11. Fejezet

A költöztetésre praktikussági okokból egy pénteki napon került sor, így Tarn az első pár napban gond nélkül otthon maradhatott Dave-vel. A pegazus az előtte kapott pihenőnapokat a lakás kitakarításával és picit a feldíszítésével is töltötte. Szeretett volna jó benyomást tenni a barátjára, ha pedig azt sikerülne az igyekezetével elérnie, hogy a férfi nem egy disznóólat, hanem egy barátságos kuckót láthat az ajtón belépve, az minden fáradtságot megér. Az már félsiker, ha Dave otthon érzi magát nála.

Kaptak maguk mellé egy szép szál földipóni csődört, aki egyrészt hordárként, másrészt sofőrként segített nekik áthordani Dave cuccait Tarn lakásába. Nem volt nehéz dolga: a férfi elég minimális mennyiségű holmit tudhatott a magáénak – és azokat is mind ajándékba kapta az Orb&Marble-től. Két bőröndbe belefért Dave összes ruhája, azokon kívül pedig minden tulajdonát csupán egy kifejezetten rá tervezett fogkefe, egy hasonlóan egyedi borotva, egy egyszerű sörénykefe… illetve egyetlen darab könyv képezte, amit Ether Gush nem csak kölcsön adott neki.

Belegondolni is szomorú volt, hogy a barátjának ennyivel kellett új életet kezdenie. Az egyetlen, ami miatt Tarn megtartotta a bizakodó hozzáállását, hogy Dave ott volt mellette, így ő is vele maradhatott, és segíthetett neki bármiben, amire csak szüksége lehetett. Rengeteg érzelem kavargott a pegazusban, mikor első ízben kilépett a férfival az oldalán a laboratóriumból. Próbált nem túlzottan örülni, hogy összeköltözhet az emberrel, de ezen az izgatott boldogságon csak úgy tudott ideig-óráig felülkerekedni, hogy sajnálkozott a barátja sanyarú sorsán. Dave olyan kifejezéstelen arccal jött egy lépéssel lemaradva mögötte, amitől Tarn legszívesebben a combjához dörgölőzött volna – kizárólag praktikussági okokból, mivel a földről csak odáig ért volna fel kényelmesen. Mesélni akart a városról, hogy mit látnak, vagy miket fognak látni, sőt, igazából bármilyen témának örült volna, ami képes megtörni a kettejük közt feszülő falat… amit eddig soha, még a legelső találkozásuk alkalmával sem érzett ilyen áthatolhatatlannak.

Egész úton nem is szóltak egymáshoz, leszámítva azt az egyetlen esetet, amikor az albérlethez közeledve Tarn megjegyezte, hogy már nem kell sokáig kibírniuk, mert mindjárt megérkeznek. A csomagokat egyetlen körben fölvitték, a pegazus megköszönte a sofőrjüknek a segítséget, aztán hamarosan kettesben találta magát a barátjával. Dave ott állt az előszoba közepén, a fejét kissé lehajtva – habár fölöslegesen, mivel a mennyezet még így is több centiméterre volt tőle, és csak bámult maga elé. Tarn becsukta az ajtót, aztán elslisszolt a férfi mellett, s szembefordulva vele finoman megérintette a térdét, hogy magára terelje a figyelmét.

– Akkor hát… üdv itt nálam! – mondta bocsánatkérő mosollyal. – Nyugodtan érezd magad otthon! Megmutatom, mit hol találsz. Balra egymás mellett a vécé és a fürdőszoba, folyosó végén a konyha, ez itt a nappali, ő itt Honey, akiről meséltem, az meg ott a háló lenne.

Elég gyorsan végigértek az egészen, így a kanca picit bizonytalanul megtorpant. Örült volna valami válaszféleségnek Dave részéről, bár az igazat megvallva reménykedni nem is reménykedett benne. Kuka csöndben ácsorogni viszont a legkevésbé sem szeretett volna, ezért inkább folytatta is.

