12. Fejezet

Nehezére esett a munkájára koncentrálni, bár ez csak részben volt a Dave-hez a legváratlanabb pillanatokban újra és újra visszatérő gondolatainak köszönhető. A papírtologatásban sosem jeleskedett, márpedig amilyen mennyiségben az asztalán fölhalmozódtak az akták és iratok, előreláthatóan az egész napját ezzel kell majd töltenie. Nem mintha ne lett volna már herótja az olvasgatásból így is… Bugs, a helyettese meg igazán jó fej volt, és valóban mindent megcsinált a távollétében, csak épp nem feltétlenül úgy, ahogy kellett volna. Nem vethette teljesen jogosan a szemére, mivel Bugs irodista volt, nem pedig biztonsági, szóval ha valamit négy helyen kellett aláírni, és egy példányban eljuttatni a könyvelésre, egy példányban a rendőrségnek, és egy példányban a labornak, akkor az négy helyen lett aláfirkantva, és minden érintett meg is kapta a maga másolatát… azt viszont semmi sem garantálta, hogy a csődör előtte nem csak formailag futotta át, mihez adta a nevét.

Így fordulhatott elő, hogy Tarnnak már tíz perc után föl kellett függesztenie a rendrakási kísérleteit, mivel megakadt a szeme egy kísérleti barbiturát-származék biztonsági adatlapján, amit a csődör szorgalmasan leszignózott a távollétében. A hozzá tartozó papírok alapján a szert „éles tesztelésre” hozták be a laboratóriumba, méghozzá – miután a pegazus gyorsan végiglapozta az irathalmot, megállapította – öt ízben az elmúlt két hétben, minden egyes alkalommal olyan mennyiségben, ami egy kisebb elefántcsorda elkábítására is elég lenne. Jó, valószínűleg Graph professzor hozatta be, tekintettel az alagsorban elhelyezett, speciális igényű lények miatt, és Tarnnak egyébként se lett volna joga megkérdőjelezni az anyag behozatalának jogosságát, ugyanakkor ez nem változtatott a tényen, hogy ha az ellenőrzött szer egyetlen grammjának is lába kélne, pláne valaki vissza is élne vele, bizony a papírok aláírásáért felelős pónit – azaz Tarnt, hiába nem ő csinálta személyesen – is kérdőre vonnák, hogy ugyan nem jutott-e eszébe utánajárni, hova visznek ennyi brutálerős nyugtatót.

A „biztosúr, tetszik tudni, én ott se voltam” adott helyzetben sajnos egy olyan kifogás volt, ami rohadtul senkit nem hatott meg, ahogy azt a kanca egyetlen alkalommal közvetlen közelből is megtapasztalhatta… egész konkrétan amikor vele leváltatták az egyik régebbi biztonsági koordinátort… Hiába érezte hát úgy, olyan dolgok ezek, amikkel nem neki kéne foglalkoznia, rettenetesen oda kellett rájuk figyelnie, máskülönben könnyen búcsút mondhatott a jó kis állásának. Nem indult viszont el azonnal megkeresni a csődört, hanem amilyen gyorsan csak tudta, átfésülte az egész kupacot hasonló hibák után kutatva. Az kellett még, hogy ő fusson több kört is más hülyesége miatt… bár ismételten próbálta emlékeztetni magát, ez inkább Panzerhoof hibája volt, amiért nem olyan pónit bízott meg a helyettesítésével, aki valóban tudta is a dolgát. Vagy ennyi erővel akkor már Cryo Orbé, amiért nem áldozott több pénzt a biztonságiak utánpótlására…

Egy egész köteg papírt gyömöszölt a nyeregtáskájába, úgy liftezett fel a hatodikra. Nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja azt az irodát, ahol Bugs asztala volt öt másik póniéval egyetemben. Az ajtajuk nyitva is volt, hát Tarn kopogás nélkül ügetett be hozzájuk. A közeledtére a csődör fölkapta a fejét, és amint felfogta, ki a látogatója, azonnal bűnbánóan be is húzta a nyakát.

– Jaj, mit vétettem? – kérdezte fájdalmasan, bár hamiskás mosollyal az arcán.

– Hol kezdjem? – lépett az asztalhoz Tarn, azzal leemelte a nyeregtáskáját.

– A fejemnél, ha lehet, és onnan haladjunk lefelé…!

Nem volt épp humoros kedvében, amin nem sokat javított a csődör jópofizása. Általában jobb szerette az ilyesmiket négyszemközt intézni, Bugs hozzáállása miatt viszont ezúttal eltekintett az ilyesmitől. A rajtuk kívül jelenlévő irodisták ugyan igyekeztek látványosan a saját papírjaikkal foglalkozni, ám elárulták őket a magasba emelt füleik. Egyébként több mint a felük csődör volt, de rémes, mennyit bírtak pletykálkodni ők is, nem is nézné ki belőlük a póni… Tarn azonban pillanatnyilag cseppet sem sajnálta Bugsot…

– Jó, akkor az első kérdés ötezer batkáért: mi az első dolgod, ha valaki mellékelt biztonsági adatlappal rendelkező ellenőrzött szert akar a laborba behozni? – dobta a pegazus a csődör elé a szóban forgó iratokat.

