23. fejezet

Remény

Swatterrel az oldalán sétált az esti Manehattan neonfénnyel kivilágított utcáin. Körülöttük pónik sürögtek-forogtak, ügyet se vetve a két kancára. A rózsaszín földipóni folyamatosan beszélt hozzá, de Sunflower nem tudta kivenni a szavait – ahhoz túlságosan zavarta, hogy a partiruhája alatt, mindkét lapockájánál őrülten viszketett a bőre, és nem tudta megvakarni. Csupán lépdelt lassan, kényelmes tempóban a barátnője mellett, mosolyogva bólogatott és együtt kacagott vele, közben igyekezve úgy igazítani a lépteit, hogy a ruha anyaga a lehető legjobban dörzsölje a viszkető területet. Annyira dörzsölte is, hogy szabályosan fájt, de a kellemetlen bizsergés nem enyhült tőle.

Egy lámpaoszlophoz érve elnézést kért Swattertől, és megpróbálta a hátsó lábaira ágaskodva vakarófának használni, de ez is csak minimálisan segített. Pont annyira minimálisan, hogy ne akarja, ne bírja abbahagyni. A rózsaszín barátnője csupán aggódva nézett a szemébe, aztán mondott valami olyasmit, hogy menniük kéne tovább. Némi várakozás után sajnálkozó arccal meg is indult, magára hagyva az arctalan tömegben Sunflower, s hamarosan el is tűnt a szeme elől. Ő pedig nem is tudott utánaszólni, bár igazából nem is haragudott rá, amiért itt hagyta. Talán jobban esett volna, ha marad társasága, de pillanatnyilag elsősorban arra vágyott, hogy a lapockáiból kiáramló égető-viszkető érzés végre megszűnjön.

Sehova nem jutott viszont vele; ha valami történt is, legfeljebb rosszabbodott az állapota. A szeme ide-oda járt a villódzó fények és a póniforma sziluettek között, míg végül a tekintete megállapodott egy oldalra nyíló, sötétebb sikátoron, ami mellett a lámpa láthatóan nem szándékosan, sokkal inkább zárlatosan pislákolt. Oda sem figyelve – vagy észre se véve magán – arrafelé vette az irányt. Vagy csak egyre közelebb került hozzá, ezt nehéz lett volna megmondani. Bárhogy is, hamarosan ott állt a sikátor szélén, nem sokkal később pedig be is lépett a belvároshoz egyáltalán nem illő, lepusztult, koszos utcába. Lassan körbenézett a feketén ásító, korhadt keretű ablakokon, az obszcén graffitiken és a falak tövében elhelyezett kukákon, valamint a mellettük halmozódó fekete szemeteszsákokon. Nem tudta igazán, mit keres, de az utóbbiak közül az egyik felé vette az irány, ami valamilyen oknál fogva sokkal hívogatóbbnak tűnt a többinél.

Odament hozzá, a patájával finoman megtapogatta, és valami kemény, morzsalékos anyagot érzett az érintése nyomán elmozdulni. Tökéletes… Nem is várt tovább, a szájával kiharapta a zacskót, és hagyta kifolyni a betonra az üvegszilánkokat. Ki se kellett bújnia a ruhájából, mivel már nem volt rajta, így neki csak annyi dolga volt, hogy megvárja, míg kellő mennyiségű kiszóródott a földre, aztán már bele is hempereghetett. Nem érezte, hogy vérezne, ahogy az éles szilánkok felhasogatták a bőrét, csak látta. Vagy lehet, hogy érezte, csak annyira semmiségnek tűnt a hátát még mindig kínzó, égő viszketés mellett. Tudta, hogy nagyon nem egészséges, amit csinál, és abba kéne hagynia, ám miképp a lámpaoszloppal való vakarózást, ezt sem bírta abbahagyni. A szeme sarkából elmosódott árnyalakokat látott elsuhanni a távolinak tetsző, neonfényben úszó sétálóutcán. Neki is ott kellett volna lennie, a barátnője után kellett volna mennie. De nem tudott.

Az egyetlen, ami kizökkentette a kényszeres, de a várt enyhülést nem elhozó tevékenységéből, egy hang volt. Ismerős, halk kuncogás. Ahogy a fejét odafordította, meg is látta, ki mulat ilyen jót a kínlódásán. Egy naplemente sörényű, hosszú szemöldökű, szürke unikornis volt… mégis, Selenist nem lehetett mással összetéveszteni. A kanca az alsó ajkát beharapva, kajánul nézett végig rajta, ahogy a szilánkok között fetrengett.

– Mennyire vártam már ezt a pillanatot! – sóhajtott az unikornis-lidérc. – Még ha nem is így képzeltem el, azért együtt még kiélvezhetjük az utolsó perceidet, nemde? Csak mielőtt a viccesebb részekre rátérnénk, van egy aprócska feladatom még. Remény miatt kikerültél a védőhálónk alól, így aztán, mily meglepő, máris beengedtél hozzánk egy parazitát. Szóval egy kicsit a türelmedet kérem, amíg gondoskodom róla, aztán szabadon játszadozhatunk!

Selenis aprót biccentett, mire az utca fényei által formált árnyéka egyszerűen félreugrott, és eltűnt a sikátor sötétebb részein.

