Én az vagyok,
kit anya szült,
majd rongyait
tépve átkozott.
Mert átkozott,
vagy agymosott,
kit istene
úgy elhagyott,
hogy míg a Karnagy
új nótára hangolt,
maradék hitem
is elbitangolt.
Én az vagyok,
kit elhagyott
asszony és gyermek,
kutya, barát
és kristálycsengésű
kedves,
s kiutált magából
minden óceán
s a büszke fenyves.
De mikor semmim
nem marad,
valahol zúgó
lomb között,
hol a dal
zsoltárnak öltözött,
ezt az átkot
ne vésse senki
kőbe, se halott
cifra fába...
csak meztelenül
és talpon állva
állítsatok
szelid halálba.
Szeretném én, ha az lehetnék,
kit ríme s ritmusa versre juház.
Szeretném én, ha kit a verse – habvers? –
csak úgy, csak amúgy elodáz.
Hát tudod-e, hogy mi az a habvers?
Ne add alább. Te legalább.
Megannyi pegazussal szembesültem...
Nem volt se hasznom, se károm.
De várnám bár, hogy lóhalálon
múljon egyetlen perc, mit mindenáron...
...valahogy majd csak... majd kitalálom...
Csak ne add alább. Te legalább.
(S mint kinek mindegy az aktus,
a mell, a láb... úgy ment tovább.
Én futok vissza a fenyvesemhez!
Ott árnyak, tobozok, kusza indák
beszélnek, zsongják, egyre mondják...)
Nincs olyan bûnöd, mit értelmem
elvetélteknek megosztva oszt,
nincs olyan bûnöd, minél fentebb
ne lenne tenyérnyi meleg szállás.
Ja', és a koszt...
Figyelj! Megfutott sereged pajzsai
aranybárányom gyapjai feletti pajzsok.
Kikben a hang, ha van, leolvaszt mindent
a fejem fölötti falról.
Nagy bûnöm az, hogy nem tudtam
szinte, de szinte semmit... arról a jajról...
Hogy zöld a szemed, hogy ferde?
Isten kavarta, Isten keverte
koromfeketébõl ilyen hófehérre
azt a télies, havas, jeges árkot,
amelyben nyugtom egyszer majd megtalálod.
Arcomon végigfolyt a moslékidõ,
mint piszkos, sziklás oldalon a gleccser.
Csendben, kitartón hímezett, barázdált,
ótra görgetett lassan olyan köveket,
melyek üvegbúrádban nem férnek el.
Lassan folytál végig az arcomon,
hosszú évek, évtizedek alatt...
Sós voltál mindig,
akárhányszor is megkóstoltalak.
Ne add alább, mert halni mer, ki gyáva,
s ha küldünk kölyköt emilyen iskolába,
magunk veszendõ vesztén nyavalygunk
nemvolt tegnapból a nemlesz mába!
Nem volt nagy bûnünk, hát hogy a csodába'
hullt le így egy õszi tû,
hogy százados fenyves dõlt ki tõle
a múltból a mába...
televény talajból csuromfekete sárba?
Ja', a tenger! Utolsó hulláma visszavitte
apró kagylódból minden homokom...
A rendek rendje! De a zsoltár zsong
monoton hangon énekelve, s ötfokú
imáim értetek: akiket mégis úgy szerettelek...
De leszünk még, mert örökké voltunk,
s nincs olyan zord idõ, mely bársonyéneket
ne úgy nevelt volna, mint apró gyermeket...
Őszbe vetkőztettelek...
Vagy csupán ki kellett csorogni belőle annak
A máznak, mit neveznek érnek, csermelynek,
Hűs pataknak, folyónak, tengernek, óceánnak.
S Te eget döfködő, ölelő ágasfám voltál,
És őrizted mindenem, összes kincsemet.
Göcsörtös botomra támaszkodva őrzöm most én,
Ami belőled szemem tükrében még megmaradt,
Télen meleg, nyáron hűs, óvó subám alatt.
Emlékszem, ahogy lágyan magamba simogattalak.
