fekszik… izé… egy ágyban… velünk? De ha szeretnéd, megpróbálhatlak felébreszteni! Sőt, asszem tényleg ez is lenne a legjobb, és akkor emlékeznél te is valamire a beszélgetésből!

Tarn csupán értetlenül pislogott, Silksong pedig jókorát rántott a zsinóron, mire az inga – ami immár sokkal inkább tűnt valamiféle szúrófegyvernek – egy pillanattal később a patájában kötött ki. A kis kanca szélesen vigyorogva egy újabb jókora köteg fémszálat húzott elő ki tudja honnan, s különös mozdulatokkal valahogy pár másodperc leforgása alatt betekerte velük a döbbent pegazust, a szárnyait is szorosan a hátához kötözve. A thesztrál lándzsája kirepült a törött ablakon, s a zsineget megrántva ugyanolyan lendülettel repült utána Silksong… majd egy egész kevés késleltetéssel Tarn is. Mire felocsúdott, már az egyik közeli épület tetőjének ereszéről lógtak lefelé mindketten.

– Jó reggelt, álomszuszék! – mosolygott a tépőfogait kivillantva a csikó, majd a szabad patájával integetett is neki. – Pápá!

A szabad patájával… amivel eddig Tarnt húzta maga után! A pegazus érezte, hogy lassan zuhanni kezd… De lenézni nem mert, a szárnyait pedig nem tudta kinyitni. A felhők összezártak a feje fölött. Ő meg csak zuhant, és zuhant…

– Faszomat…

Tarn zavartan visszahúzta maga alá a lábait. Nem emlékezett rá, hogyan nyújtotta ki őket, de mintha meg akart volna kapaszkodni valamiben. Igen, éppen esett le valahonnan… valahonnan ijesztően magasról. Kapálózott volna?

– Ez valami szokásod, vagy mi?

Eltartott egy darabig, amíg be tudta azonosítani a morgolódó hang gazdáját. Dave volt az, és a háta mögül szólt… ő pedig az oldalán feküdt egy kényelmetlenül kemény ágyon. Mintha akart volna mondani neki valamit az előbb, méghozzá valami fontosat…

– Dave, szerelmem, tudunk beszélgetni? – kérdezte suttogva, ahogy felderengtek előtte az álmának foszlányai.

– Te édes jó istenem, hagyjál már aludni! – nyögte fáradtan a férfi, aki időközben elengedte őt, és hátat fordított neki.

– Bocsánat…! – susogta még halkabban a kanca, de idő közben felrémlett neki a legutóbbi ugyanilyen eset, és nem erőltette tovább a témát, csupán a hátára fordult, és nyitott szemmel bámult a szoba néma sötétjébe, magányosan merengve a lehetőségeiken.