– A legfontosabb kérdés azt lenne eldönteni, hogyan aludjunk – jelentette ki a hálószoba felé fordulva, hogy ha esetleg elpirulna, a férfi ne lássa rajta. – Az ágyam elég nagy… szóval azon kényelmesen elférsz elvileg, ha gondolod, vagy van kanapé, ami azért jóval kisebb, meg van pár matrac…

– Mindegy – jött a színtelen válasz.

– Okés, akkor próbáld ki az ágyam, hogy elég nagy-e, én meg kihozok egy matracot, hogy legyen viszonyítási alap – hadarta Tarn, azzal elügetett a nappali felé. – Ha zavar a takaró, nyugodtan dobáld le, meg majd az ágyneműket is átnézhetjük, hogy melyik a szimpatikus! Kérsz közben esetleg valamit enni, inni?

– Nem – szólt át halkan a szomszéd szobából Dave.

– Jó, ezt gyorsan idedobom csak a padlóra, aztán azért én odarakok főni egy kávét, ha nem baj – mondta a pegazus, miközben kihajtogatta a szekrénye mögött tárolt önmagát felfújó matracot. – Csinálok annyit, hogy kettőnknek is elég legyen, ha esetleg mégis megkívánnád.

Kicsit felfüggesztette a pakolászást, és hegyezte a fülét, de nem kapott választ, így megvonta a vállát, és rátaposott a matrac szélére, mire az egész pár másodperc leforgása alatt teleszívta magát levegővel. Megvárta, míg a műanyag dög elérte a végleges alakját, aztán vidáman hümmögve a konyhába trappolt, és nekilátott megcsinálni a kávét. Direkt enyhébbet választott, hogy ha Dave úgy dönt, csatlakozik hozzá, ne égjen le azonnal a haja.

Majdnem egy teljes percig tétlenül bámulta, ahogy melegszik a víz, aztán úgy döntött, megnézi, hogyan halad a barátja az ágyának kipróbálásával. Picit bele is borzongott a gondolatba, hogy a férfi ott fekszik az egyik… vagyis mit egyik, a legintimebb helyén a kis otthonának. Az ágynemű át fogja venni a testének az illatát, ha pedig belefúrja a fejét a párnájába, olyan lesz, mintha Dave haját szagolgatná… Hmm…

De nem. Dave az ágy szélén üldögélt, alig érve a lepedőhöz, és a falat nézte görnyedt háttal és az ölébe ejtett kezekkel. Tarn némán sóhajtott, és gondolatban leszidta magát, amiért ennyire csak magára gondolt… megint. Halk patakopogással odament az ágyához, majd pillanatnyi hezitálás után fölugrott rá, és leült a férfi mellé. Hirtelenjében nem tudta, mit mondjon, hát csendben maradt, és vele együtt bámulta a falat.

Talán megölelhetném – futott át a fején. Biztos jólesett volna neki, és egyetlen mozdulattal többet mondhatott volna, mint egy félórás beszélgetéssel. Dave mégis annyira magába zárkózott ebben a testhelyzetben, a kanca nem tudta kitalálni, hogyan csinálhatná, hogy ne tűnjön túl tolakodónak. Végül a szárnyát nyújtotta ki szépen lassan, de mielőtt még hozzáérhetett volna, a férfi megszólalt.

– Van itt könyvtár? – kérdezte rekedtes hangon, mire Tarn félbehagyta a megkezdett mozdulatát.

– Hú… hát, biztos van – felelte töprengve. – Könyvesboltot tudok, könyvtárnak is lennie kell a közelben. Miért kérdezed?

Dave kicsit váratta a válasszal, amíg a kanca óvatosan, feltűnésmentesen visszahajtotta a szárnyát a saját hátára.

– Nem próbáltatok meg mindent – mondta szárazon a férfi.

