17. Fejezet

Dave forgatott valamit a fejében. Ezt nem esett volna nehezére megállapítani Tarnnak, még ha nem is lenne a kancája. Mióta lement a nap, kissé furcsán viselkedett. Nem kerülte kifejezetten a pillantását, valahogy mégis keltett egy olyan érzetet, mintha zavarná, ha a pegazus a szemébe nézett. Aztán ott voltak az apró mozdulatok, ahogy az ujjaival dobolt a kezében tartott könyvön, vagy a szemöldökét vakarászta. A beszédén is érződött valami, mintha egy árnyalatnyit kapkodóbbá vált volna. Tarn már tegnap is észrevette rajta, mikor késő este hazaért a heti utolsó munkanapjából, és ledobálta magáról a ruhákat, hogy végre lemoshassa magáról az izzadtságot és az út porát. Akkor nem volt ennyire feltűnő, így a kanca meg se kérdezte, mi a gond, utána ma estig jóformán el is feledkezett róla, mikor is a férfin újra láthatóvá váltak az idegesség finom jelei.

Betudhatta volna annak, hogy Dave esetleg a családlátogatás miatt aggódhat, de arra meg csak a következő szombaton kerül majd sor, és egyébként is, amikor hazaérve Tarnnak az első dolga volt, hogy megbeszélje a barátjával a dolgot, a férfi elég mérsékelten bosszankodott csak, s azóta úgy tűnt, bele is nyugodott a helyzetbe. Másrészről a dolgok egész jól alakultak mostanában: találtak pár ígéretes lakáshirdetést a közelben, Panzerhoof hétfőn közölte a pegazussal, hogy újra szabad lejárása van az alagsorba, mivel távozott a lidérc vendégük – mi több, le is rendelte őt oda, hogy vezényelje le a terület részleges kiürítését, tekintettel arra, hogy a legtöbb ott lévő lényt sem lesz szükséges vizsgálgatniuk a továbbiakban. És persze Dave-vel is jól megvoltak, kedden étterembe, csütörtökön pedig moziba mentek, ez utóbbi helyen pedig sikerült a sötétben úgy váltaniuk egy csókot, hogy nyilvános helyen voltak, mégsem hördült fel senki. Rendkívül felemelő érzés volt.

Elég indokolatlannak tűnt tehát a feszültség a férfi részéről, Tarn viszont akart neki hagyni elég időt, hogy magától mondja el, mi nyomasztja. Legkésőbb lefekvésig. Ha Dave addig sem veszi rá magát a dologra, akkor sem hagyja tovább főni a saját levében. Szerencsére nem kellett olyan soká várnia: a barátja egyszer csak bármiféle előzetes figyelmeztetés nélkül összecsapta a könyvét, és immár rutinos mozdulattal az ágyon mellette heverő pegazus lapockái közé csúsztatta a kezét. Tarn meglepett nyikkanással fogadta a finom masszírozást, de hamar átadta magát az érzésnek. Mióta rendszeressé váltak ezek a „kezelések”, már nem izgatta fel annyira a kancát, ha a férfi ott ért hozzá, noha ez nem vont le a masszázs élvezeti értékéből. Teljesen éberen tudott hát figyelni, mikor Dave mellette szóra nyitotta a száját.

– Te Tarn… – kezdte bizonytalanul Dave.

– Mondd! – nyögte vidáman a pegazus.

– Tudod, azon gondolkoztam, ha már így együtt vagyunk, mit szólnál ahhoz, ha ma… együtt fürdenénk?

Tarn egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett, aztán ahogy hátrapillantott a barátjára, és az arckifejezéséből úgy találta, komolyan gondolta, amit mondott. Elpirulva lecsapta a füleit, rámosolygott Dave-re – és nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne szóljon vissza valami frappánsat… ami talán elvenné az ember kedvét a kezdeményezéstől.

– Nagyon örülnék neki – mondta halkan, majd elégedetten sóhajtva nekidőlt a férfinak, gyakorlatilag ellehetetlenítve, hogy továbbra is a szárnyai közét dörzsölgesse.

