19. Fejezet

– Minden rendben lesz! – mondta Tarn, közben finoman körbefonva a barátja lábát a farkával, hogy érezze a közelségét.

– Olyan sokszor ismétled, hogy lassan kezdek aggódni – felelt bizonytalan mosollyal lenézve rá a férfi.

– Direkt késünk, hátha addig a tesóm puhítja őket kicsit a barátnőjével – folytatta a kanca saját maga győzködését. – Unoka ide vagy oda, így talán… elnézőbbek lesznek.

– Azért remélem, a legrosszabb esetben sem jönnek nekem baseball-ütőkkel meg ilyenekkel! – vigyorgott Dave, majd egy fokkal bizonytalanabbul hozzátette: – Ugye?

– Á, dehogy, azért apám sem egy állat! – rázta a fejét Tarn. – Bár az lehet, hogy ki fog akadni.

– Akkor reménykedjünk benne, hogy a bátyád élettársa nem valami griff, vagy ilyesmi… – jegyezte meg a férfi.

– Celestiára, ilyennel ne is viccelődj! – borzongott meg egész testében a pegazus. – De Cave-ből amúgy sem nézném ki, hogy nem pónikra bukik. Ennyire talán már csak ismerem…

– Ő kinézné belőled, hogy egy emberrel jössz össze? – mutatott rá Dave.

– Kérlek, ne legyen igazad…! – nyögte Tarn, oldalvást fölnézve a barátjára.

– Hát, amilyen szerencsém van…

– Dave, ha nem hagyod abba, megharaplak! – ráncolta össze az orrát a kanca.

– Hű…! – tárta szét gúnyosan a kezét Dave, az égre emelve a tekintetét, majd visszafordult Tarn felé. – Csak hajrá, állok elébe!

– Jó, ha ez nem elég félelmetes, megkérem Sour Creamet, hogy ő harapjon meg! – fenyegetőzött a pegazus, majd macskamód fújt egyet a barátjára.

– Okés, nyertél! – somolygott a férfi, majd a kertkapu felé intett. – Szóval akkor bemegyünk, vagy még nézelődünk kicsit?

– A hazádban ezt hívják trollkodásnak, amit most csinálsz? – kérdezte gúnyosan, felvont szemöldökkel Tarn.

– Ráfoghatjuk – ingatta a kezét Dave.

– Akkor ne csináld, légy szíves – prüszkölt a kanca.

– Ha ez megnyugtat, én is legalább annyira ideges vagyok, mint te – paskolta meg a pegazus fejét a férfi. – Nem mindennap megyek a póni barátnőm szüleihez rokonlátogatóba. Főleg úgy, hogy nem tudják, mi vagyok…

– Nem, nem nyugtattál meg – fújt dühösen Tarn, azzal odaügetett a kapuhoz, és a mellső lábával gyengéden berúgta, majd intett Dave-nek a fejével, hogy kövesse. – Legyünk túl rajta! Legfeljebb nem maradunk a desszertre…

Meg sem várta, hogy a barátja teljesen utolérje, inkább újból előreszaladt, bekopogott, és be is engedte magát. Minél gyorsabban letudják, annál fájdalommentesebb lesz. Ha Cave már itt van, úgyis biztos lefoglalja őket a barátnőjével, szóval akár észrevétlenül át is lendülhetnek az egész bemutatkozós részen… ha pedig az első sokkot sikeresen túlélik, már nem lesz ok az aggodalomra.

– Megjöttünk! – bődült el Tarn, ahogy átlépte a küszöböt. – Szia Anya! Szia Apa!

Hallotta a kanapé nyikordulását a nappaliból, majd kisvártatva előbukkantak a szülei. Tarn azonban Cave-et nem látta mögöttük, sem a beígért ismeretlen kancát, ami nem volt túl biztató.

– Szia, kicsim! – ölelte át elsőként az anyja. – Már azt hittük, el se jöttök! Hát a pasidat hol… hagytad…?