– Mit keresel itt, Hamis Hold? – kérdezte tovább szaggatva a bőrét Sunflower az üvegtörmeléken.

– Ó, hát fölismersz! – vigyorodott el még szélesebben Selenis. – Tényleg alábecsültelek, kedves Napvirág! De azért örülök, hogy a tetteidet elég jól meg tudtam jósolni, különben… nos, elég kellemetlen lett volna az idézés. Viszont akkor bizonyára azt is tudod, hol vagyunk most!

– Manehattanben – nyögte Sunflower.

– Jaj, dehogy, csacsikám! – kuncogott Selenis. – Az álmodban vagyunk! Már nincsen tested, nem emlékszel? De tudatod, meg álmaid még vannak. Viszont nem kell aggódnod, hamarosan megszabadítalak mindkettőtől, ahogy Reményt is megszabadítom ettől az apró, bosszantó hangtól a fejében! Jobb szerettem volna úgy csinálni, hogy igaziból is érezhesd, mert azért test nélkül mégsem teljes az élmény, de Reményt visszakapni fontosabb volt, gondolom megérted.

Sunflower lassan a viszketés és a fájdalmai dacára a hasára fordult, aztán ahogy az unikornis képébe bújt Selenis befejezte a mondandóját, felugrott, és eliramodott, bele a sikátor sötétjébe. Legalábbis ezt akarta tenni. Valami azonban elkapta az egyik hátsó lábát, s ahogy elesett, egy láthatatlan erő felkapta, és a falnak szorította. Próbált kapálózni, ám a téglák bármilyen keménynek is tűntek, mind a négy kifeszített lábát magukba szívták, így hamarosan a fején kívül nem igazán volt mivel mozdulnia.

– Mit akarsz tőlem? – nyöszörögte Sunflower.

– Mindent! – sziszegte sejtelmesen a lidérc. – De a körülményeket figyelembe véve kénytelen leszek beérni egy rövid előjátékkal, meg egy picit elnyújtott haláltusával… Tényleg nagyon sajnálom; hosszabb időt terveztem eltölteni veled édeskettesben, de sajnos néha áldozatokat kell hoznunk!

– Engedj el, kérlek! – sziszegte kétségbeesve ő.

A szürke unikornis csupán halkan ciccegve, fintorogva csóválta a fejét.

– Látod, látod… ezért lett volna sokkal mókásabb úgy csinálnunk, hogy van tested, és ébren vagy! Abban nincs semmi érdekes, ha nem tiszta a tudatod, az ösztöneidre hallgatva pedig azonnal feladod a megnyerhetetlen küzdelmet. Ilyenkor jön például nagyon jól a büszkeség! Az legalább ad egy kis tartást… egy kis ellentartást, amire támaszkodva meg lehet roppantani. Mi a jó abban, ha már az első pillanattól kezdve az életedért könyörögsz? Mégis mi marad akkor későbbre?

Sunflower eltöprengett ugyan a kérdésen, de a gondolatai valóban nem voltak elég tiszták, hogy érdemi választ találjon. Szerencsére – vagy sajnos – Selenis nem is várta ezt tőle, csupán odalépett hozzá, s a hátsó lábaira ágaskodva a mellső patáival megtámaszkodott a kanca feje mellett a téglákon. Aztán… kicsit lentebb hajolt, és lassan, szinte már érzékien végigfuttatta a nyelvét Sunflower nyakán. Ő pedig még csak a szemét sem tudta lehunyni. Vagyis le tudta, de így is látott mindent.

– Egy pillanat! – suttogta Selenis, odahajolva lágyan megrezgetve a fülszőreit.

Érezte, ahogy a lidérc eltávolodik tőle, de ezúttal ki kellett nyitnia a szemét, hogy lássa is, mit csinál. A narancsvörös sörényű kanca hátrált pár lépést, aztán a sikátor kijárata felé fordult, ahonnan egy bizarr, vergődő, póniforma alak lebegett feléjük Selenis árnyéka által lefogva. Sunflower egy darabig azt sem fogta fel, hogyan tud valaki ennyire kapálózni, míg rá nem jött, hogy egy sleipnir az. A rettegése tovább fokozódott, ahogy Sudrabogot vélte felismerni benne, de legalább egy picit megnyugodott, amikor közelebbről is megnézve láthatta, hogy nem ő az.

– Mujhe… chodo…! – hörögte a pók.

– Roppant idegesítő kis kártevők – állapította meg Selenis, rá se hederítve a lényre. – Még a tapasztaltabb álomjáróknak is meg tud gyűlni velük a baja. Mert minden más értelmes teremtménnyel szemben ők az álmokban nem az álmodókat keresik, hanem tőlük távol, a periférián, a szemétben kotorásznak! Hogy kapod el, vagy egyáltalán veszed észre őket, ha soha nem is találkoztok? Szóval, kedves Napvirág… szívesen! Most nekem köszönhetően minden kis titkodat a sírba viheted!

A sleipnir nagyot mordulva kiakasztotta a saját állkapcsát, és egyetlen, bizarr roppanással kiharapta a saját orrából az aranykarikát, és a földre köpte.

– Lassú! – kiáltotta félig diadalittasan, félig dühösen Selenis, azzal előrelendült, rávetette magát a pókra, és a szájából kilógó, hatalmas agyarakat a nyakába mélyesztette.