Az a juhbőr volt otthonom s perzselő ágyam,
Míg szikkasztott, vagy csonttá fagyott a pillanat.
Ma ott jártam, hol lábunk nyomát avar takarja,
S buborékok rejtik jeges harmatba a fenyvest.
Őszbe vetkőztettelek finoman, komótosan, lassan,
Ahogy csak igaz kedves bonthatja ki a Kedvest.
Elmúlt a nyár, az utcasarkon tán hallom, ahogy cipőd kopog,
De én tudom, hogy ilyenkor már csak az ősz
Járja köszvényes boszorkánytáncát. És úgy, de úgy vacog.
Ágasod elmarta már a porladó idő porló foga,
Kincseim göröngyös földben értem imáikat mondják.
Csodás virágaidat mégis tarka madarak ontják.
Elmentél, kicsim, és íme: mára
a magányomnak nincs határa...
Hangomba takargattalak lágyan
Ma ott jártam, hol lábunk nyomát avar takarja...
Göcsörtös botomra támaszkodva őrzöm,
Ami belőled mégis szemem tükrében maradt,
Télen meleg, nyáron hűs, óvó subám alatt
Emlékszem: hangomba takargattalak lágyan,
Az a juhbőr volt otthonom s perzselő ágyam,
Míg szikkasztott, vagy csonttá fagyott a pillanat.
Ma ott jártam, hol lábunk nyomát avar takarja,
S hideg buborékok harmatba rejtik a fenyvest,
De nem leltem csak három ványadt rókagombát,
Pedig csodás virágaidat tarka madarak ontják.
Szánalom
ma ébredésem ásító testedbe belefulladt
aztán nem volt elég a kenyerem
a nyár... valahol bozótok szárnya alatt
ölelésedbõl annyi sem, mint a tenyerem...
a szemközti ablakig szûkült látóhatárban
eszméletlenül sokáig sokáig vártam
– kordában tartott a lelkiismeret? –
most mindenki fáj, aki magába szálltan...
szétgurultak a gyöngyeim, de összeszedtem
számolom. augusztus végi lanyha szánalom
fut végig agyontaposott gerincemen
most aztán nézhetem, ki les énbelém folyton
aki keres, lehet, majd egyszer megtalál
én tovaszálltam. a kalitkaajtóm becsukom
(Öt)sor(o)som
halálkomoly gyermekjátékos vers – ha igaz...
Dermeszt így félútra jegesült mozdulatom.
Talán elmondva egyszerûbb, hogy nem is fáj
se táj, se tíz ujjal matatott nagyöblû ének
– sovány vigasz vak szemem süket fülének.
Combcsontnyi mankómmal lábatlankodom.
Szitakötők
...bányarémes vak lovakként csoszognak el egymást faló nagypéntekek...
Jertek röpke lovammal szilaj versenyre
nádrólszakadt szitakötők.
Elmondom nektek én is, amit hiába mondtak el
annyi keservvel annyi mások még mielőtt...
rég ezelőtt, rég ezelőtt...
Röhögök, ha bűneimért bűnhődésként élitek még az életet,
s bányarémes vak lovakként csoszognak el egymást faló nagypéntekek.
Hervadozó bor-vázában könyörög egy sziklaszirmú cserépvirág,
s petúniák viszik fel, a hegyre fel a lapos rétek pállott szénaillatát.
Szürcsölések, sercintések... ürítetlen köpőcsésze...
Látod most már? Ilyen lett az elmúlt élet elmúlt része...
S miként arat!
Szabad ember csorbítatlan büszkesége
Mi belőled bennem elvész, vagy megmarad.
Időszolgám, Időuram... itt a vége:
immáron a vak homálynak örök hajnal üzent hadat...
lángpirkadat.
Hogy végre tisztára löcsböltem a lelkem,
s most olyan vagyok, mint a patyolat?
Tolat bennem mégis legalább három gőzmozdonynyi
koromfeketére áporodott kőszénindulat.
Méghogy tisztára mostam a lelkem! Egy fenét:
most(an) valami égi lúdtalp-betét viszi el folyton
földön halódók híg eszét.
