7. fejezet

Felemás…?

Elsőre tényleg nem tűnt ijesztőnek. Jó, igazából a szó szorosabb értelmében véve ijesztő egyáltalán nem volt. A Hardfelt Borókás a maga monoton egyszerűségében sok mindennek elmondható volt, de félelmetesnek nem. A ritkásan álló, kicsi fák – vagy nagy cserjék, tudja a franc – könnyen átláthatóvá tették már messziről a terepet a gyér lombkoronájukkal, köztük pedig nagyvadat nem is lehetett találni. Az aljnövényzet szintén nem volt valami dús, így abban sem bújhatott meg sok fenyegető dolog, maximum skorpiók, vagy kígyók, bár az előbbiekről Boo úgy tudta, ennyire északon már nem éltek meg, az utóbbiakra pedig ezidáig nem látott példát. Cserébe viszont szinte mindent elborított az alacsonyabb rétegekben a moha, nem is párnákat, hanem szabályosan szőnyeget képezve a patájuk alatt. Bizonyára innen is kaphatta a hely a nevét, ez annyira karakterisztikusnak tűnt, főleg azt figyelembe véve, hogy moha létére nem volt valami puha. Ezeken kívül sok kicsi, édesvizű csermellyel találkoztak, amik simán fogyaszthatóak voltak külön tisztítás nélkül is – csupán kicsit fel kellett melegíteni a kulacsaikat, mert egyébként pár jéghideg kortynál többet nem lehetett volna inni belőlük egyszerre.

Figyelembe véve mindezt viszont hamar jogossá vált Sunflower megállapítása azzal kapcsolatban, hogy ha egy ilyen szép környéken nem lakik senki, az nem lehet véletlen. Róla mondjuk mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy babonás, így ő egyáltalán nem érzékelte „baljós előjelnek”, hogy a szánhúzó pólemeik pont azelőtt dobták fel a patkóikat, hogy beértek volna a borókás határába. Ahogy Starlight is megmondta: csoda, hogy egyáltalán eddig kibírták a lényeket egyben tartó kristályok. Viszont találkozhattak akárhány döngicsélő rovarral, láthattak akárhány halat a patakokban, ez mit sem csökkentett a hely kihaltságán. Az a fajta komor csend szőtte körbe az egész vidéket, amiben még az azt megtörő zajok – néha egy-egy énekesmadár rövid csivitelése, vagy a kirinjük lelkes felkiáltása – is kellemetlennek hatottak.

Az első nap még alig lehetett érezni, de a harmadikon már mindenkinek érződött a hangulatán. Persze az sem tett jót a csapat moráljának, hogy a második éjszakán megérkezett az eddig „hiányolt” ellenség is, egy nagy, fekete, szárnyas bestia képében. A damfírokkal ellentétben ezzel a túlvilági szörnnyel esélyük se volt tárgyalni, részben mivel végig őrülten vagdalkozott a hosszú karmaival, miközben úgy visított, hogy Boo komolyan tartott tőle, hogy bereped a dobhártyája. Másrészt pedig a küzdelemnek igen gyorsan vége szakadt, mikor Starlight Glimmer egy óvatlan pillanatban fogást talált a lényen, és mozdulatlanná dermesztette… amit Thread nyomban ki is használt, és lényegében porrá omolva keresztülrepült a szörnyetegen, egy csúnya, tátongó lyukat hagyva maga után.

Sérülés ezúttal nem történt, mivel Jelly-ék villámgyorsan kimenekültek a sátrukból, és vitték magukkal Jugemet is, viszont ezután értelemszerűen eggyel kevesebb sátruk, és annyival kevesebb alvóhelyük maradt. A maradék beosztása pedig csak azért nem okozott gondot, mivel a társaság nagy része az eset után meg se próbált visszaaludni. Időben ez nem sok kiesést jelentett, így önmagában nem indokolhatta az általános rosszkedvet. Viszont feltűnően mindenki irritábilisabb lett, és mindenki elkezdett kissé furán viselkedni.

Starlightot még meg lehetett érteni, elvégre őt korábban is láthatóan megviselte a halál látványa, és amikor Thread kivégezte a rájuk támadó szörnyeteget, a kanca el is vonult egy közeli bokorba öklendezni. Egy ilyen intenzív reakció után természetes, hogy egész nap üres tekintettel bámult maga elé, és sokszor azt se vette észre elsőre, ha szóltak hozzá. Szintén szokatlan volt, hogy Swatter azután is többször elővette és ellenőrizte a kristálytükröt, hogy jelentette Dragon Glass-nak a lény támadását. Jelly rendszeresen kérdezgette Jugemet, hogy jól van-e, érthető aggodalomból, hiszen Conkerrel együtt ők tanyáztak hárman eredetileg a szétmarcangolt sátorban. Túlzottan közel volt, hogy az egyikőjük ottmaradjon. A fiatal kirin viszont nem úgy nézett ki, mint akit súlyos trauma ért, sokkal inkább tűnt izgatottnak, talán egyenesen idegesnek is – beszélni viszont nem volt hajlandó róla.

Aztán ott volt Masquerade. Ő aztán egy teljesen külön történet volt… Az egész eddig mindenkivel barátságos, és kifejezetten simulékony changeling az utóbbi pár napban mintha… kezdte volna elveszíteni a türelmét. Kicsit nehéz volt megragadni, miben változott meg a viselkedése, de Boo úgy érezte, ez állhatott hozzá a legközelebb, főleg mivel a kitinpáncélos csődört akkor láthatták először kiborulni, amikor Swatter bejelentette, hogy újból útirányt kell változtatniuk. Masquerade nem elégedett meg a magyarázattal, miszerint Sunflowert az álmában meglátogatták a lidércek, és az sem hatotta meg különösebben, hogy Luna Hercegnő személyesen is rábólintott a megváltozott tervre. Egy elismerésre méltó szónoklattal a bajtársiasságról és az elvek megtartásáról meg is próbálta maga mellé állítani a csapat többi tagját, de csupán a Jugem-Jelly-Conker trió szimpátiáját tudta elnyerni vele, és azt sem eléggé, hogy ők kiálljanak mellette Swatterrel, és közvetetten az Éjszaka Úrnőjével szemben.