– De… figyelj, én nem nagyon értek a mágiához, de az Orb&Marble-nél azért elég okos pónik dolgoznak… meg a Hercegnők is azt mondták…

– A Hercegnőitek szerintem nagy ívben szarnak arra, hogy hazajutok-e valaha – horkantott Dave, mire Tarn behúzta a nyakát. – Egy darab póni volt hajlandó tényleg utánajárni ennek az egésznek, és ő is simán föladta, amikor nem a legkézenfekvőbb megoldás volt az igazi. Jó, tényleg logikus volt, hogy azt az elbaszott emberszerű torzszülöttek világát választotta, de nem létezik, hogy nincs semmi más lehetőség a szaron kívül…

Tarn csupán némán tátogott a szitkokra. A férfi vádló hangját egyáltalán nem találta jogosnak, főleg így, hogy őrá borította a felgyülemlett feszültségét. És így beszélt az általa olyannyira tisztelt Hercegnőkről is… Már majdnem fölszívta magát, hogy visszavágjon az embernek, de aztán erőt vett magán, és csupán jókorát sóhajtott. Teljesen természetes, hogy Dave dühöt érez. Ő pedig, ha már azt vállalta volna, hogy a férfi kisírhatja magát a vállán, a kitörését is zokszó nélkül el kellene viselnie…

– Nézd, megértem, hogy nehéz elfogadnod – mondta halkan. – De hidd el nekem, Graph professzor sem mondta volna, milyen elképesztően bonyolult ez az asztrális teleportálgatás-dolog, ha nem lenne az.

– Akkor az! – csattant fel Dave. – Valahogy mégis idekerültem! Jó, figyelj csak ide! Nálunk ha valakit olyan betegséggel kezelnek, amire az orvosok azt mondják, nem tudnak mit tenni vele, tudod mit szoktunk akkor csinálni?

Tarn megrázta a fejét.

– Hát nem az orvosokat kérdezzük! – bökte meg nem túl kedvesen a pegazus orrát a férfi. – Annyit azért volt szerencsém megtudni erről a világról, hogy nem a szájbakúrt unikornisok értenek itt csak a varázsláshoz. Ott vannak például a kirinek! Meg tudod nekem mondani, hogy egy kirinnek se lenne ötlete egy ilyen teleportálásra?

– Nem… – vallotta be őszintén Tarn.

– És mit gondolsz, Orbék kizárólag tudományos témakörű irodalmakat néztek át a hazajuttatásomhoz, vagy „betévedtek” az ingoványosabb részekre is? Tudod, arról beszélek, aminek a létezését a tudóstársasdalom elitje elvből megtagad… Ezotéria, misztikum, vagy tudom is én, milyen rétegei vannak a drágalátos mágiátoknak, ami nincs hivatalosan elfogadva. Szerinted a rágós csaj beledugta az orrát bármi ilyesmibe?

– Nem… – motyogta lecsapott fülekkel Tarn.

– Őszintén úgy gondolod akkor, hogy mindent megpróbáltatok? – kérdezte cinikusan Dave.

Tarn fülében ott visszhangoztak Marble Orb hideg szavai: „az ember hazajuttatása nem szolgálja Equestria érdekeit”. Ha csak ebből indult volna ki, még az is lehetséges lenne, hogy ha megtalálnák a visszautat, akkor is megpróbálnák eltitkolni Dave elől. Viszont akkor Marble Orb nem adott volna szabad patát a lányának az ügyben. Ettől függetlenül a férfinak tényleg igaza volt… és semmiképp nem volt szabad elárulnia neki, mennyire…

– Nem, nem próbáltunk meg mindent – mondta kissé kihúzva magát. – És szabadjon kiállnom az országom mellett: azt azért te se várhatod, hogy minden létező varázshasználó ezen dolgozzon naphosszat, mikor még csak az sem valószínű, hogy egyáltalán lehetséges!

– Érthető? – vonta fel a szemöldökét Dave. – Persze hogy érthető. De akkor senki ne vágja a fejemhez, hogy lehetetlen hazajutnom! Ennyire hülye azért nem vagyok! Mondják azt, hogy nem tudnak segíteni. Vagy hogy nem akarnak, bánom is én…

– Senki sem tart téged hülyének, Dave – motyogta Tarn. – És én szeretnék segíteni…

– Ha valóban segíteni akarsz, akkor megmutatod, hol van a könyvtár – jelentette ki szárazon a férfi.

