Boo
Élvezte a langyos, délutáni szellő simogatását, ahogy kényelmes tempóban suhant nagyjából kétszázötven méternyire a földtől. Kellőképpen felhős volt az ég, hogy ne bántsa a szemét a nap, szóval a látási viszonyok is közel ideálisak voltak. Tökéletes volt az idő egy kis gondtalan sétarepüléshez. És ezt láthatóan nem csak ő érezte így, hanem a mellette vitorlázó égszínkék pegazuslány is. Túl ritkán adatott meg, hogy a levegőt szelni relaxálás legyen, nem pedig munka. Na meg amúgy is ki kellett használni minden egyes másodpercet, amit együtt tölthetnek.
– Még mindig nem hiszem el, hogy túl vagyunk rajta – jegyezte meg, kicsit közelebb húzódva a kancához.
– Még mindig nem hiszem el, hogy hagytam magam rábeszélni! – hunyta le egy pillanatra a szemét Cloudsplitter, miközben elpirulva eltakarta az arcát mindkét mellső lábával.
– Ugyan már, ez teljesen természetes dolog, amikor két felnőtt póni nagyon szereti egymást – búgta ő.
– Akkor is… lehet, hogy korai volt még… – motyogta a kanca, kerülve a pillantását. – Azt hiszem, nem voltam még teljesen felkészülve rá…
– Ha többet várunk vele, csak jobban rágörcsölsz – forgatta a szemét Boo. – És élvezted te is, nem?
– Igen, igen, élveztem… – sóhajtott Cloudsplitter. – Bár az elején elég nehéz volt így, hogy egy nyilvános helyet választottál! Annyi minden elsülhetett volna rosszul!
– És így utólag mit mondasz, megismételhetjük? – kérdezte a csődör, sokatmondóan vonogatva a szemöldökét.
– Nincs ellene kifogásom – mosolyodott el a világoskék kanca. – És elismerem, tényleg szükségem is volt már rá. De legközelebb négy fal között, zárt ajtók mellett próbálkozunk újra, világos?
– Fene gondolta volna, hogy a sokat próbált éjjeliőr, és még többet próbált határőr ilyen szégyellős is lehet! – vigyorgott Boo. – Tudod mit? Benne vagyok, de csak egy feltétellel! Ha akkor nem kapkodsz semmivel, hanem szépen rászánjuk az időt.
Cloudsplitter hangosan felnyögött, aztán a szárnyait az oldalához tapasztva orral előrebukott, s lusta spirálban zuhanni kezdett. Csak a gesztus kedvéért csinálta: pár méter után kijött a szabadesésből, s gyorsan felzárkózott a barátjához.
– Komolyan mondom, a franc se érti a csődöröket! – dohogott. – Ahelyett, hogy örülnél neki, hogy nem húzom soká a rokonlátogatást! Minden valamire való pasi utálja az anyósát, erre pont nekem sikerült kifognom egy olyat, aki bírja a félbolond öreglányt?
– Anyukád egész aranyos – vonta meg a vállát Boo.
– Na persze, most aranyos volt! – horkantott a kanca. – De nem poénból mondtam, hogy ő volt az egyik fő oka, hogy az Éjjeliőrségnél kötöttem ki. Komolyan féltem tőle, hogy ott, a kávézó közepén jelenetet fog rendezni.
– Ugyan, mire fel? – prüszkölt a csődör.
– Akármire fel, komolyan… – morogta Cloudsplitter. – A legvalószínűbb két ok persze te lehettél volna, na meg a szemem – mutatta a jobb szemével együtt a fél arcát eltakaró fekete vásznat.
– Olyan régóta nem találkoztatok, hogy nem is tudott róla? – kérdezte meglepetten Boo.
– És húztam is volna még tovább, ha te nem erősködsz – biccentett a kanca. – Pár évtized asszem megtette volna…
– Hihetetlen vagy! – csóválta a fejét mosolyogva a csődör. – Na, és velem amúgy mi a gond? Tán nem csípi a thesztrálokat?
– Jóanyám nagyjából senkit nem bír elviselni, akinek bármilyen módon köze van hozzám. Általában saját magamat is beleértve. Ha baja van a fajtáddal, akkor valószínűleg ez volt a legnagyobb szerencsénk.
Boo csupán értetlenül felvonta a szemöldökét, így a párja kénytelen volt folytatni.
– Talán megijedt tőled, és ezért bírt végig normálisan viselkedni – legyezett bizonytalanul az egyik mellső patájával.
A csődör hátradöntötte a fejét, és úgy hahotázott; még a könnye is kicsordult.
– Jaj, képzelem, milyen fenyegető lehetek! – vigyorgott, kivillantva a tépőfogait. – Sőt, így együtt milyen félelmetesek lehetünk! Bamboo Breezerun, a jólfésült vámpír, és Lady Cloudsplitter, a Hét Szél Kalóza! – intett széles ívben a lábával.