A csődör ezt látva persze meghunyászkodott, mi több, bocsánatot is kért, a továbbiakban pedig még csak szurkálódó megjegyzésekkel sem szegült ellen a parancsoknak. Ettől függetlenül viszont érződött rajta, mennyire frusztrálja, hogy nem térhetnek végre vissza a lidércekhez tárgyalni. Érthető volt, hogy irritálta az újabb akadály, amit a személyes küldetése elé gördítettek, de Boo nem volt hozzászokva bárki tiltakozásához a legfelülről érkező utasításokra. Még ha Masquerade nem is volt az Úrnő alattvalója, az évezredes bölcsességet nem volt jó ötlet csak úgy megkérdőjelezni. Érdekes volt megfigyelni a csődör magába fojtott füstölgését, hiszen bár nem volt kifejezetten feltűnő, Boo levonhatta belőle a következtetést, miszerint a changelingek sokat veszítettek a színészi képességeikből a jó oldalra való áttérésük után… Végül is, amelyik izmát nem használja a póni…

Amiben leginkább kiütközött Masquerade pocsék hangulata, az volt, hogy bár továbbra is az ideje jelentős részét az első számú rajongója mellett töltötte, Boo párszor rajtakapta, hogy nem is figyel oda a kirin csacsogására. Pónit próbáló feladat volt persze, de az eddigi tökéletes harmóniájukhoz képest komoly visszalépésnek számított. Főleg azt figyelembe véve, hogy a Hardfelt Borókás még Jugem beszélőkéjét is kikezdte. Bár valószínűleg nem úgy, mint a többiekét, mivel cseppet sem tűnt megszeppentnek a hely fenyegető kihaltságától, hanem a vonatúthoz hasonlóan túlságosan lefoglalták a látnivalók. És a vonatúttal szemben itt nem is tartotta vissza semmi, hogy minden apróságot megnézzen magának – és ezúttal a csikó diszkréten, de érezhetően ki is használta, hogy a segítségére volt szükségük a tájékozódáshoz.

És ha elfogadható érvnek is számított, hogy a kirin kedvében kell járniuk, ha már magukkal hurcolták egy katonai jellegű küldetésre, és ennyit el is rabolnak az idejéből, volt azért, ami már tényleg a túlzás kategóriába esett… Például rossz ötlet volt hagyni alkonyatkor elcsatangolni, még ha Masquerade, meg az elementálja is vele tartott. És ha más nem is emelt szót a vad ötlet ellen, hát Boo-ra maradt a hálátlan feladat…

– Főnök! – lépett oda Swatterékhez, mikor Jugemék a többiek számára már hallótávolságon kívülre értek. – Ha zavarhatlak kicsit, lehetne egy javaslatom?

– Persze, hallgatlak – nézett fel a rózsaszín földipóni az élőhalott testőrével folytatott halk diskurzusából.

– Úgy vélem, célszerű lenne együtt maradnia a csapatnak – jelentette ki Boo, majd az orrával arrafelé bökött, amerre a két jómadár ment. – Szóval ha ez nem működik, legalább utánuk mennék, és rajtuk tartanám a szemem…

– Hiszed, vagy sem, épp erre akartam megkérni Threadet – mosolyodott el a kanca. – Nem akartalak egyikőtöket se zavarni ezzel, ki kell használnunk minden lehetőséget a pihenésre, de ha már így önként jelentkezel, hát megköszönöm. Megnyugtatóbb nekem is, ha olyasvalaki néz rájuk, aki…

Swatter elharapta a mondatot, és fintorogva Thread felé sandított.

– Akinek van szeme – állapította meg szárazon a halott csődör. – Logikus.

Pár másodpercre roppant kínos csend telepedett közéjük, amit Thread is megérezhetett, mivel hamarosan kijelentette, hogy megy vissza őrködni, majd porrá omolva magukra is hagyta őket.

– Néha olyan nehéz rájönni, megsértem-e valamivel – suttogta fejcsóválva a rózsaszín kanca. – Vagy hogy egyáltalán vannak-e érzései…

– Vannak neki – felelte halkan sóhajtva Boo. – De szerintem máshogy, mint nekünk. Legalábbis azokból, amiket beszélgettem vele, nekem az jött le, most már mindenek felett a feladata számít neki. Biztos jól esik neki, ha meghallgatod, amikor épp mondandója van, de amúgy szívességet teszel neki, ha a küldetésére fókuszálsz.

– Gondolod? – kérdezte Swatter. – Mennyit beszélgettetek?

– Hosszabban csak egyszer – vont vállat a thesztrál. – Tegnap. És leginkább csak ő mesélt. Próbáltam kicsit én is, de nem úgy vettem észre, mintha érdekelte volna, cserébe viszont most már legalább tudom őt nagyjából hova tenni… – Boo megfordult, hogy Jugemék után induljon, és még hozzátette: – Ja, és csak egy tanács ennek kapcsán… nem jó ötlet őt kettesben hagyni egy changelinggel.

Még hátrasandított, hogy elkaphassa a kanca meglepett, értetlen pillantását, aztán somolyogva elindult. Néha olyan jól esett többet tudni másoknál, viszont a munkában jellemzően elég rövid ideig tarthatta csak meg ezt az állapotot. Ha viszont a kijelölt felettese megengedte, hogy megőrizhesse magának még egy kicsit ezt az apró, érdekes, ám a jelen helyzetükben veszélytelen információt, hát hülye lesz nem kihasználni a lehetőséget.

