11. fejezet

Utolsó simítások

Fájt. Fájt minden mozdulat. Nem nagyon, de épp eléggé, hogy folyamatosan emlékeztesse megalázó helyzetére. Az sem segített, ha megpróbált teljesen mozdulatlan maradni. Ilyen szűkös helyen képtelenség volt kényelmesen elhelyezkedni. Még csak azt sem tudta, jobban járna-e, ha ki tudná nyújtani a lábait. Legszívesebben apró golyóvá gömbölyödött volna, hogy elbújhasson a világ elől. Bár a mostani testhelyzete sem sokban különbözött ettől… de ez pusztán kényszerből volt, neki pedig el kellett viselnie ezt is, mint minden mást.

Önmagában az, hogy egy kupac karalábén kellett utaznia egy levegőtlen ládában, tán még nem is zavarta volna annyira. Most viszont különösen érzékeny volt az érintésre, az elfásodott zöldségek és a szálkás deszkák közé beszorulva pedig szánalmasabban nem is érezhette volna magát. Még akkor sem, ha mostani helyzetéről jórészt ő maga tehetett. Nem számított rá, hogy a teste már ennyire elszokott az ilyen drasztikus igénybevételtől. Nem, nem a ládára gondolt, hanem arra a két drága lélek rakodómunkásra. Persze meg tudta érteni őket, hisz elég egyszerű pónik voltak, neki meg sokkal okosabb csődöröket sem szokott nehezére esni a patája köré csavarni. Kivéve egyet, de rá most nagyon nem akart gondolni.

A pegazusok pedig maradéktalanul kihasználták a helyzetüket. Ki is tudna ellenállni egy gyönyörű, sárló kancának, akinek minden vágya két nagy és izmos csődör? Nem is felejtett el finoman utalni rá, hogy milyen nehéz a griffek között ilyen derék pónikat találni. Meg is tett nekik mindent, amit csak kértek. Sőt, még úgy is csinált, mintha élvezné, ha ilyen keményen bánnak vele. Talán megoldhatta volna a Conker által rászabott feladatát egy fokkal kevésbé undorító és megalázó módon, de nem mert kockáztatni. Így is tartott attól, hogy a kanca egyszer csak nem tartja többé elég együttműködőnek, és akkor aztán vége a játéknak. Másrészt pedig ismerte annyira a csődörök gondolkodásmódját, hogy tudja: egy ilyen kis kaland után nem fognak emlékezni arra a pár apró kérdésre, amit a megfelelő pillanatban a megfelelő módon közbeszúrt a beszélgetésükbe. Így megmaradhatott egy dögös kis könnyűvérű kancának, aki tán csak büszkeségből nem mert rögtön a tárgyra térni, bármennyire is fel volt már tüzelve.

Sajnos azonban túlságosan is sikerült őket feltüzelnie azzal, hogy kicsit kérette magát. Azt hitte, bírni fogja. Kicsit izgult csak: ha sok idő ki is maradt, amíg fogságban volt, akkor is csinált már rosszabbat. Egyszer még azt is hagyta, hogy megverjék közben. Ezekből ugyan nem nézett ki ilyesmit, de ha megpróbálták volna, akkor még mindig eltörhette volna a nyakukat. Nem lett volna túl szerencsés, de azért neki is volt egy tűréshatára! Valahogy csak elszámolt volna két hullával…

Mivel viszont a két csődörnek nem voltak extra igényei, úgy gondolta, nem lesz probléma. Ha kell, akár hárommal is elbírna egyszerre… Na persze… Ki lehet egyáltalán jönni ilyesmiben a „gyakorlatból”? Most már tudta a választ. Igen. Elég fájdalmas volt erre rádöbbennie, de akkor már nem tehetett ellene semmit. Igaz, a teste bármennyire is tiltakozott, akkor sem adta volna fel, ha tehette volna. Ennél az egész mizériánál már tényleg csak az lett volna szégyenletesebb, ha a saját „terepén” győzik le. Elvégre már elég fiatal kora óta belátta, hogy csak ez a két fegyvere van a világgal szemben: az ereje és a szépsége. És bizony az utóbbi legalább olyan veszélyesnek számított, mint az előbbi, leszámítva azt, hogy ha nem használta volna ki eme adottságát, akkor abból csak más profitálhatott volna. Így viszont nem maradtak előtte zárt kapuk – vagy zárt szívek.

