10. fejezet

Titkok nyomában

Mindent visszavont, amit eddig mondott, vagy gondolt; ez volt a nagy kalandjának az eddigi legjobb része! Egyébként adott is lett volna minden hozzá: új, furcsán beszélő lények, egy izgalmas másik világ, és viszonylag kis helyre össze volt zárva a barátaival, akik közül Swatter ráadásul többnyire elég elfoglalt volt, hogy nyugodtan legeltethesse rajta a szemét. Három dolog nem stimmelt csak, amik közül az egyiket egész hamar orvosolni is tudták, hiszen a pónik cuccaival együtt ő is visszakaphatta a könyvét. Threadet és Linket azonban semmi nem pótolhatta… egészen addig, amíg a pókok úgy nem döntöttek, mindent megkaptak tőlük, amit akartak, és Starlighthoz hasonlóan, a földön keresztül rángatva vissza nem cipelték őket a valóságba, ahol nem más várta őket, mint Link! Ja, meg néhány aranypáncélos póni, egy aranypáncélos griff, egy csokibarna szőrű, libafos sörényű, páncélt nem viselő kirin, valamint Dragon Glass, az oldalán még négy másik pónival, akik közül az egyik Starlight volt…

– Jaj, Link, azt hittem, elvesztettelek! – ölelte magához Jugem a kis fénygömböt.

– Hát még ha tudnád, én hogy aggódtam értetek! – mondta Link hasonlóan meghatódva. – Csak annyit tudtam, hogy életben vagy, de semmi mást, amíg meg nem érkezett a felmentősereg.

– Hű, sosem fogod kitalálni, mi történt…! – kezdett bele lelkesen a csikó, de az elementálja megállította.

– Itt voltam végig a másik oldalon, és Celestia Hercegnő mágusai az én segítségemmel rakták össze, hogy mi történt valójában. Mármint miután sikerült meggyőzni őket, hogy én veletek vagyok… ami nem volt egyszerű! Szóval lehet, én még többet is tudnék mesélni. De ami azt illeti, ha már itt tartunk, ők kicsodák, és mit keresnek itt? És… hányan jönnek még…?

Jugem amint meglátta Linket, előrerohant a csomópont köré vont mágikus kordonhoz, de most hátranézett. És valóban, nem csupán azok a pókok jöttek velük, akik őket hozták, hanem egyre többen szálltak alá az égből, furcsán kapálózva a rengeteg lábukkal, és landoltak az izzó szalagkorláton kívül és belül egyaránt.

– Ó… – motyogta a csikó. – Azt hiszem, a „mindenki jön” alatt akkor Sudrabog tényleg azt értette, hogy mindenki…

A páncélos őrök hátrébb húzódtak, hogy teret engedjenek az újonnan érkezőknek, de közben a fegyvereiket végig készenlétben tartották, Dragon Glass mellől pedig előrelépett az egyik unikornis, a szarvával vagy kéttucat papírlapot, és egyetlen befőttesüvegnek látszó valamit lebegtetett elő, amiben pontosan ugyanolyan smaragdzöld lángok táncoltak, mint amilyen színben a kanca nagy gonddal ápolt sörénye is díszelgett. Starlight követte a mozdulatát, és úgy tűnt, mondani is akar valamit, de aztán mégis magában tartotta.

– Szijja minden! – kurjantotta vidáman a sűrűsödő tömegből Sudrabog, ezúttal már csak egyetlen lábával átölelve Sunflowert, akivel párban volt, másik kettővel meg a katonák felé integetett. – Fénj vilaag nadzson joo!

– Na, helló! – kiabált oda nekik Dragon Glass. – Gyerekek, arról nem volt szó, hogy őket is hozzátok!

– Nem, de nem is tudtuk volna megakadályozni benne őket – felelt hasonló hangerővel Swatter. – Lebontanátok a kordont, ha már, látom, úgysincs értelme fenntartani?

A szürke csődör a zöld sörényű kancához lépett, és beszélgetett vele valamit, aztán kisvártatva a kanca által levitált papírlapoknak a fele széttépődött a levegőben, s a szalagkorlát fénye pár másodperccel később kihunyt, majd hamarosan az egész el is tűnt. A pókok jót röhögcséltek, meg dumáltak az egészen végig, de a pónik részéről a feszültség még láthatóan nem oldódott fel. A harcosok ugyanolyan gyanakvóan figyelték minden mozdulatukat, a négy unikornis pedig továbbra sem közelített feléjük. Illetve az egyikőjük nem biztos, hogy unikornis volt, ugyanis a többiekkel ellentétben nem csupán egy egyszerű varázslóköpenyt viselt, hanem egy olyasmit, amit Sunburstön is láthattak a Kristály Birodalomban, ami szinte az egész testét elfedte, ráadásul kiegészítve egy széles karimájú, lelógó csúcsú süveggel, ami teljesen kitakarta az arcát. Jugem el is határozta, hogy amint odajut hozzá, be fog kukucskálni alá…

Swatter gyorsan megszámolta őket, hogy mindannyian megvannak-e – a lények ugyan nem voltak elragadtatva tőle, hogy a lidércet is magukkal akarták vinni, de az arany annyira lefoglalta őket, hogy még ebbe is egész könnyen belementek –, aztán a fejével intve nekik elindult az unikornisok felé. Jugem rávigyorgott Linkre, aztán ő is a nyomába szegődött, bevárva Masquerade-ot, aki a visszatérésükkor azonnal kihasználta az alkalmat, és visszaváltozott az eredeti formájába. A csikó kíváncsi volt, hogyan fog reagálni a dologra a lidércük, de a kis szürke kanca leginkább csupán az orrát lógatva követte őket, nagy ritkán pillantva csak fel a changelingre.