– Az igazat megvallva mondhatni praktikussági okokból vetettem fel – folytatta kisvártatva Dave, továbbra is érezhető bizonytalansággal a hangjában, mintha ezzel nem tudta volna le a legnehezebb részt, és még mindig ugyanúgy aggasztaná valami. – Ha már együtt járunk… megosztjuk az ágyunkat, azt hiszem, elég elkerülhetetlen, hogy a dolgok egy idő után… komolyabbra forduljanak…

Na jó, egy kis incselkedés talán mégis belefér, ha már Dave egy monoklis úripóni modorosságával beszél hozzá. Mintha nem ugyanaz a fickó lenne, aki egy kicseszett park kellős közepén állt le kérdezgetni, hogyan tudná hatékonyan fölizgatni őt…

– Ha nagyon szeretnéd, elkerülhetjük, hogy komolyra forduljanak – öltötte ki a kanca a nyelvét.

– Nyilván nem erre gondoltam – forgatta a szemét fáradt félmosollyal a férfi. – Csak tudod… hasznos lenne kicsit megnézni egymást, mielőtt bármi olyasmire kerülne sor.

– Hasznos… – visszhangozta kifejezéstelen arccal Tarn. – Nem ez a szó jutna először eszembe egy ilyen felvetésről. Nem túl… romantikus. Bár ja, mondtad már, hogy nem találsz túl vonzónak, szóval…

– Tarn! – szólt rá kicsit keményebben Dave. – Fölhívnám a figyelmedet arra, hogy az egyenruhád hátulról nyitott. Ja, és itthon rendszeresen ruha nélkül flangálsz. Most sincs rajtad semmi. Gondolod, hogy nem láttam már…? – Elharapta a mondatot, aztán kissé megenyhülve, bár továbbra is szégyellősen folytatta. – Na, szóval én magamra gondoltam. Te még nem láttál engem meztelenül, és…

– …és alig várom, hogy láthassalak! – fejezte be helyette a kanca, a férfi mellkasához dörgölőzve.

– …és nem akarok csalódást okozni – korrigálta indokolatlanul komolyan Dave. – Vannak azért anatómiai különbségek, és ilyen szempontból a magasságom eléggé megtévesztő lehet. Könnyen előfordulhat, hogy… kevésnek fogsz találni. Nem nagyon nézegettem az itteni csődöröket, de a hozzátok némiképp hasonló, Földön élő „rokonaitok” mellett méretben elbújhatok.

– Szerintem picit túlliheged a dolgot – vonta fel az egyik szemöldökét Tarn. – Szeretlek, és ezen nem olyan könnyű ám változtatni! Egyébként sem a méret a lényeg…

– Oké – mondta semleges hangon Dave, lenézve a nekilapuló pegazusra. – Ne mondd, hogy nem szóltam előre…!

– Nem mondom. Csinálom a vizet! – suttogta izgatottan a kanca, majd kibontakozott a barátja öleléséből, és elügetett a mosdó felé.

Mikor megnyitotta a csapot, szélesen elmosolyodott. A fürdőszobát egyértelműen nem emberekre tervezték, Dave párszor már szóvá is tette, hogy megfordulni is alig van helye. A mosdókagyló, a tükör, és igazából minden túl alacsonyan volt benne, hogy kényelmesen használni tudja. Bár Tarn sosem nézte őt fürdés közben, de a kád is annyira lehetett neki elég, hogy beleálljon. Vagy esetleg jól összegörnyedve elférhetett benne fekve is, ha a lábait összehajtogatta. Szóval ha együtt akarnak fürdeni, a kanca valószínűleg kénytelen lesz ráfeküdni a barátjára. Akin nem lesz ruha. Lehet, nem lesz túlzottan kényelmes, de az élmény kedvéért simán megéri!