Az idősödő kanca szava elakadt, ahogy a tekintete az ajtón belépő óriási alakra tévedt. Tarn villámgyorsan lecsapott rájuk, és mielőtt bármelyik szülője feldolgozhatta volna az információt, hátrább röppent, a kezénél fogva berángatta a szerelmét az előszobába.

– Nézd, ők a szüleim! – fűzte hozzá a férfi felé fordulva. – Ő itt Blightlight, az anyukám, ő pedig Sump Grotto, az apukám! Anya, Apa, ő az élettársam, David Ferguson, de szólítsátok nyugodtan Dave-nek! Ismerkedjetek! – Azzal a barátja mögé perdült, és diszkréten lökött rajta egyet.

– Csókolom…! – préselte ki a száján zavart mosollyal Dave, majd kezet is nyújtott a két ledermedt póni felé.

– Jut eszembe, Cave merre van? – kérdezte Tarn, és elröppent a nappali felé, mielőtt még a szülei magukhoz tértek volna.

Futólag körberepülte az egész házat, de a tesójának nyomát sem látta, szóval valószínűleg még nem ért ide, elvégre annyit még ők sem késtek, hogy már hazament volna. Plusz öt személyre volt megterítve az asztal, és az edények is érintetlennek tűntek, mint azt a kanca utóbb megállapította. Visszatért hát rövidke felderítő körútjáról, csak azért, hogy a szüleit és Dave-et ugyanolyan pozícióban találja, mint ahogy hagyta őket. Illetve Dave leengedte a kezét, és segélykérően nézett felé. Tarn magabiztosnak szánt mosollyal odarepült hozzá, majd a levegőből szájon csókolta, hogy ne lehessen félreérteni, de csak egészen finoman, hogy a szülei ne akadjanak ki teljesen.

– Kislányom… – motyogta elhaló hangon az apja, a fejét csóválva, de közben egy pillanatra sem véve le a szemét az emberről. – Remélem, hogy ez komoly, mert viccnek elég durva lenne!

– Apjuk! – csattant fel az anyja, végre kizökkenve a transzból. – Ne bolondozz már pont ilyenkor! Inkább legyen vicc… Ugye csak ugratsz minket, kicsim?

– Nem, Anya, vele élek együtt, és még soha életemben nem voltam ilyen boldog! – Tarn a hátsó lábaira állt, és a mellkasához ölelte Dave közelebb eső kezét.

Fölnézett a barátjára, aki csupán bocsánatkérően mosolygott a szüleire.

– Jaj, kicsim! – sopánkodott remegő szájjal, elvékonyodó hangon az anyja. – Kicsim…! Miért csinálod ezt velünk…?

– Hagyd őket, Blight! – szólalt meg váratlanul az apja, továbbra is mereven fixírozva a férfit. – Fiatalok… És… Dave bizonyára jóravaló úripóni… még ha nem is póni…

Lehet, hogy csak az udvariasság, vagy talán egyenesen a félelem mondatta ezt a csődörrel, de az biztos, hogy Tarn hálás volt érte. Ha valakitől számított volna segítségre, akkor az Cave lett volna, csak hát ő meg ugye nem ért még ide. Ez azonban, hogy az apja így kiállt mellette egy ilyen helyzetben, teljesen ledöbbentette.

– De még mennyire hogy az! – mondta sugárzó mosollyal. – Köszönöm, Apa! Nem ülünk le odabent? Van mit megbeszélnünk, asszem…

Az apja egyetlen szó nélkül félrehúzódott az útjukból, az anyja viszont csak állt földbegyökerezett lábakkal – ami mondjuk nem akadályozta meg őket, hogy elmenjenek mellette. Mikor pedig helyet foglaltak a dohányzóasztal körül – az apja a kanapéra ült le, Dave pedig az egyik fotelbe, így Tarn gondolkodás nélkül az ölébe ugorhatott – végül az idős kanca is csatlakozott hozzájuk, bár ő csak megállt a kanapé távolabb eső felén, és megtámasztotta a karján az egyik mellső lábát.