Hányszor is volt, amikor reggel egy vadidegen csődör mellett ébredt, a jobbik esetben egy ágyon! Az már részletkérdés, hogy a célszemély is kinyitotta-e a szemét még azon a reggelen, vagy ott maradt fekve örökre. Ez pusztán a parancstól függött. Épp csak szívességet kellett tennie valakinek, vagy nyomós érvekkel meggyőznie és a maguk oldalára állítania, vagy csak egyszerűen könnyebb volt álmában végezni vele; nem sokat számított. Egyedül az, hogy a Mester kedvében járjon, de az mindennel szemben elsőbbséget élvezett. De ő már nincs többé… A többiek pedig tőle várnak segítséget. És úgy bíznak benne! Hiszen kire másra is számíthatnának?

Nem akarta őket cserbenhagyni. Pont ezért félt ennyire. Ezért tett meg bármit mérlegelés nélkül, amire csak Luna Hercegnő kegyencei utasították. Tartott tőle, hogy még jobban kihasználják, ha rájönnek: tényleg semmiben nem mer ellentmondani nekik. Kiváltképp Nettle hadnagy. Így is nagy szerencséje volt, hogy pár szúrós pillantással kordában tudta tartani a csődört. Sőt, egyedül rajta tölthette ki valamilyen szinten az indulatait. Ha ez nem lett volna, komolyan aggódott volna, hogy összeroppan a vállán lévő felelősség alatt. Márpedig ha a hadnagy ugyanazt akarta volna csinálni vele, mint a pegazusok, neki is ugyanúgy engednie kellett volna… bár azután már tényleg képtelen lett volna a tükörbe nézni.

Így is borotvaélen táncolt. Igyekezett úgy csinálni, mintha a patájában tartaná a helyzetet, és pontosan tisztában lenne minden lépésével. Mintha minden lehetőségre fel lenne készülve. Csak addig ért valamicskét az élete, amíg Jellyék azt hitték: nyugodtan támaszkodhatnak a tapasztalataira. Ő azonban nem volt róla meggyőződve, hogy a továbbiakban is hasznukra lehet még. Ha elmondaná, hogy szerinte hol tartják a griffek a fegyvert, azzal nemes egyszerűséggel végére ért volna azon információk listájának, amivel a póniknak szolgálhatott. De az is pusztán egy ködös feltételezés volt, egy évekkel ezelőtti elejtett utalásból kiindulva, amit akkor hallott, amikor legutóbb erre járt. Ha téved, és a sejtése helytelennek bizonyul, az könnyen végzetes lehet mindőjükre nézve. Ezt hogy mondhatta volna a szemükbe?!

* * *

Suttogó hangok ütötték meg a fülét. Ha az elmúlt pár órát nem kellett volna ilyen kicsavart testhelyzetben töltenie, cseppet sem örült volna, hogy le kell mondania a magányáról, de így inkább megkönnyebbült a zajtól. Ettől függetlenül nem mozdult meg egészen addig, amíg a feje felől le nem emelték a falapot.

A biztonság kedvéért résnyire nyitotta csak ki először a szemét, de hamar megállapította,, hogy a világítás még dupla erősséggel is túl gyér lett volna, s nemhogy nem zavarta, de még a saját patáját is alig látta ilyen fényviszonyok mellett. Nehézkesen négy lábra állt, s közben megpróbált tudomást sem venni a hátsó feléből áradó fájdalomról, ami a mozgás hatására újra erősödni kezdett. Jelly már ott állt a ládája mellett, Frank pedig épp most tette le a fedelet a varázslatával. Egyedül Conkert nem látta a közelben, bár a harmatgyenge padlóvilágításnak köszönhetően nem volt túl nagy kihívás a kancának elbújnia előle.

– Akkor most van úgy két-három nyugodt óránk, igaz? – kérdezte Jelly, amíg ő kikecmergett a zöldségek közül.

Először csak simán le akart ugrani, de aztán két okból is vissza kellett fognia magát. Egyrészt nem akarta, hogy a patái túl nagyot koppanjanak, másrészt valószínűleg jelenlegi állapotában ez a kelleténél jóval fájdalmasabb manőver lett volna. Így hát inkább csak összeszorította a fogát és megpróbált kimászni. Mielőtt azonban földet érhetett volna, a patái valami lényegesen puhábbnak ütköztek. Lenézett, és csak akkor látta meg, hogy Frank odaállt alá, s úgy tartotta neki a hátát.

– Nem takarodsz innen azonnal? – sziszegte dühösen a fogai között.