A sleipnir túlvilági visítással mind a nyolc lábával kezdte püfölni a belé csimpaszkodó lidércet, de a kancát ez láthatóan a legkevésbé sem zavarta. Csupán egy félperces, egyoldalú küzdelem volt, aminek a végén az ernyedt testet Selenis árnyéka rádobta az egyik kuka tetejére…

– Szóval! – fordult felé újra a szürke unikornis, majd a patájával megtörölte a vértől habzó pofáját. – Most már biztonságban vagyunk, és folytathatjuk, amit még el se kezdtem!

Selenis újra fölágaskodott, és odaközelítette hozzá az arcát, hogy az orruk majdnem összeért. Aztán a háta mögé nyúlt, és elővett valahonnan egy kicsi zsebkést.

– Emlékszel erre? – kérdezte mosolyogva. – Költői kérdés volt; az emlékeidből húztam elő. Az apádé, nem igaz? Emlékszel, amikor kicsi korodban megpróbáltad kinyitni, pedig többször is elmondták, hogy nem szabad? És megvágtad vele magadat. – Az arcához illesztette a pengét, és lassan végighúzta rajta, de nem sértette fel vele a bőrét. – Nem volt vészes, de úgy emlékszel rá, hogy nagyon sok vér volt. És nem mertél szólni, nehogy kikapj, pedig úgy tűnt, mintha soha nem is akarna elállni, nem igaz? Mindjárt kipróbáljuk, mennyire veszélyes ez a régi, irracionális félelmed az én játszóteremen! De nem kell nagyon aggódnod! Amíg kivérzel, a legjobb tudásom szerint foglak szórakoztatni, és megédesítem a távozásodat az élők világából!

Selenis kissé eltávolodott tőle, aztán ahogy a téglák egy ponton engedtek a szorításukon, Sunflower egyik mellső lábához illesztette a zsebkést. Hirtelen éles fájdalom hasított belé, és az apró vágás ellenére a forró nedvesség szinte patakként bugyogott elő belőle… Nem kellett odanéznie, hogy lássa. És nem kellett mérlegelnie, hogy tudja, a lidérc komolyan gondolt minden egyes szót… Érezte, ahogy az élet lassanként elhagyja…

* * *

Remény kinyitotta a szemét, s fásultan nézett körbe. Érezte a nagyon gyengéd, visszafogott ölelést a hátán, ami jól esett, de immár nem sokat enyhített a belőle lüktető fájdalmon. Ahogy a koponyájából lassan kibújni készülő szarvának köszönhető tompa, feszítő érzésen sem. Nem maradt hát sokáig úgy, fölkelt, és odasétált a falnak döntött tükörhöz, és szemügyre vette az új testét. Egy… pónié volt, és igazából nem is volt benne semmi különleges. Az új szőre már kinőtt, és a szárnyai is elérték a végleges méretüket. Érzésre akár repülni is tudott már velük, amit a közeljövőben meg is akart tenni, viszont a tollai még nem váltak szét teljesen, szóval biztos lehetett benne, elég szenvedős mutatvány lesz. Kíváncsiságból azért a farát is odafordította a tükörhöz, és futólag meglibbentette a farkát. Bár így is érezte, azért jól esett a saját szemével is meggyőződnie róla, hogy még mindig kanca volt.

Tovább viszont nem húzta az időt, s ruhát sem véve egyből elindult kifelé. Bármilyen céltalannak is érezte magát az érkezése óta, most elég konkrét célja volt. Ebben pedig az első lény, akivel összefutott, már a segítségére lehetett, sőt mi több, akár egy független álláspontot is képviselhet annak letisztázásában, mégis milyen körülmények között került ide. Alig pár lépésnyire a szobájuktól ugyanis egy mélytengeri kelpie kanca üldögélt, épp valami ecsetféleség segítségével nedvesítve át a mellette álló vödörben lévő vízzel az úszóhártya-szerű szárnyait.

– Zavarhatom egy pár percre, hölgyem? – lépett oda hozzá Remény.

– Jamen förlåt mig forntida ande, skuggornas språk pratar jag inte… – nézett fel rá bocsánatkérő mosollyal a kelpie, felfüggesztve a tevékenységét.

– Det var mitt fel, avgrundsboende – biccentett Remény. – Får jag ställa några frågor till dig kanske…?

Sharp Tide, a kelpie-k nagykövete meglehetősen segítőkésznek, a vele való beszélgetése pedig hasznosnak bizonyult, még ha nem is sikerült mindent kiderítenie belőle, amit akart. A kanca elég sok mindenről nem tudott, és most, őáltala értesült a legfrissebb, nem épp jelentéktelen fejleményekről. Mindazonáltal Luna Hercegnő, meg a másik alikornis elfogatására udvarias, kitérő gratulációval reagált csak, túl azon, hogy a meglepetését fejezte ki. Nem tudott tehát arról, hogy ez az egész tervbe lett volna véve, noha ez a lidérceket ismerve elég természetes volt. Az előkészületekről is limitált volt a tudása, elvégre a saját bevallása szerint ő elsősorban a pókok elleni közös védelmük kialakításnak koordinálásában segédkezett, akikkel, úgy tűnik, Equestriának sikerült összeszűrnie a levet.