De én már igazán nem tudom, hogy kik ők...
akik röpke pejkómmal szilaj versenyre kelni mernek.
Ágrólszakadt, kegyetlen szitakötők?
Aszott zsombékos, gyilkos vermek...?
Ó, te ártatlan, ártatlan, te ártatlan, kóbor gyermek!
Volt egy életem...
De csak egy
Ha ragaszkodtál hozzám,
annyi baj.
Nem hullott el még annyi haj, hogy
felderítetlenül rá se ránts.
Üvölts, kiálts,
ha hóhullásban szánod
nem is látod,
és nem is tudod, mi a számod.
Csak tudd, hogy veled vagyok.
Ha senki, s ha semmi is vagyok.
Húzom magam mögött
elbűvölő kutyaszánod.
Legyen az életed egyszerű,
reggeli teám meg nagyszerű.
Üvölts! Kiálts! És rá se ránts.
I.
(Tûz, ha voltam... hamu vagyok. Rohanni kéne, de maradok.
Megfakult szikkadó mázam, s minden szó elhamarkodott lett,
veszett hitre áporodott. Hínáros tófenék a vágyam.
Az út alattam csak úgy elpereg... Lassan tényleg magam leszek.
Õrt álltam, nehogy valami álnokok azzá tegyenek, ki nélküled nem én vagyok.
Nem én vagyok a holnapok. Az életem alattomos, de sírni most se ildomos.
Ölelni kéne még... Megtörtek a parány vágyak, elfedtek vetetlen ágyak.
Ölelni kéne még!? Csókolni, Kedves? Csókom most jéghideg, nedves,
hullafoltos, istenverte... Könyv, ha volna, rólam szólna.
Zsigeremben szónokolna. Értelmezõ szótár volna!
De értelmét eldobta rég. Mielõtt azzá lett, ami lett.
Mielõtt tetemmé született.)
II.
(Szemünk szikrái egymás õrült színeit szították, csigolyánkon
kézfogóst játsztak féktelenül nyargaló alkonyi lángok, s ha kiáltottam,
ott legbelül, válaszolt hangomra hangod.
Hívtalak, hogy kongó csarnokomban s az ápolt, nyírt gyepû életekben,
hol rekedt hangon úgy, de úgy vonítanak a láncra kárhozottak,
az legyél, akiért a szent szelence zárja kattan.
S még néha most is hívlak... hogy fogd szorosabban a kezem...
Ölelni nem lehetne még?
Karon lengõ pólyád voltam. Drága magzat hazug tóban...
Pedig ölelni kellett volna még!)
III.
Elõbb csak Istenre bíztam mindent titkon,
majd titkomat szerenád illatú tavaszban Terád.
Neki tán túl sok voltam egy alomban...
Neked meg észrevétlen megbomlott a muzsikád.
Megestem... De más halódók is megestek...
Titkot kik nem Neked, se Neki, hanem porba szórnak,
nekik csak átok legyen a dal, s az asszony,
s meddõ vágyuk legyen csak és égõ tapló a holnap!?
Nézzetek csak köröttem széjjel egy kicsit.
Látjátok? Te fentrõl s Te ugyanonnan, Kedves,
milyen mély hangú, rekedt lángot duruzsol,
milyen ótvaras lett, rühes seb ebe lett a fenyves...
Istenem, javítsd meg azt a hangszert értem!
Nem kértem én soha semmit még úgyse Tõled eddig.
Túlélnék szentelt hangok nélkül kornyadozva,
tán bírná is daltalan vackom így, de mondd Te: meddig?
Ti, társaim, hangtalan hangúak, láncra vertek,
kérjétek mellettem térdre hullva az Egek Urát,
hogy így, bûnhõdve, elesetten is szeressen...
Csak javítsa értünk meg még egyszer azt a citerát!
IV.
Úgy kellett volna, hogy rejtekeidben
tûzujjaimmal végeláthatatlanul bujdokoljak,
s cserébe semmit... se víg ölelést...
Esetleg magam szaggatta vacsorát...
