22. Fejezet

Ha Tarnnak egyetlen szóval kellett volna jellemeznie a lidércek városát, minden bizonnyal a „kihalt” mellett döntött volna. Egy jókora, közel gömb formájú barlangi üreg volt az egész, s bár az apró, lebegő fényecskék gyéren ugyan, de megvilágították a falakat, látnivalót nem sokat biztosítottak. Amíg a tér közepéig elértek, a pegazus egyetlen egyszer kapott el egy szürke szárnyast, amint az egyik falon lévő réstől a másikig röppent, mint valami kóbor denevér, aztán az is eltűnt a szeme elől. Gyalogosan közlekedő lidércből sem láthattak sokat, és azok közül is mind vagy már messziről gyanakvóan figyelték őket, vagy egyenesen el is rejtőztek előlük a kövek árnyékában.

Meg kell hagyni, a kanca így is rettentő módon örült annak, hogy végre szabadon bámészkodhatott, ha másért nem is, mivel az út utolsó szakaszát egy átlátszatlan zsákkal a fején kellett megtennie, a hátához kötött szárnyakkal a hóban botladozva. Hogy ez egész pontosan hogyan eshetett meg… nos, egész biztos nem fog szerepelni a pegazus jelentésében. Történt ugyanis, hogy a fogadásukra kiérkező lidérc-előörs egyik tagjának Tarn meg találta igazítani az állkapcsát egy visszapatából megindított rúgással, mikor félreértette a rejtett fegyverek utáni tapogatózását. Bizonyára segített volna, ha nem telik el ilyen sok idő az incidens és az utoljára elfogyasztott kávéja között, viszont egyrészt késő bánat, másrészt ha eszébe is jut otthon csomagolni egy kis saddle-arabiai őröltet, a havon akkor se tudta volna megfőzni.

Egyébiránt szörnyen unalmas útjuk volt, még ha elmesélve nem is tűnt volna annak. Persze, érdekesnek és izgalmasnak hangozhat az, hogy hóviharba keveredtek, amit az őket vezető lidércek által megidézett igluban kellett átvészelniük szorosan összebújva, ahogy az is, hogy egyszer láttak egy hatalmas sárkányt elrepülni a fejük felett. Igazság szerint azonban az útjuk nagy részét azzal töltötték, hogy igyekeztek úgy lépkedni a hóban, hogy ne süppedjenek túlságosan bele. Körülbelül egy fél óra után rettentően monotonná vált a rutin, ennek ellenére az indokoltnál jóval több figyelmet igényelt, máskülönben az előrehaladás komoly akadályokba ütközött.

A lényeg viszont, hogy végre itt voltak, még ha Tarnnak fogalma sem volt róla, mit is takarhat az „itt”. Nem kellett túl sokat gyalogolniuk, ha a távolságot nézte, ami különösnek tűnt olyan szempontból, hogy a Kristály Birodalom szívéből indultak el. Swatterék tájékoztatásából a pegazus azt a következtetést vonta le, a lidércek jóval északabbra élnek még a kristály póniknál is… ami mondjuk elég értelmetlenné is tette a gyalogos közlekedést. De hát ki volt ő, hogy megkérdőjelezze a szakértők és a helybéliek döntését?

A városon belül az útjuk a… falhoz vezetett. Elsőre Tarn nem is értette – talán ha az egyik kis lyukat célozzák meg, vagy ilyesmi, akkor esetleg -, aztán a kíséretükre kirendelt pár lidérc, köztük azzal is, akit a kanca tévedésből megrúgott, odaterelte őket a sziklához. Némi sziszegést követően aztán az egyikőjük kivált a csoportból, s köröző patamozdulatokkal fekete, karmos mancsot formáló füstfelhőt varázsolt alájuk. Ebből aztán adódott is egy kis félreértés Vekst és a helyi lidércek között, legalábbis Tarn ezt szűrte le a szóváltásukból, amiből semmit nem értett.

– Az ember nem nyúl a varázslathoz – közölte velük színtelen hangon a kanca, mikor megtárgyalták a dolgaikat, Dave pedig feltartott kezekkel jelezte, hogy nem is állt szándékában semmi ilyesmi.