Miután a kelpie még egyszer üdvözölte újra az élők világában, majd magára hagyta a párkányon, Remény félig lehunyta a szemét, lassan kifújta a levegőt, és befelé koncentrált.

– Elnézésedet kérem, Napvirág – sziszegte olyan hangerővel, hogy éppen eljusson a saját füléig. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz neked, és nem akarlak a feltétlenül szükségesnél több stressznek kitenni. De ha nem ébresztelek fel akkor és ott, soha többet nem is ébredtél volna fel. Most pedig addig nem is hagyhatlak pihenni, amíg nem beszéltem a Hamis Holddal a Csillagtalan Éjszakában. Sokkal egyszerűbb lenne elmagyaráznom, ha visszakaphatnám már most a varázserőmet, ugyanakkor bizonytalanságban sem akarlak hagyni. A te áldozatodnak köszönhetem, hogy most itt vagyok. Nem fogom engedni, hogy bárki is ártson neked.

A kanca tudata, akinek a testét uralta, egy egészen kicsit lecsillapodott. Igazán nem állt szándékában ennyire kellemetlen helyzetbe hozni, de amíg nem szokik hozzá az új helyzethez, az ehhez hasonlóak sajnos elkerülhetetlenek lesznek. Ő maga például hiába ébred fel, és nyitotta ki a szemét, Napvirág tudata sokáig nem tért magához sem abból az álomvilágbeli kínzásból, aminek Hamis Hold kitehette, sem az ébredés utáni „kómából”, így az ő számára perceken keresztül olyan érzés lehetett az egész, mintha alva járna. Nagyjából akkor térhetett magához, amikor már jócskán benne volt a követtel való beszélgetésbe, mivel a zavarodott figyelme és csendes pánikja onnantól kezdve hamarosan némi unalommal is keveredett. Meg azóta sem nyugodott természetesen, de legalább azzal tisztába kellett lennie, hogy még életben van, és valószínűleg jó darabig így is marad.

– Az értetlenségedből úgy sejtem, nem beszéled az észak nyelvét – folytatta Remény. – A kelpie nem tudott lidércül, ezért váltottam át arra. Csupán arra voltam kíváncsi, mit tud a visszatérésem körülményeiről. De feltételezem, a te számodra semmi újdonságot nem mondhatott volna, még ha érted is a beszédét, elvégre te magad itt voltál, és segédkeztél a procedúrában. A legjobb lenne téged kérdezzelek, viszont a szarvam nélkül ezt sajnos nem áll módomban megtenni… és ahogy tapasztaltam, elég más a fájdalomküszöbünk, én meg nem akarlak felesleges szenvedésnek kitenni. Bár… bizarr módon éppen ezért újfent elnézésedet kell kérjem, mert ez nem lesz valami élvezetes…

Amilyen jól esett kinyújtóztatni a szárnyait, annyira volt kellemetlen megterhelnie őket, hogy a levegőbe emelkedjen. Az ő tollai inkább voltak dísznek, mint biztosítottak aerodinamikai támogatást a repüléshez használt mágiájához. De nem volt lehetetlen felszállni és irányba állni velük. Az egyik legfontosabb információ pedig, amit a kelpie követtől megtudott, az Hamis Hold szobájának a helye volt. Természetes, hogy a még nála is öregebb kanca olyan helyet választott, ami gyalogszerrel nem volt megközelíthető… A számára viszont szerencsére ez csupán kényelmetlenség volt, nem pedig elrettentő tényező.

Nem élvezte az utat, ahhoz túlságosan koncentrálnia kellett, hogy ne zuhanjon a mélybe. Napvirág ösztönös kapálózása is zavarta benne kissé, de nem volt szíve kirekeszteni a tudatából a kancát, még ha érdemi kommunikációt nem is folytathattak. Ő hozott áldozatot, és neki kell osztoznia minden érzésben, amit csinált, vagy átélt. A legkevesebb, amit tehetett, hogy azt is végighallgatta, ha csak némán, artikulálatlanul üvöltött rémületében, hiszen ő volt a forrása. Persze, mert ő… hogy is hívják… földipóni volt, mint az a legutóbbi. Bár annak nem voltak annyira testidegenek a szárnyak – ez még annak ellenére is egyértelmű volt, hogy akkor tett arra vonatkozólag erőfeszítéseket, hogy elhallgattassa a tudatát. Milyen távolinak is tűnt már… Ugyanolyan távolinak, mint az az iszonyú harag, ami nem is olyan régen még a szerves részét képezte. Az tényleg annyira… nem ő volt. Nem bocsátott meg senkinek. De nem akart már bosszút állni az egész világon. Az igazat megvallva alig érzett valamit. Üresebbnek érezte magát, mint amikor Hollow-nak hívták. Talán idővel jobb lesz?

