Mottó:Et sit humus cineri non onerosa tuo / Ovidius /: Könnyű legyen neked a föld
A vályog tömör falába
fészkelt a múlt illata,
megtört inga az idő,
számonkérés homokja.
Hallom nehéz ujjadon
megbotlik a zongora.
Érett fényt kever ecseted,
kezed olvadó paletta.
Iniciálédba szőtt,
égett ostya vagy, alázat.
Piszkos lepedőd ölébe
rejtőzött a varázslat.
Jussomba reccsen a múlt,
Tante Ilon' , kérlek dalolj !
A megvénült 'sparhelt ' hátán
imád suttog a halálról.
Megdőlt diófa görbéjén
cseppen arcod az ágra,
bozótba árvult gyümölcsként
bújik a barázdába.
Mélybe havaztak a nyomok,
porba szomjazott neved.
Nyílik emléked szentélye,
képed betölti a teret.
Csontos Marta rovata (csontosmarta.virtus.hu)
Kora nyári felhő fon
glóriát az égre,
csendbe lazul a lomb,
illatot sző a virág,
fény zuhan a vetésre.
Porba mintázom neved,
harangszó hűs dalom.
Szavam törékeny tánc,
lelkembe morzsol a szél,
képletem felbontom.
Ringat a nyugalom szárnya,
magába zár a tér.
Tarka köpenyt terít
ablakomra az árnyék,
titkom nyitott tenyér.
Puhán lépked a sugár,
csókon fon az ágra.
Csikorog a lárma,
sűrű méz-arany a rét,
mosolycsepp fut a fákra.
Ellobbant szikra a föld,
csendesül a hiány
Felém mozdul a Nap,
s versem tüze felvillan
az alkotás tűzfalán.
Csontos Marta rovata (csontosmarta.virtus.hu)
Szétfröccsen a dal,
távolodik a félelem.
Égi sugár emeli kezem,
s a kavargó szél ostorából
pántlika libben a kerteken.
Április nárcisz-illatú
lehelete matat arcomon,
régi csókok izgató zamata
bomlik az emlékek elmúlásán,
az idő sürget, már kevés az alkalom.
Kezembe nyomott batyumban
sokasodik a képtelenség.
Hová tűntek a kérdésbe
rekedt válaszok ? Lassan
talpra áll bennem az eretnekség.
Porba rajzolt átváltozás
marad a szándék üzenete, s
ha igent mond sejtjeimben
a csoda, talán megértem,
hogyan íródik a lét története.
Megőröl a képzelet
láthatatlan malomkereke,
s a szavakból összetákolt
hazugság falán megriad az ige,
nem szab határt a parancs mértéke.
Zálogba teszem önmagam
értékét, talán a remény kivált,
s az idő pányváján
menekülő körforgás ritmusán
kivédem saját támadásom rohamát.
Csontos Marta rovata (csontosmarta.virtus.hu)
Megsebzett kövek a szavak,
hiába simít az akarat
puha csendet a fénybe.
Magamból formált csillagom
bujkál a távolság hajlatán,
fáradt arany olvad a sötétbe.
Megsárgul rajtam az idő,
a hangok megtört bozótjában
eltűnik távoli álmom.
Kerget a panasz rémülete
végzetes utam vonalán,
van-e még dolgom a világon ?
Önkézzel pusztítom magam,
csak messzenéző lelkem
táncol a fagyos gondolaton.
A szerep nekem sem kegyelmez,
a magány kínpadjára sodor
saját mélységébe fulladt akaratom.
Előttem térdelnek a fák,
s hagyom, hogy a felbolydult szelek
gúzsba kössék a mozdulatot.
didereg az emlékek húrja,
s az ajkamra csókolt dal
nevembe önti a pillanatot.
Képekre tapos a mérték,
a szabályok ereje márvány
betűkkel vésett törvény.
Az alkonyat sötét szőnyegén
tévelyeg szorongó hajnalom,
s a jövő ígéretét elnyeli az örvény.
Neked ott lapul a színvonal
rossz leheletű kukák fedelén,
ragacsos zacskókban keresed a kincset,
s mohón rágódsz mások kenyerén.
Neked plasztikba szorul az öröm,
a valóság szemete számodra érték.
Lobban rajtad a hőség lángja,
s arcod térképén csordul a verejték.
Neked eltaposott csikkből bomlik a füst,
üres dobozokba töltöd a holnapot.
Semmivé zsugorodik benned a méltóság,
olcsó borba fojtod vesztes akaratod.
Neked nem fáj már a koldulás alázata,
csonka szavaidon tántorog a megvetés,
már rég nem érdekel mások iszonyata,
fásult lelked már nem gyötri szenvedés.
Kopott bicikliddel táncol a szél,
ajkad keserű vonla sötét árok.
Neked már nem nyílik fény szemedben,
magad a semmi súlya alá zárod