– Jó újra látni titeket – mondta visszafogott mosollyal Dragon Glass, mikor odaértek eléjük. – Engedjétek meg, hogy bemutassam a csapatot! Mivel Luna Hercegnőt nem tudtam elérni, Celestia Hercegnő jóvoltából Purple Cinder a Belső Körből mozgósított néhány tagot, így nekik tartozunk hálával a gyors és hatékony segítségért. Ők itt Emerald Leaves, Phase Shift, és végül, de természetesen nem utolsó sorban a rangidős vezető: Vacant Veil.

A varázslósapkás póni előrelépett, s udvariasan, de kimérten biccentett nekik. Ahogy kissé megemelte a fejét, Jugem csupán sötétséget látott a kalapja karimája alatt, ahol már pedig egész biztosan a póni arcának, vagy legalábbis az orrának kellett volna kezdődnie. Csupán két borostyánsárga szem villanását sikerült elcsípnie, ami csak még inkább felcsigázta a csikó érdeklődését.

– Waggish Swatter, Csillagőrség – mutatkozott be a misztikus idegennél mindenképp mélyebben fejet hajtva a rózsaszín földipóni. – Nem tudom eléggé megköszönni, hogy eljöttek; maguk nélkül tán sohasem láthattuk volna viszont Equestriát!

– Mi sem természetesebb, Miss Swatter – szólt különösen visszhangozva a kalap alól egy csődör hangja, mintha egy kút mélyéről beszélne. – Nem hagyunk hátra senkit. Bár el kell ismernem, ez a monopoláris blokád a nodum aethericumon alaposan feladta a leckét még nekünk is. Érthető, hogy önmagukban nem boldogultak vele.

– Elnézést, hogy nem jeleztük előre, hogy társaságot is hozunk – mondta bocsánatkérő mosollyal Swatter. – Nem avattak be minket a terveikbe, szóval mi legalább annyira meglepődtünk rajta, mint maguk.

– Az Equestriát ért támadást, illetve a maguk eltűnését figyelembe véve természetesen felkészültünk hasonló eshetőségekre is – jelentette ki büszkén az arctalan póni. – Mindazonáltal lekötelezne, ha volna kedves felvilágosítani minket, mire számíthatunk ezektől az aetherből inkorporálódott kreatúráktól.

– Bocsánat…

Mielőtt Swatter válaszolhatott volna, kissé félrefordult, és a patáját a szája elé tartva jókorát ásított. Ragályosra sikeredett: mire a rózsaszín kanca végzett, Jugem is érezte, hogy őbenne is készülődik egy hatalmas ásítás, s mikor itt volt az ideje, nem is állt ellen a késztetésnek.

– Valóban… olybá tűnik, kénytelenek leszünk rövidre fogni a társalgásunkat, Miss – állapította meg Vacant, a köpenye alól kinyúlva intve hófehér lábával. Szóval mégsem csupán egy nagy feketeség volt a csődör. – A tünetek alapján jogos feltételeznünk, hogy az útjuk hasonló hatással lesz a fiziológiájukra, mint Miss Starlightéra. Ennek folyományaként javaslom, hogy az elkövetkező néhány percet inkább töltsék a sátrunkban való elhelyezkedéssel. Bizonyára a hosszan fennálló pszichés megterhelés hatására, várhatóan mindannyian tapasztalni fognak egy három-négy órán keresztül tartó teljes tudatvesztést. Pihenjenek nyugalommal, a koordinációs feladatokat addig átveszem, valamint Miss Starlighttal és ezzel a bizonyos Szúdraboggal megtárgyaljuk a további teendőket, illetőleg nodum aethericum sorsát a továbbiakban.

– Hát… ha szükségét látja, uram… – pillantott Swatter Starlight felé.

– Hidd el, én se sokat éreztem belőle, aztán egyszer csak eldőltem, mint egy homokzsák, utána meg azt se tudtam, hol vagyok! – mondta a rózsaszín unikornis.

– Aggódnotok pedig nem kell, Gallus hadnagy és a pónijai értik a dolgukat, vészhelyzet esetén pedig fel vagyunk készülve, hogy azonnal magát Celestia Hercegnőt értesítsük – fűzte hozzá Dragon Glass.

– Rendben, ez esetben élnénk a lehetőséggel, Mr. Vacant! – bólintott Swatter. – Gyertek akkor, mindenki pihenjen le!

– Ez neked is szólt, Jugem! – suttogta a fülébe Link, miközben a többiek elindultak egy nagy, fehér, kör alakú sátor felé, amit a mohán vertek fel a pónik.

– Tudom, tudom, mindjárt megyek! – dörgölte az arcát újra a kis fényelementálhoz a csikó. – Csak még meg akarom nézni őket!

A pókok azóta is ott tanyáztak a lila máglya körül, beszélgettek, nevetgéltek, meg mindenféle… furcsaságot csináltak. Volt, amelyik csak simán lefeküdt, és a nyolc lábát kiterítve a mohatakarót simogatta, de volt, amelyik úgy hempergőzött benne, mintha egy jó kis sárdagonyát talált volna, és a rovaroktól próbálna megszabadulni. Megint mások a saját, vagy társaik újdonsült testékszereit igazgatták, vagy egész egyszerűen bármilyen jól meghatározható cél nélkül csupán egymást tapogatták a lábaikkal, és röhögcséltek. Még egy olyan páros is akadt, akik mintha rekonstruálni akarták volna, ahogyan őket hozták át a fény világba! Mondjuk sok sikerrel nem jártak, mivel itt az egyik lény hiába kapaszkodott a másik hátára, és ölelte át a fennmaradó lábaival, csak nagyokat nyögtek mindketten, de nem jutottak sehova. Pók és pók között bizonyára nem működött ugyanúgy a dolog…

A bámészkodásából egy pata érintése zökkentette ki. Az elkövető felé fordulva látta, hogy a barna bundájú kirin az.