A kanca összeszorította a száját, és lenyelte a sértődöttségét.

– Elkísérlek, és veled együtt fogok keresni, bármit is szeretnél találni – szűrte a fogai között elszántan, mélyen a barátja szemébe nézve.

Talán tényleg igaza volt. Igaza, amiért számon kérte rajta… Csak úgy csinált, mintha tényleg segíteni akarna, de valójában két szalmaszálat nem tett keresztbe érte. Ami talán még érthető is, hiszen pegazusként jó nagy bunkóság lett volna megpróbálni okosabbnak tűnni az unikornisoknál azzal, hogy saját maga kezd kutakodásba, míg ők is dolgoznak a kérdésen. Az viszont már puszta önzőség volt, hogy ő maga azt kívánta, bár Dave sose térhetne haza…

– Menjünk! – indítványozta a férfi, fölállva az ágyról.

– Most rögtön? – kérdezte zavartan Tarn.

– Ha dolgod van, felőlem maradj… – vont vállat Dave. – Mutasd meg, merre kell mennem, és már itt sem vagyok!

– Nem, nem, nem! – tiltakozott azonnal a kanca a sörényét birizgálva, miután ő is leugrott az ágyról. – Csak… csak megiszom a kávémat, és mehetünk is, jó?

– Tőlem… – forgatta a szemét a férfi.

* * *

Pocsékabb első randit el sem tudott volna képzelni. Habár nem is volt tisztességes randinak hívnia valamit, ami legalább az egyik fél szerint biztos nem volt az. Sőt, ő maga sem tudta szívvel-lélekkel annak érezni, inkább csak… szerette volna, ha az lenne, ha már ez az első alkalom, hogy kettesben elmennek valami közös programra. Az idillt épp csak az zavarta meg, hogy Tarn szörnyen érezte magát, és Dave is láthatóan majd' felrobbant, olyan ideges volt. És a közös program unalmas volt. És a pónik az utcán és a könyvtárban is mind megbámulták őket. Ja, pocsék „első randi”…

Abban sem volt biztos, hogy az segített volna, ha többet beszélgethet Dave-vel. A barátja az egyik kevésbé rémültnek tűnő könyvtárosával elirányíttatta magukat a „Mágia”-részleghez, hogy legalább becsületből átnézzék azt is, na meg persze hogy legalább annyira kiművelődjenek a témából, hogy meg tudják különböztetni egymástól az asztrális- és nem-asztrális teleportot. Utána viszont az idejüket jobbára néma keresgéléssel töltötték: Tarn kapta a magasabban fekvő polcokat, hogy a barátjának ne kelljen állandóan létráznia, Dave pedig az alsóbbakat böngészte.

Annyiban azért szerencséjük volt, hogy bár a férfiról nem sütött, hogy fogalma sincs a varázslásról, Tarn pegazusként kellőképpen tanácstalannak tűnt, hogy alig pár perc leforgása után megkérdezze tőle egy vastag szemüveges unikornis, hogy ugyan segíthet-e valamiben. Tarn a patáit zavartan egymáshoz dörzsölgetve igyekezett összefoglalni a csődörnek a problémájukat, és valószínűleg nem mondhatott túl nagy hülyeségeket, mivel az unikornis se nem nevette ki, se nem zavarta el a fenébe őt, hanem lelevitált neki pár émelyítően vastag könyvet a polcról. Még sorrendbe is tette neki őket, mondván, hogy az egyik ismerete nélkül garantáltan nem fogja érteni a másikat.