– Öh… mik a választási lehetőségek, Mr. Cutter? – kérdezte zavart mosollyal Bugs, majd mivel Tarn csak a fejét csóválta, hozzátette: – Kérhetem a közönség segítségét?

– Nem, de annyit segítek, hogy a válasz nem „kérdés nélkül azonnal aláírom, mint valami agyatlan barom” – hajolt közelebb a csődörhöz Tarn az asztalra támaszkodva.

– A professzor asszisztense hozta oda, és azt mondta, elég, ha csak aláírom – próbált védekezni a csődör.

– Juj de jó… – forgatta a szemét Tarn. – És ha berobog ide a rendőrség, őket szerinted mennyire fogja érdekelni, hogy ki mit mondott? Ismered a népi bölcsességet: a szó elszáll, az írást meg hat éven keresztül meg kell őrizni, hogy a bíróságon bizonyítékként felhasználhassuk… Ha saját magadat szívatnád, nem csinálnék belőle problémát, de sajnos az én seggemmel játszol, azt meg nem nagyon díjazom…

Bugs szemének a rezdüléséből a hátsó fele felé nyilvánvaló volt, hogy érezte a finom incselkedést Tarn megfogalmazásából, ugyanakkor a pegazus tisztában volt vele, hogy nem tartozott a csinosabb kancák közé – amire még rakott is egy jó lapáttal a biztonsági beosztás –, szóval ennyire azért meg merte libbenteni a farkát a munkatársaknak, mert tudta, senki sem fogja komolyabban venni, mint szándékában állt.

– Bocs, Tarn, én voltam a fasz… – motyogta megadóan Bugs, bár a fülét azért nem csapta le. – Kiengesztelhetlek valahogy?

– Á, hagyd a picsába – legyintett Tarn kissé megenyhülve. Sosem volt túl jó ebben a lecseszés-dologban, miután az első mérgét kiadta… – Majd a proffal kitöltetek pár űrlapot, és korábbra dátumozzuk őket. A másik viszont olyasmi, amiért nem az én seggemet veszik elő, hanem a tiédet, és azon a régión számíthatsz is egy hosszú hengeres tárgyra, ha bármelyik Orb vagy Marble észreveszi legközelebb. Fejbe bevés: kibernetika B/1 és 2, folyosónként mindig két fegyveres őr, résmentes váltással! Ez azt jelenti, hogy mindig, és résmentesen. Olyasmi papíron sem létezik, vagyis papíron főleg nem létezik, hogy egy órán keresztül csak a folyosó egyik oldalán van pónink. Nincs olyan, hogy beteg lett a csikó, meg anyámkínja; vagy bejön így is a tisztelt apuka időre, vagy időben szólt és más korábban beugrott helyette, világos?

– Világos… – fintorgott fájdalmasan a csődör.

– Félre lett írva, hibajavítóztam… egyébként meg senki sem hallott ilyesmiről, és különben sem érdekli őket… – tette hozzá Tarn kicsit hangosabban, hogy biztosan eljusson az iroda minden szegletébe. – Most pedig, hogy ezeket ilyen szépen letudtuk, lenne még pár apróság. Adatvédelem, példának okáért. Drága Bugsom… Tudom, hogy az adatvédelembe előszeretettel beleköt mindenki, de a biztonságiaknak sehol nincs olyan dokumentációjuk, amihez a könyvelésnek ne lenne hozzáférési jogosultsága. Ha tegnapelőtt kezdtél volna, okés, akkor azt mondom, persze, kérd el mindenkitől a papírjait, de basszus, Ocean-ről azért csak tudod már, ki az! Spóroljunk már neki legközelebb pár ősz sörényszálat, lécci! Ne ilyen faszságokon toljuk már el a postaköltségeket se…!

– Igen, főnök, igazad van, töredelmesen bocsánatot kérek… – mondta épp csak nem unottan Bugs, mire Tarn önkéntelenül is a szemét forgatta.

– Még egy valami lenne, bár ez inkább kérdés a részemről. Mi a tök az az L-01-es, és miért igényel folyamatos személyi felügyeletet?

– No, ennyire lefoglalt az embersétáltatás? – húzódott kaján mosolyra a csődör szája. – Jó, nem verték kifejezetten nagydobra az L-01-est, de azt hittem, Panzer mesélt róla, vagy legalább a lányok pletykálkodtak valamit…

– Bökd már ki, Bugs… – lökte meg a földipóni orrát Tarn.

– Van egy tüzes kis lúdvércünk – jelentette ki felsőbbségesen ide-oda lökve magát a forgós székében a csődör.

– Lúdvérc? – vonta fel a szemöldökét Tarn.