Úgy kellett volna, hogy elégedjek meg ennyivel:
ha vársz, azonnal jõjjek,
s ha mehetnéked támad, hát menjek el.
De én a dolgokat túlkomplikáltam.
Ha másképp kellett volna, bal felemen háltam,
ami nem volt túl szép tõlem. Beismerem.
Asszonynépség... mondtam volna... de elmúlt.
És elmúlt minden. Szerelem melegágya...
Most frissen mosott vagyok, mint a test.
Festõ, ki hajnalt se, semmit se fest.
Pedig egyetlen csók egész testedre lázít,
de gyõztes ajkam mintha
fekete márványba zárták volna.
A te ajkad... azon kenyérillatú szavak...
Most már szememben vetkõzõl.
Vászon vagyok. Keretre feszített.
Istentelenül lealapozva,
hogy ha majd, majd, majd, egyáltalán...
ne fogjon csorbát az ecseted. A rímek?
Minek? Kinek? Itt, túl az értelem határán
nem kérdi senki se meg.
Festeni kellett volna... még.
Legalább egy hajnalt. Azt az egyet,
mikor a kóbor lelkek ünnepélyesen
átadják a teret az utcaseprõknek.
(Most ezt a nedvet pillám ölembe ejti...
Kár, hogy zaklatott elmém
ezt folyton elfelejti...)
Úgy kellett volna, hogy rejtekeidben
tûzujjaimmal végeláthatatlanul bujdokoljak...
Bújnék én is az arcod mögé, kicsi kincsem!
De arcod nincs...
Most már árnyékod sincsen...
V.
Azt hiszem, felnõttjáték volt. Komoly?
Talán kicsit komolytalan.
Elbánt velünk mégis az idõ,
az a nem is olyan oktalan!
Meg-megborzongtunk olykor.
Már csak erre emlékezem.
A kezem néha ökölbe szorul,
hogy miért is bánt el éppen
ilyen nagyon-nagyon cudarul!?
Foszló vattafelhõk között,
most újra indulóban,
mindenem csendnek öltözött...
Szép egy karnevál... De jól van.
Ciánkék, bíborvörös, sárga.
Ezek megmaradtak. Az alapok.
Néhány színt talán újra kikavarok.
És megtanulok újra járni
anyaföldön, égõ égen, tûavaron...
Szarkalábakon, mint egykoron.
VI.
Még nyár van és hõség éppen,
még álmokat, égetõ
tomporú elillant asszonyokat
pörget-görget folyton a Debren,
izzadt ágyakat szikkaszt,
ezerráncúra aszal a Záldottnap,
még naponta riasztanak
kórusban okádott szavak.
De van, ahol lefújták már
rég a naftalint az õszrõl,
s lassan most már megismered
a domboldalt ... a csõszrõl.
Megismered végre
azt a rozsda-hímes tájat,
hol cifrába öltözött kopjafák
alakoskodnak a halálnak.
Ez olyan táj, hol éjfélkor
minduntalan megcsikordul
rozsdamarta ajtók sarka,
s kivonuló bús szellemek,
lángecsetek vonaglanak:
porló kõre, málló csontra
festnek tüzes árnyékokat.
Egy hatalmas fehér farkas
agyarai szikrát hánynak...
Ilyen véres, ilyen vörös
kínja sosem volt ennek a tájnak...
(Kakasszóra hazatérnek
mind a lelkek, vacsoráznak.
Pukkadásig zabálják,
mit ölelkezõ tûzfalak közt
kakasszóig guberáltak.
S e vacsorán minden buján,
olyan izgatóan nyugtalan...)
Haldokló nyár...
Eltelik már, meglásd, hamar,
mi földi szolgaságodból
még hátra van.
VII. (pihenõnap)
Már hallgatok. Értelmes csöndedben vagyok
szótlanul és értelmetlenül szabad.
Most a szeretetem sok-sok csipke-
bokorra aggatott apró kis eltévelyedés.
Halad ezernyi szikra-kavicsom a múlt idõbe...