Megszokásból megpróbálta kitárni a szárnyait, de szerencsére sikerült még azelőtt visszafognia a megkezdett mozdulatot, hogy a fájdalom bénítóan élessé váljon. Rögtön eszébe is jutott, ahogy Swatter magabiztosan megkérdezte a damfírokkal való összecsapás után, hogy másnapra számolhatnak-e már a felderítői szolgálataira… Nem kevés önuralomra volt szüksége egy elfogadható szinten udvarias válasz kiböfögésére. Hozzá volt szokva a fajtájával kapcsolatos nevetséges sztereotípiákhoz. De az, hogy a szárnyas pónik – thesztrálok és pegazusok egyaránt – legkönnyebben és leggyakrabban megsérülő testrésze a szárnyuk volt, még nem jelentette sem azt, hogy egy ilyen sérülés hipp-hopp el szokott múlni, ahogy azt se, hogy nem tudott úgy fájni, mint a rohadt élet. Azt aláírta, ha a zuhanást túlélték, onnan már csak a legextrémebb esetben fordult elő, hogy maradandó károsodás lett volna egy hasonló ficamból, és olyankor is inkább a kezelés szakszerűtlensége, vagy teljes elhanyagolása állt a háttérben. Ettől függetlenül viszont bármilyen ügyesen helyre rakta őt Jelly, és bármilyen sokat segített Bony büdös kencéje, egy profi direkt gyógyító varázslat nélkül esélytelen volt még egy pár napig a levegőbe emelkednie újabb sérülés kockázata nélkül.

– Jó messzire vitted, alakváltó… – szűrte a fogai között Boo, ahogy osonva becserkészte a két csellengőt. – Találtatok valamit, vagy csak előttünk akartok titkolózni?

Mindkettőt esélyesnek találta, és mi tagadás, kíváncsi is volt. A vastag mohatakaró ideális körülményeket biztosított a lopakodáshoz, viszont a növényzet nem biztosított számára konzisztens búvóhelyet, így mikor beérte Jugeméket, inkább csak egy széles szikla tövében telepedett le, s ott is csak a fülét meresztgette, nehogy véletlenül lebuktassa magát. Úgy vélte, amennyit szokott dumálni a csikó, ennyiből is pontos képet kaphat arról, miben mesterkednek ezek ketten, ha pedig mégsem, még mindig kileshetett a kő takarásából. Kicsit messze voltak ahhoz, hogy mindent lásson, de a hangjuk tisztán érthetően eljutott hozzá így is, már csak ezért is érdemes volt az előbbi taktikát alkalmaznia.

– …akkor is sokkal menőbb! – hallatszott a kirin visszafogott hangja, ami átlagos póniknak a „normál beszédhang” kategóriába esett volna bőven. – Ha már úgyis össze-vissza tudtok átváltozgatni, miért kellett egyáltalán ez az új színes forma? Hát hány faj tud magán ilyen menőn lyukakat viselni?

Boo összeráncolta a szemöldökét, de ellenállt a kísértésnek, hogy kilessen a rejtekhelye mögül. Végső soron így is elég jó elképzelése volt arról, mit láthatott volna: Masquerade-ot a changelingek „klasszikus” alakjában. Őszintén szólva ezelőtt azt se tudta, hogy akár a saját, régi megjelenésüket is képesek lettek volna utánozni, bár… persze igazából miért is ne tudták volna. Jogos volt tehát Jugem fölvetése, viszont a thesztrál még mindig nem találta kielégítőnek magyarázatként, miért kellett ehhez elbújniuk a többiek elől. Jó, senki se nézegetne szívesen egy ehhez hasonló szörnyeteget – leszámítva egy igen lelkes kirin csikót és az elementálját -, de abban biztos volt, hogy megértették volna a dolgot.

– Kedves, hogy tetszik, de nem ilyen egyszerű ez az egész – felelt kedélyes, és ténylegesen visszafogott hangon Masquerade. – Az alakváltás a természetünk része, ám ahhoz, hogy szabályosan működni tudjon a szervezetünk, időnként vissza kell térnünk a természetes formánkba. Ami, mivel eredendően megváltozott, már az általában viselt kinézetem, érted? Szóval ha ennyire bejön neked így a külsőm, viselhetném egy darabig, de utána vissza kéne változnom a színes verzióvá. Na, de nem is ez a lényeg, csak próbálom kicsit fölidézni a régi, infiltrátor-énemet, hogy élethűen menjen a játék.

– Izgulok…! – jelentette ki valóban kicsit remegő hangon Jugem.

– Nem kell! – mondta bátorítóan a changeling. – Ne feledd, bármilyen alakot is veszek fel, attól még én én vagyok! Sőt, ha szeretnéd, akár igazíthatok is majd a kinézetemen, ha úgy kevésbé feszélyez… vagy jobban bejön! Kezdhetjük?

Egy kis szünet állt be a beszélgetésbe, ami bizonyára némi gondolkodás után bólogatással zárulhatott a csikó részéről, mert a következő, amit Boo hallhatott, már az alakváltás jellemző „chssswimmm”-hangja volt egy zöldes villanással kísérve. Majd újabb csend következett…

– Szia. Beszélni szerettél volna velem valamiről?

