Eső utáni, kicsit hűvös, nyugodt nyári este van,
Egy hosszú nap után pihenést keresek egy kis sétában.
Halk zsivaj vesz körül, érzem a friss lángos illatát
A partra megyek hol nem hallani mást csak a tenger sírását.
Kezemben a reggeli újság a tegnap elmúlt híreivel,
Fejemben inkább a holnap, leírhatatlan lehetőségeivel.
Végig nézek a sárga parton, a tenger, kék habjain,
A folyamatosan változó, vörösen aranyló felhők romjain.
Egy pillanat az érzések között,
A tűz és a víz egymásnak ütközött.
Mi lesz, ha így marad örökre?
S ha mégse, mi tűnik el majd belőle?
Még most is vakítóan ragyog a nap képe
Lassan beleér a vad, végtelenül kék tengerbe.
Aztán kitisztul a kép, mint egy varázsütésre,
Fejemből a gondolatok eltűnnek egy időre.
Lecsitul a szél, de engem mégis kiráz a hideg,
Félnék, de lelkem a tengerrel együtt nyugszik meg.
Búcsúzóul lágyan ölelő sugarakat küld rám,
Végül lebukik a néma „tűzgolyó”, itt hagy, tétován.
Egy pillanat ég és föld között
Két érzés egymásnak ütközött.
Mi lesz, ha elmúlik örökre?
S ha mégse, mi válik valóra belőle?
Kifakul a táj, elhalványodnak a színek,
Bár ijesztő, de érzem most csak a jelenben élek.
Sötétedik, a vízen már a hold csillog játszva,
Azt hiszem most már én is elindulok vissza.
Kihalt és üres a város, sehol egy lélek sem,
Gyorsan lépkedek az utcai lámpák fényében.
Magamban mosolygok, mert végre érzem újra,
Míg a nap kel és nyugszik, szerelmes vagyok a világba.
Egy pillanat tegnap és holnap között,
Az este egy álom a szívembe költözött.
Tudom egyszer, majd elfelejtem örökre,
De addig is, már, nem vágyom semmi többre