Hitemet a kétely
foggal tépi, rágja
Mondd meg Uram!
Miért tettél asztalára?
Vak szorgalommal
mi bennem munkál
az valaki más,
és nem én,
remény, önámítás.
Sietősléptű holnap,
a jövő feslett illúzió,
folyvást itt hagy,
Süppedőn jelenemben,
Te is ott vagy,
elképzelt édenkertben,
almáid, mind lehullnak.
Bűnöm s szégyenem,
jelenemből illanó múltat
én számba veszem,
hogy feledni tudjak..
De mondd meg Uram!
Miért is lett kedved kénye,
Hogy úgy ült belém a bánat,
Nehezülten kövér ülepére,
Mintha magam lennék,
Annak míves karosszéke?