Swatter hangja olyan váratlanul érte Boo-t, hogy ezúttal tényleg ki kellett néznie a takarásból, és még úgy is szüksége volt pár másodpercre, hogy ténylegesen felfogja, hogy Masquerade vette csak fel a kanca alakját. Nem látott belőlük sokat, mivel messze is voltak, és szándékosan úgy is helyezkedett el, hogy benyúljon közéjük néhány ritkás bokor. Egymással szemben helyezkedtek el, Jugem a válla fölött lebegő Linkkel kissé tétován ingott egyik mellső lábáról a másikra, a changeling pedig mintha leült volna egy kőre, vagy hasonlóra, keresztbe vetve a hátsó lábait. Nos, bármit is gondolt Boo korábban a megváltozott changelingek megváltozott színészi képességeiről, most vissza kellett vonnia… Masquerade tökéletesen utánozta Swatter hangja mellett a stílusát is, és csupán abba az egy mondatba annyi érzelmet belesűrített, anélkül hogy túljátszottnak tűnjön, hogy a thesztrálnak szabályosan borsódzott tőle a háta.

Egyszerre volt meg benne az a kedves udvariasság, amivel Swatter a csődör az eddigi ismeretei alapján a hivatalos ügyeit intézte, ugyanakkor vegyült bele egy adag közvetlenség, ami a csapat tagjaival szemben érthető módon jellemzőnek számított. Mindemellett a szituációból adódó, inkább kíváncsi értetlenség, és amellett egy árnyalatnyi… remény is tükröződött benne? Nyílt titok volt egymás között Jugem néma, áhítatos rajongása a kijelölt vezetőjük iránt, így egyértelműnek látszott, hogy ez a kis játék csak olaj lesz a tűzre. Legalábbis Boo ilyen forma korában biztos nem tudta volna türtőztetni a nyáladzását, ha ifjúkori szerelme valaha is így szólt volna hozzá. Talán még így is elengedhetett egy-két cseppet, ahogy a hétköznapi, mégis érzéki szavak a füleit csiklandozták.

– Most szabad vagyok – halkult el sejtelmesen a changeling-póni csődör-kanca hangja. – A többiek most nem zavarhatnak, csak mi vagyunk itt ketten. Csak rád fogok figyelni, ígérem!

– Én is itt vagyok… – kotyogta közbe a kis fényelementál.

– Ne rontsd el, kérlek! – szólt rá végtelenül türelmes kedvességgel az ál-Swatter. – Most csak játszunk, és a játék része az is, hogy kettesben vagyunk. Páros gyakorlat. Kezdjünk akkor inkább valami egyszerűbbel: egy vezérvonallal! Mesélj kicsit, milyen napod volt?

Ezúttal egy tétova kis nyögést sikerült kicsalni a kirinből, de azon túl a csikó továbbra se tudta rászánni magát, hogy megszólaljon.

– Hát, nekem nem volt túl érdekes – folytatta kisvártatva Masquerade, bizonyára azért, hogy ne váljon túl kínossá a csend. – Egész nap csak ez a menetelés, és menetelés! Még csak beszélgetni sincs kedve senkinek… Pedig milyen üdítő volt mindig hallani a hangodat!

– Enyémet? – sikerült végre alig hallhatóan kipréselnie magából Jugemnek.

– Persze! Mindig olyan lelkes vagy és vidám, ha csak megszólalsz, feldobod a póni napját! A misztériumvadász, kalandor csődör egyenesen a dzsungelből! Tudod, engem is kemény fából faragtak, de egyedül, minden nélkül még én se mernék nekivágni a természetnek, úgy, mint te tetted. Jól esik elmerülni kicsit a még nálam is bátrabbak történeteibe, tudod? Olyan nehéz már manapság valamire való csődöröket találni, hát nézd el, kérlek, kíváncsiságomat!

Oké, ez egyértelműen a flörtölés-kategóriába esett… Boo még abban is elbizonytalanodott, hogy szándékosan, előre tervezve lehetett volna egységnyi idő alatt ennél több burkolt és kevésbé burkolt hízelkedést belesűríteni ebbe a pár mondatba. Egyszerű felderítőként nem tudta pszichológiailag kielemezni, vajon milyen hatással lehet az udvarlás ilyetén módon történő gyakorlása, de valahogy eredendően rossznak érezte az egészet. És mégis, így, hogy Jugem önkéntesen ment bele a színjátékba, jól ismerve a másik felet… talán nem volt igazán miért hibáztatni őt, ahogy Masquerade-ot sem. Végtére is a changelingek elsődleges jellemző vonása volt mások megszemélyesítése, és picit is belegondolva annak idején Boo is sokért nem adta volna, ha bármilyen trükkökkel kiélheti a romantikus fantáziáit… akár nem csak plátói értelemben…

– Meg… megígérnéd, hogy… nem változol hirtelen vissza? – hebegte halkan Jugem. – Főleg ha… kicsit nagyon beleélem magam?

– Sosem tennék ilyen – jelentette ki sziklaszilárd határozottsággal a kanca hangja. – Ez… olyan ocsmány elárulása lenne a bizalmadnak, hogy szavakat se találok rá!

Ja, igen, amilyen volt általában Boo szerencséje, biztos kifogott volna egy roppant humoros changelinget, aki a legrosszabb pillanatban változna csődörré a hecc kedvéért, ha valaha is lett volna alkalma ilyesmivel kísérletezni. Lehet, jobb volt a megismerés rögösebbik útját választania a szebbik nemmel kapcsolatban, mert azt a képet nincs az az alikornis varázslat, ami kiégetné az emlékezetéből.

– Viszont túlestünk a legnehezebb lépésen! – állapította meg vidáman Masquerade. – Eddig megszólalni se tudtál még az én közelemben sem, ha az ő alakját viseltem, s most nézz csak magadra!

– Oké, ez tényleg… egész könnyen ment!

– Akkor térjünk át a következő lépésre! – javasolta a changeling. – Ami egyből föl is veti a kérdést: mit szeretnél, mi legyen a következő lépés?