Miután meglepően nagy erőfeszítések árán felküzdötte magát a megadott helyre, fájdalmasan hangos szárnysuhogással leszállt a kis üreg bejáratában. Valóban Hamis Hold ízlésére utalt, hogy az üreg domináns részében volt elhelyezve az ágy, sokkal kényelmesebben kialakítva, mint amire általában a lidércek igényt tartottak. Az eddigi rövid interakcióikból Remény azt a következtetést vonta le, az öreglány mit sem változott, szóval nem meglepő volt, ha különös hangsúlyt fektetett az éber– és alvás közbeni szórakozása színhelyének kialakítására. Itt volt természetesen a szoba gazdája is, vállig betakarózva, s hangtalanul szuszogva a takarója alatt. Remény néha örült, hogy ő maga nem volt képes csak úgy belelátni az álomvilágba – nem szerette volna látni a lidérc aktuális áldozatát, akit a sikertelen vadászata után minden bizonnyal már ki is választott magának…

Volt azonban egészen más is az üregben, ami sokkal kevésbé illett oda, és azonnal szemet szúrt neki. Az ágy elé terítve, egy menthetetlenül koszos rongyon ugyanis egy szintén menthetetlenül koszos, hegekkel-sebekkel borított, talán eredetileg sárgás szőrű, csontsovány kirin kanca feküdt lehunyt szemmel, összekucorodva. Nem az első alkalom volt, hogy találkozott Hamis Hold játékszereivel, noha valamennyivel több, mint ezer év alatt egész jól sikerült megfeledkeznie a kanca bizarr szokásairól. Sosem kultiválta a lidércúrnő kegyetlen hobbiját, de bármennyire visszataszítónak is találta, nem ítélkezett felette. A világ fény és árnyék, rend és káosz játéka volt, amiben mindenkinek megvolt a maga szerepe. A nagyobb képet pedig sokszor még halhatatlan létére ő maga sem láthatta… főleg nem egy ilyen hosszú száműzetés után.

A patái sokkal nagyobb zajt csaptak, mint amire emlékezett, amihez szokva volt, de a lehetőségekhez mérten csendesen odalépett Hamis Hold mellé, közel hajolt hozzá, és röviden belefújt az arcába. A szürke kanca orra és szemei megrándultak, aztán fölnézett rá, és elmosolyodott. Ő pedig kénytelen volt az eredeti tervei ellenére mégis elfordítani a tudatát Napvirágtól, mivel a kanca némi néma csend után hirtelen mintha újra üvölteni kezdett volna a belsőjében. Majd ha látja, hogy a lidérc nem árthat neki, talán újra megnyugszik…

– Hát, szia, Remény! – vigyorgott a Hamis Hold. – Hogy telt az éjszakád?

– Csendesen – felelte semleges hangon ő.

– Ej, ej, kislány! – csóválta a fejét ugyanolyan derűsen a lidérc, miközben kicsomagolta magát a takarójából, felült, és megpaskolta maga mellett az ágyát. – Nyugodtan hangoskodhattatok volna! Vagy a Vész Bajnoka bemondta az unalmast? Nyugi, az elmúlt napokban másról sem lehetett vele beszélni, mint hogy mennyire várja, hogy visszatérj!

Remény elfoglalta a felkínált helyet, és némán hallgatta a kancát.

– Kifáradt a visszahozásomba – mondta, mikor kínálkozott a lehetőség.

– Ja, jó melós volt! – helyeselt buzgón a lidérc. – Még szerencse, hogy valaki mindenre gondolt! Hogy tetszik az új tested?

– Tetszik – bólintott. – Ahogy a jogos tulajdonosa is. Kérlek, ne emelj még egyszer patát rá!

– Ugyan, kérlek! – forgatta a szemét a Hamis Hold. – Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, meghagyhatom a sörényed alatt azt a kis böglyöt, de egy fél-egy óránál nincs több időre szükségem, hogy végleg megszabadítsalak tőle! De tartsd meg, ha ennyire akarod! Azért remélem, nem fogod megsajnálni, mert elég sokat spóroltunk így rajta, és azt hiszem, azt a kis többlet-energiát ennél jobban nem is használhattam volna ki!

– Hogy mit csináltál, Selenis? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, és most először fenyegető hangsúllyal Remény. – Spóroltál a megmentésemen? Kockáztattad a rituálé sikerét? És miért is?

Látott némi mozgást a szeme sarkából, talán a kirint sikerült felébreszteniük a „hangoskodásukkal”, de a saját lelki békéje érdekében inkább nem nézett arrafelé. Szerencsére idő közben Napvirág is elhallgatott a belsejében, bizonyára megnyugodva, hogy nem azért jöttek ide, hogy leszámoljon vele.

– Már elmondtam, kislány… – csóválta a fejét enyhén lenéző mosollyal a lidérc. – Mi értelme lett volna visszahozni téged, ha a pónik és az alikornisok bármikor újra felhasználhatják ellened a Harmónia Elemeit? Az is csoda, hogy ezek az idióták ilyen vakon belesétáltak a csapdámba!

– A Vész Bajnokának nem is szóltál – állapította meg halkabban Remény.