– Szia, a nevem Jugem Tidak Tersembunyi Lightcaller! – köszönt rá vidáman. – Téged hogy hívnak? Peaks of Perilből jöttél?

– Cinder Glow, de…

– Cinder Glow? – vágott közbe azonnal Jugem. – Akkor te is ilyen negyedkirin vagy, mint én? Rokona vagy ennek a belsőkörös Purple Cindernek, akit Dragon Glass mondott az előbb? Vagy félkirin? Vagy háromnegyed?

A barna kanca zavartan forgatta a szemét, ahogy megemelte a patáját, de Jugem túl izgatott volt, hogy ne tegye fel ezeket a felmerülő, fontos kérdéseket! Vagy hogy megálljon levegőt venni a feltevésük közben.

– Mindent megbeszélünk, de először neked is le kéne pihenned! – használta ki azonnal a pillanatnyi szünetet Cinder Glow.

– Jó, jó, csak előbb legalább azt mondd meg, téged is azért hoztak-e…

Ahogy elindultak, Jugem menet közben a szája elé emelte a patáját, hogy eltakarja az ásítását.

* * *

A következő, ami eljutott a tudatáig, hogy valami kényelmetlenül puha matracon fekszik, nyakig betakarózva. Kinyitva a szemét valami fehér vásznon keresztülszűrődő nappali világosságot látott, és nagy örömére egy még fényesebben ragyogó kis fénygolyót. Becsukta a száját, és nehézkesen nyelve megállapította, hogy teljesen kiszáradt a torka. Párat krákogott, aztán hirtelen felült, és erőlködve köhögve megütögette a patájával a mellkasát. Ahogy aztán alaposabban körbenézett, sorban leterített matracokat látott a meglepően szépen berendezett és tágas sátor belsejében. Rajtuk pár üresen álló kivételével a társai feküdtek – Sunflower és Boo úgy néz ki, már előtte magukhoz tértek, és elmászkáltak valamerre. Még egyvalaki kelt fel a helyéről, de ő nem hagyta el a sátrat: az alacsony lidérc kanca ott ült Masquerade fejénél, és üres tekintettel, de enyhe fintorral bámulta.

– Elájultam? – kérdezte rekedtesen Jugem Linket.

– Ja.

– Cinder Glow hozott be a többiekhez?

– Ja.

– És vagy három órát itt feküdtem totál kiütve?

– Ja.

– Végig itt voltál velem?

– Ja.

– Ő meg amióta magához tért, ott gubbaszt? – kérdezte a csikó kicsit halkabban a lidérc felé bökve a fejével.

– A-a – felelt az elementál is sokkal visszafogottabban. – Neki nem kellett magához térnie, mivel ő nem ájult el úgy, mint ti mindannyian. Talán azzal függhet össze, hogy az ő teste végig itt volt. Vagy félig itt volt. Vacant Veil megpróbálta kikérdezni, amíg aludtatok, de nem volt vele valami közlékeny. Állítólag annak is örülnünk kell, hogy nem igyekszik kereket oldani.

– Szia! – köszönt rá Jugem a lidércre, miközben nagy nehezen kiszabadította magát a matrac jelentette süppedős csapdából. – Örülsz neki, hogy kiszabadítottunk a ketrecből? Még haza is viszünk! Hát nem remek?

Még csak egy fül-rezzentést se kapott válaszul.

– Fú, már nagyon kíváncsi vagyok a városotokra! – folytatta vidáman a csikó. – Sunflower, az a sárga kanca, tudod, azt mondta, hogy ha lezárjuk ezt a csomópontot is, akkor bemehetünk körülnézni! Majd körbevezethetnél minket, és megmutathatnál mindent, mit szólsz hozzá?

– Igazából ilyesmi nem hangzott el, de ha esetleg így alakulna, valóban szívesen fogadnánk egy kis idegenvezetést – fűzte hozzá Link.

– De miért ne engednének be minket? – forgatta a szemét Jugem. – Hát mégse lehet egy egész várost lezárni, hát hogy mennének akkor ki és be a lakosok?

A szürke kanca pislogás nélkül bámulta a changelinget.

– Figyelj… ugye nem haragszol Masky-ra? – fogta vissza kissé a hangját Jugem. – Nem akart megbántani, ő tényleg nem olyan! Tök jó fej, és mindig segíteni próbál. Még mondta is, hogy csak azért változott át, mert nem akarta, hogy magányos legyél! Ő a kedvenc changelingem a világon!

A lidérc továbbra sem adta semmi jelét, hogy akár csak hallaná, hogy beszél hozzá. Ez így kezdett unalmassá válni… Jugem megvonta a vállát, aztán elindult kifelé a sátorból. Vidáman ráköszönt a bejáratnál álló két őrre, akik nem köszöntek vissza – milyen érdekes, hogy a katonák között mindenhol kötelező elvárás, hogy udvariatlannak kell lenni –, utána pedig rögtön megtorpant, és eltátotta a száját. Amíg „aludt”, úgy tűnik, elég sok minden megváltozott. A legfeltűnőbb az volt, hogy a hatalmas lila máglyarakás eltűnt a közeli tisztás közepéről.