A csődör azonban nem tágított. Swatter először vissza akarta húzni a lábait, de aztán hamar be kellett látnia, hogy ezúttal kénytelen lesz elfogadni a segítséget, mert így nem fogja tudni sokáig tartani magát. Bosszúsan lelépett hát a csődör hátára, aztán amilyen gyorsan csak tudott, leugrott a padlóra. Hátat is fordított Franknek, hogy ne kelljen a szemébe néznie, vagy – ami még rosszabb – megköszönnie a gesztust. Megpróbálta büszkén kihúzni magát, s úgy fordult Jelly felé.

– Kérdésedre válaszolva: igen. A raktér csak nehezen hozzáférhető a legénység számára menet közben, úgyhogy ha nem csapunk túl nagy zajt, valószínűtlen, hogy társaságot kapnánk. A zeppelin pedig elég lomha jószág, így hát nem érünk egyhamar oda.

– Remek! – dörzsölte össze a patáit Jelly. – Akkor végre lesz időnk alaposan átbeszélni a teendőket!

Na igen… ez elkerülhetetlen volt. Szívesen halogatta volna még ezt a részt, de előbb-utóbb szembe kellett néznie vele. És akkor sem tudott volna többet mondani, ha még húzhatná az időt.

– Erre én is kíváncsi lennék – jegyezte meg valahonnan az árnyékból Conker.

Swatter csak most vette észre, hogy az egyik lámpa nem kiégett, hanem a kanca takarta ki. Conker ott feküdt a földön, háttal nekik, s fél fülét feléjük fordítva hallgatózott, de közben láthatóan mással volt elfoglalva. Frank és Jelly viszont minden figyelmét neki szentelte, így hát nagyot nyelt, és belekezdett gyenge lábakon álló tervének ecsetelésébe.

– Először is leszögezem, hogy eddig összesen egyszer jártam Talon Peakben, szóval ha azóta átépítették, akkor az okozhat némi fennakadást! Tehát amit tudok, az az, hogy a város lényegében egy erőd. Katonai célokra használják, és eleve arra is lett tervezve. Ha észrevesznek minket, és csetepatéba keveredünk, az könnyen a küldetésünk végét jelentheti. És előre szólok: a griffek nem szeretnek foglyokat ejteni!

– Szóval az erőd felépítése nagyjából szabályos és jól átlátható, tehát nem lesz egyszerű dolgunk elosonni az őrök között. Jól fel vannak szerelve ostrom ellen, sőt egy légitámadás sem okozna nekik túl nagy gondot. Ha minden jól megy, nekünk ezzel nem kell foglalkoznunk, de ha lebukunk, és csak úgy tudnánk menekülni, hogy elkötünk egy léghajót, akkor azt jó eséllyel ki fogják lőni alólunk. Tehát ezt csak a legvégső esetben próbáljuk ki, rendben? – Nem várt választ a kérdésére, csak nagy levegőt vett, s gyorsan folytatta is. – A várhoz tartozik egy föld alatti rész is, aminek a bejárata a fegyverraktárból nyílik egy csapóajtó formájában. Ezt csak mondom; nem valószínű, hogy nekünk dolgunk lesz arra, mivel az Agyart minden bizonnyal a fellegvárban tartják, a Trófeák Termében.

– Mindenképpen éjszaka kell az akciót végrehajtani, lehetőleg a kora hajnali órákban, amikor a legkevesebb az őr, és azoknak a figyelme is lankadtabb. A helyzetünk olyan szempontból kedvező, hogy a léghajó leszállópályája felől a citadella aránylag könnyen megközelíthető, de éppen ezért oda is szoktak rá figyelni. Viszont mindenképpen innen kell elindulnunk, mivel a ládákat azon a ponton is ellenőrzik, és ott már nem fogunk tudni utólag elbújni bennük, mert azután rögtön a raktárba is viszik őket.

– A legfontosabb tehát, hogy még leszállás előtt kell keresnünk egy jó helyet, ahol el tudunk rejtőzni egészen estig. Utána kilopózunk, és a belső kapun keresztül behatolunk a várba, s onnan a fellegvárba. A Trófeák Termét nem őrök védik, de valószínűleg az ajtaja le van zárva, és belül is igen komoly biztonsági mechanizmusok működhetnek. Erről sajnos nem tudok sok közelebbit mondani, de az biztos, hogy van egy lézeres védelmi rendszere is a terem bejárata felől.

– És az mi? – kottyantotta közbe a kérdést Jelly.

Swatter egy pillanatra hitetlenkedve nézett a szemébe, de aztán látta, hogy Nettle hadnagy is csak értetlenül pislog maga elé.