A férfi egyébként ezidáig maximálisan tartotta magát a Csillagőrség által elmagyarázott „csend-szabályhoz”, ahogy a pegazus magában hívta. Az egész út alatt alig szólt bármit, akár még hozzá is. Még ha beszédtéma nem is adódott magától a hómezőkön, és az amúgy is néma társaság sem hozta meg a kedvet a fecserészéshez – na meg persze a Luna által nyakukba sózott thesztrál csikó sem javított a helyzeten –, azért jól esett volna hallania a barátja hangját. Persze még annál is jobban esett volna odabújnia hozzá, és érezni a testének melegét… ami igényében azért jócskán közrejátszott a dermesztő időjárás is. A vágyat is újra érezte magában fokozatosan lángra kapni, hogy a csődörével tovább folytassák izgalmas felfedező körútjukat az ágyban. Ahhoz képest, hogy ilyen hosszú idő után végre ledöntötték a kettejük közt makacsul ágaskodó tabukat, azóta valahogy borzasztóan kevés idejük volt egymásra, főleg ilyen értelemben. A rögtönzött igluban való „hőmegtartó” ölelkezésük pedig mindennek volt mondható, csak intimnek nem, mivel szolidaritásból maguk közé vették a hosszú, bolyhos szőre ellenére is szánalmasan didergő Silksongot. A köztük feszülő sok rétegnyi ruha mellett pedig a plusz egy réteg póni még a fantáziálástól is elvette Tarn kedvét.

Nyitott kérdés maradt hát, mikor maradhatnak újra kettesben, habár a pegazus őszintén reménykedett benne, hogy ha már csak azért engedték vendéglátóik, hogy ő is Dave-vel tartson, mert tudtak a kettejük közti kapcsolatról, hát hagynak is lehetőséget az említett kapcsolatot a fizikai teljességében megélni. Egy ilyen kimerítő út után amúgy is kijárt nekik a pihenés, ezt bárki beláthatta. Bizonyára a barátja is egyetértett volna a kérdésben, de a kanca mások jelenlétében nem merte megreszkírozni, hogy hangot adjon a véleményének. Remélhetőleg hamar hozzá tudnak szokni majd, mikor mit szabad, mert ez a folyamatos hallgatás már most eléggé bosszantotta. Dave pedig még rakott is egy lapáttal az elszigeteltség érzésére, mivel a szemkontaktust is kerülte vele már egy ideje. És hiába látszott rajta, hogy a saját borongós gondolataival van elfoglalva, a viselkedésével akaratlanul is kellemetlen, mi több, fájdalmas emlékeket ébresztett a kancában.

Még akkor sem néztek egymásra, mikor a bizarr mágikus lift emelkedni kezdett. A váratlan manőverre Tarn ki is csapta a szárnyait, hogy visszafogja a nemlétező zuhanást, utána viszont inkább Dave combjához szorította a tollait, új célt adva az ösztönös mozdulatának. Ahogy sejteni lehetett, a karom a falon lévő egyik üreghez szállította őket, ahol egyetlen ezüstfehér szőrű, halványsárga sörényű lidérc várta őket egy, a kőbe faragott boltív előtt. Az újabb idegen elég megtépázott külsővel rendelkezett: mint valami hadviselt veteránt, az egész testét hegek borították, beleértve az egyik szemét is, amit csak félig tudott kinyitni.

– Csak egy pónit mondtál, Virágokat Énekbe Szövő – jelentette ki szinte tökéletesen akcentus nélküli póni nyelven az ezüstös szőrű csődör, miután alaposan végigmérte őket. Kellemes, búgó hangja megnyugtatónak hatott volna, ha a szavaiban nem bujkál kimondatlanul a fenyegetés. – A pegazust.

– Ez úgy van, ahogyan te mondod, Belső Kórság Barátja – biccentett árnyalatnyit Vekst.

– Ugyan mi magyarázza, hogy még egyet a városunkba engedtetek? – érdeklődött továbbra is higgadtan a lidérc.

– Az ember hozta, te kérdezed őt – felelt hasonlóképp a kanca.

– Felelj hát, ember! – fordult a csődör Dave felé.

– David Ferguson, örvendek! – nyújtotta a lidérc felé a kezét a férfi. A levegő mintha megdermedt volna körülöttük, Dave viszont egyetlen lélegzetvételnyi szünet után folytatta: – Ha nem tudunk egyenlő felekként beszélgetni, úgy hiszem, fölösleges is húznunk egymás idejét!

