Plum

A kék csődör óvatosan nézegetett jobbra-balra, ahogy egyre mélyebbre hatolt a barlangba. Az egyik mellső patája fölött lebegő fénygömb hideg nedvességtől csillogó falakat világított meg, a sötétben maradó részekből pedig halk csörgő-cserregő-csámcsogó hangok szűrődtek felé. A kő a patái alatt minden egyes lépésnél megreccsent, sőt, a legváratlanabb pillanatokban tüskékben végződő apró gödröket szabaddá téve be is szakadt, s ilyenkor csak a lélekjelenléte mentette meg a pónit az orra eséstől, vagy épp a felnyársalódástól. A sűrű árnyékokból néha halvány fénnyel izzó, összetett szemek lesték a mozdulatait. De mindez csupán apró kellemetlenség volt a számára ahhoz képest, hogy idebentről nem láthatta az eget…

Kevés híján eltévesztette az irányt is, annyira zavarták a háttérzajok, viszont mikor a szeme megakadt a sörényszálnyi repedésen az egyik oldalfalon, megtorpant, és odafordult. Elsőre csak finoman megtapogatta a patájával, aztán inkább odafarolt, és egyetlen jól irányzott rúgással átszakította a követ. A fejét lehúzva mászott be a szűk járatba, közben pedig a friss légáramlatot szimatolva igyekezett megnyugtatni magát, hogy már nem jár messze a céljától. Haloványan ugyan, de érezte eddig is maga előtt a pónit, mégis egészen más volt „fizikai” érzeteket is társítani az előrehaladáshoz.

Hamarosan a folyosó ki is tágult egy akkora, közel gömb formájú üreggé, mint Ponyville polgármesteri hivatala lehetett. Az aljzatot idebent teljesen elborította valami fehér, ragacsos anyag, amihez nem kellett észlénynek lennie, hogy rájöjjön, mi lehet, elvégre a forrása ott lógott a mennyezetről egy hatalmas, szőrös pók formájában. Az undorító szörnyeteg a potrohából friss, nyálkás hálót húzott elő éppen, s azzal tekerte be sokadjára az első két lábában tartott kicsi kancacsikót, egyedül annak fejét hagyva szabadon. Jóformán ügyet sem vetett a betolakodóra, csupán egyetlen másodpercre emelte fel a fejét, s utána zavartalanul folytatta tovább bizarr tevékenységét.

Plum lehunyta egy kicsit a szemét, és megpróbálta visszanyelni az émelygését. Igyekezett újra emlékeztetni magát, hogy amit lát, az nem valóságos… vagy legalábbis nem szó szerint az, inkább csak átvitt értelemben. Ideát semmi sem az, aminek látszik. És neki magának pedig nincs meg sem a kellő tapasztalata, sem a bölcsessége, hogy megmondja, mi micsoda, nem pláne még ítélkezzen is. Valamint azt sem volt szabad elfelejtenie, hogy ő itt csupán vendég volt. Halkan sóhajtott hát, majd a patája fölött lebegő fénygömböt kissé föntebb emelve megköszörülte a torkát.

– Korán jöttem? – kérdezte a tőle telhető legkevésbé számon kérő hangsúllyal.

A kicsi kanca vöröslő szemei azonnal kipattantak, s a csődört megpillantva az arcára eleinte kiülő rémületet hamar felváltotta egy félénk, szégyellős mosoly.

– Izé… Szia, Plum! – csipogta elpirulva a csikó. – Izé… elfelejtettem, hogy jössz ma… Mármint… valamiért az esti szundira számítottam…

– Ha gondot okoz, visszajöhetek később – mondta ő, immár egyre nehezebben palástolva a neheztelését, ugyanis a kis kanca továbbra is hátrahajtott fejjel, az óriáspók gubójából társalgott vele. – Csak azt hittem, neked kényelmesebb így, ha már sikerült találnom egy kis holtidőt, főleg ha már így beszéltük meg. De inkább magadra hagylak, aztán csináld nyugodtan… bármi akar is ez lenni…

– Ja, ne, ne, persze, bocsi, csak Pendulum segített picit relaxálni! – szabadkozott zavarban a csikó, miközben a pók végre függőlegesbe állította, és óvatosan a padlóhoz közelítette. – Tényleg bocsi, nagyon örülök neked… mármint hogy jöttél, meg készen is állok, csak… egy… pillanat…

A fehér thesztrál addig tekergőzött, míg a vállai, majd a szárnyai elő nem bukkantak a pókhálóból. Utána kihúzta belőle a mellső lábait is, és nekiállt lefejteni magáról a maradékot, de aztán hirtelen megtorpant, és újra elvörösödve visszahúzta az egészet a mellkasáig.