A kanca kis híján elsírta magát, amikor végignézett a három köteten, és megállapította, hogy már a címüket sem érti. Az első egy különösen súlyos, baljóslatúan műbőr kötésű szörnyeteg volt, amit egyébként a lapok állapotából ítélve elég sokat használhattak – vagy rettentően régi lehetett –, és a „Magia Materna” címet viselte. A hátsó borító azt állította, ez az iromány minden varázslattal kicsit is komolyabban foglalkozó unikornisnak a legalapabb alapműve, szóval Tarn inkább igyekezett egyelőre felé sem nézni a mellette tornyosuló „Ars Magiká”-nak, és „Ex Corpus”-nak. De ha már megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Dave hazajuthasson, tartotta magát a szavához, és a fogait csikorgatva, óvatosan hunyorogva fölnyitotta a gigászi nyomdaszökevényt.

Sosem hitte volna, hogy valaha is ilyet gondol, de valódi megkönnyebbülés volt beleolvasni. Az előszónál még megmaradt a gyanakvása, az első fejezet végére érve viszont döbbenten pislogva állapította meg, hogy minden szót értett. Bárki is készítette ezt a förmedvényt, hálás volt neki, amiért ilyen közérthetően fogalmazott. Pár új kifejezéssel gazdagodott ugyan a szókincse, viszont ez valóban gazdagodás volt, mivel az író minden picit is ismeretlen elemhez részletes magyarázatot fűzött. Nem volt kifejezetten olvasmányos, viszont az a hihetetlen élmény, hogy nem érezte magát totálisan idiótának a mágiához, adott elég lendületet Tarnnak, hogy bizakodva folytassa, amit elkezdett.

Több órányi elmélyült olvasás után megdörgölte a szemét, és egyből rá is ébredt, mennyire elgémberedtek a tagjai. Szinte már fájt, mégis muszáj volt kinyújtóztatnia a lábait és szárnyait, ami művelet közben a nyakát kiropogtatva körbenézett, Dave-et keresve. A férfi komoly, elszánt arccal ült tőle jó három méternyire egy párnán, maga előtt egy, mellette toronyba pakolva vagy hat könyvvel, és olyan gyorsan lapozgatott, hogy annyi idő alatt legfeljebb átfutni lehetett az oldalakat. Tarn egyből picit hülyén is érezte magát ezt látva, hiszen valóban nem lediplomázni akart mágiából, csupán egyetlen dolgot keresett, szóval jókora butaság volt ilyen mélységekben a témába merülnie. Főleg ha azt figyelembe vette, milyen témákat érintett eddig…

Az első pár fejezet lényegében elméleti fejtegetés volt arról, hogy mi a mágia… és mi nem az. Tagadhatatlanul érdekes téma volt, hiszen Tarn számára tökéletesen helytállónak tűnt az a megfogalmazás, hogy „mágia minden, amit egy unikornis a szarvával csinál”. A valóság elképzelhetetlenül távol állt ettől… és nem elsősorban azért, mert az unikornisok nem-mágikus dolgokra is használhatták a szarvukat igen kreatívan… Utána következett egy igen hosszú rész, ami a mágikus tér strukturális felépítését tárgyalta. Annyi haszna volt, hogy Tarn legalább már értette, mi az az éter, és lett némi elképzelése arról, mennyire nagyságrendekkel bonyolultabb tud lenni egy varázslat annál, mint ami kívülről látszik, hogy hunyorog az unikornis, aztán fölizzik a szarva és hipp-hopp történik valami.

Látva viszont, hogy Dave milyen sebességgel haladt, Tarn úgy döntött, megnézi, mennyi értelme volt művelődnie. Becsúsztatott egy könyvjelzőt a lapok közé, hogy el ne felejtse, meddig jutott, aztán behajtotta a könyvet, és megkereste a végén a tartalomjegyzéket. Két dolgot állapított meg azonnal: az egyik, hogy nem nagy fába vágta a fejszét, hanem mamutfenyőbe a zsebkését, a másik pedig, hogy a teleport szó nem szerepelt a fejezetcímek között. Mielőtt még a reménytelenség a hatalmába keríthette volna, visszacsukta a könyvet, félretette, és odasétált a barátjához. Kicsit megállt mellette, aztán mivel Dave nem volt hajlandó fölnézni az olvasásból – vagy egyenesen nem volt hajlandó tudomást venni róla –, halkan nyögve nyújtózkodott egy jó nagyot, aztán letelepedett a férfi párnájára, nem egészen szárnynyújtásnyira tőle.

