ez egy álmos délután
most semmi sem mozdul
falon a mutató
lustán csikordul
fazékban víz sistereg
zubogva felcsap a gőz
tűzhelyem vacsorára
metéltet főz
puhul a tészta
és múlik az idő
én meg rímeket
húzok elő
vers-féle születik
a fehér papíron
álmos ez a délután
én meg leírom
leírom az árnyékokat
ahogy nyúlnak a falon
meg az ablakon mászó legyet is
ha nagyon akarom
szavakká válnak
a lustán kullogó percek
meg a rádióból áradó
kvintek és tercek
sorokba zárva már
az álmos délután
írom a versem
húsz perccel négy után
2010. augusztus 31., 11:46:34
(Forrás: http://www.tarildiko.hu/galeria/2008/index.html)
koppan a fényben
az árnyak alól
fellobog újra az élet
zsendül a fűben
a lombok alól
csattan fel újra az ének
pattannak rügyek
zizzennek szárnyak
szirmok közt édes a hajlék
méz-színű láng ég
sugarát ontja
felhőkön habzik a tajték
rózsaszín eső
temető bársony
búcsúdalt szitál a télnek
ujjong a gyermek
szíve dörömböl
lábával futnak a rétek
vízen feszülő
gyűrött fény-szálak
alattuk a folyó fecseg
hullám felszínén
lép a molnárka
millió béka száj brekeg
festik a fecskék
égbolt azúrját
bajuszt rajzolnak a szélnek
boldog emberek
ablakuk nyitják
már többé sohasem félnek
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
Higgy nekem Kedves,
most virág vagyok.
Hajolj csak hozzám
érezd az illatot.
Gyenge száram meg ne törd,
óvatos legyél.
Egy virágnak fontos
minden kis levél.
Higgy nekem Kedves,
most meg szél vagyok.
Ne bújj előlem
hallgasd a dalom.
Futásomat meg ne törd,
óvatos legyél.
Csak szabadon élhetek...
mert ilyen a szél.
Higgy nekem Kedves,
most napfény vagyok.
Homlokodra lángoló
csillagot csókolok.
Sugaramat meg ne törd
óvatos legyél.
Míg egyenes a napsugár
csak is addig él.
Higgy nekem Kedves,
most mosoly vagyok.
Ott ülök vidáman
lágy-tüzű ajkadon.
Jó kedvemet meg ne törd
óvatos legyél.
Egy mosolyból fakad
minden csöpp remény.
Higgy nekem Kedves,
most könnycsepp vagyok.
Lassan legördülök
márvány arcodon.
Tisztaságom meg ne törd
óvatos legyél.
Boldogsággal fizetek
minden könnyedért.
Higgy nekem Kedves,
ez most én vagyok.
Nem hordom már
az ósdi álarcot.
Életemet meg ne törd
óvatos legyél.
Míg önmagam vagyok
lelkem csak addig él.
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
sétára hívtak a zajongó tavaszi fények
fákon fakadó rügyek ragyogó mézga-dalai
olyan jó volt a dermedt téli csend után
valami életet hallani
szivárvány-szárnyú zümmögő-zajok röpködtek mindenütt
az újjászületés zengett fülembe
harsogó fényeivel simogatott a zenitre hágó napkorong
szél érkezett és körbe futott nevetve
az önfeledt pillanatokban megfürdettem
fáradttá aszott testem
kábultan, szédelegve álltam
ragyogott az ég felettem
szikráztak a fények
vakított minden visszavert sugár
hidegek és élesek voltak még a kontúrok
a halott-fehér tél után
még érezni lehetett a fagy leheletét
még hallatszott a hó-roppanás
de már csak emlék volt mindez
már átjárta lényünk a ragyogás
már biztos volt a győzelem
már ünnepre gyűltek az élők
már zöldről kezdett mesélni a föld
és langy esőt ígértek a felhők
kép: sleepwell - Lélek-társak;
vonalat húztam ég és föld közé
nappalok árnyait elválasztani
az éj árnyait összekötni
...