Áltatom magam a gondolattal, hogy ajtómon
egyszer millió tárt karú árvalányhaj tér be
– s foltozom is cifra gúnyám tarka ronggyal –:
rózsák, nárciszok, pipacsok s egyéb
agyamban élõsködõk, gyöngyös pártában...
Vagy hófehér pántlikás fekete konttyal...
Kicsi a placc, most táncot kerekíteni nehéz itt,
igazi táncot, hetyke csárdást, a mindenit!
Hogy a könnyem szemednek sarkára lépjen!
(A rózsa: – Jaj, csak egy korty vizet kérjen!
A nárcisz: – Nehogy perzselõ combomhoz érjen!
A pipacs? – Ó, nehogy nekem nyugovóra térjen!)
Már hallgatok. Hallgatom, ahogy rajtam nevet,
és pödri bajszát a kerge szél: csak mímeli,
hogy fésüli ezt az egész táncba dermedt
árvalányhaj-rengeteget...
Megszegtem szavam, és mint késheggyel
keresztelt, ropogós házikenyeret,
nyújtom feléd: ha vennél belõle,
bár csak egy szûk falást, egy szeletet...
Talán ha így engedlek el, a csended tõle
hallgatásomba kondul, s gyökeret ereszt
bokrod árnyékában vándorbotom...
Addig én forrásod illanó gyöngyét csókolom.
Ideje már. Ezt őneki is látnia kell, ahogy rohan a perzselt út alattad, ahogy hatalmas margaréták, harangvirágok, pipacsok homályban keservet bólogatnak.
Langyos, szappanos vízzel mosd le a tükröd, minden ujjlenyomatot tüntess el róla, hogy izzadt arcodba nézhessen úgy, mintha most látna először, mintha sosem látott volna, és önmagát benned s téged láthasson önmagában, mikor az alkony a rőt, ég-föld fölötti fodros, bibor, kapadohány-felhőkre gyúlna.
Ideje már. Ezt őneki is látnia kell, ahogy rohan a perzselt út alattad, ahogy hatalmas margaréták, harangvirágok, pipacsok homályban keservet bólogatnak. Derekadon aszott búzatábla ring: a kenyered.
Az ing rajtad felejtett bűzös valami: tikkadt mocsár, pedig csupán a nyár, ami
szeretne alig-fényedben látszani.
Ha mered, mondd ki bátran: édeskés hársfaillatú a vér, mi táncoló ereidből elered, s szemed csilláma indás vizekről alig visszavert világ,
amit – a maga életét úgy akarva – vállára emelt egy tükröződő fűzfaág.
Foncsorod izzó mélye nádasba gabalyodott hófehér kutya ugatása, szénaillatba ájult nyöszörgő ökrösszekér kóbor lelkednek görbe mása.
S míg te vélt tüzed mellett saját tükröddel téveszted magad össze,
ég felé szálló hűlő szikrák kérdezik halkan: vajon jössz-e?
Mosd le a tükröd, dédelgesd két tenyérrel, mint egy füstös lámpaüveget, vakablak pókhálós odvába bújj, s ha majd a hajnal elereszt, menj vissza saját nyomodon csendben az elágazásig, és üvöltsd teli torokkal a pofájába, hogy nem éltél még eleget!
Vers
...elképzelt hétköznapot ünneplő sorok...
Csak állok, nem is várok, nem várom, hogy szemedből igazgyöngyök peregjenek fáradt lábaim elé.
Csak nézem, elnézem inkább, ahogy tésztametéltet gyúr kezed, mely alig pár perce még úgy ölelt.
A színeidbe, mozdulataidba, illatodba, mint nemrég értem lüktető testedbe, úgy fulladok belé.
Csak egy csokor rózsát hoztam most neked messziről, s buta kérdéseimmel zavarlak – ki tudja hányszor már? –.
Illan a nyár. Ez a nyár is. Vázába hervadnak a rózsák. Tikkadt virágok mondják halkan a régi nótát.
Emlékszel? Gyűjtötted a fényben fürdő, csobogó vízben mosdó apró kavicsokat... Így lett oda a nyár.