Hamarabb elzárta a vizet, mint normális esetben tette volna, számolva kettejük kiszorítási faktorával – nem pedig puszta türelmetlenségből –, valamint rakott bele egy pici habfürdőt, de tényleg csak egy egész keveset, hogy egyikőjük se bújhasson el a buborékok mögött. Kicsit gondolkozott, hogyan csinálhatná, aztán végül maga köré csavart egy törölközőt, és úgy szólt ki a férfinak. Dave kisvártatva meg is jelent az ajtóban, egyelőre szintén nem meztelenül, hanem pólóban és boxerban. Tarn végig tartva a szemkontaktus a barátjával lassan hátat fordított neki, a mellső lábaival megtámaszkodott a kád szélén, kissé félrecsapta a farkát, aztán a fogával finoman kioldotta a hevenyészve megkötött törölközőjét. Érezte, ahogy a légzése felgyorsul, és a hátsó lábai is kicsit megremegtek. Az lehet, hogy Dave korábban is lophatott már pár pillantást, de egész más volt így, ilyen közvetlenül és szándékosan kitárulkoznia előtte…

Kicsit hagyta, hogy a barátja legeltethesse rajta a szemét, aztán a szárnyait megrebbentve beugrott a kádba, és ezúttal a másik irányból megkapaszkodva kíváncsian letámasztotta az állát a peremén. Egyetlen másodpercet sem akart elmulasztani abból, ahogy Dave először levetkőzik előtte. Az ajkát harapdálta, míg a férfi levetette a pólóját, ám az arcára fagyott a mosoly, mikor a barátja vontatott mozdulattal az utolsó ruhadarabjától is megszabadult. Most már tökéletesen megértette Dave idegességét. Pedig ő szólt előre, Tarn mégsem vette kellőképpen komolyan a figyelmeztetést. Számított rá, hogy nem fogja hanyatt dobni magát a férfi méreteitől, de arra mégsem számított, hogy ennyire kicsi legyen. Magasságos ég, ha oda jutnak, fog ő egyáltalán ebből bármit is érezni?

– Tarn? – kérdezte tétován a barátja.

– Öh… – pislogott zavartan a pegazus, majd újra mosolyt erőltetve fölnézett Dave arcára. – Bocsánat, ne haragudj, csak… csak… picit elbambultam?

Gyenge próbálkozás volt; vagy egy fél percig meredten bámulhatta, és valószínűleg tisztán látszott rajta a csalódás. Egy rohadt pszichológust akart átverni, vagy mi?

– Tarn, nyugodtan mondd meg őszintén, ha úgy érzed, mégis inkább hagynunk kéne… – mondta egész nyugodt hangon Dave. – Megértem, és nem fogok haragudni.

– Nem, nem, szó sincs róla! – tiltakozott hevesen rázva a fejét a kanca. – Nem, csak…

Mit is mondhatott volna? „Láttam már kisebbet?” Hazugság lett volna. „Majd megoldjuk valahogy?” Ez is kissé lesajnáló… A csődörök elég érzékenyek szoktak lenni erre a témára, és függetlenül attól, hogy Dave külsőre ilyen higgadtan kezelte a helyzetet, Tarn nem akarta megbántani. Vett hát egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. Őszinteség…

– Jó, elismerem, nem erre számítottam – motyogta, aztán felcsapott fülekkel újra végigmérte a barátját, újra a szemén állapodva meg. – De úgy kell nekem, hogy nem hallgattam rád, nem? Na, gyere, pattanj be mellém! Szívesen beszappanoználak… – Hirtelen leolvadt az arcáról a mosoly, és kissé bűnbánóan hozzátette: – Vagy… nagyon elvettem tőle a kedved?

– Nem – felelte végre Dave is mosolyogva. – Csak húzódj odébb, mert elég szűkösen leszünk!

– Az a jó! – mondta vidáman a pegazus, miközben engedelmeskedett. – Bár megfontolandó, hogy következőre olyan lakást nézzünk, ahol van minimum egy normál sarokkád. Vagy egy olyan, ami minotauruszokra van tervezve, hehe…

Bár Tarnnak nem sikerült kivernie a fejéből az aggályait, legalább az első meghökkenésén túl tudta tenni magát. Azt pedig tagadhatatlanul élvezte, amint Dave leülve kinyújtotta a lábait, közre fogva velük őt. A pegazus kicsit tétovázott csak, aztán óvatosan, nehogy felbukjon az emberben fölállt, és közelebb mászott a barátja fejéhez. A hátsó lábai ilyen módon nagyjából Dave csípőjének magasságába kerültek, a mellsőkkel pedig a férfi mellkasát támasztotta meg finoman. Elég izgató volt ilyen kiszolgáltatott helyzetben lenni: a hátsó lábait szinte már kényelmetlenül szét kellett tárnia, és nem is tudott egészen stabilan megállni rajtuk, szóval ha Dave akkor és ott el akarja kapni, ha akarná, sem akadályozhatná meg. De tudta, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni, annyira már ismerte a barátját.