– Hát itt meg mi történt? – bukott ki belőle végül.

– Jó reggelt! – köszönt rá a közelből Boo. – Kapd el!

Jugem az utolsó pillanatban nyújtotta ki a patáját, hogy megakadályozza a felé hajított alma leesését. A friss, lédús, és nem-fűrészpor-állagú gyümölcs puszta látványára is megindult a nyálelválasztása. Lendületesen bele is harapott hát, s tele szájjal biccentve köszönte meg a pár lépésre elhelyezett almás kosár mellett üldögélő denevérpóninak.

– Használjuk ki mi is, hogy megint van testünk, nemde? – kérdezte a bozontos csődör szintén egy almával a patájában. – Pók barátaink nagyon rá vannak állva a témára. Mindegy… Szóval ja, annak ellenére, hogy elsőre elég ijesztőek voltak, egész normálisak, meg segítőkészek. Képzeld, még a csomópontot is segítettek lezárni Starlightnak meg Vacantnak! És ez még hagyján, de ők maguk vetették fel nem sokkal azután, hogy kidőltünk!

– Hogyhogy? – pislogott zavartan Jugem. – Hát nem úgy volt, hogy ilyen mágia-vámpírok járnak már csak rá az ilyenekre, és ezt kajálják?

– Nos, így volt, igen – mondta Boo, majd kajánul elvigyorodott, és feldobta az almáját, s az ép szárnyán végigvezetve a fogával elkapta.

– Mi az? – kérdezte a manőveren kuncogva a kirin.

– Meg úgy is volt, hogy valószínűleg démonokkal kerülünk szembe! Úgyhogy ha újra lesz pénzünk, két póni is tartozik nekem! Na, de lényeg a lényeg, valami olyasmi volt ez az egész őrület, hogy ezeket a pókokat is ugyanúgy a káosz-szivárgás hozta ide, mint a többi mindenféle lényeket, de nem egészen erre a létsíkra, hanem arra, amelyiken mi is voltunk nemrég. És ehhez kellett nekik az arany, hogy itt tartsa őket a „fény világban”, mert különben ugyanúgy visszacsúsznának ebbe a felemás állapotba. Biztos elég nehéz a fém, hogy ne szálljanak el tőle, mint a lufi, mit tudom én… Nekem még annyit se mond ez az egész, mint a többieknek. Sunflower mondott valami olyasmit, hogy akkor biztos olyan ez nekik, mint a lidérceknek az ezüst. Nem kérdeztem vissza.

– De miért nem? – vonta fel a szemöldökét Jugem. – Téged nem érdekel?

– Nem igazán – vont vállat a denevérpóni. – A közvetlen veszély elhárult, a csomópontot lezártuk, a lények meg egész barátságosak lettek. Részemről a küldetés letudva. Még a lidércekhez nyilván vissza kell mennünk, de engem inkább az izgat, hogy mikor mehetünk haza. Túl rég láttam már a barátnőmet, és… nagyon hiányzik, na. Azt se tudom, mi lett vele, miután elváltunk. Tud vigyázni magára, jobban is, mint én, viszont most perpillanat ha valami érdekel, az az, hogy a lehető leggyorsabban visszajussak hozzá.

– Ó… – motyogta a kirin. – És mi van a kalandokkal?

– Épp elég izgalom és kaland nekem a munka! – legyintett kuncogva Boo. – És mivel ott van nekem Cloudsplitter, úgy érzem, teljes is így az életem, köszönöm.

– Legalább több kaland marad meg nekünk! – kotyogta közbe vidáman Link.

– Haha, úgy van! – kacagott Jugem, és kitartotta a patáját, amibe az elementál hezitálás nélkül belerepült, adva egy egész testes pacsit. – Tényleg, és hova lett Cinder Glow? Lett volna, vagyis volt hozzá pár kérdésem, aztán a beájulásom miatt félbemaradt, hogy válaszoljon is.

– Hát, ha minden igaz, ő hazament – felelte könnyedén Boo.

Na nem… Ezt nem…! Jugem érezte, hogy elönti a forróság az egész testét. Még a szeme előtt is kissé összemosódtak a körvonalak.

– Izé… jól vagy? – kérdezte aggodalmasan a denevérpóni.

– Direkt csinálta! – hörögte lángba borulva Jugem. – Szándékosan átvert a rohadék! Végre találkozok a kontinensen egy kirinnel, erre az is leráz! Nem hiszem el!

– Nyugi, haver, kezdesz kifordulni magadból! – szólt közbe Link.

– De direkt átvágta az agyamat a rohadék! – püfölte a mellső patáival a földet Jugem. – Aaa, a hülye köcsög!

– Na, mi a fennforgás? – kérdezte a háta mögül egy érzéki női hang, mire a kirinnek egyetlen pillanat alatt kihunytak a lángjai.

– Semmi különös, csak Jugemet felültette a fajtársa – válaszolt helyette Link.

– Aha. Részvétem. – mondta mérsékelt érdeklődéssel Swatter. – Látom, a csomópontot sikerült lezárni, ezek meg még mindig itt vannak. Ha jól sejtem, ezen már nem is fogunk tudni változtatni… Hogy állunk akkor a visszamenetellel?