Mert közben én hófehér falamra firkáltam, ahonnan minden koccanó szavam visszapattant...
Most fürdök épp, add ide, légy szíves a szappant. A minden mindent elemelt.
Parányi részecskék ölelik most csodákkal határos világom, ami a szebbnél is szebb akart lenni...
Tudom, hogy folyton tenni kéne érte, s amit tétova félszben teszek, meg is teszem. Még akkor is, ha nem eszem.
Mert értem tört le annyi ág, értem hervadt hervadt el annyi szép virág. Hát mindenkinek tartozom.
Pár fillért ér a mosolyom, s ha annyi esztendő nyomtalanul ment át eget rengető kánikulába,
most már ki az ördög bánja? De légy enyém. Nem birtokolni akarlak. Csak csendesen, ahogy szoktad,
ahogy arcod arcomhoz ért, csak úgy.
„Száll versem, hószín, büszke táltos...
Ragaszkodom a tévedés jogához!”
A szíved rendben,
S a rendben a szíved ott van.
Hogy megérinted, hogy hallgatod a dobbanását?
Hogy keresed vélt arcokban az arcod mását...?
Duma. Elfuthatnál a smafuba.
Benned ott van, amit tenni kell tenned,
Az igazság rég ott piheg benned.
Még akkor is, ha sokan mondják, mert divat,
Hogy viszonylagos az igazságod,
S hogy fénysebességgel közlekedve
Találhatod meg csak a világod.
De melyiket? Csak ami volt?
Vagy ami lesz? De azt soha már, ami van?
Elalhatsz meztelen? Zokniban?
Izgató, biztos, egy zokni, egy öv,
De nem altathatsz mindenkit spilhózniban!
Melletted élnek felhőn túl érő vágyak,
Véresre harapják magukat franciaágyak,
Amikor égő talpaddal az eget lükteted...
De azt... de azt ki mondja el neked,
Hogy csillaghullások nem voltak s nincsenek,
S hogy nyári meteorraj csupán, ami
Az égboltot látszik sarkából kifordítani?
S hogy abból Te csak egyetlen egy nagy,
Lángolva suhanó, porladó meteorit vagy...
...akiről első percben tudtam, hogy Ő az igazi, ha fenyőtű avarból, ha borvízbuborékból s ha közönséges agyagból van – akkor is...
Kértem, hogy add a kezed,
és ide adtad.
Talán örömöt szereztél
vele önmagadnak?
Nem tudom, miért,
de bennem a titkolt ördögöm
is táncolt, mikor
ez a gyönyörű vidék
magához láncolt,
hogy mondjon bár egy szót
minden buborékod,
s hogy, mint a fenyőké,
olyan legyen a gerincem.
Ennyi a kincsem.
Egyebem semmim sincsen.
Hogy szeretlek, hogy vágylak?
Nem vagyok már annyira
ádáz híve az ilyen ágynak.
Bár halmaid megsimogatnám,
mint egykor annak a lánynak.
G.N. festőművész képei alá
A fény – hogy látva lásson, világot gyújtott.
A tűz – (nem) véletlenül megégette önmagát.
A víz – csak magát locsolva viselte el a kánikulát.
Az árnyék – önmagának hűs árnyékot tartott.
A kéz – kezet fogott és simogatta önmagát.
A homok – saját magában hagyta lábnyomát.
A hullám alattomosan elmosta a homokot,
A homok kegyetlenül betemette a simogató kezet,
Oda, ahol nincs már semmi árnyék, s a víz
Orvul megölte a csodálatosan szikrázó éjféli tüzet,
S a tűz, ha meghalt, elemésztette magát a fény.
Az arc – csak ő maradt. Valahol ott, a part alatt...
Ahová folyton hatalmas, éles sziklák omlanak.
A fenti verseket Öcsi engedélyével az azóta már megszűnt Virtus oldalairól mentettem.
ÖCSI - Lokodi Károly - további versei elérhetők az alábbi linken:
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=datapage&type=1&uid=420&lstpg=wr&catid=115&hpg=1&id=&lstdo=