– Jó így? – kérdezte szégyellősen keresve a férfi pillantását.

Láthatóan Dave még nála is sokkal jobban zavarba jött, mivel tágra nyílt szemekkel, és kissé zihálva fixírozta a kanca szügyét, és nem is válaszolt azonnal. Cserébe viszont nem is tiltakozott, bár az izmain érződött, hogy a legkevésbé sem sikerült ellazulnia. Tarn türelmesen, bár kissé izgulva megvárta, míg a barátja összeszedi magát, addig azzal foglalatoskodva, hogy az egyik mellső patájával picike, alig észrevehető mozdulatokkal köröket rajzolt az ember mellkasára.

– Jó, persze, csak… gondolom nem direkt csinálod, ugye? – kérdezte nagy levegőket véve, meg-megránduló arcizmokkal Dave, majd Tarn értetlen pillantására hozzátette: – Csiklandoz a farkad…

– Jaj, ne haragudj! – kapta félre ijedten a kanca az említett végtagját.

A helyzetükből ítélve valószínűleg pont azokon a részeken érhetett a barátjához, amelyekhez eddig nem volt hozzáférése. Pedig tényleg nem akart túl rámenős, vagy akár egyenesen tolakodó lenni…

– Dehogy, semmi baj, csak azt hiszem, erre még tényleg nem vagyok felkészülve – sóhajtott fel némiképp megkönnyebbülve Dave, azzal Tarn legnagyobb örömére megemelte a kezeit, és egy jó adag szappanos vizet dörzsölt bele az oldalánál a bundájába.

Szóval tényleg együtt fürödtek… bár ez is több volt kicsit annál. Dave valóban hatékonyan kimosta a szőrébe ragadt koszt, ugyanakkor a szükségesnél jóval alaposabban csinálta, tovább időzött olyan helyeken, ahol alapból nem szokta simogatni, néha pedig gyengéden, de letagadhatatlanul markolászta a pegazus húsosabb testtájait. Tarn pedig igyekezett viszonozni, habár a helyzetükből, valamint a méretbeli különbségükből adódóan ezt csak igen limitáltan tehette meg. Bizonyára mindketten szívesen kiegyeztek abban, hogy elsősorban Dave kezdeményezzen.

Pár percre kellemesen elfoglalták magukat a közös mosakodással, aztán ahogy nagyjából végeztek, Dave odahúzta magához a kancát egy csókra. Ez egyszersmind azzal is járt, hogy teljesen kibillentette az egyensúlyából, mi több, egyenesen rá is fektette őt a saját hasára. Tarn persze örömmel nyújtotta a nyakát, ám egy pillanatra teljesen mozdulatlanná dermedt, ahogy a szájuk összeért, és a következő másodpercben már az ember nyelvét is érezhette. Bár láthatta már, mégis meglepő volt megtapasztalnia, mennyivel kisebb és puhább volt egy csődörénél – vagy akár a sajátjánál. Először nem is merte viszonozni a csókot, csupán hagyta Dave-nek, hogy hadd kísérletezzen vele. Mikor aztán rászánta magát, hogy ő is megemelje a nyelvét, és lassan, óvatosan végigvezesse a férfién, résnyire nyitotta az egyik szemét, hogy láthassa a reakcióját. Dave egy pillanatra összerezzent, és mozdulatlanná is dermedt, ahogy a pegazus visszacsókolta, aztán ott folytatta, ahol abbahagyta, s közösen gyengéd táncot lejtettek a kanca szájában.