– Az bizony, szexi kis dög… – hunyorgott ravaszkásan Bugs.

– Lidérc az, te pöcshuszár – dohogott a szomszéd asztalnál ülő kanca.

Tarnnak azonnal volt egy sejtése, mi áll az ellenséges hozzáállás mögött… kinek ne piszkálta volna a hiúságát, ha valami új csaj után nyíltan megfordulnak a pasik. Még neki is megfordult a fejében, hogy ugyan vajon mit tudhat ez az izé, hogy Bugs így nyilatkozzon róla. Nagyon viszont nem tudta meghatni: neki most egészen másra fájt a foga, és a közelmúltban nemigen nézett úgy még ötlet szinten sem egy csődörre sem. Ezen gondolat mentén maradva viszont két dolog is jutott eszébe egyszerre, ami hirtelen hatványozottan fölkeltette az érdeklődését az idegen lénnyel szemben.

– Na, gyerünk, letudtuk a feketelevest, most már mesélj, mi ez az egész, meg ki ez a csajszi! – támasztotta meg a mellső patáit Tarn a csődör asztalán, és picikét rájátszott izgatottsággal dobálta ide-oda a farkát.

– Elvileg valami egyezmény miatt jött ide követként – vakarászta az állát könnyedén hátradőlve a székben Bugs. – Érted, büdös életben nem hallottam még róluk, de állítólag rohadtul fontos lett hirtelen, hogy jöjjön közülük ide egy valahonnan a tengerentúlról. Mondjuk nem panaszképpen mondom…

– Gondolom, tud varázsolni, vagy ilyesmi, ha már pont ide hozták – biccentette kissé félre a fejét a pegazus.

– Jabizony! – helyeselt a csődör. – Azért hozták ide, ahogy mondod! Elég furán csinálja… furán, de cukin.

A kanca, aki az előbb is közbeszólt, jó hangosan fölhorkantott. Úgy tűnt viszont, Bugs kifejezetten élvezte, hogy cukkolhatja a kollégáját. Tarn pedig kíváncsian figyelte a reakciókat, amit egy másik fajú lény iránti vonzalom váltott ki a környezetből…

– Te, ha átkutatnám a fiókodat, biztos nem találnék benne egy másolatot az aktájáról, ugye? – vonogatta huncutul a szemöldökét a pegazus.

– Valóban nem – rázta meg ártatlanul a fejét Bugs, azzal kihúzta a legfelső fiókját, és gyengéden az asztallapra helyezett egy fotót. – Van róla saját képem.

– Nem is tudtam, hogy a csikókra gerjedsz! – bökte ki azonnal Tarn, ahogy a szeme a papírra siklott.

Annyit sikerült is elérnie, hogy a csődör fülig piruljon. Ez az L-01-es megszólalásig hasonlított a pónikhoz, legalábbis ezen a képen – igaz annak meg nem volt valami jó a minősége; a csődör csak sunyiban készíthette a megfigyelők reflexiós üvegén keresztül. Esetleg még azt is rá lehetett volna fogni, hogy törpenövésű, meg valami baja van a szemének, és Tarn simán el is hitte volna róla, hogy póni. A testarányait tekintve tényleg felnőttnek tűnt, viszont egy jó másfél fejjel alacsonyabb lehetett a pegazusnál a környező tárgyakkal összevetve. Látszott rajta, nem tudja, hogy valaki fotózza, mivel félig hátat fordított, és a hátsó lábait kényelmes pihenőállásban tartotta, aminek köszönhetően elég jó rálátás nyílt a hátsó fertályára, ugyanakkor semmi kihívó nem volt benne. És egyébként nem is tűnt valami nagy számnak…

– Egyáltalán nem olyan, mint egy csikó, csak kicsit alacsony – tiltakozott Bugs. – De most mondd meg, nem aranyos?

– Celestia faszát aranyos, csak azért vagy ennyire odáig érte, mert mutogatja magát! – morogta megint az a kanca, aki eddig sem tartotta meg magának a megjegyzéseit, majd Tarn felé fordulva hozzátette: – Tudod, Graph szereti első alkalommal az új fajokat… minden irányból jó alaposan megnézni. Pix azt mondja, a lidérc úgy szétdobta ott helyben a lábát, mintha valami bordélyból szalajtották volna!

– Az lehetett ám a műsor! – röhögött fel Tarn, mire a kancán meg Bugson kívül a többiek is jót kacagtak az irodában. – Ti lókötők meg visszanéztétek a kamerát, mi?

– Szúrópróbaszerűen ellenőriztük a biztonsági felvételeket – vigyorgott Bugs.

– Na jó, asszem lesz hozzá egy köröm – állapította meg a pegazus. – Látogatható státuszú, ugye?

– Az, de azért kopogj előtte! – kacsintott a csődör. – Mit akarsz amúgy tőle?

– Csak lenne hozzá pár kérdésem, és azt hiszem, ez soha vissza nem térő alkalom föltennem őket.