Finoman szólva is frusztráló volt úgy beszélgetni, hogy közben mindkét szülője úgy bámult rájuk, mint mezei pocok az ölyvre. Elsősorban az apja kérdezgetett, bár arról sem lehetett megállapítani, hogy nem csupán ismételten udvariasságból tette-e. De ő legalább próbálkozott. Az anyja összes reakciója a beszélgetésre csupán annyi volt, hogy néha megrándult a szemhéja. Nem volt túl biztató… de talán még mindig ez volt a jobbik eset, ha már megtisztelte őket azzal, hogy magába fojtotta a véleményét.

Sikerült elmesélniük, hogyan találkoztak és jöttek össze, kihagyva persze pár – azaz minden – kellemetlen részletet, mire újra kopogás ütötte meg a fülüket. Senki nem ugrott ajtót nyitni, de hallhatóan nem is volt rá szükség: a következő másodpercben már az előszobából jött Cave vidám hangja.

– Kopp-kopp! Merre vagytok? Szeretnék valakit bemutatni!

Ha más eddig nem is, ez végre kizökkentette a szülőket ebből a félig dermedt állapotukból, és azonnal kihúzva magukat a belépő – azaz pontosabban belépők – felé fordultak. Tarn igyekezett meglepett arcot vágni, de egy pillanattal később már cseppet sem kellett megerőltetnie magát. A feje fölött Dave jókorát horkantott, ahogy megpróbálta elfojtani a röhögését, de a pegazus az ölében így is érezte, ahogy rázkódik. Miért? Mi a jó büdös francért kellett, hogy igaza legyen?

– Cave… mi a fasz…? – nyögte, már nem is foglalkozva azzal, hogy bárki előtt visszafogja magát.

Választ azonban hiába várt: a bátyja és a mellette álló, picivel magasabb földipóni csődör sörényszálra pontosan olyan döbbenettel bámulták Dave-et, mint előtte Tarn szülei.

– Kicsim… – nyekeregte megtörten az anyjuk. – Ugye… ugye… Mondd, hogy nem… te is…!

– Tarn, bazdmeg… – rázta hitetlenkedve a fejét Cave, de láthatóan nem is futotta tőle többre, annyira rázkódott a dühtől.

A bátyjának a pasija… vagy csaja, vagy tudja a franc, minek kéne ilyenkor hívni, közelebb húzódott hozzá, és megnyugtatóan a hátára helyezte a patáját, amitől Tarnnak kis híján felfordult a gyomra. És ezt a hányingert semmiféle pozitív érzelemhez nem tudta kapcsolni…

– Miért…? – szipogta az anyjuk a plafonra emelve a tekintetét. – Miért kell mindkét csikónknak ilyen ferde hajlamúnak lennie? Mivel érdemeltük ezt ki?

– Hogy nem bírtál szólni, te rakás szerencsétlenség? – találta meg újra a hangját Cave. – Azt hittem…!

– Jé, én is azt hittem! – csattant fel Tarn, fenyegetően négy lábra állva a barátja ölében. – Fasz gondolta volna, hogy csődörökre gerjedsz!

– Te csak mit beszélsz, ha neked még csak egy kurva póni sem elég? – vicsorgott Cave.

– Én legalább fejből tudom, mi van a hátsó lábaim között! – csapta fel a szárnyait is a pegazus. – Undorító vagy!

– Drága, édes gyermekeim…! – nyüszítette kicsorduló könnyekkel a földre tottyanva az anyjuk. – Ezért neveltünk titeket?

– Mint egy brazil szappanopera – szúrta közbe Dave olyan halkan motyogva, hogy Tarn kizárólag az éles füleinek köszönhetően hallotta meg.

– Azt hittem, beállítasz egy csődörrel, végre mindenki lenyugszik, és nyugodtan bemutathatom a barátomat… – mondta Cave megtört lendülettel.

– De inkább beállítasz te egy csődörrel, és mindent elbaszol! – üvöltötte a kanca. – Egész jól ment minden, amíg meg nem jelentetek!