– A varázs-lovaink most dolgoznak a megoldáson – felelt Boo, közben a vezetőjüknek is dobva egyet az almákból. – Phase Shift amolyan teleportálás specialista, szóval rövidebb, gyorsabb és kényelmesebb lesz az utunk. Már ha sikerül összehozniuk… Nem tudom, ez pontosan mitől függ, de ezek négyen azóta számolgatnak, hogy kifeküdtünk. Starlight valami varázstárgyról beszélt, amit Celestia Hercegnő kölcsönkért valakitől, ami segít a teleportálásban, de így is komplikált a dolog, merthogy Phase Shift nem tudja, pontosan hol van az úti célunk. Szóóóval ha megint eltűnünk a semmiben, mondjátok meg Cloudsplitternek, hogy szeretem!

A baljós szavai ellenére a csődör cseppet sem tűnt feszélyezettnek a lehetőségtől.

– Boo, ez nem egészen… – kezdte Swatter, de a denevérpóni csupán az ép szárnyával legyintett.

– Tudom, tudom, csak viccelek. Az ilyesmi vagy sikerül, vagy nem, félmegoldások nincsenek. Egy próbát meg tényleg megér a dolog, ha már így adódott.

– Szabad… – kezdte Jugem, de aztán meg kellett állnia megköszörülnie a torkát, ahogy a rózsaszín kanca is felé fordult. – Szabad megnézni őket? Ahogy készülődnek?

– Miért ne lenne szabad? – kérdezett vissza halvány mosollyal Swatter. – Igazából én is pont ezt terveztem tenni, szóval akár mehetnénk együtt is.

Ahogy a kanca elindult, meglebbentette hosszú, selymes fényű farkát, és intett neki a fejével, hogy kövesse, Jugem nagyot nyelve, s a torkában dobogó szívvel engedelmeskedett. Annyi kérdése, és annyi csinálni valója lett volna… ami mind nagyon ráért azért cserébe, hogy emellett a csodálatos teremtés mellett tölthessen pár percecskét…

* * *

A teleportálásos utazási tervük egészen jól sikerült, leszámítva egyetlen részletet, amit nem lehetett az unikornisaik számlájára írni. Ugyanis már jóval az indulás előtt Masquerade eltűnt. Illetve nem csak ő, hanem a lidérc kanca is. Már mindenki magához tért, és kijött a sátorból, kivéve őket kettejüket, úgyhogy Swatter egy olyan jó fél órával később beküldte Boo-t, hogy nézzen rájuk, nincs-e valami gond. Hát volt… teljesen nyomuk veszett. Körbekérdezgettek mindenkit, hogy valaki látta-e őket távozni, de még a pókok sem vettek észre semmit. Átkutatták a tábor környékét, még a denevérpónijuk, sőt, még Starlight is fölrepült, hogy a levegőből is körbenézzen, de senki se bukkant a nyomukra. Mindenki értetlenül állt a történtek előtt, de nem kereshették, és nem is várhatták őket a végtelenségig, hátha visszatérnek, így amint Phase Shift felkészült a varázslatával, nekivágtak a teleportnak.

Egyébként nagyon menő volt az egész, mivel kicsit hasonló kinézetű portálon keresztül utazhattak, mint amilyenen keresztül a damfírokat is hazaküldték. Ahogy az is tök izgalmas volt, hogy páran a pókok közül is odagyűltek érdeklődni, mikor belekezdtek a varázslatba, majd mikor Sunflower elmagyarázta Sudrabognak, mire készülnek, ő teljesen belelkesült, és pár barátjával jelezte is, hogy ők is szeretnék kipróbálni a teleportálást. Na, persze azt senki nem merte vállalni, hogy a lidércek városához vigyék őket, viszont Vacant Veil felajánlotta, hogy Emerald Leaves-szel együtt elviszik őket a Kristály Birodalomba, mint a legközelebbi elérhető célpontba. Jugem hangulatára azonban eléggé rányomta a bélyegét a barátjának hirtelen eltűnése. Egyszerűen nem fért a fejébe, mi történhetett, ami miatt még csak nem is szólt nekik a távozása előtt.

Nehéz szívvel hát, de megállapodtak abban, hogy a lidércek fővárosához érve mélyen hallgatni fognak erről az egész esetről. Ha senkit nem találtak a pókok fogságában, az sokkal kevésbé vette volna ki rosszul magát, mint ha elvesztették volna az egyetlen túlélőt. Így is épp elég rossz volt a csapat moráljának, hogy Thread már nem volt köztük – még ha nem is volt szociális értelemben túlzottan aktív az unikornis –, és Phase Shift csatlakozása nem sokat segített a társaságban keletkezett űr kitöltésére.

És mintha mindez önmagában nem lett volna elég, a lidércek mintha nagy ívben tojtak volna az áldozatos munkájukra és az áldozataikra! Miután megérkeztek „udvarias távolságra” a fővárosuktól, és még vagy egy órát gyalogoltak a hóban, a furcsa mentalitású vendéglátóik még csak ki se küldtek senkit a fogadásukra, ugyanúgy, mint a legutóbbi ilyen alkalommal. Sunflowernek olyan soká kellett szobroznia a bejárat előtt, mire méltóztattak tudomást venni róla, hogy addigra már Jugem három új kártyajátékot is megtanult Boo-tól, és el is sajátította mindet annyira, hogy legalább egyszer nyerni tudjon az összesben a bozontos csődör ellen. Link segítsége nélkül ráadásul! Utána meg, amikor a sárga kanca visszatért, meglehetősen csalódott is volt, mivel a lidércek, miután ilyen rettentő sokat várakoztatták a metszően hideg szélben, közölték vele, hogy Pulsar csak másnap délelőtt lesz elérhető. A nagylelkűségük megint odáig terjedt csupán, hogy engedélyezték nekik a város előtt, a kinti fagyban való éjszakázást…

Ez volt az a pillanat, amikor Jugem úgy döntött, hogy elege van a semmittevésből, de még inkább a lidércek bunkóságából. Bármi is volt az, amit ennyire titokban akartak tartani, ha más nem, hát ő maga ki fogja deríteni! Ha már nem lesznek titkaik egymás előtt, akkor nem is lesz értelme ennyire kirekeszteniük őket. Amúgy is milyen dolog volt már az, hogy az ő mocskukat takarították, aztán meg még szóra is alig méltatják őket? A többieknek persze nem szólt a tervéről, csak megvárta, hogy mindenki lefeküdjön aludni, s után bökdöste meg a párnáján a feje mellett pihenő Linket.