Tarn visszacsukta a szemét, és átadta magát az érzésnek, immár meg sem próbálva rejtegetni a vágyát. Amekkora felületen csak tudott, hozzádörgölőzött a barátjához, teljes mértékben kihasználva a szappanos víz sikamlósságát. Mivel a lábaival nem tudta rendesen megtámasztani magát, csupán a mellsőkkel kapaszkodott a férfi vállába, nem tehetett sok erőt a mozdulatba, de nem is volt rá szüksége. Most valóban mint szeretők ölelkezhettek, és ez messze felülmúlta az eredeti reményeit, amikor Dave közös fürdésre invitálta. Úgy tűnik, ez az embereknél különösen intim dolognak számított… ami végül is logikus, elvégre ilyenkor nem viseltek ruhát, ami egyébként jóval fontosabb aspektusa volt a kultúrájuknak, mint a pónikénak.

Olyannyira elmerült a forró csókban, hogy észre sem vette, amikor a barátja keze lassan a hátáról a farára vándorolt… egészen addig, míg azok a puha ujjak végig nem futottak a farka két oldalán. Meglepetésében rövid, de hangos nyikkanással elszakította a száját a férfiétól, bár rögtön meg is bánta, főleg ahogy Dave is félbehagyta a megkezdett mozdulatot. A kanca pár másodpercig szótlanul, halkan lihegve vizslatta a barátja arcát, aztán pont ahogy elhatározásra jutott, hogy megpróbálja folytatni a csókot – remélve, hogy ezzel hagyja a férfit tovább kalandozni a kezével –, Dave megszólalt.

– Szeretlek, Tarn – mondta halkan.

Az egyszerű mondat szinte megállt a levegőben. A pegazus alig mert hinni a fülének.

– Tényleg? – kérdezte elcsukló hangon.

– Vártam vele, hogy akkor mondjam, amikor tényleg őszintén így is érzem – felelt komolyan Dave. – Ne sírj…!

Tarn nagyokat pislogott, hogy elűzze a szemébe gyűlő könnyeket, bár sok sikert nem ért el ezen a téren.

– De ez tényleg… nagyon-nagyon sokat jelent nekem! – szipogta, azzal odahajtotta a fejét a szerelme mellkasára. – Én is szeretlek, Dave…!

* * *

Tarn a hátán feküdt a fűben, és boldogan nézte a csillagokat. Tökéletes volt az éjszaka: egyetlen felhő sem volt az égen, épp csak annyi szellő lengedezett, hogy a fák leveleit rezgesse néha, de se nem fázott, se melege nem volt. Nem is emlékezett már, mivel sikerült rábeszélnie Dave-et, hogy ilyen későn jöjjenek ki a parkba, de annyira nem is érdekelte, egyszerűen csak élvezte a közelségét és az érintését. Ezúttal nem csak a barátja, de ő is ruhában volt… elsősorban praktikussági okokból. Bár egy lélek sem járt a közelükben, nem ártott az óvatosság, a kanca szoknyája pedig egész tűrhetően takarta, ahogy a férfi a belsőcombját simogatta lassan, egyre följebb és följebb.

Mindig is szerette volna kipróbálni, milyen érzés a természet lágy ölén szerelmeskedni, de ezen vágyait meghagyta a képzeletének. Manehattan elég nagy város volt, hogy a valódi természet kellőképp messze essen tőle, hogy csak egy komolyabb tervezést igénylő túra keretei között látogathassa meg a póni. És ez még mindig csak a kifogás része volt a dolognak; Tarn sokkal jobban félt attól, hogy valaki megláthatja, ha esetleg rászánja magát, és átülteti a gyakorlatba a fantáziáját. Ebből a szempontból a park nagyságrendekkel kockázatosabb helynek minősült a valódi vadonnál, noha egyébként tökéletesen megfelelt volna a pegazus igényeinek. Mégis, most itt volt éjnek évadján a szerelmével, aki ráadásul ember, és módszeresen feszegették a határokat.

Ezúttal kivételesen még fehérneműt is húzott. Nem egy kifejezetten kihívó darabot, de egy olyat, amit szexinek talált pár éve, és reménykedve valami hasonló alkalomban, hirtelen felindulásból pironkodva a bevásárlókosara aljába gyömöszölte. Beszéltek már korábban erről Dave-vel, és a férfi azt mondta, az ilyesminek az emberek között is van divatja – bár ők alapból is hordtak általában, legfeljebb kevésbé csicsa darabokat. Tarn viszont még nem árulta el neki, hogy neki is volt egy-két csipkés bugyija… úgy volt vele, derítse ki ő maga. És most valóban itt is volt rá a kiváló lehetőség, hiszen Dave már kevés híján elérte az ujjaival a ruhadarabot.

