Szavakon agyalok:
legyenek magyarok
s ha összeáll a sor
végén rím zakatol,
lüktet vagy andalít
néha tán felvonít,
bár ez nem kő-szabály
de írnom, így muszáj.
Petőfi, nos igen
ő írt ó (!), rímesen
mily kőkori séma
mondhatni tök béna.
Gondolja az, ki ír
csak úgy, mert karja bír
tollat vagy ceruzát
dobja a szót, lazát.
Nem baj,ha épp obcén
különb van a WC-n,
újszerű közli ő
a nagy modern költő,
hisz bátor a tette
biz’ papírra kente
mi másoknak szégyen
s feszít, mily vitézen.
De van ám más költő
olyan ö.. lődörgő,
ki csak szavakat hány
a hó-lapra, silány
szókupac szerűen,
nulla - mondom szűken.
Nincs benne hasonlat
nincs kép, mi megmozgat,
sem egy metafora,
de az agyam forr a
gondolattól: ez vers?
Próza, annak is nyers.
És ő okít írni
„ezt így csináld, így ni”
Mert ő nagy poéta
alatta ranglétra,
lenn mindenki kezdő,
szó-koldus tepertő.
Írj verset, de az legyen!
Büszkeség képeden
magában oly kevés,
a vershez révedés,
álom, kín, szenvedés
kell és csók, ölelés.
De nem, ez sem elég
ha benned csupán ég
a költői véna,
légy kitörő Etna,
olvadjon a lapra
lelked minden hangja,
de úgy, hogy ki olvas
üvöltsön, mint ordas
ha fagyos télről írsz,
hát így írj TE, ha bírsz!
Nem kell rím sem, biz’ nem
csak mit írsz, vers legyen!
Szabályos szó-tagszám
táncoljak ritmusán,
vagy csak legyen szabad,
mint szűz havon a vad
ott hagyott lábnyoma,
de meséljen, hogy a
szem ne betűt lásson,
te- lényedbe rántson
versed minden sora,
érezzem, ha fúj a szél
s égesse szemem pora!