tőlem - velem
suttogni vagy kiabálni amikor az kell
vagy hallgatni a csenddel
és amikor a kötelékek elvágva lógnak
és ha a csomók már jó erősek
azután lesznek majd a perceim ráérősek
csak nézem az eget felettem
miközben a földet már rég elfeledtem
béklyókba kötve táncolsz majd velem
nem lehetsz szabad
mert én nem engedem
a vágyam megkötöz téged is
ahogy tegnap volt
úgy lesz holnap is
mert nem kell az akarat mindig
csak érezni kell bölcsőtől a sírig
add oda hát
amit őrzöl nekem
ha önként adod, azt szeretem
megkeresem a vágyamat benned
megmondom mit kell tenned
a világ csak bámul rám értetlen
nem kímélem azt sem
amit féltettem
virágot hajtanak belőlem csókjaid
'lesszekké' lesznek elmúlt 'voltjaid'
szemembe nézve zokoghatsz
meghallom ha szívemen kopogtatsz
érintéseiddel rajzolod rám magad
tedd amit tenned kell
ha nincs is rá szavad
könnyek és mosolyok most születnek
nem menekülsz
mégis követlek
egyre tisztább a ragyogásod
egyre őszintébb a sóvárgásod
Semmi vagy - tudod - nélkülem
a Mindennél több lehetsz én velem
terülj elém légy az asztalom
úgy létezz
ahogy akarom
2010. március 25., 08:25:41
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=wrshow&id=26208&catid=main
csendet-csöppentő perceinket
nap-tócsákká gyűjtik az órák
savanykás és édeskés arcokat rajzolnak elénk
és a nagykabát még jó ránk
üresen lebeg a táska
unottan lóbálja kezünk
nem is vesszük észre
hogy valahová így is megyünk
éppen oda most is ahova mindig
amerre tegnap is úgy hiszem
közben pedig még ma is
valami régi-régi nyűgömet viszem
a fene se' tudja mi van
ki figyel oda mit beszélnek
nem érdekel, hogy közöttünk
mások is élnek
zajlanak a párhuzamos létek
itt is - ott is egy más létezés
néha egymásra nézünk
ezekből a sok is kevés
nem tudom ki vagy
nem tudom ki ő
azt sem tudom én ki vagyok
a kérdés vadul tör elő
időnként egy-egy gondolat
elkísér végig az utamon
de úgysem változik semmi
a kérdést már régóta tudom
gondolkodni - mit ér
ha soha nincs vége
okoskodni - mit ér
néha tenni is kéne
nem csak poharakat
odébb az asztalon
nem is csak könyveket
sorba a polcokon
mennyi értelmetlen óra
mennyi értelmetlen elmélkedés
a boldogság hazugság
az értelem oly kevés
hívom az ébrenlétet
várom az álmokat
félem az éjszakát
napfény ritkán látogat
kopik az értelem szövete
lassan felfeslik a lehet
ha már nincs több jövő
átírom az emlékeket
mennyire vakít ez a ragyogás
szinte bele szédülök
csak egy pillanatra tűntem fel
és most el is tűnök
lüktet monoton az életem
a csendet hallgatom
az egyforma napok elnyelik
ezt az utolsó dalom
sima volt az este, szétszórva hevertek a zajok
rám ragadtak évek elhervadt csendjei
nehezen virágoztak ki a távoli illatok
a nappalról itt felejtett fény még arcodon megült
mielőtt a végtelen-sötétbe zuhantam volna
lelkem fáradtan hozzád menekült
talán meghallottad hervadó vágyam utolsó jaj szavát
sápadt bőröd mint tűnő látomás fénylett fel
és színezni kezdte az éjszakát
mennydörögve hasadtak fel az égbolt fátylai
rémisztőn fortyogott a Világ
mindent átjárt az érzés: most más lett valami
a lesben álló csendben már nem volt szükség a szavakra
mégis versek születtek szüntelen
mintha a sorokból bármi is maradna
egységgé forrt össze ami rész volt eddig csupán
tiszta és egyszerű lett a lét...
lassú égés lángjai csaptak fel
körül ölelt kavargó jóslat-óceán
erről beszéltek hát a régi versek:
...ha egyszer majd rám talál...