Ohó, Boo-nak egész biztos lett volna ötlete, milyen irányba vinne el egy ehhez hasonló beszélgetést egy ilyen dögös kancával… na persze ha egyedülálló lett volna. Swatter picit idősebb lehetett Cloudsplitternél, de részrehajlás ide, vagy oda, rendkívül jól tartotta magát. Simán elmehetett volna egy főiskolai újság címlapkancájának. Ha bármi kivetnivalót akart volna keresni a rózsaszín földipóni kinézetében, azt is legfeljebb egyéni preferenciának nevezhette, elvégre sokan kedvelték a rövidre nyírt szőrt, mivelhogy „ápoltabb” benyomást keltett. Bizonyára a thesztrál vére szólt belőle, mint ahogy akkor is, amikor megállapította, hogy Swatternek túl rikítóak voltak a színei az ő ízléséhez.

Vele szemben a csikónak viszont nem volt ötlete, mihez kezdjen egy kancával – legalábbis a válasz hiányából ítélve. Vagy, ki tudja, talán volt, csak nem merte kimondani. Érthető az is.

– Tudod… ha igazán szeretnél valamit egy kancától, bizony hozzá is kell érned – duruzsolta újból alig hallhatóan a changeling. – Mondd csak, értél már valaha úgy kancához? Úgy… nem csak barátilag, nem csak felületesen? Nem? Soha? Ó, pedig ott kezdődnek csak az igazán mókás dolgok!

Nos, ezen állítás mellett Boo szívvel-lélekkel ki tudott volna állni.

– Szóval, mit mondasz, szeretnéd kipróbálni? Okés… Nyugodtan bízd rám, jó? Engedd, hadd vezesselek! Csak… lazulj el!

Bamboo Breezerun nem volt büszke magára, de ezúttal sem tudta megállni, hogy ne lessen ki a rögtönzött fedezékéből. A changeling szavait követő elfojtott, nőies nyikkanás cseppet sem segített az égető kíváncsiságának visszafogásában. Még akkor sem, ha a hang látatlanban is megállapíthatóan Jugemhez tartozott – szerencsétlen kölyöknek a természet a maga groteszk humorában nem átallott a kancás kinézethez hozzá tökéletesen passzoló hangot is adni.

Ezek ketten továbbra is úgy helyezkedtek el, hogy neki ne lehessen jó rálátása, de amit sikerült kivennie a jelenetből, annyi is bőven elég volt… Masquerade a csábos kanca képében közelebb húzta magához a gyámoltalan csikót, és két patára fogta a… patáját.

Botrányos. Perverz állat…

* * *

A becsület és a biztonság kedvéért – és véletlenül sem a kíváncsisága miatt – Boo végig ottmaradt, és figyelte őket, még annak ellenére is, hogy a továbbiakban nem történtek ilyen extrém kontaktussal járó dolgok. Leginkább csak annyiból állt innentől kezdve a „szerelmi lecke”, hogy Masquerade magyarázott. Nagyon úgy tűnt, az egyedül, a társadalomtól távol, a természetben töltött ideje alatt Jugemnek nem sikerült összeszednie azokat az információkat, amik egy kapcsolat fizikai– és lelki tényezőit kielégítően lefedték volna. Az önjelölt tanára erre valószínűleg szintén most döbbenhetett rá, mivel ha nem is hátrált ki a helyzetből, a csikó felvilágosítását sem vállalta magára.

Többnyire csak finom utalások hangzottak így el, amik kellőképpen felpiszkálhatják egy tapasztalatlan fiatal érdeklődését, illetve Masquerade a csókolózás mechanikáját magyarázta el hozzávetőlegesen. Ilyet sem lehetett hallani minden nap, hogy valaki ennyire fogalmatlan legyen, ám Jugemnek sikerült föltennie – Linkkel tökéletes szinkronban – azt a kérdést, ami nem egy amatőrnek fordul meg a fejében, nevezetesen, hogy ugyan mi lehet élvezetes abban, hogy beledugják valakivel egymás szájába a nyelvüket. És még azt is közös megegyezéssel hozzáfűzték – ami szintén nem egy csikó szájából hangzott már el -, hogy „fúj”. Erre pedig sikerült azt a bizarr és némiképp nyugtalanító választ kapniuk, hogy Masquerade egyébként szívesen megmutatná, ha Jugem tényleg komolyan szeretné, de a hely és az idő nem alkalmas ilyesmikre. Nem is vált ennél már kevésbé kényelmetlenné a téma, mikor a changeling a kaptárjukban „egymás közti” szokásokat kezdte ecsetelni, amiből még egy felvilágosítatlan csikó is minimális agymunkával levonhatta a következtetést, hogy bárki bárkivel bármit.

Ami azt illeti, ez amúgy tök jó reklám lehetett volna Chrysalisnak! Ha egész egyszerűen csupán kiterjesztette volna ezt a politikáját a kaptáron kívülre, és ezt kellőképpen ízlésesen lekommunikálta volna mondjuk Equestria felé, biztos össze tudott volna csipegetni elegendő szereleméhes pónit, hogy sose kelljen invázióban gondolkodnia. Bár fene tudja, valószínűleg többségében csődörök kapnának egy ilyen lehetőségen, aztán ha valakik, ők képesek voltak az érzelemmentes szexre is, a changelingeknek pedig pont ez az aspektusa lett volna elvileg érdekes a testi szerelemnek. Érdekes kérdések, amikre sosem fog választ kapni, hacsak valaki nem köti az orrára, mert magától nem tervezett utánaérdeklődni.