– Link, tegyél láthatatlanná! – suttogta az elementálnak.

– Mi…?

– Ne kérdezz, csak csináld! Majd mindjárt mindent elmagyarázok.

Szerencsére nem kellett soká győzködni a barátját, az ismerős bizsergés hamarosan átjárta az egész testét. Kicsusszanni észrevétlenül a hálózsákjából egyszerű volt, mivel mindenki aludt körülötte, viszont az őrséget Thread híján a magukkal hozott néhány canterloti őr látta el pár óránkénti váltásban, így nagyon óvatosnak kellett lennie. Persze nem láthatták meg, viszont attól a hó még megroppanhatott a patái alatt, amivel könnyen gyanút kelthetett volna. Az időjárás ilyen szempontból viszont kifejezetten kedvezett a számára, ugyanis ha nem is hóvihar, de erős szél fújt folyamatosan, hangosan süvítve, s tépkedve a sátraik vásznait. Hogy nyugodtan alhassanak, Starlight eltompította nekik a beszűrődő zajokat, kint viszont a csapkolódó textilek, és berezgő tartóelemek tökéletes kakofóniájában könnyen elvesztek egy csikó szándékosan ritkás és szabálytalan léptei.

– Most már elárulod, miben mesterkedsz? – kérdezte normál beszédhangon Link, mikor kellő távolságba értek a táboruktól, de a szavai még így is majdnem elvesztek a szél fütyülésébe.

– Miben? Hát megnézem a lidércek városát! – felelt felszabadult mosollyal Jugem.

– Jaj… ugye nem kell kifejtenem, egészen pontosan hol hibádzik az ötleted? – nyögte az elementál a fülébe.

– Á, ne strapáld magad! – forgatta a szemét Jugem. – Nem ez lesz az első „agyament” tervem, amit együtt végigcsinálunk, ugye? Ezúttal megspórolhatnánk azt a részt, amikor megpróbálsz lebeszélni róla…

Link egészen odáig nem szólt semmit, amíg oda nem értek pár lépésnyire a barlang óriási bejáratától.

– Legalább azt mondd meg, mit keresünk! – kérte, a viszonylagos szélárnyékhoz alkalmazkodva újra visszafogva a hangját.

– A rejtett fényt, Link, a rejtett fényt! A könyv azt mondja, a legnagyobb sötétségben ragyog, emlékszel? Annál nagyobb sötétséget még nem láttam az utam során, mint ami odabent van!

Erre már nem kapott választ, mert már túl közel jártak a lidércek városához, na meg amúgy is fölösleges lett volna, hiszen igaza volt. Pontosan emlékezett fejből is minden egyes szóra, amit a könyv írt a rejtett fényről, ami nem volt nehéz, elvégre az igazán nem volt sok. Ami viszont arra vonatkozott, hogy hol találhatja meg, az egyedül a „legnagyobb sötétség” volt. Márpedig az árnyékok szép fokozatosan teljesen körbeölelték őket, ahogy beléptek, s egyre mélyebbre hatoltak a barlangba.

Nem a tökéletes feketeségbe gyalogoltak azonban bele, ugyanis a kirin szeme lassacskán kezdett hozzászokni a gyenge fényviszonyokhoz, ahogy a külvilág lassan eltávolodott tőlük. Egy hosszú, több kirin szélességű, s ugyanilyen magas, sima felületű alagútban voltak. A kő a lábai alatt szerencsére nem volt vészesen kemény, így ha kellőképpen óvatosan lépett, nem kopogtak rajta a patái… ami valóban fontosnak is bizonyult, mivel hamarosan bele is futottak az első, kétszemélyes őrjáratba. Jugem elsőre nem is tudta mire vélni azokat a nagyon halványan izzó foltokat a levegőben, így csak akkor lépett riadtan félre, amikor az egyik pár pislogott, s immár tisztán felismerte bennük a lassan közeledő lidércek szemeit. Maninmangkornnak hála éppen sikerült elkerülnie hát, hogy összeütközzön velük, és lebuktassa magát, valamint a láthatatlanságának tesztelése is pozitívan zárult. Miután a halkan sziszegve beszélgető páros elhaladt mellettük, a kirin utánuk is nézett, és jóval távolabb, a bejáratnál el is csípte egy farok sziluettjének rebbenését. Szóval a kapuban is állt őr, és anélkül sikerült elosonniuk mellette, hogy észrevették volna! Jugem meg se próbálta visszafojtani elégedett mosolyát.