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
Ha azt mondom Hazám...
...mit mondok akkor?
Mondom az ég sosem volt kékjét,
füvek édesen zöld illatát.
Mondom a levegő anyatej ízét,
földek szülői bánatát.
Elmondom a kalászok rengetegében
megbúvó búzavirágot.
Elmondom a hólepel alól
csontvázként kibukkanó akácot.
Ha azt kiáltom Hazám...
...mit kiáltok akkor?
Kiáltom harcokban megfáradt
nomád népek nyugalmát.
Kiáltom bezúduló még vad
hadak pusztító dúlását.
Kikiáltom a szabadságunkért
életüket adók néma sikolyát.
Kikiáltom a fehér, a vörös és
minden más színű terror iszonyát.
Ha azt súgom Hazám...
...mit súgok akkor?
Súgom szeretettel ölelő folyók
égszínű, lankás habjait.
Súgom mosolygó dombok, hegyek
útra csábító hangjait.
Belesúgom a sötét barlangok
nedves-csendjébe titkaim.
Belesúgom gyógyító hőforrások
gőzölgő mélyébe bánataim.
Ha azt hallom Hazám...
...mit hallok akkor?
Hallom gyermeküket altató anyák
lágyan-mosolygó dalát.
Hallom ártatlanokat pusztító
harcokba indulók sóhaját.
Meghallom, ha ismerős csillagok fényét
nézni hívnak kristályfényű esték.
Meghallom, ha egymásnak égi-titkokat
súgnak a villám röptű fecskék.
Ha azt játszom Hazám...
...mit játszok akkor?
Játszom napsugarat arany koronánk
ferde keresztjén.
Játszom véres harapást parasztvezér
megsütött testén.
Eljátszom, hogy csak itt élhetek
annyira szeretlek.
Eljátszom, hogy érted élek
sohasem temetlek.
Ha azt álmodom Hazám...
...mit álmodok akkor?
Álmodok dicső és hitvány urat,
szép jövőt és büszke múltat.
Álmodok nyugodt éjszakát, boldog nappalt
és esküket, amelyek megfakultak.
Megálmodok elesett bevehetetlen
büszke várakat.
Megálmodok komoly felnőtté silányodó
tervekkel teli srácokat.
Ha azt látom Hazám...
...mit látok akkor?
Látom a mesék hőseit
Csillagszeműt és Fehérlófiát.
Látom a csillagösvényen érkező
Csabát, Attila fiát.
Meglátom mennyi nyomort és szenvedést
viselt el népem.
Meglátom mennyi náció alkotja
összeolvadva lázadó vérem.
Ha azt vallom Hazám...
...mit vallok akkor?
Vallom az édes gyermekkort,
eperízű fákat, hatalmas teleket.
Vallom az angyali lányokat,
édes csókokat, szép szerelmeket.
Megvallom minden jó tettemet
és jutalmam elől elfutok.
Megvallom minden vétlen vétkemet
és a büntetést elfogadom.
Ha azt hiszem Hazám...
...mit hiszek akkor?
Hiszem a lehullott gyümölcsöt,
az érett gabonát.
Hiszem a paraszt könnyét,
a munkás bánatát.
Elhiszem a sírokon égő gyertyák
emléket őrző lángjait.
Elhiszem a gyermekek jövőt-ígérő
gondtalan kacajait.
Ha azt érzem Hazám...
...mit érzek én akkor?
Érzem, hogy élek,
érzem, hogy ember vagyok!