Mielőtt azonban még ez bekövetkezhetett volna, Dave mintha meggondolta volna magát, és egy pillanatra sem engedve el a pegazust felült, majd lelkesen szuszogva felhajtotta a kanca szoknyáját. Tarn nem is mert lenézni, inkább meredt szemmel fixírozta az égen a csillagokat. És hagyta magát. Ott hevert szétterítve, kiszolgáltatva az ember előtt. Még a mellső lábait is a feje alá húzta, hogy Dave könnyebben hozzáférhessen, bármit akar is tenni. Résnyire nyitott szájjal és enyhén remegő lábakkal engedte, hogy a férfi az utolsó olyan ruhájától is megszabadítsa, ami még takart belőle valamit.

Egész testében megfeszült, s halkan fel is nyögött, ahogy Dave nyelve végigszántotta a vékony bőrt a lágyékán. Nagyon kívánta már, minden porcikájával vágyott rá, mégis, hirtelen úgy érezte, valami nagyon piszkos dolgot csinálnak. Ha ezt valaki látná…

Valaki nézi őket…! Érezte. A marján felállt tőle a szőr. A fejét kapkodva gyorsan körbenézett, de csak az eget látta, és az őket körbevevő, kopár koronáikkal lassan bólogató fákat. Hegyezte a füleit, de csak a szél halk süvöltését hallotta. Dave idő közben a kezeivel széttárta Tarn lábait, immár teljes mértékben utat engedve saját magának, és ott kezdte nyalogatni a kancát, ahol ő már olyan régóta várta. Érezte, ahogy újra megfeszül a teste. Érezte, ahogy a lába között csordogál valami… a férfi nyála, keveredve a saját nedveivel… Valahogy mégis azt az érzést juttatta az eszébe, amikor csókolóztak. Valami… olyan… furcsa volt ebben az egészben…

Egy szilvakék bundájú, nagyjából Tarn korabeli csődör állt tőlük pár lépésnyire. Tarn szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy észrevette. Pedig… az előbb még biztosan nem volt ott! A földipóni arcán pontosan olyan döbbenet ült, mintha aktus közben rajtakapott volna egy kancát egy csupasz, kétlábú idegen lénnyel…

– Öh… – nyögte végül a fiatal csődör elpirulva félrefordítva a fejét. – Okés, láttam már rosszabbat…

Tarn szánalmasan nyüszítve megpróbálta ellökni az intimebb testtájaitól Dave fejét, ám meglepetésére a patái csupán a levegőt kaszálták. Ahogy egy pillanatra képes volt elszakítani a tekintetét az ismeretlen pónitól, döbbenten tapasztalta, hogy a barátja úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Biztos elrejtőzött valahol szégyenében… és neki is pontosan ezt kéne csinálnia, nem pedig széttárt lábakkal mutogatnia a szeméremtestét egy vadidegennek… Hogy lehetett ilyen hülye, hogy ebbe az egészbe belement?

Amilyen gyorsan csak tudott, négy patára ugrott, és menekülésre készen kitárta a szárnyait, azonban a kék csődör valahogy megelőzte, és rátaposott a szoknyájára, meglepő erővel szögezve őt a földhöz. Tarn hátrakapta a fejét, és megpróbált olyan fenyegetően rámeredni a földipónira, hogy az ijedtében elengedje, ám ő maga túlságosan rémült volt ahhoz, hogy valóban működjön a blöff.

– Szia – köszönt halkan, félszeg mosollyal a csődör. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Mentségemre szóljon, így is elkéstem… vagy ilyesmi.

– Engedj el! – akarta dühösen morogni a pegazus, ám ami valójában elhagyta a száját, inkább tűnhetett könyörgésnek.

A kék csődör fölnézett, mintha azt vizsgálná, Tarn milyen messze tudna repülni. Mintha az ég nem lenne elég nagy, hogy a kanca ne tűnhessen el benne pillanatok alatt… Nem tette volna persze, de a tériszonyáról elég kevesen tudtak, szóval fura egy mozdulat volt a földipóni részéről. Olyannyira, hogy Tarn követte is a pillantását.