Az alagút nem volt vészesen hosszú, és a vége felé újra elkezdett kivilágosodni. Vagy legalábbis nem volt olyan kuka sötét. Jugem a biztonság kedvéért hagyta, hogy az őrjárat tegyen mellette még egy kört, utána viszont, mivel a járat kiöblösödésénél nem álltak újabb lidércek, szabadon kiléphetett a nyílt térbe… és azonnal el is akadt a lélegzete. Kívülről tényleg nem lehetett volna megmondani, de nem volt túlzás, egy igazi, valódi, patával fogható város volt a hegy belsejében! A falak ugyan némiképp homályba burkolóztak az apró, lebegő fényecskék ellenére is, így nehéz volt pontosan felmérni a távolságokat, de a mennyezettől a barlang aljáig lelógó hatalmas oszlopok adtak valamennyi támpontot, hogy a csikó felfoghassa a hely grandiózusságát. Na, persze a pónik városaihoz képest abszolút mértékben eltörpült, viszont az, hogy az egész a felszín alá lett építve, teljesen lenyűgözővé tette a kirin szemében.

Bizonyára szándékosan alakították ki így, hogy a látogatót a nagy bejáraton keresztül belépve minden irányból elárassza a hely egzotikus szépsége. Az alagút végénél, a falra szerelve szépen megmunkált tartókban hideg, füsttelen lángok táncoltak a fáklyákon, ugyanolyanok, mint amilyenek alább, a legalsó szinten hatalmas fémtálakban lobogtak, általános jó megvilágítást biztosítva a szétszórtan elhelyezkedő, művészien kidolgozott szobroknak. A szemközti falon magasztos, ezüstös szövésű zászlók díszelegtek, mellettük pedig egy üregből egy vízesés zubogott alá, s Jugem szemének magasságában valamiféle hosszú fémtüskékre esve szétporladt, ebből a szögből igen egyedi módon szórva a hideg lángok fényét, egyfajta alternatív szivárványt képezve.

És persze idebent akadtak lidércek is bőven, még a kései időpont ellenére is! A szürke legalább negyven árnyalatát számolhatta meg Jugem, ahogy a levegőben röpködő, vagy az alant elterülő téren sürgő-forgó lényeket figyelgette, s persze ugyanennyi hozzájuk tartozó élénk színű, monokróm sörényt és farkat. Őket legalább könnyebben meg lehetett különböztetni egymástól – akár messzebbről is –, mint a pókokat, még ha nem is rendelkeztek olyan változatos kinézettel, mint a kirinek, vagy a pónik… Mindazonáltal kissé baljós volt hallgatni, vagyis pontosabban nem hallani, hogy ennyien összegyűlve is milyen csöndesek voltak egymás között. Jugem meglehetősen biztos volt benne, hogy ha beeresztenék ide Sudrabogot és a barátait, az egész város visszhangozna a beszélgetéstől és a röhögcsélésüktől.

– Oké, és most merre? – suttogta a fülébe Link. – Napokba telne, míg az egész várost átkutatjuk, és addig nem is tudom magunkat ilyen állapotban tartani!

– Hmm… – bökdöste az állát töprengve Jugem, aztán hirtelen felderült az arca. – Várj csak, azok a lyukak a falakon elég sötétnek tűnnek! Azokból megkeressük a legsötétebbet, és meglessük, mit rejtegetnek odabent a lidércek!

Eltartott egy darabig, mire sikerült választania, és végül nem is tartotta magát az ötletéhez. Feltűnt neki ugyanis, hogy bár a főbejárattól egyenes és széles lépcső vezetett le az alsó térre, a falakon lévő rések túlnyomó többségét kizárólag repülve lehetett csak elérni. A lehetőségeik leszűkültek a néhány szűkös, kacskaringós fölfelé vezető lépcsősorok egyike mentén elhelyezkedő lyukakra, illetve azokra, amelyek a föld szintjén nyíltak. Az előbbieknek nekivágni ráadásul láthatatlanul meglehetősen kockázatos vállalkozás lett volna, mivel a feléjük futó lépcsők elég szűkösnek tűntek, szóval ha bárki gyalogszerrel szembejönne velük, aligha tudnának biztonságosan félrehúzódni az útjából. Márpedig logikus volt feltételezni, hogy azokat a részeket a csökkent röpképességűeknek, mondjuk például az öregeknek tarthatták fent.

Maradtak tehát a legalul található üregek, ami olyan szempontból nem is volt túl nagy gond, hogy egy kielégítően alapos körülnézést megejthettek akár mindegyikben is – persze feltételezve, hogy nem újabb, önálló városrészekbe vezetett egyik sem. Így simán visszaérhettek reggelig, és talán még a fejmosást is megússzák, amit Jelly-től kapnának, ha kiderülne a kis magánakciójuk. A nagy, központi térre lemászva csak minimálisan kellett manőverezniük, mivel igazán nem volt odalent tömeg, viszont kissé kényelmetlen volt, hogy az általános csönd miatt Jugemnek továbbra is erősen ügyelnie kellett a lépteire. Egyszer még így is túlságosan közel került a lebukáshoz, ugyanis egy magányos lidérc, miután elsétáltak mellette, hirtelen megtorpant, fölszegte a fejét, és még utánuk is fordult. Jugemnek egy jó fél percre teljesen mozdulatlanná kellett dermednie az egyik otthoni fajta, hosszú testű sárkányt mintázó szobor lábainál, míg a lény előtt nem landolt egy társa, s sziszegett neki valamit, mire az egyetlen szó nélkül folytatta az útját.

– Nézd, egy cicus! – suttogta lelkesen Jugem valamivel később, amikor már megközelítették azt a lyukat, amelyiket kinézte magának.