– Izé… megkérhetnélek, hogy egy icipicit… elfordulnál? – kérdezte elvékonyodó hangon Silksong.

Az igazat megvallva nem csinált volna ügyet belőle, ha a kanca akár végig ruha nélkül akar lenni, még ha eddig egyetlen közös alkalommal sem volt példa ilyesmire. Ponyville-ben a szeme se rebbent volna senkinek, és egyébként egy pár nyeregtáskán kívül őrajta se volt semmi. Nem is beszélve arról, hogy már csak a korkülönbség okán sem lett volna ildomos például… hagynia a szemét elkalandozni rajta, vagy ilyesmi… viszont sajnálatos módon ebben a kontextusban, s így, hogy a kanca kifejezetten felhívta a figyelmét a saját meztelenségére, hát, nehéz volt kirekesztenie a gondolataiból. Valószínűleg mire megfordult, neki is sikerült elpirulnia.

– Okés, megvagyok! – csipogta immár vidámabban a thesztrál.

Ahogy a csikó felzárkózott mellé, már a szokásos bő, piros ruhája volt rajta, ami még a száját is eltakarta, az egyik mellső patájával pedig a hosszú és vékony, lándzsaszerű fegyverét döntötte a vállának, s derűsen hunyorgott a gallérja mögül a csődörre.

– Menjünk ki a szabadba! – indítványozta Plum. – Emlékszel, mit beszéltünk a zárt helyekről, ugye?

Silksong nem is válaszolt, csupán lecsapta lehetetlenül bolyhos füleit, és buzgón bólogatott. Plum ösztönösen vetett még egy pillantást a mennyezetről lógó pókra, mire az az egyik lábával póni-módra integetett neki, aztán felhúzta magát a magasba. Így, hogy kifelé menet már ketten voltak, a barlang járatai is sokkal kevésbé tűntek barátságtalannak: bár az irritáló cserregő háttérzaj cseppet sem enyhült, legalább a kő nem próbált összerogyni a patáik alatt minden lépésnél.

– Tudtál gyakorolni a legutóbbi óta? – vetette fel menet közben a csődör.

– Minden nap gyakorlok! – felelte büszkén Silksong.

– És a szobádból sikerült már kijutni? – bólintott Plum.

– Izé… már majdnem… – motyogta megcsappanó lelkesedéssel a kis thesztrál.

– Majdnem? – vonta fel a szemöldökét ő.

– Nem… – ismerte el kelletlenül a kanca. – De már mindenkit látok, akivel egy szobában vagyok! És rájuk is tudok hangolódni egész gyorsan! És… nem vesznek észre, ha nem akarom.

– Akkor nem bántanak emiatt, ugye? – kérdezte árnyalatnyi aggodalommal a hangjában Plum.

– Tudodki elintézte, hogy új szobatársaim legyenek – felelte szomorkásan Silksong. – Olyanok, akik nem tudnak róla, milyen vagyok.

Olyan hangsúllyal mondta, mintha lett volna bármi szégyellnivaló a képességében… Bár Plum nem értett vele egyet, a körülményeket ismerve meg tudta érteni a kanca álláspontját. A kortársai azelőtt is kinézték maguk közül – nem utolsósorban a kinézete miatt –, hogy Luna Hercegnő felfigyelt rá. Silksong nemigen beszélt róla, de anélkül is fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy nem egyszer érték már atrocitások is, miután „bepofátlankodott” mások álmaiba, s hogy ezek egész pontosan milyen mélységig terjedtek, Plumnak legfeljebb sejtései lehettek. A csikó azért egyszer elszólta magát, mikor egy „enyhébb” pókos álmában jártak, hogy szívesen rakna tarantulát valami Mid nevű kanca levesébe, ha nem sajnálná az ízeltlábú barátait.

– Én örülök, hogy ilyen vagy, máskülönben aligha találkozhattunk volna – jegyezte meg a csődör.