* * *

A szándékai ellenére nem tudott egyből lemenni az alagsorba a lidérchez. A beosztásokkal kapcsolatban Panzerhoof kapta el a folyosón, utána meg a kávégépnél futott bele az egyik laborasszisztens barátnőjébe a kibernetikáról, akivel már legalább két éve nem találkozott, mert szülni ment, és muszáj volt kibeszélniük, mi minden történt azóta. Az egyetlen mázli, hogy időigényes munkával nem találta meg senki, így mikor megtette a szociális köreit, zavartalanul mehetett, amerre akart.

Miután picit utánakérdezett, egyáltalán nem volt nehéz dolga megtalálnia a lidércet. A lény másfél hete érkezett a laboratóriumba, és Dave egykori helyétől két kamrával odébb lett elszállásolva egy ugyanolyan megfigyelőben. Odalent még mindig ugyanakkora tumultus volt, Tarn pedig egyébként is rendszeres látogatónak számított, úgyhogy senkinek még csak föl sem tűnt, hogy arrafelé mászkál, ami olyan szempontból szerencsés, hogy azt sem vette észre senki, amikor a kilincsre csúsztatva a patáját egy jó fél percre megdermedt a mozdulatában.

Megfogadta, hogy segíteni fog, és megtesz minden tőle telhetőt. Most itt volt a lehetőség, hogy egy olyan, mágiához értő faj képviselőjével beszéljen, aki talán megoldást nyújthat a barátja problémájára… vagy legalábbis egy független nézőpontot képviselhet. Ő maga is kíváncsi volt rá, mit gondol a kérdésről egy lidérc, egyszersmind ez kiváló ürügy volt arra is, hogy beszélgessen picit vele, hiszen Bugs beszámolója önmagában is fölkeltette az érdeklődését. Csak… bármennyire is bízott egyébként Graph professzor és az Orb&Marble unikornisainak ítélőképességében és tudásában, mégis tartott attól, hogy Dave-nek igaza lehet, és az esély a hazajutására talán itt hevert patanyújtásnyira.

Benézhetett volna először a reflexiós üvegeken keresztül, de ismerte magát annyira, hogy nem udvariasságból tette volna, nehogy véletlenül rosszkor zavarja a lidércet, hanem csak az időt húzta volna vele. Teret engedne a bizonytalankodásnak, és csak tovább kísértené magát, hogy ne tegye meg a lépést, amit a becsület megkívánt tőle. Túl egyszerű lenne úgy csinálni, mintha semmit sem hallott volna, és nem lenne lehetősége találkozni egy olyan lénnyel, aki egészen más módon használja a mágiáját, mint a pónik…

Lenyomta a kilincset. Annyit hezitált, hogy még kopogni is elfelejtett, de már késő volt. Odabent a lidérc a hátsó lábain ágaskodva valamiféle vörös jeleket rajzolt éppen izzó patákkal a levegőbe, de a varázslat egyetlen másodperc alatt semmivé foszlott, ahogy a jelenlévő két pónival együtt a belépő pegazus felé fordult. A lény nagy, halványsárga, pupilla nélküli szemei kifürkészhetetlennek tűntek, Tarn valószínűleg csak beléjük képzelte az értetlenséget.

– Segíthetek? – kérdezte ingerülten Graph professzor.

Persze, ha a lidérc tényleg ilyen fontos vendég, mégis ki más vizsgálta volna…? Ugyanakkor ez felettébb szerencsétlen körülmény is volt, hiszen Tarnnak kizárólag olyan kérdései lettek volna a lényhez, amiket semmiképp sem a professzor előtt akart föltenni.

– Bocsánat a zavarásért! – sunyta le a fülét a pegazus. – Mikor lenne alkalmas, hogy beszélhessek pár szót a vendégünkkel?

– Miről? – villant meg fenyegetően az unikornis szeme. – Vagy kinek a megbízásában, milyen ügyben?

– Személyes… ügyben… – húzta be a nyakát Tarn.

– Személyes ügyben? Ugyan miféle… – rázta a fejét Graph professzor, majd lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Hagyjuk… Felejtse el, Tarn, és távozzon! Ez diplomáciai ügy; Vekst nem fogad látogatókat.

– Én mást hallottam – motyogta a pegazus.

Ezúttal érezhetően túllőtt a célon. Graph professzor résnyire préselte a száját, és az egész feje elvörösödött, mögötte a biztonsági őr pedig fájdalmasan fintorgott. Őt viszont sokkal inkább érdekelte a lidérc reakciója: ő csupán kifejezéstelen arccal kissé félrebillentette a fejét, úgy nézett a szemébe.

– Tarn… – kezdte fenyegetően sziszegve Graph, de a lidérc közbeszólt.

– Érdekes póni – mondta halkan, de tisztán érthetően. – Én meghallgatom, utána lehet folytatás.

– Köszönöm! – nyekeregte kínos vigyorral Tarn. – Hálám üldözni fog!