– De bolond vagy! – csóválta a fejét mosolyogva a kanca, majd kicsit szomorúbban hozzátette: – Hát, kettőnk közül én tudnék jobban csikókat riogatni…
– Kicsim… – mondta kicsit halkabban Boo, és meg is várta, hogy a párja odaforduljon. – Gyönyörű vagy.
– Köszönöm, hogy így gondolod – felelt egy fokkal vidámabban Cloudsplitter.
– Ez egyszerű tény, kicsim – folytatta komolyan a csődör. – Legfeljebb az őszinteségemet köszönheted meg.
– Képzelem, mennyire szép lehetek így, hogy hiányzik a fél arcom! – kuncogott a pegazus.
– Hé! – emelte fel figyelmeztetőleg a patáját Boo. – Ne kelljen berángassalak egy kósza bárányfelhőbe, hogy megmutassam, mennyire tartalak szexinek!
– Pedig az lehet, jót tenne az önbizalmamnak… – sóhajtott a pegazus, majd pajkosan elvigyorodott, s kicsit előrébb is röppent, amitől a csődörnek kiváló rálátása nyílt a kanca formás farára.. – Tudod mit? – szólt hátra kacéran lengetve a farkát. – Ha azelőtt, hogy elhagyjuk magunk mellett az Everfree Forestet, el tudod kapni a farkamat, alatta átveheted a jutalmad!
– Rossz kislány! – vigyorodott el a thesztrál. – Vigyázz, mert ha ilyeneket mondasz, tényleg szendvicsbe foglak két felhő közé, aztán megcsináljuk a négyszárnyú bestiát!
– Jaj, Boo, ez a duma már öt éve is gáz volt! – kacagott Cloudsplitter, majd az utolsó pillanatban lökte magát félre a felé száguldó csődör útjából. – Hé, ez csalás! – röhögött.
– Háborúban, szerelemben… – vont vállat ő, aztán pár gyors szárnycsapással újra nekiiramodott.
Hosszasan kergetőztek a magasban. A fák olyan gyorsan suhantak mellettük, hogy Boo hamarosan aggódni kezdett, hogy a barátnője nem szeretné, hogy ő nyerjen… Cloudsplitter azon kevesek közé tartozott, akik földön és levegőben egyaránt tudták tartani vele a lépést, és ezzel a kanca is tisztában volt. Ami egyedül biztató volt ilyen szempontból, hogy bár nem mertek közvetlenül az erdő fölött átrepülni, viszonylag jól követték az ívét annak ellenére, hogy légvonalban gyorsabban visszajuthattak volna Canterlotba. Rengeteg idejük volt még hátra az eltávjukból, sietniük egyáltalán nem kellett, ugyanakkor nem is terveztek kitérőt tenni, az éjszakát pedig mindenképp érdemes lett volna a vár barakkjában tölteni. Ilyen szempontból pedig igazán célszerűnek tűnt kihasználni, hogy csak ők ketten jártak épp errefelé…
Ha azt tesztelték volna, melyikőjük bírja tovább, Boo elkönyvelhette volna magában a sikert. A rengeteg felderítő küldetés inkább követelt stabil gyorsaságot, míg Cloudsplittert az éles harci bevetések a hirtelen gyorsulásra és az éles manőverekre edzették. Éppen ezért amikor a kanca hátranézett a nagyjából húsz méteres előnyéből, és lustán lekanyarodott a közel egyenes pályáról, Boo azonnal őrült sprintbe váltott. Föl nem bírta fogni, miért kérette magát ennyire a csajszi, de esze ágában sem volt lemondani arról a bizonyos díjról…
Cloudsplitter egy közeli, alacsonyan szálló, lapos felhőt célzott meg – amin két póni igen kényelmesen elfért –, s hagyta, hogy a párja fokozatosan beérje. Mielőtt azonban ez bekövetkezhetett volna, a kanca megpördült a levegőben, és négy patával landolt a puha párapárnán.
– Vesztettél! – jelentette ki lihegve, de szélesen vigyorogva, ahogy a csődör csalódottan lefékezett patanyújtásnyira tőle.
– Picit hagyhatnád néha magad… – szuszogta rosszallóan Boo. – Mindketten jobban jártunk volna…
– Mert miből gondoltad, hogy ha én nyerek, akkor én nem tartok igényt jutalomra? – kérdezte elszántan a pegazus, majd mielőtt a csődör felocsúdhatott volna, lerántotta magához.
Csatakosak voltak az izzadtságtól, és levegőt is alig kaptak, mégis vad csókban egyesültek a rögtönzött fekhelyükön. Boo élvezettel felnyögött, ahogy a barátnője végighúzta a nyelvét a tépőfogain, és egész testében megremegett. Egyszerűen imádta, hogy ilyen hatással tudott lenni rá. Cloudsplitter pedig csak egyre jobban belemelegedett: a hátára lökte, és a hátsó lábai közé fogva őt ráült a hasára.
– Várjál már, táskám leesik, hé! – állította meg Boo a kanca bordáinak támasztva a mellső patáit. – Nem fogok menet közben röpdösni utána!