– Elég volt! – harsogta túl egy új hang. Az apjuk állt fel a kanapén, és az arcáról csak úgy sütött a harag. – Nem vagyok hajlandó tovább elviselni ezt a hangnemet a házamban! Tűnés kifelé! Mindenki!

Lehetetlen volt ellentmondani neki. Tarn úgy érezte, az idős csődör egyszeriben mindannyiuk fölé magasodott. Még soha nem látta ilyennek… Lehet, hogy csak ő ment össze a határozott atyai fellépéstől… Bárhogy is, látta az apján, hogy nem viccel, és egy pillantást vetve az anyjára azt is megállapította, hogy talán igaza is van. Tényleg a legjobb, ha most elmennek. Csak szégyent és bánatot hoztak a családra. Nem is érdemelték meg, hogy tovább maradjanak…

Lesütött szemmel és lehajtott fejjel leugrott Dave-ről, és szó nélkül a kijárat felé indult. Mikor a testvére mellett elhaladt, még vetett rá egy megvető pillantást. Hátra sem nézve távozott, csak akkor fordulva meg, mikor a kertkapu becsukódott mögötte. Reménykedett benne, hogy a barátja szorosan követi: hozzá is lett volna néhány keresetlen szava. Hogy jött ő ahhoz, hogy viccet csináljon ebből az egész őrületből? A nagy tapintatos pszichológus, az érzékeny ember…

Újra kivillantotta a fogait, ahogy meglátta, hogy Dave előreengedte a két csődört, és úgy közeledtek felé. Az kellett még a háta közepére, hogy Dave leálljon ezekkel jópofizni…

– Igazán sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg a férfi, ahogy kiértek a kapu elé. – Szívesen összeismerkedtem volna veletek, srácok.

Cave egy pillanatra összenézett a sárga csődörrel, aztán sörényszálra egyszerre megemelték az egyik mellső patájukat.

– Soft Banana – mutatkozott be elsőként az idegen póni.

– David Ferguson, örvendek! – fogadta el a felé nyújtott lábat Dave, majd Tarn testvére felé fordult.

– Moldy Cave – csatlakozott hozzájuk Cave is, majd lesütött szemmel megvakarta a sörényét. – Igazán röstellem a korábbi viselkedésem. Bár ez nem mentség a faragatlanságomra, gondolom megérti, már régóta vártam az alkalomra, hogy bemutathassam itthon a páromat. És hát láthatta, milyenek a szüleim… Gondoltam, ha Tarn bepasizik, kicsit…

– Te manipulatív szarzsák – morogta Tarn. – Mindig a könnyebbik utat választod! Persze, vigye a málhát a hugica, meg csattanjon mindig rajta az ostor, amíg te learatod a babérokat, meg boldogan buzulsz a barátoddal!

– Tarn! – szólt rá keményen Dave, mire ő lecsapta a füleit.

– Te… te meg miért?

Hiába próbálta leteremteni a barátját, elcsuklott a hangja. Inkább hátat fordított az egész társaságnak, és lehajtott fejjel ügetve elindult arra, amerre a taxik szoktak várakozni.

– Ne haragudjatok! – hallotta a háta mögül a férfi hangját, majd hamarosan hangos cipőkopogással és fújtatással Dave föl is zárkózott mellé. – Várj meg, kérlek!

– Azt reméltem, legalább te kiállsz mellettem – nyögte a könnyeit hősiesen visszanyelve Tarn, közben egy picikét lassítva a léptein. – És nem maradok megint tökegyedül…

– Bocsáss meg, kérlek! – lihegte a barátja. – És… menjünk lassabban, légyszi, mert kiköpöm a tüdőm! Meg az öltönyt sem rohangászásra tervezték.

– Minek álltál le haverkodni velük? – kérdezte megbántottan a pegazus, újra visszavéve kicsit az ügetéséből, bár nem sokat, mert már így is úgy érezte, menten felrobban. – Olyan jól ment minden, amíg meg nem jelentek!