Miután az ezüstszín lidérc nem reagált semmit, Dave leengedte a kezét, majd lépett egyet a csődör felé, s megismételte a mozdulatot, ezúttal még határozottabban. Tarn pedig csak bámult, s utólag azon is kapta magát, hogy még a szája is tátva maradt. Erről az oldaláról még nem ismerte a barátját… de megdobogtatta a szívét, hogy így láthatta. És be is jött a blöffje; a lidérc párat pislogva közelebb lépett hozzá, és a patájával tétován megérintette az ujjait.

– Ti hívtatok, én meg szívességet tettem azzal, hogy jöttem – jelentette ki rendíthetetlen magabiztossággal Dave. – Ami pedig ezt az elragadó kancát illeti – lépett vissza Tarn és Silksong közé, s az utóbbinak kedveskedve beletúrt a sörényébe –, nos, talán nagyon friss még a kapcsolatunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném mindenképp magam mellett tudni őt is.

– Két kanca… – motyogta a sebhelyes lidérc, ami nála bizonyára mélységes megrökönyödésnek felelhetett meg.

– Irigykedsz? – vonta fel a szemöldökét ravaszkásan Dave. – Odahaza ezt ménesnek hívják…

Még ha Tarn nem is volt elragadtatva a felvetéstől, azt mindenképp elismerte, a barátjának remekül vágott az esze, és ügyesen is színészkedett. Micsoda előnyei lehetnek, ha valaki konyít a pszichológiához! Bár ettől függetlenül úgy tűnt, a csődört még mindig nem sikerült teljesen meggyőznie. A következő pillanatban azonban váratlan helyről kaptak támogatást.

– Ők együtt háltak, mikor mi kerültünk a hóviharba – jegyezte meg közömbösen Vekst.

Tarn érezte, hogy a fülébe szökik a vér, bár ahogy a thesztrál felé sandított, ő még halkan nyikkant is egyet, s az egyik mellső patája mögé rejtette lángoló arcát.

– Jól van hát… – biccentett az ezüstös szőrű csődör. – Úgy a Szurok Tavának Álmodója bizonyára nem fogja kifogásolni a jelenlétét.

Bármi további ceremónia nélkül a csődör hátat fordított nekik, s a hátsó lábaira állva halkan sziszegve a mellső patáival táncszerű mozdulatokat tett a boltív felé. A levegőben kicsi, de egyre növekvő fekete gömbök jelentek meg, s a boltívhez lebegve vad pörgésbe kezdtek. Ahogy azonban mély, szabálytalan körvonalú lyukká álltak össze, Tarnnak hirtelen több minden is az eszébe jutott, ami azonnali közbelépésre ösztönözte. A fejével finoman megbökte hát a barátja csípőjét, s mikor ő lehajolt hozzá, gyorsan a fülébe suttogott.

– Dave, ez ugyanaz a varázslat lehet, amit Luna Hercegnő is használt!

– Nagyon úgy néz ki – vonta fel a szemöldökét a férfi, láthatóan nem értve, miért zavarja ez a kancáját.

– A Hercegnő veszélyesnek találta volna Manehattanből Canterlotba teleportálni!

– Hé! – egyenesedett fel azonnal Dave. – Hé, lidérc uram! Azt hiszem, bölcsebb lenne valamilyen más módot találni az utazásra. Biztos említették már, nekem legalábbis már sokan mondogatták, hogy a közelemben elég hülyén tudnak elsülni varázslatok.

A szavaira a csődör elhallgatott, s a kifinomult táncát pár durva, legyező mozdulattal zárta le, mire a formátlan luk apró füstpamacsokká esett szét, s hamarosan teljesen fel is oszlott. A lidérc visszaereszkedett négy lábra, és hatalmasat sóhajtott, de egy darabig nem szólalt még meg.

– Elnézést, nem akartalak meg… – próbálkozott Dave, de a csődör kitartott patával megállította.

Egy jó fél percig nem történt semmi, aztán a lidérc újra jókorát sóhajtott, hátranyúlt az övéhez – semmilyen más ruha nem volt rajta egyébként, csakúgy mint a többi társán –, előhúzott belőle egy rózsaszín, ék alakú kristályt, a patájában megpörgette, majd jókora lendülettel belevágta maga előtt a kőbe. Ismételten felágaskodott, de ezúttal az egyik patáját a magasba emelte, a másikat pedig szilárdan a boltívre irányította. A sörénye fellobogott a nemlétező szélben, s körülötte lábnyújtásnyira különös, halványkéken izzó jelek rajzolódtak ki a levegőben. Meg is szólalt, de ezúttal nem a lidércek jellegzetes, sziszegő nyelvén, de nem is a pónikén, hanem egy harmadikon, amit ugyan Tarn nem értett, de a hangzása miatt legalább könnyen el tudta különíteni benne a szavakat.