A pegazus kelletlenül felmordult, visszalökte a csődör patáit a felhőre, aztán ráhasalt, és lassan, szorosan hozzásimulva lentebb kúszott rajta. A matatásából Boo érezte, amikor a lány megtalálta a nyeregtáskája csatját, és a leplezetlen örömére a fogaival bontotta ki. Mikor biztonságban tudta a felszereléseit, a csődör máris felszabadultabban taperolta a kancát, ahogy az újra felülve rajta akkurátosan elhelyezte mellettük a csomagokat. A csípőjével finoman lökdöste a barátnőjét, aki most teljesen kihúzta magát, szélesre tárta a szárnyait, résnyire nyitotta a száját, s még a szemét is lehunyta, átadva magát az érzésnek.
– Érzed ezt a bizsergést? – kérdezte halkan Cloudsplitter.
– Mindig, amikor veled vagyok! – suttogta a thesztrál.
– Nem… – motyogta a kanca. – Valami nem oké… Változik a szél, változik a légnyomás… Mintha elektromos töltés lenne a levegőben, de érzésre mégsem olyan, mintha vihar készülne. Inkább olyan… mintha valami nagyon nem lenne rendben…
A komoly hangra Boo azonnal felfüggesztette a forró dörgölőzését a szerelméhez, és a szemét lehunyva ingatta bolyhos füleit.
– Semmi – állapította meg pár másodperc után. – Biztos nem csak ezt a nyamvadék erdőt érzed?
– Nem… hiszem – motyogta Cloudsplitter. – Ez olyan, mintha a levegőből jönne. Jönne… igen, ez a jó szó… Jön, de nem… közeledik… Fura… Mintha már, nem is tudom, itt lenne.
A kanca lassan kinyitotta a szemét, és bizonytalanul nézett le a barátjára.
– Gőzöm sincs, mit érzel – vont vállat sután Boo.
– Bocsánat… – húzta el a száját a pegazus, s bűnbánó arccal lekászálódott a felajzott csődörről, közben puha csókot lehelve az arcára. – Nem tudom, mi ez, de képtelen vagyok tőle rád koncentrálni. Ne haragudj, így tényleg nem megy…
– Rá se ránts! – fújt nagyot Boo, közben ő is a hasára fordulva. – Ha nem tudjuk szívvel-lélekkel egymásnak adni magunkat, akkor jobb is, ha elhalasztjuk. Majd Grassburgban bepótoljuk.
– Olyan drága vagy… – motyogta Cloudsplitter. – Annyira megér…
A kanca szava elakadt, és a pupillái összeszűkültek. Valahonnan a közelből nagyon halk és mély recsegés-ropogás hallatszott. Mindketten a hang irányába kapták a fejüket. Az erdő szélénél, épphogy a fák vonalában egy szürke füstpamacs – nem nagyobb, mint a felhő, amin helyet foglaltak – formálódott a semmiből, miniatűr villámokat szórva magából. Aztán újabb és újabb ehhez hasonló időjárási anomáliák jelentek meg az Everfree fölött elszórtan, egyik pillanatról a másikra.
A levegő újra megremegett, ezúttal már a thesztrál által is tisztán érezhető mértékben, s egy kicsivel később tompa búgással kísérve vöröses-sárgás fények lobbantak fel és hunytak ki változatos időközönként a fák között.
– Bamboo, kérem a távcsöved! – nyújtotta felé a lábát Cloudsplitter parancsoló hangnemre váltva.
A csődör nem is késlekedett, előhalászta a táskájából az eszközt, s hamarosan együtt fürkészték a rengeteget. Boo-nak élesebb volt a szeme, szóval reménykedett benne, hogy így se marad le semmiről, azonban mielőtt bármi említésre méltót láthatott volna, Cloudsplitter négy lábra ugrott, és visszaadta a messzelátóját.
– Picsába… – szűrte a fogai között a pegazus, aztán komoran a szemébe nézett. – Vissza kell mennem Cloudsdale-be, és mozgósítom a légierőt. Te repülj Canterlotba, és riadóztass mindenkit! Értesítsd a Hercegnőket is, amint lehet!
– És mégis mit mondjak nekik? – kérdezte a csődör, miközben kapkodva visszacsatolta magára a nyeregtáskáit. – Nem kéne még információkat gyűjtenünk? Valószínűleg ők is észrevették, hogy valami nem oké.
– Eleget láttam – mondta a kanca. – Mondd, hogy portálok nyíltak az Everfree Forest területén, és Equestriát most árasztja épp el egy inváziós hadsereg!
Boo összeszorította a száját, aztán kötelességtudóan szalutált. Cloudsplitter viszonozta a gesztust, aztán gyorsan odahajolt, és szájon csókolta a csődört.
– Nagyon vigyázz magadra! – suttogta aggódva.
– Te is! – felelt ugyanúgy a thesztrál.
Egyszerre rúgták el magukat a felhőtől, csupán pár apró foszlányt hagyva belőle, amit a feltámadó szél hamar elsodort és szétoszlatott.