– Sikerült találni valamit? – kérdezte elfojtva egy ásítást, ami persze pontosan abban a pillanatban tört rá, ahogy megszólalt.

– Nem – jött a kurta felelet.

– Sajnos egyelőre nekem sem – húzta el a száját a kanca. – Kicsit elmerültem a könyvekben, amiket az a csődör ajánlott…

– És rájöttél, miért írják az egyik mágiát k-val? – kérdezte unottan Dave.

Tarn halkan kuncogott a poénon, ám a férfi semmi jelét nem adta annak, hogy tényleg viccelt, és továbbra sem nézett felé. Valószínűleg kellőképp fáradt volt a végeláthatatlan keresgéléstől, hogy a mai napon megismert cinikus oldalán kívül mást nemigen maradt ereje mutatni. Rájuk fért volna egy kis szünet, már a kanca is érezte magán. Harapniuk sem ártana valamit…

– Nem, még dolgozom rajta – bökte ki végül. – A bejárattal szemben viszont van egy falatozó, ahol az illatok alapján fantasztikus sült zöldségeket árulnak… – Várt egy kicsit, hátha Dave veszi a lapot, mivel azonban a férfi a füle botját sem mozdította, folytatta. – Ma még nem ebédeltél… és én se… – Újabb pár másodpercig figyelte csendben, ahogy Dave elmélyülten lapozgatott tovább, aztán ismét megszólalt. – Üres gyomorral sokkal nehezebb koncentrálni.

– Úgy még nehezebb, ha valaki olvasás közben szóval tart – jegyezte meg hűvösen a férfi.

– David… – tette gyengéden a barátja karjára a patáját Tarn, de olyan rideg, passzív ellenállásba ütközött, hogy inkább mégis eltekintett a gesztustól. – Mostanában alig eszel valamit. Ez nem…

– Foglalkoznál a magad dolgával? – reccsent rá Dave, mire a pegazus ijedten lecsapta a fülét.

Nem volt hát mit tenni, Tarn bánatosan lehajtott fejjel elsétált, és otthagyta a férfit.

* * *

Hiába imádta a sült zöldségeket édes-savanyú mártással, Tarn mégsem tudta igazán kiélvezni az ízeket. Mikor kihozták a tányérját, a kanca mohón magába lapátolta az adagjának a felét, a hasát is sikeresen megfájdítva a manőverrel. Kénytelen volt hát lassítani, ám az sem segített koncentrálni az előtte heverő finomságokra. A gondolatai ugyanis minduntalan visszatértek a barátjához, és hogy mennyivel rosszabbul sikerült a beköltözés, mint arra számított, mint amit remélt. Hiába igyekezett biztatni magát, hogy ez még csak a legelső nap volt, Dave-nek szoknia kell az új környezetet, és egyébként is láthatóan nem sikerült feldolgoznia, hogy nem fog hazajutni… illetve nem, ilyesminek eszébe se lenne szabad jutni, elvégre még nem adták fel a reményt! Mégis úgy érezte, a férfi nem hogy közelebb került volna hozzá, de egyenesen eltávolodott tőle. Úgy beszélt vele, mintha… mintha direkt bántani akarná…

Pedig semmi okot nem adott rá, nem? Mindig barátságos volt vele, segített neki, amiben csak tudott… mi több, mostanra ő lett az egyedüli, aki kitartott mellette a lehetetlen vállalkozásában. A fenébe is, még a rohadt griffek közé is kiment csak azért, hogy a kedvébe járjon és húst hozzon neki! Húst, amit egyetlen épeszű póninak se jutna az eszébe… Talán nem is volt ebben a szurkálódásban semmi személyes. Talán Dave csupán az egész világra haragudott, amiért ilyen kegyetlen volt vele, és az egyetlen, akivel ezt megoszthatta – akin levezethette –, az Tarn maradt. Lehet, csak vennie kéne egy nagy levegőt, és tartania a hátát… aztán ha a barátja átesik ezen az időszakon, majd bocsánatot kér a viselkedéséért, és minden olyan lesz, mint régen… vagy még jobb is.