– Jó, ti nem értetek hozzá… – állapította meg kissé bosszúsan. – Hogy mondjam…? Az egy olyan fénynyaláb, amin ha átmész, akkor riadóztatja az őröket. És ráadásul normál fényben nem lehet látni, úgyhogy ha valaki nem számít rá, akkor elég könnyen belefuthat…

– De ha fény, akkor hogy nem lehet látni? – csodálkozott a kanca.

– Bonyolult – adta fel a próbálkozást Swatter. – Higgyetek nekem, ott van, még ha nem is láttok semmit! Viszont szerencsére van velünk egy unikornis, aki egy egyszerű varázslattal láthatóvá tudja tenni nekünk.

– Ki, én? – vonta fel a szemöldökét Nettle hadnagy.

– Még egy nagyobb csikó is tud világosságot gyújtani a szarvával! Ne mondja, hogy ennyire nem képes!

– Azt tudok, de…

– Az elég lesz – legyintett Swatter. – A mágikus fény megmutatja a lézert, csak lehet, próbálkozni kell majd egy kicsit vele. Ezt a Mester mondta nekem még régen.

És nagyon remélem, hogy igaza van – tette hozzá magában.

– És ha látjuk, hogyan jutunk rajta túl? – szólt közbe Conker, de még csak feléjük se fordult.

– Ehhez valószínűleg szükség lesz némi ügyességre, vagy rosszabb esetben még több ügyességre, és egy pár tükörre. Megoldható, Nettle?

– Talán – húzta el a csődör a száját. – De az előbbi verziónak jobban örülnék.

– Vegye úgy, hogy az élete múlik rajta! És azzal nem is téved nagyot…

– Jó, és ha ezen túl vagyunk? – kérdezte ismét Conker.

– Sajnos nem tudom – felelt félve a kanca. – A fellegvár ezen részének még csak a közelébe se engedtek, amikor ott jártam. Ezért is vagyok egészen benne biztos, hogy ide rejtették a fegyvert! Számítanunk kell még jó pár meglepetésre, de ezek mibenlétét nem tudhatom előre. A legfontosabb az óvatosság!

– Csodás! – fordult hátra Conker, s olyan mélyen a szemébe nézett, amitől fölállt a szőr a hátán. – Ki vagyunk segítve!

– Sajnálom… – kezdte volna, de Frank közbeszólt.

– Innen már megoldjuk! Odafigyelünk minden részletre, megszerezzük a fegyvert, és épségben ki is jutunk mind! Ez hogy hangzik?

Ha nem tudta volna, hogy a csődör csak be akar vágódni nála, hálásan fogadta volna, hogy így kiáll mellette, de ennek tudatában inkább csak még kényelmetlenebbül érezte magát tőle. Aztán pedig Jelly tette föl azt a kérdést, amitől rettenetesen félt.

– Azt mondtad, a terem le van zárva. Hogy jutunk akkor egyáltalán be?

Már éppen kezdett gondolkodni valami frappáns kitérő válaszon, mikor a legváratlanabb helyről kapott segítséget.

– Szerencsére ezzel nektek nem kell foglalkozni! – Conker elégedetten fölkelt a padlóról, és odalépett hármójukhoz. Halk zörgéssel leszórt a földre egy kupac fémet. – Van itt olyan is, aki picit alaposabban fölkészült, mint egyesek! Nem tudom, ti hogy gondoltátok, de szerintem bármiféle fegyver nélkül öngyilkosság lenne bemenni abba a várba. Mindenki vegyen magának egyet! Nem azt, az álkulcs, és nálam lesz! – vette ki Frank patájából a fémet, amit a csődör gyanútlanul kiválasztott magának. – Nem épp párviadalra csináltam őket, de ahhoz elég élesek, hogy elvágják egy griff nyakát. Ha pedig kiválogattátok a szimpatikus darabokat, akkor aki tud varrni, az jöjjön oda hozzám! Kölcsönvettem a cirkuszosoktól pár fekete rongyot, azokból kéne valami ruházatot csinálni, ami nem túl feltűnő sötétben.

– Kölcsönvetted? – kérdezte meglepetten Jelly.

– Ha úgy adódik, vissza fogom nekik adni – vonta meg a vállát a kanca. – Na, nem vacakolni! Nem két perc lesz ezt összedobni, úgyhogy kapkodjátok a patáitokat! Aztán pedig Celestia irgalmazzon a lelkünknek…

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.