Ahogy abba sem igazán folyt bele, hogy elmesélje Swatternek, vagy a nem sokkal utána külön érdeklődő Jelly-nek, mit ügyködött egymással a két csodabogár. Annyit mondott mindkettejüknek, mintegy elhessegetve a kérdést, hogy magánjellegű, és nem kerültek semmiféle veszélybe. A saját korábbi aggályait is igyekezett eloszlatni azzal, hogy mindketten egészen más társadalomban nevelkedtek, mint a pónik, szóval nem lenne jogos a saját tapasztalataiból kiindulva ítélkeznie felettük. Még Equestrián belül is számítottak olyasmik „elfogadottnak”, amiket ő személy szerint nem tudott megemészteni, hát ilyesmibe belemenni bizonyára nem számított volna bölcs dolognak. Úgy sem, ha konkrétan Jugem lelki egészségéért aggódott volna, elvégre bárhogy is forgatta magában, semmi kivetnivalót nem csináltak. Furát igen, elítélendőt nem.

A morális implikációkon való további filozofálgatástól viszont semmi és senki nem tartotta vissza, mivel a következő napjuk is hasonló monotonitásban telt el. A szűkebbé vált hely miatt egyikőjük sem tudott pihentetően aludni, így továbbra sem emelkedett a beszélgetési kedv. Az egyedüli, ami kollektívan tartotta bennük a lelket, hogy az optimistább becslések szerint késő délutánra elérik az utolsó csomópontot. Mivel kellő pontossággal nem tudták megsaccolni, mikor érik ténylegesen el, azt a haditervet dolgozták ki, hogy ha látótávolságon belül érnek, akkor visszafordulnak, és a közelben lepihennek, míg az egyikőjük előremegy kideríteni, ezúttal kikkel-mikkel állnak szembe.

Masquerade-ra esett a választás, érthető okokból, elvégre Boo továbbra sem volt olyan állapotban, hogy biztonságosan repülni tudjon, a changeling pedig nem csupán rendelkezett tapasztalatokkal ezen a téren, de szükség esetén akár közvetlenül el tudott vegyülni többféle lény között, még ha csak ideiglenesen is. Hülye egy dolog volt, de külön le kellett róla beszélni Jugemet, hogy vele tartson, ezt az apróságot leszámítva azonban nem volt más ellenvetés a tervvel szemben. És ami azt illeti, más akadályba sem ütköztek, bármiféle konfrontáció, vagy ellenséges jelenlét észlelése nélkül elérték a csomópontot, ami az előzővel ellentétben egy lilás máglyaként lobogott a mohatakarón szétterülő avar közepette. Ahogy megbeszélték, a changeling előrement, a többiek pedig nekiálltak elfogyasztani a minden változatosságot nélkülöző uzsonnájukat.

– Mit jelenthet a lila fény? – kérdezte Jugem, aki három-négy perc várakozás után már láthatóan nem bírt magával mit kezdeni.

– Szerintem az nem lila fény, hanem lila tűz – felelte Link.

– De a lila tűznek lila a fénye, okostojás! – érvelt a csikó.

– Ha úgy vesszük, igen. Viszont az csak lila színű fény, nem lila fény.

– Mi a különbség? Van különbség? Hogy lehetne már!

– Hát, ha a varázslat tűz varázslat, ami lila, akkor az lila színű fényt bocsát ki, de a lila fényvarázslat, ami tényleg lila, az is lila színű, de nem lila tűz, hanem lila fény, szóval a lila tűzvarázslat lila fénye nem lila fény. Nyilván.

– Ó! És akkor…?

És akkor Boo megpróbálta erővel másfelé fordítani a figyelmét.

– Ki akar fogadásokat kötni, hogy milyen típusú szörnyikéket találunk itt? – vetette fel a csapat többi tagja felé fordulva.

– Ha mondasz kategóriákat, talán megfontolom – jegyezte meg szkeptikusan Conker.

– Starlight? – intett Boo a rózsaszín unikornis felé, mire ő meglepetten felkapta a fejét a szörny-katalógusból, vagy mi a bánatból. – Te vagy a szakértő a témában, te mit mondasz?

– Nem vagyok – felelt zavart mosollyal a kanca. – De három az egyhez felteszek tíz batkát, hogy valami démonféleség lesz. Állod?

– Jó hogy! – vigyorgott a thesztrál, majd oda is lépett Starlighthoz, és patát ráztak. – Valaki még? Senki többet másodszor?

– Ha tartod az arányt, én is teszek egy százast a démonokra – integetett neki Sunflower Swatter mellől.

– Na, csak nem tudtok valamit, amit én nem? – kérdezte Boo, miután vele is lepatázott.

– Miután Luna Hercegnő a Yokai-t…

– Ssh! Nekem is lett volna rá egy százasom! – vágott közbe Swatter.

– Senki többet harmadszor! – hadarta Boo a magasba emelve az egyik mellső patáját.

– Fene a pofád, Sunny! – dohogott somolyogva a rózsaszín földipóni. – Megkopaszthattuk volna…

– Nem, köszönöm, ennyit még benyelek a közjó érdekében, de a fogadásokat lezártam – jelentette be a thesztrál. – Még ha nem is tudom, hogy a Yokai-t eszik-e, vagy isszák…

– Eszik! – csipogta közbe Jugem, mire minden fej felé fordult. A csikó azonnal a fejéhez lapította a füleit, elpirult, és kínos vigyorba rándította a száját, ahogy rájött, hogy ezzel Swatter figyelmét is magára terelte, de becsületére legyen mondva, így is bírta folytatni. – E-egyszer a griffeknél e-ettünk olyat, mert nem volt más. I-ilyen brutál csípős bableves cuccos volt… azt hiszem. Nem is sokáig mara… – Jugem még jobban elvörösödve elharapta a mondatot, segélykérően körbenézett, aztán felcsillant a szeme. – Nézzétek, visszajött Masky! Mit találtál? Itt már fogadásokat kötöttek a többiek.

Valóban visszatért a changelingjük, és elég… agitáltnak is tűnt. Nem volt megsérülve, nem lihegett, de még csak nem is kapkodott, szóval nem került csetepatéba, viszont az arcán az aggodalom és az izgalom sajátos keveréke játszott.