Megérzem, hogy ide,
hozzátok tartozom!
szemcsegondolatok szitálták teli a szobám
mintha nélkülük nem tudnám mit kellene tennem
vagy hogy tennem kéne valamit
na persze, ha lenne az embernek mersze
hogy tegyen
hogy lépni bátor legyen
vagy szólni, mondani azt amit igaznak hisz
amit a belső hit diktál
de nem szól, csak itt áll csendben
vagy ül némán és hallgat
és magában átkokat mormol a falnak
mintha ő tehetne róla, hogy gyáva
hogy megalkuvó
és már nem is szégyenli
hiszen az élet ennyi
"lehetek" és "kellek" sokasága
a "nem tehettem mást" hazugsága lengi be a mindennapokat
és a lelkiismeret már nem látogat
vagy csak nem vesszük észre
hiszen akkor sírnunk kéne
bár így sem vagyunk már jóban magunkkal
hiszen nem is édes a hazug dal amit nap mint nap éneklünk
nem jó ez így nekünk
és a szemcsegondolatok kis gombócokká állnak össze
gurulnak körbe-körbe
bekerítenek, hozzám görögnek
rám szórják idea-szitkukat
és az álom...
ezen az éjszakán sem látogat
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
zavartan ült egy kövön
az utca körbe szaladta
semmit nem tudott arról
hogy a Föld forog alatta
lecsuklott néha a feje
a sapkája előtte hevert
volt benne már néhány kisfröccs
és talán némi kevert
csuklott álmában
időnként fel-fel nézett
már nagyon unta
és nem is értette az egészet
vágyai nem voltak többé
a Sors arcába véste az éveket
mindig csak a földet nézte
nem látta régen a kék eget
mindig eljött a reggel
és mindig újra este lett
nem számított az idő
itt már semmit nem keresett
ott ül most is a kövön
az utca körbe szaladja
senki nem veszi észre
hogy ezt a Földet már elhagyta
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
velem alszanak az álmos házsorok
helyettem dúdolnak ha én már nem tudok
útszéli árkokban kuporog a józan hazugság
minden sarkon vár rám a síró valóság
falak és falak és felettük a tető
meg az égbolt, mennyei fejfedő
lusta-füst tekereg az űrbe fel
felkap a szél és hozzá kever
keserűen maró könnyű lebegés lettem
füst már a lelkem, korom a testem
lassan szétterülök a troposzférában
hegycsúcs a székem, felhő az ágyam
aláhullik minden földi terhem
könnyű a lelkem, nincs is már testem
sosem volt ily ég-könnyű szabadságom
mégis újra emberlét-terheimre vágyom
ébrednek a görbe-fényű házsorok
keserű csend-dallamot dúdolok
terheim melengetve, féltőn tovább viszem
nehezek, fájók, de ők az életem
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
eltűnni a színek mögött
valami fekete kéne talán
hogy ne lássanak
eltűnni kicsit
elmerülni
hogy meg ne találjanak
valami fehér kéne talán
hogy ne lássanak
elvakítani kicsit
kápráztatni
hogy meg ne találjanak
vagy lehetne bármi más is a szín
a lényeg
hogy rejtőzni lehessen
mindegy
hogy mi van az ecseten
csak a Sors velem fessen
eltűnni a színek mögött
barnákba olvadni
sárgába oldódni
egyé válni a vörössel
elvegyülni a kékkel
szétterjedni az egészben
és úgy létezni tovább
tőlem ragyogjanak a Világok Vásznai
...örökké-létezést játszani
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
A színek fekete foltokká lettek. Már a párák sem lebegtek.
A színek fekete
foltokká lettek.
Már a párák
sem lebegtek.
Végig folyt arcomon
a forró verejték.
Eszembe jutottak
régi boldog esték.
Akkor még vörös
volt a naplemente.
S a felhőket a Nap
kéken kereste.
Zöld fodrú erdők
futottak a hegyre.
Rózsaszínű álmok
szálltak a szememre.
Piros volt a vér,
s tiszta a szerelem.
De valami eltörött.
Valahol vége lett.
Nem tudom.
Nem látom.