Hacsak… hacsak tényleg el nem rontott valamit… Tarn érezte, ahogy az izzadtság azonnal átüt a bundáján a gondolatra. Mi van, ha Dave sejti, mi több, akár pontosan tudja, miért akarta ennyire, hogy odaköltözzön hozzá, és köszöni, de nem kér belőle? Elvégre pszichológusnak készült, és onnantól kezdve, hogy kis híján orgazmusig masszírozta a szárnyizmait, annyira azért nem volt nehéz kettőt meg kettőt összeadni. Túlságosan nyomult volna? Vagy… eleve nem is lenne szabad ilyesmi után vágyakoznia? Csak az ő fantáziája lenne ilyen perverz? Hogy lehetett ekkora egy rakás szerencsétlenség?

Összeszorult a torka, nem is bírt rajta több falatot lepréselni, bár „szerencsére” az étvágya is elment. Félretolta a tányérját, és halkan nyögve az asztalra hajtotta a fejét. Fogalma sem volt, mit kéne tennie, vagy mi lenne a helyes. Percekig csak ült magában, jóformán mozdulatlanul, míg egy csődör hangja magához nem térítette.

– Jól van, hölgyem?

Tarn fölemelte a fejét, és az arca valószínűleg elég jól tükrözte a komor gondolatait, mivel a póni hamar eloldalgott.

– Csak fáradt vagyok… – magyarázkodott a pegazus, de már későn.

Nagyot sóhajtott, és inkább a fogaival fölkapta a tányérját és négy lábra ugrott. Sokkal kevésbé volt kedve visszamenni a könyvtárba, mint hajlandó lett volna elismerni, de igazából nem volt választása. Leadta a szennyesét, aztán ráérősen nézelődve visszasétált a szemközti épülethez. Könnyű volt megtalálnia a mágia részlegen azt a pontot, ahol Dave-et hagyta: a férfi még mindig ott gubbasztott a fal mellett a párnáján, annyi könyvvel körbevéve magát, amennyiért még éppen nem szólták meg a könyvtárosok. Amilyen elmélyülten olvasott – ami hatalmas előrelépésnek számíthatott a gyors lapozgatás után, szóval találhatott valami érdekeset –, Tarn inkább nem zavarta meg azzal, hogy bejelenti az érkezését, csupán halkan visszasétált a saját magának kipécézett három kötethez, amik érintetlenül hevertek a földön.

Új elhatározás fogalmazódott meg benne, mikor felütötte az irományt a megjelölt oldalnál, és a szeme a hosszú sorokra siklott. Bármilyen nehéz is lesz, megpróbálja félretenni a férfival kapcsolatos erotikus gondolatait. Legelsősorban a barátja szeretett volna lenni, ahogy eddig is volt, márpedig egy igaz barát segít a bajban mindenfajta hátsó szándék nélkül. Hogy aztán később mi lesz, vagy lesz-e valami kettejük között, az majd úgyis kiforrja magát. Főleg, mivel még annak sem volt ideje utánanézni, aminek korábban már akart, azaz járna-e bármilyen… hivatalos következménnyel, ha különböző fajúként bújnának ágyba. A hely alkalmas lett volna, de az idő semmiképp, hogy most tegye ezt meg, szóval tényleg nagyon le kellett volna hűtenie magát.

Kár, hogy ez sosem volt az erőssége: ha egyszer föllelkesült valamin, nehéz volt leállnia… és lehetetlen volt leállítani. Dave pillanatnyi hozzáállása viszont elég sokat segített, hogy türtőztesse magát… sajnos.