– Nagyjából körbejártam a csomópontot – mondta halkan a csődör. – Semmi mozgást nem észleltem, semmi arra utaló jelet, hogy a lények egyáltalán valaha is a közelében jártak volna. Se nyomok, sem holttestek, semmi hasonló. Ugyanez a fojtogató csend lengi körbe az egész környéket…

– De valamit mégis találtál – állapította meg határozottan Swatter.

– Igen – nézett a szemébe hezitálva Masquerade. – Egy lidércet. Egyetlen kancát, aki ott fekszik pár méterre a csomóponttól mozdulatlanul elterülve. Nem mentem oda, hogy megnézzem, eszméletlen-e, vagy halott. Csapdától bűzlik a hely…

Az általános jó hangulat, amit napok óta most először sikerült végre összehozniuk, hamar összeroppant a már ismert baljós légkör nyomása alatt. Mindenki azonnal harci készültségbe helyezte magát, és feszülten figyelték a changeling szavait.

– Mit javasolsz, mit tegyünk? – tette fel némi gondolkodás után a nagy kérdést Swatter.

– Én azt mondom, több információra van szükségünk – húzta el a száját Masquerade. – Az egész felállás úgy néz ki, mint egy hatalmas egérfogó… de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk mi az okosabbak. Ha egyedül lennék, nem mernék a közelébe menni, viszont nem csak többen vagyunk, de más-más dolgokban is vagyunk jók. Ha ügyesen osztjuk le a feladatokat, talán magunktól is rájöhetünk, mire megy ki a játék… viszont ha erősítést kérünk, azzal sem biztos, hogy közelebb jutunk a megoldáshoz, cserébe értékes időt veszítünk. Mivel messziről nem látni semmit, szerintem elsősorban a két mágia-érzékeny tagunkkal lenne érdemes átvizsgálni a területet: Jugem ráállhatna a káosz-mágiára, Starlight pedig komplex, vagy rejtett varázslatokat keresne. Aztán sötétedésig még meglátjuk, mire jutunk.

– Rendben, jól hangzik – bólintott Swatter. – Én pedig szólok Dragon Glass-nak addig, hogy tudja, mire készülünk. Párosával kicsit oszoljunk szét, de mindenki folyamatosan maradjon látó-és hallótávolságban a többiektől! Ha Glass visszajelzett, óvatosan megindulunk. Nem kell kapkodni, szépen rászánjuk az időt, és nincs semmi hősködés sem, világos? Sunny, Bony, ti vagytok az első csapat, Jelly, Conker, ti a második, Starlight, Boo, a harmadik, Jugem, Masquarade, ti a negyedik. Thread mellettem marad, és mi vezetjük az előrevonulást, így ha bármi gond van, ő ki tud menekíteni, ti pedig fedezitek a visszavonulásunkat. Ellenvetés?

Mivel senkinek nem volt jobb ötlete, elfogadták a tervet. Közösen megvárták, amíg Swatter lebeszélje a dolgokat a Kristály Birodalomban várakozó unikornisukkal: abban állapodtak meg, hogy legkésőbb egy óra elteltével újra keresni fogják egymást helyzetjelentés céljából. Elegendő időt hagytak hát maguknak, hogy még így, felváltva fedezékből fedezékbe vágtatva, és sűrűn megtorpanva is kényelmesen megközelítsék az adott intervallumon belül a csomópontot. Boo pedig, amennyire lehetett, biztonságban is érezte magát, hiszen a legerősebb varázshasználó mellé osztották, és Starlight folyamatosan halvány izzásban tartotta a szarvát, részben a közvetlen környezetük körbetapogatását kivitelezendő, valamint egyfajta „reaktív pajzsot” fenntartva, ha esetleg mégsem érzékelnék időben a rájuk váró veszélyt.

Idegőrlő eseménytelenségben telt az a nagyjából fél óra, amíg azt az alig négyszáz méteres távolságot megtették a pihenőhelyüktől a csomópontig. Boo-nak már szinte csengett a füle a nagy koncentrálásba, ahogy nemlétező zajokat próbált meghallani, és láthatóan a többiek sem találtak egész végig semmi említésre méltót sem a fizikai valóságban, sem a mágikus térben. A túlvilági fényben izzó máglya egy kisebbfajta tisztáson helyezkedett el, így a legvégén mindenképpen kénytelenek lesznek lemondani erről a kevés fedezékről is, amivel eddig rendelkeztek. Masquerade leírásának megfelelően pedig valóban ott hevert mozdulatlanul a csomópont előtt egy alacsonyabb, szürke kanca…

Egy darabig csendben figyelték a csomópontból áramló mágiát, aztán Swatter szakszerű patajelekkel elmutogatta nekik, ki milyen pozícióban lesz. Ennek eleget téve Starlight és Boo előreosont a tisztás belső peremét képező bokrokig, míg Swatter maga egész egyszerűen kilépett a fedezékéből, és a Thread által képezett porfelhővel övezve megközelítette a lila tűzoszlopot.

És… továbbra sem történt semmi. Nem reccsent ág, nem zörgött az avar, nem kattogtak-suhogtak láthatatlanul aktivált csapdamechanizmusok, hogy miszlikbe aprítsák a merész földipónit. És nem is ugrott egy sereg bableves-démon a lángokból a nyakába. Az égvilágon semmi nem változott.

Amatőr megfigyelőként Boo akár el is hitte volna a rózsaszín kanca járásáról, hogy laza, vagy akár egyenesen lezser, aminek Swatter nyilvánvalóan megpróbálta eladni, viszont a szeme volt elég gyakorlott, hogy meg tudja különböztetni a könnyű lépteket a könnyedektől. A vezetőjük folyékony mozdulatokkal rakta egymás után a lábait, a legkisebb rezdüléseire is ügyelve, s folyamatosan készen arra, hogy a legapróbb fenyegetésre is azonnal, minden erejével reagáljon. Mint egy igazi vadász.