– Nem az ő hibájuk… ami történt – fújtatott Dave, bár már valószínűleg csak a rövidke sprint utóhatásaként, mivel a kanca immár egész tűrhető tempót diktált. – Teljesen érthető… volt a szüleid reakciója. Már az is csoda… hogy nálam nem borultak ki teljesen. Apropó, apád tök jó arc, kezdem megkedvelni. Meg a bátyád is, bár vele nem volt alkalmam annyit beszélgetni… Ne csináld már!

Tarn kisebbfajta vágtába váltott. A válasz ott volt a nyelve hegyén, de úgy döntött, mindketten jobban járnak, ha nem mondja ki, amit gondol. Így viszont csupán mozgással volt esélye legalább valamennyit levezetni a frusztrációjából. Ez segített abban is, hogy a figyelme a saját lelkében kavargó érzelmekről a külvilágra terelődjön, noha hamarosan rájött, így se járt sokkal jobban. Úgy tűnt, sikerült akkora zajt csapniuk, hogy fölébresszék a mindig csendes és nyugodt kertvárost, és mostanra több póni feje is előbukkant a kis házacskák ablakaiban. Utálta, ha megbámulják. Azt is utálta, ha Dave-et bámulták. Mindig igyekezett nem foglalkozni velük, hiszen érthető módon a fokozott érdeklődés elkerülhetetlen volt egy ember társaságában, de mostanra már nagyon elege volt mindenből és mindenkiből.

Két taxi állt egymás mögött az állomáson, több nem is nagyon szokott. Utasok híján a sofőrök a kocsik mellett beszélgettek, az egyikük szájából jókora szivar lógott. Tarn nem szentelt túl sok figyelmet nekik, inkább csak a szárnyait kitárva egy elnyújtott ugrással felpattant a közelebb eső járműre. A csődörök sem reagáltak rá azonnal: az egyik még befejezte a viccet, amit mesélt – legalábbis valószínűleg az volt, mert utána egymás vállát támasztva röhögtek vagy fél percig –, aztán a másik eltaposta a szivarját, és befogta magát a kocsi elé, amelyikben Tarn ült.

– Merre a menet, hölgyem? – bökte neki oda hátra sem nézve.

– Tudja, hol van a Palm Street? – kérdezte a pegazus, mire a csődör kissé hátracsapta a füleit. – Oké, hülye kérdés volt. Szóval… oda szeretném a fuvart, csak még várok valakit.

– Rendben van – mondta a földipóni, majd kisvártatva hozzátette: – Előreláthatóan mennyit várunk?

– Egy perc – felelte Tarn, majd átgondolva a dolgot korrigált. – Három-négy perc… ha nem téved el…

– Ha az alatt jön más, át kell adnia a helyét – jelentette ki szárazon a csődör, miközben kibújt a hámból, visszament a társához, és a szájába tömte a felé nyújtott rágót.

Nem jött más. Igaz, Dave-nek sem volt szüksége háromnál több percre, viszont útbaigazítást láthatóan kellett kérnie egy járókelőtől, mivel egy középkorú kancával az oldalán jelent meg a sarkon, aki egyből a taxik felé intett, majd fordult is vissza. A férfi kicsit gyorsított is a léptein, ahogy találkozott a szeme Tarnéval.

– Azt hittem, már meg sem vársz – mondta kissé szemrehányóan Dave, mielőtt még odaért volna a kocsihoz.

– Egyedül sose találnál haza – felelt szárazon a kanca. – És pénz sincs nálad.

A férfi erre már nem is reagált semmit, csupán felkapaszkodott a pegazus mellé. A sofőrük szájában pár másodpercre megállt a rágó, aztán láthatóan összeállt a fejében a kép, hogy az emberre kellett várniuk, és aprót biccentett Tarnnak, majd ismételten fölszerszámozta magát. Hamarosan már a belváros felé döcögtek kínos csendben. Végül Tarn volt az, aki nem bírta tovább magában tartani az indulatait.

– Remélem, jól szórakoztál! – morogta a párja felé sem nézve.