A sötétszürke szőrű állat, amit teljesen véletlenül sikerült kiszúrnia a félhomályban, egy óriási ízeltlábút mintázó szobor fenyegető fullánkban végződő farkát használva magaslatként, a mellkasát kidüllesztve pásztázta a környéket, mintha a saját kis birodalmát felügyelné. Valami különleges fajta lehetett, mert a fülei a testéhez képest aránytalanul hosszúak voltak, a bajsza teljesen hiányzott, és az arcának a vonásai is olyan furcsán póni-szerű benyomást keltettek. Ja, és a szemei narancssárga fényben izzottak…

– Hol? – kérdezte kisvártatva Link.

– Ott fönt! – mutatta a patájával Jugem.

– Nem látom…

– Á, mindegy, most elugrott – legyintett csalódottan a kirin.

Jugem egy picit még nyújtogatta a nyakát, de aztán vállat vont, és továbbindult a sötéten tátongó lyuk felé. A tér itt újra beszűkült körülöttük, ezúttal olyannyira, hogy újra fennállt a veszélye, ha szembejön valaki, és nem veszik észre időben, egész egyszerűen neki fognak menni. Szerencsére az enyhén lejtő alagút viszonylag rövid volt, és senkivel nem is találkoztak, míg keresztülmentek rajta, sőt, a túloldalon sem láttak senkit. Idelent nem voltak mágikus fáklyák, csupán néhány semmiben lebegő fénygömb szolgáltatott világosságot, amilyenekhez hasonlót a városban is láthattak elég sokat, főleg a magasabb rétegekben. A gyér megvilágításban pedig egy szénfekete, sima felszínű tó bontakozott ki előttük az árnyékokból.

– Azta! – lehelte Jugem. – Ez nagyon durva! Szerinted miből lehet?

– Halvány fogalmam sincs – felelte ugyanilyen halkan Link. – Lehet, csak közönséges víz, csak a sötét miatt ilyen sötét ő maga is?

Együtt óvatosan megközelítették a titokzatos, földalatti tó partját, Jugem pedig odahajolt egészen közel hozzá, és megszagolta a felszínét.

– Nem érzek semmi különlegeset… – suttogta. – Te, szerinted egy sötét tó mélyén mennyire lehet sötét?

– Jugem! – sziszegte figyelmeztetően az elementál. – Kérlek szépen, ne csináld! Alig tudsz úszni, és senki nincs a közelben, aki segíthetne, ha bármi történne veled!

– De akkor mégis hogy…? – nyihogta halkan a kirin, de aztán csupán nagyot sóhajtott, és fölemelte a fejét. – Jó, tudom, igazad van…

A szeme sarkából mozgást látott, hát gyorsan odafordult, majd halványan elmosolyodott.

– Megint itt a cicuska!

– Hol? – kérdezett vissza értetlenül suttogva Link.

– Ideült mellénk! – intett a patájával a csikó.

Ugyanaz a korábban látott szürke, macskaszerű állat telepedett le a tó partjára, alig néhány méteres távolságra tőlük, és meredten a fekete vizet bámulta.

– Most csak ugratsz? – horkantott ezúttal picivel kevésbé sikeresen visszafogva a hangját az elementál. – Nincs itt senki…

– De, most errefelé is néz! – suttogta Jugem, ahogy a narancssárga szemű macska nagyjából feléjük fordította a fejét, hogy a hátuk mögött a földet fixírozza.

– Jugem, ne szóra… – kezdte Link, de aztán elakadt a szava, és amikor újra megszólalt, a suttogása sokkal sürgetőbb volt. – Látom. Jugem, az nem egy cica! Azonnal el kell tűnnünk innen!

A kérdések ráértek. Jugem tudta, milyen az, amikor a barátja véresen komolyan beszél. Ha máskor nem is, olyankor nem volt szabad félvállról vennie a figyelmeztetéseit. Amilyen gyorsan csak zajtalanul képes volt rá, megpördült, és gyors léptekkel elindult kifelé. Ám messzire nem juthatott, mert a fekete tó üregének egyetlen kijáratánál az árnyékok vad táncba kezdtek, s közülük egy középszürke színű, ciánkék sörényű lidérc alakja bontakozott ki. Ahogy Jugem megtorpant, az idegen csődör egy rövidke, fémes fényű valamit húzott elő a háta mögül, a saját szájába helyezte, aztán egyet pislogott, láthatóvá téve az immár teljesen elfeketedett szemgolyóit.

Jugem ijedten nyikkant egyet, és úgy döntött, még mindig több esélye van elfutni, mint elbújni. Vágtába váltott, és ezúttal nem is lassított, ahogy a lidérc a hátsó lábaira emelkedett, és a mellsőkkel különös, táncszerű mozdulatokat tett a levegőben.

– Anmod levend skyge! – morogta fenyegetően a szürke csődör.

Az árnyak újra életre keltek körülötte, és mielőtt még Jugem kimenekülhetett volna az üregből, egy rátekeredett az egyik hátsó lábára, és lerántotta a földre.

– Link! – kiáltotta rémülten a csikó, de a következő pillanatban az árnyékok a mellső lábait is szoros gúzsba kötözték.

A fényelementál visszafordult ugyan, azonban mielőtt még elérhette volna, egy ugyanilyen szürke csáp elkapta a levegőben, majd… összeroppantotta. Az émelyítő reccsenésre és a barátja kihunyó fényére Jugem érezte, ahogy az ereje elhagyja. Az ellenállásának a pillanatnyi megszűnése pedig épp elég volt ahhoz, hogy az árnyak az egész testét körbeöleljék, és elzárják őt a külvilágtól. Üvölteni akart, de már nem tudott.