– Gren gjeme apnat, Hul-iskby as Dronn-iskby, ved orak Khlovin heket Skige! Opret sladr!

Ahogy a két utolsó szót kiejtette, az üregben a levegő megremegett, s a boltív mögött a fal… egész egyszerűen eltűnt, mintha csupán egy közönséges ajtó lenne, ami egy másik terembe vezet. Tarn azonban nem szentelhetett sok figyelmet a varázslatra, mivel a létrehozója egyetlen pillanattal később visszaesett négy lábra, s összegörnyedve valami feketét köpött a padlóra. Mielőtt azonban még a pegazus ösztönösen a segítségére siethetett volna, a lidérc megszólalt, noha a hangjában semmi nem maradt a korábbi kellemes zengésből.

– Ez megfelel a célnak, David Ferguson? – kérdezte rekedtesen a csődör, s Tarn fintorogva megállapította, hogy nem csak a szájából csöpög még a fekete anyag, de még a bőrén keresztül is szivárog, elcsúfítva a szőrét.

– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – vont vállat a férfi sokkal inkább bizonytalanságból, mint nemtörődömségből.

A lidérc halk, hörgő hangot hallatva az egyik mellső lábával térdre rogyott, s ködös tekintettel és imbolygó fejjel a másik mellső lábával újra az övéhez nyúlt, s kihúzott belőle valami vékony, fémes csillogású rudat. A szárnyait kinyújtva a tollairól is hagyott lefolyni valamennyit ebből az ocsmány, sötét anyagból, majd újabb adagot köpött belőle a kőre, aztán sietősen a szájába tömte az ezüstös színű valamit. A hatás szinte azonnali volt: a lény testéből szivárgó… kátrány – Tarn nem tudta máshoz hasonlítani – vagy visszaszívódott, vagy elpárolgott, de hamarosan a csődör úgy nézett ki, mint a varázslat előtt.

– A furat-lakók portáljainak nincs felszíne – mondta, miközben újra négy lábra emelkedett, s még egy rudacskát vett elő az övéből. – Ha nincs felszín, kicsi a lehetőség a disszonanciára. Próbáld megközelíteni, David Ferguson!

Dave bólintott, és óvatos léptekkel közelebb ment a boltívhez, mialatt a lidérc émelyítő, fémes roppanásokkal elfogyasztotta azt a valamit. Tarn is elindult a barátja után, de mikor a férfi észrevette, csak a mutatóujjával intett, hogy várjon. Dave odament a boltívhez, aztán lassan átdugta alatta a kezét. Mivel semmilyen látható változás nem történt, ugyanezt megpróbálta a lábával is, aztán egy lendülettel átlépett a túloldalra.

– Póniknak mindenképp biztonságos – jegyezte meg a lidérc, látványosan elnézve Tarnék feje fölött.

A pegazus a biztonság kedvéért biccentve megköszönte a gesztust, majd kérdőn Silksong felé fordult. A kis thesztrál épp csak egy másodpercre viszonozta a pillantását, aztán még mindig pironkodva lesütötte a szemét, és lépett egyet félig felé, félig a boltív irányába, mintha egyedül megmozdulni se merne. Minden Luna Hercegnőbe vetett bizodalma ellenére Tarnnak nem először fordult már meg a fejében igen rövid ismeretségük alatt, hogy ez a csikó bizony nem fogja megvédeni őket semmitől… Talán még az életkorát is túlbecsülhette, ha csupán egyetlen távoli és alaptalan utalás arra, hogy esetleg van bármi közte és az ember között, ilyen szinten zavarba hozta, hogy azóta se volt képes túltenni magát rajta. Celestiára, remélhetőleg a többi lidérc is elfogadja majd bemondásra ezt az állítólagos viszonyt, máskülönben könnyen elkaphatja a farkukat a tornádó!