Dave egy jó fél percig nem reagált semmit, aztán hatalmasat sóhajtott.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. – Nekem is borzasztó kellemetlen volt ez az egész, és el tudom képzelni, neked mennyivel rosszabb lehetett.

– Akkor meg mit nevetgéltél…? – prüszkölt sértődötten Tarn, bár a barátja szavai minden igyekezete ellen máris meglágyították kissé a szívét.

– Tessék? – kérdezte Dave. – Ja! Bocs, az ilyen „hát ezt nem hiszem el” röhögés volt a részemről. Nem hittem volna, hogy ennyire magadra veszed. Nem akartalak megbántani.

Tarn duzzogott még egy kicsit, aztán végül tágra nyílt szemekkel mégis odafordult a barátjához. Dave bátorító mosollyal kinyújtotta felé a kezeit, ő pedig odabújt hozzá, hogy átölelhesse. Megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy a férfi érintésétől lassacskán elpárolgott belőle a feszültség. Nem tudott rá sokáig haragudni…

– Bocsánat – motyogta a férfi mellkasának Tarn. – Nem lett volna szabad rajtad levezetnem. Nem te tehetsz róla, hanem az a két buzi…

– Hajjaj… – sóhajtott Dave. – Örülök, hogy megbékéltél velem, de sajnos ellent kell mondanom neked. Egyáltalán nem jogosan hibáztatod őket, főleg hogyha a másik oldalról is megnézed a dolgokat.

A pegazus megemelte a fejét, és összevonta a szemöldökét.

– Hiába nézel így rám – mondta semleges hangon, de megértő arccal a férfi. – Az ő szemszögükből legalább olyan botrányos az, ami miköztünk van. Gondolkodj el egy kicsit azon, igazából a… beállítottságuk zavar, vagy az, hogy rosszkor és rossz helyen derült rá fény!

– Mindkettő – vágta rá minimális töprengés után a kanca. – Alig bírom elhinni, hogy így szét kellett barmolniuk mindent, amikor szinte csodával határos módon nem szakadt ránk a mennyezet, és igen, rohadtul undorítónak találom, hogy két csődör egymás…

– Tarn… – helyezte az ujját a pegazus szájára Dave, beléfojtva a szót. – Bármilyen más esetben azt is undorítónak találnám, ami köztünk van. Az egyetlen oka annak, hogy ez nincs így, hogy te te vagy. Ha látnék egy másik póni-ember párost, valószínűleg én is kiakadnék. És valószínűleg viszolyognék is tőlük. De nem akarnék ítélkezni fölöttük, és nem hibáztatnám őket azért, amit egymás iránt éreznek. Egyrészt álszentség lenne a részemről, másrészt ha kicsit is belegondolsz, értelmetlen is. Miért fájjon az nekem, hogy más hogyan és kivel éli az életét? Miért érdekeljen az engem, hogy mit csinálnak egymással privátban? Jó, ha úgy csinálnának bármit, hogy végig kelljen néznem, az más tészta, de amíg nem…? A másik pedig, amit mondtál, arról még annyira sem tehettek. Maga meg az utat nézze, jóember! Vagy póni… jópóni…

Az utóbbi szavait a férfi már a sofőrjüknek szánta, aki – mint azt Tarn odapillantva rémülten konstatálta – valószínűleg már egy jó ideje őket bámulta kissé kicsavart nyakkal. Szerencsére megjegyzést ezek után sem fűzött a beszélgetésükhöz, és inkább valóban előrefordult, noha a füleivel továbbra is kíváncsian hátrafelé kagylózott.

– Egyébként meg ha nagyon rossz kedved van, lenne egy ötletem, hogyan dobhatnám fel mindkettőnk napját, ha hazaértünk! – suttogta Dave közvetlen közelről a kanca fülébe, majd picit bele is nyalt.