Nem hallom.
Nem érzem.
Nem értem,
de vállalom.
Elviselem ezt is.
Kibírom, mint mást.
Kivárom a megújulást!
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
ezer vágyamból csak egy maradjon meg tisztán
olyannak
amilyen a megszülető csillagok fényében
rejtőző élet
ami annyi eonon át fénylett
mielőtt fakó fáklyává szelídült
és kormot kent
világunk barlang-falára
és csak pislákoló fény maradt a mára
füst-ízű valóság
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
hullt levél motoz
néma a táj
éj-harang kondul
már semmi se fáj
denevér röpte
egér-vágyaknak
esélye sincs
foszlott szárnyaknak
árnyékom mozdul
maradok én
fekete csónak
az éj-tengerén
süvöltő gondolat
elalszik bennem
fülledt éjszaka
megfagy köröttem
kopár árnyékom
házfalon fakul
jön-megy a nappal
majd bealkonyul
hány év volt már
szemem sem rebben
szívem dobbanása
visszhang fülemben
koppan a lépés
porlik a levél
száradó könnycsepp
a múlt ennyit ér
mit látunk a gyermekből
amikor szemébe nézünk?
mit hallunk a gyermekből
amikor vele beszélünk?
*
a lényeget észre nem vesszük
pedig azt hisszük szeretjük
de lehajolni félünk
féltjük felnőtt létünk
és azt az átkozott
ostoba büszkeségünk...
a gyermek nem jó vagy rossz
csak gyermek
nem apró felnőtt
csak gyermek
ártatlan és áldozat
az isteni-lét hordozója
Ő válthatja meg bűneink
amikor itt az óra
a gyermek nem fekete
a gyermek nem fehér
nem barna és nem is sárga
nincs nemzetisége
nincs hazája
mindenütt egyformán
csillog a szeme
és egyformán könnyes ha sír
a tekintete
a gyermeknek nincs vallása
ő maga a tiszta hit
a gyermeknek nincs pártja
önmagában mindent egyesít
a gyermek tiszta lap
az újrakezdés maga
puszta léte
az öröklét záloga
a gyermek a Kezdet és a Vég
a bűnbocsánat ígérete
benne még melegít
Isten lehelete
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
valahol megint vihar tombol
valahol két fél egyesül
valahol diadalt ül a végzet
valahol egy átok megsemmisül
csendet szitál
két villanás közt az ég
dühöngő orkán
egy-egy pillanatra nyugalmat remél
azután fellobban ismét
azután robban a fény
azután orkán tombol újra
azután újra támad a szél
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
ó, hát azok az átázott éjszakák
ahol izzadni kezdett a lélek
és mégis azt éreztem akkor
hogy már semmitől sem félek
nem riasztanak magányos-rémek
nem reszket bennem a "kérek"
nem szégyenlem aki vagyok
végtelen szabadságot szorongatok
édes-remegések rázták
nyugtalan rendbe hajnalig a napom
csak azt hajtogattam folyton:
Ezt, igen ezt akarom!
Komáromi János rovata (komaromijanos.virtus.hu)
valamikor régen ott sarjadtak az évek a rétek fűszálai között ha az alkonyi ég reánk köszönt amikor már indulni kellett volna haza de még kint tartott a közelgő est hűvös-szava
valamikor régen
ott sarjadtak az évek
a rétek fűszálai között
ha az alkonyi ég reánk köszönt
amikor már indulni kellett volna haza
de még kint tartott
a közelgő est hűvös-szava
és azok a csillogó szemek
amik mint az égbolt csillagai
úgy ragyogtak
és megrebbentek néha
ha véletlen hozzám ért kezed
a puha és meleg
de rám nem néztek olyankor
csak azt láttam
hogy tekinteted máshol barangol
valamikor azok a réti-estek
mennyi boldogságot kerestek
és az apró rebbenések mögött
megéreztem
hogy ez már nem múlik el
ez már örök
az emlék azóta is velem maradt
bár minden réti-estünk
a semmibe zuhant
nincs már meg a rét
és az estek is fakóbbak
szemedben talán még
ott laknak a csillagok
és még megtalálhatom maholnap
amikor ismét hozzám ér kezed
ami most is puha és meleg
de most sem nézel majd rám...