Silksong halkat nyikkant, s lecsapott fülekkel föntebb húzta a gallérját, hogy többet takarjon az arcából. Bármilyen zárkózott is volt a csaj, Plum néha meg mert volna esküdni, hogy kissé belé van zúgva… Sok oka mondjuk nem lehetett rá, tán ha más nem, hogy a speciális helyzetükből adódóan Plum szó szerint lehetett az álmai csődöre, ugyanakkor a való életben találkozni is csak akkor lett volna esélyük, ha Luna Hercegnő ennek feltétlen szükségét látja. Nagyjából ismerve a csikó hátterét, Plumnak esze ágában sem volt összetörni a csikó esetleges fals reményeit, s mivel közös, csendes megállapodással egyikőjük sem hozta fel a témát, nem is volt kénytelen ilyesmit tenni.

– És hogy állsz a rémálmokkal? – dobta fel a régi-új kérdést a csődör, részben azért, hogy ne kuka csendben vonuljanak egymás mellett.

– Mostanában nem volt velük gondom… köszi… – felelt hálásan a thesztrál.

– És azokkal, amelyek nem a sajátjaid? – fordult oda hozzá Plum.

– Egy ideje nem sokszor visz magával… – vált szomorkássá Silksong mosolya. – Szobatársakon pedig már nem merek így kísérletezni, inkább csak leskelődök. Mármint… nem úgy, csak, szóval…

– Persze, megértelek – bólogatott együtt érzően a csődör. – Abban azért benne lennél, hogy én egy kicsit magammal vigyelek? Keresünk valami nem túl veszélyeset, de azért érdekeset a felszín közelében.

– Az remek lenne! – villantotta ki a thesztrál a tépőfogait egy félig cuki, félig hátborzongató vigyorban, ahogy fölemelte a fejét.

Végre kiértek a barlangrendszerből, s Plum nagyot szívhatott a hűvös levegőből. Gyönyörű csillagfényes éjszakájuk volt, csupán néhány kósza bárányfelhővel az égen. Egy meredek hegyoldal mesterségesnek ható teraszán álltak, kicsivel magasabban a sötét kőfalai nyújtózkodtak egy olyan városnak, amit a saját szemével még sosem látott, mégis járhatott már benne párszor. A sziklákon csupán néhány növény tudott megkapaszkodni, viszont a kiszögellésnél, ahova a barlang kijárata vezetett, meggyűlhetett némi szálló por, mert még egy kevés fű is megtelepedett rajta, sőt, egyetlen cserje is, aminek az egyik kiugró ágán egy apró madárka tollászkodott éppen. Plumnak pár másodpercre megakadt a tekintete a magányos állaton, s egy darabig nem is tudatosult benne, miért. Mikor azonban rájött, gyorsan újra fölnézett az égre, aztán a thesztrálhoz fordult, és finoman megtámasztotta a vállát.

– Mondd csak, Silksong, fel tudod ébreszteni magad? – kérdezte mosolyogva, nyugalmat erőltetve a hangjára.

– Persze, miért? – kérdezett vissza zavartan pislogva a kanca.

– Tedd meg, kérlek! – bólintott neki, s az arca elkomorodott, ahogy a csikó újra szóra nyitotta a száját. – Most!

Silksong szemében félelem villant, hátrált egy lépést, majd ő is fölnézett az égre, miközben fölemelte a fegyvert tartó lábát, és a csüdjénél belevájta a fogait. Mire az első vércseppek lehullottak a földre, a kanca már eltűnt az álomból. Plum megkönnyebbülten sóhajtott, aztán a fogait összeszorítva a pici madár felé fordult, s tisztelettudóan biccentett.

– Nem miatta jöttem – jegyezte meg kajánul, a termetéhez mérten indokolatlanul mély hangon a madárka.

– Akkor tán jobb is, ha eleve kihagyjuk a játékból, nemde? – kérdezte színtelen hangon Plum.

– Ahogy gondolod – nézett mélyen a szemébe az állat. – De ne ragadtasd el magad, öcsi, nem is miattad jöttem! Csupán azt szeretném, hogy átadj egy üzenetet. Sajna a címzett kissé… nehézkesen elérhetővé vált az elmúlt időkben.

A csődör pár másodpercig rezzenetlenül állta régi ismerőse pillantását, aztán újra fölnézett az égre.

– Rendben, meglátom, mit tehetek – mondta végül.

– Félreértesz, barátocskám, ez nem kérés volt.