– Már meg ne haragudj, barátném, de a kedves férjed nagyon sokat puhult az évszázadok során – lapogatta meg szánakozva a vállát Hamis Hold. – Bár ha úgy vesszük, ez a maga módján még egész jól kapóra is jött, mivel a kényszeres őszinteségének hála minden gyanakvásuk ellenére sikerült behúznunk az alikornisokat a csőbe! Nekem így nem is volt más dolgom, mit arra figyelni, milyen trükkökre készülnek fel, aztán úgy megkeresni a kiskapukat, hogy a Vész Bajnoka se tudjon róla. Nem volt egy mesteri terv, kissé ingatag lábakon állt, és sokat építettem a te külön bejáratú kis gazdatested naivitására is, de végül csak minden a helyére került. Arra biztos senki nem számított, hogy ezúttal ennyi mindent bízok a véletlenre! Mondjuk én a magam részéről az altatógáz miatt aggódtam a legjobban… de hát ez van, ha nem támaszkodhatunk mágikus eszközökre…

– Lyukakat fúrtatok a sziklába – vonta le a következtetést az ősszellem. – És így elég volt csak megnyitni a rejtett üregeket. Nem kellett hozzá annyi mágikus energiát megmozgatnod, hogy gyanút kelts.

– Úgy bizony! – húzta ki magát büszkén a lidérc. – A pónik hoztak pár piszok erős unikornist, így még ha az alikornisok, meg a Káosz Ősszellemének a figyelme máshol is volt, nehéz és kockázatos lett volna bármi mást használnom. De az Árnyék Tanács, mint mindig, a háttérben azért kapható volt egy kis trükközésre! A menekülési utak pedig készen állnak, és ez részben a te kedves férjed érdeme is, még ha nem is tud róla, vagy volt ez az eredeti célja. Az új „szövetségeseinknek” hála még csak arra sem vagyunk rászorulva, hogy az árnyakba húzódjunk vissza, ha a Fény Alikornisa lépésre szánja el magát.

Nem tudta, hogy érezzen. Ez a verzió sokkal közelebb állt ahhoz, mint amit hosszú-hosszú éveken át tervezett a visszatérésének forgatókönyveként. Ugyanakkor nem az volt, amit ténylegesen akart. Túl gyenge, fáradt és fásult volt, hogy el tudja dönteni, mi az, amit valójában szeretne. Abban biztos volt, hogy a párjával akart lenni, még ha egyelőre nem is érezte így. Egy véres háború sem volt olyasmi, amire igazán vágyott. Viszont azt tudta, hogy mit nem akar. Nem akart visszamenni az Ürességbe. Nem akart bekerülni Tartaruszba. Ebben biztos volt, olyannyira, hogy ha ennek elkerüléséhez a Hamis Hold tervét volt kénytelen követni, hajlandó volt rá. Ezen kívül csak egyetlen dologhoz kötötték érzések: ahhoz a pónihoz, akivel ha felületesen is, de osztozott az érzésein. Ha úgy vette, ilyen szempontból is Napvirág volt csupán, aki kapcsolatot jelentett a számára a világgal.

– Nem tudom, Hamis Hold – lehelte végül. – Minden olyan hirtelenül történt. Időre van szükségem, hogy újra megtaláljam önmagamat, és helyes döntéseket tudjak hozni…

– Sok időnk nincsen, Remény – mondta tőle szokatlanul komolyan a lidérc. – De a kérésednek megfelelően nem fogunk megölni senkit. Ha úgy alakul, elvihetjük magunkkal az összes foglyot, te pedig kitalálhatod, mi legyen a sorsuk. A védőhálót visszahúztuk, hogy még a Káosz Ősszelleme se lephessen meg minket, a lakosságot pedig az Árnyék Tanács most készíti fel az evakuálásra. Talán mégsem volt félhülye ötlet tőlük összevonni mindenkit a városokba…

Remény egy darabig csupán csendben bámulta a mellső patáit, aztán lassan bólintott. Felnézett a narancsvörös sörényű kancára, megerősítésképpen újra biccentett, aztán leugrott az ágyáról, és elindult kifelé. Utána viszont azonnal meg is kellett torpannia, ahogy a szeme a borzasztó állapotban lévő kirinre esett. A fiatal kanca pár lépésnyire állt tőlük, s ahogy a tekintetük találkozott, gyorsan elfordult, és a falnak lapulva összekucorodott. Viszont nem ez állította meg. Napvirág, aki eddig feszült csendben figyelt, most újra beleüvöltött a tudatába, ő pedig nem volt rá felkészülve. Főleg azért, mivel a póni ezúttal minden akaraterejét egyetlen szóba fókuszálta. Egyetlen szóba, aminek nem volt értelme, mégis, valamilyen oknál fogva feltétlen szükségét látta, hogy a nehézkes kommunikációjuk ellenére is eljusson hozzá…

– Jugem? – kérdezte félhangosan, a szemöldökét ráncolva az ősszellem.

A kirin úgy rándult össze, mintha villám csapott volna belé, aztán lassan újra felé fordította a fejét, s értetlenül, hitetlenül bámult a szemébe.

– Ja, tényleg, majdnem el is felejtettem, hogy ezek ketten ismerték egymást – szólalt meg váratlanul póni nyelven Hamis Hold. – Egy időben még azt is fontolgattam, hogy összehozzam őket egy kis játék erejéig, de végül úgy láttam, jobb, ha te kapod meg helyette a kanca testét. Kirin, üdvözöld szépen a kis barátnődet, aki magadra hagyott!

– S… Sunflower? – motyogta rekedtesen a siheder kanca. – T…te vagy az?

– Én… voltam – suttogta Remény.