* * *

Odaát első ránézésre egy ugyanolyan, csak az elsőnél is sokkal nagyobb kőbe vájt üreg fogadta őket. S bár ez a város méretben legalább az ötszöröse lehetett az előzőnek, Tarn meglepetésére távolról sem tűnt olyan üresnek, még annak ellenére sem, hogy házaknak – érthető módon – nyomát se lehetett látni. Egyrészt itt végre volt érdembeli mozgás, lidércek repkedtek ide-oda a barlangban, köztük egy kisebb csapat teljesen szabályos formációban, mint a Wonderboltok. Másrészt pedig itt voltak… tereptárgyak. Három hatalmas, természetes benyomást keltő oszlop kötötte össze a barlang alját a tetejével, több részre tagolva, és tovább tágítva a teret. A mélyben, egymástól nagyjából egyforma távolságra jókora, ovális tálcákhoz hasonló valamikben kékeszöld lángok táncoltak, felcsapva akár több póni magasságba is. Szintén odalent, látszólag teljesen véletlenszerű elrendezésben kőből, vagy kristályból készült szobrok álltak, és amennyire ilyen távolságból meg lehetett állapítani, különféle lényeket ábrázoltak változatos pozitúrákban. A szemközti falról, egy mélyebb üregből vízesés zubogott alá, nem messze tőle pedig sorban egymásután valamiféle vásznak lehettek kitűzve. Tarn zászlóknak mondta volna őket, habár mind egyszínűnek tűntek messziről.

A portál mögöttük bezáródott, bár mindannyian lemaradtak a pillanatról, s mikor a pegazus legközelebb hátranézett, már csak azt a kőbe vágott boltívet láthatta – vagyis pontosabban annak a tökéletes mását –, amelyiken átkeltek. Az ezüstös szőrű lidérc sem követte őket, csak az eddigi két kísérőjük, akik közül a jég-lidérc előre is ügetett, hogy mutassa nekik az utat. Szerencsére ezúttal nem egy kizárólag szárnyasokra tervezett helységbe hozták őket, és a legtöbb fali üregecskéhez, így az övékhez is lépcsősor vezetett a talaj szintjéről. Tarn már eléggé belefáradt a rengeteg mászkálásba, és a lépcsőkhöz érthetetlen módon nem tartozott korlát, ami nem tett jót a tériszonyának, de még így is szívesen elcserélte az árnyék-varázslatos liftezést erre.

A változatosság kedvéért az útjuk egy újabb üreghez vezetett, hála az égnek immár a legalsó szinten, így legalább nem kellett sokat menniük. Továbbra is néma csendben tették meg az utolsó lépéseket is, ami lassacskán tényleg kezdte már felőrölni Tarn idegeit. Újra és újra erőt kellett vennie magán, hogy ne szóljon a szerelméhez… ám mikor lefékeztek mindannyian egy tükörsima, koromfekete föld alatti tó partján, már nem tudta megállni, hogy legalább oda ne dörgölőzzön Dave combjához. Cserébe a férfi végig is futtatta a kezét a pegazus sörényén, ami jól esett ugyan Tarnnak, de érezte, ez inkább automatikus mozdulat volt a barátja részéről. Meg is értette, hogy a gondolatai egészen máshol jártak, de ő meg már alig tudott másra koncentrálni, mint hogy mikor ölelkezhetnek újra szabadon. Kissé meg is lepődött magán, hogy ennyire biztonságban érezte magát ilyen idegen környezetben, hogy az agya ne tartsa magát teljes harci üzemmódban… Normális esetben már rég lett volna terve arra vonatkozóan, hogyan iktassa ki gyorsan és hatékonyan az összes jelenlévő közül azokat, akik potenciális fenyegetést jelentenek.

Vekst lépett előre, és halványan izzó patájával leheletfinoman megérintette a néma tó tükrét. A fekete víz felszíne egészen finoman felfodrozódott, de a gyűrűk pillanatok alatt semmivé foszlottak. Egy teljes percig semmi nem történt, aztán a mélyből morajlás szűrődött elő, s a vízből hirtelen egy akkora lilásan foszforeszkáló csáp tört elő, ami egy százéves tölgyfát is könnyedén derékba törhetett volna. Bármilyen lény is volt, nem láthattak többet belőle, mivel a csáp lassan leereszkedett hozzájuk, megvárta, míg a rajta álló lidérc bicegve lemászik róla, aztán egyszerűen visszahúzódott a sötét folyadék alá.

– Két póni! – morogta a sötétszürke szőrű, szanaszét álló, napsárga sörényű csődör, majd Vekst felé fordulva visszapatából úgy arcul csapta a kancát, hogy az megtántorodott.