De nem történt semmi akkor sem, amikor odaért az eszméletlen lidérchez. Akkor sem, amikor lassan fölé hajolt. Akkor sem, amikor a lábát megemelve finoman megbökte az orrát. Akkor sem, amikor egy fél percre a nyakára helyezte a patáját.

– Nincs szívverése, de lélegzik! – állapította meg emelt hangon Swatter.

Még mindig nem történt semmi. A rózsaszín kanca fölegyenesedett, aztán intett Boo-éknak, hogy jöhetnek. Nem mintha a thesztrál szívesen feladta volna a rejtekhelyét az új információk fényében, de habozás nélkül követte Starlightot. Ha másért nem is, hát mert elég béna húzás lett volna kikerülnie a védővarázslatainak a hatásköréből.

– Ne…! Nem mi…! Most már mindegy… – sziszegte a másik oldalról Masquerade, majd a fejét csóválva ő is kilépett a bokrok közül a Swatter gesztusát nyilvánvalóan félreértő Jugem és Link után.

De hiába tértek el a tervtől és bontották meg a formációjukat, még mindig nem történt semmi. Bárki is készült és bármivel a számukra, kihagyta ezt a remek nyitást. Ennél már gyakorlatilag garantáltan csak rosszabb lehetőségei lesznek „rájuk csukni” a csapdát. Jugem láthatóan nem érezte, hogy bármi helytelent csinált volna, s őket jócskán megelőzve csillogó szemekkel a lidérchez ügetett a Swatterhez távolabb eső oldaláról megközelítve.

– Hű… – lehelte a csikó, tetőtől patáig végigmérve a kiterült kancát. – Megfoghatom?

– Starlight? – fordult Swatter az unikornisukhoz, elismerésre méltó profizmussal kirekesztve a tudatából a kirin jelentette zavaró tényezőket.

– Egyelőre semmi – felelte félig lehunyt szemmel koncentrálva Starlight.

– A csomópont?

– Semmi változást nem érzek – rázta meg kissé a fejét a kanca. – De nem nyúltam még hozzá. Megpróbáljam?

– Dehogy! Mielőtt még bárki is a közelébe megy, ki kell derítenünk, mi történt a lidérccel. Akármi volt is az, nem szeretném, ha bármelyikünk hasonlóképp járna, világos? Az Árnyék Tanács, meg az a Sovenstup bizonyára kevésbé venné a szívére, ha közülünk kéne néhányat feláldoznia, mire rájövünk, mi ez az egész, de ez nekünk nyilván elfogadhatatlan.

– Ha szabad lesz… – lépett mellé Masquarade is, majd lassan térdre ereszkedett a lidérc nyakánál, és a szarvát gyengéden az arcához érintette. – Itt… még itt van velünk – mondta halkan. – De magányos. Magányos, és… retteg…

A changeling még halkan motyogott valamit, aztán zöld lángokba borult, ahogy felvette egy hasonló testfelépítésű lidérc csődör alakját.

– Hogy lehet „itt”, ha nincs pulzusa? – kérdezte Boo. – Eleve hogy lélegezhet úgy? Vagy senki nem akadt fönt ezen?

– Élő és halott között… – suttogta maga elé meredve Swatter.

– Hé! – kiabált ki valamelyik kanca a távolabbi bokrok közül, majd a többiek is azonnal csatlakoztak hozzá. – Hé! Hé! Állj! Mit csinálsz?!

Boo zavartan kapkodta a fejét, s a többiek is így tettek, de pár riadt másodpercig nem tudott rájönni, mi történt. Egy nyílvessző süvített keresztül a levegőn, ám a Thread által formált porfelhő elébe vágott, és még azelőtt könnyedén a földre lökte, hogy bármelyikőjüket megközelíthette volna. Starlight egyetlen pillanattal később formálódó varázsburkán keresztül Boo azt is megállapította, hogy pontosan olyan lövedék volt, amit Conker használt a nyílpuskájával. A várttal ellentétben azonban nem követte viszont nyílzápor, sem semmi hasonló.

– De még csak nem is meleg! – kiabált vissza Jugem… messzebbről, mint ahol az előbb volt.

Ahogy mind odafordultak, már láthatták, hogy a kirin ott áll a lilán lobogó lángfészek mellett, és egyenesen belelógatja az egyik mellső lábát. Komolyan, ennek a csikónak a kíváncsisága rosszabb volt, mint az Equestriában élő összes csikóé egybevonva!

Most viszont történt valami. Nehéz, ha nem lehetetlen lett volna megállapítani, hogy mi, mert nem volt semmihez hasonlítható, amit Boo az életében érzett. Csak abban volt biztos, hogy nem volt kellemes, mert minden szőrszála égnek állt tőle. Ami viszont nem volt kérdéses, hogy hol történt az a valami, ugyanis érezte, hogy szinte magához vonzza a tekintetét… igazából köztük és a kirin között, nagyjából félúton, egy olyan pont felé, ami előtte nem volt ott.

Mintha egy áttetsző, szürke, semmiből jövő és semmibe menő ágon lógaszkodott volna egy áttetsző, szürke póni, egyszerre mind a négy lábával az égnek meredve, mint a thesztrál szőrszálai. Aztán a póni lassan, száznyolcvan fokban megtekerve a nyakát a föld felé fordult, s a hasa alól kinyújtotta az… eddig behajlítva tartott áttetsző, szürke lábait… A felfelé nyúló lábaival hirtelen elengedte az áttetsző ágat, s a másik néggyel hangtalanul landolt előttük, s rájuk emelte szürke, áttetsző arcát, s lassan kinyitotta a semmibe révedő, üres szemhéjait, s torz mosolyra húzta a semmiben tátongó száját.