– Ej, ej… – ciccegett rosszallóan és kelt fel az ágyáról Hamis Hold. – Nem épp erre gondoltam. Tudod, mi jár azért, amiért megszólaltál…

– Sunflower, kérlek, segíts, vigyél ki innen! – nyüszítette a kirin, miközben egyetlen ugrással Remény mellett termett, hogy fedezéket nyújtson neki a lidérccel szemben. – Kérlek, olyan rég… régóta várom, hogy valaki… Kérlek…! Ne hagyd, hogy bántson!

De persze semmi értelme nem volt bujkálnia. Remény nem szólt bele a halhatatlan lidércek ügyeibe, csupán szomorú, bocsánatkérő mosollyal nézett a megtört, rettegő kanca szemébe, miközben mögüle a Hamis Hold árnyai előrenyúltak, és megragadták a csikó lábait.

– Az igazat megvallva már eléggé untam, de kár lett volna kihagyni a lehetőséget látni, ahogy az utolsó pillanatában még azt higgye, megmenekülhet, aztán pedig szembesüljön a valósággal – sziszegte önelégülten a lidérc, miközben maga felé vonszolta a vergődő kirint. – Viszont a költözéshez nem terveztem magammal vinni amúgy sem. Menj nyugodtan, Remény, és pihend ki magad, én meg addig könnyes búcsút veszek a kis házi kedvencemtől!

A kis kirin azonban meglepő módon még az ő tétlenségét látva sem adta fel.

Valami…

– Sunflower, ne hagyd, hogy itt tartson! – nyögte erőlködve a kanca. – Folytatnom kell az utamat! Még nem érhet véget! Meg kell találnom… meg kell találnom a rejtett fényt…!

Valami… egészen más csillogott a szemében, mint kétségbeesés. Valami egészen más, mint dac, harag, vagy félelem. Nem fogta fel, hogy a Hamis Hold halálos öleléséből soha nem is volt menekvése…? Még ennyi szenvedés után, az utolsó perceiben is, mégis… mégis… miben…?

– …ami a legnagyobb sötétségben ragyog…! – szűrte a fogai között a kirin, ahogy az árnyak a falhoz szorították, és körbetekeredtek a nyakán.

Remény öklendezve összegörnyedt. Akkor vette csak észre, hogy a mellkasán, a szívénél valami egyre fényesebben pulzál. A világ elmosódott a szemei előtt, de a fény megmaradt. Mi volt… ez az érzés…? Idegen, és mégis ennyire ismerős? Ami elemelte a földtől? Ami feltöltötte az egész testét fénnyel? Ami feltöltötte élettel? Mint egy póninak, amikor megkapja a cukijegyét… mint egy lidércnek, amikor megkapja a nevét… hirtelen minden újra értelmet nyert…

Ahogy a patái visszaértek a kőre, a szarvából áradó fény is lassan elhalványult. Bár nem ez volt a célja, bár nem volt semmilyen célja, a kis üregben az árnyékok is szertefoszlottak, elengedve és magára hagyva a földre csúszott kirint és a döbbent arcot vágó Hamis Holdat. Remény pedig most már pontosan tudta, mit kell tennie…

– Megtaláltad a rejtett fényt, Jugem – bólintott szomorkás mosollyal, de sziklaszilárd pillantással. – Megtaláltál engem. Köszönöm, hogy még a legnagyobb sötétségben is tudtál reménykedni. Selenis, engedd el őt!

A lidérc csupán értetlenül tátogott, de nem állt az útjába, ahogy odalépett a kirin csődörhöz, és az immár hófehér patáját kinyújtva fölsegítette. Akkor sem ütközött ellenállásba, amikor a mellső lábaival felnyalábolta a vészesen lesoványodott csikót, s a szárnyait kinyújtva elrugaszkodott az üreg bejáratától. Egyenesen Napvirág régi szobájához vitte a szóhoz sem jutó Jugemet, majd odaintett magához pár árnyőrt, hogy hozzanak neki enni, és vigyázzanak rá, nehogy baja essen. Abban immár jogosan bízhatott, hogy Selenis nem mer a háta mögött ellenszegülni az utasításának, bármennyire sértette is az önérzetét.

A következő útja pedig a börtönhöz vezetett.

* * *

Egy alikornis, egy ősszellem és négy póni. Mögöttük a világ legütőképesebb hadserege. Rajtuk a Harmónia Elemei. Minden oka meglett volna félnie tőlük. De nem tette, mert tudta, bárhogy is alakul, ő a helyes dolgot fogja cselekedni. Még akkor is, ha nem értenek vele egyet. Még akkor is, ha a Harmónia Elemeit valóban ellene fordítják. Viszont ez az ő felelőssége, az ő terhe volt… és nem mondott volna le róla a világ minden kincséért se.

Remény egyedül állt ki a tömeggel szemben, legalábbis látszatra. A lidércek jól álcázott fedezékbe bújtak mögötte, és csak a parancsára vártak. Persze ez olyan mértékben a szokásos taktika volt a részükről, hogy legfeljebb a legnaivabb ellenfelet téveszthették volna meg bele. A cél azonban ezúttal nem is ez volt.