Tarn aprót sikkantva megugrott ültében, aztán gyorsan a szájára tapasztotta a patáját, összébb zárta a hátsó lábait, szégyellősen lehajtotta a fejét, és úgy nézett fel oldalvást a párjára. Kapott cserébe egy gyors kacsintást, hogy megerősítse a gyanúját. El kellett ismernie, így már tényleg volt mit várnia még ettől a naptól.

* * *

Miután a ház előtt lefékezett a taxi, és Tarn kifizette a viteldíjat, a kancának megfordulni sem volt ideje, mivel Dave egy váratlan mozdulattal hátulról átnyalábolta, és az ölébe kapta őt. Ilyet még nem is csináltak, de a pegazus – a zavara ellenére – rettenetesen élvezte a helyzetet. A fejét hátrafelé lelógatva intett búcsút a fantasztikus pókerarcot produkáló sofőrjüknek, majd ellazulva hagyta, hogy a barátja cipelje… egészen addig, amíg a lakásuk előtti lépcsőfordulóban meg nem pillantott egy váratlan ismerőst. Sour Cream a bejárat előtt ült a szőnyegen, és ha Tarn az előtte szétszórt kártyákból jól látta, pasziánszozott.

– Áhá, hát itt van a gerlepár! – nézett föl rájuk kaján vigyorral a thesztrál.

– Szevasz, Cream! – biccentett neki vidáman Dave.

– Csá! – intett Tarn is, bár ő egy fokkal gyanakvóbb maradt. – Nem bántásból, de mi a hétnapos lócitromot csinálsz itt?

– Éppen titeket kereslek – tette látványos patamozdulattal idézőjelbe a „kereslek” szót Cream. – Nem sok értelmét láttam véletlenszerűen körberepülni a várost, ha már nem vagytok itt.

– Dögöljek meg, ha értelek…! – csóválta meg a fejét Tarn.

– Nem megyünk be? – ajánlotta Dave.

– De! – vigyorgott a denevérpóni, azzal pár gyors mozdulattal összesöpörte maga előtt a kiterített kártyákat. – Segítek nektek pakolni! Sőt, ha nem bánjátok, estére itt csöveznék nálatok, tekintettel a korai indulásra.

– Hahó, Cream! – integetett neki Tarn a párja öléből, majd szépen lassan, tagoltan, és jól artikulálva hozzátette: – Mi… a… fasz…?

– Ja, Cryo Orb biztosra akart menni, hogy elolvasod a levelét, és holnap időben megjelentek – legyezett könnyedén a thesztrál.

– Megjelenünk? – rázta értetlenül a fejét a pegazus.

– Holnap vasárnap van – tette hozzá Dave.

– Ja! – pislogott rájuk ártatlanul Cream. – Jó, na, az a lényeg, hogy a Hercegnő találkozni akar veletek.

– Milyen Hercegnő? – fakadt ki Tarn.

– Mittomén? – vont vállat a thesztrál, majd újra ravaszul elvigyorodott. – Biztos olyasmit műveltetek a szerelem területén, hogy Cadence Hercegnő megérezte, és látni óhajtja élőben is…

– Baszd már meg magadat, Cream! – csattant fel a pegazus, majd a lábait próbálva kinyújtani Dave felé fordult. – Tegyél le, légy szíves, így nem tudom megfojtani!

– Csak nyugodtan, de előbb nézd meg a nyomkövetődet, gyökér – mondta nyugodtan Cream, miközben a férfi elengedte Tarnt.

A pegazus gyorsan végigtapogatta magát, aztán rájött, hogy a családlátogatásra nem vitte magával a ruhájába rejtve a sokkolóját. Picsába, pedig jó hasznát vette volna… Gyorsan előkapta hát a kulcsát, félretolta maga elől a thesztrált, és kinyitotta az ajtót. Fél percre rá valóban meg is találta a fegyvert, és közvetlenül mellette a főnöke levelét. Gyorsan kibontotta hát, olvasni kezdte… és döbbenten tapasztalta, hogy minden, amit Cream mondott, igaz volt.

Még szerencse, hogy már volt cukijegye, máskülönben most lehet, megkapta volna a több perces, ismétlés nélküli káromkodásért.