A lidérc zavartan pislogott párat, aztán Graph professzor felé fordult. Az unikornis csupán hitetlenkedve tátogott, így Tarn pontosított kicsit.

– Négyszemközt.

Tudta, hogy ezért még kapni fog, de most már nem volt visszaút. Lecsapott fülekkel ugyan, de szilárdan tartotta a szemkontaktust a vicsorgó unikornissal. Mielőtt azonban Graph kitölthette volna rajta a mérgét, a lidérc odalépett hozzá, és megérintette a vállát.

– Mi tartunk szünetet – jelentette ki szenvtelenül.

Bár egyikőjük sem értette, a lény miért állt ki ilyen határozottan Tarn mellett – beleértve a pegazust is –, nem kaptak választási lehetőséget. Graph dühösen suhintva a farkával kiügetett a megfigyelőkamrából, nyomában a biztonságival. Az ajtó zárja halkan kattant mögöttük, Tarn pedig bizonytalanul a reflexiós üvegek felé pislantott. Hiába zavarta ki a pónikat, biztosra vette, hogy azok figyelemmel fogják kísérni a kis helyiségből minden rezdülését. A lidérc követte a pillantását, s mintha csak kitalálta volna a gondolatait, a vörösen izzó patáját a szájához emelte, majd fölágaskodott, és halk, zümmögő hangot kiadva apró, táncszerű mozdulatokat tett a mellső lábaival. A levegőben vékony, vöröses szálak formálódtak a mozdulatai nyomán, mintha eddig láthatatlan, lézerrel megvilágított pókhálókat gombolyított volna a lidérc, s mikor egy jó fél percnyi hümmögés után a kanca végzett a varázslatával, szélesen intve szétterítette a szálakat az egész teremben. Egészen finoman lehetett érezni, hogy nehezebbé vált a levegő, de nem volt igazán zavaró.

– Ők látnak. Ők nem hallanak – fűzte hozzá a lidérc, majd lassan közelebb lépett Tarnhoz. – Én nevem Virágokat Énekbe Szövő, te hívsz Vekst. Téged én hívlak?

– Mildew Tarn, biztonsági koordinátor… Tarn – nyújtotta a patáját a pegazus.

A lidérc a kanca patáját figyelve még közelebb jött, de nem ért hozzá, csupán megfontoltan körbejárta a pegazust, alaposan megnézve minden irányból. Mire Tarn leengedte a lábát, már kétszer is megkerülte, aztán elhelyezkedett vele szemben, s kíváncsian hegyezte szépen ívelt füleit.

– Te kérdezel egyet, azután én kérdezek egyet – mondta hunyorogva Vekst. – Ha valamelyikünk nem válaszol, a másik újat kérdez. Ha azt mondom, vége, vége.

– Korrekt… akarom mondani, nagylelkű ajánlat – bólintott a pegazus. – Még egyszer köszönöm, hogy így ismeretlenül is fogadtál!

– Te elkezded – jelentette ki a lidérc.

– Igen, persze, bocsánat – csapta le a fülét Tarn. – Szóval… az első kérdésem az lenne, ti lidércek képesek vagytok asztrális teleportra?

A lidérc szeme elkerekedett, a szárnyait kissé kitárta, majd hosszú másodpercekre megdermedt, pislogás nélkül bámulva Tarn szemébe. Hamar kínossá vált a csend, de a pegazus nem merte megtörni, csupán némán viszonozta a lény pillantását. Nem volt egyszerű, mivel a vele szemben álló kancának nem volt pupillája, így képtelen volt találni magának egy fix pontot, amire fókuszálhat.

– Részben – bökte ki a válaszát hirtelenül a lidérc, majd félrebiccentette a fejét. – Te fogsz kérdezni jég-lidérctől is?

Ezúttal a pegazuson volt a teljes elbizonytalanodás sora.

– Nem tudom, nem… – felelte lassan. – Nem tudtam másik lidércről, rólad is csak ma hallottam, és kapva kaptam a lehetőségen. Egész pontosan mit jelent az, hogy „részben”?

– Vannak, akik át tudnak lépni árnyék-síkra – mondta megrágva minden egyes szót Vekst. – De kevesen. Én nem tudok. Én kérdezem, Luna látott gonosz álmot?

– Hát… nos… szokott néha, elvégre ő őrzi az álmokat… – hebegte Tarn. – Viszont mivel fogalmam sincs, mire gondolsz, nyugodtan kérdezz mást!

– Téged küldött csillag-póni Swatter? – kérdezte némi gondolkodás után a lidérc.