Szépen csendben, félig lehunyt szemekkel várta, hogy a pónik odaérjenek elé. Természetesen nem voltak olyan ostobák, hogy túl nagy mértékben maguk mögött hagyják magát a sereget. De nem is számított, egészen addig a pillanatig, amíg nem támadtak rá kérdés nélkül. Márpedig az még a körülményeket tekintve is túl agresszív lépés lett volna tőlük. Bárhogy fordul is az idő kereke, a pónik jó szándékára, és az alikornisok rendszeretetére mindig lehetett építeni. Ha azt látják rajta, tárgyalni akar, nem fognak egyből nekiesni. Neki pedig többre nem is volt szüksége.

A sereg óvatos, tisztes távolban, lőtávolságon belül tőle megállt. Az Elemek aktuális hordozói egy kicsivel közelebb jöttek, közülük is előlépett Celestia Hercegnő, és szóra nyitotta a száját. Tökéletes…

– Hope! – kiáltotta felé a királyi hangját használva az alikornis. – Equestria minden pónija és a Kozmikus Rend nevében követeljük, hogy haladéktalanul engedd szabadon a hadifoglyokat!

Remény csupán lassan bólintott, aztán megemelte az egyik mellső lábát. Talán ő és a Fagyott Városok lidércei nem voltak akkora illuzionisták, mint a Fény Alikornisa, de azt azért meg tudták tenni, hogy közvetlenül mások orra előtt rejtsenek el dolgokat. Így aztán alig pár másodperc múlva felsorakozhatott mellé Luna Hercegnő, Twilight Hercegnő, az összes többi pónival egyetemben, akiket a Hamis Hold magánakciója során rabul ejtettek. Ahogy visszaengedte a lábát, a megbeszéltek alapján a pónik előreügetve csatlakoztak a társaikhoz.

Bizalmat persze nem várt. Celestia és a többi póni gyanakvóan megvizsgálták a szabadon engedett barátaikat, rokonaikat. De nem találtak hibát, mert nem volt mit.

– Ó, jee, ez könnyen ment! – boxolt a levegőbe egy szivárványos sörényű pegazus, miközben a két földipóni, meg a fehér unikornis megpróbálták csoportos ölelésben összeroppantani Twilight Hercegnőt. – Miért nem tudja így csinálni minden főgonosz?

– Mi a trükk, Hope? – kérdezte fenyegetően a levegőbe emelkedve, és rászegezve az ujját Discord.

– A trükk az, hogy teljes amnesztiát kérünk – felelte határozottan ő. – Teljeset. Nem adunk ki senkit. Még Selenist sem. Cserébe pedig én megadom magam. Az Ürességbe nem fogok újból száműzetésbe vonulni… de ha ezt elfogadjátok, hajlandó vagyok száz évet kőbe zárva tölteni. Száz évet, nem többet. Megbízom az adott szavatokban.

Celestia Hercegnő láthatóan hezitált, de szerencsére más már láthatóan meghozta helyette a döntést. A narancssárga földipóni leemelte magáról a nyakláncot, és becsúsztatta a nyeregtáskájába.

– Én nem t'om, tik hogy vagytok vele, cukorfalatok, de én nem ragaszkodom a megkövülesztéshez! – jelentette ki nagy hangon.

– Jippí, én se! – ugrott fel a magasba a rózsaszín is, a levegőben kapva le magáról a Nevetés Elemét. – Inkább menjünk haza, és ünnepeljük meg a világ leggyorsabb megmentős küldetését!

A többiek is hamar csatlakoztak hozzájuk, de láthatóan Discordot és Celestiát még nem sikerült kellőképpen meggyőzni és megnyugtatni.

– Esküszöl az életedre, hogy Fluttershy biztonságban lesz, ha visszahozom ebbe a dimenzióba? – kérdezte gyanakvóan a Káosz Ősszelleme.

– Selenist megkértem, hogy néhány… barátjával együtt határozatlan időre menjen el nyaralni az Árnyak Síkjára – bólintott Remény. – Rájuk fér a pihenés, ahogy ránk is.

Discord két ujját a saját szeméhez emelte, majd Remény felé bökött velük, majd a Kedvesség Elemét odadobta a mellette álló fehér alikornisnak, és egy csettintéssel elteleportált. Remény halkan kuncogott, aztán az őt még mindig bizalmatlanul méregető alikornis testvérpár felé fordult. És minden eddigieknél kellemetlenebbül érezte magát, ahogy Celestia Hercegnő felöltötte vele szemben a feledhetetlen, mosolygó álarcát…

– Legyen hát, Hope! – mondta, miközben a szárnyát a húga hátára terítette. – Már csak egyetlen kérdésem van a számodra. Sunflower hogy érzi magát?

Remény kicsit lehajtotta a fejét, hogy jobban tudjon figyelni az immár sokkal tisztább, és sokkal nyugodtabb belső hangra, aztán újra felnézett, és szilárdan állta az alikornis láthatatlanul nyársaló tekintetét.

– Még szokjuk egymást – tükrözte a Hercegnő hideg mosolyát. – De nagyon boldog, és elégedett, amiért sikerült végül vér nélkül rendezni a konfliktusainkat. A fény és az árnyék, a rend és a káosz tánca pedig, remélem, egy darabig még kegyes marad hozzánk.

Luna Hercegnő helyeslően bólintott, majd nem sokkal később Celestia is követte. Aztán mindketten hátat fordítottak neki, és csatlakoztak a visszavonuló seregükhöz.