– Elmúltak azok az idők, hogy csak úgy parancsolgathass nekem, Holló Szellem – emelte meg az egyik mellső patáját Plum.

– Akkor hát továbbra is félreértesz engem, póni – szűkítette résnyire a szemeit a madár. – Ez nem kérés volt, nem felszólítás, nem utasítás. Ez tény. Ha átveszed az üzenetet, át is fogod adni. Ha nem veszed, akkor is megkapja a címzett, na de vajon időben-e? Az irányítás a patádban, a döntés a tiéd, te vagy a főnök; ezt szeretnéd hallani?

– Fölösleges gúnyolódnod… – horkantott a csődör. – Hadd halljam hát az üzeneted!

A madár fölröppent a bokor ágáról, és letelepedett a póni sörényébe, majd az egyik szárnyával az égbolt felé bökött.

– Elmondhatnám, de egyszerűbb, ha megmutatom – duruzsolta Plum fülébe. – Az egyetlen bökkenő, hogy mélyebbre kell mennünk, hogy bármit is láss belőle…

– Mégis milyen mélyre? – kérdezte ő gyanakvóan.

– Mélyebbre, mint ahova ép ésszel magadtól bemerészkednél… de nem elég mélyre, hogy ne térhess vissza ép ésszel – felelte rejtélyesen a madár. – Ezért nem fogja látni a Hercegnőtök, amikor elkezdődik…

Plum vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta.

– Mutasd! – mondta, összeszedve minden bátorságát.

Az ég lassan besötétedett. A csillagok egymás után gyúltak ki.

Az utolsó bárányfelhő is szertefoszlott.

Az ég lassan koromfeketébe váltott. A csillagok egymás után hunytak ki…

Plum finoman ráharapott a saját nyelvére, bár egy pillanattal később el is bizonytalanodott benne, miért is csinálta. Ugyanazon a teraszon állt, mint eddig is, és a ritkásan pislákoló néhány csillagot bámulta. Látványra egész szép volt, de nem rémlett, egész pontosan mit figyelt, mire várt.

– Hol vagyunk? – kérdezte félhangosan.

– Elég mélyen – válaszolta a hang a sörényéről.

– És mit akartál mutatni? – nézett körbe értetlenül.

– Egy picit várnunk kell – paskolta meg a madár az egyik fülét a szárnyával.

Plum még erősebben harapott a nyelvére. Ez egy álom volt… még mindig. Nem engedhette elkalandozni a figyelmét…

– Ha soká tart, akkor inkább mégsem érdekel – jegyezte meg félhangosan.

– Nyugi, öcsi, gondoltam rád az időzítéssel!

Egyre hűvösebbé vált körülöttük a levegő, szinte égette a póni bőrét. Hosszan álldogáltak némán a kopár sziklafalon. Tán csak pár perc telt el a tétlenségben, tán egy fél óra is, ezt nehéz lett volna megítélni. Plum lassacskán úgy érezte, tényleg ideje lenne indulnia. Így, hogy ilyen jól állt a munkával, megengedhetett magának egy kis ebéd utáni sziesztát a szilvafák árnyékában, de ha fent akarta tartani ezt az állapotot, nem hanyagolhatta soká a feladatait még – vagy ha úgy tetszik, főleg – olyasvalakik kedvéért sem, akik legfeljebb hírből ismerték a kertészkedés nehézségeit.

Ösztönösen megrezzentek a fülei, ahogy a szeme sarkából érzékelt egy apró villanást. Azonnal odakapta a fejét, s mintha még éppen látott is volna valamit, de nem tudott rájönni, mi lehetett az. Mielőtt azonban egyáltalán eltöprenghetett volna a dolgon, a jelenség megismétlődött, ezúttal pont az orra előtt. Egy apró, vörös hullócsillag suhant át az égen. Aztán újabb és újabb.

– Mik ezek? – kérdezte kíváncsian.

Egy darabig várta a választ, álmélkodva figyelve a fokozatosan, s egyre látványosabban kibontakozó jelenséget, aztán rájött, hogy egyedül van. A madár bőrébe bújt szellem jelenlétét nem érezte a közelében. Valami egészen más, borzongató érzés viszont egyre erőteljesebben járta át az egész lényét. És ahogy az egyik hulló csillag a rövidke röppályája végén irányt változtatott, Plum arra is rádöbbent, hogy rossz kérdést tett fel…

– Kik ezek? – suttogta lecsapott fülekkel.