– Nem, tényleg a saját szakállamra jöttem – felelt megkönnyebbülten a pegazus.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy Vekst szeme egy pillanatra megrándult. Könnyű volt rájönnie, a kanca egy szavát sem hitte el. Kicsit veszélyes vizeken járt, valószínűleg a lidérc azt hitte, agyafúrt keresztkérdésekkel próbál kiszedni belőle valamit – és láthatóan bízott benne, hogy egy póni nem fog túljárni az eszén, bár azért feltűnően óvatos maradt. Pedig egyikőjüknek sem volt mitől tartania: Tarn bármiféle hátsó szándék nélkül jött, és nem is állt rendelkezésére olyan információ, amit ne lett volna szabad kikotyognia egy idegennek. Hacsaknem a lidérc az Orb&Marble laboratóriumának pár biztonsági kódjára lett volna kíváncsi, de arra meg feltűnésmentesen rákérdezni picit lehetetlennek tűnt.

– Te neked van a sor a kérdezésben… – emlékeztette Vekst.

– Igen, bocsánat! Képesek vagytok mást is magatokkal vinni erre az árnyék-síkra?

– Talán… – mondta gyanakvóan összeszűkült szemmel a lidérc. – Te miért kérdezted ezt?

– Hú, ez így kicsit bonyolult, van egy barátom, egy ember, aki véletlenül került erre a világra, és neki akarok segíteni hazajutni – hadarta Tarn, hogy ne terhelje nagyon felesleges részletekkel a kancát. – Azt mondták az unikornisok, asztrális teleporttal lehetne visszaküldeni, de olyat nem tudnak csinálni, és most próbálok egyéb lehetőségeknek utánajárni. Ilyesmiben tudnál nekem adni tanácsot, ha nagyon szépen megkérlek?

A lidérc újfent nem szólalt meg azonnal, hanem miután pár másodpercig elgondolkodva méregette őt, elkezdett fel-alá járkálni. Végül újra szembefordult Tarnnal, és a patájával finoman megütögette a saját homlokát.

– Ember van neked itt? – kérdezte.

– Nem, dehogy is! – rázta a fejét Tarn. Bár Vekst nem válaszolt konkrétan, maradt a témánál, szóval úgy tűnt, tényleg segíteni akart. – Ugyanolyan hús-vér lény ő is, mint te vagy én. Itt vizsgáltuk a laborban.

– Akkor őbenne van árnyék – lépett közelebb a pegazushoz a lidérc.

– Nem tudom, nem hiszem… – motyogta zavartan Tarn.

– Ti vizsgáltátok, ti mondtátok, van benne árnyék, akartátok visszaküldeni árnyék-síkra – magyarázott a patájával gesztikulálva Vekst. – Pónik használják rend-mágiát, nem ismerik sötétség-mágiát. Én jövök, én használok sötétség-mágiát, te kérdezed, tudok visszaküldeni árnyékot árnyék-síkra.

– Öh… nem igazán… – vakargatta a sörényét a pegazus.

– Én nem értelek akkor – rázta meg leheletnyit a fejét a lidérc.

– Jaj, nehéz elmagyaráznom, ne haragudj! – nézett esdeklően Tarn a kanca pupilla nélküli szemeibe. – Tényleg igyekszem kiművelődni a témában, de annyira nem értek hozzá! Szóval Dave… az ember egy Föld nevű bolygóról került ide valószínűleg véletlenül, egy káosz-repedésen, vagy mi a fenén keresztül. Graph professzor olyasmiket mondott, hogy az egyik gond az, hogy nem tudjuk megállapítani, pontosan honnan jött, a másik meg, hogy nem tudunk asztrálisan teleportálni, ezért örültem meg ennyire, amiért te értesz az ilyesmikhez.

A szürke kanca szemei kitágultak, majd résnyire tátotta a száját, és furcsa, vinnyogásszerű hangot adott ki, miközben a vállai rázkódni kezdtek. Tarn értetlenül hátrált két lépést, de aztán a lidérc hátravetette a fejét, s pár másodpercre rá egész egyszerűen hanyatt dobta magát, úgy kapálózott a lábaival. A kanca érezte, hogy elvörösödik – egyrészt, mivel rájött, hogy a lidérc épp rajta nevet, másrészt pedig Vekst valóban cseppet sem adott az illemre, és meg sem próbálta takarni magát a farkával…

– Ó, te vagy olyan… olyan… – kereste zihálva a szavakat a lidérc, mikor kissé lecsillapodott, és az oldalára bírt fordulni.

– Röhejes vagyok… – segítette ki fásultan Tarn.

– Te ártatlan vagy – mondta a lidérc. – Én azt hittem, te vagy veszélyes, de te csak vagy buta és kíváncsi!

– Köszönöm szépen – húzta el a száját a pegazus. Legszívesebben azonnal távozott is volna, de az elhatározása ott tartotta. Ha egyszer kilép azon az ajtón, úgyse jön már vissza, szóval most kell kihasználnia, hogy a lidérc egyáltalán szóba állt vele.

– Én segíteni nem tudok – mondta Vekst, miközben lassan négy lábra állt, és leporolta szürke bundáját. – De én elmondom neked, miért nem, és te fogod megérteni. Te megérted, és te nem fogsz butaságot kérdezni, és ez lesz neked segítség.