– Nemsokára úgyis kénytelen leszek, nem igaz? – motyogta talán inkább saját magának a csődör, miközben Tarn a rohamosan gyülekező viharfelhőket figyelte. – Előtte viszont föltennék egy hülye kérdést. Találkoztál már valaha lidércekkel?

– Ha megmondom, elengedsz? – nyöszörögte lecsapott fülekkel és égő arccal Tarn.

– Igen – felelte határozottan az idegen.

– Igen, egyszer – mondta a pegazus.

– Hm, és van bármi ötleted, mit akarhatnak tőled? – kérdezte elgondolkodva a csődör.

– Mi…? – pislogott értetlenül Tarn.

A földipóni az ígéretéhez híven elengedte őt, de a pegazus már várt valamiféle magyarázatot. Ki a francnak jut eszébe halál nyugodtan a munkájával kapcsolatos kérdéseket feltenni neki, miután rajtakapta egy idegen lénnyel orális szex közben egy közterület kellős közepén, éjfél után? Jó, valószínűleg az ismeretlen póninak fogalma sem volt arról, hogy a munkahelyén találkozott a lidérccel, de ez az égvilágon semmit nem változtatott a helyzet abszurditásán…

– Kevés az időnk… – mondta újra az ég felé tekintve a kék póni, miközben megkerülte őt, hogy szemtől szembe beszélgethessenek. – Először is szeretnélek megnyugtatni, hogy biztonságban vagy. Másodszor rettenetesen röstellem, amiért így rád rontottam. Harmadszor pedig, és nagyon kérlek, ne ijedj meg, de… nem a parkban vagyunk.

Tarn értetlenül felvonta a szemöldökét, aztán körbenézett. És valóban: a sűrűn álló, buján zöldellő növényeket torz, karmos mancsokként meredező fák váltották fel, s alattuk sem szépen gondozott gyep feküdt, hanem kopár pusztaság. És ami a legfélelmetesebb volt az egészben, hogy a táj arca nem most változott meg körülöttük. Eddig is ilyen volt… valamikor Tarn észre is vette, mégsem tulajdonított neki jelentőséget. Miért nem? Mi a fene folyt körülötte?

– Hol a francban vagyok? – kérdezte hangosan zihálva az előtte álló csődörtől. – Mi történt?

– Valaki járt itt… – kezdte baljósan a kék póni, aztán összeráncolta a homlokát, s a füleit hegyezve hátrafordult, hogy láthassa a háta mögött szinte már komikus lassúsággal formálódó villámot, ami az immár összefüggő viharfelhőből kúszott elő. – Mi a…

Visszhangzó dörgés rázta meg az eget és a földet.

Tarn ijedten összerándult, és kirúgott.

– Ó… basszameg…! – jött válaszképp az elnyújtott fájdalmas nyögés a háta mögül. – Kurva paták…

Nehezére esett felfogni, mi történhetett. Majdnem teljesen sötét volt. Feküdt, méghozzá ágyban, betakarózva. Valami nagy, forró test elhúzódott tőle, és halk recsegéssel – és ugyanolyan halk szitkozódással – elhelyezkedett a matrac távolabb eső felén.

– Jaj, Dave, ne haragudj! – motyogta a pegazus az ember után fordulva, mikor a ködös elméje összerakta a képet. – Tényleg nem akartam!

Csupán egy félhangos mordulás volt a válasz. Hogy kiengesztelje a barátját, Tarn odafurakodott hozzá, hátulról átölelte, és puha csókokat lehelt a nyakára.

– Hagyjá…! – nyögte félálomban próbálva lerázni őt magáról a férfi.

– Ne haragudj, szerelmem! – suttogta bűnbánóan a kanca. – Ne haragudj…!

– Alszom! – legyezett hátra sértődötten Dave, sikeresen elkaszálva az ujjaival a pegazus egyik fülét.

Tarn fájó szívvel elengedte a barátját, és halkan sóhajtva ő is elhelyezkedett az ágy ellentétes felén, és lehunyta a szemét. Francnak kell ilyen hülyeségeket álmodnia… Pedig… milyen jól indult!