– Állj le, haver, a többiekkel már megbeszéltük, hogy mindketten velem vannak! – lépett előre Dave, és fenyegetően ráemelte az ujját a lidércre.

Tarn már másodjára döbbent meg rövid időn belül, mennyi kurázsi szorult a csődörébe, noha ez alkalommal komolyan tartott is tőle, hogy a férfinak sikerült túlzásba vinnie.

– Ő a Szurok Tavának Álmodója, ember – mondta a jég lidérc, és mielőtt még azt hihették volna, hogy ezt amolyan figyelmeztetésnek szánta, folytatta. – Álmodó, ők David Ferguson és kísérete.

– Légy üdvözölve! – hunyorgott a csődör a férfira, amit bizonyára barátságos gesztusnak szánt, de sokkal inkább keltett bizalmatlan, vagy sunyi benyomást. Nem is beszélve arról, hogy a lidérc nem csupán bocsánatot nem kért, de egyetlen pillantást se vetett az arcát tapogató Vekstre. – Hálásak vagyunk, amiért el tudtál jönni. Lássunk is neki a munkának!

– Fenéket… – szusszantott ingerülten Dave. – Ha az együttműködésemet szeretnéd, akkor az én szabályaim szerint játszunk. Kezdjük például azzal, hogy ezt a két bájos hölgyet is megbecsült vendégként fogadod!

A lidérc szemei kitágultak, de ezen túl az arckifejezése nem változott. A nyakát hátrahajtva, kimért, noha enyhén sánta léptekkel megindult, mintha tisztes távolból körbe akarná járni őket, ám nem jutott messzire.

– Ejnye, Sovenstup, ne légy ilyen rideg! – szólalt meg valahonnan mögüle egy lágy, női hang, mire a csődör nyomban mozdulatlanná dermedt. – Köszöntsd őket illendően!

– Gjenklang? – kérdezte szinte suttogva a lidérc.

Egy hozzá hasonlóan sötétszürke szőrű… valami lépett elő a csődör árnyékából, noha Tarn esküdni mert volna rá, hogy az előbb még senki nem volt ott – ez egy ennyire üres térben elég könnyen megállapítható volt még a gyér megvilágítás ellenére is. A hosszú fülű, bajusz nélküli macskára emlékeztető lény hosszan, incselkedőn odadörgölőzött a lidérchez, majd a farkát körbetekerte annak az egyik hátsó lábán.

– A kedvemért? – kérdezte szelíden búgva.

Ahogy a macskaforma lény farka még föntebb kúszott, a lidérc hirtelen kitárta, majd lassan összezárta a szárnyait, s kevésbé magabiztos ábrázattal Tarnék felé fordult.

– Legyetek ti is üdvözölve fővárosunkban, pónik! – motyogta enyhén reszketeg hangon.

– Mindjárt más – dorombolta elégedetten az idegen, majd Dave felé fordította narancsvörösen izzó, kígyószerű szemeit. – Mondd bátran, milyen feltételeid vannak még, ember!

– Nos, hát… először is szeretném tudni végre, miért vagyok itt egyáltalán, vagy mi hasznom van nekem ebből az egészből… – szólalt meg a férfi, jócskán veszítve az eredeti lendületéből a váratlan események hatására.

– A láng lidérc mesélt az anomáliáról, amit jelentesz, ember – magyarázott a lidérc csődör, immár visszanyerve a hangját. – Az üresség mágiája különösen érdekes és ritkán tanulmányozható jelenség, amit az Árnyék Tanács, s így mi is tanulmányozni akarunk. A láng lidérc azt is elmesélte, hogy a pónik megtagadták tőled a hazajutás lehetőségét. Tudnod kell, hogy nem létezik tökéletes anomália. Ha engeded, hogy megfejtsük a titkait, azzal egyszersmind megtaláljuk az otthonodba vezető ösvényt is.

Tarn úgy érezte, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakába. Rémülten nézett fel a barátjára, a szeremére, de ő nem viszonozta a pillantását. Dave láthatóan elmerengve fölemelte a kezét, jó alaposan megnézte, mintha még soha nem látta volna, aztán a szájához emelte, és ráharapott a körmére.

– Rendben van, áll az alku! – mondta végül mesterkélt könnyedséggel. – Viszont nem kezdjük most azonnal. Hosszú volt az út, és mind fáradtak vagyunk. Ha mindannyian kipihentük magunkat, és ettünk is valamit, na majd akkor visszatérhetünk a kérdésre!