– Köszönöm – bólintott nem túl lelkesen Tarn.

A lidérc fölágaskodott, és lassan széttárta a mellső patáit, mire a levegőben négy ismeretlen jel fénylett fel, és rendeződött félkörbe a feje fölött. Tarn biztos volt benne, hogy még sosem látta őket, valahogy mégis ismerősnek tetszettek. Az első fehér volt, és leginkább egy fához hasonlított, a második nagyjából egy kék rombuszt mintázott, a harmadik az előzőnek valahogy mintha a kifordított verziója lett volna egy a csúcsaiban befelé néző vörös csillag formájában, a negyedik pedig, a legdíszesebb mind közül, egy fekete szárnyra emlékeztetett. Legalábbis nagyjából. Valójában mintha kacifántos betűk lettek volna egy idegen nyelvből.

– Ez a mágiának négy fajtája, amit mi hívunk fénynek, sötétségnek, rendnek és káosznak – mutatta sorra a lidérc a színek alapján értelemszerűen hozzátartozó jeleket. – Mindegyik tudja csinálni ugyanazt, de mindegyik másképp. Mind másban hasznos. Te tudsz bármelyikkel teleportálni, ha te vagy erős, és te megtanulod. A fénnyel tudsz segíteni másokon, vinni őket hátadon. A renddel tudsz lenni pontos, kiszámítható. A sötéttel tudod elrejteni magad, átszűrni vastag pajzson, mint az árnyék. A káosz… a káosszal tudod megcsinálni a lehetetlent: túlszárnyalni, mégis alulmúlni a másik hármat. Káosszal tudsz átmenni hatalmas távolságot, de mondod neki, csinálja meg ismét, nem tudja. Ezért baj, ha a barátod jött káosz-repedésen. A pónik használnak rendet, a rend nem érti a káoszt. A sötétség és a fény érti a káoszt, de nem tudja utánozni. Még a káosz sem tudja utánozni a káoszt…

Tarn lesütött szemmel gondolkodott kicsit a magyarázaton, aztán újra fölnézett.

– Azt hiszem, értem. Nevess ki nyugodtan, ha megint hülyeséget kérdezek, de… mi van, ha nem nagy távolságból érkezett?

– Akkor a pónik rend-mágiája is megtalálná neki az utat – mondta Vekst, miközben eltüntette a jeleket. – Ha te vagy türelmes, te végigtapogatsz asztrális ösvényeket, és amelyik hasonló őhozzá, te megtalálod, melyik vezet neki hazafelé.

– Hasonló őhozzá… – ismételte merengve Tarn. – Úgy érted, az emberhez magához? Vagy a kisugárzásához, vagy mijéhez? Aurájához?

– Igen – felelte egyszerűen a lidérc.

– Hát, ezzel volt valami probléma… Elvileg Dave-nek nem nagyon van mágikus sugárzása, hanem inkább elnyeli, vagy mi…

A szürke kanca némán bámult a szemébe, aztán újra hátravetette a fejét, és vinnyogva fölnevetett.

– Ó, te nem kérsz egy lehetetlent, hanem kettőt! – hunyorgott vidáman Vekst. – Te tényleg csináltál nekem napot!

Tarntól ezúttal már csak egy fáradt sóhajtásra tellett. Türelmesen kivárta, míg a lidérc kiszórakozza magát rajta.

– Honnan tudod, hogy lehetetlen? – kérdezte, mikor úgy ítélte, Vekst befejezte a mulatozást. – Honnan tudod, hogy nem csak te nem tudod, hogyan kéne…?

A szürke kanca olyan hirtelen kezdett sziszegni, hogy Tarn ijedtében majdnem hátraugrott, de a lélekjelenléte ellenére is hátralépett, és a sokkolójához kapott. Az idegen elég könnyen változtatta a hangulatát, szóval nem kizárt, hogy sikerült jó alaposan magára haragítania. Csak mikor a lidérc már jó néhány másodperce csak sziszegett felé változó hangmagassággal, akkor tudatosult benne, hogy a kanca talán a saját nyelvén mondott valamit… bizonyára káromkodott.

– Pónik… – csóválta meg végül a fejét Vekst, mire Tarn leengedte a patáját a fegyverétől. – Én könnyen elfelejtem, csak unikornis pónik tudnak valamit varázslásról, többi pónik nagyon semmit. Én elmondok neked dolgot, te nagyon jegyezd meg! Mágiában legfontosabb a tudás. Semmi nem fontosabb. Te mágiában nem tudsz dolgot csinálni, amit nem tudsz. Te nagyon tudsz, könnyű megcsinálni, kicsit tudsz, nehéz megcsinálni. – A lidérc közelebb lépett hozzá, s hosszú hatásszünetet tartva mélyen a szemébe nézett. – Te nem tudsz semmit: lehetetlen. Te hiszed azt, amit kérsz: lidérc dobjon el csukott szemmel követ célba. Amit te valójában kérsz: örök-vak lidérc keressen meg barlang-mezőben piros követ. Hiába segít neked akár Káosz-Szellem, van akár végtelen ereje is, hiába, ha nem tudja, nem látja, nem érti, hol van lényed hazája.