és én csak mosolyra húzom a szám
hát nem múlt el mégsem minden
az ifjúság nem ment messzire innen
vagy talán még most is itt van velünk
és soha nem hagy el
ha - valakit - szeretünk...
látom ahogy hullámzik a lélegzet
fel és le mozdul a fény
szinte csak piheg most a pillanat
lábujjhegyen alszik a remény
az éjszaka derengő csendjében
rezzenéstelen béke vesz körül
látom az ablakon át
ahogy ezernyi csillag az égre ül
milyen üres ez a végtelen
és milyen véges a szívdobbanás
szabálytalan a ritmus
mint félrevert harang-kondulás
fel-fel zokog valahol
árván maradt üstökösök hívó szava
fülembe lágyan süvőltik:
indulnod kell már haza...
csak fekszem tovább
éjszakai fényekkel takarózom
nem érdekel mit akarnak
én már a Semmibe burkolódzom
sebeit őrzi a szél
görcsös álmait holdfény takarja
néha magában beszél
sápadt fejét napsugár csókolja
ott él csicsergő-reggelek
reszketeg csendjében
mardosó éhséggel gyomrában
vágy-űrrel a lelkében
testén az idő árkai
és a mindennapok mocska
karjában ölelések nyomai
szívében az emlékek pokla
csak az..
csak az eső...
csak az érintés...
csak az álom...
csak az ölelés...
oldani el a régi béklyókat
feledni el hogy mindig itt voltak
emelni fel lehajtott fejünket
nyitni fel lehunyt szemünket
csak az egyetlent keresni
csak az egésszel beérni
csak az kell ami jár nekünk
csak az kell akit szeretünk
csavargó létezésbe vegyül a halál
csak az veszíthet aki néha talál
soha nem csalódik aki nem remél
csak az nem halhat aki nem él
csak az eső moshat tisztára
csak az érintés adhat új hitet
csak az álom vezet poklok-poklába
csak az ölelés teremt új életet
elsuhant
elsuhant...
de mint törött pohár hangja
elemeire hullott szét a szó
és a távozó
még elvihette magával
az érzést
és az ezernyi kérdést
hogy hol?
mikor és miért?
van hogy kedves
van hogy sért
ugyan az a szó
és néha az elmúló
csendet várjuk vissza
míg szavaink beissza
a dőre létezés
és ott csengenek még valahol
de megfogni már egyet sem lehet
úgy ahogy az esti fényeket
oltja ki a hajnal
úgy szűnik meg most az értelem
a lámpákat is hiába nézhetem
ha már a fény elönti az utcát
és a nappalok piszkát
szemembe vetíti a vissza vert fehér...
...amit színekre bont a képzelet
hiszen elmúlt
(Fotó: Molnár Gyula)
hiszen elmúlt már az a régi csók
amikor szikrákat szórt
havas úton az utcalámpa-fény
hová lett az a meleg
amit kesztyűben őrizgettünk
hogy ne fagyjon át a szívünk
leheletünk harcban állt
a hideg sötéttel és lustán
fehér felhőként tovalebegett
elmúlt már az az idő
sehol sincs már a múlt
minden gyerekkori emlék megfakult
eladtuk már ezerszer
azokat a téli álmokat...
most csak a szellő simogat
és dalt is csak a csillagok
dúdolnak ott fent
és a dallamot is csak én hallom
ott bent...
csörtető látomások másznak be
kerítések drótfonat-sűrűjébe
maguk után vonszolják
jajveszékelő alkonyok mállott-szagú
vöröslő cseppjeit
beléjük burkolóznak
a hajnali harmatot váró rózsaszirmok
...
és alig hallani ahogy sírok