Tarn hosszan viszonozta a szürke kanca pillantását, aztán lassan bólintott, majd a mozdulatát meghajlásként folytatta.

– Köszönöm, hogy szóba álltál velem, és bocsánat, amiért raboltam az idődet! – mondta, aztán elfordult a lidérctől.

– Állj! – szólt utána Vekst, mielőtt még elindulhatott volna kifelé. – Te kérdeztél, most én kérdezek. Te szórakoztattál, én lettem kíváncsi… Te nem vagy csalódott. Miért?

A pegazus nagyot sóhajtott és visszafordult. Nem sok kedve volt személyes dolgokról beszélgetni egy idegennel – főleg mivel az pár röpke perc leforgása alatt kétszer is nyíltan kiröhögte. Bízni pedig a legkevésbé sem bízott benne, hogy például nem adja azonnal tovább Graph professzornak, vagy bárkinek, amiket mond. Ugyanakkor tartozott is neki, és… bármilyen hülye asszociáció is volt ez a részéről, de ő akkor is egy másik fajhoz tartozott, és épp az imént beszélgetett egy póni csődörrel, aki ennek ellenére is csorgatta utána a nyálát. Távolról sem különböztek egymástól annyira, mint Tarn és Dave, némi párhuzamot mégis érzett a két eset között… ami hatalmas előrelépés volt ahhoz képest, hogy eddig semmi ilyesmivel nem találkozott. Talán még haszna is lehetne belőle, ha picit kitárulkozik… és végre valakinek elmesélheti, mi nyomja a szívét.

– Jó, elmondom, de szeretnélek megkérni, hogy ne add tovább, jó? – Várt egy kicsit, de a lidérc csupán pislogás nélkül nézett a szemébe. – Szóval… az a helyzet, hogy… nem szeretném igazán, hogy az ember hazajusson, mert… kicsit… beleszerettem…

Figyelte a lidérc reakcióját, ám annak hiánya többet árult el, mint ha bármit mondott volna. Nem pusztán nem botránkozott meg, de a szeme se rebbent. Talán árnyalatnyit csalódottnak tűnt, amiért ilyen – az ő számára bizonyára – triviális ok állt az egész mögött.

– Akkor te miért próbálod őt hazajuttatni? – kérdezte enyhén félrebiccentve a fejét Vekst. – Ő szeret téged, ő marad itt.

– Hát… igazából nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy ő is szeret engem… mármint olyan értelemben – topogott idegesen Tarn az egyik hátsó lábával.

– Te… nem beszélsz ővele? – értetlenkedett a lidérc. – Csak te nézed, és te vagy belé szerelmes nézésből?

– Nem, csak… barátok vagyunk, és nem tudom, hogy vethetném föl neki! – tört elő a pegazusból. – Nem akarom elrontani ezt az egészet, nem akarom elveszíteni, és… nem akarom, hogy perverznek tartson…

– Ti pónik vagytok furák – állapította meg a szürke kanca.

– A lidérceknél az ilyesmi nem számít erkölcstelennek?

– Erkölcs… fura fogalom… – mondta elgondolkodva Vekst. – Póniknak kellenek elvek, hogy azt érezzék, igazuk van. Fontos nekik, hogy akkor cselekedjenek, akkor harcoljanak, ha érzik nekik a jogot rá saját szabályaik szerint. Nem veszik el a másikét, ha nem indokolják meg álca-okkal. Lidérceknek kell valódi ok, nem távoli másoké-gondolat. Cselekszenek saját igényből. Ha akar másik fajút szeretőnek, nem keres indokolást, megbeszéli másikkal, és csinálnak egyezséget. Többi pónit zavarja; többi lidércet nem érdekli.

– Hm… Ismételten köszönöm a meglátásod, ezen rágódnom kell még egy darabig, azt hiszem – hajolt meg ismét Tarn. – Távozhatok, vagy van még kérdésed?

– Mehetsz, póni – biccentett a lidérc. – Te menj az emberhez, és kérdezd meg, hogy szeret! Ne légy buta!

Ha csak ilyen egyszerű lenne! – gondolta Tarn, miközben kisétált a megfigyelőből. De be kellett látnia, ha azt akarta, hogy valaha is több legyen ez az egész puszta ábrándozásnál, előbb-utóbb oda kell állnia Dave elé, és színt kell vallania. Csak olyan sok minden elsülhetett rosszul, és olyannyira nem volt alkalmas az idő ilyesmikre… És még azt is valahogy tálalnia kellett a még mindig tüskés hangulatú barátjának, amit a lidérccel beszélt, márpedig attól sem lesz elragadtatva. Most már tényleg szüksége volt valami tervre!